A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szovjet filmek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szovjet filmek. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. március 24., csütörtök

CSILLAGOSOK, KATONÁK

Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című filmje volt az első magyar–szovjet koprodukció, amely az 1917-es orosz bolsevik forradalom (akkori nevén: nagy októberi szocialista forradalom) ötvenedik évfordulójára készült. Kis híján meghiúsult, akárcsak a korábban tervezett koprodukciók, mivel a szovjet félnek nem igazán tetszettek Jancsó művészi elképzelései, a rendező pedig elzárkózott attól, hogy elfogadhatatlan kompromisszumokat kössön a témát és főleg a megvalósítást illetően. Az oroszok kifogásolták, hogy a film nem domborította ki kellőképpen a vörösök érdemeit, hogy a magyarok részvételének önkéntessége az orosz polgárháborúban nem volt egyértelmű, és Jancsó mereven ragaszkodott a „sztriptízjelenetek”-hez. Emiatt az orosz forgalmazás számára a filmet átszerkesztették és húsz perccel megrövidítették, ám ennek ellenére is csak szűk körben és rövid ideig játszották. (Az orosz Wikipédia szerint viszont az opuszt 112 kópiával forgalmazták, és 2,6 millió nézője volt.) A Csillagosok, katonák Magyarországon is élénk vitákat váltott ki: a konzervatív felfogásúak az erőszakban való tobzódásért marasztalták el a művet és alkotóját, míg a nyitottabb gondolkodásúak Jancsó szakmai erényei mellett az események újszerű megközelítését méltatták. A film Nyugaton is nagy érdeklődést keltett, és közvetve lehetőséget teremtett arra, hogy Jancsó néhány évvel később Olaszországban filmezhessen.


A történet
1919 nyarán járunk, Oroszországban dúl a polgárháború. A fehérgárdisták és a vöröskatonák között zajlik az elkeseredett küzdelem, váltakozó sikerrel. A pontosan meg nem határozott helyszínen játszódó film központi szereplői hadifogoly magyar katonák, akik átálltak a vörösök oldalára. Némelyikük azért tett így, mert abban bízott, hogy hamarabb hazajut, mások azért, mert valóban egyetértettek a kommunista eszmékkel. A magyarok egyike, László megmenekül attól, hogy egy kozák tiszt agyonlője, és visszatér a századához. Parancsnoka épp kivégzésekre készül: azokat a katonáit akarja agyonlövetni, akik meghátráltak. László nem ért egyet a kegyetlen paranccsal, melynek végrehajtását egy idősebb katona, András is megtagadja. A parancsnok lemond a kivégzésről, de a büntetésről nem: meztelenre vetkőzteti a halálra szántakat, és elkergeti őket. Ezalatt azonban a laktanyájukat elfoglalják a fehérek. A magyar parancsnok nem akar fogságba kerülni, inkább öngyilkos lesz. Cselpanov, a fehérgárdisták parancsnoka szabadon engedi a nem orosz nemzetiségű vörösöket, a többiek ellen viszont embervadászatot rendez. Elrendeli, hogy vetkőzzenek félmeztelenre, és negyedórát ad nekik a menekülésre, mielőtt üldözőbe veszik őket.


A többség számára nincs remény, hiszen a gyalogos menekülőkre lovasok vadásznak. Vannak, akik még a laktanyából sem tudtak kijutni. Néhány vöröskatona megmenekül a mészárlásból, és elvergődik a folyópart mellett felállított katonai kórházba, ahol fehérgárdista sebesülteket ápolnak. A főorvosnő elrejti a vörösöket a fehér betegek között, mert a segítségre szoruló embereket látja, és nem tesz különbséget közöttük a politikai meggyőződésük alapján. A fehérek magukkal viszik az ápolónőket, de csak megfélemlíteni akarják őket, és nem bántják egyiküket sem. Mindössze annyit kívánnak tőlük, hogy keringőt táncoljanak egymással az erdőben. Cselpanov rövidesen rájön arra, hogy a sebesültek között vörösök is vannak. Azt követeli az ápolónőktől, hogy válasszák külön őket a fehér betegektől. Egyikőjük, Olga megteszi, amit a parancsnok követel. Épphogy elkezdődik a vörösök kivégzése, amikor megérkezik a vörös felmentő csapat, amelyet a kórházból korábban megszökött László mozgósított. Legyőzik a fehérgárdistákat, és ők kezdik el az ellenség kivégzését. Az áruló Olgának sem kegyelmeznek. A kocka azonban megint fordul, és rövidesen fehér túlerő jelenik meg. A vörös katonák a Marseillaise-t énekelve menetelnek feléjük, egyenesen a biztos halálba. László késve érkezik az újabb vörös erősítéssel, és a maga elé emelt karddal tiszteleg elesett bajtársai előtt.


Jancsó Miklós a filmről
„Így határoznám meg a műfaját: eseménysorozat 1918-ból, tehát abból az esztendőből, amikor az intervenció megerősödött. A film azokról a magyar hadifoglyokról szól, akik önként a forradalom mellé álltak. Harcolnak az igaz ügyért és egy kivétellel valamennyien meghalnak… Más és más módon. A forradalomért adják életüket, s ennél többet senki nem adhat. E nagy események hősei éppen olyan hétköznapi, húsból-vérből való emberek voltak, mint akiket majd a mostani filmben láthat a közönség... A bátorság, az önfeláldozás nem póz kérdése. Igyekszünk érzékeltetni, milyen körülmények játszanak közre, amikor ezek az emberek vállalják sorsukat.” (1967. szeptember 10.)


Az előzmények
A kommunista hatalomátvétel („a fordulat éve”) után a testvéri Szovjetunió a magyar filmgyártásban is érvényesíteni akarta a befolyását. Persze a látszatra nagyon ügyeltek, így a világhírű orosz filmrendező, Vszevolod Pudovkin (1893–1953) 1950-ben nem „atyaúristen”-nek vagy cenzornak érkezett Budapestre, hanem tanácsadóként, hogy segítsen a magyar filmgyártás helyreállításában és fellendítésében, természetesen a szocialista eszme- és értékrendszer mentén. A montázstechnika egyik atyjaként ismert Pudovkin szakértelme nem volt kétséges, a Gorkij-mű alapján forgatott filmje, Az anya (1926) a legendás Brüsszeli 12 közé is bekerült, ugyanakkor sematikus produkciók is fűződtek a nevéhez. Megérkezése után máris véleményt nyilvánított néhány új magyar filmről, és kijelölte a követendő utat: „A Tűz, az Egy asszony elindul és bizonyos mértékig a Szabóné című filmekben még számos hiba van. A magas színvonalú rendezői, színészi és operatőri munka mellett a forgatókönyveknek voltak hiányosságai. Ezek a filmek még »ingadozó hősöket« mutattak be és nem ábrázolták megfelelően az újért harcoló új embereket. Jól ábrázolták az ellenséget, de ugyanilyen erővel és színnel kellett volna bemutatni a haladás erőit. Ezt azonban csak akkor lehet, ha az író mindkét oldalt jól ismeri és nemcsak az ellenséget gyűlöli izzón, de legalább olyan mértékben szereti pozitív hőseit: a népet. Szeretni azonban csak úgy lehet igazán a népet, a dolgozó parasztokat, ha ismerjük őket.” Pudovkin 1953-ban bekövetkezett halálakor olyan jeles magyar művészek adtak hangot mély megrendültségüknek, mint például Keleti Márton és Bán Frigyes rendező vagy Mészáros Ági színésznő és Ladányi Ferenc színművész. A korabeli gyászhangulat ellenére az utókor szakemberei és filmtörténészei úgy látják, Pudovkinnak nem volt igazán nagy hatása a magyar filmművészetre és filmalkotókra.


Bár a hazai filmszakma Pudovkin halála után is kapott szovjet szakmai segítséget, érdekes módon a koprodukciókra évekig várni kellett. Igaz, kezdetben a többi szocialista országgal sem alakultak jól a filmes kapcsolataink. Mondhatni, előbb készültek koprodukciós filmek nyugati, mint baráti országokkal. Az egyik első szovjet–magyar koprodukció Zalka Mátéról szólt volna, és az 1917-es bolsevik forradalom 40. évfordulójára szánták. A forgatókönyvet Nagy Sándor írta, a rendezést Szemes Mihály vállalta. A film elkészítése akkor meghiúsult. (Húsz évvel később, 1977-ben – a 60. évfordulóra – végül mégis elkészült: a görög Manosz Zahariosz rendezte Fedőneve: Lukács címmel, Zalkát Kozák András alakította.) A tervezett 1957-es Zalka-filmmel párhuzamosan szóba került egy másik szovjet–magyar koprodukció is: a Viszontlátásra (egyes forrásokban: Viszontlátás) forgatókönyvét Magyar József operatőr írta Thurzó Gábor és a rendezésre kiválasztott Tóth János közreműködésével. (Tóthnak ez lett volna az első játékfilmje.) Illés Béla Kárpáti rapszódia című regényének megfilmesítését magyar–ukrán koprodukcióban képzelték el, ám ez sem realizálódott. A Cannes-ban Arany Pálmát nyert Szállnak a darvak (1957, Mihail Kalatozov) főszereplője, Tatyjana Szamojlova volt az első szovjet színművész, aki magyar filmben szerepelt: Szemes Mihály Alba Regia (1962) című 1944-ben játszódó drámájában egy orosz híradóslányt alakított, akit a magyar főhős (Gábor Miklós) a lakásán rejteget, kockáztatva ezzel saját családja életét is. A megtörtént esetet feldolgozó film – valljuk meg őszintén – az évtizedek alatt szinte teljesen feledésbe merült, csak az igazi filmőrültek emlékeznek még rá.


A bolsevik forradalom 50. évfordulója kiváló alkalmat jelentett egy szovjet–magyar koprodukcióhoz. Az oroszok kellő felhajtással kívánták megünnepelni a fél évszázados jubileumot, amibe beletartoztak volna az ünnepi filmek is, persze zömmel hazai rendezők jóvoltából. Több felkért művésznek azonban esze ágában sem volt patetikus hangvételű emlékfilmet forgatni: az Elem Klimov által beadott forgatókönyv a cári Oroszország hírhedt sarlatánjáról, Raszputyinról például akkora megdöbbenést váltott ki a filmügyi elvtársak körében, hogy a forgatási engedélyt csak évekkel később adták meg, majd az Agónia (1981) címmel elkészült filmet hosszú időre dobozolták. (Klimov felesége, Larisza Sepityko Az elektromosság hazája című rövidfilmje is a jubileumra készült, ám húsz évig dobozban maradt.) Alekszandr Aszkoldov alkotása, A komisszár (1967) elkészülhetett ugyan, de a vetítését már nem engedélyezték. A felháborodás példátlan volt: a rendezővel közölték, hogy filmjének minden anyagát megsemmisítették, őt magát kizárták a kommunista pártból, örökre eltiltották a játékfilmrendezéstől és a társadalom parazitájának nevezték. Ki tudja, mi várt volna még rá, ha a botrányfilm két főszereplője, a nagy művészi tekintélynek örvendő Nonna Morgyukova és Rolan Bikov nem emel szót a további szankciók ellen. Jancsó Miklóst érdekelte egy magyar–szovjet koprodukció, mivel voltak olyan költségesnek ígérkező filmtervei – az egyik a janicsárokról szólt –, amelyeket a magyar filmgyártás önerőből nem tudott volna megvalósítani. Amikor Jancsót megkeresték a koprodukciós ajánlattal, a rendező négy témajavaslatot is benyújtott. Az oroszok a magyar stúdióvezetővel, Nemeskürty Istvánnal közösen választották az oroszországi magyar hadifoglyokról szóló témát, mert annak elkészítése ígérkezett a legkönnyebbnek minden szempontból, az anyagiakat is beleértve. Az oroszoknak először kapóra jött Jancsó nemzetközi hírneve, hogy egy szakmai berkekben elismert, világhírű alkotó forgat egy 1917-es témájú filmet. Az előnyből hamarosan hátrány lett, mert miután körvonalazódtak Jancsó elképzelései, az oroszok legszívesebben kihátráltak volna a koprodukcióból, de az már kínosabb lett volna, mint a komoly nézeteltérésekkel indult együttműködés folytatása.


A forgatókönyvírás nehézségei
Jancsó asszisztense, Kézdi-Kovács Zsolt (1970-től maga is játékfilmrendező) visszaemlékezései szerint az együttműködést Jancsó kezdeményezte, aki 1966-ban többször is járt Moszkvában ez ügyben. A közvetítésben nagy segítséget jelentettek akkori felesége, Mészáros Márta kapcsolatai, hiszen a rendezőnő a Szovjetunióban nevelkedett, ott kapta meg a diplomáját, és jól beszélt oroszul (rosszmájúak szerint jobban, mint magyarul). Bennfentesek szerint már a kezdet kezdetén krízishelyzet alakult ki, mert az oroszok Hernádi Gyula helyett Georgij Mdivanit akarták Jancsó mellé, számos sematikus szovjet film forgatókönyvíróját. A kulisszák mögött feltehetően sikerült megegyezni, mert a forgatókönyv megírásában végül Mdivani és Hernádi is részt vett. Jancsó egy 1966-os interjúban azt mondta, hogy eredetileg Lengyel Józsefet (az Oldás és kötés szerzőjét) kérte fel a forgatókönyvírásra, az író azonban elfoglaltságai miatt csak konzultánsként működött közre. 1966. szeptember 1-jén Mdivani benyújtotta a filmtervet a Moszfilmnek, ahol azt elfogadták. Jancsó és kísérete 1966 októberében és 1967 januárjában utazott Moszkvába, hogy a forgatókönyv kidolgozásán munkálkodjanak. Mdivani szkriptje állítólag az ötvenes évek polgárháborús filmjeinek sablonjait halmozta, ami Jancsóék számára elfogadhatatlan volt. Kézdi-Kovács Zsolt szerint az igaz, hogy az orosz forgatókönyv javát ki kellett dobni, ugyanakkor szinte minden jelenetben volt valami, amit mégis használni lehetett. Az egyeztetés azért sem volt könnyű, mert azt még az oroszok is tudták Jancsóról, hogy számára a forgatókönyv csupán egy kiindulási pont, amelyen menet közben sokat változtat akár a helyszínek, akár a színészek, akár a pillanatnyi időjárás nyújtotta inspirációk hatására. Itt jegyezzük meg, hogy a filmmel kapcsolatos munkálatok Jancsótól szokatlan módon először a helyszínkereséssel indultak, és amikor a Volga partján elterülő Kosztromában és környékén megtalálták a legalkalmasabb helyeket, azokat is figyelembe véve írták meg a forgatókönyvet. „Érkezésünk éjjelén, miután végigsétáltunk a régi kosztromai rakparton, négy óra alatt megírtam a forgatókönyv alapjául szolgáló novellát. Azóta ezen az anyagon dolgozunk, méghozzá úgy, hogy a film valamennyi jelenetének helyszíne írás közben fényképeken is előttünk van” – nyilatkozta Jancsó 1967 elején.


Érdemes megismerni Mdivani nézőpontját is: „Első eset, hogy nem egymagam foglalkozom ezzel a témával. Azelőtt sohasem dolgoztam együtt társszerzővel. A szovjet–magyar koprodukcióban készülő film, a Csillagosok, katonák (Internacionalisták) forgatókönyvét a kitűnő irodalmárral és rendezővel, Jancsó Miklóssal együtt írtuk. Nem sajnálom, hogy megszegtem azt a régi elhatározásomat, amely szerint soha nem írok más társaságában. A Jancsó Miklóssal végzett közös munkában kezdettől fogva megtaláltuk a közös nyelvet. A tehetséges Jancsó rendkívül igényes önmagával szemben. Megismerkedtem valamennyi filmjével. Mennyire nem hasonlít egyik a másikhoz, pedig mindegyiken ott érezni kézjegyét.” A szakmai konfliktusoknak két fő oka volt. Az egyik, hogy a Szovjetunióban hosszas és többlépcsős procedúra előzte meg egy-egy forgatókönyv elfogadását, és a véglegesített változattól már nem volt tanácsos eltérni, míg Magyarországon csak egyszer kellett elfogadtatni egy forgatókönyvet, és utána az alkotónak maradt azért némi mozgástere az esetleges változtatáshoz. A másik ok, hogy valójában mindkét fél mást akart: az oroszok egy patetikus ünnepi filmet az 1917-es forradalom nagyszerűségéről, a dicső Szovjetunió megszületésének kezdeteiről, míg Jancsót továbbra is inkább az emberi viselkedésformák érdekelték, amihez az orosz polgárháború csupán a hátteret adta, és nem a fő témát jelentette.


1967. január 19-én az oroszok megvitatták a forgatókönyv éppen aktuális változatát, amellyel kapcsolatban az alábbi határozat született: „Mindenekelőtt pontosítani a hadi helyzetet. Ez vonatkozik mind az általános körülményekre, amelyek közepette a cselekmény kibontakozik, mind a cselekményben foglalt egyes eseményekre. Mindent figyelembe véve a forgatókönyvi események nagy része a vörösök időleges vereségéhez kötődik. Ezzel összefüggésben nem egészen világos, milyen támadás végrehajtására készül Kocsetkov egysége, és miért esik olyan ostobán csapdába. Ugyancsak pontosítani kívánatos a magyarok viselkedését a kórházzal kapcsolatos jelenetekben. Most kissé naivan viselkednek. A forgatókönyvben tapasztalható szenvedélyesség és a fehérgárdisták kegyetlensége általában nem váltott ki ellenvetést. Ugyanakkor el kell gondolkodni azon, miféle fehérek szerepelnek a forgatókönyvben. Viselkedésükből ítélve nem reguláris egységek, inkább kozákok vagy szemjonovista bandák. Ezzel összefüggésben pontosabban meg kell határozni, ki is az a Kedrov ezredes: fehérgárdista vagy egyszerűen a cári hadsereg tisztje, aki nem vesz részt a polgárháborúban. Így a helyére kerülhetne utolsó jelenete az öngyilkossággal; ez most nem illeszkedik szervesen az egészhez. Úgy tűnik, hogy a kórházi jelenetekben nincsenek teljes mértékben kihasználva a bőséges drámai lehetőségek. Jó lenne többet látni Jelizaveta Ivanovnának a szerzők által érdekesen felvázolt figurájából. Szerintünk teljesebben, szélesebben lehetne bemutatni a magyarok szerepét az eseményekben. Különösen érvényes ez a csatajelenetekre, amelyekben ábrázolni lehetne bátorságukat, harci kedvüket – a nemzeti karakterüknek megfelelő tulajdonságaikat.”


Csak semmi szexet, kérem, szovjetek vagyunk!
1967 februárjának végén az oroszok elfogadták az irodalmi és a technikai forgatókönyvet is. 1967. április 2-án Jancsó újabb helyszínelésre a Szovjetunióba utazott, ahol egy új, a Mafilm által már jóváhagyott forgatókönyv-tervezetet adott át a Moszfilmnek. Az orosz filmvállalat illetékesei már magán a tényen felháborodtak, hogy a velük való egyeztetés nélkül újabb verzió született, ráadásul egy olyan, ami számukra teljességgel elfogadhatatlan. Szovjet részről Valerij Karen utazott Budapestre, hogy tisztázza a helyzetet. Szakmai szempontból az internacionalizmus, a polgárháború és a szex jelentette a legnagyobb problémát. Karen nehezményezte, hogy az internacionalizmus addig is csupán felszínesen érintett, ámde fontos témája Jancsó új változatából teljesen kimaradt. Abban a magyarok inkább csak szökdösnek, menekülnek vagy meghalnak, és eszük ágában sincs a vörösök mellett harcolni. Azt teljességgel elfogadhatatlannak tartotta, hogy a forgatókönyvből végül a vörösök egyetlen győztes csatája is kimaradt, ami szerinte a film eszmei irányultságát is gyengíti. Jancsó és alkotótársai kompromisszumkészeknek mutatkoztak, és figyelembe véve a Karen által előadottakat, hajlandók voltak több ponton is átdolgozni a forgatókönyvet. Az oroszok részéről az elfogadhatatlan motívumok közé tartozott a meztelenség és a szex is. Ezzel kapcsolatban Karen már kevesebb kompromisszumkészséget tapasztalt, inkább egyfajta udvariasan lesajnáló hozzáállást:


„Ez a probléma nem először merül fel. Még G. Mdivani forgatókönyvének elkészülte előtt Jancsó Miklós előterjesztett egy vázlatot, amely zsúfolva volt meztelen és vetkőző nőkkel. A vázlatot »hősnőivel« együtt elutasítottuk. A forgatókönyvön végzett munka során nemegyszer támadt vita ez ügyben, de a magunk részéről mereven elutasítottunk minden kísérletet a sztriptízváltozatok becsempészésére. Jancsó Miklósnak három filmjét láttam, köztük a legutóbbit, a nemzetközi sikert aratott Szegénylegényeket. Mindháromban szerepelnek meztelen nők. Nálunk rövidített változatban mentek ezek a filmek, de Magyarországon rövidítések nélkül. Amennyire tizenkét napos magyarországi látogatásom folyamán meg tudtam ítélni, a hasonló epizódokat tartalmazó filmek ott kedvező fogadtatásra találnak. Bárkivel is folytattam beszélgetést erről a témáról (többek között a stúdió vezetőivel), álláspontunkkal szemben ironikus, leereszkedő hangnemet tapasztaltam. Jancsó megígérte, hogy átgondolja a hősnő viselkedését, de természetesen nem azért, hogy elhagyja a vetkőzést, hanem hogy motiváltabbá tegye. Az egyetlen engedmény, amelyre jelenleg hajlandó volt, a hősnő nemzetiségének megváltoztatása. A szerepre lengyel színésznőt akar fölkérni, és a hősnő a szerep szerint is lengyel lesz. A probléma így egyelőre megoldatlan maradt. Mind ez ideig kénytelen voltam egyedül cselekedni és csupán a magam nevében beszélni. Most viszont meg kell határozni, milyen határig engedünk ebben a kérdésben, és akkor határozott feltételeket szabhatunk a magyar csoportnak. Tudván, milyen nagy jelentőséget tulajdonít Jancsó Miklós ezeknek az epizódoknak, és biztos lévén abban, hogy még sok vitánk lesz lényegesebb kérdésekről, azt javaslom, engedélyezzük a meztelen színésznő szerepeltetését azzal, hogy a szovjet változatból ezek az epizódok kimaradnak.”


Karen jelentéséből az is egyértelműen kiderül, hogy az oroszok kezdettől fogva a kezükben akarták tartani a produkciót, és Jancsóra igazából csak a kivitelezés szolgai végrehajtójaként számítottak, akinek nemzetközi hírneve jól hasznosíthatónak tűnt. Ám már az első próbálkozás, hogy Hernádi Gyula helyett kizárólag egy politikailag megbízható elvtársat ültetnek a rendező nyakába Mdivani személyében, meghiúsult, mert Jancsó ragaszkodott Hernádihoz. Sőt ahhoz is, hogy a stáb minden kulcspozíciójába magyar szakemberek kerüljenek, vagy magyarok is. Ez nem afféle öncélú rendezői allűr volt, hanem szakmai kérdés: az orosz filmesek számára ugyanis teljesen ismeretlenek voltak azok a módszerek és technikák, melyekkel a magyarok dolgoztak, rá is csodálkoztak ezekre, és később elismerték, hogy a közös munka során sokat tanultak a magyaroktól. Karen mindazonáltal nem volt ostoba bürokrata: nagyon is jól tudta, hogy hiába írnak közösen egy politikailag számukra kifogástalan forgatókönyvet, mert az improvizáló Jancsó úgyis el fog térni tőle. Ráadásul a magyar rendezőt nem lehet „tetten érni”, mert improvizációi nem igényelnek sem plusz időt, sem külön előkészületeket. Épp emiatt bizonyos fokú rugalmasságot ajánlott a feletteseinek, meglebegtetve azt a megoldási lehetőséget, hogy a film utólagos megvágásával és átszerkesztésével bizonyos problémák megoldhatók lesznek: „Mindenekelőtt nem szabad ragaszkodnunk egy bizonyos megoldáshoz. A művészetben mindig lehetségesek a variációk, Jancsó Miklós pedig ezekben nem szenved hiányt, nagyon találékony. Ez ügyben operativitást kell tanúsítanunk, mivel egyeztetésre, jóváhagyatásra nem lesz idő. Másodszor (és itt szembe kell néznünk az igazsággal), a munka folyamán elkerülhetetlenek lesznek a kompromisszumok és engedmények, tekintettel arra, hogy koprodukciós filmről és egy olyan rendezőről van szó, akinek nézetei sokban eltérnek a mieinktől. Természetesen mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, de már most ki kell ábrándítanunk azokat az elvtársakat, akik parádés, ünnepi filmre számítanak a jubileum tiszteletére. Ilyen film nem lesz.”


Az oroszoknak a Jancsó által módosított következő forgatókönyv sem felelt meg. Noha Karen előadta újabb kifogásait, egyre kisebb esély volt a mindkét fél számára elfogadható kompromisszumra. Jancsó végül bejelentette, hogy amennyiben nem forgathatja le a filmet a saját elképzelései szerint, akkor inkább visszalép a rendezéstől. Teljes mellszélességgel támogatta őt a stúdióvezető Nemeskürty István, aki arról tájékoztatta az oroszokat, hogy a magyarok elfogadták Jancsó legutóbbi forgatókönyvét, és ha az orosz fél ezt nem teszi meg, akkor részünkről a koprodukció tárgytalan. A Moszkvába május 29-én eljuttatott újabb forgatókönyvről ez a megállapítás született: „Ha mindaz, amit aznap kigondoltunk, megvalósul a filmben, szerintem jelentős mértékben érvényteleníti az előző forgatókönyv-változattal szembeni kifogásaink nagy részét.” Június elején Moszkvában találkoztak egymással a Moszfilm és a Mafilm képviselői az alkotók jelenlétében. Mindkét fél kinyilvánította, hogy az együttműködési szándék továbbra is fennáll. Nemeskürty szerint a legtöbb problémát a forgatókönyv elfogadásának eltérő módja jelentette. Az oroszok újfent hangsúlyozták, hogy aprólékosságuk és akadékoskodásnak tűnő érzékenységük a számukra különösen fontos témának szól, azt viszont nem verték nagydobra, hogy esetleges kifogásaikat a továbbiakban vágás útján próbálják érvényesíteni.


A szereposztás
A szereposztás vonatkozásában teljesen egyértelmű volt, hogy magyar és szovjet színészek egyaránt lesznek a szereplők között. Nem mindenkivel sikerült azonban megegyezni: Jancsó szeretett volna a korszak emblematikus szovjet sztárjával, Alekszej Batalovval dolgozni, de ez éppúgy nem jött össze, mint az újabb közös munka Latinovits Zoltánnal. A fontosabb szerepeket magyar részről a Szegénylegényekből már ismert Kozák András, Madaras József, Juhász Jácint és Molnár Tibor játszotta. Kozák így nyilatkozott Jancsó munkamódszereiről, melyekhez ő maga könnyedén tudott alkalmazkodni: „A konkrét munka… úgy zajlik, hogy kimegyünk a helyszínre, ahol Jancsó bejárja azt a mozgást, amit a forgatókönyv előír, amit majd nekem csinálnom kell. Nem játssza el előre, erről szó sincs, egyszerűen csak megmutatja, honnan hová menjek, s közben esetleg mire kell figyelnem, hol kell megfordulnom, visszanéznem, és így tovább. A jelenetek a filmgyártás hagyományaihoz képest nagyon hosszúak, s így természetesen nagyon sok van a színészre bízva.” Az orosz színészek között is találunk ismerős arcokat. Egy kozák tisztet alakított Szergej Nyikonyenko, az Így jöttem egyik főszereplője. A későbbi Oscar-díjas filmrendezőt, az akkor még csak pályakezdő színész Nyikita Mihalkovot Mészáros Márta javasolta a férjének, miután látta őt a Moszkvai séta (1964) című Georgij Danyelija-filmben. Évtizedek múlva Mihalkov rendezői szemmel érdekesebbnek találta a Csillagosok, katonákat, mint színészként. Szerinte Jancsónak azokhoz a mellékszerepekhez nem lett volna szüksége a nagynevű orosz színészekre, akik nem igazán tudták bizonyítani a tehetségüket, mert nem volt rá alkalmuk. Bolot Bejsenalijevet (Csingiz) Jancsó Az első tanító (1965, Andrej Koncsalovszkij) főszerepében látta először, de igazából az Andrej Rubljovban (1966, Andrej Tarkovszkij) nyújtott alakítása hatására hívta meg őt: „Ebben a produkcióban Bejsenalijev egyik kezét derekára téve, mint tatár herceg oly félelmetesen jól lovagolt, hogy éreztük: a figurára szükségünk lesz ebben a filmben is.” (Jancsó a kivételezettek közé tartozhatott, mert a Tarkovszkij-filmet akkor még nem forgalmazták, és csak nagyon kevesen részesültek abban a kiváltságban, hogy megnézhették.)


Anatolij Jabbarov eredetileg egy hadifoglyot játszott volna. A forgatás elején Jancsó magához hívatta, hogy közölje vele: meggondolta magát, és Cselpanov kapitány szerepét bízza rá. Jabbarov ellenkezés nélkül elfogadta a rendezői instrukciókat, így például azt, hogy ne „hozzon” semmilyen előre kitalált, szörnyeteg figurát, hanem mindig csak önmagát adja: a helyszín, a többi színész játéka és a pillanatnyi helyzet hatására dől el minden. A Jelizaveta nővért megformáló Tatyjana Konyuhova így látta a rendező munkamódszerét: „Amikor Jancsóval találkoztam, hirtelen megijedtem, úgy éreztem, hogy semmit sem tudok. Korábban az ábrázolt figurát igyekeztem teletűzdelni hétköznapi, naturális, hitelesítő motívumokkal – most pedig hirtelenjében rá kellett jönnöm, hogy ez a módszer itt egyáltalában nem célravezető, itt a konstrukció egésze él és fejezi ki önmagát; itt minden letisztult és gondolati értékű, mégis anélkül, hogy a figurák egyszerűen jelképessé válnának. Talán azért, mert a színész a gondolatiság – az általa képviselt gondolatiság – mögött ott áll saját egyéniségének logikájával.” A vörös parancsnokot alakító Mihail Kozakovnak is szokatlan volt a jancsói stílus: „Jancsónak filozofikus, intellektuális saját világa van; az ilyen embereket mindig érdekes megismerni, az ilyenekkel mindig érdekes és egyben konfliktusos dolgozni. Egyszer, amikor már vagy huszadszor kellett egy dombon fel és alá szaladgálnom, megkérdeztem, hogy számára nem lennének-e alkalmasabb színészek az élsportolók, hiszen ők fizikailag jobban felkészültek. Jancsó azt válaszolta, hogy nem, mert mindent túljátszanának; neki olyan tehetséges színészekre van szüksége, akik pontosan végrehajtják azt, amit akar.” Az orosz szereplők közül említsük meg Gleb Sztrizsenov (az ezredes) – a neves színész, Oleg Sztrizsenov fivére – és Viktor Avgyusko (a matróz) nevét is.


Mint fentebb már szó volt róla, a „sztriptízjelenetek” miatt a Moszfilm tiltakozott, ezért Jancsó Olga nővér nemzetiségét lengyellé változtatta, és lengyel színésznőt hívott meg a szerepre. Erről így beszélt: „Krystyna Mikołajewska lengyel filmszínésznőt tulajdonképpen asszisztenseink keresték ki. A fáraó című filmben láthatta már a magyar közönség. Eredetileg három jelöltünk volt, de közülük leginkább Krystyna látszott a szerepre alkalmasnak. Ebben az időben azonban ő Prágában forgatott, ott tudtam csak találkozni vele. Talán nem is tudta, fizikailag is milyen nehéz munkát vállal magára; a filmben ugyanis nemcsak levetkőznie kell, hanem hosszan úsznia egy eléggé hideg folyóban, és sokat kell futnia is.” Ami a vízben való úszást illeti, azt egy olyan napon vették fel, amikor különösen szélsőséges volt az időjárás. Amikor sütött a nap, kifejezetten meleg volt, amikor viszont eltűnt egy felhő mögött, hirtelen lehűlt a levegő, és hideg szél fújt. A cselekmény szerint Jelizaveta nővér ekkor elmondatja Olgával a hippokratészi esküt, mivel a nő ódzkodott a vízbe esettek mentésétől. Ezalatt Mikołajewska a nedves pendelyt viselte a hideg szélben. Jancsó úgy próbált segíteni a színésznőnek, hogy a forgatás előtt meleg vízbe áztatta a pendelyt, úgy adták a színésznőre, és amikor kihűlt a ruhadarab, egy másikra cserélték. Mikołajewska nem ijedt meg sem a fizikai erőpróbától, sem a rendező rendhagyó forgatási módszereitől: „Úgy érzem, Jancsó Miklós segítségével jó munkát végeztem. A Csillagosok, katonák ragyogó film, öröm számomra, hogy játszhattam benne. […] Külön szeretnék Jancsó Miklósról szólni, öröm volt vele dolgozni. Ezt ne egyszerű dicséretnek vegyék, mert Jancsó annyit kíván színészétől, mint talán senki más. Teljes játékot, maximális erőbedobást és ugyanakkor nagyfokú lemondást. Nem szereti, ha a színész a kamera előtt mindent »el akar játszani«. Kitűnően irányított, teljesen visszavitt minket a korba, a polgárháború éveibe.”


A forgatás és az operatőri munka
A Csillagosok, katonák forgatása jelentős késéssel, 1967. június 17-én kezdődött. Már az első három napon 450 méter hasznos anyagot forgattak, ami ámulatba ejtette az oroszokat, mert ott napi 90 méter hasznos anyag volt az átlag. Ugyanakkor örültek is a gyors munkatempónak, mert így még volt remény arra, hogy a mű elkészüljön november 7-ére. A gyorsaságot a természetes körülmények is elősegítették, hiszen a forgatás helyszínén este 11 körül sötétedett be, és hajnali 2-kor már kezdett virradni. Mint már szó volt róla, a munka javarészt Kosztromában zajlott két hónapon át: „Ennél a Volga-parti településnél minden együtt volt: kanyargó folyó, fenyves erdő, néhány olyan ház, amely az ötven esztendő előtti hangulatot kelti és az építészetileg, különösen értékes kolostor” – indokolta választását Jancsó. Mivel azonban a cselekmény szerint az épület egy részét a harcok során szétlövik, ezért Kosztroma mellett felépítették a kolostor mását az ostromhoz. A harci jelenetek komoly fizikai állóképességet igénylő felvételein közel ezer szovjet katona vett részt. Az orosz katonák parancsnoka, Mihail Sumilov vezérezredes 1942 novemberében jelen volt Sztálingrád ostrománál, és a legenda szerint neki adta meg magát a vereséget szenvedett németek parancsnoka, Friedrich Paulus tábornagy. A katonákon kívül részt vett a forgatáson egy artistacsoport is, melynek tagjai a különösen nyaktörő mutatványokat hajtották végre. Az orosz illetékesek az utolsó előtti napon látogattak el Kosztromába megnézni, hogyan haladnak az előkészületek, és elhűlve hallották, hogy a film lényegében már el is készült. Ebből újabb feszültség keletkezett, mert az anyag az oroszok előzetes jóváhagyása nélkül közvetlenül Budapestre ment az utómunkálatok elvégzése érdekében. A forgatás lezárásaként a stáb két napig a zuglói műteremben forgatott, ahol felépítették a kosztromai kolostor belsejének díszletét. (Egy korabeli Jancsó-nyilatkozat szerint a belsőket az eredeti kolostorban vették fel, bár elképzelhető, hogy bizonyos képsorokat ott mellőzni kellett, ezért volt szükség a zuglói pótforgatásra.)


Kézdi-Kovács Zsolt így írta le az orosz forgatás egyik napját, július 21-ét: „Indulás a szállodától nyolc órakor, érkezés Bolsoj Andrejkovóba (így hívják a helyszín közelében levő falut) 8.45-kor. Süt a nap, amikor kilépünk a szálló elé, a szovjet felvételvezetőn kívül senki nincs már itt, kint vannak a helyszínen. Érthető: 500 gyalogos, 30 lovas, 40 színész szerepel ma, ezek öltöztetése, felfegyverzése nem kis feladat. Kinn a helyszínen már áll a daru, amelyre a kamera kerül. A szovjet hadseregnek az a desszant-egysége, amely a forgatás során végig velünk dolgozik, már fehér katonaságnak öltözve fogad minket. A lovasság még késik, dehát mire ezt a »totált« benépesítjük... A félszigeten rajvonalakban, rendezetten kell felállítani a gyalogságot, egyrészt, hogy minél többnek hasson, másrészt, hogy a kamera szemszögéből legjobban kihasználhassuk fenyegető mozdulatlanságuk látványát. Megegyezünk Jancsóval, ő felül Somló mellé a darura, kezében az egyik mikrohullámú adóvevő, én lemegyek a síkságra, rádión irányít engem, én pedig beállítom a sorokat. Amikor leérek, nem is látjuk egymást, akkora a távolság, ugrálnom, integetnem kell, hogy észrevegyenek a katonák között. Másfél órás kemény munka következik, mellettem Kozlov őrnagy, az egység parancsnoka, ő irányítja a katonáit. Kicsit nehezen érti primitív orosz beszédemet, de már ismerjük egymást, ha valamit nem tudok elmondani, mutogatok. Jancsó a rádión keresztül rendezgeti a sorokat, lentről semmit nem lehet észlelni a látványból. Közben a rádión hallom, amint a színészek magyarul, oroszul, franciául a Marseillaise-t próbálják. A lovasság is megjön, beállítjuk őket a vízpartra. A gyalogság mozdulatlanul áll a rekkenő hőségben. Csak egy kis fegyelmezetlenség, és a sorok szétzilálódnának. De ők állnak a helyükön, teljes felszerelésben, míg én félmeztelenül szaladgálok közöttük. Végre áll az ötszáz ember, mindenki kezében lövésre kész puska.” (Kézdi-Kovács werkfilmet is készített a forgatásról Kamerával Kosztromában címmel.)


Somló Tamás A város peremén (1958) című rövidfilmben dolgozott először Jancsóval, és ő volt a rendező első játékfilmjeinek operatőrje is. A Csillagosok, katonák előtt félig-meddig tréfásan kikötötte, hogy nem szeretne esőben, éjszaka és helikopterről forgatni. Sajnos az utóbbi kérését nem tudták figyelembe venni, pedig nem véletlenül állt elő ilyen kívánsággal. A Szegénylegények helikopterrel készített felvételei közben ugyanis kisebb balesetet szenvedtek Jancsóval. Az operatőrt megnyugtatták, hogy ez most egy megbízható szovjet helikopter lesz, nem a korábbi típus. Somló végül felült a gépre, melynek kiemelték az ajtaját, és úgy filmezte a nagyszabású lovasrohamokat, hogy a lába a semmibe lógott, és Jancsó támasztotta meg a testét hátulról. Az egyik felvétel azonban nem sikerült, ezért két hét múlva meg kellett ismételni – ekkor már egy ugyanolyan gépről, amilyet a Szegénylegényeknél használtak. Bár mindkét film fekete-fehérben készült, képi világuk eltér egymástól: a Szegénylegények erős kontrasztjaival ellentétben a Csillagosok, katonákra a tompább, szürkébb tónusok jellemzők, ugyanakkor dinamikusabb mű, mint az elődje. Jancsó a hosszú sínfahrtokhoz komponálta a jeleneteket, és előre megbeszélte Somlóval, hogy az adott jelenetben ki a hangsúlyos szereplő, ki kerüljön középre.


A III. Magyar Játékfilmszemle
A III. Magyar Játékfilmszemlét 1967. október 23. és 27. között rendezték meg Pécsett. Az előző szemle óta elkészült filmek közül előzsűrizéssel választották ki azt a hatot, amely részt vett a versenyben: Utószezon (Fábri Zoltán), Hideg napok (Kovács András), Apa (Szabó István), Szevasz, Vera (Herskó János), Hogy szaladnak a fák! (Zolnay Pál), Tízezer nap (Kósa Ferenc). Az ünnepi megnyitón láthatta először a közönség a Csillagosok, katonákat. A film körül kibontakozott, hónapokig tartó szenvedélyes viták lényegét jól összefoglalja a szemle egyik vendége, Marlen Hucijev orosz filmrendező véleménye: „[Jancsó] Két előző filmje, az Így jöttem és a Szegénylegények rendkívüli tehetségről tanúskodik. A Csillagosok, katonák már problematikusabb alkotás. Én úgy érzem, nem illik a témához ez a szimbólumokkal és képi jelekkel teli filmnyelv. Nem analizálja, nem bontja ki elég mélyen az emberi jellemeket, túlságosan bízik a szimbólumokban, s talán ezért nem sikerült mélyre ásni a történelmi eseményekben. Ennek ellenére a film minden kockáján érzik egy nagy tehetségű művész keze nyoma.” A szakmai meghívottak olyan új filmeket is megnézhettek versenyen kívül, mint a Kártyavár (Hintsch György), Az özvegy és a százados (Palásthy György), a Nyár a hegyen (Bacsó Péter) és a tévé számára készült Az idézés (Wiedermann Károly). Levetítettek három, viszonylag friss, fesztiváldíjas külföldi filmet is: Nagyítás (1966, Michelangelo Antonioni), Az újságíró (1967, Szergej Geraszimov), A nap szépe (1967, Luis Buñuel).


A programot közönségtalálkozók és ankétok színesítették, valamint egy retrospektív vetítéssorozat Fejős Pál magyar és amerikai filmjeiből: Tavaszi zápor, Az utolsó előadás, Nagy ház, Egy marék rizs, Broadway, Mégis szép az élet. Az ankétok közül „A magyar film helye a nemzetközi filmművészetben” keltette a legnagyobb figyelmet, ami jelentős részben azzal magyarázható, hogy a versenyben és versenyen kívül bemutatott filmek átlagon felüli színvonala eleve kitűnő vitaalapot jelentett. A szakmai díjakat (legjobb rendező, operatőr, forgatókönyvíró, színész és színésznő) természetesen a szakmai zsűri ítélte oda, melynek elnöke Máriássy Félix filmrendező volt, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, Darvas József által vezetett társadalmi zsűri pedig a legjobb filmet választotta ki, s egyben a nézők szavazatai alapján a közönség díját is átadta. A rendezői díjat megosztva kapta Szabó István, Kósa Ferenc és Zolnay Pál. A legjobb operatőr Sára Sándor lett (Apa, Tízezer nap), a legjobb színésznő Kiss Manyi (Hogy szaladnak a fák!). A legjobb színész díját elnyerő Szirtes Ádám három alakításáért kapta az elismerést: Hideg napok; Hogy szaladnak a fák!; Szevasz, Vera. A legjobb forgatókönyvírói díj helyett legjobb írói díjat adtak át, mégpedig Cseres Tibornak, a Hideg napok alapjául szolgáló regény írójának. A társadalmi zsűri a Hideg napokat találta a legjobb filmnek, a közönségdíj pedig a Tízezer napé lett. A szemlét a Nyár a hegyen ősbemutatója, valamint az Olympia Étteremben rendezett gálaest zárta.


Az orosz premier és az orosz változat
Az oroszok előzetes szándékuknak megfelelően vágásokkal kívánták elérni, hogy Jancsó alkotása közelebb kerüljön ahhoz, amit ők képzeltek el. A munkába bevonták Mdivanit, de – „kölcsönkenyér visszajár”-alapon – a magyarokat nem tájékoztatták. A grúz forgatókönyvíró új narrátorszöveget és új dialógusokat írt, javaslatokat tett továbbá a vágásokra is, amelyek elsősorban a „sztriptízjeleneteket” és a túlzott kegyetlenkedést (főleg a vörösök részéről) ábrázoló képsorokat érintették. Az amúgy sem hosszú (87 perces) filmből az orosz fél húsz percet vágott ki. A koprodukciós partner megítélése szerint a rövidebb változat érthetőbbé tette a cselekményt, és a(z ő szempontjaik szerinti) mondanivaló egyértelműbbé vált. 1967. november 24-én a moszkvai magyar nagykövetségen meghívott szovjet vendégek előtt tartották meg az ünnepélyes díszbemutatót. A vendégek ekkor feltehetően a vágatlan magyar változatot tekinthették meg. A nyilvános díszbemutató egy hónappal a tényleges jubileum után, 1967. december 7-én volt a moszkvai Zarjagye filmszínházban. A vetítés előtt Jurij Jegorov rendező a Szovjetunió Filmbizottságának nevében köszöntette a nézőket és a magyar vendégeket, méltatta Jancsó tehetségét és azt, hogy a film utat nyitott a két nép filmeseinek további együttműködéséhez is. Jancsó oroszul mondta el köszönőbeszédét, melyben hangsúlyozta, hogy a két nép barátsága ihlette a művét.


A direktor évtizedekkel később így emlékezett: „A mozi a Vörös tér közelében volt. A félig kész, még lakatlan szuperszálloda, a Rosszíja földszintjére épült. Nagy volt. Állítólag erre a bemutatóra hajráztak rá a Lenin-díjas építőbrigádok. Tele volt. Honnan, hogyan jöttek a nézők, kifizették-e a jegyet, a Komszomol verbuválta őket, vagy kivezényelte a hadsereg, nem kérdeztük. Felmentem a színpadra. Se rezesbanda, se himnuszok. A hivatalos, aki előttem tornázta föl magát, még csak nem is kulturális nagybombázó volt, harmadosztályú seggevég. Beszélt, nem sokat. A tolmács még kevesebbet fordított. Viszonoztam a szívességét. Két mondatot mondtam oroszul. Parlagi nyelven. Az ember azt nem tanulja, fölszedi. Aztán mondtam valamit magyarul is. Azt csak Révész és Somló értette, ott álltak a vészkijárat függönyénél. Sofőrök között. A tolmács nem fordított, nem is akart talán, meg aztán ütemes tapsot kaptam, azonnal. Vastaps után meg nem érdemes már beszélni. Még tolmácsnak se.” Ezután a magyarokat elvitték vacsorázni. Itt megjelent egy igen fontos elvtárs, egykori frontharcos és a Szovjetunió Hőse, aki lelkesen megcsókolta a rendezőt és az operatőrt, és kijelentette, hogy minden úgy volt, ahogy a filmben látható. Somló odasúgta Jancsónak: „Te, ez nem a mi filmünket látta”.


Az 1968-as cannes-i filmfesztivál
A cannes-i filmfesztivál történetének legviharosabb seregszemléje kétségtelenül a 21. volt, amelyet 1968. május 10. és május 24. között hirdettek meg. Az egész országot érintő sztrájk és a diákmegmozdulások miatt – melyek egy része kifejezetten a fesztivál ellen irányult – a rendezvényt május 19-én félbeszakították, díjakat nem osztottak. Mondhatnánk, hogy pedig minden olyan jól indult, de ez nem lenne igaz. A mozgolódások már a fesztivál kezdete előtt megkezdődtek, az egyetemeket már akkor bezárták. A radikális diákok Cannes-ba mentek, ahol a vetítések megzavarásával próbálták elérni a fesztivál berekesztését. A filmszakma is forrongott, főleg az ún. Langlois-ügy miatt: André Malraux kulturális miniszter el kívánta mozdítani Henri Langlois-t az általa alapított filmarchívum, a Cinémathèque française éléről. A francia és a nemzetközi filmvilág megmozdult Langlois érdekében, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a fiatal francia filmesek, az új hullámosok elinduljanak a pályán, sőt meg is maradjanak a szakmában, az általa vezetett intézmény pedig úgy a filmtörténeti klasszikusokat, mint a modern filmművészeti törekvéseket is reprezentálni kívánta tevékenységével. Ekkor már a filmesek is azt hangoztatták, hogy elengedhetetlen a filmgyártás demokratizálódása, melynek részeként a cannes-i mustrát (melyet már akkoriban is elüzletiesedéssel vádoltak) haladéktalanul félbe kell szakítani. Az André Chamson francia író által vezetett zsűri három világhírű tagja, Roman Polański lengyel és Louis Malle francia rendező, valamint a nemrég elhunyt Monica Vitti olasz színésznő lemondott zsűritagságáról, Alain Resnais, Carlos Saura és Miloš Forman pedig visszavonta filmjeit a versenyből. Ennek ellenére Saura filmjét, a Hűtött mentalikőrt mégis megpróbálták levetíteni, mire maga a rendező és a főszereplő, Geraldine Chaplin csimpaszkodott bele a függönybe, hogy meghiúsítsák a vetítés elkezdését.


A versenyprogram kifejezetten színvonalasnak ígérkezett. Olyan alkotók vettek részt a seregszemlén a már említett Saura mellett, mint Carlo Lizzani (Banditák Milánóban), Mai Zetterling (Glas doktor), Salvatore Samperi (Köszönöm, néném), Miloš Forman (Tűz van, babám!), Sindó Kaneto (Fekete macska a bokorban), Alain Resnais (Szeretlek, szeretlek), Jan Němec (Az ünnepségről és a vendégekről), Jiří Menzel (Szeszélyes nyár), Richard Lester (Petulia), Jack Cardiff (A motorbiciklis lány) és Valerio Zurlini (A jobbomon fogsz ülni). A fesztivált a versenyen kívül bemutatott (és napjainkban már piros laposnak számító) hollywoodi klasszikus, az Elfújta a szél (1939) 70 mm-esre felnagyított változatának vetítésével nyitották meg: a díszbemutatón az egyetlen, még élő főszereplő, Olivia De Havilland is megjelent. Ugyancsak versenyen kívül játszották Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini nagyon várt szkeccsfilmjét, a Különleges történeteket, amely Edgar Allan Poe-novellák alapján készült. Etikai okokból a versenyprogram szóba se jöhetett, mivel a középső epizód rendezője, Louis Malle a játékfilmes zsűri tagja volt. Magyarországot két film is képviselte a versenyben, amire egyébként elég ritkán akadt példa: a Csillagosok, katonák és Sára Sándor alkotása, a Feldobott kő. Jancsó filmjét már az elsők között, május 11-én levetítették. (A rendező visszaemlékezései szerint viszont csak a fesztivál bezárását megelőző napon, ám ebben tévedett.) Meglehet, ezt valamiféle kárpótlásnak szánták a Szegénylegényeket ért méltánytalanság miatt: azt a filmet a két évvel korábbi rendezvényen ugyanis az utolsó előtti napon vetítették, és bár nagy figyelmet keltett, végül semmilyen díjat nem kapott. Sokak szerint ennek az lehetett az egyik döntő oka, hogy a filmnyelvi újdonságokra amúgy is kevésbé fogékony, zömmel idős szakemberekből álló zsűri egyszerűen elfáradt a fesztivál végére. (Sára Sándor filmjének cannes-i bemutatója elmaradt, rendhagyó módon azonban a következő évi fesztiválon is részt vehetett.)


Jancsónak másodszor sem volt szerencséje Cannes-nal. Általános volt az a vélemény, hogy a Csillagosok, katonák a fődíj egyik legnagyobb esélyese, és ha az erős versenytársak miatt (Hűtött mentalikőr, Tűz van, babám!, Az ünnepségről és a vendégekről) esetleg le is csúszik róla, kizárt dolog, hogy elismerés nélkül maradjon. A fesztivál félbeszakadása miatt azonban a díjakat nem osztották ki. Jancsó ugyanabban az évben még egyszer „pórul járt” a diákmozgalmak miatt: a velencei filmfesztivál is félbeszakadt, ahol másik friss alkotását, a Csend és kiáltást (1968) szintén a fődíjra legesélyesebb filmként méltatta a nemzetközi szaksajtó. Mindazonáltal Cannes nemcsak csalódást, hanem új lehetőségeket is hozott a magyar rendezőnek. Egyrészt ekkor ismerkedett meg Jacques Charrier francia filmsztárral, aki a Sirokkó (1969) című filmjének főszereplője és producere lett. Másrészt az olasz zsűritag, Monica Vitti a Csillagosok, katonák megtekintése után hangot adott annak a kívánságának, hogy alkalmasint szívesen dolgozna Jancsóval. Erre egyik barátnője, a baloldali beállítottságú Giovanna Gagliardo teremtett alkalmat. Gagliardo írt egy filmnovellát, és azzal felszerelkezve eljött Budapestre, hogy találkozzon Jancsóval. Kikérte a véleményét a novelláról, és megpendítette, hogy ha Jancsó vállalná a rendezést, Vittit meg lehetne győzni arról, hogy eljátssza a főszerepet. A közös munka beindult, és rövidesen magánéleti síkra terelődött: az olasz újságírónő és a magyar rendező évekig élettársak voltak. A film is elkészült A pacifista (1971) címmel, de csúnyán megbukott, ráadásul Jancsó és Vitti munkakapcsolata mindvégig feszült volt. Az olasz kritikusok szerint Jancsó A pacifistával olyasmibe ártotta bele magát (nevezetesen az olasz belpolitikába), amihez nem ért, az országon pár év múlva végigsöprő terrorhullám azonban utólag igazolta a rendező vízióját. Visszatérve a félbeszakadt fesztiválhoz, a delegációknak állítólag nem volt könnyű elhagyniuk Cannes-t, mert a sztrájk elérte a közlekedést is: a vasútállomást és a buszpályaudvart megszállták a sztrájkolók, és bezárt a repülőtér is. A rend hamarosan helyreállt, és bár nagy reformokat ígértek a következő fesztiválra, 1969-ben többé-kevésbé a régi kerékvágásban indult újra a gépezet.


Így látták ők
„A filmnek atmoszférája van és nem története, ha csak a személytelenség különös légkörében mozgó szereplők és helyzetek laza, inkább csak szimbolikus összetartozását nem fogjuk fel történetnek. A hagyományos értelemben vett cselekményrendszer helyét egy félelmetes, szűnni nem akaró lendület foglalja el: a személytelen öldöklés tehetetlen súlya, mely görgeti, gázolja maga előtt az embereket, a lovakat, a fák és a vizek szépségét – szinte feltartóztathatatlanul. Már­már úgy érzi az ember, hogy mindent maga alá temet az öldöklés lavinája, de az ellenpólusokon meg­megjelenik az emberi tisztaság, az érzelem ártatlansága – egyszer a női test kiszolgáltatott meztelenségében, másszor az ember és a természet viszonyában, az ezredzenekar nyekergésére keringőző ápolónők szánalmasan riadt alakjában, vagy a gazdátlanul poroszkáló, üres nyergű lovak lehangoló látványában. Jancsó Miklós nyers képet fest a polgárháború bizonyos időszakairól, de nincs oka, hogy megfossza teljes realitásától az embernek ember elleni küzdelmét.”
(Thiery Árpád: „Csillagosok, katonák”. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1967. október 25., 6. o.)


„Mint jelentős, újító szándékú, új művészi szemléletet hozó művek esetén rendszerint történni szokott: legfőbb erénye egyben gyöngéje is. Éppen az képezi vita tárgyát, az kelt ellenérzést, ami benne új. Másrészt a mű is a szokottól eltérően, újszerűen hat, s ezzel természetesen hiányérzetet is támaszt. Könnyű volna mindezt azzal elintézni, hogy – a ma divatos műszóval élve – Jancsó elidegeníti alakjainak legbensőbb történéseit, szubjektív tudatát, élményeik, tetteik pszichológiáját. Ha filozófiai mondanivalója, művészi ambíciója nem mutatna utóbbi műveiben mind határozottabban túl ezen, még némi igazságot is lehetne az ilyen értelmű kritikai elemzéseknek tulajdonítani. De mindez csak további kérdéseket szülne, ahelyett hogy értelmezné e sajátos művészi szemléletet. Mert Jancsó lehámozza ugyan alakjairól a megszokott érzelmi reakciókat, »az élet melegét«, a direkt reflexiókat, amelyek benső világukra, céljaikra, tetteikre vonatkoznának; szinte lehetetlenné teszi a velük való érzelmi azonosulást, az értük való lelkesedést vagy a spontán gyűlöletet velük szemben, de az érzelmi reagálás helyett magasabbra fokozza bennünk az intellektuális érdeklődést – alakjai mind »izgalmas« emberek –; megértésünkre, ítéletünkre szánta, egész belső világukkal tárgyiasította őket. Más kérdés azután, hogy ez az aszkétikusnak nevezhető művészi szemlélet, mely megfosztja a világot az érzelmek színjátékától, szellem és kedély tarkaságától, a pszichológia mélységeitől, lényegre irányuló, zord tekintetével fölfed-e annyit a lét struktúrájából, hogy feledni tudjuk érte a lehántott héj gazdag színeit. Kétségtelen, hogy Jancsó is érzi az absztrakció veszélyeit. A Csillagosok, katonák elejétől végig hatalmas erőfeszítés is az absztrakció ellensúlyozására, s e tekintetben minden bizonnyal a Szegénylegényeknél is érettebb műve.”
(Hegedűs Zoltán: „Csillagosok, katonák”. In: Látóhatár, 1967. november 1., 1110–1115. o.)


„Ezt a filmet kétszer vagy többször is meg kell nézni, hogy tartalma kibontakozzék, szépségei föltárulkozzanak. Akár a nagy zeneművek: minél többször találkozunk velük, annál mélyebb, annál gazdagabb, annál igazabb a hatás. Vagy a nagy alkotások, képek és szobrok, amelyekre nem elég egyetlen futó pillantást vetni, mert magukhoz bilincselik a tekintetet. Miért éppen a filmművészettől vitatnák el, hogy olykor-olykor a hatásnak ilyen módszereivel is éljen? […] Jancsó Miklós Eizenstein és Majakovszkij hagyományait eleveníti föl, nemcsak abban, hogy a film főszereplője, főhőse nem egyetlen ember, hanem a közösség, hanem abban is, hogy az erőteljes, expresszív hatás közvetítői maguk az események, a hatáskeltő elemek. Georgij Mdivani, Hernádi Gyula és Jancsó Miklós írta a filmet, kitűnő jellemrajzokat komponálva a mérnöki pontosságú, zenei fölépítésű szerkezetben. Somló Tamás felvételein nagyszerűen érvényesül a dinamikus mozgás és a gondolatébresztő térelosztás.”
(Zay László: „Csillagosok, katonák”. In: Magyar Nemzet, 1967. november 6., 12. o.)


„Azok közé tartozom, akiknek nem tetszett a film. Művészileg sem, eszmeileg sem. […] A film elejétől a végéig: gyilkosság, gyilkosság... Szinte más nincs is. Ez volna a baj? Ez is. A sok gyilkosság a végén már sem el nem iszonyít, sem meg nem rendít: grand guignol ez... S ez a fő probléma. A Csendes Donban is van gyilkosság, gyilkolás, mészárlás, kegyetlenség; talán még több is, mint ebben a filmben. A polgárháború nem idill volt; nem lakodalmas menet. Ám ott – ha lehet így mondani – a mérhetetlen kegyetlenséghalmaznak van humánus tartalma. Itt? Csak rituáléja van. S valami egyetemes, apokaliptikus jelentésrendszere. Ez az élet! Ez a forradalom. De hogy ki, miért csinálja, amit csinál, miért vállalja, amit vállal? Végképpen nem derül ki. Nem szavakból kellene hogy kiderüljön – ismétlem: a modern képi ábrázolás Jancsó fő művészi ereje –, de a képekből sem derül ki. Nem valami pártatlan objektivitás jellemzi ezt a filmet; egy pillanatig sem kétséges, hogy az alkotók szimpátiája ki felé hajlik. Ezzel nincs baj. Csak éppen azzal, hogy valamit is megsejtsünk: mi az emberi-eszmei tartalma, a történelmi jelentése az ügynek, amiért ez a kegyetlenséghalmaz zajlik. »Mit kerestek ti itt?« – kérdezi egyhelyt egy fehér tiszt a magyar internacionalistákat. Szövegben – egy elmosódó mondatban – az egyik internacionalista még felel is: ha tetszik: »internacionalista« mondattal felel; – csak éppen a film egésze nem felel.”
(Darvas József: „Különvélemény”. In: Népszabadság, 1967. december 24., 17. o.)


Csillagosok, katonák (Csillagosok, katonák / Звёзды и солдаты, 1967) – magyar–szovjet filmdráma. Forgatókönyv: Georgij Mdivani, Hernádi Gyula és Jancsó Miklós. Dramaturg: Valerij Karen és Karall Luca. Operatőr: Somló Tamás. Díszlet: Borisz Csebotarjov. Jelmez: Maja Abar Baranovszkaja és Várdai Gyula. Vágó: Farkas Zoltán. Rendező: Jancsó Miklós. Főszereplők: Madaras József (István, a magyar parancsnok), Molnár Tibor (Fekete András), Kozák András (László), Juhász Jácint (Varga Sándor), Anatolij Jabbarov (Cselpanov kapitány), Szergej Nyikonyenko (kozák tiszt), Mihail Kozakov (vörös parancsnok), Bolot Bejsenalijev (Csingiz), Tatyjana Konyuhova (Jelizaveta nővér), Krystyna Mikołajewska (Olga nővér), Gleb Sztrizsenov (ezredes), Nyikita Mihalkov (Glazunov zászlós), Viktor Avgyusko (matróz). Magyarországi bemutató: 1967. november 4.

MÉG TÖBB JANCSÓ MIKLÓS!





ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?





























2021. február 16., kedd

WATERLOO

nicroegnek

A legendás olasz producer, Dino De Laurentiis (1919–2010) a hatvanas évek közepén jelentette be, hogy filmet akar készíteni Bonaparte Napóleonról. A különösen költségesnek ígérkező produkció anyagi fedezetének előteremtése érdekében társult a szovjet Moszfilm céggel. A rendezést az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk vállalta. Napóleon szerepére több jelölt közül az amerikai Rod Steigert választotta, akinek játéka a film egyik nagy erőssége. Wellington herceget a közelmúltban elhunyt Christopher Plummer alakította, szintén kiválóan. Eredetileg a Szovjetunióban, Franciaországban, Belgiumban és Spanyolországban zajlott volna a forgatás. A waterlooi csata helyszínét végül Ukrajnában alakították ki, a belsők többségét pedig Olaszországban forgatták. Az előzetes marketingmunka ellenére a film kritikai fogadtatása hűvös volt, a remélt világsiker is elmaradt. De Laurentiis szerint a bukás egyik oka az volt, hogy a filmben nem szerepeltek igazán nagy sztárok. Magyarországra 1972 májusában jutott el a Waterloo. A hazai kritikusok általában elnézők voltak vele: dicsérték a látványvilágát, a főszereplők alakítását, valamint kiemelték, hogy Bondarcsuk a grandiózus külsőségek ellenére sem feledkezett el a jellemábrázolásról, az emberi tartalomról. Bár az opusz nem lett igazán nagy klasszikus, sőt az elmúlt ötven évben kissé el is feledték, egyes szakemberek szerint a Waterloo hibái ellenére is érdemtelenül alábecsült történelmi film. (Mivel a waterlooi csata előzményeiről és pontos lefolyásáról magyar nyelven is találhatók színvonalas on-line anyagok, ezért szokásomtól eltérően eltekintettem a történelmi háttér ismertetésétől.)


A cselekmény
1814. április 6-án Fontainebleau-ban Bonaparte Napóleon francia császár marsalljainak követelésére lemondott. Az ún. fontainebleau-i szerződés értelmében az Elba szigetére száműzött Napóleon megtarthatta császári címét, magával vihette több száz főnyi testőrségét, és a francia állam évi kétmillió frankot biztosított számára. A bukott császár azonban nem törődött bele hatalma elvesztésébe, és folyamatos figyelemmel kísérte az európai politika eseményeit. A szerinte megfelelő pillanatban visszatért Franciaországba: 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Golfe-Juan településnél. Michel Ney marsall, aki 1803-ban még a hadsereg nevében kérte, hogy Napóleon kiáltsa ki magát császárnak, Fontainebleau-ban már elsőként szólította fel őt a lemondásra. Szolgálatai elismeréseként XVIII. Lajos király nemcsak hogy meghagyta Ney marsalli címét – amelyet egyébként Napóleontól kapott –, hanem főnemesi ranggal is megajándékozta. Ney kijelentette, hogy „acélketrec”-ben viszi az Elbáról önkényesen távozott Napóleont Párizsba. Amikor az általa vezetett 5. ezred Grenoble közelében találkozott Napóleon csapataival, a királyi udvarban sok megaláztatást elszenvedett Ney újra felajánlotta szolgálatait a császárnak. Lajos király elmenekült, Napóleon pedig március 20-án bevonult Párizsba, ahol lelkes fogadtatásban részesült. A császár arra készült, hogy újabb látványos győzelmekkel erősítse meg visszaszerzett hatalmát. Ezután előrébb ugrunk az időben és a térben. Karl Freiherr von Müffling porosz tábornagy megjelenik Richmond hercegné bálján, hogy figyelmeztesse Wellington herceget: Napóleon megtámadta Belgiumot, hogy legyőzze a szövetséges erőket, mielőtt azok egyesülnének. Wellington a helyzetet értékelve felismeri, hogy ezzel a lépésével Napóleon a brit és a porosz sereg közé került, és elhatározza, hogy megállítja a Grande Armée-t…


Bondarcsuk a Waterlooról
„Borogyino és Waterloo összefügg: a halálra sebzett vad még hosszan, vérezve fut tovább. A Háború és békében a dicsősége teljében álló Napóleon csak epizódfigura volt, szimbóluma egy erőnek és egy nimbusznak, a Waterlooban, most készülő filmemben, főszereplő. Túl azon, hogy hűen kívánjuk visszaadni a sorsát megpecsételő csatát, szeretnénk bemutatni legendáktól és mítoszoktól mentes alakját, pszichológiai karakterét. H. A. L. Craig, a forgatókönyvíró első találkozásaink egyikén azt mondta nekem: »Napóleon a színház- és filmtörténet egyik legtöbbször megjelenített alakja, s én úgy érzem, hogy még egyik megjelenítése sem volt igaz. Talán most a miénk az lesz…«”


A rendező
Szergej Fjodorovics Bondarcsuk orosz színész és rendező 1920. szeptember 25-én született Ukrajnában, a Herszoni kormányzóság egyik településén, Beloszjorkában (Bilozerka). Szülei szegényparasztok voltak, őt is földművesnek nevelték. Négyévesen megtanult fejni, ötévesen már pásztorkodott. Tizenkét évesen már a kolhoz tagja volt, ahol afféle mindenesként dolgoztatták: kévekötéstől az istállótisztításig mindent rábíztak. Közben iskolába is járt, ahol meglepően jó tanulónak bizonyult. Tizennyolc éves korában jelentkezett a rosztovi színművészeti főiskola színészosztályába, ahol tíz hónapos előkészítő után kezdhetett tanulni. 1941-ben lépett először színpadra, ráadásul rögvest egy nagyobb szerepben, ám a második világháború az ő sorsát is megváltoztatta. Behívták katonának, és látva a nácik előretörését, ő maga kérte, hogy harci alakulathoz helyezzék. Megsebesült, de szerencsésen fel is épült. Még katonaként jelentkezett a VGIK-ra (Moszkvai Filmművészeti Főiskola), és rögtön a harmadik évfolyamra vették fel, Szergej Geraszimov osztályába. A hadsereg nem gördített akadályokat a tanulmányai elé, és leszerelték. 1947-ben Geraszimov rábízta Valko szerepét az Ifjú Gárda színpadi változatában. A következő évben Geraszimov megfilmesítette a művet, és bár ebben Valko szerepe lerövidült, Bondarcsuk játékának ezúttal is pozitív volt a visszhangja. Ennek köszönhetően egyre-másra kapta a sematikus filmek főszerepeit: ő volt a szocialista emberideál tökéletes megtestesítője. Az ötvenes években nyílt lehetősége arra, hogy történelmi személyiségek és klasszikus irodalmi művek hőseinek megformálásával szélesítse színészi repertoárját. Othello-alakítása Szergej Jutkevics 1955-ös filmjében külföldön is feltűnést keltett, ugyanakkor a mű heves vitákat is kiváltott.


Bondarcsuk pályáján fordulópontot jelentett Leonyid Trauberg mára elfeledett alkotása, a Mentek a katonák (1958), melyben Matvej Krilovot alakította: „Ez a szerep segített, hogy minél teljesebben felidézzem magamban azokat a háborús helyzeteket, körülményeket, melyek az Emberi sors elkészítéséhez is kellettek.” Solohov regényének, az Emberi sorsnak 1959-es filmváltozata világsikert hozott Bondarcsuknak mint rendezőnek és mint színésznek is, hiszen ő játszotta a főszereplőt, Andrej Szokolovot. Az opusz elnyerte az 1959-es moszkvai filmfesztivál nagydíját, és a művész a következő évben Lenin-díjat kapott érte. Elfogadta a neves olasz neorealista rendező, Roberto Rossellini meghívását, és eljátszotta a szovjet őrmestert a Rómában éjszaka volt (1960) című háborús drámában. A következő nyolc évben Bondarcsuk egy nagyszabású vállalkozást hajtott végre: négy részben megfilmesítette Tolsztoj Háború és béke című regényét, és magára osztotta Pierre Bezuhov szerepét. Fontosabb partnerei: Ludmila Szaveljeva, Vjacseszlav Tyihonov, Oleg Tabakov, Viktor Sztanyicin és Kira Golovko. Művéről ő maga így nyilatkozott: „Nincs benne minden áron való dinamika, hangsúlyozott izgalom… Azoknak a nézőknek, akiket a modern film türelmetlenebbé tett, nem is tetszik majd. Azoknak azonban, akik gondolkodnak, és nem csak a cselekményre kíváncsiak – ha talán nem is fog mindig tetszeni, mindenesetre örömet szerez majd.” A grandiózus produkciót világszerte bemutatták, 1969-ben az Oscar-díjat is megkapta. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy a szuperprodukció első része az 1965-ös moszkvai filmfesztiválon Fábri Zoltán Húsz óra című alkotásával megosztva nyerte el a nagydíjat.) Veljko Bulajić felkérésére Bondarcsuk szerepet vállalt A neretvai csata (1969) című jugoszláv háborús drámában, melyben olyan nemzetközi sztárok szerepeltek, mint Yul Brynner, Orson Welles, Franco Nero, Curd Jürgens, Sylva Koscina és Hardy Krüger.


A hetvenes évek volt az utolsó igazán jó periódus Bondarcsuk pályáján. Színészként olyan alkotások fémjelzik ezt az időszakot, mint a Csehov-műből forgatott Ványa bácsi (1970, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij), A cél kiválasztása (1975, Igor Talankin), a Zelengora csúcsai (1976, Zdravko Velimirović) és a Szergij atya (1979, Igor Talankin) című Tolsztoj-adaptáció. A színészi paletta az Evans doktor titka (1974, Bugyimir Metalnyikov) című sci-fi főszerepével is gazdagodott. A nemzetközi kudarc ellenére a Waterloo (1970) tovább növelte Bondarcsuk rendezői ázsióját, és az opusz az elmúlt öt évtized alatt a történelmi filmek egyik alábecsült klasszikusává lépett elő. Nagyszabású vállalkozás volt A hazáért harcoltak (1975) is, megint egy Solohov-mű nyomán. Erről a filmjéről a rendező többek között ezeket mondta: „Mi valamennyien, akik ezen a filmen dolgozunk, bizonyos értelemben vitatkozunk a nyugati filmgyártás egynémely alkotásával, amelyek célzatosan mutatják be a második világháború eseményeit. A Szovjetunióban törvény tiltja a háború és az erőszak bármiféle propagandáját. Ezek szerint, ellentétben a nyugati filmesekkel, én nem vagyok »szabad«? Művészi lelkiismeretem és ars poeticám sincs ellentétben az említett törvénnyel…” A Csehov-írás alapján készült A sztyeppe (1978) az új évezredben az életmű nemzetközi viszonylatban elfeledett darabjai közé tartozik, amiben a film állítólagos antiszemitizmusa is szerepet játszott. A forgatókönyv megírásához Bondarcsuk már a hatvanas évek elején hozzákezdett, de monumentális alkotásai miatt folyton halasztódott a megvalósítás.


A nyolcvanas évek elején végre teljesült Bondarcsuk álma, és filmet forgathatott John Reed amerikai újságíró Tíz nap, amely megrengette a világot című regényéből. Eredetileg szovjet–amerikai koprodukciót tervezett, ám az amerikaiak végül önálló Reed-filmet készítettek Vörösök (1980) címmel Warren Beatty rendezésében és főszereplésével. Bondarcsuk kétrészes filmjének első epizódja, a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban került a mozikba. Reed szerepét a rendező régi barátja, Franco Nero alakította, fontosabb partnerei: Ursula Andress, Sydne Rome, Jorge Luke és Jorge Reynoso. A rendező szerint műve „a forradalom szükségszerűségének apoteózisa” szeretett volna lenni, a kritikusok azonban nem voltak ilyen emelkedett hangulatban az opusz megítélését illetően, és a negatív vélemények domináltak. Nem aratott osztatlan sikert a direktor Puskin-adaptációja, a Borisz Godunov (1986) sem, amelyben ő játszotta a címszerepet. Gyermekeit valódi gyermekei, Fjodor és kisebbik lánya, Jelena alakították. Kései szereplései közül említsük meg a Muskétások húsz év múlva (1993) című kalandfilmet, amely id. Alexandre Dumas testőrtrilógiájának középső része, a Húsz év múlva alapján készült, és valamelyest nagyobb hűséggel követte az eredeti regényt, mint Richard Lester változata, A testőrök visszatérnek (1989). Bondarcsuk utolsó rendezése és színészi alakítása az orosz–angol koprodukcióban megkezdett Csendes Donhoz kapcsolódik, amely ismét egy Solohov-regény adaptációja volt. A forgatást 1989-ben kezdte, de megromlott egészségi állapota miatt nem tudta befejezni. Az orosz változat a művész fia, a színész-rendező Fjodor közreműködésével nyerte el végső formáját, a művet 2006-ban mutatták be. Szergej Bondarcsuk háromszor nősült, második és harmadik felesége színésznő volt. Első feleségétől, Jevgenyija Szemjonovna Bjelouszovától 1944-ben született fia Alekszej Bondarcsuk matematikus. Inna Makarovával 1949-ben kötött házasságot, a következő évben született a lányuk, Natalja. A házaspár 1959-ben vált el. Bondarcsuk még ebben az évben nőül vette Irina Szkobcevát: három évvel később megszületett a lányuk, Aljona (Jelena, 1962–2009), míg a fiuk, Fjodor 1967-ben jött világra. Natalja, Aljona és Fjodor színészek lettek, sőt Natalja és Fjodor rendezett is. Szergej Bondarcsuk 1994. október 20-án Moszkvában hunyt el. A Sors úgy hozta, hogy Makarova és Szkobceva egyaránt 2020-ban halt meg, Szkobceva ugyanazon a napon, mint néhai férje.


Az előzmények
A világhírű olasz producer, Dino De Laurentiis 1965 októberében jelentette be a Waterloo című film elkészítésének szándékát. A közlemény szerint a forgatás a következő évben kezdődött volna az amerikai John Huston rendezésében: Napóleon szerepét Richard Burton, Wellingtonét Peter O’Toole kapta. A hatalmas projekthez a producernek támogatókra volt szüksége, ám a kockázatos vállalkozásba senkinek nem akaródzott beszállni. A hatvanas évek második felében De Laurentiis tárgyalásokba bocsátkozott a szovjet filmhatóságokkal, és 1967-ben megállapodást kötött a Moszfilmmel. A tervezett költségvetés egyharmadát a szovjet fél vállalta. A forgatás megkezdése előtt többféle összeg is keringett a világsajtóban: tizenkétmillió angol font, illetve tizenötmilliárd olasz líra, a munka megkezdése után viszont Bondarcsuk már huszonötmillió dollárról beszélt. A szovjet hadsereg húszezer katonája (bizonyos forrásokban tizenötezer vagy tizenhétezer olvasható) vett részt a forgatáson, valamint a teljes lovasság, nem beszélve arról a rengeteg mérnökről és munkásról, akik hetekig teljes erőbedobással dolgoztak azon, hogy a kiválasztott ukrajnai helyszíneket előkészítsék a filmesek számára. A csatatér hitelességének megteremtése érdekében két dombot ledózeroltak, kimélyítettek egy völgyet, több kilométernyi utat építettek, ötezer fát átültettek, búzát, rozst és árpát vetettek, vadvirágokat ültettek, és felépítettek négy történelmi jelentőségű épületet is, hogy a lehető leghűségesebben idézzék fel az eredeti helyszínt. Szakemberek megállapították, hogy a Vörös Hadsereg támogatása nélkül a gyártás háromszor annyiba került volna, ennek ellenére a Waterloo még így is korának legdrágább filmje volt. (Korabeli híradások szerint az 1963-as amerikai szuperprodukció, a Kleopátra költségvetését is meghaladták, ám ez nem volt igaz.) Megvalósításában az olaszok és oroszok mellett angol és francia tanácsadók, illetve jugoszláv kaszkadőrök is részt vettek, nem is szólva a nemzetközi szereposztásról.


A rendező személyében gyorsan sikerült megállapodásra jutni: Szergej Bondarcsuk mindkét félnek megfelelt. Négyrészes, Oscar-díjjal is jutalmazott monumentális Tolsztoj-adaptációja, a Háború és béke (1965–1967) világsikere garanciát jelentett arra, hogy Bondarcsuk képes kézben tartani egy hasonlóan monumentális produkciót, és a Waterloo is jól eladható lesz a nemzetközi piacon. Az is szempont volt, hogy korábban a Háború és béke szintén a napóleoni háborúk idején játszódott, vagyis az orosz rendező az új filmben a másik fél szemszögéből is ábrázolhatta a hadvezért. Természetesen a szovjet illetékes szervek ragaszkodtak ahhoz, hogy a Waterloo történelemszemlélete nem sértheti az ország történészeinek álláspontját Napóleon személyéről és hadjáratairól. Bár a film elsősorban Napóleon szemszögéből mutatja be az eseményeket – Rod Steiger időnkénti halk beszéde a főszereplő belső gondolatait közvetíti –, a Waterloo valójában egyik fél mellett sem foglal állást: egyrészt a két hadvezér (Napóleon és Wellington) hősiességét, másrészt a seregekben harcoló katonák bátorságát és a súlyos veszteségeket hangsúlyozza. Az alaptörténet és a forgatókönyv H. A. L. Craig ír szerző munkája. A szkripten rajta kívül dolgozott még Jean Anouilh francia drámaíró, Vittorio Bonicelli olasz író és maga Bondarcsuk. Az olasz változat párbeszédeit a neves író-rendező, Mario Soldati írta. A forgatókönyv alapján Frederick E. Smith egy regényt írt, amely a film bemutatójával egy időben jelent meg. Mire a forgatás elkezdődött volna, különböző okok miatt új főszereplőket kellett keresni. Dino De Laurentiisnek az volt a terve, hogy Napóleón szerepét Peter Sellersnek, Wellingtonét pedig Michael Caine-nek adja, ám ez az elképzelése is meghiúsult.


Rod Steiger, az emberi Napóleon
Napóleont végül a világhírű amerikai színész, Rod Steiger játszotta, aki a forgatás alatt barátságot kötött Bondarcsukkal. Együttműködésük kezdeteiről a premier után így nyilatkozott: „Amikor Dino de Laurentiis értesített, hogy ő és Bondarcsuk egyaránt engem szeretne Napóleon szerepére megnyerni, körülbelül így gondolkoztam: »Van egy fiú Moszkvából, aki a francia históriába akarja törölni a lábát. Előveszi tehát Napóleont. Nos, rendben van, vegye. Csakhogy ez ugyanaz, aki legutóbb a Háború és békében olyan szánalmas epizodistának ábrázolta. Mit tudhat ez Napóleonról? Ha sokat tudna róla, nem formálta volna ilyenné a Tolsztoj-filmjében. Ha viszont keveset tudna róla, nem vágna bele egy Napóleon-filmbe. Vagyis itt valami nem akar összejönni. Azt feleltem tehát De Laurentiisnek: ha módot teremt, hogy találkozzam a rendezővel és beszélgessek vele, bizonyos választ tudok adni. Addig nem. Így azután hamarosan találkoztunk. A találkozó előtt megnéztem az Emberi sors című filmjét. Ez tetszett nekem. Pergő rendezés, színvonalas játék. Ő maga meggyőző – talán kissé érzelmes. De egyéniség a javából, akinek levegője van. Nem csak érdeklődéssel, őszinte nagyrabecsüléssel is vártam a találkozót. Mikor belépett, úgy éreztem, csak egy Bondarcsuk létezik. Ez itt, az életben épp olyan, mint az a másik volt a filmvásznon. Néhány pillanat múltán színész és szerep között nem tudtam különbséget felfedezni. Ez ritka érték egy művészben, azt hiszem, ezen alapszanak a különösen őszinte alakítások, tehát érdeklődésem még csak fokozódott. És a vendég hamarosan magával ragadott. Szinte mindent tudott a korról, az emberekről, az ügyek hátteréről, a legkisebb részletekről. De nem csak én vizsgáztattam. Ő is vizsgáztatott.” (Idézetről lévén szó, nem javítottam a fordítás stilisztikai pontatlanságait.)


Steiger saját bevallása szerint rajongott Napóleonért. Huszonkét éves korában olvasott róla először (vajon az Egyesült Államok iskoláiban nem tanították a francia és az európai történelmet?), és annyira érdekesnek találta a személyét, hogy utána igyekezett mindent elolvasni róla. Színészként Bondarcsuk filmjéig nem volt alkalma arra, hogy eljátssza a figurát. A találkozón kiderült, hogy úgy a színész, mint a rendező igen sokat tud Napóleonról, és ezzel őszinte meglepetést okoztak egymásnak. Bondarcsuk megkérdezte Steigert, hogy miután oly sok kiváló színész alakította már a nagy hadvezért, ő mit tudna hozzátenni elődjei szerepértelmezéseihez. A művész így válaszolt: „Mindig fényezett Napóleonokat játszottak, vagy tehetetlen karikatúrákat. Vagy félelmetes isten, félelmes hadvezér, rettenetes szerető volt a megjelenítésekben, vagy valamiféle torzó. Én egy emberi Napóleont szeretnék eljátszani. Egy koszos, borotválatlan, borostás Napóleont. A csatatér nem bálterem. És végeredményben ez a csata három napig tartott. De ugyanakkor ez a Napóleon beteg is. Negyvenöt éves, hat esztendeje van a haláláig. Aranyere van, de fél az orvosoktól és a műtéttől, ezért nem műtteti meg magát, hanem szenved. A még fel nem fedezett rák kínozza. Állandóan fáj a feje, nem tud enni. És mégis helyt kell állnia. Mindebből semmit sem szabad elárulnia. […] Napóleont szerintem még fel kell fedeznünk. Tudott élni – ez az erőssége. Gátlástalan volt, és bár sok tehetséggel rendelkezett, nem maradt elég ereje következetesen végigvinni, valóra váltani elképzeléseit. A többi szemléleti kérdés: szerintem az emberek intelligenciája alkotásaikban, nagyságuk tragédiákban rejlik.” Bondarcsukot meggyőzték Steiger szavai, és kijelentette, hogy hajlandó a színész szerepfelfogásához igazítani az elképzeléseit.


Steiger és Bondarcsuk harmonikus együttműködésének titka valószínűleg abban rejlett, hogy a rendező nyitott volt a színész elképzeléseire, és többségüket el is fogadta. Hagyta, hogy Steiger kísérletezzen, többféle megoldást is kipróbáljon, míg megtalálta azt, ami mindkettőjüknek megfelelt. Mellesleg Bondarcsuk sem rejtette véka alá a véleményét, hogy mit gondolt Steigerről: „Én valami amerikai sztárnak hittem eleinte, hogy annyira vonakodott, és félve mentem arra az első személyes találkozásra. Nekem a színészet természetes dolog – s azért nem szeretem a sztárrendszert, mert az valami nem-természetes dolgot csinál belőle, s a nem-természetes dolgokat általában nem szeretem. Ezek után belépek a római szállodába, és ott ül egy kedélyes amerikai fiú, rövid szárú nadrágban, teniszcipőben, vörösre főve a naptól, és szitkozódva birkózik a jégkockákkal, melyek nem akarnak előbújni az apartman frizsiderjének mélyhűtőrészéből. És ez Napóleon – jutott az eszembe. De azután beszélgetni kezdtünk és mindazt meghallottam, amit nem is reméltem. Számomra a borotválatlan, beteg Napóleon-elképzelésnél minden egy csapásra megoldódott.” Wellington szerepére Christopher Plummert szerződtették, akinek egyébként egyetlen közös jelenete sincs a Napóleont alakító Rod Steigerrel. Plummer négy évvel később ugyanezt a szerepet eljátszotta a Witness to Yesterday (1974) című tévésorozat Wellingtonról szóló részében is. XVIII. Lajost az amerikai Orson Welles alakította, akinek nevét marketingokokból harmadikként tüntették fel a főcímen és a plakátokon, bár a szerepe nem túl nagy. Richmond hercegnét eredetileg Olivia de Havilland játszotta volna, aki az utolsó pillanatban visszalépett. Helyét Virginia McKenna foglalta el, de próbafelvétel készült Moira Listerrel is. Blücher tábornokot az eredeti elképzelések szerint Borisz Livanov alakította volna. A figurát végül Szergej Zakariadze formálta meg, aki először visszautasította Bondarcsuk felkérését, mert nem találta elég érdekesnek a szerepet. „Ezután felhívott Rómából Dino De Laurentiis, a film olasz producere. A szerepet továbbra sem vállaltam. Ekkor De Laurentiis a feleségemmel együtt meghívott egy hónapra Olaszországba. Ezt már nem utasíthattam vissza. Elutaztam Olaszországba, és tíz nap után (a forgatókönyvet közben kissé átírták) elfogadtam Blücher szerepét” – idézte fel a körülményeket Zakariadze. Egy kisebb szerepben [Maria, a markos markotányosnő :)] Bondarcsuk harmadik felesége, Irina Szkobceva látható. Magdalene Hallt De Laurentiis lánya, Veronica alakítja, a producer öccse, Alfredo pedig az egyik gyártásvezető volt. A fiatal férfi színészek közül a francia Philippe Forquet, az angol Ian Ogilvy és az orosz Oleg Vidov érdemel említést. A Lord Uxbridge szerepét megformáló Terence Alexander később azt nyilatkozta, hogy a forgatás alatt a KGB megfigyelés alatt tartotta a külföldi színészeket.


Így készült a film
Dino De Laurentiis a forgatás kezdetén így nyilatkozott az alkotói elképzelésekről: „A pszichológiai ábrázolás és a nagy csatajelenetek produkcióit készítjük. A filmben két dráma zajlik: Napóleon emberi, belső drámája és a császárság, a történelem, sőt talán az emberiség egyik nagy tragédiája. Wellington 67 661 emberével szemben Napóleonnak 68 678 katonája volt, s néhány óra múlva a majdnem 140 ezer emberből 52 ezer halott. Persze a világ azóta átélte a milliókat és tízmilliókat követelő világháborúkat, de addig, 1815. június 18-án 11 óra 30 percig, a csata kezdetéig, a modern történelem egyetlen csatájában – ez volt a roppant kétes értékű rekord.” A lelkes producer már a munka kezdetén újabb koprodukciókat vizionált: „Meggyőződésem, hogy én vagyok az első producer a világon, aki megérti a szovjet és a szocialista országok filmiparának szükségleteit. A szovjet filmipar ma nem tud elég filmet készíteni ahhoz, hegy kielégítse az országban uralkodó szórakozási éhséget.” A Waterloo után Puskin egyik romantikus művét, a Dubrovszkijt akarta megvalósítani Grigorij Csuhraj rendezésében, és lekötötte a Tíz nap, amely megrengette a világot című John Reed-mű filmjogait is abban a reményben, hogy Warren Beattyt vagy Paul Newmant tudja szerződtetni a főszerepre. A Bondarcsuk-film kudarca után ezek a tervek kútba estek. Csuhraj 1979-ben forgatott egy szovjet–olasz filmet Az élet szép címmel. Mint fentebb már említettem, Reed kalandos életéről először 1981-ben készült egy amerikai film, a Vörösök, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is Warren Beatty volt. Bondarcsuk is készített egy kétrészes adaptációt szovjet–mexikói összefogással, Franco Nero főszereplésével: a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban nyerte el végső formáját. A Waterloo körüli elszámolási problémák miatt De Laurentiis 1974-ben még egy szovjet–olasz koprodukcióra kényszerült, ám az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban épp az ő eltúlzott takarékoskodása miatt bukott meg Nyugaton, mert óvatosságból semmiképpen nem akart drága pénzért nagy sztárokat szerződtetni.


Mint arról fentebb már szó esett, a Waterloo forgatását komoly előkészítő munka előzte meg a tereprendezést illetően. Mindazonáltal a domborzati hűségnél fontosabb szempont volt az, hogy a filmbeli csatatérről látványos légi felvételeket lehessen készíteni, ami egyébként Bondarcsuk előző műve, a Háború és béke egyik jellegzetessége volt. A valóságban ugyanis a csata dimbes-dombos helyszíne nem adott volna lehetőséget ilyesfajta panorámafelvételekre, a La Haye Sainte majorság például egy déli fekvésű mélyedésben helyezkedett el, északról és nyugatról szinte láthatatlan volt. A Vörös Hadsereg mintegy húszezer katonája már hónapokkal a forgatás előtt különleges kiképzésen vett részt, hogy megismerjék az 1815-ös harcmodort. Meg kellett tanulniuk a szablyák, a szuronyok és az ágyúk kezelését. Közülük körülbelül kétezren a muskéták használatát is elsajátították. A lóról történő esések kivitelezésére ötven cirkuszi lovast szerződtettek. A több ezer katona a filmbeli csatatér mellett lakott egy hatalmas táborban, ellátásukról Szergej Nyikityin hadtápezredes gondoskodott. Minden reggel felvették a filmbeli egyenruhájukat aszerint, hogy melyik harcoló sereg katonáját alakították, és tizenöt percen belül mindenki elfoglalta a helyét. A katonák számára a tisztek walkie-talkie segítségével továbbították Bondarcsuk rendezői utasításait. Az általános katonai tanácsadó két hadseregtábornok volt, Mihail Kazakov és Alekszander Luscsinszkij. A lovassági hadmozdulatokat Nyikolaj Oszlikovszkij altábornagy irányította. Oszlikovszkij elmondása szerint gondosan tanulmányozták a Lenin Könyvtárban fellelhető szakirodalmat, sőt német és angol forrásokat is használtak a hiteles történelmi kép kialakításához. A kommunikáció megkönnyítése érdekében Bondarcsuknak állandóan rendelkezésére állt egy-egy angol, olasz, francia és szerb-horvát tolmács. A skót lovasság (Skót Szürkék) vágtában támadásának jelenetét Elizabeth Thompson romantikus festménye, a Skócia mindörökké! (1881) alapján tervezték meg.


A Waterloo forgatása 1969. március 14-én kezdődött, és körülbelül fél évig tartott. A stáb először az olaszországi helyszíneken dolgozott. A párizsi Tuileriákat a casertai Királyi Palota helyettesítette, de forgattak a Stupinigiben található vadászkastélyban is, amely 1997 óta a világörökség részét képezi. A belsőket Nápolyban és Dino De Laurentiis római filmstúdiójában vették fel. A csatajeleneteket az ukrajnai Uzsgorodtól (Ungvár) mintegy tizenkét kilométerre forgatták. A helyszín kiválasztását Bondarcsuk így indokolta: „Ez a Szovjetunió egyik legnyugatibb pontja, s egész kis eltéréssel ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint a dél-belgiumi Waterloo, az első és igazi csata színhelye. A két csatatér között az a különbség, hogy a miénk jóval nagyobb, mint az igazi volt.” A monumentális képsorokat általában egyszerre öt Panavision kamerával vették fel. (Bondarcsuk egy interjúban tíz kamerát említett.) A látványosság érdekében helikopterről, egy száz méter magas toronyból és a helyszínen kiépített magasvasútról is filmeztek. Az Elbán való átkelést a megáradt Latorca folyónál forgatták. A katonák jelmezeinek elkészítésére tizenkilenc szovjet város hetvenhárom iparvállalata kapott megbízást. A francia csapatok fehér-kék, az angolok vörös-szürke egyenruhát viseltek, ám a tisztek öltözéke másmilyen volt. Nyolcvan beszélő szereplő számára csaknem ezer ruhát terveztek, míg a csatajelenetekhez húszezer uniformis készült. Az öltözékeket háromnaponta tisztították a negyven perc alatt szétbontható táborvárosban. Mint említettem, mintegy húszezer katona vett részt a forgatáson, a minél látványosabb hatás elérése érdekében azonban a totál plánokhoz festett bábukat is használtak.


Bondarcsuk a tökéletességre való törekvése miatt tízszer is elpróbáltatta azt a jelenetet, amikor az Elba szigetéről visszatérő Napóleon serege élén találkozik Ney marsall csapataival, amelyeket a francia király küldött a hadvezér elfogására, hiszen ez a film egyik legdrámaibb pillanata. A rendező így nyilatkozott a forgatás állásáról 1969 júliusában, körülbelül a munka felénél: „Egy hónapot és két napot Lyonban, valamint Nápolyban forgattunk. Márciusban kezdtünk, a tervek szerint október 2-án végzünk. Azután következik a vágás, a belső munkák. Körülbelül 2000 méternél tartunk.” Az előzetes marketing részeként hetente több ezer színes, illetve fekete-fehér fotót küldtek szét a római sajtóközpontból. A világsajtót napi szinten ellátták a forgatásról szóló beszámolókkal. Ennek érdekében Uzsgorod és Róma között állandó telex-összeköttetést tartottak fenn (akkoriban még nem volt internet). Persze nem ment mindig minden gördülékenyen. A rossz időjárás miatt tizenhat forgatási napot törölni kellett, a hatalmas létszámú stábot viszont ezeken a napokon is el kellett látni, ami nem kis kiadást jelentett. Szergej Nyikityin naplója szerint például csak július 6-án ez volt a stáb élelmiszerigénye: „Tizenkét tonna kenyér; nyolc tonna hús és húsáru; hat tonna burgonya; négy és fél tonna gyümölcs.” Dino De Laurentiis főleg a filmnyersanyaggal próbált takarékoskodni, ami néha rosszul sült el. Amikor ugyanis Napóleon lemondási beszédét forgatták, a producer állítólag megtiltotta az operatőrnek, hogy új tekercset fűzzön be, így a filmszalag még Rod Steiger beszédének vége előtt kifogyott a gépből. A színész, érthető módon, meglehetősen ingerülten reagált. Egy ilyen nagyszabású forgatáson egyébként szinte törvényszerű, hogy kisebb-nagyobb balesetek történjenek. A legsúlyosabb eset az volt, amikor a Mufflingot megformáló John Savident leesett a lóról, és komoly sérüléseket szenvedett.


Maradok hűtlen híve
Mint azt már említettem, Bondarcsuk és munkatársai kiemelt figyelmet szenteltek a történelmi hitelességnek, ennek ellenére a film nem minden részletben felel meg a valós tényeknek. Nincs mód és terjedelem arra, hogy minden motívum pontosságát vagy pontatlanságát egyesével alaposan kivesézzem, ezért csak néhányat emelek ki közülük. Amikor a nyitójelenetben a marsallok rá akarják beszélni Napóleont a lemondásra, jelen van Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsall is, aki a valóságban akkor Toulouse-t védte Wellington serege ellen. Amikor először látjuk XVIII. Lajost, épp a Le Moniteur Universelt olvassa, amelyet a nagy francia forradalom idején alapítottak, és a forradalmárok szócsövének számított. 1799-ben Napóleon átvette a lap irányítását, és modern szófordulattal élve úgy fogalmazhatunk, hogy a kormánypropaganda eszközévé tette. A kiadvány 1868 szilveszterén szűnt meg. Korábban már említettem, hogy az ukrajnai forgatási helyszín jóval nagyobb volt, mint a waterlooi csatatér, bár a külsőségeket illetően igyekeztek az eredeti terepet lemásolni. Ahogy a filmben is látjuk, a csata előtti napon szakadt az eső, ami rendkívül sárossá tette a terepet. Emiatt viszont a Skót Szürkék nem tudtak volna olyan sebességgel vágtázni a francia haderő felé, mint ahogy azt Bondarcsuk lefilmezte. Sir Thomas Picton tábornokot polgári kabátban és cilinderben láthatjuk, ami megfelel a történelmi valóságnak. Ugyanis annyira sietett az utazással, hogy mielőbb csatlakozhasson a sereghez, hogy hamarabb megérkezett, mint a poggyászai, bennük az egyenruhájával. Amikor Sir Charles Colville brit tábornok megadásra szólította fel a Régi Gárdát (Vieille Garde), Pierre Jacques Étienne Cambronne gróf, francia tábornok állítólag ezt mondta: „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát”. Elterjedt viszont az a szóbeszéd, hogy Colville felszólítására Cambronne azt felelte: „Merde” (trágár francia káromkodás, szó szerint „szar”-t jelent, átvitt értelemben „Baszd meg!” vagy „Menj a pokolba!” értelemben is fordítják). A filmben is a „Merde” hangzik el, ami a magyar szinkronban: „Nyald ki!” Maga Cambronne cáfolta, hogy bármelyik válasz tőle származna. Mindazonáltal úgy tartják, hogy „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát” mondás valóban elhangzott, de Claude-Étienne Michel tábornok szájából.


Az orosz nép emlékezetében mély nyomot hagyott, hogy amikor Napóleon és serege 1812. szeptember 14-én bevonult Moszkvába, a városban néhány órával később tűzvész tört ki, amely három napig tombolt, és az épületek közel kétharmadát megsemmisítette. Bár a tűzvész a franciáknak okozta a legnagyobb kárt, egyesek mégis Napóleont gyanúsították azzal, hogy parancsot adott Moszkva felégetésére. Valószínűleg emiatt adta Bondarcsuk Napóleon szájába ezt a mondatot, miután értesül Blücher csapatainak érkezéséről: „Miért nem gyújtottam fel Berlint?” Történelmi bizonyíték viszont nincs arra, hogy Napóleon ilyesmit mondott volna. Rod Steiger a filmben borostásan is látható, pedig az igazi császár állítólag mindig ügyelt arra, hogy borotvált legyen az arca. A filmben megemlítik a waterlooi ütközetet két nappal megelőző lignyi csatát, amelynek során Napóleon serege legyőzte a porosz csapatokat, de nem kerül szóba a szintén 1815. június 16-án lezajlott Quatre Bras-i csata, amikor Ney marsall és Wellington herceg csapatai kerültek szembe egymással: az összecsapás francia stratégiai győzelemmel ért véget. Az igazi Hay lord ebben a csatában halt meg, a filmben viszont a waterlooi csatatéren veszti életét Wellington szeme láttára, a francia lovasság támadása közben. A Waterloo báli jelenetében Richmond hercegné azt mondja Wellingtonnak, fél attól, hogy a lánya „előbb ölt fekete ruhát, mint fehéret” (vagyis előbb lesz özvegy, mint menyasszony). Azonban csak Viktória angol királynő 1840-es esküvőjét követően alakult ki az a hagyomány, hogy a menyasszony fehér ruhában áll az oltár elé. A hercegné bálját a valóságban korántsem olyan pazar teremben rendezték, mint ahogy a filmben látható. A bál résztvevői keringőre táncolnak, ám ezt a táncot az angol arisztokrácia csak 1820 után vette át, míg a cselekmény öt évvel korábban játszódik. A hercegné lánya, Sarah és Hay lord románca a bálon kitalált motívum, ámbár Sarah Richmond későbbi visszaemlékezései szerint a lord valóban jelen volt az estélyen. Gordon herceget Richmond hercegné a nagybátyjának nevezi. A férfit úgy látjuk, mint aki csatába viszi Gordon felvidékének lakóit. A figurában a Gordon-ház több tagjának tulajdonságait egyesítették. A gordoni ezred alapítója és ezredese valójában Richmond hercegné apja volt, aki nem vett részt a Napóleon elleni csatákban. A herceg fia – Richmond hercegné fivére –, Huntly őrgróf szintén jeles katona volt, de csak kósza mendemondák vannak arról, hogy a csata vége felé a helyszínre érkezett. Aki viszont valóban ott volt Waterloonál, az a hercegné huszonhárom esztendős fia, March earlje. A Gordon család másik ágáról a huszonnyolc vagy huszonkilenc esztendős Sir Alexander Gordon ezredes szintén részt vett a csatában, a gordoni ezredet azonban Donald MacDonald of Dalchosnie vezette, miután a parancsnok, John Cameron of Fassiefern alezredes két nappal korábban, a Quatre Bras-i csatában életét vesztette.


A fogadtatás
A forgatás után értelemszerűen az utómunkálatok következtek. A Picton tábornokot alakító Jack Hawkinsnál még 1965 decemberében gégerákot diagnosztizáltak, és a következő hónapban teljes egészében eltávolították a gégéjét. Szövegét Robert Rietti hangján halljuk. Állítólag Rietti más szereplőknek is kölcsönözte a hangját. Fia, Jonathan évek múlva azt állította, hogy ennek technikai oka volt, a hangfelvételekkel ugyanis valami probléma támadt. A film népszerűsítésére többféle plakát is készült: visszatérő grafikai ötlet volt, hogy a cím utolsó két „o” betűjéből ágyút alkottak. A várakozásokkal ellentétben a Waterloo Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megbukott, aminek Dino De Laurentiis szerint az volt az oka, hogy jó színészek játszanak benne, de nem volt köztük igazán nagy sztár. A londoni bemutató fényét emelte, hogy maga II. Erzsébet angol királynő is megjelent rajta. Bár a Waterloo eleve hosszú film (134 perc), amelyet a könnyebb forgalmazhatóság érdekében Nyugaton 123 percre rövidítettek, létezik egy olyan legenda, hogy az eredeti orosz változat közel négy óráig tartott. A film egyik rendezőasszisztense, Vlagyimir Dosztal viszont azt állította, hogy csupán a nyersvágás időtartama volt ilyen hosszú, a 134 perces verzió közös megegyezés eredményeként született meg. A Waterloo egyik mellékszereplője, Richard Heffer utólag azt mondta, a leforgatott anyag jóval hosszabb volt, mint a bemutatott film, és a vágás során nagyon sok színész szerepét jelentősen megrövidítették. Mindez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy a stáblistát már nem lehetett kicserélni, és az olyan színészek nevét is tartalmazza, akik a hivatalos változatban nem láthatók.


Szó volt arról, hogy a Waterloo jelmezeit, díszleteit és minden kellékét felhasználva De Laurentiis egy „intim lírai jellegű” Napóleon-filmet is gyárt Olaszországban és Franciaországban a hadvezér és első felesége, Joséphine de Beauharnais szerelméről. Bonaparte szerepét egy meg nem nevezett fiatal angol színésznek, Josephinét egy világsztárnak szánták. A film végül nem készült el, amiben nemcsak a Waterloo, hanem a konkurens Napóleon-filmek, a Gerard kalandjai (1970) és az Eagle in a Cage (1972) bukása is szerepet játszott. A hatvanas években a legendás amerikai rendező, Stanley Kubrick is tervezett egy Napóleon-filmet. Elterjedt az a legenda, hogy az MGM Bondarcsuk opuszának anyagi kudarca miatt ejtette Kubrick projektjét. A rendező és a filmgyártó cég cáfolta ezt a pletykát: mindkét fél azt állította, hogy néhány héttel a Waterloo forgatásának kezdete előtt már megváltak egymástól. Ennek ellenére nem kizárt, hogy a Kubrick-film azért nem realizálódott, mert a kezdetben világsikernek remélt Waterloo árnyékában nem tűnt jó ötletnek előállni egy hasonlóan költséges ellenfilmmel. Az évek múlásával a Waterloo meglehetősen feledésbe merült még az egykori vasfüggöny országaiban is, pedig sem a látványvilág, sem a történelmi hitelesség terén nem teljesít rosszabbul, mint a hasonlóan gigantikus, ám egyértelműen csak nyugati közreműködéssel gyártott történelmi filmek. A világhírű ausztrál rendezőnek, Peter Jacksonnak például Bondarcsuk opusza az egyik kedvence, amely állítólag inspirálta őt A Gyűrűk Ura- és A hobbit-trilógia elkészítésére. A Nostradamus jóslatairól szóló Az ember, aki tudta a jövőt (1981) című dokumentumfilmben – melynek narrátora a Bondarcsuknál XVIII. Lajost alakító Orson Welles – felhasználták a csatajeleneteket a Napóleonról szóló részhez.


Így látták ők
„Kivételes színészek jelenléte nélkül a Waterloo minden látványossága ellenére is elszürkülhetett volna. A Napóleont alakitó Rod Steiger szinte »eszköztelen« eszközökkel alakít, nincs egy hamis mozdulata sem, mindent elhiszünk neki, a császár kételyeit, fáradtságát, lelki és szellemi rövidzárlatait, de lényegből fakadó szuggesztivitását is. Természetesen az operatőri remeklés is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Nagyszerű színész a Wellingtont alakító Christopher Plummer is. Fegyelmezettsége, színészi ökonómiája bámulatra méltó. Tökéletesen úr arca, mozgása, idegei felett. És sokáig nem lehet elfelejteni az öreg, kövér, asztmás királyt: Orson Welles – XVIII. Lajost, akárcsak Dan O’Herlihy marsallját, Jack Hawkins Thomas Pictonát sem.”
(Polgár István: „Magasból a mélybe”. In: Új Élet, 1972. április 25., 13. o.)


„Bondarcsuk kiválóan vizsgázott. Végül is a látványosság varázsa a film egyik legsajátosabb és legeredetibb adottsága, s nem a műfaj tehet arról, ha visszaéltek ezzel a lehetőségével, vizenyős szentimentalizmussal, történelemhamisításokkal banális szupergiccsé hígították. Nos, a Waterlooban szó sincs erről. Bondarcsuk H. A. L. Craiggal és Vittorio Bonicellivel közösen írt forgatókönyve Napóleon utolsó esztendejének, lemondásának, Elbáról való visszatérésének és utolsó, világtörténelmi jelentőségű csatájának tényszerűen hiteles rekonstrukciója, amelynek figyelme arra is kiterjed, hogy lélektanilag hiteles képet adjon a történelmi dráma alakjairól.”
(Gy. E.: „Waterloo”. In: Népszabadság, 1972. április 27., 7. o.)


„Szépek, levegősek a képek; hallatlan, szinte pazarló bőkezűség az enteriőrök, a csodálatos színhelyek, a több tízezres statisztériát mozgató külső felvételek megválogatásában és kivitelezésében. A fantasztikus empire pompa megalkotása tökéletes. És Bondarcsuk mégis ebbe a monumentalitásra, kőre, bőrre, aranyra és acélra, márványra és drágakövekre épített történetbe is belopja a maga »vox humana«-ját. A lovasroham vad, színes förgetegét egyszer csak lelassítja; a levegőben lassan úszó, vágtató lovasság (Wajda Légiójában is ilyesmit láttunk, de másképpen, s más jelentéssel) nagy érzelmi erővel beszél az önfeláldozás s az értelmetlen halál dilemmájának szörnyű szorításáról; mint ahogyan egy báli szerelmespár egymásra pillantásának bűvöletével, egy gyertyalánggal, egy, a csatamező sarában felnyíló tenyér közeli fényképezésével néha többet tud elmondani, mint kevésbé tehetséges alkotók egy-egy egész filmmel.”
(Geszti Pál: „Történelem és lélekrajz”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. április 29., 8. o.)


Waterloo (1970) – szovjet–olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: H. A. L. Craig, Szergej Bondarcsuk és Vittorio Bonicelli. Az olasz változat párbeszédei: Mario Soldati. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Nino Rota. Díszlet: Mario Garbuglia, Emilio D'Andria és Kenneth Mugglestone. Jelmez: Nagyezsda Buzina, Maria De Matteis, Maria Fanetti, Ugo Pericoli és Alberto Verso. Vágó: Richard C. Meyer. Rendező: Szergej Bondarcsuk. Főszereplők: Rod Steiger (Bonaparte Napóleon), Christopher Plummer (Wellington herceg), Orson Welles (XVIII. Lajos), Jack Hawkins (Sir Thomas Picton tábornok), Virginia McKenna (Richmond hercegné), Dan O'Herlihy (Michel Ney marsall), Rupert Davies (Gordon herceg), Philippe Forquet (La Bedoyere), Gianni Garko (Drouot), Ivo Garrani (Soult), Ian Ogilvy (De Lancey), Michael Wilding (William Ponsonby), Szergej Zakariadze (Blücher tábornok), Terence Alexander (Uxbridge), Peter Davies (Hay lord), Veronica De Laurentiis (Magdalene Hall), Oleg Vidov (Tomlinson). Magyarországi bemutató: 1972. május 11.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?