ARANYLÁZ

Charlie Chaplin (1889–1977) filmes pályafutása már a némafilmkorszakban elkezdődött. Chaplin azon kevesek közé tartozott, akiknek karrierjét nem törte derékba a hangosfilm megjelenése. Igazi polihisztor volt a szakmában: nem csupán színészkedett, hanem filmjeinek általában ő volt a forgatókönyvírója, a rendezője, sőt olykor a zeneszerzője és a vágója is. Hogy minél nagyobb művészi önállósága legyen, amikor csak tehette, önerőből finanszírozta a filmjeit. Több mint hét évtizedet felölelő munkásságának egyik legjelentősebb darabja az 1925-ben bemutatott Aranyláz, amelyről halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy szeretné, ha erről a filmjéről emlékezne rá az utókor. 

A cselekmény

Az Alaszkában aranyat kereső csavargó a hóvihar elől egy kunyhóban lel menedéket, ahol egy körözött bűnöző, Black Larsen vert tanyát. A férfi ki akarja dobni a hívatlan látogatót, Charlie azonban nem tud távozni, mert az erős szél folyton visszafújja a kunyhóba. Hamarosan újabb vendég érkezik, Jim, aki rengeteg aranyat talált, és már nagyon várja a jó időt, hogy a kincseit el tudja szállítani. Amikor elfogy az ennivalójuk, sorsot húznak, hogy melyikük menjen ki az ítéletidőbe valamilyen élelmet keresni. Black Larsennek kell útra kelnie, aki találkozik az üldözőivel, és megöli őket. Ezalatt Charlie és Jim reménykedve várják vissza harmadik társukat, aki csak nem jön. Éhségükben végül megfőzik Charlie bakancsát, és jóízűen elfogyasztják, ám a segítség továbbra is késlekedik. Jimnek víziói támadnak, óriási csirkének látja Charlie-t, és rátámad, hogy megegye. Még mielőtt a helyzet teljesen eldurvulna, elmúlik a tomboló vihar, és kiszabadulnak a hó fogságából. Barátságban elbúcsúznak, és mindenki megy tovább a maga útjára. Jim találkozik Black Larsennel, aki közben megtalálta Jim elrejtett aranyát. A két férfi összeverekszik, s a bűnöző leüti a másikat. De nem örülhet túl sokáig a lopott kincsnek: egy hóomlás következtében egy szakadékba zuhan...

Charlie elvetődik a közeli kisvárosba, ahol megismerkedik Georgiával. A lány vele akarja bosszantani a lovagját, ezért még táncolni is hajlandó Charlie-val, miközben hősünk igyekszik valahogy megakadályozni, hogy lötyögő nadrágja leessen róla. Végül mégis nevetségessé válik, és szomorúan, az éhségtől elgyötörve ballag a városka utcáin. A kimerültségtől lefekszik az egyik ház előtt. A tulajdonos megsajnálja és beviszi magához. Amikor ő is elmegy szerencsét próbálni a hegyekbe, rábízza a házikót. Charlie nem feledte el Georgiát, aki barátnőivel tréfából megígéri neki, hogy vele töltik a szilvesztert. A szerelmes csavargó hólapátolással szerez pénzt ahhoz, hogy vendégül láthassa a lányokat, akiknek persze eszük ágában sincs elmenni hozzá. A bánatos Charlie elkullog a kocsmához, és az ablakon át vágyakozva nézi az ünneplőket. Georgia közben a lovagjával és a lányokkal elvetődik Charlie kunyhójához. Eszükbe jut, mit ígértek neki, és meg akarják tréfálni. Amikor azonban Georgia meglátja, hogy Charlie milyen szeretettel készült a fogadásukra, még ajándékot is vett neki, nem akar részt venni a többiek tréfájában. Később a kocsmában Charlie találkozik Jimmel, aki Black Larsen ütésétől elveszítette az emlékezőtehetségét, de a találkozás hatására visszatérnek az emlékei. Charlie-val útra kel, hogy megtalálják az elveszett aranyat, és veszélyes vállalkozásukat siker koronázza. Milliomosként látjuk őket viszont egy hajón, melynek utasai között van Georgia is… 

Így készült a film 

A múlt század húszas éveinek elején Chaplin több olyan fotót is látott, amelyek az 1896-os klondike-i aranyláz idején készültek. Akkoriban olvasott egy olyan könyvet is, amely bevándorlókról szólt, akik a hó fogságába estek a Sierra Nevada magaslatain, és az éhhalál küszöbén arra kényszerültek, hogy megegyék előbb a saját csizmáikat, majd elhunyt társaik holttestét. Chaplin mindig is hitt abban, hogy tragédia és komédia igazából nem állnak olyan messze egymástól – elvégre az ókor óta tudjuk, hogy a vígjáték egy drámai műfaj –, ezért elhatározta, hogy a fotók és a könyv élményét egy filmkomédiában dolgozza fel. Az Aranylázban az általa kitalált emblematikus figura, a Csavargó Alaszkába utazik, hogy megcsinálja a szerencséjét, és aranyat találjon. A film két leghíresebb jelenete az éhezéshez kapcsolódik: az egyikben Chaplin megfőzi és megeszi a bakancsát, a másikban pedig éhező társa egy hatalmas csirkének látja őt, és rátámad, hogy megegye. Eredetileg egy díszletmunkás öltözött be csirkének, de nem tudta meggyőzően utánozni Chaplin mozgását, ezért végül maga Charlie vette fel a jelmezt. A bakancsevési jelenet forgatása három napot vett igénybe. A lábbelit édesgyökérből készítették el, aminek elfogyasztása Chaplinnél inzulinsokkot okozott, és kórházba kellett szállítani. A Jim McKay-t alakító Mack Swain olyan ideges lett attól, hogy nap mint nap vastag bundában kellett forgatnia, hogy mérgében visszaadta a szerepet, és elviharzott. Chaplin nem gátolta meg a távozását, de szándékában állt, hogy visszahívja. Mire ez megtörtént, Swain már leborotválta a szakállát. A direktor nem akart álszakállt, inkább megvárta, amíg újra kinő a színész arcszőrzete. 

A női főszerepre Chaplin akkori feleségét, Lita Grey-t szemelte ki, akivel próbafelvételek is készültek, ám a szerepet mégsem ő, hanem Georgia Hale játszotta el, ámbár szóba került Carole Lombard is. Chaplin és Grey 1924-től 1927-ig tartó házassága első perctől fogva nem volt harmonikus. A komikus csupán kényszerből vette el az akkor tizenhat esztendős lányt, akit teherbe ejtett: az esküvővel csupán el akarta kerülni a kiskorú megrontásának vádját. Lita két fiút szült Chaplinnek, de házasságukon már a gyerekvállalás sem segített. Georgia Hale évekig tartó viszonyt kezdett Chaplinnel, akit szakításuk ellenére is megőrzött jó emlékezetében, és mindig meleg szavakkal beszélt róla. Az Aranyláz forgatása 1924. február 7-én kezdődött. Az első néhány hét alatt számos jelenetet vettek fel a kaliforniai Truckee közelében, több száz hajléktalan statiszta közreműködésével. A képsorok többségét azonban Chaplin nem használta fel vagy jelentősen megrövidítette. Így például a Csavargót a társa nemcsak a kunyhó körül kergette – ahogyan a filmben látjuk –, hanem hosszasan üldözte a hóban is. Az eredeti helyszíneken való forgatást különféle technikai problémák nehezítették, és a művész végül úgy döntött, filmstúdióban dolgozik tovább, fából, gipszből, sóból és lisztből épített miniatűr hegyek között. Érdekességként említsük meg, hogy az egyik jelenetben megjelenő fekete medve igazi állat volt. Ez azért számított szenzációnak, mert a némafilmkorszakban az volt a gyakorlat, hogy ilyen esetekben egy statiszta öltözött állatjelmezbe. A leállások miatt a forgatás több mint egy évvel a start után, 1925. április 24-én ért véget. 

Az Aranyláz az egész világon nagy sikert aratott. A némafilm történetének ötödik legsikeresebb produkciójaként jegyzik, nem egész egymillió dolláros költségvetésének már 1926-ban több mint hatszorosát hozta vissza. A táncoló zsemlék jelenete annyira tetszett a nézőknek, hogy számos országban a gépészek leállították a vetítést, és azonnal visszajátszották ezt a rövid képsort: így történt például a berlini premier alkalmával is. 1942-ben Chaplin átdolgozta a filmet, és huszonnégy perccel megrövidítette. Elhagyta például az eredeti befejezést, a meggazdagodott csavargó és a lány hosszú csókját, aminek egyik oka állítólag az volt, hogy addigra már a valóságban szakított a színésznővel. Kísérőzenét is íratott hozzá, melyet 1943-ban Oscar-díjra jelöltek. Egyes források Chaplint tüntetik fel a filmzene szerzőjeként, mindazonáltal a jelölést Max Terr kapta. Chaplin narrációt is készített az Aranylázhoz: azt is mondhatjuk, hogy utólag hangosfilmmé alakította át a némafilmet. Az 1925-ös verziót ezt követően évtizedekig elveszettnek hitték. Egy magángyűjteményből került elő egy másolat, amelyet az új évezredben digitálisan restauráltak, és az 1942-es változattal együtt újra forgalomba hoztak. Az 1958-ban összeállított legendás filmes rangsor, az úgynevezett Brüsszeli 12 szerint az Aranyláz a világ második legjobb filmje a szintén 1925-ben bemutatott orosz némafilm, a Patyomkin páncélos után. 

Így látták ők 

„Az Aranyláz nemcsak a folyton előretörő filmművészetek új határállomását, nemcsak Chaplin művészetének csúcspontját jelzi, hanem méltán besorozható az egyetemes művészet maradandó értékei közé. Az Élet legbelsőbb értelme jelenik meg az Aranylázban. Egyszerre, mint mélységes szimbólum, mint a kínos és boldog realitások kvintesszenciája, mint a fantáziának a világ dolgaira visszasugárzó különös játszadozása. Nem követ egy formát sem, mert maga ad új formát. Koncepciójában és értelmében jelképes élet-összefoglalás, kifejezési eszközeiben pedig egyesül az életmegmutató realizmus a lélekkivetítő expresszionizmussal. […] Az Aranyláz és az Aranyláz Chaplinje örök emberi és éppen örök emberi voltuk adja, csodálatosképpen, legteljesebb és legmélyebb korszerűségüket. Az Aranylázban nincs repülőgép, autó, rádió, felhőkarcoló és a modern színpadi életjellemzés szokásos kelléktára és mégis az Aranyláz modernebb és korszerűbb és teljesebb világkép, mint annak legtöbb alkotása. Éppen ezért szociális hatása is ugyanolyan mély és erős, mint művészi hatása. A szomorúan optimista Chaplin tanításának igazi megmutatása, minden primitív, kívülről beleerőszakolt tendencia nélkül. Világkép, amely finoman rejtett módon van telítve egy igazi nagy művész buzdításával és vigasztalásával, egy igazi nagy művészé, aki soha egy pillanatra sem, egyéni életének legbőségesebb jólétében sem feledkezik meg a művész örök kettős hivatásáról: együtt adni a szépséget és a jóságot.” 

(Hevesy Iván: „Charlie Chaplin: Aranyláz”. In: Nyugat 1926/6) 

„Első egész estét betöltő filmje, az Aranyláz, mindazt, amit számos rövidebb és hosszabb burleszkjén át érlelt, újabb motívumokkal gazdagítva és megragadó költőiséggel tárja elénk. Szerkezete szinte zenei ihletésű: három tételre oszlik. Fő motívuma a boldogság utáni vágy, amelyet előbb a meggazdagodás által vél elérni, de pénzszerzési kísérleteit állandóan a teljes reménytelenség tónusai szövik át meg át. A második tételben tovább variálódik a téma, a szerelem utáni vágyakozás jelenik meg, uralkodó színezete továbbra is a reménytelenség marad. A harmadikban a reménytelenség motívuma már-már a pusztulás vészjósló hangjával telítődik, ebbe csap bele éles ellentétként a gazdagságot és szerelmi boldogságot hozó véletlen. […] Chaplin, annak ellenére, hogy az Aranyláz készítése idején még az új technikai kifejezőeszközök keresése és merész alkalmazása állt a filmművészet érdeklődésének előterében, nem használ bravúros kameramozgásokat vagy más látványos technikai eszközöket. Igazi ereje főképp a képek megfogalmazásában rejlik, Charlie lelkivilágát pedig a különböző ötletek szinte rapszodikusnak látszó, de mégis célratörő ölelkezésén át finom eszközökkel ragadja meg. Az a szemlélet és az ábrázolási mód, amellyel Chaplin a kavargó, költői hangulatú képeken keresztül elénk varázsolja a kis csavargó érzéseit és tragikomikus világát, újat jelentett a filmművészet számára.” 

(B. Egey Klára [szerk.]: Filmek könyve. Budapest, 1967, Magvető, 32–37. o.) 

„Milyen vicces figura ez a Chaplin, mondta a néző, aki kényelmesen beült a moziba, és sós perecet ropogtatott, hahaha, milyen nagyokat esik, és hogy szedi a lábát, nahát, igazán jópofa. És ugyanez a néző közben – csak úgy mellékesen – megtanulta gyűlölni a rideg közönyt, a pénz hatalmát, a felelőtlenséget és az aljas indulatokat. Az Aranylázban – sokak szerint legkiegyensúlyozottabb alkotásában (mint azt a brüsszeli előkelő második helyezés bizonyítja) – Chaplin valamennyi erényét felvonultatja. A múlt század 90-es éveiben játszódó történetben is kiverekszi a boldogságot, pedig többször már teljesen reménytelennek látszik a helyzet; itt is furfangos, leleményes és ötletes; ezúttal is szíve őszinte és természetes érzéseire hallgat, a vidám képek most is mély igazságokat sugallnak.”

(Veress József: Kétszáz film. Budapest, 1969, Magvető, 38–41. o.) 

Aranyláz (The Gold Rush, 1925) – amerikai némafilm. Forgatókönyv: Charlie Chaplin. Operatőr: Roland Totheroh. Zene: Gerard Carbonara, Max Terr, Charlie Chaplin (1942), William P. Perry (1970) és Carli Elinor. Díszlet: Charles D. Hall. Vágó és rendező: Charlie Chaplin. Főszereplők: Charlie Chaplin (a magányos kincskereső), Mack Swain (Jim McKay), Tom Murray (Black Larsen), Henry Bergman (Hank Curtis), Malcolm Waite (Jack Cameron), Georgia Hale (Georgia). Magyarországi bemutató: 1926. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Az aranyember

Aelita

A bűn története

Az ígéret földje

Özönvíz

A kék angyal

Ninocska

A vágy villamosa

Az óriás

EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA

Makk Károly már az ötvenes évek második felében filmet akart készíteni Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából, az Örkény István és Bacsó Péter által írt forgatókönyv azonban akkor nem kapott zöld utat. Húsz év múlva nyílt lehetőség a megvalósításra: az újonnan alakult Dialóg Filmstúdió ugyanis egy szellemes és ízléses vígjátékkal akart bemutatkozni, és erre a célra Makk félretett filmterve tökéletesnek tűnt. A novella címe forgatás közben változott meg. Az Egy erkölcsös éjszaka középpontjában egy különös játék áll, akárcsak a direktor korábbi remekműve, a Szerelem (1971) esetében. Ez utóbbi főszereplője, Luca elhiteti betegsége miatt ágyhoz kötött anyósával, hogy az öregasszony fia azért van hosszú ideig távol, mert filmet forgat külföldön, pedig valójában börtönben sínylődik mint politikai fogoly. Az Egy erkölcsös éjszakában Mutter, a bordély-tulajdonosnő és „pipikéi” eljátsszák a náluk lakó csélcsap fiatalember váratlanul látogatóba érkezett naiv édesanyja előtt, hogy a házuk egy köztiszteletnek örvendő panzió. Egyik filmből se derül ki egyértelműen, hogy az öreg hölgyek elhiszik-e a hazugságot, vagy pedig beszállnak a játékba, és csupán úgy tesznek, mintha elhinnék. A kritikusok egy része fanyalgással fogadta az Egy erkölcsös éjszakát, de a közönség szerette, és kedvező visszhangja volt az 1978-as cannes-i filmfesztiválon is, ámbár díjat ott nem nyert. Ellenben a magyar filmkritikusok 1978-ban a Mamát alakító Makay Margitnak ítélték a legjobb női főszereplő díját, míg a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat Tarján Györgyi vehette át Darinka, a jólelkű örömlány megformálásáért. Makay díja a lehető legjobb helyre került, mindazonáltal az elismerést a zseniális Psota Irén is megérdemelte volna, aki valósággal brillírozik a Mutter szerepében. Az Egy erkölcsös éjszaka az új évezredben a hetvenes évek egyik legnépszerűbb magyar filmklasszikusává vált, forgatókönyvének felhasználásával zenés színpadi változatok is születtek. 

Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.

A cselekmény

A bohém kolozsvári diák, Kelepei Jenő szívesen tölti estéit a Mutter bordélyházában, hiszen a „pipikék” valósággal körülrajongják őt, sőt maga a Mutter is rokonszenvezik vele. A jól menő kuplerájban elköltött közös ebéd alkalmával az asszony még azt is felajánlja, hogy a „doktor úr” költözzön oda hozzájuk. Kosztért-kvártélyért kevesebbet kéne fizetnie, mint a jelenlegi szálláshelyén, és sose kéne egyedül ágyba bújnia. Az örömlányok lelkesen támogatják a Mutter javaslatát, különösen a szeplős kis Darinka, aki teljesen odáig van a széltoló diákért. Kelepei egy kicsit kéreti magát, végül beadja a derekát, és idilli boldogságban telnek a napok. Egyszer azonban a messzi Brassóból látogatóba érkezik a fiához Kelepei néni, akinek fogalma sincs arról, hogy Jenőke miféle műintézményben lakik. A címet persze tudja, mit sem sejtve be is mondja a kocsisnak, aki igencsak elcsodálkozik azon, hogy egy ilyen finom öreg hölgy hová viteti magát, de nem szól egy szót sem. A néni kora délelőtt érkezik a bordélyba, amikor szinte még mindenki alszik a fárasztó éjszakai műszak után. A cselédlány fogadja a vendéget, és amint megtudja, kicsoda, máris rohan, hogy felébressze a Muttert. A tulajdonosnő első mérgében a pokolba kívánja a váratlan látogatót, mégis nyájasan fogadja. A méltóságteljes idős asszony kedvessége és naivitása mindenkit levesz a lábáról, és a „doktor úr” érdekében különös színjáték kezdődik. A Mutter eljátssza a tisztes szállásadónőt, aki kifogástalan erkölcsű kisasszonyoknak ad ki szobát, de természetesen jó szívvel fogadott egy olyan igazi úriembert is, mint Kelepei. Miközben mindenki őt várja, a „doktor úr” mit sem sejtve lumpol valahol. Telnek az órák, vészesen közeleg a bordély nyitásának időpontja, ami egyet jelent a lelepleződéssel is… 

A szerző

Hunyady Sándor magyar író 1890. augusztus 15-én született Kolozsváron, Bródy Sándor író és Hunyady Margit színésznő házasságon kívüli szenvedélyes kapcsolatából. (Egyes források az író születési éveként az 1892-es évszámot adják meg.) 1896-ban a kolozsvári Ditrói Mór lett az újonnan alapított Vígszínház igazgatója. A direktor Kolozsvárról magával vitt egy kisebb színészcsoportot, hogy megalapozza az új budapesti teátrum társulatát. Így került a magyar fővárosba Hunyady Margit is a fiával együtt. Sándor tízéves korában találkozott először az édesapjával, aki mély benyomást tett rá, ugyanakkor a bizonytalanság állandó érzését hozta az életébe. Ekkor értesült arról is, hogy apja révén ő is zsidó, noha édesanyja reformátusként nevelte. 1906-ban elhunyt Hunyady Margit. Sándort az apja vette magához, ám sem ő, sem a mostohaanya nem foglalkozott a fiú céltudatos nevelésével. Ellenben Bródy jóvoltából már fiatalon megismerkedhetett a magyar irodalmi élet olyan kiválóságaival, mint Karinthy Frigyes, Ambrus Zoltán és Osvát Ernő. A labilis idegzetű Hunyady 1909-ben fegyverrel öngyilkosságot kísérelt meg. Édesapja ekkor visszaküldte őt Kolozsvárra abban a reményben, hogy ott nyugodtabb légkörben tud tanulni, mint Budapesten. A szülői kontroll teljes hiánya következtében a fiatalember már az első este elkártyázta minden pénzét, így érettségi helyett kénytelen volt munkát keresni. Az Újság című lapnál kezdett dolgozni. Az első időszak nem volt könnyű, ezért rákényszerült arra, hogy elsajátítsa a mindennapi megélhetés apró stiklijeit. 1912-ben visszatért Budapestre az apjához. Kapcsolatuk meglehetősen szélsőséges volt, közös bohém szórakozások és nagy érzelmi eltávolodások váltakoztak az életükben. Minden gyermeki ragaszkodása ellenére Hunyady viszonylag hamar megunta a budapesti léha és kiszámíthatatlan életmódot, és 1913-ban Dungyerszky György szerb nagybirtokos szolgálatába szegődött mint személyi titkár. A bácskai szerbek között töltött idillikus időszak nagyban hozzájárult írói karrierjének elindulásához, több művének témáját is itteni személyes emlékei ihlették. Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra hívták be, de sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas erre. Tüdőbetegsége miatt egy tátrai szanatóriumba utalták, s mondani sem kéne, hogy írói munkásságára ez az időszak is hatott, elég csupán olyan műveire gondolni, mint a Téli sport, a Havasi levegő és a Havasi napsütés.

Hunyadyt 1916-ban már újra Budapesten találjuk, ahol munkát kapott a Déli Hírlapnál. Életének egzisztenciális szempontból is nehéz időszaka következett, mégsem emiatt utazott vissza 1922-ben Kolozsvárra, hanem azért, mert zsidó származású apja elfordult tőle, a „keresztény” fiútól. Szülővárosában a magyar kultúra felélénkülését tapasztalta. Megérkezése másnapján már állása volt az Ellenzék című lapnál. Rövidesen csatlakozott a Helikon irodalmi társasághoz, amelynek olyan legendás tagjai voltak, mint Áprily Lajos, Tamási Áron, Kuncz Aladár és Reményik Sándor. A kolozsvári évek alatt született meg Hunyady első novelláskötete, az 1930-ban Erdélyben kiadott Diadalmas katona. A szerző viszont már az előző évben visszament Budapestre, ahol 1942-ig bezárólag tizenhárom darabját mutatták be, melyek mind a szakma, mind a közönség számára kellemes meglepetést szereztek. Ebben a korszakban születtek legjobb és legmaradandóbb írásai, mint a Bakaruhában, a Lovagias ügy, a Júliusi éjszaka és a Kártyaaffér hölgykörökben. 1934-től folyamatosan megjelentek regényei és novelláskötetei, miközben újságírói tevékenységével sem hagyott fel. Fiatalkorának felelőtlen bohémsága helyébe szervezett napirend és szerény életvitel lépett: „Üres feketekávét reggelizem egy darab kenyérrel. Reggeli után leülök dolgozni, dolgozom délig. Akkor megebédelek, az íróasztal szögletén, a legtöbbször papírról kolbászt vagy parizert. Este, a rendes, olcsó kis helyemen, menüt vacsorázom. […] Minden földi javam elfér három közönséges kofferben.” Az a bizonyos pisztolygolyó, amely 1909-ben még nem oltotta ki az életét, a tüdejében rekedt, és hozzájárult 1942. október 10-én Budapesten bekövetkezett halálához. Életkedvét az 1939-ben kirobbant második világháború tragikus eseményei jelentősen csökkentették, művészetét azonban lényegében nem befolyásolták. Elsősorban a két világháború közötti időszak egyik legjelesebb krónikásaként emlékezünk rá, aki főleg novelláiban az anekdotázó stílus és a finom lélekrajz magával ragadó elegyét hozta létre. 

A rendező

Az egyik legkiválóbb és legstílusosabb magyar rendező, Makk Károly 1925. december 22-én született Berettyóújfalun. Nővére, Erzsébet, egy évvel korábban jött világra. A papa, Makk Kálmán mozigépész volt, a mama, Szmolka Emma, segített férjének a mozi üzemeltetésében. Károly az érettségi után a Hunnia Filmgyárhoz került gyakornokként. Felvételt nyert a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténet–filozófia–esztétika szakára, egyetemi tanulmányait egy idő után Debrecenben folytatta. Ranódy László juttatta be a Sarló Filmvállalathoz. 1946-ban kezdte meg filmrendezői tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol összebarátkozott egyik tanárával, Radványi Gézával. Mestere világhírű filmje, a Valahol Európában (1948) forgatásán ügyelőként vett részt. A rendezői hivatás gyakorlati mesterfogásait Gertler Viktor, Bán Frigyes, Máriássy Félix és Apáthi Imre mellett is volt alkalma elsajátítani. 1950-ben kapta meg rendezői diplomáját, s a következő évben már tanárként térhetett vissza a főiskolára. 1954-ben rendezte első mozifilmjét, a Liliomfit. Szigligeti Ede vígjátékának szellemes és hangulatos feldolgozása üde színfoltot jelentett a korszak sematikus hazai filmjei között, és kiugró közönségsikert ért el. Darvas Iván, Dajka Margit, Pécsi Sándor és Soós Imre mellett a női főszerepet Krencsey Marianne játszotta, aki eredetileg maga is rendező szakra járt a főiskolán, s a Liliomfi sikere hozzájárult a pályamódosításához. Egyébként Makk egész pályájára jellemző volt az a törekvés, hogy a legszélesebb közönségréteghez szóljon a legmagasabb művészi színvonalon, szem előtt tartva az egyetemes filmművészet legértékesebb trendjeit is.

A 9-es kórterem (1955) a neorealizmus hatását tükrözte, a Mese a 12 találatról (1957) pedig bohózatba rejtett társadalomkritika: a paradicsom békéjét és biztonságát hirdető szocializmusban igazából a mesés totónyeremény az, amely megoldhatná a főszereplők minden problémáját, beleértve a mindennapi megélhetés nehézségeit is. Az életmű egyik csúcspontja a Ház a sziklák alatt (1958), Psota Irén, Görbe János és Bara Margit felejthetetlen alakításával. A drámai történet főszereplője, János betegen tér haza a háborúból. Nyomorék sógornője, Terka odaadóan ápolja, a férfi szerelmét azonban a gyönyörű Zsuzsa nyeri el. Terka pokollá teszi az újdonsült házaspár életét, ami tragédiába torkollik. A hatvanas évek terméséből kimagaslik a Megszállottak (1962), amely Makknak az aktuális társadalmi problémák iránti fogékonyságát tükrözi, és kimondatlanul is az évekkel később bevezetett új gazdasági mechanizmus szükségszerűsége felé mutat. A Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? (1964) egy szórakoztató történelmi vígjáték Mikszáth Kálmán A szelistyei asszonyok című regénye alapján. A Beatrix királynét megformáló Psota Irén fürdőjelenetét alighanem az Elizabeth Taylor nevével fémjelzett hollywoodi szuperprodukció, a Kleopátra (1963) hasonló képsora inspirálta. Nem annyira a nézők, mint inkább a filmtörténészek emlékezetében élnek a direktor olyan, egyébiránt igényes művei, mint az Elveszett paradicsom (1962), Az utolsó előtti ember (1963), illetve az Isten és ember előtt (1968). Bán Frigyes váratlan halála miatt Makk fejezte be a Bolondos vakáció (1968) című magyar–román vígjátékot, melyet nem tartott jól sikerült filmnek, s ezt a véleményét a kritikusok és a nézők is osztották. Makk a hatvanas évektől forgatott a televízió számára is, terjedelmi okokból azonban most csak a mozifilmjeire térek ki.

A hetvenes évek három filmremeke, a Szerelem (1971), a Macskajáték (1974) és az Egy erkölcsös éjszaka (1977) a látszat ellenére is szoros kapcsolatban állnak egymással. Ez a Cannes-t is megjárt három mű tette világhírűvé Makkot. Különösen az első kettőre jellemző az idősíkok merész kezelése, és mindhárom alkotás közös vonása, hogy hosszú évek teltek el, míg megvalósulhattak. A Szerelem forgatókönyve két Déry Tibor-novella kombinálásával már a hatvanas évek elején megszületett. Az 56-os forradalomban részt vett író személye viszont vörös posztó volt az illetékesek szemében, s a rendező évekig tartó huzavona után csak azzal a feltétellel kapta meg a forgatási engedélyt, ha a film cselekménye nem a forradalomhoz, hanem a Rákosi-korszak törvénytelenségeihez kapcsolódik. Makk rábólintott erre az elvárásra, amelyet apró szakmai trükkökkel mégis kijátszott. A Szerelem elsősorban Darvas Lili és Törőcsik Mari jutalomjátéka, de legalább annyira emlékezetes Darvas Iván alakítása is. Ma már hihetetlen, hogy a rendező először másokat akart mindhárom szerepre. Az Oscar-díjra is jelölt Macskajátékot (1974) a kritikusok nagy fenntartásokkal fogadták: igen sokan hiányolták az azonos című Örkény István-színdarab hangvételét és hangulatát, és kevesen tudtak arról, hogy a filmötlet volt hamarabb, s Örkény a projekt hányattatásának évei alatt írt előbb egy kisregényt, majd egy színdarabot is a történet motívumai alapján. A leghíresebb színpadi változatban a Szkalla lányokat Sulyok Mária és Bulla Elma játszotta. Sulyok helyett Makk egy másik, nem kevésbé zseniális színésznőt szerződtetett, Dajka Margitot, amivel feltehetően azt is érzékeltetni akarta, hogy nem a színpadi verziót valósította meg filmen, hanem egy attól független, öntörvényű műalkotást hozott létre. Az Egy erkölcsös éjszaka elkészítésére két évtizedet kellett várni, a részletekről jelen ismertető következő alfejezetében lesz szó bővebben. E három film kapcsán feltétlenül meg kell említeni Tóth János operatőr nevét is, aki nem egyszerűen végrehajtotta a rendező utasításait, hanem egyenrangú alkotótársként vett részt az egyedi és varázslatos képi világ megteremtésében. 

A Galgóczi Erzsébet kisregényéből forgatott Egymásra nézve (1982) két tabutémát is középpontba helyezett: az ötvenes évek nyomasztó világát és a leszbikus szerelmet, ami a cselekmény idején még büntetőjogi kategória volt. Ez a film is kijutott Cannes-ba, ahol Makk a Fipresci díját, az egyik női főszereplő, a lengyel Jadwiga Jankowska-Cieślak pedig a legjobb női alakítás díját vehette át. Nyugatnémet megrendelésre készült A vadászat (1982) című dráma Helmut Berger, Barbara Sukowa és Mel Ferrer főszereplésével. Éppoly hűvösen fogadták, mint a Játszani kell (1984) című magyar–amerikai romantikus komédiát, melyet Christopher Plummer, Maggie Smith és Elke Sommer neve fémjelez. Az életmű kései tételei sem mérhetők a korábbi klasszikusokhoz, legyen szó a Déry-mű alapján megvalósult Az utolsó kéziratról (1987), az 1956-os forradalom megtorlásával foglalkozó Magyar rekviemről (1990) vagy A játékos (1997) című koprodukciós Dosztojevszkij-adaptációról. A Szeressük egymást, gyerekek! (1996) című háromepizódos szkeccsfilmet mindhárom rendező (Makk, Jancsó, Sándor Pál) pályafutásában abszolút mélypontnak tartják. A Szerelem folytatásának tekinthető Egy hét Pesten és Budán (2003) éppúgy hamar eltűnt a moziműsorból, mint a direktor utolsó alkotása, az Így, ahogy vagytok (2010). Ami a magánéletet illeti, Makk Károly fiatalon szeretett bele az akkor még főiskolás Psota Irénbe, a házasság is szóba került közöttük, ám a rendező végül nem Psotát, hanem Krencsey Mariannét vezette az oltár elé 1957-ben. A pár 1960-ban vált el. Makk még háromszor nősült, a róla szóló legendák szerint azonban akadtak házasságon kívüli gáláns kalandjai is. Művészetét számos rangos szakmai és állami díjjal ismerték el, most csak kettőt emelek ki: a Kossuth-díjat 1973-ban kapta meg, A Nemzet Művésze címet 2014-ben. Makk Károly 2017. augusztus 30-án Budapesten hunyt el, kilencvenegy éves volt.

A forgatókönyv

A vöröslámpás ház megfilmesítésének gondolata már az ötvenes évek második felében felvetődött. Az Örkény István és Bacsó Péter által írt forgatókönyvet a kádári kultúrpolitika tótumfaktuma, Aczél György azzal dobta félre, hogy szó sem lehet arról, hogy az állam pénzéből egy kuplerájtörténetet filmesítsenek meg. A Macskajáték nemzetközi sikere engedékenyebbé tette az illetékeseket, így 1976-ban újra elő lehetett venni a húsz éve még elutasított témát. Ebben az évben alakult meg a Dialóg Filmstúdió, melynek helyettes vezetője Bacsó Péter volt. Az új filmszakmai szervezet bizonyos anyagi és ideológiai keretek között önállóságot élvezhetett, ami nem is csoda, hiszen a műhelymunkában olyan szakmai tekintélyek vettek részt, mint Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Kovács András és persze Makk Károly. A Dialóg legelsőként megvalósított filmje az Egy erkölcsös éjszaka volt, mert Bacsó jó ötletnek tartotta, hogy az új stúdió egy könnyed és finom vígjátékkal debütáljon. A forgatókönyvet persze kicsit le kellett porolni és fel kellett dúsítani. Szeretni kell című önéletrajzi könyvében Makk azt írta, az ő fejéből pattant ki az az ötlet, hogy a novellát egy „kegyes hazugság” köré építve fejlesszék fel: a Mutter és pipikéi a Mama kedvéért eljátsszák, hogy ők valójában egy tisztes panzióban élnek. Örkény 1976-ban így idézte fel a körülményeket: „Hunyady Sándor minden írását egy kis szivarfüst lengi át. Az irodalomtörténet följegyezte róla, hogy remekbe készült novelláit nem írta meg, hanem előbb elmesélte. Ha egy történet eszébe jutott, azt fehér asztalnál, szivarozva előbb barátainak, aztán ismerőseinek elmesélte, eközben javítgatta, csiszolta, és csak amikor már véglegesnek érezte, vetette papírra. Az élőbeszéd közvetlenségét novellái mindmáig őrzik: mintha őt hallgatnánk, az ő férfiasan búgó gordonkahangja szól hozzánk könyveiből, tele szemérmes lírával, bujkáló humorral. Filmünket sok évvel ezelőtt írtuk, most csak a port fújtuk le a szövegről. Azon voltunk akkor is, most is, hogy amennyire erőnkből telik, tiszteljük és átmentsük a filmvászonra nemcsak a történetet – mely egyik kincse novellairodalmunknak –, hanem Hunyady Sándor egyszerűségét is.” Makk nem ragaszkodott mereven a forgatókönyvhöz – ez egyébként se volt szokása –, mert szerinte „az élő anyag forgatás közben befolyásolja a munkát, változik, mozog”. Figyelembe kellett vennie a mindennapi élethelyzeteket is, ezért a színésznők között kialakult emberi kapcsolatokat – barátság, harag – is megpróbálta beépíteni a filmbe, hogy a játék még valóságosabb legyen.

A szereposztás

Mint arról szó volt, Makk előző alkotását, a Macskajátékot 1975-ben jelölték a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra. A direktor a gálát megelőző estén megismerkedett a világhírű olasz színésznővel, Valentina Cortesével, akit az Amerikai éjszaka (1973) című Truffaut-filmben nyújtott epizódalakításáért jelöltek Oscarra. (Makk alkotása Federico Fellini Amarcordjával [1973], Cortese pedig Ingrid Bergmannal [Gyilkosság az Orient expresszen, 1974] szemben veszített.) Hamar megtalálták a közös hangot, ezért amikor az Egy erkölcsös éjszaka előkészületei megkezdődtek, Makk először azt gondolta, Valentinát hívja meg a Mutter szerepére, noha azt már korábban felajánlotta Psota Irénnek. (Éppenséggel nem ez lett volna az első alkalom, hogy meggondolja magát: Luca, a feleség szerepét a Szerelemben szintén Psotának írta, taktikai okokból mégis Törőcsik Marival játszatta el.) Cortese örült a magyar rendező telefonhívásának, érdekelte is a szerep, de színházi elfoglaltságaitól tette függővé a válaszát. Valami nyilván közbejöhetett, mert a Muttert végül mégis Psota Irén személyesítette meg. A művésznő nem titkolta, hogy bár szerette a szerepet, de nem különösebben érdekelte a századelő világa, és szívesebben játszott volna egy modernebb asszonyt. Szerepformálását e szavakkal idézte fel: „A szerep felépítésében azt szerettem volna megéreztetni, hogy itt van egy asszony, egy kisvárosi környezetben, aki mindent lezárt már magában. Magyarul: lehúzta a rolót. Ebben a lezártságban tulajdonképpen nincs jelentősége már az öltözködésnek, a frizurának, a nagy parókák helyett akár sima fejjel végigjátszhattam volna a szerepet. De aztán kitör belőlem a pokol… Játék közben önkéntelenül bukott ki belőlem annak a valamikori csajnak, aki a Mutter volt, az infernója, valami pokoli, vad játékosság. Ez a Mutter beleharap a lakóként befogadott fiú fülébe, pezsgőt fröcsköl volt szeretője arcába, sőt egyszer még keményen pofozkodik is. És ugyanez a Mutter, amikor senki idegen sincs a közelben, minden további nélkül leveszi a parókáját, és ezzel az én sima frizurámmal folytatja tovább a lányok körében az ebédet.”

A Mamát megszemélyesítő Makay Margit alakította a csábító Paulát a Macskajátékban. Nem lehetett nem észrevennem, hogy a Szeretni kell című Makk-kötetben a rendező egyik film kapcsán sem említi meg név szerint a színésznőt, aki pedig mindkettőben remekül játszott. Ez a mulasztás főleg az Egy erkölcsös éjszaka esetében igazán meglepő, hiszen annak kapcsán Makk több epizodistát is megnevezett, miközben az egyik főszerepet játszó Makayt kihagyta. Feltételezem, hogy csupán pillanatnyi feledékenységről van szó, és nem tudatos negligálásról. Már csak azért sem, mert a színésznőhöz annak idején épp Makk ragaszkodott makacsul. Az előkészületek során ugyanis elhangzottak olyan – józan paraszti ésszel amúgy teljesen érthető – kifogások, hogy a művésznő túl öreg erre a szerepre, és inkább a nagymamája, semmint az édesanyja lehetne Cserhalminak. Ez akkor is igaz, ha maga Hunyady is így írt a másodéves bölcsészhallgatóról, Kelepeiről: „Férfi volt a fiúk között. Szőrös, mély hangú.” – vagyis az a típus, aki sokkal idősebbnek látszik a koránál. A színészi játék csodája, hogy a néző „átsiklik” ezen a jól látható korkülönbségen, mert sokkal lényegesebb a törékeny mama imádni való naivitása és irigylésre méltó életbölcsessége, mint a számolgatás, hogy mennyi idős is lehet éppen, és hány évesen szülhette a fiacskáját. (Egyébként ötvenhét év korkülönbség volt a két színész között.) Makay Margit még a némafilmkorszakban, 1912-ben kezdett filmezni. Tímeát játszotta Az aranyember 1918-as, Korda Sándor által rendezett filmváltozatában. A hetvenes években – túl a nyolcvanadik életévén! – valóságos reneszánszát élte: Makk már emlegetett két filmje mellett Fábri Zoltánnal is kétszer forgatott (Hangyaboly, 1971; 141 perc A befejezetlen mondatból, 1974), sőt játszott Szabó Istvánnál (Tűzoltó utca 25., 1973) és Fejér Tamásnál (Ballagó idő, 1975) is. Kilencvenhét (!) éves korában állt utoljára a kamerák elé Mészáros Márta Piroska és a farkas (1988) című filmjében. 

A cselédlány szerepében látható Szirtes Ági a forgatás idején még főiskolás volt. Karolinát, az egyik örömlányt Kishonti Ildikó alakította, aki az 1971-es táncdalfesztiválon a Jegygyűrű az ujjamon című dallal mutatkozott be a nagyközönségnek. 1973 és 1977 között végezte el a Színművészeti Főiskolát, az Egy erkölcsös éjszaka a második mozifilmje volt. A művésznő először nem akart vetkőzést vállalni. Makk meg sem próbált rámenős lenni, és rábízta, hogyan oldja meg a legfontosabb jelenetét, meddig hajlandó elmenni, amitől még nem érzi kínosan magát. Kishonti egy magánszámot talált ki a nyakláncával, és a rövid produkció végén lemezteleníti a mellét. Rózsit Kiss Mari formálta meg, s az örömlányok között volt még Mányai Zsuzsa, Soós Edit és a szintén főiskolás Tarján Györgyi, akit Tóth János ajánlott Makk figyelmébe. A Szeretni kell című könyvében Makk Tőrös Judit néven említi azt az amatőr színésznőt, aki ugyancsak kéjnőt játszott, egyébként pedig sminkesként dolgozott a Filmgyárban, az IMDb-n viszont Törő Judit néven találjuk meg őt. (A film főcímén is a Tőrös nevet olvashatjuk. Mellesleg a hölgynek a Macskajátékban is volt egy kis jelenete mint táncoló leány.) A pipikék egyike Szécsi Kati, a tragikus sorsú táncdalénekes, Szécsi Pál nővére, akinek a Bosnyák téri piacon volt egy üzlete, ami a filmeseknek is gyakran útba esett. Tóth János javasolta, hogy a Szécsi lányt is próbálják ki a filmben. Nusikát az osztrák Edith Leyrer, Bellát az olasz Carla Romanelli keltette életre. A film DVD-változatának audiokommentárjában az hallható, hogy Leyrerre Makk egyik barátja, Lázár Imre hívta fel a figyelmet, aki anno egy fullajtárt játszott a Ház a sziklák alattban. A Szeretni kellben viszont azt olvashatjuk, hogy a művésznőt Makk akkoriban tervezgetett, ámde meghiúsult koprodukciós filmterve, A Radetzky-induló osztrák producere, Russ úr ajánlotta.

Makk látta egyik kedves tanítványa, Horváth Z. Gergely Krúdy-műből forgatott tévéfilmjét, a Napraforgót (1976), és felfigyelt az egyik főszerepet játszó olasz színésznőre, Carla Romanellire. Érdekesnek találta a megjelenését: ez az érzékiséget és vad szenvedélyeket sejtető típus illett volna az Egy erkölcsös éjszakába is. A művésznő – aki nem sokkal korábban fejezte be a munkát Sándor Pál Herkulesfürdői emlék (1977) című hatásos drámájában – örömmel fogadta az újabb magyar ajánlatot, mert jónak tartotta a magyar filmeket: „Egy színésznek mindig kellemesebb művészi munkát végezni, mint a kommersz iparban dolgozni. Otthon a lehetőségek meglehetősen korlátozottak; több pénzt lehetne keresni, de csak kommersz filmekben. Miután Cannes-ban láttam Makk Károly Szerelem című filmjét, igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy az új filmjében játszhatok. Szeretem megválogatni magamnak a szerepeket, kommersz filmekben nem szoktam játszani. Talán ez az oka annak, hogy sokat szerepeltem külföldön.” (Carla kicsit szórakozott lehetett az interjú idején, mert elfeledkezett arról a mintegy tucatnyi kommersz filmről, melyeket 1968 és 1976 között forgatott.) Magyar partnerei közül Tarján Györgyit már ismerte, a Herkulesfürdői emlékben is együtt szerepeltek. Tarján ilyennek látta olasz kolléganőjét: „Még meg sem érkezett, de már voltak, akik nem akartak rokonszenvezni vele. Én meg gyerekkoromtól fogva mindig azoknak a pártján állok, akiket meg kell védeni. Tehát nem engedtem, hogy kikezdjék őt. De minden csoda három napig tart, a szenvedélyek gyorsan elcsitultak. Carla kedves és fegyelmezett színésznő volt, szinte alig beszélt a forgatás alatt. A lányok kotkodácsoltak körülötte, ő meg hallgatott. […] Makk mindenkiből, így Carlából is a legjobbat varázsolta elő. Úgy érezhette magát a forgatáson, akár egy királynő. Mindent megkapott, hogy a tehetsége maximumát adhassa. Vad, egzotikus szépségével, melodrámába illő lényével páratlan színfoltja a történetnek. Én szilaj voltam, lobogtam, ő fellángolt, aztán sziesztázott. Gyorsan elfáradt. Hozzá képest mi, magyar színésznők olyanok voltunk, mint a katonák. Szolgáltunk, amíg csak azt nem hallottuk, hogy vége, mára befejeztük! Neki érezhetően más volt a szakmai háttere. Nem az volt az idegszálaiban, mint nekünk. A forgatáson nem is nagyon beszélgettünk. Én féltem, nehogy kiessek a szerepemből, ő pedig bezárkózott a maga világába. Engem mindenki gyerekként kezelt, őt érett nőként. Az én szememben olyan volt, mint egy festmény.” 

Makk Károly Bódy Gábor nagy feltűnést keltett kísérleti filmjében, az Amerikai anzixban (1976) figyelt fel Cserhalmi Györgyre, és már akkor eldöntötte, hogy minél előbb dolgozni szeretne vele. Kelepei Jenő szerepe volt erre az első és igen kitűnő alkalom. Cserhalmi ilyennek látta a figurát: „Kelepeit nem gyötri lelkiismeret-furdalás, s ezért talán az egyetlen igazán megelégedett ember a társaságban. Elfogadja az itt kapható örömöket, mint egy tányér levest vagy szelet húst; az élet ajándékának tekinti.” A novellában nem volt szó a kisvárosi férfiakról: Makk ötlete volt, hogy a nők világa után bemutassa a férfiakét is, akiket akkor ismerhetünk meg közelebbről, amikor Rózsi és kolléganője rátalálnak Kelepeire egy füstös lebujban, ahol a helyi notabilitások kártyacsatát folytatnak. A hazai színjátszás számos nagy egyénisége játssza ezeket a duhaj férfiakat, akik a játék után felkerekednek, és meg sem állnak a bordélyig, ahol az utolsó pillanatban kis híján tönkreteszik a Mutter és a pipikék színjátékát. A képviselő urat Benkő Gyula, Tivadart, a Mutter udvarlóját Basilides Zoltán, az őrnagyot Ambrus András, a fővadászt Benkóczy Zoltán, a városparancsnokot Raksányi Gellért, a gyógyszerészt Gyurkovics Tibor (civilben író) alakította. A mellékszereplők közül emeljük ki még Neumannt, a portást játszó Máriáss Józsefet, Bella újságíró szerelmét, Balázsovits Lajost és egyik kuncsaftját, a Kautsky urat megformáló Csákányi Lászlót, a kibicet megszemélyesítő Sarlai Imrét és a kocsis szerepében látható Szilágyi Istvánt. Visegrádi úr, a zongorista szerepében Páll Sándor jelenik meg, akivel Makk a Ház a sziklák alatt forgatásán ismerkedett meg.

A forgatás

Az Egy erkölcsös éjszaka forgatása 1976 őszén kezdődött, és körülbelül négy hónapig tartott. A legfontosabb forgatási helyszín az óbudai Selyemfonó volt, amelyet még a XVIII. században építettek. Vayer Tamás díszlettervező az egész házat, beleértve a szobákat is, többször is átfestette különböző színekkel, melyek keveredtek egymással. A rétegeket itt-ott lekaparta, és így létrehozott egy olyan árnyalatot, amely kicsit kopottasnak tűnt ugyan, mégis úri ház benyomását keltette. Ugyanakkor a bordély néhány helyiségét műteremben rendezték be, bár egyes szobák valóban a Selyemfonóban voltak. Makk Károly sose mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Tóth János – akivel az Isten és ember előtt (1968) óta dolgozott – milyen nagy szerepet játszott abban, hogy a hetvenes években forgatott három mozifilmjét ennyire erős és egyedi képi világ jellemzi: „Az évek során úgy megismertük egymás világát, hogy ha külön-külön elénk tennének harminc kelléket, minden bizonnyal mindketten ugyanazt a tizenegyet választanánk ki belőlük.” Tóth János ötlete volt például az, hogy a Selyemfonó udvarát vonják be áttetsző műanyaggal. Ennek köszönhetően a stáb függetleníthette magát az időjárás viszontagságaitól, mert a világítási rendszerük segítségével bármilyen időt varázsolhattak maguknak.

Egy 1977-es újságinterjúban azt olvashatjuk, hogy a film jelmezeit hirdetések útján szerezték be: a beérkezett régi ruhákat, selymeket, taftokat, finom szöveteket, estélyiket és egyéb öltözékeket a rendező Csengey Emőke jelmeztervezővel közösen válogatta. Mindegyik színésznőnek az egyénisége szerint választottak ruhát, melyet a próbák során az ő alkatára igazítottak. A Szeretni kell című kötetben viszont Makk egy kicsit másképp emlékezett. Szerinte Csengey Emőke fáradhatatlanul járta kedvenc helyeit, a Teleki tér régi ruhákat árusító üzleteit, és ezekből gyűjtötte be a jelmezeket: csodaszép kendőket, blúzokat, szoknyákat. A pazar holmikat kicsit rendbe kellett hozni, és utána felpróbáltatni az örökké elégedetlen színésznőkkel. Makk el nem hanyagolható kockázati tényezőnek tartotta, hogy ilyen sok nővel dolgozik egyszerre, akikből néha előbújt a női féltékenység, főleg ha úgy látták, hogy valaki (elsősorban Carla Romanelli) esetleg megkülönböztetett figyelmet kap. Ennek ellenére nem voltak éles konfliktusok: a munkatársak szerint Makk kiváló pszichológusként minden vészhelyzetet megoldott, mindenkivel személyre szólóan bánt, és atyai gondoskodásával elérte, hogy mindenki fontosnak érezze magát, és a lehető legjobb teljesítményre törekedjen. A direktor visszaemlékezése szerint csupán két rendhagyó eset zavarta meg az olajozottan folyó munkát. A film egyik jelenetében egy több mint félmázsás harcsát hoznak be a bordély konyhájára. Az elkábított hal egy nagy műanyag hordóban „várt” a jelenetére, ám a tervezettnél jóval előbb magához tért, és úgy csapkodott a farkával, hogy a körülötte állók a szó legszorosabb értelmében csuromvizesek lettek.

A másik rendhagyó eset az urak kártyajelenetéhez kapcsolódik. Ezt a képsort ugyan Makk találta ki, de ő maga igazából nem volt egy nagy kártyás, ezért felkért egy szakembert, aki leggyakrabban a Fészek klubban csillogtatta meg ilyen irányú tehetségét. Az illető azonban nem érkezett meg idejében a forgatásra. Fél óra elteltével a rendező személyesen ment el érte, méghozzá az úriember lakására. A kártyafenomén bocsánatot kért a késedelemért, de meghalt a felesége: a holttest valóban ott feküdt az ebédlőasztalon. A férfi mindazonáltal kész volt arra, hogy elmenjen a forgatásra, amihez előbb három pohár pálinka elfogyasztásával merített erőt, majd még egy-két pohárka következett. Mire visszaértek a forgatásra, Tóth János már beállította és bevilágította a kártyajelenetet. Miközben a pálinkától mély álomba merült kártyaszakértő békésen aludt egy fotelben, leforgatták a jelenetet, és kiderült, hogy a színészeknek egyáltalán nincs szükségük szaktanácsokra. Jó félórás valódi kártyacsatát produkáltak, igazi pénzben játszottak, és alig akarták abbahagyni a jó hangulatú partit. Makknak csupán ki kellett választania ebből a harminc percből a számára legértékesebb mintegy két és fél percet. Ez volt az utolsóként leforgatott jelenet, de azt ne felejtsük el megemlíteni, hogy a stáb nem csak a Selyemfonóban dolgozott. Azt a rövid kirándulási epizódot, amelyről Darinka egy levélben számol be, ám mi, nézők képekben látjuk megelevenedni, Esztergomban forgatták. Miután befejeződött a forgatás, elkészítették az első vágást, majd következett a másfél hónapig tartó utószinkron, utoljára pedig a végleges vágás, amely körülbelül öt hetet vett igénybe. 

Az 1978-as cannes-i filmfesztivál

A 31. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1978. május 17. és május 29. között rendezték meg. A nagyjátékfilmek versenyében huszonhárom alkotást mutattak be, olyan világhírű művészek munkáit, mint például Claude Chabrol (Violette Nozière), Ósima Nagisza (Szenvedélyek birodalma), Jules Dassin (Asszonyok kiáltása), Hal Ashby (Hazatérés), Karel Reisz (Pokolról pokolra), Marco Ferreri (Szia, majom!), Jerzy Skolimowski (A kiáltás), Rainer Werner Fassbinder (Utazás a fénybe), Ermanno Olmi (A facipő fája), Alan Parker (Éjféli expressz), Carlos Saura (Bekötött szemmel), Louis Malle (Csinos kislány), Krzysztof Zanussi (Spirál), Emil Lotjanu (Dráma a vadászaton) és Paul Mazursky (Asszony férj nélkül). Magyarországot az Egy erkölcsös éjszaka képviselte. A rendező visszaemlékezései szerint a hazai illetékesek egy másik filmet ajánlottak az előválogatást végző Jean de Baroncellinek, de a cannes-i döntnökök végül mégis Makkét hívták meg a versenybe. A nagyjátékfilmek zsűrijének elnöke Alan J. Pakula amerikai filmrendező volt, a tagok: Franco Brusati olasz, Claude Goretta svájci és Andrej Koncsalovszkij szovjet filmrendező, Liv Ullmann norvég színésznő, François Chalais és Michel Ciment francia filmkritikusok, valamint Harry Saltzman amerikai filmproducer és Georges Wakhévitch francia díszlettervező. A korábban tizenöt napos fesztivál 1978-ban csak tizenhárom napig tartott, és ekkor vezették be az Un Certain Regard (Egy bizonyos tekintet) nevű szekciót. Ugyanebben az évben adták át először az Arany Kamera díjat a legjobb első filmnek, függetlenül attól, hogy a díjazott mű a rendezvény melyik szekciójában vett részt. Az elismerést Robert M. Young kapta az Alambrista! című alkotásáért.

Mint a fenti felsorolásból is kitetszik, Makk filmje igen erős mezőnyben küzdött az Arany Pálmáért. Ráadásul versenyben volt egy másik „bordélyfilm” is, Louis Malle Csinos kislány című – később nagy felzúdulást kiváltott, sőt gyermekpornográfiával is megvádolt – alkotása Susan Sarandon, Brooke Shields és Keith Carradine főszereplésével. Nos, a két rokon opusz közül Makké aratott nagyobb tetszést, különösen a francia kritikusok körében: „Makk Károly filmje igazán kellemes mulatság, amely érzelemteljes és humoros pillanatokat, finomságokat és fantáziát tartalmaz” – írta a Le Matin, és a többi francia lap sem fukarkodott a dicséretekkel, melyekből kijutott Tóth János operatőrnek és a színészeknek is, különösen Psota Irénnek és Makay Margitnak. A fesztiválon a rendező is részt vett, a színészek közül pedig Tarján Györgyi és Carla Romanelli is jelen volt, közös szobában laktak. A két színésznő a forgatáson összebarátkozott, ám Cannes-ban külön utakon jártak. Bő huszonöt évvel később Tarján Györgyi így emlékezett vissza a rendezvényre: „Ha fotózni hívtak, vittem-húztam magammal. Az esetek többségében azonban szóltak, hogy csak engem akarnak. Talán mert a vasfüggöny mögül jöttem, érdekesebb voltam számukra. De az is lehet, hogy Carla típusából több volt akkoriban. Nem tudom. Nekem mindenesetre rosszul esett, hogy finoman mellőzték őt. Ő viszont nem törődött vele, mert az ügyeletes olasz szerelmével drámai helyzeteket élt meg.” Egyébiránt nemcsak Malle filmje okozott csalódást, hanem Ósimáé és Ferrerié is. Épp ezért igen meglepő, hogy e három csalódás mindegyike kapott valamilyen díjat – a Csinos kislány például a technikai nagydíjat –, míg az Egy erkölcsös éjszaka díj nélkül maradt. Az Arany Pálmát Ermanno Olmi alkotása, A facipő fája nyerte. Hogy a legjobb film volt-e, arról lehetne vitatkozni, hogy a legszebb, legemberközelibb, azzal viszont a többség egyetértett. Mellesleg az előző évben is Olaszország győzött a Taviani fivérek Apámuram (1977) című drámájával, miközben a hazai filmsajtó lépten-nyomon az olasz filmművészet mélyülő válsága miatt sopánkodott.

A színpadi változatok

A film forgatókönyve és a Hunyady-novella alapján egy zenés mű is született, amelyet A vöröslámpás ház címmel 1995. február 3-án mutattak be a Fővárosi Operettszínházban. A zenét az Apostol együttes alapító tagja és zenekarvezetője, Németh Zoltán szerezte, a dalszövegeket Tasnádi István írta, az előadást Tasnádi Csaba rendezte. A Muttert Lehoczky Zsuzsa alakította, a Mama szerepében felváltva lépett színpadra Törőcsik Mari és Mednyánszky Ági. Kelepei Jenőt Forgács Péter és Seress Zoltán, Bellát Détár Enikő és Vásári Mónika, Teklát Sáfár Mónika és Udvarias Anna játszotta kettős szereposztásban. Művészeti tanácsadóként maga Makk is részt vett az előadás létrehozásában. Bő tíz évvel később, 2005. november 5-én, a Győri Nemzeti Színház tűzte műsorára a musicalt A vöröslámpás ház avagy: Egy erkölcsös éjszaka címmel. Érdekesség, hogy a rendezést az operettszínházi verzió egyik Kelepei Jenője, Forgács Péter vállalta. Egykori szerepét Nagy Balázs alakította, a Mama szerepében Gyöngyössy Katalin, a Mutterében Janisch Éva lépett színpadra. Bellát és Teklát Győrben is kettős szereposztásban játszották: előbbit Csonka Tünde és Benedekffy Katalin, utóbbit Agócs Judit és Balogh Anna. A Turay Ida Színház 2015. április 11-i premierje olyan értelemben ősbemutatónak nevezhető, hogy ezúttal nem a Németh–Tasnádi-féle musical került színpadra, hanem egy teljesen új változat, amelyet a Hunyady-mű alapján Topolcsányi Laura írt, az ő nevéhez fűződnek a dalszövegek is, míg a zenét Berkes Gábor szerezte. Az előadás rendezője Sztárek Andrea. A Madámot (nem, már nem Mutter!) Keresztes Ildikó és Sztárek Andrea, a Mamát Somfai Éva alakította. Kelepei Jenő sztorija mellett megjelenik egy új cselekményszál is: Csontteleky Szigfrid („a magyar Casanova”) a kolozsvári kupiban reméli megtalálni álmai nőjét. A Szolnoki Szigligeti Színház tavaly ősszel a Németh–Tasnádi-musicalt vette elő. Kuriózum, hogy a Mamát újra a 2005-ös győri előadás sztárja, Gyöngyössy Katalin keltette életre, a Mutter megszemélyesítője Kertész Marcella. Az előadás rendezője, Balázs Péter szerint „A vöröslámpás ház mondanivalója azt sugallja, hogy a szeretet túllép az emberi hívságokon és a nehézségeken. A szeretet, így a darab is időtálló.” 

Így látták ők

„A forgatókönyv írói sok mindennel földúsították a történetet, jó néhány költői pillanattal is, csak épp a »ház« kibővítése, jelképpé növelése nem egészen sikerült. Talán azért sem, mert épp ezt nehezítette, ami elősegíteni akarta: a filmábrázolás nyomasztó-szűk interieurökre összpontosuló volta? Viszont épp ennek köszönhető a bensőséges előadás, az elbeszélés valóban kulturált fölépítése, a lassú kibontakozás ellenére is a figyelmet megragadó heve. Kiemelkedő is lehetne ez a film – ha egy kicsit könnyedebb, természetesebb, játékosabb volna. Ha az a fénysugár végig ott játszana, legalább besurranva, valamennyi képen. Amint végig beragyogja Makay Margit alakítását. Mellette talán Tarján Györgyi clownra emlékeztető játékában tűnik föl legjobban: ez a naiv kedvesség, ez a hamvas romlatlanságú rosszlány csakugyan »finom«, bár őt nem finom szavak teszik azzá, hanem a saját belső világa, vágyakozása, mélyen őrzött tisztasága. Carla Romnelli szinte az ellentéte az ábrándos, menekülni akaró, vergődő szerelmes lány szerepében: belső kifosztottságának vacui horrorja vezeti az életét már-már a pusztulásba. Cserhalmi György alakítja Kelepeit; nehéz szerep ez, mert éppen nem örök voltát, hanem idejétmúlt villanásait kell érzékeltetnie – s Cserhalmi ezt tudja, ebből az ellentétpárból gyúrva egybe alakítását. A »Mutter« Psota Irén. Harsány és bensőséges.”

(Zay László: „Egy erkölcsös éjszaka”. In: Magyar Nemzet, 1977. október 6., 4. o.)

„Régen nem láttuk Makkot színészvezető képességének ebben a legjobb formájában, ahol Psota Irénből előhozza lappangó kajánságát, bölcsen fölülemelkedő humorát, miközben a hitelesen méltóságteljes magatartás alatt megőrizteti vele bohóci erejét; ahol Cserhalmi György kedvessége és agresszivitása, gyermeki szelídsége és lumpvadsága, egyszerre támadó és védekező személyisége ilyen erővel érvényesül. Vagy ahol Makay Margit konok szelídséggel, büszke értetlenséggel, de nem érintetlenséggel közlekedik. A rosszlányokról remek portrékat kapunk a kitűnő Kiss Mari szelídsége alatt vad indulatokat hordozó, közönségesség és kifinomult érzékenység kettőse közé feszülő játékában, Soós Edit elrongyolt érzéseiben, Kishonti Ildikó kihívó groteszkségében, Tarján Györgyi ellenállhatatlan clown-bájában, Mányai Zsuzsa kényszer-pajzánságában. (Talán csak Carla Romanelli szerepeltetése kérdéses: vele mintha az olasz amatőr-import indult volna meg.) Élesen megrajzolt, tömör arcképeket kapunk egy mindig-dúlt szakácsnő alakjában Ladomerszky Margittól, alkoholtól elbutult képviselőként Benkő Gyulától, udvariasan gyáva újságíróként Balázsovits Lajostól, Máriáss Józseftől és a nem hivatásos színészként megjelenő hivatásos zongoristától, s megalázott, kivagyi kupecként Sarlai Imrétől.”

(Molnár G. Péter: „Egy erkölcsös éjszaka”. In: Népszabadság, 1977. október 6., 7. o.)

„Minden csupa szépség, illékony, lila hangulat. Hulló falevelek, álombéli csónakázás a tavon, fény- és árnyjáték, magányos zongoraszó… A lányoknak is jobbára »dalból van a lelkük«. Darinka például (Tarján Györgyi tehetséges megfogalmazásában) csak látszólag »árulja testét«. Amúgy rendes lány, visszavágyik falujába, és népdalokat énekel. Bella (a túlfűtött, sejtelmes Carla Romanelli) is titokban szenved a »csúf mesterség« mesterségbeli fogásaitól. És Kelepei néni is — a kupiban lakó diák tisztességben megőszült édesanyja (Makay Margit) – úgy lépked át az olcsó örömök házán, hogy egyszerre megérti és megbocsátja a fiú és a lányok botlásait... Mint a nosztalgikus, idillikus mesékben… Mint a boldog békeidők nyilvánosházairól szóló választékos-nosztalgikus mesékben. Mert a film… választékos ízléssel, nagy-nagy mesterségbeli tudással, kifinomult képi kultúrával, költészettel készült. A színészi játék is kifogástalan, Kiss Mari, Soós Edit, Mányai Zsuzsa, Basilides Zoltán, Füzessy Ottó eredeti színfolt a filmben. Mégis, ott jó és élvezetes igazán a játék, ahol a befejezett és végigírt helyzeteken (mert egyebekben a novella érdekes félszavai, sejtései, írói »jóslásai« – csupa kimondás és végigvitt cselekvés a filmben) – átsüt Hunyady iróniája, humora, bölcsessége és kritikája.”

(Gantner Ilona: „Egy erkölcsös éjszaka”. In: Népszava, 1977. október 6., 6. o.)

Egy erkölcsös éjszaka (1977) – magyar film. Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából a forgatókönyvet írta: Bacsó Péter és Örkény István. Dramaturg: Vásárhelyi Miklós. Operatőr: Tóth János. Zene: Balassa P. Tamás. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Csengey Emőke. Vágó: Sivó György. Rendező: Makk Károly. Főszereplők: Psota Irén (Mutter), Makay Margit (Kelepei néni, az édesanya), Tarján Györgyi (Darinka), Cserhalmi György (Kelepei Jenő), Carla Romanelli (Bella), Edith Leyrer (Nusika), Kishonti Ildikó (Karolina), Kiss Mari (Rózsi), Basilides Zoltán (Tivadar), Csákányi László (Kautsky úr), Balázsovits Lajos (Szabó újságíró), Mányay Zsuzsa (örömlány), Szirtes Ági (cselédlány), Benkő Gyula (a képviselő űr), Máriáss József (Neumann), Soós Edit (örömlány), Ladomerszky Margit (Neumann-né). Magyarországi bemutató: 1977. október 6.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Field toplistái: A magyar filmek

Körhinta

Az aranyember

Szegénylegények

Fejlövés

Az oroszlán ugrani készül

Virágvasárnap

Szerelem

Szerelmem, Elektra

A szarvassá vált fiúk

Örökbefogadás

141 perc A befejezetlen mondatból

Herkulesfürdői emlék

Kísértet Lublón

Árvácska

Defekt

80 huszár

Magyar rapszódia / Allegro barbaro

Mephisto

Emberrabló lányok

JUSTINE

A szadizmus névadója, De Sade márki (1740–1814) az emberiség történetének egyik leghírhedtebb és legvitatottabb személyisége. Az utókor sokáig aberráltnak és pszichopatának tartotta – nem minden ok nélkül! –, a huszadik század második felétől azonban személyét árnyaltabban próbálják bemutatni a történelemmel, filozófiával és irodalommal foglalkozó szakemberek. Az új évezredben egyre gyakrabban találkozhatunk olyan nézetekkel, hogy igazából a márki filozófiája volt megbotránkoztató és felforgató, nem pedig szélsőséges szexuális élete, amely valószínűleg nem volt betegesebb, mint ami abban a korban a felsőbb köröket egyébként is jellemezte. Az egyén teljes szabadságát hirdette, ezért ellenzett minden társadalmi rendszert, ami ezt korlátozta. Úgy gondolta, hogy az egyénnek ki kell élnie minden elfojtott vágyát, mert az elfojtás még veszélyesebb, mint a szenvedélyek szabadjára engedése. Tulajdonképpen az anarchizmus és a szexuális szabad(os)ság egyik úttörője volt. Írói munkássága a börtönévei alatt bontakozott ki. Egyik legjelentősebb műve a Justine, amelyet háromféle változatban is megírt. A regény hősnője, a történet kezdetén mindössze tizenkét esztendős (!) Justine erénye miatt kénytelen elviselni a különféle sorscsapásokat, míg nővére, Juliette a bűn útját járva egyre magasabbra jut a társadalmi ranglétrán. Az elmúlt bő öt évtizedben a könyv alapján több filmváltozat is készült, a hősnőt azonban mindegyikben néhány évvel öregítették, hogy az alkotók elkerüljék a cenzúrát és a várható közfelháborodást. A legismertebb verziót a spanyol botrányfilmes, Jess Franco rendezte, éppen ötven éve. A címszerepet az akkor még énekesnőként és színésznőként egyaránt pályakezdő Romina Power játszotta – a direktor szerint csapnivalóan. A Justine nem számít tipikus Franco-filmnek, ennek ellenére pontos tükörképe a rendező egész munkásságának: vitathatatlan vizuális tehetségről árulkodó, összességében mégis súlytalan alkotás. 

A cselekmény

A hamvasan ártatlan és makulátlanul erényes tizenéves lányka, Justine a nővérével, Juliette-tel együtt egy zárdában él. Amikor értesülnek apjuk haláláról, elhagyják a kolostort. Útjuk Juliette egyik ismerőséhez, Madame de Buissonhoz vezet, aki szállást ad nekik. Krisztus koporsóját sem őrizték azonban ingyen, ezért a bordélytulajdonossá avanzsált dáma elvárja, hogy új lakói prostituáltként dolgozva fizessenek neki a kvártélyért. Justine erre nem hajlandó, és öröksége ráeső részével elhagyja a házat, Juliette viszont marad, hogy kitanulja az örömlányok mesterségét. Justine találkozik egy pappal, aki felajánlja, hogy biztonságba helyezi a lányka tallérjait, őt magát pedig odaadó hívéhez, Du Harpin úrhoz irányítja. Du Harpinnek fogalma sincs, Justine miféle papról beszél neki, ennek ellenére beleegyezik, hogy nála maradjon, cserébe cselédként kell szolgálnia. Az új cselédlány szépsége felkelti Du Harpin szomszédja, Monsieur Desroches érdeklődését is, aki szívesen ágyba vinné őt. Justine ellenáll, ahogyan visszautasítja Du Harpin kívánságát is, hogy lopja el Desroches úr értékes arany amulettjét. A becses ékszernek mégis nyoma vész, és másnap a zsandárok Justine holmijai között találják meg. A leányzó börtönbe kerül, ahol megismerkedik Madame Dusbois-val, akit másnap fognak kivégezni boszorkányság vádjával. Az asszonyra mély benyomást tesz Justine ártatlan külseje, és beavatja őt a szökési tervébe. Másnap Madame Dusbois bűntársai rátámadnak az őrségre, majd tüzet okoznak, aminek köszönhetően óriási zűrzavar támad. A kavarodást kihasználva a „boszorkány” és Justine megszöknek a börtönből. 

Míg Justine ártatlanul szenvedi el a megpróbáltatásokat, Juliette öles léptekkel halad előre a bűn útján. Megöli az egyik kliensét, miközben leszbikus szeretője, a szintén prostituált Claudine megfojtja Madame de Buissont. Ellopják az asszony ékszereit, és az erdőbe menekülnek a zsákmányukkal. Ezalatt Madame Dusbois rá akarja venni Justine-t, hogy csatlakozzon a bandájához, mert jól jönne nekik egy ilyen ártatlan külsejű leányzó. A marcona férfiakat sajnos nem érdeklik holmi taktikai szempontok, ők mindnyájan magukévá akarják tenni Justine-t. Ezért még ölre is mennek egymással, ami kapóra jön a lánynak ahhoz, hogy kereket oldjon. Egy Raymond nevű festő házában talál menedékre. A férfi oltalmat és ellátást ígér neki, cserébe csupán azt kéri, hogy legyen a modellje. Justine beleszeret a festőbe, és boldogan élnek együtt. Egy napon azonban zsandárok jönnek, hogy letartóztassák a szökésben lévő leányzót. A lovagias Raymond elősegíti Justine szökését. A szerencsétlen teremtést a sorsa Bressac márki házához vezérli. A ravasz férfiút elbűvöli Justine ártatlansága: védelmet, sőt munkát ajánl neki. Ő lesz a bizalmasa a márki feleségének, a hatalmas vagyon igazi birtokosának. Bressacról hamar lehull a nyájasság és a jóindulat hamis álarca: felszólítja Justine-t, hogy ölje meg a feleségét, mert ha nem, akkor épp ezzel a szándékkal fogja megvádolni őt a márkinénál. A leány figyelmezteti az úrnőjét, aki nem hisz neki. Azt gondolja, csak tréfáról van szó, és a férje valamilyen ártalmatlan port adott Justine-nek. A szert belekeveri az italába, és megitatja a házi kedvencével. A kiskutya néhány pillanat múlva kimúlik. Ekkor a márkiné halálos bosszút forral, ám Bressac túljár az eszén, és a borospoharak észrevétlen felcserélése következtében a szépasszony issza meg a férjének szánt mérgezett bort. A márki megbünteti az „áruló” Justine-t is: az „M” betűt (Murderess = Gyilkos) égeti a mellére. 

Erre a megbélyegzésre Juliette sokkal inkább rászolgálna, mert újabb bűncselekményeket követ el Claudine-nal, akit végül vízbe fojt. Justine közben Antonin atya és követői kastélyába vetődik. A jámbornak látszó férfiak meditálással és tanulással töltik az idejüket. A naiv Justine azt hiszi, itt majd végre tényleg biztonságban érezheti magát. Az igazság azonban kiábrándító: az aszkéták valójában hedonisták, szolgálólányaik szexrabszolgaként élnek velük. Rövidesen Justine is közöttük találja magát: egy kínzókamrában láncra verik és megkínozzák. Egyik nap Antonin atya elmagyarázza neki, hogy Justine számára az erény semmiféle örömet nem okozott, ezt csak a szenvedés elviselése nyújthatja neki. A lány látszólag egyetért ezzel a különös filozófiával, ami arra indítja az atyát, hogy a lehető legnagyobb élvezetet okozza neki, és halálra kínozza egy rituális szertartás keretében. Szerencsére a ceremónia káoszában Justine-nek sikerül elmenekülnie. Szerelme, a festőművész Raymond ájultan talál rá az úton, és magával viszi a közeli város fogadójába. Sajnos ugyanebben a városban vert tanyát Madame Dusbois is a bandájával mint mutatványosok. Az asszony magával hurcolja Justine-t, hogy az előadásukon vetkőzőszámot mutasson be a közönségnek. Igen ám, de ily módon mindenki meglátja a lány testére égetett „M” betűt, ami nagy felháborodást vált ki. Máris feltűnnek a zsandárok, hogy magukkal vigyék a „gyilkos”-t. A szerencse ekkor Justine mellé szegődik: az épp arra kocsikázó Juliette veszi pártfogásába, aki a király miniszterének szeretőjeként megmenti a húgát a törvénytől. Beismeri neki, hogy bűnös életét valójában üresnek érzi, Justine viszont megérdemli a jutalmat azért, mert az erény göröngyös útján maradt. A két testvér a továbbiakban Juliette palotájában éldegél, és úgy tűnik, Raymond oldalán Justine-re immár a felhőtlen boldogság vár… 

A szerző 

A szadizmus névadója, Donatien Alphonse François de Sade márki 1740. június 2-án született Párizsban, Jean-Baptiste François Joseph de Sade gróf és Marie-Éléonore de Maillé de Carman grófnő gyermekeként. Az átlagember – ha egyáltalán hallott róla – a legbetegesebb szexuális aberrációkat kapcsolja a nevéhez, és pszichopata személyiségnek tartja. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy a márki tett is arról, hogy így emlékezzen rá az utókor, mindazonáltal ma már egyre elfogadottabb az a nézet, hogy íróként és filozófusként is helye van a kollektív emlékezetben. Bátran nevezhetjük anarchistának is, hiszen ellene volt minden társadalmi rendszernek, amely korlátozza az egyént, és azt hirdette, hogy minden embernek ki kell élnie elfojtott vágyait. Különös rekordot mondhatott a magáénak: öt egymást követő rendszer vetette börtönbe, ám érdekes módon egyik sem végeztette ki, pedig a jakobinus diktatúra alatt hullottak az arisztokrata fejek, XVI. Lajos királyt és feleségét, Mária Antóniát (Marie-Antoinette) is beleértve. No de nézzük meg kicsit bővebben, mi is történt a márkival a börtönévek előtt! Gyermekkoráról vajmi keveset tudunk, leginkább csak annyit, hogy játszópajtása volt a nálánál négy évvel idősebb Condé hercegnek, mivel édesanyja udvarhölgyként teljesített szolgálatot a herceg anyjánál. 1744. augusztus 16-án apját kinevezték kölni követnek. De Sade ekkor apai nagyanyjához került, ahonnan a következő évben nagybátyjához, De Sade abbéhoz költözött. Biográfusai szerint az abbé szabados életvitele jelentősen befolyásolta a márki jellemét. Ami azt illeti, apja sem volt éppen az erény mintaképe, hiszen kicsapongó életet folytatott, és szexuális mohósága nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is kiterjedt. Egyáltalán nem meglepő, hogy a De Sade szülők házassága tönkrement, és a mama – a kor szokásainak megfelelően – kolostorba vonult, ott is halt meg 1777-ben. 1750-ben De Sade egy párizsi jezsuita fiúiskola diákja lett, ahol állítólag többször is súlyos testi fenyítésben részesült, beleértve a korbácsolást is, ami szerepet játszhatott az erőszak iránt feltámadt érdeklődésében. 

A márki tizennégy éves volt, amikor bekerült a Francia Katonai Akadémia gazdag nemesifjak számára létesített versailles-i állomáshelyére, ahol húsz hónapos kiképzésen vett részt. 1755 decemberében hadnagyi rangot kapott. A következő esztendőben kitört a hétéves háború, amelyben De Sade a lovasságnál szolgált. A krefeldi csatában (1758. június 23.) való részvételéről még naplót is írt. Érdemei elismeréseként 1759. április 21-én kapitánnyá nevezték ki a Burgundi Lovasságnál. Mint katonaviselt férfi – előléptetésekor még nem volt tizenkilenc éves! – már a házasságon is gondolkodni kezdett. Egy tíz évvel idősebb nő iránt támadt fel az érdeklődése, barátai azonban lebeszélték arról, hogy feleségül vegye. Apja a társadalmi ranglétrán alattuk álló, de az övékénél vagyonosabb család, a Montreuil família lányát szemelte ki fia jövendőbelijéül. Az ifjú De Sade viszont egy Laure de Lauris-Castellane nevű nemes leánynak csapta a szelet. Nem is eredménytelenül, mert a leányzó apja egyszer in flagranti érte őket, s a bősz atya haragja elől a fiatal márki egyenesen Avignonig menekült. Leveleiben tovább ostromolta Laurét, aki – feltehetően apja parancsára – kikosarazta őt. A vérig sértett De Sade ekkor azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek elmeséli, hogy nemi betegséget kapott a lánytól. Persze ő sem tehetett egyebet, mint engedelmeskedett saját apja akaratának, és visszatért Párizsba, ahol 1763-ban mégis nőül vette Renée-Pélagie de Montreuilt. Az évek folyamán három gyermeket nemzett neki, vágyait azonban az asszony valószínűleg nem tudta maximálisan kielégíteni, ezért a márki titokban egy lakást bérelt, hogy ott szabadon kiélhesse minden szexuális fantáziáját. Hamar rajtaveszett, mert az egyik örömlány, Jeanne Testard, akit 1763 októberében felvitt magához, másnap verbális bántalmazásért feljelentette. Természetesen nem arról volt szó, hogy De Sade lekurvázta az istenfélő prostituáltat, hanem kigúnyolta vallási meggyőződését, a jelenlétében ráélvezett egy Krisztus-szoborra, és anális szexet akart a lánytól. A márkit a feljelentés után néhány nappal letartóztatták. Két héttel később ugyan szabadon engedték, de arra kötelezték, hogy térjen vissza a feleségéhez, aki akkor éppen a normandiai Échauffourban tartózkodott. 

A következő év április 4-én De Sade engedélyt kapott arra, hogy Párizsba jöjjön. A feleségével vidéken töltött hónapok nemhogy lehűtötték volna, inkább még jobban felszították szexuális vágyait. Marais felügyelő azonban kerek perec megtiltotta neki, hogy prostituáltakat vigyen fel a bérelt lakásába. E tilalomnak a márki tulajdonképpen eleget tett, ezután ugyanis mindenféle színésznőcskékkel hetyegett a kéjlakban, sőt olykor megesett, hogy egyszerre több nő is megjelent nála. Nem túl valószínű, hogy zsolozsmázással múlatták volna az időt. De Sade egyre kevesebbet törődött a látszattal, alkalmi szeretőit nemcsak a lakásán fogadta, hanem nyilvánosan is mutatkozott velük. Ez már nyílt szembefordulás volt a kor közerkölcseivel, bármilyen álszentek voltak is azok. 1767. január 24-én elhunyt Jean-Baptiste François Joseph de Sade gróf, aki nagy vagyon helyett csupán adósságokat hagyott a fiára. De Sade 1768. április 3-án elkövette ugyanazt a hibát, mint 1763 októberében: megint egy prostituáltat vitt fel a lakására. Rose Kellert már nemcsak verbálisan bántalmazta, hanem meg is korbácsolta. Ebből akkora skandalum kerekedett, amiről maga a király is értesült, aki elrendelte De Sade bebörtönzését. Ugyanazon év november 16-án szabadon engedték ugyan, de száműzték lacoste-i birtokára. Szinte napra pontosan egy évvel a Keller-ügy után, 1769. április 2-án tért vissza Párizsba, hogy gyógykezeltesse magát. Ősszel Hollandiába utazott, élményeiről naplót vezetett. 1771 szeptemberében ismét letartóztatták, ezúttal viszont nem szexuális kicsapongásai, hanem adósságai miatt. Ismét szerencséje volt, rövid időn belül kiszabadult, és visszatért a lacoste-i birtokra, ahová sógornője, Anne-Prospère is vele tartott. 

A márki továbbra sem fért a bőrébe, hajszolta az élvezeteket, és kaján örömmel hergelte a „tisztes erkölcsű” polgárokat. Egy orgia alkalmával például a résztvevők ételébe kőrisbogár páncélját keverte, amit akkoriban szexuális ajzószerként használtak. A szexuális izgalom fokozódása helyett a vendégek közül többen rosszul lettek. De Sade-ot ismét lekapcsolták, ezúttal mérgezés és szodómia volt a vád ellene, a fajtalankodást hűséges szolgájával és állandó szexpartnerével, Latourral követte el. A márki nem várta meg az ítéletet, sógornője társaságában Itáliába távozott. Távollétében a provence-i bíróság Latourral egyetemben bocsánatkérésre kötelezte, továbbá a márkit lefejezésre, Latourt pedig kötél általi halálra ítélte. Halmazati büntetésként a bírák elrendelték, hogy holttesteiket el kell égetni, hamvaikat pedig a szélrózsa minden irányába szét kell szórni. Az ítéletet jelképesen, bábukkal, végre is hajtották. 1772. december 8-án De Sade-ot letartóztatták, amiben anyósa is tevékeny szerepet vállalt. A nagyravágyó asszony ugyanis nem bocsátotta meg a vejének, hogy elcsábította másik lányát, Anne-Prospère-t, ami lehetetlenné tette, hogy gyermeke „jó” házasságot kössön. Érdekes módon De Sade fogva tartói nem akarták ténylegesen végrehajtani rajta a provence-i halálos ítéletet, hanem a Saint-Pierre-d’Albignyban található Miolans várbörtönbe zárták. Négy hónap múlva megszökött, és elrejtőzött a lacoste-i birtokán. A királyi rendőrség a következő években többször is rajtaütött a birtokon, a márkinak azonban mindig idejében sikerült kereket oldania, majd a veszély elmúltával visszatért. Sosem volt hiány olyan hölgyekből (sőt fiatalemberekből sem), akik csatlakoztak a szökevényhez, egy idő után mégis valamennyien távoztak a szolgálatából. Nem tudjuk, hogy a változatosságot kedvelő márki unt-e rájuk, vagy a szolgálóknak lett elegük a rendhagyó nemi élvezetekből. Csupán egyvalaki nem kívánta elhagyni De Sade-ot: Catherine Trillet, akinek a márki a Justine becenevet adta, és azonos nevű regényhősnőjének modelljéül szolgált. 

Mademoiselle Trillet édesapja egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy gyermeke a rossz hírű márki házában él. Megpróbálta rábírni a távozásra, s miután nem járt sikerrel, 1777. január 17-én egy pisztollyal rálőtt De Sade-ra. (A magyar Wikipédia szerint a lány édesanyja kísérelte meg a merényletet, a külföldi De Sade-szakirodalom azonban az édesapáról tud.) A lövés célt tévesztett. Közel két héttel később, január 30-án a márki Párizsba utazott, hogy meglátogassa beteg édesanyját. Az asszony időközben elhunyt, erről viszont De Sade nem értesült. Ellenben a hatóságok tudomást szereztek arról, hogy a fővárosban tartózkodik, és régebbi ügyei miatt letartóztatták. A vincennes-i börtönbe került, majd amikor azt bezárták, átszállították a Bastille-ba. Tizenhárom évet töltött a rács mögött. Felesége nem törte össze magát, hogy rohanjon meglátogatni őt: négy év elteltével kereste fel először. Ezt igazán nem vethetjük az asszony szemére, elvégre hites ura szemrebbenés nélkül félrepolkázott neje testvérével, Anne-Prospère-rel, hogy Justine-ről és egyéb nőszemélyekről ne is beszéljünk. Ugyanakkor a történészek szerint olykor a feleség is részt vett a márki kicsapongásaiban, így például hat gyermek elrablásában és szexuális kizsákmányolásában, ami 1774-ben történt. De Sade 1785 októberében kezdte írni első könyvét, a Szodoma 120 napját, amelyről a Pasolini-film kapcsán bővebben is írtam már. 1789. július 4-én került a charentoni elmegyógyintézetbe, ahonnan 1790. április 2-án engedték el. Ismét egy színésznő karjaiban kötött ki: Marie-Constance Quesnettel élete végéig kapcsolatban maradt. Szodómia és szentséggyalázás vádjával újra és újra rács mögé került. 1794. július 26-án megint halálra ítélték, a kivégzést azonban újfent megúszta, sőt október 15-én szabadon engedték. 1801. március 6-án Napóleon parancsára Joseph Fouché rendőrminiszter letartóztatta, és Charentonba záratta. Innen már nem került ki többé, ellenben bűnös viszonyt folytatott egyes betegtársaival, sőt a személyzet bizonyos tagjaival is, köztük a tizenhét éves Madeleine Leclerckel. Marie-Constance Quesnet is többször felkereste őt az elmegyógyintézetben. De Sade 1814. december 2-án álmában halt meg. 

A regény 

A Justine, avagy az erény meghurcoltatása egyike De Sade legjelentősebb műveinek, melyet három változatban is megírt. Az első verzió, a Les Infortunes de la vertu (Az erény szerencsétlenségei) két hét alatt született meg, 1787. június 23. és július 8. között, miközben a márki a Bastille foglya volt. Szabadlábon is írogatott ezt-azt, ám nagy vihart kavart, irodalmilag is jelentékeny munkáit a börtönévek alatt vetette papírra. A Justine első változata az akkoriban divatos klasszikus stílusban íródott, melyet a bőbeszédűség és a metaforák gyakori alkalmazása jellemzett, obszcén tartalma feltűnően kevesebb, mint a szerző más műveiben. Hosszú évtizedekig azt hitték, hogy a francia forradalom lázában elveszett – mint tudjuk, a forradalmárok lerombolták a Bastille-t –, aztán rejtélyes módon – akárcsak a Szodoma 120 napja – mégis előkerült, és először 1930-ban nyomtatásban is megjelent. A második verzió, a Justine ou Les Malheurs de la vertu 1791-ben született meg. Bár kibővült néhány új epizóddal, szerkezetét tekintve nem különbözik számottevően a korábbi változattól: Justine egyes szám első személyben, szemérmes pironkodás kíséretében meséli el szexuális megpróbáltatásait, bűnhődését minden egyes erényéért, az olvasónak pedig kétsége sem lehet afelől, hogy a szerző egy cseppet sem sajnálja a hősnőjét. A Justine ou Les Malheurs de la vertu volt a márki első olyan könyve, amely nyomtatásban is megjelent, már 1791-ben. Egyszerre aratott nagy sikert és keltett óriási felháborodást, megalapozva De Sade máig tartó rossz hírét. A botrányt lehetett fokozni: a márki 1797-ben megírta a harmadik verziót is, amelyen két évvel később szörnyülködhettek először a nyárspolgárok. 

A La Nouvelle Justine jóval vaskosabb mű, mint két elődje, nagyjából kétszer akkora, mint az előző kettő együttesen. A történetet ezúttal nem Justine meséli el a maga szemérmes visszafogottságával, hanem a márki egyértelműen obszcén stílusban. A megnövelt terjedelem miatt természetesen számos új epizód és új szereplő is helyet kapott, De Sade pedig úgy belebonyolódik a különféle nyakatekert orgiajelenetek leírásába, hogy olvasó legyen a talpán, aki követni tudja, hogy melyik szereplő épp hol van a tömegben, mit csinál az illető, illetve közben mit csinálnak vele. Pedig a tájékozódást több tucat metszet is elősegítette, talán azért is, hogy akinek kedve (és lehetősége) van hozzá, élőben valósítsa meg a látottakat. Cinikusok szerint szinte teljesen mindegy, hogyan nézzük a metszeteket, mert a pozitúrák minden nézőpontból bonyolultak, sőt tapasztalt szexakrobaták szerint a gyakorlatban kivitelezhetetlenek. Állítólag nem is a szexuális felvilágosítás volt az igazi cél, hanem a prűd olvasók megbotránkoztatása a szexuális különcségekben való tobzódással. De Sade kortársa, Restif de la Bretonne (1734–1806) 1798-ban megírta az Anti-Justine-t (magyar nyelven inkább A nagy francia ágy címen ismert), amellyel azt próbálta bebizonyítani, hogy De Sade „beteges, szadista” fantáziája nélkül is lehet érzéki erotikus regényt írni. A Justine igazi „ikerregénye”, a Juliette története, avagy a bűn virágzása 1797-ben jelent meg nyomtatásban. (Mint szó volt róla, Juliette és Justine testvérek.) A Justine Vargyas Zoltán által készített magyar fordítása az 1989-es hazai könyvpiac egyik különlegessége volt. A teljes magyar cím – Justine, avagy az erény meghurcoltatása – alapján azt gondolhatnánk, hogy a mű második verzióját tartjuk a kezünkben, az utószóból azonban kiderül, hogy valójában a legelső szövegváltozatról van szó. Ennek eredeti címe még nem tartalmazta a hősnő nevét, amit a magyar kiadó, az Európa – lényegében marketingcélokból, a figura irodalomtörténeti ismertsége okán – mégis a címbe emelt. 

A rendező

Némi túlzással azt mondhatnám, Jesús Franco (a stáblistákon gyakran csak Jess Franco) ugyanazt jelenti a spanyol filmművészetben, mint Tinto Brass az olaszban: egy tehetséges, termékeny és a filmkészítésben polihisztor alkotót, aki hamar elkötelezte magát az erotika, sőt a pornográfia mellett. De talán még találóbb, ha nem Tintóhoz, hanem inkább a szintén olasz Joe D’Amatóhoz (Aristide Massaccesi) hasonlítom, hiszen nagyjából hasonló színvonalon és lelkesedéssel dolgoztak, és mindkettőjüknek külön-külön is több álneve volt, mint a néhai Ságvári Endrének, aki állítólag csak harminckettőt használt. A kubai–mexikói származású Jess Franco 1930. május 12-én született, az IMDb és a spanyol Wikipédia szerint Madridban, míg egyes nemzeti wikipédiák szerint Málagában. Teljes neve: Jesús Franco Manera. Az exploitation filmek egyik legnagyobb alakjaként emlegetik. Az IMDb 205 (!) filmjét jegyzi rendezőként, bennfentesek szerint viszont ezek között vannak átfedések a sokféle címvariáció miatt, és kb. 160 a reális szám. Franco Madridban és Párizsban tanult filmkészítést. Szakmai karrierje 1954-ben indult, rendezőasszisztensként dolgozott olyan jelentős művészek mellett, mint Juan Antonio Bardem, Emilio Fernández, Joaquín Luis Romero Marchent, León Klimovsky és Julio Bracho. Menet közben kiderült, hogy van tehetsége a forgatókönyvíráshoz és a zeneszerzéshez is, így ezeken a területeken is bizonyíthatta képességeit. Első rendezése egy dokumentumfilm volt 1957-ben, az El árbol de España. Első egész estés játékfilmje, a Tenemos 18 años című vígjáték 1959-ben került a mozikba. A Labios rojos (1960) című bűnügyi drámája már sejtetni engedte, hogy egy olyan alkotó pályája kezd kibontakozni, akinek több műfajhoz is van érzéke, s a közönség szórakoztatását tekinti elsődleges feladatának. 

1960-ban Franco két producer barátja, Marius Lesoeur és Sergio Newman társaságában megnézte a Drakula menyasszonyai című horrorfilmet, a híres Hammer cég produkcióját Terence Fisher rendezésében. Az élmény hatására elhatározták, hogy maguk is belevágnak ebbe a műfajba. Első közös horrorfilmjük, a Gritos en la noche (1962) oly nagy kereskedelmi sikert aratott még külföldön is, hogy több folytatása is készült. A történet főszereplője az őrült dr. Orloff, aki lánya eltorzult arcát bőrátültetéssel kívánja helyrehozni, s horrorról lévén szó, az alapanyagot hátborzongató módon szerzi meg. Az ötlet egyáltalán nem eredeti, Georges Franju klasszikusa, a Szemek arc nélkül (1960) sztorija is lényegében ugyanez. A kritikusok Franju filmjét tartják jobbnak, ugyanakkor az új évezredben már Franco verzióját is kedvezőbben ítélik meg, mint az ősbemutató idején. A spanyol rendező repertoárja rövidesen kémfilmekkel és erotikus produkciókkal bővült. Utóbbiakat a szigorú spanyol cenzúra miatt nem tudta saját elképzelései szerint megvalósítani, ezért 1969-ben Franciaországba költözött, ahol nagyobb alkotói szabadságot élvezhetett. Műveinek ideális hősnőjét Soledad Miranda (1943–1970) személyében találta meg, együttműködésük azonban rövid időn belül véget ért, mert egyik közös filmjük forgatása közben a művésznő halálos autóbalesetet szenvedett. Franco filmjei közül a Necronomicon (1967), a 99 nő (1968), az Il trono di fuoco (1970) és a Drakula gróf (1970) az Egyesült Államokban is jól futott, ami a későbbi opuszaira már nem volt jellemző. A 99 nőnek egyébként létezik egy pornójelenetekkel kiegészített verziója is, ám ezeket a képsorokat állítólag nem Franco forgatta, és a beleegyezése nélkül kerültek bele a filmbe. A fentebb említett két 1970-es alkotásában a főszerepet a brit Christopher Lee játszotta, aki azt nyilatkozta, hogy a Drakula gróf volt az egyetlen olyan filmje, melynek forgatásán kifejezetten jól érezte magát a vérszívó gróf szerepében. 

1972-ben Franco rátalált Soledad Miranda utódjára, a mindössze tizennyolc esztendős Lina Romay-ra (igazi neve: Rosa María Almirall Martínez), aki egyre nagyobb szerepeket kapott a filmjeiben – a magánéletében pedig állandó főszerephez jutott. Lina exhibicionistának mondta magát, és Franco bőven adott alkalmat neki arra, hogy ebbéli hajlamait kiélje. A művésznő lelkesen produkálta magát élettársa hardcore pornófilmjeiben is, és mivel még bőven maradtak kihasználatlan energiái, ezért másoknál is nagy buzgalommal meztelenkedett, például Erwin C. Dietrich erotikus produkcióiban. Mester és múzsája már a hetvenes évek elejétől együtt éltek, bár egy ideig mindkettőjüket máshoz fűzte a házasság szent köteléke. Lina férje, Ramon Ardid (Raymond Hardy) nem csinált nagy ügyet abból, hogy neje félrelép, sőt ő maga is játszott riválisa egy-két filmjében. A pár 1975-ben vált el, míg Franco 1980-ban bontotta fel tizennyolc évig tartó házasságát Nicole Guettard színésznővel, de csak 2008-ban vette nőül Linát. Guettard korábbi házasságából született lánya, Caroline Rivière szerepelt mostohaapja néhány filmjében, akárcsak maga Nicole. Noha Franco meglehetősen sok horrorfilmet rendezett, mégis erotikus, sőt pornográf alkotások készítőjeként emlegették, amiben jelentős szerepe volt annak, hogy horrorfilmjeiben is jócskán volt meztelenség. Évente több film is kikerült a műhelyéből, gyakran párhuzamosan forgatta őket, így többször is előfordult, hogy valamelyik színész leszerződött hozzá egy filmre, utána azonban olyan produkcióban is viszontláthatta magát, amelyről fogalma sem volt, és amely után nem kapott gázsit sem. Még Franco legrosszabb filmjeitől sem tagadható meg egyfajta szakmai igényesség, hogy minél többet kihozzon az adott témából, amit csak a – többnyire szuperminimális – költségvetés és a színészek behatárolt képességei lehetővé tettek. Ennek ellenére 1996 után már egyetlen filmje se került a mozihálózatba, annyira alacsony volt a színvonaluk. A páros karrierjének a halál vetett véget. Lina Romay 2012. február 15-én rákban hunyt el, Jesús Franco 2013. április 2-án halt meg, mindketten Málaga városában. A direktor halálát agyvérzés okozta. 

Romina Power 

A Justine-t alakító Romina Power 1951. október 2-án született az Egyesült Államokban, Los Angelesben. Teljes neve: Romina Francesca Power. Édesapja Hollywood egyik nagy sztárja volt, Tyrone Power (1914–1958), aki a Salamon és Sába királynője (1959) című szuperprodukció forgatása közben vesztette életét. Az édesanya, a mexikói Linda Christian (1923–2011) az ötvenes években aratta legnagyobb sikereit mint filmszínésznő. A szülők 1956-ban váltak el. Romina Mexikóban és Olaszországban töltötte gyermekkorát, illetve egy ideig Angliában járt iskolába. 1965-ben kezdődött énekesnői karrierje, ekkor jelent meg első kislemeze, a Quando gli angeli cambiano le piume. Ugyanabban az évben filmszerepet is kapott, méghozzá a Menage all'italiana című filmben, amelyben olyan híres énekesnők is szerepeltek, mint Anna Moffo és Dalida, a férfi főszerepet pedig a nagyszerű Ugo Tognazzi alakította. Két újabb filmszerep után 1967-ben felkérték, hogy legyen az új olasz énekes sztár, Al Bano partnere a Minden dalom a tiéd című filmben. A fiatalok egymásba szerettek, és újabb filmeket is forgattak, 1970-ben rögtön kettőt is. Ugyanazon év július 26-án kötöttek házasságot, amelyet Linda Christian kifejezetten ellenzett. 1970-ben készült el első közös kislemezük is, és ekkor született első közös gyermekük, Ylenia Maria Sole. 

1972-ben megérkezett a második gyermek, Yari Marco, 1985-ben a harmadik, Cristel Chiara, 1987-ben pedig a negyedik, Romina Iolanda. A családi boldogsághoz szakmai sikerek is társultak. A művész házaspár népszerűsége folyamatosan növekedett, a nyolcvanas években már Európa egyik legnagyobb kedvencének számítottak olyan slágerekkel, mint például a Felicità, a Sharazan, a Tu soltanto tu, a Sempre sempre és a Libertà, hogy csupán találomra említsek néhányat. 1994-ben súlyos csapás érte őket: New Orleansban nyoma veszett huszonhárom éves lányuknak, Yleniának, aki valószínűleg szerelmi bánat miatt öngyilkosságot követett el. A házasfelek másként dolgozták fel a tragédiát: Al Bano beletörődött a hatalmas veszteségbe, és a többi gyermek érdekében is megpróbált úrrá lenni a fájdalmán, míg Romina vérbeli anyaként minden szalmaszálba belekapaszkodott, irreális reményekben hitt, kétes alakokba vetette a bizalmát (és a pénzét), hátha mégis előkerül eltűnt gyermeke. 1999-ben bejelentették, hogy elválnak; a közös munkát már két évvel korábban befejezték. Romina nem találta a helyét, ezért 2007-ben elhagyta Olaszországot, és az Egyesült Államokba költözött. 2013-ban ismét közösen lépett fel az egykori álompár, és szakmai együttműködésük 2016-ig folytatódott. Közös gyermekeik érdekében rendezték a viszonyukat, de arról nincs hiteles hír, hogy megint össze akarnák kötni az életüket. 

A további szereplők 

A De Sade márkit alakító német fenegyerekről, Klaus Kinskiről egy másik alkalommal írnék bővebben, hiszen számos nívósabb ürügy is adódik majd erre, míg a többi szereplő esetében nem biztos, hogy lesz más alkalom is pár mondatot szólnom róluk. Juliette megszemélyesítője Maria Rohm (1945–2018) osztrák színésznő. Eredeti neve: Helga Grohmann. Gyerekszínészként kezdte a pályát, már négyéves korában színpadra lépett a bécsi Burgtheaterben. Tizennyolc éves koráig koptatta a világot jelentő deszkákat, amikor érdeklődése a filmezés felé fordult. Megismerkedett Harry Alan Towers brit filmproducerrel, akihez 1964-ben feleségül ment. Karrierje is ebben az évben kezdődött, és egészen 1976-ig tartott. Főleg horrorokban és erotikus filmekben foglalkoztatták, Jess Franco alkotásainak visszatérő szereplője volt. (A Justine forgatókönyvét egyébként Maria férje írta Peter Welbeck álnéven.) Filmográfiájában van két „kakukktojás” is, két ifjúsági film 1972-ből, melyek több éves késéssel a magyar mozikba is eljutottak: A kincses sziget és A vadon szava. 1985 és 2005 között néhány nem különösebben nagy igényű film elkészítésében producerként vett részt. Számos megkeseredett kollégájával ellentétben szép emlékei voltak színészi pályájáról, ráadásul házassága is tartósnak és boldognak bizonyult. Maria Rohm leukémiában hunyt el. A Raymondot alakító német Harald Leipnitz (1926–2000) filmszínészi karrierje 1961-ben kezdődött. Játszott a hatvanas években közkedvelt, nyugatnémet Edgar Wallace-féle bűnügyi történetekben és a Karl May regényei alapján forgatott indiánfilmekben. Visszatérő szereplője volt a Tordai Teri főszereplésével forgatott pikáns szériának a lahni fogadósnéról: Susanne (1967), A fogadósnénak is van egy grófja (1968), A fogadósnénak is van egy unokahúga (1969), A fogadósné szívesen fújja a trombitát is (1970). Leipnitz az NSZK-ban szinkronszínészként is nagy népszerűségnek örvendett. 1948-ban vette feleségül Walburga Dohlét, akitől három gyermeke született. Sose váltak el, ám 1969-től egy másik nővel élt együtt. Tüdőrákban hunyt el. 

Az Antonin atyát játszó Jack Palance (1919–2006) ukrán bevándorlók gyermeke volt, eredeti neve: Volodimir Ivanovics Palahnyuk. Az 1930-as években Jack Brazzo néven bokszolói karrierbe kezdett, nem is eredménytelenül, katonai behívója azonban véget vetett ígéretes sportolói pályafutásának. A légierő pilótájaként szolgált, leszerelése után kezdett színészettel foglalkozni. 1949-ben egy tévésorozatban szerepelt először, ekkor még a Walter Palance művésznevet használta. Előnyös fizikai adottságai figyelemre méltó jellemábrázoló tehetséggel párosultak. Két egymást követő évben is Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában a Hirtelen félelem (1952) és az Idegen a vadnyugaton (1953) című filmért. Drámákban, westernekben, kosztümös és történelmi filmekben egyaránt játszott, 1954-ben például az Attila, a hunok királya címszerepét alakította. Többször is vendégszerepelt Európában, leggyakrabban Olaszországban. Jean-Luc Godard A megvetés (1963) című Moravia-adaptációjában Brigitte Bardot partnere volt. Magyarországra is eljutottak olyan filmjei, mint a Chato földje (1972), az Oklahoma olaja (1973), az Afrika expressz (1975), a Bagdad Café (1987), A vadnyugat fiai (1988), a Batman – A denevérember (1989), a Tango és Cash (1989), az Irány Colorado! (1991) – ezért kapta egyetlen Oscar-díját, amelyet emlékezetes egykezes fekvőtámaszok kíséretében vett át – és jelen sorok írójának egyik kedvenc vígjátéka, a Rendőrvicc (1994). Nem a Justine volt az egyetlen szexfilm, amelyben játszott: Joe D’Amato Fekete erotika (1976) című alkotásában is közreműködött Laura Gemser partnereként. Jack Palance kétszer nősült, első feleségétől három gyermeke született. Lánya otthonában érte a halál nyolcvanhét éves korában. 

A Claudine szerepében látható Rosemary Dextert (1944–2010) Ugo Gregoretti olasz rendező fedezte fel 1963-ban, amikor a tizenkilenc esztendős művésznő Róma utcáin sétálgatott. Rosemary karrierje 1976-ig tartott. Bár neves rendezők is hívták forgatni, s méltán híres színészek oldalán játszhatott, filmográfiájában ennek ellenére sincsenek igazán kimagasló tételek. Aktív korszakában a Playboy számára is pózolt. Hosszan tartó betegség következtében hunyt el, állítólag visszavonulásának is megromlott egészségi állapota volt az igazi oka. Otthonában találták meg a holttestét, két nappal a halál beállta után. A tetemet elhamvasztották, a hamvakat pedig szétszórták. A Du Harpint játszó orosz származású Akim Tamiroff (1899–1972) 1923-ban járt először az Egyesült Államokban, és 1927-ben döntött úgy, hogy nem tér haza onnan. 1932-ben kezdett filmezni. Keresett epizodistának számított, kétszer jelölték Oscar-díjra. Forgatott Európában is, főleg olasz, spanyol és francia filmekben. Egyik emlékezetes epizódalakítása Cupido atya szerepe a Cicababák (1965) című szkeccsfilm Boccaccio által ihletett epizódjában, Gina Lollobrigida és Jean Sorel partnereként. Egyike volt Orson Welles kedvenc színészeinek, több alkotásában is szerepelt, ő volt például Sancho Panza a jeles direktor befejezetlenül maradt Don Quijote-filmjében. 1932-től haláláig élt házasságban Tamara Shayne színésznővel. Akim Tamiroff rákban hunyt el. A De Bressac márkit alakító német színész, Horst Frank (1929–1999) 1957-ben állt először a kamerák elé. Leggyakrabban melankóliára és pesszimizmusra hajlamos figurákat keltett életre, de játszott gazembereket is. A televízió is sokat foglalkoztatta, láthattuk olyan bűnügyi sorozatokban is, mint a Derrick, Az öreg és A felügyelő. Élete egy részét külföldön töltötte: hosszabb-rövidebb ideig lakott Franciaországban, Olaszországban, sőt két évig még Tanganyikában is. Agyvérzés következtében hunyt el. 

A De Bressac márkinét megszemélyesítő Sylva Koscina (1933–1994) a jelenleg Horvátországhoz tartozó Splitben született. (Más források Zágrábról tudnak.) Édesapja görög, édesanyja lengyel volt. A második világháború alatt költözött Olaszországban élő nővéréhez, aki egy ottani férfihez ment feleségül. Mint sok más pályatársnője, Sylva is egy szépségversenyen tűnt fel. Modellszerződést kapott, majd következett a filmvilág, ahová 1955-ben lépett be. Filmjei viszonylag széles műfaji skálát ölelnek fel, szerepei azonban elsősorban a feltűnő szépségére épültek. Mindazonáltal nem volt híján a színészi tehetségnek sem, hiszen még Fellini is szerepeltette őt (Júlia és a szellemek, 1965), sőt Hollywood is érdeklődött iránta: Paul Newman partnere volt a Harry Frigg titkos háborúja (1968) című filmben. Jugoszláviában is forgatott, egyike volt A neretvai csata (1969) című háborús szuperprodukció sztárjainak. Bár önmagát félénknek tartotta, mégis több pikáns filmben is megjelent. Ezek közül a legmerészebb a L'assoluto naturale (1969), melyet el se vállalt volna, ha nem a tekintélyes művész, Mauro Bolognini rendezi. Félénkség ide vagy oda, Koscina megmutatta magát csupaszon a Playboy olvasóinak is. 1967-ben Mexikóban ment feleségül Raimondo Castelli menedzserhez, házasságuk azonban Olaszországban érvénytelennek számított. 1971-ben elváltak. Sylva Koscina hatvanegy éves korában hunyt el: egyes források szerint szívproblémái okozták a halálát, mások szerint mellrákja volt. A Florette-et játszó Rosalba Neri 1939-ben született Olaszországban. Akárcsak Koscina, ő is egy szépségversenyen tűnt fel, és már pályája elején amerikai szerződésajánlatot kapott, de nem fogadta el. Az ötvenes évek második felében fedezték fel a filmesek. Állítólag a nézők gyakran összekeverték Rosalina Neri színésznővel. Előnyös külseje ellenére inkább csak mellékszerepeket játszott, általában a női főszereplő barátnőjét vagy éppen riválisát. Kosztümös filmekben, spagettiwesternekben, krimikben és drámákban egyaránt foglalkoztatták. Tordai Teri egyik partnere volt A fogadósné szívesen fújja a trombitát is (1970) című kosztümös-pikáns produkcióban. 1976-ban befejezte a filmezést, azóta csupán egy tévésorozatban vállalt szerepet. Sokáig az a téves hír keringett a médiában, hogy az ő lánya a kilencvenes évek egyik európai sztárja, Francesca Neri, de ez a rokoni kapcsolat nem létezik közöttük. (A Madame Dusbois-t megformáló Mercedes McCambridge-ről Az óriás című film kapcsán már írtam.)

Így készült a film 

Harry Alan Towers brit producer látta Franco Necronomicon című filmjét, amely annyira megtetszett neki, hogy közös munkát javasolt. A Fu Manchu vére (1968) egy többrészes széria negyedik epizódjaként készült Christopher Lee, Maria Rohm és Götz George főszereplésével. Franco és Towers együtt dolgoztak a forgatókönyvön (Manfred R. Köhler bevonásával), és munka közben kiderült, hogy remekül megértik egymást. A producer azt javasolta, hogy újabb projektjük egy erotikus film legyen De Sade márki egyik műve alapján. Franco elfogadta a javaslatot, de rögtön kikötötte, hogy a Szodoma 120 napjáról szó se lehet, mert az nem regény, hanem a legdurvább perverziók enciklopédiája. Towers sem erre gondolt, hanem a Justine-re, amelyből már korábban írt egy forgatókönyvet. A rendező másnap elolvasta, és nagyon megtetszett neki. Szerinte Towers ráérzett a mű szellemiségére, és sikerült a lényeget átmentenie a forgatókönyvbe. Franco nagy lelkesedéssel vágott bele az előkészületekbe, mert legutóbbi filmjei – különösen a Necronomicon – kereskedelmi sikerének köszönhetően amerikai forgalmazók is érdeklődni kezdtek a készülő film iránt, amelynek leforgatásához végül nagyjából egymillió dollár gyűlt össze. Egy több helyszínen játszódó, látványos kosztümös film elkészítésére ez nem volt kiugróan magas összeg, a rendező életművében viszont annak számított. Szükség is volt a pénzre a rengeteg pazar jelmez, a sok díszlet, a lovak, a kocsik és egyebek miatt. Igaz, az amerikai félnek volt egy nagyon fontos kikötése: ragaszkodott ahhoz, hogy a főszerepet az amerikai Romina Power játssza, kinek neve híres édesapja miatt jól csengett az Egyesült Államokban, Európában pedig épp akkoriban kezdett befutni mint énekesnő és színésznő. Alkatilag is alkalmasnak tűnt a szerepre, hiszen mindössze tizenhét éves volt, és pontosan olyan naivan ártatlan külsejű, mint a regény hősnője. 

Franco dúlt-fúlt, legfőképpen azért, mert hozzászokott ahhoz, hogy minden fontos művészeti kérdésben ő döntsön, márpedig ő a szerepet Rosemary Dexternek szánta, aki már el is kezdte a szöveg megtanulását. Mégis engedett a határozott óhajnak, és elfogadta Rominát mint főszereplőt. Miután személyesen is találkoztak, az összes vele kapcsolatos balsejtelmét beigazolódni látta. A tizenéves sztárjelölt rágógumit rágcsálva érkezett, odacsicseregte a rendezőjének, hogy „Helló, Jessie!”, és szemmel láthatóan sejtelme sem volt arról, hogy egész pontosan miben is fog részt venni. A cinikus Franco szerint Romina talán azt hitte, a Bambi 2-t készítik majd el, pedig a sztori inkább Hófehérke meséjére emlékeztetett: a különbség főleg az volt, hogy Justine sokkal erotikusabb kalandokat élt át az erdőben, mint a mesehősnő. (Ha már Hófehérke, itt jegyezném meg, hogy Akim Tamiroff szerintem úgy néz ki a filmben, mint a hét törpe egyike.) S ha Romina önmagában nem lett volna elég nagy csapás, vele érkezett fontoskodó édesanyja is („her fucking mother”), illetve egy olasz fiatalember, aki rengeteget fotózott, és igazi „pöcs”-ként (prick) viselkedett. Franco nem igazán tudta eldönteni, hogy az ifjú vajon Romina vagy a mamája szeretője-e, netán mindkettőjüké. (Romina akkoriban már Al Banóval volt nagy szerelemben, ám a rendező visszaemlékezéseiből nem derül ki, hogy tényleg ő volt-e a két hölgy kísérője.) Az igazi bosszúságot azonban az jelentette, hogy Franco szerint Rominának halvány fogalma nem volt a színjátszásról. Engedelmesen végrehajtott minden utasítást, de a színészi átélés legcsekélyebb jele nélkül. Amikor a film vége felé Madame Dusbois újra rátalál Justine-re, a nyomaték kedvéért megpofozza a lányt. Az asszonyt alakító Mercedes McCambridge természetesen csak imitálta a verést, Romina viszont nem tudta színlelni a fájdalmat. A direktor ingerültségét látva McCambridge megkérdezte, mi lenne, ha tényleg felképelné fiatal partnernőjét. Franco lelkesen beleegyezett, s amit látunk a filmen, az már nem Justine érzelmi reakciója az ütlegekre, hanem Romina Poweré. A főszereplő tapasztalatlansága miatt a rendezőnek állítólag jelentős változtatásokat kellett végrehajtania a forgatókönyvön. 

Sokkal könnyebb volt a munka a két férfi sztárral, az amerikai Jack Palance-szal és a német Klaus Kinskivel. Palance állítólag folyamatosan részeg volt: mindennap reggel 7-kor kezdte a vörösbor vedelését, ám színészként – Franco szerint – kifogástalan teljesítményt nyújtott. Jack aggódott amiatt, hogy esetleg meztelen jelenete is lesz, de a rendező eloszlatta ezzel kapcsolatos félelmeit. (Palance karrierjének egyetlen meztelen jelenete az egy évvel korábbi A zsoldos című spagettiwesternben látható.) De Sade szerepét Towers Orson Wellesnek szánta, akit jól ismert, és aki el is fogadta a felkérést. Miután a színész elolvasta a forgatókönyvet, inkább visszalépett, mert Palance-hoz hasonlóan kifogásai voltak az erotikus jelenetekkel szemben. A nehéz természetűnek tartott Klaus Kinski lépett a helyére. Franco szerint egy szó sem igaz abból, hogy Kinskivel nem lehetett jól együttműködni. Szerinte Klaus olyan színész volt, akit nem lehetett diktatórikus módszerekkel rendezni, mert hamar elküldte az illetőt a halál falloszára. Ha viszont azt érezte, hogy szeretik, hogy a rendező nem droidnak tekinti, hanem művészt és alkotótársat lát benne, aki érteni akarja az általa alakított szereplő minden rezdülését, akkor ragyogóan lehetett vele dolgozni. A Justine forgatásán Kinski csupán két napig vett részt, szövege szinte nincs is, szuggesztív színészi jelenléte mégis a film javára vált. Kettőjük összhangjának köszönhetően Klaus később is dolgozott Francóval. A direktor ragaszkodott ahhoz, hogy Bruno Nicolai írja a kísérőzenét. Az amerikai producer, Louis M. Heyward ellenkezett, mert attól tartott, hogy valamiféle „spagettihangulat” lesz a végeredmény. Miután meghallgatta Nicolai egyik szerzeményét, melyet a Justine-hez írt, áldását adta a dologra, sőt szégyellte is, hogy eleinte tiltakozott a zeneszerző személye ellen. A forgatás spanyolországi helyszíneken zajlott, körülbelül két hónapig. Ahol egyáltalán szóba jöhetett a Justine bemutatása, még ott is közbelépett a cenzúra, s a több mint kétórás filmnek van olyan változata is, amelyből körülbelül félóra hiányzik. A remélt hatalmas kereskedelmi siker ugyan elmaradt, az új évezredben azonban a Justine kultuszfilmnek számít, egy különös és kanyargós művészi pálya egyik legérdekesebb színfoltjának. 

Egyéb Justine-filmek 

De Sade márki regénye többször is filmvászonra került, de egyik adaptációt sem tartják igazán sikerültnek. A legelsőt a francia Roger Vadim alkotta, akinek irigylésre méltó magánélete – olyan szépségekhez fűzte hosszabb-rövidebb kapcsolat, mint például Brigitte Bardot, Catherine Deneuve és Jane Fonda – sokkal mélyebb nyomott hagyott az emberek emlékezetében, mint egyébiránt igényes rendezői tevékenysége. A bűn és az erény (1963) igazából nem tekinthető teljes értékű adaptációnak – De Sade neve nem is szerepel a stáblistán –, mert Vadim csupán „kölcsönvette” a szerző két ikerregénye, a Justine és a Juliette címszereplőjét a saját történetéhez, amely a második világháború idején játszódik: Justine-t Catherine Deneuve, Juliette-et Annie Girardot alakította. Előbbi az erényt, utóbbi a bűnt szimbolizálja. Vadim verziójában Justine-t a németek letartóztatják, és egy speciális táborba kerül, ahol más szépségekkel együtt a náci katonák szórakoztatásáról kell gondoskodnia. Testvére, Juliette viszont önként lesz Schörndorf SS-ezredes szeretője, hogy megmentse a húgát. A közelgő német összeomlás mintha fokozná a szereplők vágyát az érzékiség iránt… A film nagy sikert aratott Franciaországban, több mint másfél millió nézőt vonzott. 

Francia–kanadai–olasz koprodukcióban készült az 1972-es feldolgozás, a Justine de Sade, melynek rendezője Claude Pierson. A direktor a hatvanas évek elején kezdte a szakmát, az évtized végén átnyergelt az erotikus filmekre, a hetvenes évek közepétől pedig a pornókra. Ez utóbbiakat többnyire álnéven alkotta, mint például Caroline Joyce, André Marchand vagy Paul Martin. A Justine de Sade címszerepét alakító Alice Arnóról jómagam nehezen hiszem el, hogy a szexualitásban járatlan, naiv fiatal lány lenne – persze az is lehet, hogy én vagyok perverz, mert nem annak látom. (Mellesleg a művésznő karrierje során dolgozott magával Francóval is.) Az alkotók valamiért úgy döntöttek, hogy Justine filmbeli személyiségének kialakításához Lisieux-i Szent Teréz (1873–1897) alakját is figyelembe veszik. Nem csoda, hogy a cenzúra lecsapott a műre, és tizenöt perccel megkurtította, a DVD-korszakban azonban már a teljes változat is forgalomba kerülhetett. Egyes vélemények szerint Pierson készítette a regény legérdekesebb filmverzióját. Amit magam is meg tudok erősíteni, hogy De Sade szellemisége ebben a filmben jobban felfedezhető, mint Franco alkotásában. 

Az 1975-ös Justine och Juliette – akárcsak Vadim fentebb emlegetett filmje – szintén a két ikerregény motívumaiból építkezik. Ne kerülgessük a forró kását, ez bizony egy pornográf feldolgozás, ami nem nélkülözi a humort sem. Justine és Juliette testvérek ugyan, és mindketten a világ legősibb mesterségét űzik, minden másban viszont tökéletes ellentétei egymásnak. Ez a munkájukhoz való hozzáállásban is megnyilvánul: Juliette élvezi szakmája minden percét, luxus és kényelem veszi körül, míg Justine utálja azt, amivel foglalkozik, szegénységben és nyomorban él, ami egyre mélyebbre rántja őt a perverziók örvényébe. A másfél órás filmet Bert Torn álnéven a svéd Mac Ahlberg rendezte, sőt De Sade regényéből ő írta a forgatókönyvet is. Justine-t a korszak svéd erotikus csillaga, a szerény tehetségű Marie Forså alakította, míg Juliette szerepében Anne Bie Warburg tárja fel a bájait. Érdekes módon az egyértelműen hardcore jeleneteket főleg a statisztéria prezentálja. A férfi főszerepben a műfaj egyik szupersztárja, a jellegzetes bajuszú, amerikai Harry Reems teszi közszemlére a férfiasságát, ahogyan azt a Mély torok (1972) vagy Az ördög Miss Jonesban (1973) című pornóklasszikusokban is tette. 

1976-ban a brit Stewart Mackinnon veselkedett neki a témának. Mondhatni, szerzői filmet alkotott, hiszen nemcsak rendezőként irányította a produkciót, hanem ő volt a forgatókönyvíró és a vágó, sőt az egyik producer is. Alison Hughes személyében vélte megtalálni a hősnő ideális megformálóját: a művésznő javarészt sorozatokban játszott inkább kisebb, mint nagyobb szerepeket, a Justine volt az egyetlen mozifilmes főszerepe. Tulajdonképpen egy kísérleti filmről van szó, amely se nem adaptáció, se nem illusztráció, hanem egy próbálkozás arra, hogy De Sade regényének azokat az aspektusait hangsúlyozza, amelyek miatt korunk emberének is érdemes olvasnia a szerzőt. Chris Boger 1977-es filmje, a Kegyetlen szenvedély a Justine mellett egyéb De Sade-írások motívumait is felhasználta. Justine-t az akkor huszonegy esztendős Koo Stark személyesítette meg, Carlisle lordot pedig a Fellini-Satyriconban (1969) ismertté vált Martin Potter. A zömmel erotikus színezetű mozgóképekben megjelent Koo nem hagyott különösebben mély nyomokat a filmművészetben, ám annál emlékezetesebbnek bizonyult románca András yorki herceggel. Állítólag még maga az anyakirálynő is megnyerőnek találta Starkot, a média viszont kaján élvezettel taglalta a hölgy erotikus munkásságának minden részletét, ami nagy szerepet játszott a pár szakításában. 

Így látta ő 

„Jess Franco és a magas büdzsé találkozása. Hogy mi sült ki belőle? Felemás dolgok, az már egyszer biztos. A korszak felidézése a vásznon példás, a kosztümök és a helyszínek mind vonzzák a szemet. A stáb (Klaus Kinskivel, Jack Palance-szal, Maria Rohm-mel…) szintén remek, ráadásul Franco két órán keresztül fúrhatta bele magát Sade márki szadizmusába, ennyi ugyanis a film játékideje. No de mi a felemás ezek után? Sajnos épp elég. Kezdjük a stábbal: Klaus Kinski egy hintóban ül (pár másodpercig), majd egy cellában (az egész hátralévő időben), időnként víziók gyötrik (ez néhány meztelen nőben jelentkezik, akik ott ácsorognak mellette), ír egy könyvbe, nincs egy sor dialógusa sem és többnyire csak zavartan néz jobbra-balra. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezt bárki eljátszhatta volna (mint ahogy Orson Welles játszotta volna el, de amint megtudta, hogy időnként ruhátlan hölgyek fogják körbevenni, azonnal visszaadta a szerepet). A Justine-t játszó Romina Power elég vérszegény, de ahhoz képest nem rossz, hogy Franco utálta, és ezt még éreztette is vele a forgatáson. Jack Palance-szal volt tulajdonképpen a legkevesebb gond, ő ugyanis folyamatosan részeg volt, állítólag már reggel hétkor komoly bor-adagokkal nyitotta a napot (mindez a jelenetein is elég rendesen átjön…).” 

(Nicroeg on-line kritikája: Marquis de Sade: Justine) 

Justine (Marquis de Sade: Justine, 1969) – amerikai–olasz–nyugatnémet–liechtensteini erotikus filmdráma. De Sade márki Justine, avagy az erény meghurcoltatása című regényéből a forgatókönyvet írta: Peter Welbeck. Operatőr: Manuel Merino. Zene: Bruno Nicolai. Díszlet: Santiago Ontañón. Vágó: Nicholas Wentworth. Rendező: Jess Franco. Főszereplők: Klaus Kinski (De Sade márki), Romina Power (Justine), Maria Rohm (Juliette), Harald Leipnitz (Raymond), Jack Palance (Antonin atya), Rosemary Dexter (Claudine), Akim Tamiroff (Du Harpin), Horst Frank (De Bressac márki), Sylva Koscina (De Bressac márkiné), Mercedes McCambridge (Madame Dusbois), Carmen de Lirio (Madame de Buisson), Howard Vernon (Clément), Rosalba Neri (Florette), José Manuel Martín (Victor). 

MÉG TÖBB EROTIKA! 

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/1: Előzmények és előkészületek

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/2: A forgatástól a fogadtatásig

Erkölcstelen mesék  

A bűn története  

Flavia, a muzulmán apáca  

Az érzékek birodalma  

Magánbűnök, közerkölcsök  

Érett nők dicsérete  

Húszévesnek lenni  

Spetters  

Lady Chatterley szeretője  

Paprika  

Goltzius és a Pelikán Társulat