ZENERAJONGÓK

A közelmúltban töltötte be 87. életévét Richard Chamberlain amerikai színész, akire a magyar közönség a nyolcvanas évek olyan sikersorozataiból emlékszik a legjobban, mint A sógun (1980) és a Tövismadarak (1983). Mindazonáltal már a hatvanas-hetvenes években is több emlékezetes szerepet játszott, így például Pjotr Iljics Csajkovszkijt a Zenerajongók (1971) című Ken Russell-filmben, amely idén ötvenesztendős. Rendhagyó életrajzi filmről van szó, amelyben a zene nem aláfesti a történéseket, hanem a mű vezérfonalát jelenti. A rendező számos jelenetben Csajkovszkij zenéjével érzékelteti a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát, vágyait és félelmeit. Olyan Csajkovszkij-művek részletei csendülnek fel, mint a Scherzo Burlesque a II. (c-dúr) szvitből, a b-moll zongoraverseny, az 1812 (nyitány), a Levélária az Anyegin című operából (énekel: April Cantelo), a 6. (h-moll, Patetikus) szimfónia, az ún. Manfréd-szimfónia, a 3. (esz-moll) vonósnégyes, A diótörőből a Miniatűr-nyitány és az Induló, a Hamlethez írt mellékzene, az op.67b, valamint a nyitány a Rómeó és Júliából és persze A hattyúk tava. A kiválasztott zeneműveket André Previn és a Londoni Szimfonikus Zenekar adja elő. Megszólalnak azonban más zeneszerzők művei is, például a Polovec táncok Alekszandr Borogyin Igor herceg című operájából és Felix Mendelssohn-Bartholdy szerzeménye, A bohócok tánca a Szentivánéji álomból. A Zenerajongók nyíltan foglalkozik Csajkovszkij homoszexualitásával, amelyről a korabeli biográfiák és más Csajkovszkij-filmek – a Zenerajongókkal párhuzamosan készült szovjet–amerikai koprodukció is – szemérmesen hallgattak, magánügyként kezelték, aminek semmi köze a művész alkotótevékenységéhez. (Russell szerint nagyon is van!) A maga idejében a Zenerajongókat értetlenség, sőt botrány fogadta. Voltak, akik az életrajzi tények (amúgy szándékos) pontatlanságát kérték számon, mások szerint Russell öncélúan vájkál Csajkovszkij magánéletében, anélkül hogy ennek bármilyen pozitív hozadéka lenne, de szép számmal akadtak olyan vélemények is, hogy Csajkovszkij ürügyén az egocentrikus rendező valójában saját magáról beszél, és a Zenerajongók sokkal többet mond el róla, mint az orosz zeneszerzőről. A szocialista filmforgalmazás éveiben szó sem lehetett a film magyarországi bemutatójáról. A hazai közönség először a Duna Tv-ben láthatta a Zenerajongókat 2002-ben. Azóta se jelent meg Magyarországon se videón, se DVD-n. Blu-ray-kiadás tudomásom szerint Nyugaton sem létezik belőle.

A történet

A moszkvai zenekonzervatórium professzorát, Pjotr Iljics Csajkovszkijt meglátogatja az öccse, Mogyeszt. A szerető fivér figyelmezteti a bátyját, hogy Pjotr karrierje véget érhet, ha nyilvánosságra kerül, hogy homoszexuális kapcsolatban áll Anton Csiluvszkij gróffal. A zeneszerzőt nyomasztó emlékek és különös víziók gyötrik. Így például gyakran látja maga előtt az édesanyját, aki kolerában szenvedett, és a betegségét úgy kezelték, hogy forró fürdőbe tették a testét. Pjotr friss zeneműve sikert arat ugyan a nyilvános bemutatón, felettese, Nyikolaj Rubinstejn viszont kíméletlenül megbírálja. A bemutatón megjelent a dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck is, akit teljesen elbűvöl Csajkovszkij muzsikája. Magához rendeli Rubinstejnt, és közli vele, hogy támogatni kívánja Csajkovszkijt: lakást és apanázst biztosít számára. A zeneszerző szerelmes levelet kap egyik rajongójától, Antonyina Miljukovától. Pjotr nem akar úgy járni, mint operájának főhőse, Anyegin, akinek Tatjana vallott szerelmet egy levélben, a férfi azonban elutasította őt, és későn döbben rá arra, hogy ez volt élete legnagyobb tévedése. Csajkovszkij feleségül veszi Nyinát, noha erről mind Mogyeszt, mind Csiluvszkij gróf megpróbálja lebeszélni. Madame von Meck sem örül a házasság hírének.

Rövidesen kiderül, hogy Pjotr valóban elhamarkodottan cselekedett: fizikailag nemcsak hogy nem vonzódik Nyina iránt, de az asszony mellett még az alkotókedve is kezd elszállni. Kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg. Az orvos pihenést javasol, és egy hosszabb távollétet Nyinától. Madame von Meck meghívja Csajkovszkijt a birtokára, hogy a művész kipihenje magát, és nyugalomban tudjon alkotni. A nimfomániás és nagyravágyó Nyina ezalatt pénzéhes anyja közvetítésével alkalmi kalandokba bonyolódik: szeretői közé tartoznak Csajkovszkij riválisai is, Borogyin és Rimszkij-Korszakov. A zeneszerzőt meglátogatja Csiluvszkij gróf, aki ismételten azt kéri, hogy Pjotr vállalja fel igazi önmagát, és térjen vissza hozzá. Amikor a művész ezt elutasítja, Csiluvszkij elmegy Madame von Meckhez, és beszámol neki Csajkovszkij homoszexualitásáról. Az asszony, aki titokban szerelmes is Csajkovszkijba, és lelki társra talált benne, a megdöbbentő leleplezés hatására elhagyja a birtokot, és megszünteti a zeneszerző számára folyósított apanázst. Mogyeszt javaslatára Pjotr karmesteri munkákat vállal, hogy anyagilag egyenesbe kerüljön. Mialatt Csajkovszkij a 6. szimfónián dolgozik, meghal imádott húga, Szása, a felesége, Nyina pedig tébolydába kerül. A koleraveszély ellenére Csajkovszkij megiszik egy pohár forralatlan vizet. Rövidesen kolerás lesz, és mint egykoron az anyját, kezelés gyanánt az ő testét is forró fürdőbe teszik. Hamarosan meghal, a megtébolyodott Nyina pedig örökre az elmegyógyintézet falai között marad.

Ki volt Csajkovszkij?

A komolyzene történetének egyik legnagyobb egyénisége, az orosz romantika géniusza, Pjotr Iljics Csajkovszkij 1840. május 7-én jött világra Votkinszk városában. Apja Ilja Petrovics Csajkovszkij, anyja Alekszandra Andrejevna Asszijer volt. A házaspárnak hat gyermeke született: Nyikolaj, Pjotr Iljics, Alekszandra (Szása), Ippolit, Anatolij és Mogyeszt. (A magyar Wikipédia szerint hét gyermekük volt: a legelső, egy lány meghalt, de erre vonatkozóan máshol nem találtam infókat.) Ilja Petrovicsnak az első házasságából is született egy lánya, Zinajda. Mivel a család tisztes anyagi körülmények között élt, így Pjotr Iljics megfelelő nevelésben részesült. A zene iránti érdeklődése már gyerekkorában megnyilvánult, és egy ideig lehetősége volt arra, hogy zongoraleckéket vegyen. Szentpéterváron jogi tanulmányokat folytatott, és 1859. május 25-én letette a záróvizsgát. Titkári állást kapott az igazságügy-minisztériumban. Szabadidejében továbbra is érdeklődött a zene iránt, operába és koncertekre járt, műkedvelőként komponált is, ám eszébe se jutott, hogy ez legyen a hivatása. 1859 júliusában egy mérnök tolmácsaként európai körutazást tett, amelynek során számos zenei élmény érte, különösen Párizsban. Hazatérése után úgy döntött, hogy további életét a zenének szenteli. Amikor Anton Grigorjevics Rubinstejn, a világhírű zongoravirtuóz 1862-ben egy konzervatóriumot nyitott Szentpéterváron, Csajkovszkij az elsők között iratkozott be oda, de az állását csak 1863 májusában adta fel. Már konzervatóriumi évei alatt szorgalmasan komponált, és közben óraadással kereste a kenyerét. Ebben Rubinstejn segítette őt, aki tanítványokat küldött hozzá. 1866-ban megkapta a diplomáját, és Rubinstejn öccse, a szintén zongoraművész Nyikolaj meghívására Moszkvába költözött, ahol zenepedagógusként dolgozott. Komponált is, ezekben az években születtek olyan zeneművei, mint például a c-moll koncertnyitány, az F-dúr nyitány és a Téli ábrándozás című szimfónia.

Első operája, az 1869. február 11-én bemutatott A vajda megbukott. Bár tagadhatatlan, hogy gyenge mű volt, ám a bukáshoz a hanyag előkészületek – kopott díszletek, kis létszámú zenekar – is hozzájárultak. Csajkovszkij első igazi remekműve, a Shakespeare-dráma alapján komponált Rómeó és Júlia című nyitány 1870-ben készült el, de tíz évvel később átdolgozta. Első igazi közönségsikerét A cár katonája (1874) című operájával érte el, amelyhez felhasználta A vajda néhány dallamát is. Miközben folyamatosan és váltakozó sikerrel komponált, egyre gyakrabban gyötörte a depresszió, és folyamatosan küzdött anyagi gondjaival is. Ezek megoldásához Nyikolaj Rubinstejn nyújtott segítséget, aki barátja nehéz helyzetét szóba hozta egy dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck előtt. A művészetpártoló asszony már ismerte Csajkovszkij néhány művét, és támogatást ajánlott a tehetséges zeneszerzőnek. Levelezni kezdtek, és a zeneszerző őszintén írt az asszonynak alkotói és magánéleti válságairól is. Soha nem találkoztak személyesen, de igen mély lelki kapcsolat fűzte össze őket. Csajkovszkij 1875-ben kezdett hozzá első balettjéhez, A hattyúk tavához. 1877-ben megismerkedett a nála tíz évvel fiatalabb Antonyina Miljukovával, aki nála tanult. Nyina beleszeretett, és szerelmes leveleivel ostromolta őt. Csajkovszkij beleegyezett a házasságba, mert az ő korában már furcsán néztek egy egyedülálló férfira, és véget akart vetni a homoszexualitásáról szállingózó pletykáknak is. A július 18-i esküvő után azonban értésére adta Nyinának, hogy kettőjük között nem lehet több testvéri szeretetnél. Valójában tehernek érezte a házasságot és felesége kitartó szeretetét, ráadásul a komponálással is nehézségei voltak. Elkeseredésében 1877 augusztusában öngyilkosságot kísérelt meg: a jéghideg Moszkva folyóba ugrott, de túlélte a próbálkozást. Orvosi tanácsra utazgatni kezdett, hogy megnyugvást találjon: ellátogatott Berlinbe, Svájcba, majd Olaszországba, s közben az alkotókedve is visszatért. Befejezte az Anyegin című operáját és a IV. szimfóniát is. 1878 júliusában a felesége levélben értesítette arról, hogy hajlandó elválni tőle, ám erre végül sosem került sor.

Problémái elől Csajkovszkij a munkába menekült, bár művei fogadtatása meglehetősen hullámzó volt: az Anyegin például hűvös kritikákban részesült, Az orléans-i szűz viszont nagy közönségsikert aratott, pedig a moszkvai Nagyszínház alig áldozott valamit a bemutatóra. Igaz, a sajtótámadások miatt a művet gyorsan levették a műsorról. 1881-ben a zeneszerzőt újabb csapások érték: előbb Nyikolaj Rubinstejn, majd másik jó barátja, Muszorgszkij is meghalt, patrónusa, Madame von Meck pedig arról értesítette, hogy az anyagi csőd szélére került. Ennek ellenére még évekig támogatta őt, és csak 1889-ben tudatta vele, hogy a jövőben erre már valóban nem lesz képes. A nagylelkű apanázs megszűnése már nem hozta kilátástalan helyzetbe Csajkovszkijt, mert időközben a csillaga felfelé ívelt, köszönhetően olyan új kompozícióinak, mint, mondjuk, a Koronázási induló és a IV. szvit, valamint olyan operáinak, mint a Mazeppa, A varázslónő és A pikk dáma, illetve a Csipkerózsika című balettnek. 1892-ben fejezte be A diótörő című balettjét. Élete utolsó éveit a Moszkvához közeli Majdanovóban és Klinben töltötte. Tanítványai és barátai gyakran felkeresték. 1893. november 6-án Szentpéterváron halt meg, feltehetően azért, mert a kolera sújtotta városban forralás nélkül ivott meg egy pohár vizet. Halálára persze voltak más magyarázatok is, melyek egy része a titkolt homoszexualitásával függött össze. Egyesek azt suttogták, hogy a kolerát a szentpétervári férfi prostituáltaktól kapta el, míg mások úgy tudták, hogy magánéletének kitudódott titka miatt egy becsületbíróság, netán maga a cár követelte, hogy legyen öngyilkos. Az is felmerült, hogy lelki problémái és az unokaöccse iránti vonzalma miatt önként választotta a halált. Leghíresebb művei mindmáig óriási népszerűségnek örvendenek, a b-moll zongoraversenyt például alighanem mindenki hallotta már, még ha nem is tudja, mi a címe és ki a szerzője.

Ken Russell a Zenerajongókról

„A film arról szól, hogy Csajkovszkij senkit sem tudott szeretni, annak ellenére, hogy a világ leggyönyörűbb zenéjét komponálta. Igazából csak önmagát és a húgát szerette. A film arról is szól, hogyan lépnek túl a művészek a személyes problémáikon, hogyan használja fel Csajkovszkij ezeket a problémákat és következményeiket ahhoz, hogy megalkossa ezt a különleges zenét. Ugyanolyan nyugalom van a Csajkovszkijról készült filmemben, mint az ő zenéjében.”

Így készült a film

A brit filmművészet zsenije, Ken Russell 1959 és 1965 között a BBC Monitor című műsora számára több rövidfilmet is forgatott neves zeneszerzőkről, mint például Claude Debussy, Bartók Béla és Edward Elgar. Harry Saltzman – többek között a korai James Bond-filmek egyik producere – látta ezeket a rövidfilmeket, és úgy gondolta, érdemes lenne megbízni a tehetséges rendezőt egy játékfilm készítésével is. Russell a film témájául állítólag Csajkovszkijt javasolta, akinek régóta rajongója volt, ám vannak, akik úgy tudják, hogy a legendás balett-táncosról, Nizsinszkijről akart filmet készíteni Rudolf Nurejev főszereplésével. Ebben is lehet valami, mert Russell 1977-ben Nurejevvel forgatta a Valentino című filmjét a némafilmkorszak nagy sztárjáról, 1979-ben pedig Saltzman volt a producere Herbert Ross Nizsinszkij-filmjének. Visszatérve a hatvanas évekbe, az üzleti szempontokat is mérlegelő Saltzman először valami kommerszebb játékfilmet várt Russelltől. Megállapodtak abban, hogy Russell megrendezi az Egymilliárd dolláros agy (1967) című kémfilmet, amely valójában egy trilógia befejező része, előzményei Az Ipcress ügyirat (1965) és a Temetés Berlinben (1966). Mindhárom film Len Deighton kémregényei alapján készült, melyekben a főhőst sosem nevezik meg. Saltzman a James Bond-filmek egyfajta ellenpólusának szánta a Deighton-adaptációkat, ám úgy gondolta, elkerülhetetlen, hogy a filmekben neve is legyen a szereplőnek. Nem akart olyan hangzatos nevet, mint a James Bond, inkább egy hétköznapi, mondhatni, unalmas névre gondolt. A főszerepre kiválasztott Michael Caine szemrebbenés nélkül megjegyezte, hogy szerinte a Harry a legunalmasabb keresztnév, és csak a producer felhőssé vált tekintete láttán ugrott be neki, hogy ez Saltzman keresztneve is. A Palmer vezetéknevet egyes források szerint a producer javasolta, mások szerint az is Caine ötlete volt: a színész azt mondta, hogy egykori iskolatársa, Tommy Palmer volt a suli legunalmasabb tanulója. Így lett a névtelen regényhősből a filmvásznon Harry Palmer. Itt jegyezzük meg, hogy 1976-ban Michael Petrovitch főszereplésével készült egy negyedik, sikertelen Palmer-film is, Caine pedig 1995-ben és 1996-ban is eljátszotta a figurát, de azokat a kései filmeket már nem Len Deighton könyvei alapján forgatták. Említsük meg azt is, hogy Caine volt a narrátora Russell néhány rövidfilmjének: a két művész összebarátkozott, és állítólag a színész javasolta Saltzmannak, hogy cimborája legyen az Egymilliárd dolláros agy rendezője. Utólag viszont azt nyilatkozta, hogy ez rossz ötlet volt a részéről, mert Russell ugyan zseniális művész volt, ám tökéletesen alkalmatlan egy kémfilm megrendezésére. A fogadtatás is Caine véleményét igazolta: a film vizualitását többen is lenyűgözőnek találták, ugyanakkor úgy vélték, a történet megengedhetetlenül zavarossá vált.

Az Egymilliárd dolláros agy után Russell ismét előjött a Csajkovszkij-témával. Saltzmant eleinte érdekelte a dolog, de miután értesült arról, hogy Dimitri Tiomkin közreműködésével az oroszok is filmet készítenek a zeneszerzőről, nemet mondott a projektre. Russell következő mozifilmje, a Szerelmes asszonyok (1969) című D. H. Lawrence-adaptáció kavart ugyan némi vihart a meztelen jelenetek miatt – különösen Oliver Reed és Alan Bates latens homoszexualitást sugalló birkózása láttán főtt a cenzorok feje –, ám a kritikusok általában jól fogadták, és a közönségsiker sem maradt el. Ennek hatására a gyártást is pénzelő amerikai forgalmazócég, a United Artists vállalta a következő Russell-film finanszírozását is. A direktor részletesen ismertette az elképzeléseit a cég illetékeseinek, amit utólag így magyarázott: „Ha nem mondom el nekik, hogy egy homoszexuálisról akarok forgatni, akibe szerelmes lesz egy nimfomániás, akkor soha nem támogatták volna a filmet”. (Azt hiszem, ez csak egyike lehet a direktor szokásos provokáló kijelentéseinek, mert jómagam nem tartom túl valószínűnek, hogy a szigorú amerikai cenzúra miatt a United Artists illetékeseit épp a problematikus mozzanatok kiemelése csigázta volna fel, amelyeknél borítékolható volt a cenzorok közbelépése. Bár az is igaz, hogy a Zenerajongók gyártója hivatalosan a Russ-Arts.) A produkció a Csajkovszkij munkacímet kapta, és főleg a zeneszerző életének második felére koncentrált, mert Russell azt az időszakot tartotta a legfontosabb periódusnak a művész életében. A Melvyn Bragg által írt forgatókönyv Csajkovszkij levelein alapult, melyek 1937-ben jelentek meg Beloved Friend címmel Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck válogatásában. Miután az oroszok konkurens filmje is Csajkovszkij címmel készült, ezért Russell új címet választott: a The Lonely Heart (A magányos szív) a zeneszerző egyik művének angol címéből származik. Az elkészült film főcímén végül ez olvasható: Ken Russell's Film on Tchaikovsky and The Music Lovers (Ken Russell filmje Csajkovszkijról és a zenerajongókról).

Russell a Szerelmes asszonyok két főszereplőjét, Alan Batest és Glenda Jacksont hívta meg új filmjébe is. Mindketten igent mondtak, de aztán Bates meggondolta magát és visszalépett. A rendező szerint Alan – aki a valóságban rejtőzködő biszexuális volt – úgy gondolta, hogy nem tenne jót az imázsának, ha egymás után két olyan figurát is eljátszik, akik homoszexuális hajlamaikkal vívódnak. Kereskedelmi okokból a United Artists egy sztárt szeretett volna látni a főszerepben, míg Ken Russell inkább egy olyan színészt akart találni, aki nem riad vissza egy provokatív szereptől, ugyanakkor készségesen aláveti magát a rendhagyó rendezői instrukcióknak. Amikor valaki az Angliába áttelepült Richard Chamberlaint ajánlotta, azt hitte, mindjárt szívinfarktust kap a meghökkentő ötlettől. Chamberlaint ugyanis a rokonszenves dr. Kildare megformálása tette igazán ismertté egy tévésorozatban (1961–1966). Russell is abban látta őt, és annak alapján azt hitte, tökéletesen alkalmatlan lenne Csajkovszkij eljátszására. Mindenesetre adott neki egy esélyt, és megnézte őt az Egy hölgy arcképe (1968) című sorozatban is. Az élmény hatására úgy gondolta, mégis érdemes fontolóra vennie Chamberlaint mint Csajkovszkijt, és miután megtudta, hogy a színész tud zongorázni, már övé is volt a szerep. (Ennek ellenére a filmben nem Chamberlain, hanem Rafael Orozco zongorajátékát halljuk Csajkovszkijként.) Sose bánta meg a döntését, szerinte Chamberlain „egyfajta csendes méltósággal rendelkezett, amire szükség volt ehhez a szerephez. Jó volt vele dolgozni: egy kedves úriember volt, mindent megtett, amire csak kértük.” A színész utólag azt nyilatkozta, hogy Csajkovszkij megszemélyesítése pályafutása legnagyobb kihívása volt. Ő maga is rejtőzködő homoszexuális volt (hajlamait csak az új évezred elején ismerte be nyilvánosan), így még inkább azonosulni tudott Csajkovszkij belső vívódásaival.

A Nyinát alakító Glenda Jacksonnak ez volt a második filmje Ken Russell-lel: később a Twiggy, a sztárban (1971), a Salome utolsó táncában (1988) és a Szivárványban (1989) is játszott. Nagyon szeretett vele dolgozni, mert szerinte Russellnek fogalma sem volt a színjátszásról, ezért hagyta a színészeket játszani, és ehhez fantasztikus hangulatot tudott teremteni. (Chamberlain is osztotta ezt a véleményét.) Meggyőződése, hogy a Zenerajongókat a néző vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja, de valószínűleg senkit nem hagy közömbösen, és ez benne a rendkívüli. Ennek ellenére a Szerelmes asszonyokat jobban kedveli, mert annak forgatókönyvét jobbnak találta. Mindkét filmben van szexjelenete, ám az a véleménye, hogy akik szerint ő szexi volt meztelenül a Zenerajongókban, azok valószínűleg Mini egeret (Miki egér barátnőjét) is szexisnek tartják. Itt említsük meg, hogy a Szerelmes asszonyoknak van egy olyan jelenete, amelyben a Glenda Jackson által alakított Gudrun és a barátját megformáló Vladek Sheybal azt játsszák, hogy ők a Csajkovszkij házaspár. A Zenerajongók szereposztásából emeljük ki Max Adrian, Christopher Gable, Kenneth Colley és Izabella Teleżyńska nevét is, mert mindnyájan dolgoztak máskor is a rendezővel. Adrian játszott még a Song of Summerben, Az ördögökben és a Twiggy, a sztárban. Ez utóbbiban Gable is szerepelt, akit láthattunk még a Szerelmes asszonyokban, a Song of Summerben, a Hétfátyoltáncban, A fehér féreg búvóhelyében és a Szivárványban. Colley Hitlert alakította a Hétfátyoltáncban, Legrand atyát Az ördögökben, Kreneket a Mahlerben, Chopint a Lisztomániában és Mr. Bruntot a Szivárványban. Az Angliába emigrált lengyel Teleżyńska egy litván gengsztert formált meg az Egymilliárd dolláros agyban és Christina Rossettit a Dante’s Infernóban (mindkét filmben az Iza Teller művésznevet használta). Az ördögökben Iza nővért játszotta, a Lisztomániában pedig ismét Nagyezsda von Meck szerepében láthattuk, ahogyan a Zenerajongókban is. A Russell család egyébként nemcsak a rendezővel képviseltette magát a Csajkovszkij-filmben: a direktor felesége, Shirley volt a jelmeztervező, gyermekeik közül hárman – Alexander, Victoria és Xavier – pedig kisebb szerepeket játszottak. Van még egy Russell a filmben, James Russell, de ő csak névrokonságban állt a rendezővel.

Mondani sem kéne, hogy Russell mellőzte a hagyományos életrajzi filmek ünnepélyes mesterkéltségét. Épp a mesterkélt fennköltség miatt ki nem állhatta Igor Talankin konkurens Csajkovszkij-filmjét, amely szerinte a zeneszerzőt mint idolt ábrázolja, amilyennek az oroszok láttatni akarták, míg ő az embert akarta megmutatni a maga összes vívódásával és problémájával, melyek mégis csodálatos zeneművek megszületéséhez vezettek. Filmjében a szenvedélyek uralmát látjuk, de nincsenek igazán rokonszenves, szerethető szereplők, ahogyan nincsen ítélkezés erkölcsi magaslatokról sem: a párhuzamos életutak megállíthatatlanul torkollnak a tragikus végkifejletbe. A direktor évekkel a forgatás után felkereste a Csajkovszkij-múzeumot a szovjetunióbeli Klinben. Visszaemlékezései szerint a szamovártól a szülők portréjáig minden kiállítási tárgy egy teljesen hamis képet sugallt, és az idegenvezető szavai is egy hazug idillről szóltak, boldog házasságról és elnyert díjakról, de egyetlen szót sem ejtett a zeneszerző életét kísérő botrányokról. Russellből előbújt a kisördög, és szólt az idegenvezetőnek, hogy szeretne látni egy képet Csajkovszkij egyik szeretőjéről, Alekszej hercegről. Az idegenvezető kijelentette, hogy sosem hallott még erről az illetőről. Kisebbfajta vita bontakozott ki közöttük, melyben az idegenvezető kifejtette, hogy szerinte a botrányok nem segítenek megérteni Csajkovszkij művészetét. Russell a Zenerajongókra hivatkozott, amely szerinte épp a kendőzetlen őszintesége miatt sok ember figyelmét felkeltette Csajkovszkij személye és művészete iránt, és még magának Dmitrij Sosztakovicsnak is tetszett. A filmet azonban az idegenvezető is látta, és neki viszont egyáltalán nem tetszett: szerinte Russell „eszeveszett karnevál”-nak ábrázolta Csajkovszkij életét, amelyben nincs idő se elmélkedésre, se egy kis nyugalomra.

A rendező önmaga alteregóját látta Csajkovszkijban. A közös pont nem a homoszexualitás volt – Russell imádta a nőket, négyszer nősült, első feleségétől öt, a másodiktól kettő, a harmadiktól egy gyermeke született –, hanem az alkotó képzelet szabad szárnyalása, a temperamentum és az a közeg, amely mindennek gátat próbál szabni. Mégis elsősorban azért vette alapul Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck (Nagyezsda von Meck Vlagyimir nevű unokájának felesége) könyvét, mert elsőként beszélt nyíltan Csajkovszkij homoszexualitásáról, amely a szerzők szerint a kulcsot jelenti a művész bonyolult személyiségének megértéséhez. Csajkovszkij szorosan kötődött családja nőtagjaihoz, különösen az édesanyjához és a húgához, Alekszandrához. Bár több férfival is volt szexuális kapcsolata, mégis kemény küzdelmet folytatott ilyesfajta vágyai ellen, és a konvencióknak való megfelelés érdekében vette feleségül Nyina Miljukovát. (Mellesleg a zeneszerző egyik fivére, Mogyeszt is meleg volt, és fiútestvérei közül Csajkovszkij vele volt a legjobb viszonyban.) Kapcsolata Nagyezsda von Meckkel is a „normális” világhoz való tartozás vágyát tükrözi. Csajkovszkij rettegett attól, hogy homoszexualitása lelepleződik a pártfogója előtt. (A filmben ez meg is történik, és egyértelműen emiatt szűnik meg kettőjük kapcsolata, ami egyébként a valóságban is így lehetett, mert az özvegy anyagi helyzete állítólag nem vált annyira súlyossá, mint amilyennek ő maga lefestette.) Egyes vélemények szerint a Zenerajongók többet mond el Russellről és a zenéhez való viszonyáról, mint Csajkovszkijról, hiszen a rendező elég szabadon kezelte az életrajzi tényeket. Anton Csiluvszkij, Csajkovszkij filmbeli szeretője például kitalált figura, aki több, a zeneszerző számára fontos fiatalember tulajdonságait egyesíti magában. Legfontosabb modelljei alighanem Csajkovszkij tanítványai, a Silovszkij fivérek voltak, Vlagyimir (1852–1893) és Konsztantyin (1849–1893). Kettőjük közül valószínűleg Konsztantyin lehetett az, aki különösen közel állt a művész szívéhez. Több művét is a különc fiatalembernek szentelte, leveleztek is, ámbár csak néhány levelük maradt fenn. A filmbeli Csiluvszkij furcsa szereplő: időnként rokonszenves, aki tisztánlátásával bátor tanácsot ad a szeretőjének, amikor azt mondja neki, fogadja el magát olyannak, amilyen, és ne színleljen. De végül mégis ő az, aki szétrombolja Csajkovszkij plátói kapcsolatát Madame von Meckkel, miután nem sikerül rábeszélnie a szeretőjét arra, hogy térjen vissza hozzá. A filmben Madame von Meck és Csajkovszkij – ha futólag is – többször találkoznak, míg a valóságban erre sosem került sor. Az igazi Nyina Miljukova csak négy évvel Csajkovszkij halála után került elmegyógyintézetbe, ahol húsz évig élt, 1917-ben bekövetkezett haláláig. Mindehhez hozzáteszem személyes véleményemet is, hogy a filmben Mogyeszt a külseje alapján sokkal inkább tűnik Pjotr bátyjának, mint öccsének. (Mindazonáltal a szerepet alakító Kenneth Colley tényleg fiatalabb, mint Richard Chamberlain.)

A Zenerajongók forgatása 1969. szeptember 1-jén kezdődött. Russell szeretett volna eredeti helyszíneken dolgozni, vagyis a Szovjetunióban, de ez nem jött össze, ezért Angliában keresett alkalmas helyszíneket. A moszkvai konzervatórium megfelelője a Grand Pump Room épülete volt Bathban (Somerset megye). Madame von Meck otthonát valójában két helyszín kombinálásával alkották meg: a külsőket West Wycombe House-ban (Buckinghamshire megye, High Wycombe) vették fel, a belsőket viszont Wilton House-ban (Wiltshire megye, Wilton). A szentpétervári parkot a Larmer Tree Gardens (Wiltshire megye, Tollard Royal) helyettesítette. Pjotr és Nyina esküvőjét a Szent Szófia görög székesegyházban (Nagy-London, Bayswater, Moscow Road) forgatták. Csajkovszkij öngyilkossági jelenetéhez a camdeni (Nagy-London) csatornahíd környékét választották, az elmegyógyintézet pedig a woolwichi (Nagy-London) Royal Artillery Barracks (Királyi tüzérségi laktanya) használaton kívüli épülete volt. Néhány jelenetet stúdióban vettek fel. Ezekhez a Water Oakley-ben található Bray Studiosban építették fel a moszkvai díszletet, amelyet már a film első jeleneteiben is látunk, például akkor, amikor Nyina felszalad az egyik ház erkélyére, hogy onnan hívja fel magára egy fiatal hadnagy figyelmét. A Greenwichi Egyetemhez tartozó Queen Mary Courtban forgatták azt a rövid jelenetet, amelyben Csajkovszkij és Miljukova teáznak. A pár meglátogatja a camera obscurát is, amely a West Wycombe Parkban (Buckinghamshire megye) volt.

A film egyik leghírhedtebb és leghatásosabb jelenete egy vonaton játszódik, ahol a nimfomániás Nyina meztelenre vetkőzik Pjotr Iljics előtt, és kéjvágyban vonaglik előtte. Russell azt akarta, hogy a fülke szimbolizálja Csajkovszkij pszichikai börtönét, a lengedező mennyezeti lámpák pedig a mentális állapotát. A zenei aláfestést a Manfréd-szimfónia és az ún. Patetikus szimfónia (6. h-moll szimfónia) szolgáltatja, amely Russell szerint a „legkínzóbb zene”, amelyet Csajkovszkij valaha is komponált. Forgatás közben ezt a zenei kavalkádot mindenki számára váratlanul egy tizenöt másodperces „barbár” zenével törte meg, amely Dmitrij Sosztakovics Sztyepan Razin kivégzése című kantátájából származott. A direktor tökéletesen érzékeltette azt az egyszerre szimbolikus és valóságos poklot, amelyben Csajkovszkij érezte magát, aki egy szűk vonatfülke rabjaként magára maradt egy öntudatlan, részeg és meztelen nővel, a feleségével, „egy darab hússal”. Glenda Jackson visszaemlékezései szerint amikor a díszletmunkások mozgásba hozták a vasúti kocsit, hogy a vonat mozgását imitálják, minden mozdítható tárgy a színésznő meztelen testére zuhant: a pezsgős vödör, a poharak, a csirke, a kés és a villa. Törött üveg borította el, amely itt-ott felsebezte a testét. A hangzavart a rendező fokozta, aki üvöltött, hogy „töröljétek le róla a vért, takarítsatok össze, ezt nem mutathatjuk”. Glenda azt mondta, hogy aki egyszer látja az ő csontvázszerű testét meztelenül vonaglani ebben a jelenetben, annak alighanem egy életre elmegy a kedve a szextől. Richard Chamberlain azt nyilatkozta, hogy a forgatás befejezése után hetekig arra gondolt, hogy abbahagyja a színészi pályát. Depressziós lett, és sokáig tartott, amíg túltette magát ezen. Kedvelte Russellt, és mindent hajlandó volt megtenni érte, de a maximalista rendező sokszor, akár hússzor is megismételtetett egy-egy jelenetet, és a végén ő és Glenda Jackson már mozdulni is alig bírtak. Richard szerint egyáltalán nem volt szórakoztató a forgatás, ámbár magát a filmet szerette, még ha korabeli fogadtatása nem is volt túl kedvező. Ugyanakkor a 2003-as önéletrajzi könyvében nem szentelt neki túl sok figyelmet.

Egyéb Csajkovszkij-filmek

Csajkovszkijról elsőként a németek forgattak filmet 1939-ben Es war eine rauschende Ballnacht (magyar változatban: Mámoros báli éj) címmel Carl Froelich rendezésében. Froelich a német filmművészet kulcsfigurája, az első német hangosfilm (Die Nacht gehört uns, 1929) alkotója, a náci korszak sztárrendezője volt. A forgatókönyvet Traugott Georg Wittuhn és Jean Victor történetéből a magyar Cziffra Géza (Géza von Cziffra) írta, a párbeszédek Frank Thieß nevéhez fűződnek. A film meglehetősen szabadon kezelte a zeneszerző életének eseményeit, ugyanis Csajkovszkijra például egyáltalán nem volt jellemző, hogy bálokba járt volna, mivel feszélyezve érezte magát az emberek között, bár ezt igyekezett leplezni. Csajkovszkijt Hans Stüwe alakította, a két női főszerepet pedig a korszak nagy sztárjai, Zarah Leander és Rökk Marika. A két színésznőnek ez az egyetlen közös filmje, és ebben sincs különösebben sok közös jelenetük. A Leander által megformált Katharina Alexandrovna Murakina modellje feltehetően Nagyezsda von Meck volt. A művésznő előadásában elhangzik a Nur nicht aus Liebe weinen című dal (Theo Mackeben és Hans Fritz Beckmann szerzeménye), amely a német zenetörténet egyik klasszikusa lett, ámbár többek szerint fölöttébb furcsán hat egy Csajkovszkij-filmben. Leander más zeneszámokat is elénekel, azok viszont Csajkovszkij-szerzeményeken alapulnak. A táncosnő Nasztaszja Petrovna Jarovát alakító Rökk Marikának a forgatáson vakbélproblémái jelentkeztek. Az utolsó forgatási napján szerepe szerint a végkimerülésig kellett táncolnia, ám az összeesése valódi volt: a forgatásról egyenesen egy kórházba vitték, ahol megműtötték. A Mámoros báli éj forgatása közel két hónapon át, 1939. január 18-tól március 15-ig tartott. Ősbemutatója 1939. augusztus 13-án volt a velencei filmfesztiválon, díszbemutatója két nappal később a berlini Ufa-Palast am Zoo-ban. A korabeli kritikák különösen Franz Weihmayr operatőri munkáját dicsérték, többek között azt írták róla, hogy „a szemével zenél”. Zarah Leander alakítását is kedvezően fogadták, kiemelve a művésznő szépségét és játékának érzelemgazdagságát.

A negyvenes években az Egyesült Államokban négy olyan filmet is forgattak, melyek Csajkovszkij személyéhez is kapcsolódnak, bár nem mindegyikben jelenik meg. A Heavenly Music (Mennyei zene, 1943) című huszonkét perces rövidfilmet az orosz származású Josef Berne rendezte, a zeneszerzőt Lionel Royce alakította, a nevét nem tüntették fel a stáblistán. Igazából ez a mű kakukktojás a Csajkovszkij-filmek között, és nem is elsősorban a játékideje miatt, hanem azért, mert nem a zeneszerző áll a középpontban, hanem Ted, egy zenekar vezetője. Tednek a túlvilágon bizonyítania kell, hogy méltó arra, hogy belépjen a Zene csarnokába a mennyekben. A bírálóbizottság vezetője Beethoven, az egyik tag pedig Csajkovszkij, aki lényegében plágiummal vádolja Tedet. A None but the Lonely Heart (1944) című filmet Clifford Odets rendezte, a forgatókönyvet is ő írta Richard Llewellyn regényéből. A cím az 1870-ből származó, hat tételből álló Op. 6 dalmű utolsó tételének (oroszul: Нет, только тот, кто знал) angol címéből származik: Csajkovszkij a hat dalt Tolsztoj, Hartmann, Heine, Goethe, Rosztopcsina és Apuhtyin verseire írta. Kuriózum, hogy a szerzemény a filmben a főszerepet alakító Cary Grant (zongora) és az egyik mellékszereplő, Jane Wyatt (cselló) előadásában hangzik el. Llewellyn és Odets egyaránt megdöbbentek, amikor meghallották, hogy a főszerepet, egy tizenkilenc éves fiút a negyvenesztendős Cary Grant fogja játszani. A színészt később Oscarra jelölték az alakításáért: hogy ez az alkotók aggodalmának alaptalanságát vagy a díj komolytalanságát bizonyítja, azt személyes tapasztalatok híján nem tudom eldönteni. Az viszont tény, hogy a film nemcsak hogy 72 ezer dollár veszteséget termelt, hanem még kommunista propagandával is megvádolták, és maga Grant is úgy érezte, hogy szereposztási tévedés volt őt választani.

Edgar G. Ulmer 1947-ben bemutatott, majdnem két és félórás filmje, a Carnegie Hall bizonyos motívumaiban a Heavenly Musicra emlékeztet. A történet főszereplője egy anya (Marsha Hunt), aki szeretné, ha Tony nevű fiából (William Prince) híres zongorista válna, aki majd a Carnegie Hallban is játszhat. A klasszikusok helyett azonban Tony a modern zenét részesíti előnyben, de még így is valóra váltja édesanyja álmát, mert egy szép napon együttesével, a Vaughn Monroe Orchestrával valóban a Carnegie Hall színpadára léphet. Közben a jelen és a múlt nagy alakjai is megjelennek, mint például Jascha Heifetz, Leopold Stokowski és Arthur Rubinstejn. Csajkovszkij szerepét a mexikói zeneszerző, karmester és zongorista, Alfonso D'Artega alakította. A négy amerikai film közül csupán az utolsó, a Song of My Heart (A szívem dala, 1948) az, amelynek valóban Csajkovszkij a főszereplője a svéd Frank Sundström megszemélyesítésében. A színészt a legendás producer, David O. Selznick hívta meg Hollywoodba, amikor látta a vendégszereplését a Broadwayn. A zongoraszólókat José Iturbi spanyol zongoraművésszel vették fel, az ő kezei láthatók a filmvásznon. Iturbit viszont a konkurens MGM-hez kötötte a szerződése, így a nevét nem lehetett feltüntetni a stáblistán, ő maga pedig – feltehetően az MGM-mel való viták elkerülése érdekében – lemondott a gázsijáról. Nemcsak a főszereplőnek, hanem az operatőrnek is „négere” volt: a Song of My Heartot hivatalosan Roland Totheroth, a Chaplin-filmek operatőrje fényképezte, valójában azonban a lengyel származású Curtis Courant állt a kamera mögött. Courant Európában tekintélyes művésznek számított, de nem vették fel az amerikai operatőrök szakszervezetébe, ezért szüksége volt egy, a szakszervezet számára elfogadható szakemberre, aki a nevét adja a filmhez: ő volt Totheroth. Az egyik elismerő kritikában az olvasható, hogy bár a költségvetés 600 ezer dollár volt, a látványvilág mégis olyan pazar, mintha kétmillió dollárt költöttek volna a forgatásra. A filmet Benjamin Glazer rendezte a saját forgatókönyve alapján. A korabeli szigorú amerikai cenzúra miatt Glazert előzetesen figyelmeztették, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel járjon el, mivel forgalmazási szempontból Csajkovszkij személyisége, különös tekintettel a magánéletére, meglehetősen problematikusnak számított. A kész filmből utólag kivágták azokat a mondatokat, amelyekből Csajkovszkij homoszexualitására lehetett következtetni.

Felületesen azt gondolhatnánk, hogy a szovjet Csajkovszkij (1970) és az angol Zenerajongók két véglet, pedig Igor Talankin és Ken Russell művészi hozzáállása igazából meglehetősen hasonló volt. Egyikőjük sem hagyományos életrajzi filmet akart készíteni, hanem mindketten Csajkovszkij zenéjén keresztül akarták megmutatni az embert, éppen ezért a zeneművek nem a soundtrack funkcióját töltik be, hanem dramaturgiai szerep jut nekik: az érzelmek hullámzásait, a lélek rezdüléseit közvetítik, lényegében a művész életében bekövetkezett sorsdöntő események zenei lenyomatát jelentik. Talankin így nyilatkozott saját nézőpontjáról: „Nekem Csajkovszkij csak a művein keresztül érdekes. Ami életében nem volt kapcsolatban a műveivel, az számomra nem létezik.” Lélektani szempontból jómagam azt mondanám, hogy Talankin a jungi, Russell pedig a freudi pszichológiát követte. Vagyis az orosz rendező az alkotást nem mint eseményt ábrázolja, hanem az ember leglényegének kifejeződését láttatja benne, s a mű keserves gyötrelmek árán születik meg. Ahogy Jung mondja (erősen leegyszerűsítve a gondolatmenetét), igazából nem a szerző hozza létre tudatosan a művet, hanem a mű akar kiemelkedni a kollektív tudattalanból a művész személyén keresztül. Russell viszont a freudi elméletnek megfelelően a szexualitás oldaláról közelíti meg Csajkovszkij alakját, s a művek megszületésének fájdalmas folyamata mögött az elfojtott, ki nem élt vágyakat és ösztönöket látja és láttatja.

Talankin állítólag három évig készült a filmre, a forgatókönyvet ő írta Jurij Nagibinnal és Bugyimir Metalnyikovval közösen. (Érdekességként említsük meg, hogy később Nagibin írta a Kálmán Imre életéről szóló Az élet muzsikája című 1984-es Palásthy György-film forgatókönyvét is.) Mindig is az volt a módszere, hogy a figurában gondolkodik, és utólag választ hozzá színészt, a Csajkovszkij esetében azonban kezdettől fogva tudta, hogy mást el sem tud képzelni a főszerepben, csak Innokentyij Szmoktunovszkijt. A színész Kozincev Hamletjével (1964) vált ismertté, és még be sem fejeződött annak forgatása, amikor Talankin felajánlotta neki Csajkovszkij szerepét. Szmoktunovszkij gyerekkorában zeneszerző szeretett volna lenni, Csajkovszkij volt a legnagyobb kedvence, és ha a zene területén nem is léphetett a nyomába, boldoggá tette a lehetőség, hogy eljátszhatja. „Én azt szerettem ebben a filmben, hogy nem sokat törődtünk Csajkovszkij egész életével. Mikor a film kezdődik, a komponista már meglett ember, és a film folyamán csak egyre öregedik. De a kort nem hangsúlyozzuk ki, az öregedés csak külsőség, másodrendű probléma. Az elsőrendű kérdés, a lelkialkat, az ihletés forrásai, a mű születése, majd a nagy művek keletkezésének módja” – nyilatkozta a bemutató után. A 70 mm-es nyersanyagra forgatott film a cselekmény szintjén a boldogtalan házasság (Nyina Miljukova) és a be nem teljesült vonzalom (Nagyezsda von Meck) érzelmi ellentétét hangsúlyozza, a művész homoszexualitása még homályos célzásként sem kerül szóba. Itt említsük meg, hogy a világhírű orosz származású amerikai zeneszerző, a négyszeres Oscar-díjas Dimitri Tiomkin nemcsak a film zenei rendezője, hanem a társproducere is volt. A Csajkovszkijt nagy sikerrel mutatták be az 1970-es San Sebastián-i filmfesztiválon, ahol Szmoktunovszkij megkapta a legjobb férfi alakítás díját (megosztva Latinovits Zoltánnal, akit az Utazás a koponyám körül című filmért díjaztak), Igor Talankin pedig külön elismerésben részesült. Az opusz 1972-ben esélyes volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ra és az Oscarra is, Dimitri Tiomkint pedig a zenéért jelölték Oscarra. A Golden Globe-ot végül az Azulai, a rendőr című izraeli film kapta (a Budapesten született Ephraim Kishon rendezése!), miközben olyan világhírű alkotók művei is versenyben voltak, mint Bernardo Bertolucci (A megalkuvó), Éric Rohmer (Claire térde) és André Cayatte (Meghalni a szerelemért). Az izraeli opusz szintén Oscar-esélyes volt, a Filmakadémia viszont Vittorio De Sica Finzi-Continiék kertje című drámájának ítélte az aranyszobrot. Ez a mű éppúgy nem szerepelt a Golden Globe-jelöltek között, mint a japán Dodeskaden (Kuroszava Akira) és a svéd Kivándorlók (Jan Troell), amelyeket a Filmakadémia szintén az Oscarra méltó külföldi filmek közé sorolt.

Így látták ők

„Ken Russell filmje, a Zenerajongók a múltból meríti témáját. A barokkosan túlburjánzó, emésztő szenvedélyekkel telezsúfolt alkotásnak hőse Csajkovszkij. Mégsem mondhatjuk, hogy Russell életrajzfilmet forgatott volna: monomániás érdeklődése kizárólag a zeneköltő szerelmi élete felé fordul, s ezenközben bizonyos történelmi pontatlanságokat is megenged magának. Pompás és némi humorral árnyalt jelenetek keltik életre azt a szerelmet, amely Csajkovszkij és soha nem látott patrónusnője, Madame von Meck között szövődött levelezésük során, s ezekből pontosan leszűrhető, hogy ez a távoli, absztrakt szerelem a narcisszizmus egy formája: mindkettő belehabarodik abba a képmásba, amelyet önmaga, a saját képzelete képes volt megteremteni a másikról, s amely bizonnyal szebb a valóságosnál. De ennél is megragadóbbak, s viharosabbak a Csajkovszkij házasságáról szóló képek. A filmalkotó itt ütközteti össze hősének ábrándjait a zord valósággal, az idealista tökélyvágyát az érzékiség sötét, mélybe húzó hatalmával. […] A Zenerajongók nem egyértelmű film. Izzó hőfoka, érzelmi gazdagsága, az a tény, hogy a csúcsfeszültségű jelenetek java részére csak egy még telítettebb, még fűtöttebb kép következik, sok néző számára fárasztóvá teszi. Erénye viszont, hogy a Csajkovszkijt alakító Richard Chamberlain és Glenda Jackson rendkívül fegyelmezetten, minden hatásvadászat nélkül játszik, s ez a szélsőségeknek is hitelt kölcsönöz.”

(Zilahi Judit: „Látomás és romantika”. In: Filmvilág 1972/17, 15–19. o.)

„Russell meghökkentő és tekintélyelvűséget elutasító módszere a Zenerajongók című munkájában folytatódott. A Diótörő hangjai alatt, a nyitójelenet mozgalmas és jól megkoreografált karneváli forgatagában mindenki jelen van, akit valaha is hatalmába kerített Csajkovszkij és a zenéje, így többek között Nyina Miljukova, aki néhány hétig a zeneszerző felesége volt, valamint Csiluvszkij gróf, Csajkovszkij közismert szeretője. Russell szokásos szellemességével azt mondta, hogy filmje egy homoszexuálisról szól, akibe beleszeret egy nimfomániás. A történet valóban Csajkovszkij és Nyina végzetes találkozására és tragikus sorsukra koncentrál. A hétköznapok szorításából, az anyagi problémák és erkölcsi botrányok elől a zeneszerző a fantázia világába menekült. Zenéjével ébresztve rá hallgatóit arra, hogy az élet gazdag és tartalmas is lehet – gondoljunk csak a b-moll zongoraverseny filmbeli előadására, amelyet a közönség illúziókkal teli álmodozásai kísérnek. Első találkozásukkor a férfi abban a fehér ruhában képzeli el a nőt, amit korábban a koncertjén viselt, s álomszerű megismerkedésük házassággal végződik. Ám a Hattyúk tava egyik bemutatóján Csajkovszkij felismeri, hogy nem tagadhatja meg valódi természetét, homoszexualitását. A jelenetben a kamera párhuzamosan filmezi a zeneszerzőt, Nyinát és a hozzájuk csatlakozó Csiluvszkijt, valamint a balettet, ahol a herceg összetéveszti a szép hattyúlányt a szélhámosnővel. Russell iróniájának egyik legszebb példája ez, ahogy a művészet az életet, az élet a művészetet imitálja. Néhány reménytelen és elkeseredett szeretkezési kísérlet után Csajkovszkij számot vet házassága kudarcával. A torokszorító igazság elől az öngyilkosságba akar menekülni, s egy meleg őszi estén a Moszkva folyó partjáról beugrik a vízbe, amely azonban csak térdig ér. A zeneszerző és Nyina útja elválik, a Rómeó és Júlia előadása csapnivalóan sikerült. Az álmait kergető, hírnévre és vagyonra vágyó Nyina a film végén magányosan, egy elmegyógyintézet rácsain keresztül tekint ábrándozva a fény felé.”

(Mátyás Péter: „Az ördög ifjúkora [Ken Russell]”. In: Filmvilág 1997/11, 34–40. o.)

„»Ez minden idők legjobb, zeneszerzőről szóló filmje« – nyilatkozta André Previn, aki a Londoni Szimfonikusok karmestereként közelről követhette a Zenerajongók fejlődését. A történetben Csajkovszkij zenéje nemcsak illusztrálja az életrajz epizódjait, a részletek a zenei válogatás köré szerveződve nyernek értelmet. Az egyik legismertebb jelenetben Nyina és Csajkovszkij vonatban [sic!] utaznak, és mialatt a hisztérikus asszony levetkőzik az imbolygó szerelvényben, a Patetikus szimfónia fináléja fogja össze a vizuális szempontból teljesen instabil jelenetsort. A komolyzene és a vizualitás tökéletes szintézisét adó film az igazi zenerajongók tetszését is elnyerte, hiszen a Csajkovszkij-művek nagyjából vágatlanul jelennek meg és szinte komolyzenei videoklipeket alkotnak a képekkel.”

(Hubai Gergely: „Szabad adaptáció [Ken Russell zeneszerző-trilógiája]”. In: Filmvilág 2012/2, 28–29. o.)

Zenerajongók (The Music Lovers, 1971) – angol életrajzi dráma. A Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck szerkesztésében megjelent Beloved Friend című levélgyűjtemény alapján a forgatókönyvet írta: Melvyn Bragg. Operatőr: Douglas Slocombe. Zene: André Previn. Díszlet: Natasha Kroll és Michael Knight. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Michael Bradsell. Rendező: Ken Russell. Főszereplők: Richard Chamberlain (Pjotr Iljics Csajkovszkij), Glenda Jackson (Antonyina Miljukova), Max Adrian (Nyikolaj Rubinstejn), Christopher Gable (Anton Csiluvszkij gróf), Kenneth Colley (Mogyeszt Csajkovszkij), Izabella Teleżyńska (Madame Nagyezsda von Meck), Maureen Pryor (Nyina anyja), Sabina Maydelle (Szása Csajkovszkij), Andrew Faulds (Davidov), Bruce Robinson (Alekszej Szofronov). Magyarországi bemutató: 2002. július 6. (Duna Tv).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Szerelmes asszonyok (18+)

Lisztománia (18+)

Ken Russell: A vadember, aki vibrátort adott Anthony Perkins kezébe (18+)

Ária (18+)

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Pokoli torony

A vasálarcos férfi

A testőrök visszatérnek 

Egy romantikus angol nő

SZERELMES ASSZONYOK (1969)

A különc brit rendezőzseni, Ken Russell művészeti témájú, provokatív televíziós rövidfilmekkel hívta fel magára a figyelmet, s ezek között volt olyan is, amit a maga idejében betiltottak. Játékfilmjei közül harmadik alkotása, az 1969-ben bemutatott Szerelmes asszonyok tette világhírűvé. D. H. Lawrence azonos című, először 1920-ban publikált regényének adaptációja jelentős nemzetközi figyelmet keltett. Az elismerő kritikák elsősorban azt emelték ki, hogy Russell egyedi vizuális stílusának köszönhetően nem a könyv mozgóképes illusztrációját nyújtja, hanem a miliő, a hangulat érzékletes megteremtésén túl eredeti módon közvetíti a regény gondolati-filozófiai mélységeit is. A produkció mérföldkőnek számít a meztelenség mozgóképes ábrázolásának történetében is: a két férfi főszereplő, Oliver Reed és Alan Bates birkózási jelenete egyike a filmművészet leghíresebb képsorainak, melyben a két csupasz színész szemből is többször látható totál plánban. Ami a hölgyeket illeti, Glenda Jackson elsőként kapott Oscar-díjat egy olyan figura életre keltéséért, akinek meztelen jelenetei is voltak a filmjében. Russell húsz évvel később megfilmesítette a történet előzményét, a Szivárványt (1989) is, 1993-ban pedig minisorozatot készített Lawrence Lady Chatterley szeretője című botrányregényéből. Szintén a televízió (a BBC) számára valósult meg 2011-ben a Szerelmes asszonyok remake-je, amely meglehetősen szabadon kezelte az irodalmi alapművet. Russell alkotását a Brit Filmintézet minden idők 100 legjobb angol filmjét tartalmazó listáján a 87. helyre sorolta. A hazai filmszínházak nem játszották a Szerelmes asszonyokat – Ken Russell hosszú évekig nemkívánatos alkotó volt a magyar mozikban –, huszonnyolc évvel az ősbemutató után, 1997-ben az állami televízióban láthattuk először. 

A cselekmény 

Egy békésnek ígérkező napon a Brangwen lányok – Gudrun és Ursula – sétálni indulnak, hogy megnézzék Mr. Crich, a bányatulajdonos lányának esküvőjét. Séta közben a házasság intézményéről beszélgetnek, és Ursula kijelenti, hogy ő nem szeretne férjhez menni. A két nő a templom közelében lévő sírkertből figyeli a gyülekező násznépet. A vőlegény az utolsó pillanatban érkezik. Menyasszonya boldogan ugrik a nyakába, majd játékos kergetőzésbe kezdve szaladnak a templom felé. Ursula tekintete megakad Rupert Birkinen, és felidézi magában azt az esetet, amikor a tanfelügyelőként dolgozó férfi egyszer ellátogatott az órájára (Ursula ugyanis tanítónő), ahová betoppant a szeretője, Hermione is. Gudrun figyelmét a menyasszony fivére, a robusztus Gerald Crich kelti fel. A testvérek később a Willey-tó partján sétálgatva megpillantják a férfit, aki meztelenül ugrik be a vízbe, és szemmel láthatóan élvezi, hogy kötetlenül és teljesen szabadon mozoghat ebben a közegben. Ursula és Gudrun közben arról beszélgetnek, hogy a férfi szigorú intézkedéseket vezetett be a Crich család tulajdonában lévő bányában. A két nő is meghívást kapott Hermione házába, egy hangulatos összejövetelre. A kellemes délutánon a társaság a kertben üldögél egy asztal körül. Rupert vezetésével filozofálgatás alakul ki a nevek ürügyén. A férfi végül belebonyolódik egy hasonlatba egy füge és az asszonyi természet között. A téma észrevehetően nincs ínyére Hermionénak, aki sétálni hívja a többieket. Rupert szembeszegül a nő akaratával, és nem tart velük, Geralddal együtt inkább az asztalnál maradnak. A két férfi a szerelemről beszélget, hogy még sosem voltak szerelmesek, de vágynak erre az érzésre. Gerald a munkájában látja élete értelmét, Rupert számára viszont a szerelem jelenti a kiteljesedést. 

Este Hermione – Gudrun és Ursula közreműködésével – egy táncszámot mutat be az orosz balett stílusában. A nézők egyre kevésbé tudják leplezni az unalmukat, míg végül Rupert halkan arra kéri a zongoristát, hogy inkább egy vidám darabot játsszon. A klasszikus balett azonnal véget ér, a Brangwen lányok máris a vidám táncot kezdik ropni, és a társaság mindegyik tagja csatlakozik hozzájuk. Hermione vereséget szenvedett, távozik a szobából, ám előtte megvetően kokottnak nevezi Ursulát, aki Ruperttel táncol. A férfi Hermione után megy, és elnézést kér tőle, hogy tönkretette a táncbemutatóját. A bocsánatkérés szinte vádaskodásba csap át: Rupert azt állítja, Hermione nem spontánul, hanem megtervezetten él, hatalomra vágyik Birkin fölött is. A sértett nő hirtelen felindulásból egy levélnehezékkel lesújt a háttal ülő férfi fejére. A sebesült Rupert kitámolyog a kertbe, és a természetben talál enyhülést és megnyugvást. Leveti a ruháit, meztelenül sétál a kertben, élvezi a növények érintését a csupasz testén. Rupert és Ursula legközelebb egy szoboravatáson találkoznak, ahol a férfi provokatív közbeszólásokat tesz. Együtt távoznak a bámészkodók tömegéből, és közben a szerelemről filozofálgatnak. 

A Brangwen lányok egyik sétájuk során arra figyelnek fel, hogy Gerald kíméletlenül hajtja a lovát a mezőn, hogy az állat versenyt fusson egy vasúti szerelvénnyel, de a jármű végül előbb ér az átjáróhoz. Ursulát felháborítja, hogy Gerald milyen kegyetlenül bánik a lóval, amelynek oldalából már szivárog a vér. Gudrunnak azonban mintha imponálna ez a nyers erő, a férfiasság és a hatalom e különös megnyilvánulása. Egyik este elmegy a munkásnegyedbe, ahol a férfiak meglehetősen egyértelmű megjegyzéseket tesznek rá, sőt egyikőjük ki is kezd vele. Gudrunt még szórakoztatja is a dolog, ám a férfi erőszakoskodni kezd. Gerald Crich megjelenése azonnal véget vet ennek a kínos helyzetnek. Crichék piknikjére a Brangwen lányokat is meghívták. Ursula és Gudrun elmennek csónakázni, és egy elhagyatott helyen ruhátlanul megfürdenek. A mezőn szárítkoznak, ahol Gudrun Ursula énekére táncolni kezd. A közelben egy tulokcsorda tűnik fel. Ursulát megijeszti a látvány, Gudrunt viszont felcsigázza a veszély. Megközelíti az állatokat, és kihívóan tovább folytatja előttük a táncot. Időközben csónakkal megérkezik Rupert és Gerald. Crich Gudrun után rohan, és megakadályozza, hogy a nő megvadítsa az állatokat. A férfi bevallja, hogy szerelmes Gudrunba, amit a nő minden különösebb érzelmi reakció nélkül fogad. 

Hamarosan beesteledik. Laura és Tibby, az ifjú házasok szintén a meztelen fürdőzés örömeit élvezik. A lány egyszer csak lebukik a víz alá, és nem jön fel a felszínre. Tibby azt hiszi, felesége csupán viccelődik, aztán valami mintha őt is elragadná. Segítségért kiált, és a közelben csónakázók azonnal megindulnak felé. Gerald a vízbe ugrik, de nem tud mit tenni a sötétben, ráadásul a víz is zavaros. Rupert alig bírja visszarángatni a barátját a csónakba. Az idősebb Crich úgy dönt, hogy a zsilipen keresztül leeresztik a tó vizét. A tragédia közel hozza egymáshoz Ursulát és Rupertet. A halálról beszélgetnek: a férfinak az a véleménye, hogy a holtak valósággal belecsimpaszkodnak az élőkbe, teherként nehezednek rájuk. Rupert egy szerelemben szeretne újjászületni. Beszélgetésük szenvedélyes ölelkezésbe és szeretkezésbe torkollik. Az aktus után szinte pontosan ugyanolyan testhelyzetben pihennek meg, ahogyan Laura és Tibby meztelen holttestét megtalálják a leeresztett tó iszapos medrében. 

Egyik este a lobogó tüzű kandalló mellett Gerald és Rupert a megszokottnak mondható filozofikus beszélgetést követően unaloműzésből birkózni kezd, teljesen meztelenül, mint egykor az antik kor görög sportolói. A játéknak induló birkózás kemény küzdelemmé fokozódik, ami végül már-már ölelkezésbe csap át. Birkin úgy véli, kettőjük között olyan szoros barátság áll fenn, amelyben a testi érintkezés teljesen természetesnek mondható. A középkori lovagok példáját követve szimbolikus vérszerződést ajánl Geraldnak, hogy örökké szeretni fogják egymást, barátja azonban azt kéri, várjanak ezzel, amíg jobban megérti ennek mélységét. Ursula és Rupert kapcsolata már-már válságba kerül, mert a nő valósággal hisztérikus rohamot kap a férfi azon bejelentésére, hogy ellátogat Hermionéhoz elbúcsúzni, mivel volt barátnője hosszabb időre elutazik. Rupert szerint Ursula féltékenyen őrjöng, mire a nő földhöz vágja a férfitől kapott eljegyzési gyűrűt. Néhány perc múlva lehiggad, és helyreáll közöttük a béke. A Crich családban közben újabb dráma történik. Az idősebb Crich nem heverte ki lánya, Laura halálát: fokozatosan összeomlott, megbetegedett, és állapota most válságosra fordult. Gudrun időközben bejáratos lett a Crich házba, és úgy tűnik, közte és Gerald között kezd elmélyülni a vonzalom. Egyik látogatása napján az idősebb Crich meghal. A temetésen az özvegy hisztérikus nevetésben tör ki. Sosem értette igazán a férjét, aki megpróbált emberségesen viszonyulni a munkásaihoz, kiknek küldöttségére az asszony egyszer rászabadította a kutyákat. Gerald a temetés estéjén elmegy Gudrunékhoz. Nem kopogtat, egyszerűen besétál a nyitott ajtón keresztül, egyenesen Gudrun szobájáig. A fiatalok szenvedélyesen szeretkeznek, miközben a férfi lelki szemei előtt visszatérően megjelenik nevető anyja arca. 

Rupert és Gerald a házasságról beszélgetnek, mellyel kapcsolatban Crichnek kételyei vannak. Rupert maga sem ajánlja barátjának a Gudrunnal való házasságot, hiszen ezen intézmény hagyományos formáját ő is megveti. Ő az állandó szövetségben hisz, nem az alárendeltségben. Rupert ekkor konkrétan vall felfogásáról a férfiak közötti kapcsolatot illetően is. Gerald kissé ridegen válaszolja, hogy megérti barátja nézeteit, de nem tud azonosulni velük. A két férfi és a Brangwen lányok az Alpokba utaznak vakációzni. A pihenés eleinte idilli hangulatban telik, az idő múlásával viszont egyre több probléma kerül felszínre. Ursula gyűlöli a havat, a természetellenes fényt, és el szeretne utazni. A simulékony természetű Rupert hajlandó eleget tenni ennek a kívánságnak, és azt javasolja, keressék fel például Veronát, Rómeó és Júlia tragikus szerelmének helyszínét. Rupert később Geralddal beszélget, és barátja bevallja, hogy a Gudrun iránti szerelmébe egyre inkább a gyűlölet érzése keveredik. Egyikőjük sem fogalmazza meg, hogy valójában arról van szó, hogy az önállóságot és függetlenséget mindenek fölé helyező Gudrun nem engedi, hogy uralkodjanak rajta, nem tudja elfogadni a kötöttséggel és alárendeltséggel járó szerelmet, irtózik a hagyományos női szerepköröktől. Művészként szeretné kiteljesíteni önmagát, és ebben megértő barátra lel az üdülőhely egyik vendége, Herr Loerke személyében. 

Loerke, a homoszexuális művész Gerald megvetésének tárgya, elsősorban azért, mert érthetetlen számára, hogy Gudrun miért vonzódik jobban ehhez a „patkány”-hoz, mint hozzá. Gudrun azzal vág vissza, hogy Gerald képtelen a szerelemre, szeretkezéseik közben nemcsak fizikailag, hanem képletesen is a nőre nehezedik, uralkodni akar fölötte, mintha el akarná nyomni és össze akarná törni őt. Szerinte a férfiban nincs semmi gyöngédség. Gerald szerint viszont Gudrun sem képes szeretni, ám a nő erre azt feleli, hogy ő tud, csak nem Geraldot. Másnap Loerke meghívja Gudrunt, hogy utazzon vele Németországba egy időre. Megjelenik Gerald, rátámad a beszélgetőkre, leüti Loerkét, majd fojtogatni kezdi Gudrunt. Hirtelen rádöbben arra, hogy kettőjük kapcsolata végérvényesen lezárult, csak nincs még befejezve. Elindul a végtelen hómezőn, míg végül valahol a messzeségben elterül a fehér havon. Megfagy. Halálának hírére Ursuláék visszatérnek. Gudrun arról beszél Ursulának, hogy el fog utazni Drezdába. Rupert megkönnyezi a barátját, aki képtelen volt úgy szeretni őt, ahogyan Birkin érzett iránta. Az utolsó jelenetben Rupertet és Ursulát látjuk. A nő rákérdez arra, hogy Rupert valóban vágyott-e Geraldra. A férfi őszintén válaszol a kérdésre, és azt mondja, hogy számára Ursula jelenti a világ összes nőjét, de csak azt tudja nyújtani, amire egy nő képes. Ő viszont vágyott egy férfi igaz barátságára is, mely éppen olyan örök lehetne, mint az Ursulával való szerelme. Ursula képtelenségnek tartja a kétféle szerelmet, szerinte ezt Rupert sem kaphatja meg, mert ez a gondolat hamis. A férfi válaszával fejeződik be a történet: „Nem hiszem.”

A regény 

D. H. Lawrence 1913 és 1916 között egy önéletrajzi vonatkozású trilógiát írt, melynek első része a Szülők és szeretők (1913), folytatása a Szivárvány (1915), befejező része pedig a Szerelmes asszonyok (1916). A második és a harmadik rész kapcsolódik igazán szorosan egymáshoz, ezeket Lawrence valójában egyetlen könyvnek írta meg. A kiadó viszont úgy döntött, hogy a vaskos művet inkább két külön kötetként adja ki gyors egymásutánban. A terv nem jött be, mert már a Szivárvány is óriási botrányt keltett a prűd olvasók körében. A regényt obszcenitással vádolták meg, betiltották, és a lefoglalt 1011 példányát elégették. Ezek után persze szó sem lehetett a folytatás publikálásáról. A Szerelmes asszonyok elsőként 1920. november 9-én jelent meg az Egyesült Államokban, hiszen itt a Szivárvány megúszta a cenzúrát. Mindazonáltal először csak 1250 példányban nyomtatták ki az előfizetők számára. Lawrence huszonöt példányt alá is írt, ezek azóta különösen értékesek a könyvritkaságok gyűjtői körében. A kötetet 1921. június 10-én vehették először a kezükbe a brit olvasók. Amíg a Szivárvány a Brangwen família három nemzedékének sorsát mutatta be, addig a Szerelmes asszonyok Ursula és Gudrun Brangwen személyére koncentrál, illetve a velük érzelmi kapcsolatba kerülő Rupert Birkin és Gerald Crich figurájára. Ursula és Rupert kapcsolata az egyenjogúságon alapul: a férfi nem vár el többet a párjától, mint saját magától, ezért szerelmük a kiteljesedés felé vezet, egymásban találják meg a teljességet. Gudrun és Gerald kapcsolata viszont állandó küzdelem, amelyben nagy erők feszülnek egymásnak. Egyik fél sem akarja feladni az önállóságát a másik kedvéért, és feloldódni egy párkapcsolatban, ezért szerelmük boldogtalan véget ér. A bányatulajdonos Gerald igazából az ipari civilizáció embertelensége elől keres menedéket a szerelemben, az író felfogása szerint azonban a szerelem nem lehet kompenzáció. 

Rupert tulajdonképpen a szerző alteregója, az ő életfilozófiáját testesíti meg. Lawrence felesége, Frieda Freiin von Richthofen (1879–1956) személyisége ihlette Ursula figuráját, míg Gudrun modellje Lawrence egyik barátnője, Katherine Mansfield (1888–1923) új-zélandi írónő volt. Lawrence barátságot ápolt Mansfield férjével, John Middleton Murry (1889–1957) angol íróval is, aki mellesleg röpke szerelmi viszonyba keveredett Frieda Lawrence-szel. Gerald alakjának megalkotásához a szerző figyelembe vette Murry személyiségének bizonyos vonásait. Rupert első barátnője, Hermione Roddice sem teljesen az írói fantázia szülötte: a figurában Lawrence egyik ismerőse, Lady Ottoline Morrell (1873–1938) portréját rajzolta meg. Az előkelő hölgy sokszínű egyénisége más szerzőket is megihletett, sőt irodalomtörténészek szerint ő volt Lady Chatterley modellje is. Barátságuk ellenére Lady Morrell nem igazán örült annak, hogy Lawrence egyik múzsája lehetett, sőt rágalmazásért be is perelte az írót, s a Szerelmes asszonyok publikálása után állítólag minden kapcsolatot megszakított vele. Mondani sem kéne, hogy a Szerelmes asszonyok is felháborította a konzervatív olvasókat, bár fogadtatása nem volt annyira szélsőséges, mint a Szivárványé. 

Igen sok bírálat érte Lawrence szerelmi filozófiáját, különös tekintettel a regényt átható latens homoszexualitásra, amely a két férfi között nyilvánul meg, legegyértelműbben meztelen birkózásuk jelenetében. Küzdelmük egyszerre szimbolizálja eltérő életfelfogásuk egymásnak feszülését és azt, hogy egymásban is megtalálhatnák a testi-lelki teljességet, amire Rupert nyitott is lenne, s amire lelke legmélyén valószínűleg Gerald is vágyakozik, de elfojtja magában. A Szerelmes asszonyok Lawrence egyik legjelentősebb műve, melyben megfigyelhetők írásművészetének legfőbb témái és jellegzetességei: férfi és nő, test és lélek, ösztön és tudat, a gépi civilizáció és az egyoldalú intellektualitás ellentétei, a régi Anglia társadalmi hierarchiájának bírálata. A regény – akárcsak az író számos más műve – a nemiség, a szexualitás fontosságát és elsőségét hirdeti az intellektus ellenében, ami Lawrence véleménye szerint megrontotta az emberiséget. A Szerelmes asszonyok a nagy múltú amerikai kiadó, a Modern Library 1999-es rangsora szerint a huszadik század 100 legfontosabb angol regénye között a 49. helyet foglalja el. Magyar nyelven tudomásom szerint 1975-ben jelent meg először, Róna Ilona fordításában, az Európa Kiadó gondozásában. 

A rendező 

A brit filmművészet hírhedt fenegyereke, Ken Russell 1927. július 3-án született Southamptonban. Hivatalos neve: Henry Kenneth Alfred Russell. Édesapja, Henry Russell egy cipőboltot vezetett; a mogorva férfi általában a feleségén és két fián vezette le az ingerültségét. Ken mentálisan beteg édesanyjához érezte közel magát, gyakran jártak együtt moziba. A család anyagi helyzete lehetővé tette, hogy Ken magániskolákban tanuljon, de az intézmények szigorú fegyelmét nehezen viselte. Emiatt a katonai pályát sem érezte magáénak, pedig önszántából jelentkezett a légierőhöz. Ellenben megszerette a komolyzenét, vonzotta a balett és a színészet, sőt ezeket a művészeti ágakat ki is próbálta, ám egyik területen sem bizonyult kiemelkedően tehetségesnek. Az egyetemen kezdett el behatóan foglalkozni a fényképezéssel, és a fotózás végre sikerélményeket hozott számára. Ezen felbuzdulva próbálkozott meg a filmkészítéssel is. Korai amatőr filmjeinek köszönhetően a BBC munkát ajánlott neki. A brit közszolgálati csatorna az ötvenes években kezdte sugározni a Monitor és az Omnibus című művészeti magazinműsorait. A tehetséges fiatalember ezekhez forgatott rövidfilmeket, melyek témáit a zene és a képzőművészet világából merítette. Megihlette például Prokofjev, Elgar, Bartók Béla, Debussy és Isadora Duncan élete, akárcsak a tragikus sorsú festőművész, Dante Gabriel Rossetti és a francia naiv festő, Henri Rousseau személye. 1970-ben az Omnibus számára forgatott rövidfilmje, a Hétfátyoltánc nagy botrányt kavart. Az inspirációt Strauss élete és művészete jelentette, a zeneszerző alakját azonban Russell az egyik jelenetben náci külsőségekkel elevenítette meg. A Strauss család felháborodva tiltotta meg a művész zenéjének felhasználását ilyen kontextusban, s emiatt a mű tiltólistára került. (A copyrightjogok épp 2019-ben járnak le.) Egyébként nemcsak a család tagjai, hanem kívülállók is sértve érezték magukat, s a Hétfátyoltánccal kapcsolatban a pornográfia és a blaszfémia vádja is elhangzott. 

Russell első két mozifilmje, a Francia öntet (1964) című vígjáték és a Harry Palmer-kémszéria harmadik része, a Milliárd dolláros agy (1967) a szárnypróbálgatások közé sorolható. A Lawrence-regényből forgatott Szerelmes asszonyok (1969) a rendező témaválasztásainak és kiemelkedő tehetségének legelső meggyőző bizonyítéka volt a mozivásznon. A direktor előszeretettel forgatott olyan emberekről, akik modern életfelfogásuk és/vagy tehetségük miatt összeütközésbe kerülnek szűkebb környezetükkel, illetve a korral, amelyben élnek. A barokkosan gazdag képsorok által Russell a fő téma és az irodalmi alapszöveg mögöttes tartalmait is hatásos módon tudta érzékeltetni. Életművének egyik vonulatát az életrajzi filmek jelentik: a Zenerajongók (1971) a homoszexuális Csajkovszkijról és nimfomániás feleségéről szól, éppúgy túllépve a hagyományos életrajzi filmek formai korlátjain, mint a merész és provokatív fantáziával megalkotott Mahler (1974) és a Lisztománia (1975). Ezek a filmek a sztárkultusz témáját is tárgyalják, akárcsak a némafilmkorszak szupersztárjáról szóló Valentino (1977). Mindegyik említett filmet erőteljes színészi alakítások fémjelzik – Richard Chamberlain, Glenda Jackson, Robert Powell, Roger Daltrey, Rudolf Nureyev –, noha Russell számára például a Nureyevvel való közös munka nem volt igazán örömteli. A rendező Magyarországon kevésbé ismert műve a Barbár messiás (1972), amely Henri Gaudier-Brzeska francia szobrász és jóval idősebb barátnője, a lengyel Sophie Brzeska viharos kapcsolatának érzékletes feldolgozása. Nem maradhat említetlenül két musical sem: a Twiggy, a sztár (1971) annak idején a magyar mozikba is eljutott. A csontsovány topmodell, Twiggy főszereplésével forgatott alkotás sajátos tisztelgés a klasszikus hollywoodi musicalek előtt is. A Who együttes rockoperája, a Tommy (1974) filmváltozata szintén a sztárkultusz hatásmechanizmusával foglalkozik, a szereplők között olyan sztárokkal, mint Roger Daltrey, Ann-Margret, Oliver Reed, Jack Nicholson, Elton John, Eric Clapton és Tina Turner. Az életmű egyik csúcspontja kétségtelenül a nagy vihart kavart Az ördögök (1971) – Vanessa Redgrave és Oliver Reed kiemelkedő alakításával – egy tizenhetedik századi boszorkányperről, amelynek tanulságai tértől és időtől függetlenül általános érvényűek.

A Lisztománia és a Valentino anyagi szempontból megbukott, s Russell csak az Egyesült Államokban kapott új megbízást. Arthur Penn helyére lépett, hogy elkészítse a Változó állapotok (1980) című filmet egy önmagával kísérletező tudósról. A forgatókönyvhöz ugyan szigorúan ragaszkodnia kellett, az álomjelenetek megrendezésében viszont nagy szabadságot élvezhetett. A Szenvedélyes bűnök (1984) egy kettős életet élő nőről szól, aki nappal sikeres divattervező, éjszaka pedig China Blue néven minden igényt kielégítő luxusprostituált. Kathleen Turner hatásos alakítást nyújtott a hősnő szerepében, a cenzúra azonban közbelépett, s a filmből több fontos jelenetet ki kellett vágni. A csalódott Russell hátat fordított az amerikai filmiparnak, és visszatért hazájába, ahol már csak szerényebb költségvetésű filmeket tudott készíteni. Bár ezeket az alkotásait nem sorolják az életmű legjelentősebb tételei közé, többségük mégsem érdektelen tucatdarab. A Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986) azt az emlékezetes éjszakát idézi fel, amely Mary Shelley-t a Frankenstein, Polidori doktort pedig A vámpír megírására ihlette. Hasonló hangvételű alkotás a Drakula szerzője, Bram Stoker utolsó műve, A fehér féreg búvóhelye (1988) modernizált filmváltozata is. A Salome utolsó tánca (1988) Oscar Wilde életének és egyik fő művének motívumait elegyíti az alkotóra jellemző fantáziagazdag stílusban. 1989-ben Russell megrendezte a Szerelmes asszonyok előzményét, a Szivárványt, négy évvel később pedig elkészítette D. H. Lawrence leghírhedtebb regénye, a Lady Chatterley szeretője négyrészes tévéváltozatát. A prosti (1991) megszületésének egyik indoka az volt, hogy Russell a hollywoodi világsiker, a Micsoda nő! (1990) hazug, rózsaszín álomvilága helyett valós képet adjon a prostituáltak kiszolgáltatottságáról. Utolsó egész estés filmje egy tehetségéhez nem méltó horrorparódia, a The Fall of the Louse of Usher (2002) volt. Ken Russell négyszer házasodott, első feleségétől öt, a másodiktól kettő, a harmadiktól egy gyermeke született. Önéletrajzi kötete, az A British Picture: An Autobiography 1989-ben került a boltokba. A művész 2011. november 27-én hunyt el, a Wikipédiák szerint Londonban, az IMDb szerint Lymingtonban. 

Az előkészületek 

A Szerelmes asszonyok megfilmesítése elsőként Silvio Narizzano kanadai rendezőnek jutott eszébe, aki figyelemre méltó sikert ért el a Georgy Girl (1966) című alkotásával. Narizzano meggyőzte Larry Kramer amerikai producer-forgatókönyvírót, hogy vásárolja meg a filmjogokat. Következő filmje, a Blue (1968) című western Terence Stamp főszereplésével azonban megbukott, ráadásul a rendező magánéleti válságba került, és elhagyta a feleségét egy másik férfi kedvéért. Problémái miatt lemondott a Szerelmes asszonyok elkészítéséről. Kramer David Mercer brit drámaírótól rendelt forgatókönyvet, amiről viszont az volt a véleménye, hogy túlságosan eltér az eredeti regénytől. Mivel nem volt pénze másik írót szerződtetni, így végül ő maga írta meg a forgatókönyvet. Saját bevallása szerint a végleges szkriptnek körülbelül a fele származott az eredeti regényből, a többihez Lawrence egyéb írásai (például levelei és versei) jelentettek értékes forrást. Nagyon fontosnak tartotta a vizualitást, hogy a szerző egyes gondolatait ne a párbeszédek, hanem a képek közvetítsék, s ennek figyelembevételével próbált alkalmas rendezőt találni. A forgatókönyvet Jack Claytonnak, Stanley Kubricknak és Peter Brooknak is felajánlotta, de mindhárman visszautasították. Negyedik jelöltje Ken Russell volt: nem is annyira első két, nem különösebben érdekes mozifilmje miatt választotta őt, hanem a BBC számára forgatott rendhagyó életrajzi kisfilmjei győzték meg. Russellt lázba hozta a lehetőség, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy saját elképzeléseihez igazítsa Kramer szkriptjét. Ebben egyébként nem szerepelt a híres meztelen birkózás, mert az író-producer szerint a cenzorok úgysem engedélyezték volna, és Russell sem ragaszkodott hozzá. Gerald megszemélyesítője, Oliver Reed azonban a maga rendhagyó módján meggyőzte őt arról, hogy forgassák le ezt a többjelentésű jelenetet is. Állítólag a meggyőzés érdekében Russell konyhájában birkózni kezdett a rendezővel (felöltözve), és addig nem engedte ki őt a szorításából, amíg a direktor bele nem egyezett abba, hogy filmre veszik a meztelen birkózást is. Miután a United Artists elfogadta a szkriptet, újabb producer került képbe, Martin Rosen. 

A szereposztás 

A Georgy Girl főszereplője, Alan Bates örömmel vállalta a Szerelmes asszonyokban Birkin szerepét, és szakállt növesztett, hogy a fizikai hasonlóság is minél meggyőzőbb legyen. Kramer az akkor még kevésbé ismert Edward Foxnak – A Sakál napja (1973) későbbi főszereplőjének – szánta Gerald szerepét, amelyre a kitűnő színész külsőleg is különösen alkalmasnak látszott. A forgatást finanszírozó United Artists viszont ragaszkodott Oliver Reedhez, aki ugyan egyáltalán nem olyan alkat volt, mint a Lawrence által megírt szereplő, ellenben piacképesebb színésznek számított a hatvanas évek végén, mint Fox. Maga Reed állítólag először nem akart játszani egy szűkebb érdeklődésre számot tartó művészfilmben, ráadásul televíziós rendezőnek tartotta Russellt, emiatt kételkedett abban, hogy mozifilmes rendezőként is meg tudja-e állni a helyét. Tanácsot kért barátjától, Michael Winnertől, akivel épp a Hannibal Brooks (1969) című filmet forgatta, és a rendező azt javasolta, hogy fogadja el ezt az ígéretes szerepet. Reed igent mondott, de ragaszkodott néhány változtatáshoz, amibe Russell végül beleegyezett. 

Kramer hajlandó volt Foxot Reedre cserélni, ám hallani sem akart arról, hogy lemondjon a Gudrun szerepére kiválasztott Glenda Jacksonról, a Royal Shakespeare Company egyik legfigyelemreméltóbb színésznőjéről. A United Artists szerint Jackson nem volt elég szép erre a szerepre, mégis beleegyeztek a szerződtetésébe, mert alkatilag viszont nagyon is jó választásnak látszott, kimagasló tehetségéről nem is beszélve. (Egyes források úgy tudják, kezdetben maga Russell tiltakozott Glenda ellen.) Állítólag Jackson elementáris tehetsége volt az igazi oka annak, hogy sem Vanessa Redgrave, sem Faye Dunaway nem vállalta Ursula szerepét: attól tartottak, hogy háttérbe szorulnak Glenda mellett. Két kiváló színésznőről van szó, akik – öt évtized után bátran kijelenthetjük – senki mellett sem váltak jelentéktelenné, szóval valószínűbbnek tartom, hogy egyéb okok miatt hiúsult meg Vanessa és Faye közreműködése. (Redgrave egyébként két évvel később a Mária, a skótok királynője című filmben együtt szerepelt Jacksonnal.) Szóba került Shirley MacLaine is, neki viszont a meztelen jelenetek ellen volt kifogása. Kramer és Russell látták azt a próbafelvételt, amely egy bizonyos Jennie Lindennel készült Anthony Harvey Az oroszlán télen (1968) című történelmi drámájához. Azt a szerepet Jennie ugyan nem kapta meg, ellenben Russell és Kramer felajánlották, hogy játssza el az ő filmjükben Ursulát. A művésznő habozott, mert időközben megszülte a fiát, Rupertet, de végül mégis beadta a derekát. 

A hideg, kissé cinikus Hermionét Eleanor Bron alakította, és a közönségben általában ez a kép él róla, noha szerepskálája jóval szélesebb volt, vígjátékokban is remekelt. Első mozifilmje Richard Lester alkotása, a Beatles nevével fémjelzett Help! (1965) volt, és a zenészek állítólag az ő keresztnevét választották egyik nagy slágerükhöz, az Eleanor Rigbyhez. Bron Magyarországon nem különösebben ismert művész, ami talán azzal magyarázható, hogy kevés mozifilmben játszott, inkább a tévében foglalkoztatták, sorozatainak többsége azonban nem jutott el hozzánk. Gerald apját Alan Webb formálta meg. Karrierje a színpadon bontakozott ki, a filmezés mindig is másodlagos elfoglaltságot jelentett számára. Kevés szerepet vállalt a kamera előtt, azokat viszont ügyesen válogatta meg, és olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint például Orson Welles (Falstaff, 1965), Franco Zeffirelli (A makrancos hölgy, 1967), Peter Brook (Lear király, 1971), Pier Paolo Pasolini (Canterbury mesék, 1972) vagy éppen Ridley Scott (Párbajhősök, 1977). Tibbyt Christopher Gable balett-táncos és koreográfus alakította, aki reumás problémái miatt volt kénytelen szakítani a táncművészettel, és áttérni a prózai szerepekre. Ken Russell állandó színészei közé tartozott, játszott néhány korai tévéfilmjében is, sőt táncolnia is kellett mentorának a Twiggy, a sztár (1971) című alkotásában. A Russell-produkciók közül említsük meg a Zenerajongókat (1971) is, amelyben Csajkovszkij szeretőjét, Csiluvszkij grófot alakította, A fehér féreg búvóhelye (1988) című horrorparódiát és a Szivárványt (1989), amelyben Gudrun és Ursula apját személyesítette meg. 

A Brangwen lányok apjának szerepét jelen műben Michael Gough formálja meg, aki az eredetileg kiválasztott, ám végül alkalmatlannak bizonyult színész helyére lépett. Gough az egyik legismertebb brit karakterszínész, filmográfiája több mint százötven tételből áll, ennek tekintélyes része a televízió számára készült. A magyar közönség is gyakran láthatta őt, négy Batman-mozifilmben is eljátszotta a címszereplő inasát, Alfredet, de Tim Burton rendező más alkotásaiban is szerepet osztott rá, ahogyan Derek Jarmannél is visszatérő színésznek számított. A Loerkét alakító lengyel Vladek Sheybal Andrzej Wajda Csatorna (1957) című háborús témájú klasszikusában debütált a filmvásznon. A hatvanas években Nagy-Britanniába emigrált, ahol összebarátkozott Sean Conneryvel, s az ő ajánlására kapott szerepet az Oroszországból szeretettel (1963) című James Bond-filmben. Pályafutására mindvégig jellemző volt, hogy művészfilmekben és szórakoztató produkciókban egyaránt közreműködött, szerepei között azonban igyekezett igényesen válogatni. Russell többször is dolgozott vele, s rajta kívül olyan jeles alkotók is számítottak a tehetségére, mint például John Boorman, Michael Winner, John Milius és Peter Ustinov. Kevésbé köztudott, hogy Sheybal nemcsak színészkedett, hanem tehetséges drámaíró és zeneszerző is volt. 

A jelmezek 

A Szerelmes asszonyok újat hozott a brit filmművészetbe a jelmezek terén is, melyeket Russell akkori (első) felesége, Shirley tervezett az 1920-as évek stílusában. A hatvanas évek második felében támadt fel ugyanis az igény arra, hogy a múltban játszódó filmek ne valamiféle nosztalgikus visszavágyódások legyenek, amit a női jelmezek vonatkozásában a szatén és a tüll dominanciája jellemez, hanem a szereplők a hitelesség érzetét keltő hétköznapi öltözékeket viseljenek. Shirley Russell egy ideig a bathi Divatmúzeum alapítója, Doris Langley Moore asszisztense volt, és már akkoriban érdeklődött a régi idők öltözékei és ruhaanyagai iránt. A Walthamstow College of Artban ismerkedett meg Ken Russell-lel, és a Szerelmes asszonyok előtt is együtt dolgoztak a férfi televíziós produkcióiban. A Szerelmes asszonyok különösen kedvező lehetőséget jelentett Shirley tehetségének kibontakoztatására, mivel cselekménye abban a korban játszódik, amikor az asszonyok öntudata kezdett megerősödni, amit az öltözködésük is kifejezett, miközben szerte a világban – Angliát is beleértve – az első világháború utáni óriási társadalmi változások zajlottak. Lawrence többnyire részletesen leírta a főszereplők öltözékét, Shirley azonban nem követte szolgai módon ezeket a leírásokat, hanem saját ötleteit és fantáziáját is belevitte a tervezésbe, és természetesen figyelembe vette azt is, hogy egy-egy ruhát melyik színész fogja viselni. 

Nagy gondot fordított arra, hogy az öltözékek valóságosnak hassanak: nagyon sok film ugyanis azon vérzik el, hogy ordít róluk, hogy a szereplők egyenesen a varrodából érkezett vadonatúj ruhákat viselnek. Ellenben Shirley jelmezei kétséget sem hagynak afelől, hogy a szereplők nem egyszeri alkalomra (a forgatásra) vették fel azokat a ruhákat, hanem az életükhöz tartoznak, rendszeresen viselik őket, és ez a ruhák állapotán is észrevehető, illetve azon is, hogy a színészek teljesen természetesen mozognak bennük. Ugyanakkor figyelembe kellett venni azt is, hogy a szereplők különböző társadalmi osztályokat képviselnek, amit abban a korban a ruha is nagyon nyomatékosan kifejezett. Ez remekül tanulmányozható például a nyitójelenetben, amelyben Ursula és Gudrun divatos öltözéke éles ellentétben áll a bányászok szegényes, piszkos ruházatával. A vízparti mulatság jelenetében a két nővér egyszerűséget és tisztaságot szimbolizáló fehér öltözéke az „előkelőbb” vendégektől való elkülönülésüket fejezi ki: nem szegényesebb az öltözékük, hanem észrevehetően „más”, ahogyan a lányok is mások, mint az ünnepségen részt vevő többi nő. Hermione táncjelenetéhez Shirley fekete kreppet választott, amelyet az orosz balett ihletett. A történet folyamán az asszony komor hatást keltő jelmezei Hermionénak a nőiességhez és a szexualitáshoz való ambivalens hozzáállását is szimbolizálják. 

Forgatási helyszínek 

A Szerelmes asszonyok forgatása 1968 második felében zajlott. Egyes források szerint a munka már júliusban elkezdődött, az angol Wikipédia viszont 1968. szeptember 25-ét adja meg kezdődátumnak. A stáb az első három hétben Sheffield körülbelül negyven kilométeres sugarú körzetében dolgozott a következő helyszíneken: a sherwoodi erdő, Bretton Hall (a piknikjelenet), Newhall School, Thorsley Hall és Bobbins Mill (Rupert és Ursula háza). Ezt követően a filmesek Derbyshire megyébe települtek át hat hétre: az esküvői jelenetet a matlocki St. Giles templomban vették fel, az öreg Crich temetését pedig a belperi temetőben. Matlockban, a New Streeten volt a Brangwen nővérek háza. Az Elvaston-kastély és környezete a filmben a Crich család birtokaként látható, és az itteni tó partján forgatták a tragédiával végződő kerti mulatság képsorát is. Gateshead a bányajelenetek helyszínéül szolgált. A belsőket a londoni Merton Park Studios műtermeiben rögzítették. A forgatás utolsó szakaszában a stáb Svájcba utazott, a Matterhorn hegycsúcs (4478 m) északi lábánál, az olasz határ közelében fekvő Zermattba, amely 1608 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el. 

A munka tizenhat hétig tartott. 1,65 millió dollárt irányoztak elő a forgatásra, végül másfél millió is elegendő volt. Kramer a megtakarítást egyrészt a stáb tagjainak lelkiismeretes és lelkes munkájával magyarázta, másrészt azzal a ténnyel, hogy a két férfi főszereplővel százalékos részesedésről kötöttek megállapodást, míg a női főszereplők fix összeget kaptak. A forgatáson Glenda Jackson terhessége sem okozott különösebb fennakadást, noha a színésznő – szerintem nem teljesen korrekt módon – egy ideig eltitkolta az állapotát a stáb elől. Nagyobb problémát okozott az, hogy az első olvasópróbákon, melyekre Ken Russell házában került sor, nem volt meg a szükséges összhang Glenda és Oliver között. Glenda – tökéletesen azonosulva azzal a szellemiséggel, amelyet az általa játszott Gudrun képviselt – hallani sem akart arról, hogy alárendelt legyen Reedhez képest, és különösen az egyik szexjelenetről voltak eltérő elképzeléseik. Oliver majdhogynem vérlázítónak találta, hogy egy ismeretlen (bár szerinte sem tehetségtelen!) színésznő ennyire önfejűen viselkedjen. Érdekességként említsük meg, hogy az egyik jelenetben Gudrun és Loerke azt játsszák, hogy ők ketten a Csajkovszkij házaspár. Ken Russell a Szerelmes asszonyok után Csajkovszkij életéről forgatta a Zenerajongók (1971) című filmjét, amelyben Csajkovszkij nejét, a nimfomániás Nyina Miljukovát valóban Glenda Jackson alakította. 

A meztelen birkózás 

Ken Russell kivételes vizuális fantáziájának köszönhetően a Szerelmes asszonyok számos emlékezetes jelenetet tartalmaz, melyek az eredeti regényben is szerepelnek, a rendező azonban a képekkel érzékeltetni tudta a sorok között megbújó mélyebb összefüggéseket is. A hatásos jelenetek közül érdemes kiemelni a Hermione házában tartott táncbemutatót, Gerald virtuskodását a lóval, Gudrun táncát a csorda előtt, Gerald halálának képsorát és természetesen Rupert és Gerald meztelen birkózásának epizódját, amely a film leghíresebb jelenetének számít. Lawrence így írta le a két férfi összecsapását: 

„A két fiatalember összefonódott és birkózott. Fehér és makulátlan volt mindkettőjük teste, de Gerald mindig enyhén kipirosodott az érintés nyomán, míg Birkin egyformán feszes és fehér maradt. Valósággal behatolt Gerald fejlettebb izomzatú testébe, hogy elegyedve vele, finoman megadásra bírja, mindenkor a másik mozdulatainak mágikus megsejtésével nyúlva hozzá, irányítva és kivédve, úgy játszott Gerald végtagjaival és törzsével, mint a szélvész. Úgy tűnt, mintha Birkin minden testi fortélyossága átáramlana Gerald testébe, mintha finom, oldott életereje átjárná a testesebb férfi izmait, behálózva, foglyul ejtve sajátos hatalmával, nemcsak izmait, hanem Gerald fizikai létének rejtett mélységeit is. 

Birkóztak egymással hevesen, lendületesen, végül már belemélyedve és gondolattalanul; a két fehér férfialak mindinkább eggyé vált a küzdelemben, mintha valami óriás oktopusz egy-egy lába villanna fel fehéren a helyiség tompa megvilágításában; egyetlen szorosan egybeforrt húscsomó hempergett az ódon barna könyvekkel borított falak között. Nem hallatszott egyéb, csak néha-néha egy sóhajszerű mély lélegzet vagy egy-egy tompa dobbanás a vastag szőnyegen, vagy az izom alól kicsúszó izom sajátságos nesze. Gyakran csak hempergett a fehér húscsomó, fej nem volt látható, csupán végtagok, erős, fehér hátak. A villódzó, egybeolvadó két test. Hirtelen előtűnt Gerald fényes, kócos feje, s ahogy tovább folyt a mérkőzés, az árnyékszerű másik fej is, tágra nyílt szemmel, és mit sem látva. 

Végül Gerald öntudatlanul nyúlt el a szőnyegen, mellkasa zihálva, lassan hullámzott, Birkin is csaknem eszméletlenül térdelt rajta. Birkin merült ki jobban. Szaporán kapkodta a levegőt, alig tudott lélegzeni. Mintha kibillent volna helyéből a föld, teljes sötétség ereszkedett az agyára. Fogalma sem volt róla, mi történt. Öntudatlanul Geraldra borult, de észre sem vette. Ő pedig félöntudattal csak azt észlelte, hogy furcsán inog, billeg a föld. Ingatta a föld, és minden homályba süppedt. Süllyedt ő maga is szüntelenül, szakadatlanul bele a semmibe.” 

Mint fentebb említettem, az eredeti forgatókönyvben nem szerepelt a birkózási epizód, mert az alkotók tartottak a cenzúrától, és azt feltételezték, hogy a színészek amúgy sem vállalnák a homoerotikus színezetű jelenetet. Alan Bates viszont évek múlva úgy emlékezett, hogy a szkriptben benne volt ez a jelenet, de nem a szobában játszódott, a kandalló mellett, mint a regényben, hanem a tengerparton. Oliver Reed meggyőzte ugyan Russellt arról, hogy ne hagyja ki ezt a kulcsjelenetet, ám ahogy közeledett a felvétel napja, neki is egyre több aggálya támadt, és ezeket Alan Bates is osztotta. A pletykák szerint a felvétel előtti napon mindketten betegséget színleltek, és orvosi igazolások segítségével próbáltak távol maradni a forgatásról. A jelenet dramaturgiai funkciója azonban vitathatatlan volt, így végül mégiscsak sor került a felvételre. Előtte állítólag mindkét színész alkohollal oldotta a gátlásait, és mindenféle praktikákat bevetett, hogy férfiassága imponálóan hasson a filmvásznon. Később a brit cenzúra csak úgy engedélyezte az elkészült filmet, ha Russell kivágja azokat a képkockákat, melyeken a birkózás megkezdése előtt a két meztelen színész mozdulatlanul látható. A rendező kénytelen volt a jelenet megvilágításán is változtatni. Ennek ellenére a Szerelmes asszonyok az első körben a legszigorúbb besorolási kategóriát, az „X”-et (Kizárólag felnőtt nézőknek!) kapta, amely kereskedelmileg igen rizikós, hiszen az „X” kategóriás alkotások reklámozása különféle korlátozások alá esik. Törökországban nem engedélyezték a filmet a meztelen birkózás latens homoszexuális tartalma miatt. 

A fogadtatás 

A cenzúra által követelt rövidítések végrehajtása után a Szerelmes asszonyokat 1969. november 13-ától játszották a brit filmszínházak. Meglepően jó kritikákat kapott, és a nézők érdeklődése sem maradt el. Négy és félmillió dollárt jövedelmezett világszerte, ami napjaink kasszasikereinek tükrében talán jelentéktelen összeg, de azért mégiscsak a büdzsé háromszorosát hozta vissza, és ne feledjük, hogy egy művészfilmről van szó. A szakmai elismerések sem maradtak el, noha az 1970-es BAFTA-gálán a film a tíz jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani (a négy főszereplő közül Oliver Reedet nem jelölték), csak Georges Delerue kapta meg az Anthony Asquith-díjat a filmzenéért. Az 1971-es Golden Globe-gálán a Szerelmes asszonyok lett az év legjobb angol nyelvű külföldi filmje, s a jelöltek között volt Ken Russell és Glenda Jackson is. Az 1971-es Oscar-díjkiosztón a film négy kategóriában indult: a legjobb színésznő (Glenda Jackson), a legjobb rendező (Ken Russell), a legjobb adaptált forgatókönyv (Larry Kramer) és a legjobb operatőr (Billy Williams). Az elismerést csak Glenda Jackson kapta meg, aki filmtörténetet írt, mert először fordult elő, hogy egy olyan színésznőt díjaztak, akinek meztelen jelenetei is voltak a filmjében. Maga a művésznő nem volt jelen a gálán, a nevében Juliet Mills vette át az Oscart. Alakításáért Jackson megkapta a New York-i Filmkritikusok Díját és az Amerikai Filmkritikusok Szövetségének Díját is. A nemzetközi siker ellenére Magyarország nem vásárolta meg a Szerelmes asszonyokat, s egészen a nyolcvanas évek végéig Ken Russellnek mindössze egyetlen filmjét, a Twiggy, a sztárt (1971) láthatták a magyar mozilátogatók. 1997-ben az állami televízió tűzte műsorára először a Szerelmes asszonyokat, később a Duna Tv és az MGM tévécsatorna is vetítette. 

Az előzményfilmek 

Húsz évvel a Szerelmes asszonyok után Russell megfilmesítette a történet előzményét is, a Szivárványt. Eredetileg már a Változó állapotok után meg akarta csinálni, de félretette, amikor lehetősége adódott a Szenvedélyes bűnök megrendezésére, és csak A fehér féreg búvóhelye után vette elő újra. A szkript megírásában akkori felesége, Vivian is részt vett. A filmet Russell szeretett unokahúga, Marion emlékének ajánlotta: a női főszereplő, Ursula személyiségében fiatalon elhunyt rokona idealizmusát vélte felfedezni. A szerepet Sammi Davisnek, A fehér féreg búvóhelye főszereplőjének adta, és több korábbi munkatársát is szerződtette a produkcióhoz. A Winifred Ingert alakító Amanda Donohoe szintén játszott A fehér féreg búvóhelyében, míg Christopher Gable-t a Szerelmes asszonyokban, a Zenerajongókban és a Twiggy, a sztárban is láthattuk. Dudley Sutton (MacAllister) Az ördögökben dolgozott Russell-lel, Glenda Jackson pedig ezúttal a Szerelmes asszonyok női főszereplőinek édesanyját, Anna Brangwent keltette életre. Állítólag a rendező először nem rá gondolt, ám a felkért színésznő túlságosan kicsinek találta a szerepet. Henry bácsi szerepét Russell kezdettől fogva David Hemmingsnek szánta, az amerikai forgalmazók viszont mást akartak. A direktor ekkor Elton Johnt választotta, aki ugyan igent mondott, de aztán mégis meggondolta magát. Ezután Alan Batest környékezte meg, aki azonnal visszautasította az ajánlatot. Végül az amerikai partnerek beletörődtek Hemmings szerepeltetésébe. A filmet teljes egészében az angliai Cumbria megyében forgatták, Borrowdale-ben és Keswickben, 1988 nyarán. Nem keltett olyan nagy figyelmet, mint a Szerelmes asszonyok, a legtöbb kritikus azonban újfent elismerte, hogy Russell érti és érzi Lawrence világát, még ha ezúttal nem is tudta olyan hatásfokon vászonra vinni, mint 1969-ben. A mérsékelt sikerben talán szerepet játszott az is, hogy a direktort megelőzte a BBC: 1988. december 4-én mutatták be a Szivárvány háromrészes tévéváltozatát. Stuart Burge adaptációját kedvezően fogadták, és az a vélemény alakult ki, hogy jobban sikerült, mint a mozifilm, Imogen Stubbs pedig emlékezetesebb alakítást nyújtott Ursula szerepében, mint Sammi Davis.

A remake 

Ken Russell halála előtt néhány hónappal, 2011 márciusában mutatta be a BBC a Szerelmes asszonyok kétrészes tévéváltozatát, melyet Miranda Bowen rendezett William Ivory forgatókönyve alapján. Ivory a szkript írásához felhasználta a történet előzményéül szolgáló Lawrence-regényt, a Szivárványt is, hogy az összefüggéseket érthetőbbé, a lélekrajzot pedig árnyaltabbá tegye. A kritikusok elsősorban azt emelték ki, hogy a tévéváltozatnak köszönhetően egy női alkotó szemszögéből nyerünk betekintést Lawrence világába, ahogyan öt évvel korábban a francia Lady Chatterley (2006) esetében is történt. Jómagam kissé cinikusan úgy látom, hogy ez a női nézőpont nem sok érdekes újdonságot hozott egyik regény esetében sem, viszont elferdítette az alapműveket. A Szerelmes asszonyok tévéváltozata gyakorlatilag lemond arról, hogy a környezetet a cselekmény éppoly hangsúlyos részévé tegye, mint a regény vagy az 1969-es adaptáció. A történet ezúttal például nem is egy közép-angliai bányászfaluban, hanem Dél-Afrikában játszódik, a zárójelenet helyszíne sem a jeges Alpok, hanem a forró Namíbiai-sivatag, ami szerintem tökéletes ellentéte annak, amit Lawrence a helyszínválasztással érzékeltetni akart. Ilyen volumenű változtatásra szerintem egyáltalán nem elégséges és elfogadható magyarázat az, hogy a rendezőnő Dél-Afrikában töltötte gyerekkora egy részét, és a nosztalgia visszavitte oda filmet forgatni. Jelentősen megváltozott a négy főszereplő személyisége is, különösen Ruperté: az eredeti történetben a figura homoszexuális vonzalma Gerald iránt a mindent megtapasztalni vágyó, az életet, az érzelmeket a maguk teljességében átélni akaró férfi személyiségének egy részét jelenti csupán. A kétrészes tévéfilmben viszont Rupert szinte végig a coming-out problémájával küszködik, időnként kifejezetten idegesítően. A főszerepeket Rory Kinnear (Rupert Birkin), Rachael Stirling (Ursula Brangwen), Rosamund Pike (Gudrun Brangwen) és Joseph Mawle (Gerald Crich) játszotta, elődeik teljesítményével azonban egyikük alakítása sem vetekszik. A hírhedt meztelen birkózási jelenet sem a lobogó tüzű kandalló mellett játszódik, hanem a tengerparton. Joseph Mawle viccelődve meg is jegyezte: „Sokkal jobban aggasztott az, hogy vannak-e arrafelé cápák, mint az, hogy anyaszült meztelen vagyok ebben a jelenetben.” 

Így látták ők 

„A Brangwen lányokat játszó két színésznő, Glenda Jackson (Gudrun) és Jennie Linden (Ursula) valami olyasféle, elemezhetetlen, varázslatos sugárzást áraszt magából, mint Renoir csodálatos nőalakjai. Lawrence mániás nőkomplexusa fogalmazódik meg itt a vásznon, az az ellenállhatatlan és megmagyarázhatatlan női misztikum, amelyet egész művében folytonosan próbál megmagyarázni, leírni, megfejteni, foglyul ejteni, de tulajdonképpen nem ért meg. A szerelmet harcnak, vonzódás és gyűlölet, szolgálni- és uralkodni-vágyás kibékíthetetlen ellentétének látja, és ebből fakad a lélekrajz gazdagsága és a színészi játék végtelen sok lehetősége a filmben. Hasonlóan szép a két férfi barátságának ábrázolása is. Rupert mindvégig valami nem testi szerelemhez hasonló, »végső« kapcsolat reménytelen lehetőségét keresi Geraldban. Kettőjük meztelen birkózása a kandalló lobogó tüzének fényében, a vonzalom és a győzni vágyó titkolt gyűlölet harcának e tisztán testi ábrázolása felejthetetlen képsora a filmnek. Egyáltalán, Russell mesteri kézzel jelenít meg rendkívül bonyolult, a regényben is szinte csak sejtetett, mert voltaképp megfogalmazhatatlan mögöttes tartalmakat, finom érzelmi és lélektani asszociációkat. […] A film éreztetni tudja, anélkül hogy ezt bármiféle módon megfogalmazná, az élet teljességét, a fiatal emberek előtt álló lehetőségek gazdagságát, a világ tágasságát és nagyszerűségét – egy hatalmas, gazdag ország fiatal nemzedékének bonyolult életérzését, amelyből azonban a tragédia sem hiányzik. Ez talán a legtöbb, amire a film egyáltalán képes.” 

(Vajda Miklós: „Egy rendező két arca”. In: Filmvilág 1972/5, 10–13. o.) 

„A film gazdagsága két szerelmespár, Birkin és Ursula, illetve Gerald és Gudrun polarizált kapcsolatában bomlik ki. Élet-halál dichotómiája dominál mindvégig – egy templomban esküvőre készülnek, miközben a két nővér a sírkertben a férfiakról beszélget. Mielőtt Birkin és Ursula szerelme beteljesedne, egy fiatal házaspár belefullad az örvénylő bányatóba. Gerald és Gudrun pedig azon a napon találnak egymásra, amikor a férfi eltemette apját. Míg Birkin és Ursula viszonyát a vidéki Anglia bukolikus szépsége kíséri, hogy a végén egy melegséget árasztó kandalló előtt sorsukat nyitva hagyja a film, addig Gerald és Gudrun kapcsolata sötét tónusban bontakozik ki, háttérben mocskos bányászokkal, zajos kocsmákkal, véresre sarkantyúzott lóval. Szerelmük végül az Alpok hideg és jeges hegycsúcsai közt agonizál. Gudrun bacchánsnői táncában (Glenda Jacksont alakításáért Oscar-díjjal jutalmazták) a férfi-nő kapcsolat természete, a félelem és vonzódás, az uralkodni vágyás, az ösztönvilág a maga teljes mélységében tárul fel. A film egy másik, botrányt kavaró jelenetében a két férfi, Birkin és Gerald meztelenre vetkőzve birkóznak. Az unaloműzésből indult játék szimbolikus tartalmat nyer, az esztétikusan egymásnak feszülő izmok mitológiai példákat idéznek, a testi-lelki párbaj ábrázolása legalábbis Platón Lakomájáig nyúlik vissza. Birkin egyéniségének kiteljesedését keresi, amikor a férfi-női szerelem mellett az azonos neműek viszonyában is az élet teljességének megragadására törekszik. Vérszerződése Geralddal ugyan elutasíttatik, a film mégis az ő lehetetlent megkísértő, a férfi és női szerelmet egyaránt befogadni kész, kételkedő-kutató szavaival zárul.” 

(Mátyás Péter: „Az ördög ifjúkora (Ken Russell)”. In: Filmvilág 1997/11, 35. o.) 

Szerelmes asszonyok (Women in Love, 1969) – angol filmdráma. D. H. Lawrence azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Larry Kramer. Operatőr: Billy Williams. Zene: Georges Delerue. Díszlet: Ken Jones és Luciana Arrighi. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Michael Bradsell. Rendezte: Ken Russell. Főszereplők: Alan Bates (Rupert Birkin), Oliver Reed (Gerald Crich), Glenda Jackson (Gudrun Brangwen), Jennie Linden (Ursula Brangwen), Eleanor Bron (Hermione Roddice), Alan Webb (Thomas Crich), Vladek Sheybal (Loerke), Catherine Willmer (Mrs. Crich), Sarah Nicholls (Winifred Crich), Sharon Gurney (Laura Crich), Christopher Gable (Tibby Lupton), Michael Gough (Tom Brangwen), Norma Shebbeare (Mrs. Brangwen). Magyarországi bemutató: 1997. június 27. (MTV 1). 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Szerelmes asszonyok (2011)

Lady Chatterley szeretője

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Egy romantikus angol nő

Nagyítás

Rillington Place 10.

Macbeth

A Sakál napja

Napfivér, Holdnővér

Üvegtörők

Excalibur

Goltzius és a Pelikán társulat