WATERLOO

nicroegnek

A legendás olasz producer, Dino De Laurentiis (1919–2010) a hatvanas évek közepén jelentette be, hogy filmet akar készíteni Bonaparte Napóleonról. A különösen költségesnek ígérkező produkció anyagi fedezetének előteremtése érdekében társult a szovjet Moszfilm céggel. A rendezést az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk vállalta. Napóleon szerepére több jelölt közül az amerikai Rod Steigert választotta, akinek játéka a film egyik nagy erőssége. Wellington herceget a közelmúltban elhunyt Christopher Plummer alakította, szintén kiválóan. Eredetileg a Szovjetunióban, Franciaországban, Belgiumban és Spanyolországban zajlott volna a forgatás. A waterlooi csata helyszínét végül Ukrajnában alakították ki, a belsők többségét pedig Olaszországban forgatták. Az előzetes marketingmunka ellenére a film kritikai fogadtatása hűvös volt, a remélt világsiker is elmaradt. De Laurentiis szerint a bukás egyik oka az volt, hogy a filmben nem szerepeltek igazán nagy sztárok. Magyarországra 1972 májusában jutott el a Waterloo. A hazai kritikusok általában elnézők voltak vele: dicsérték a látványvilágát, a főszereplők alakítását, valamint kiemelték, hogy Bondarcsuk a grandiózus külsőségek ellenére sem feledkezett el a jellemábrázolásról, az emberi tartalomról. Bár az opusz nem lett igazán nagy klasszikus, sőt az elmúlt ötven évben kissé el is feledték, egyes szakemberek szerint a Waterloo hibái ellenére is érdemtelenül alábecsült történelmi film. (Mivel a waterlooi csata előzményeiről és pontos lefolyásáról magyar nyelven is találhatók színvonalas on-line anyagok, ezért szokásomtól eltérően eltekintettem a történelmi háttér ismertetésétől.)

A cselekmény

1814. április 6-án Fontainebleau-ban Bonaparte Napóleon francia császár marsalljainak követelésére lemondott. Az ún. fontainebleau-i szerződés értelmében az Elba szigetére száműzött Napóleon megtarthatta császári címét, magával vihette több száz főnyi testőrségét, és a francia állam évi kétmillió frankot biztosított számára. A bukott császár azonban nem törődött bele hatalma elvesztésébe, és folyamatos figyelemmel kísérte az európai politika eseményeit. A szerinte megfelelő pillanatban visszatért Franciaországba: 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Golfe-Juan településnél. Michel Ney marsall, aki 1803-ban még a hadsereg nevében kérte, hogy Napóleon kiáltsa ki magát császárnak, Fontainebleau-ban már elsőként szólította fel őt a lemondásra. Szolgálatai elismeréseként XVIII. Lajos király nemcsak hogy meghagyta Ney marsalli címét – amelyet egyébként Napóleontól kapott –, hanem főnemesi ranggal is megajándékozta. Ney kijelentette, hogy „acélketrec”-ben viszi az Elbáról önkényesen távozott Napóleont Párizsba. Amikor az általa vezetett 5. ezred Grenoble közelében találkozott Napóleon csapataival, a királyi udvarban sok megaláztatást elszenvedett Ney újra felajánlotta szolgálatait a császárnak. Lajos király elmenekült, Napóleon pedig március 20-án bevonult Párizsba, ahol lelkes fogadtatásban részesült. A császár arra készült, hogy újabb látványos győzelmekkel erősítse meg visszaszerzett hatalmát. Ezután előrébb ugrunk az időben és a térben. Karl Freiherr von Müffling porosz tábornagy megjelenik Richmond hercegné bálján, hogy figyelmeztesse Wellington herceget: Napóleon megtámadta Belgiumot, hogy legyőzze a szövetséges erőket, mielőtt azok egyesülnének. Wellington a helyzetet értékelve felismeri, hogy ezzel a lépésével Napóleon a brit és a porosz sereg közé került, és elhatározza, hogy megállítja a Grande Armée-t…

Bondarcsuk a Waterlooról

„Borogyino és Waterloo összefügg: a halálra sebzett vad még hosszan, vérezve fut tovább. A Háború és békében a dicsősége teljében álló Napóleon csak epizódfigura volt, szimbóluma egy erőnek és egy nimbusznak, a Waterlooban, most készülő filmemben, főszereplő. Túl azon, hogy hűen kívánjuk visszaadni a sorsát megpecsételő csatát, szeretnénk bemutatni legendáktól és mítoszoktól mentes alakját, pszichológiai karakterét. H. A. L. Craig, a forgatókönyvíró első találkozásaink egyikén azt mondta nekem: »Napóleon a színház- és filmtörténet egyik legtöbbször megjelenített alakja, s én úgy érzem, hogy még egyik megjelenítése sem volt igaz. Talán most a miénk az lesz…«”

A rendező

Szergej Fjodorovics Bondarcsuk orosz színész és rendező 1920. szeptember 25-én született Ukrajnában, a Herszoni kormányzóság egyik településén, Beloszjorkában (Bilozerka). Szülei szegényparasztok voltak, őt is földművesnek nevelték. Négyévesen megtanult fejni, ötévesen már pásztorkodott. Tizenkét évesen már a kolhoz tagja volt, ahol afféle mindenesként dolgoztatták: kévekötéstől az istállótisztításig mindent rábíztak. Közben iskolába is járt, ahol meglepően jó tanulónak bizonyult. Tizennyolc éves korában jelentkezett a rosztovi színművészeti főiskola színészosztályába, ahol tíz hónapos előkészítő után kezdhetett tanulni. 1941-ben lépett először színpadra, ráadásul rögvest egy nagyobb szerepben, ám a második világháború az ő sorsát is megváltoztatta. Behívták katonának, és látva a nácik előretörését, ő maga kérte, hogy harci alakulathoz helyezzék. Megsebesült, de szerencsésen fel is épült. Még katonaként jelentkezett a VGIK-ra (Moszkvai Filmművészeti Főiskola), és rögtön a harmadik évfolyamra vették fel, Szergej Geraszimov osztályába. A hadsereg nem gördített akadályokat a tanulmányai elé, és leszerelték. 1947-ben Geraszimov rábízta Valko szerepét az Ifjú Gárda színpadi változatában. A következő évben Geraszimov megfilmesítette a művet, és bár ebben Valko szerepe lerövidült, Bondarcsuk játékának ezúttal is pozitív volt a visszhangja. Ennek köszönhetően egyre-másra kapta a sematikus filmek főszerepeit: ő volt a szocialista emberideál tökéletes megtestesítője. Az ötvenes években nyílt lehetősége arra, hogy történelmi személyiségek és klasszikus irodalmi művek hőseinek megformálásával szélesítse színészi repertoárját. Othello-alakítása Szergej Jutkevics 1955-ös filmjében külföldön is feltűnést keltett, ugyanakkor a mű heves vitákat is kiváltott.

Bondarcsuk pályáján fordulópontot jelentett Leonyid Trauberg mára elfeledett alkotása, a Mentek a katonák (1958), melyben Matvej Krilovot alakította: „Ez a szerep segített, hogy minél teljesebben felidézzem magamban azokat a háborús helyzeteket, körülményeket, melyek az Emberi sors elkészítéséhez is kellettek.” Solohov regényének, az Emberi sorsnak 1959-es filmváltozata világsikert hozott Bondarcsuknak mint rendezőnek és mint színésznek is, hiszen ő játszotta a főszereplőt, Andrej Szokolovot. Az opusz elnyerte az 1959-es moszkvai filmfesztivál nagydíját, és a művész a következő évben Lenin-díjat kapott érte. Elfogadta a neves olasz neorealista rendező, Roberto Rossellini meghívását, és eljátszotta a szovjet őrmestert a Rómában éjszaka volt (1960) című háborús drámában. A következő nyolc évben Bondarcsuk egy nagyszabású vállalkozást hajtott végre: négy részben megfilmesítette Tolsztoj Háború és béke című regényét, és magára osztotta Pierre Bezuhov szerepét. Fontosabb partnerei: Ludmila Szaveljeva, Vjacseszlav Tyihonov, Oleg Tabakov, Viktor Sztanyicin és Kira Golovko. Művéről ő maga így nyilatkozott: „Nincs benne minden áron való dinamika, hangsúlyozott izgalom… Azoknak a nézőknek, akiket a modern film türelmetlenebbé tett, nem is tetszik majd. Azoknak azonban, akik gondolkodnak, és nem csak a cselekményre kíváncsiak – ha talán nem is fog mindig tetszeni, mindenesetre örömet szerez majd.” A grandiózus produkciót világszerte bemutatták, 1969-ben az Oscar-díjat is megkapta. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy a szuperprodukció első része az 1965-ös moszkvai filmfesztiválon Fábri Zoltán Húsz óra című alkotásával megosztva nyerte el a nagydíjat.) Veljko Bulajić felkérésére Bondarcsuk szerepet vállalt A neretvai csata (1969) című jugoszláv háborús drámában, melyben olyan nemzetközi sztárok szerepeltek, mint Yul Brynner, Orson Welles, Franco Nero, Curd Jürgens, Sylva Koscina és Hardy Krüger.

A hetvenes évek volt az utolsó igazán jó periódus Bondarcsuk pályáján. Színészként olyan alkotások fémjelzik ezt az időszakot, mint a Csehov-műből forgatott Ványa bácsi (1970, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij), A cél kiválasztása (1975, Igor Talankin), a Zelengora csúcsai (1976, Zdravko Velimirović) és a Szergij atya (1979, Igor Talankin) című Tolsztoj-adaptáció. A színészi paletta az Evans doktor titka (1974, Bugyimir Metalnyikov) című sci-fi főszerepével is gazdagodott. A nemzetközi kudarc ellenére a Waterloo (1970) tovább növelte Bondarcsuk rendezői ázsióját, és az opusz az elmúlt öt évtized alatt a történelmi filmek egyik alábecsült klasszikusává lépett elő. Nagyszabású vállalkozás volt A hazáért harcoltak (1975) is, megint egy Solohov-mű nyomán. Erről a filmjéről a rendező többek között ezeket mondta: „Mi valamennyien, akik ezen a filmen dolgozunk, bizonyos értelemben vitatkozunk a nyugati filmgyártás egynémely alkotásával, amelyek célzatosan mutatják be a második világháború eseményeit. A Szovjetunióban törvény tiltja a háború és az erőszak bármiféle propagandáját. Ezek szerint, ellentétben a nyugati filmesekkel, én nem vagyok »szabad«? Művészi lelkiismeretem és ars poeticám sincs ellentétben az említett törvénnyel…” A Csehov-írás alapján készült A sztyeppe (1978) az új évezredben az életmű nemzetközi viszonylatban elfeledett darabjai közé tartozik, amiben a film állítólagos antiszemitizmusa is szerepet játszott. A forgatókönyv megírásához Bondarcsuk már a hatvanas évek elején hozzákezdett, de monumentális alkotásai miatt folyton halasztódott a megvalósítás.

A nyolcvanas évek elején végre teljesült Bondarcsuk álma, és filmet forgathatott John Reed amerikai újságíró Tíz nap, amely megrengette a világot című regényéből. Eredetileg szovjet–amerikai koprodukciót tervezett, ám az amerikaiak végül önálló Reed-filmet készítettek Vörösök (1980) címmel Warren Beatty rendezésében és főszereplésével. Bondarcsuk kétrészes filmjének első epizódja, a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban került a mozikba. Reed szerepét a rendező régi barátja, Franco Nero alakította, fontosabb partnerei: Ursula Andress, Sydne Rome, Jorge Luke és Jorge Reynoso. A rendező szerint műve „a forradalom szükségszerűségének apoteózisa” szeretett volna lenni, a kritikusok azonban nem voltak ilyen emelkedett hangulatban az opusz megítélését illetően, és a negatív vélemények domináltak. Nem aratott osztatlan sikert a direktor Puskin-adaptációja, a Borisz Godunov (1986) sem, amelyben ő játszotta a címszerepet. Gyermekeit valódi gyermekei, Fjodor és kisebbik lánya, Jelena alakították. Kései szereplései közül említsük meg a Muskétások húsz év múlva (1993) című kalandfilmet, amely id. Alexandre Dumas testőrtrilógiájának középső része, a Húsz év múlva alapján készült, és valamelyest nagyobb hűséggel követte az eredeti regényt, mint Richard Lester változata, A testőrök visszatérnek (1989). Bondarcsuk utolsó rendezése és színészi alakítása az orosz–angol koprodukcióban megkezdett Csendes Donhoz kapcsolódik, amely ismét egy Solohov-regény adaptációja volt. A forgatást 1989-ben kezdte, de megromlott egészségi állapota miatt nem tudta befejezni. Az orosz változat a művész fia, a színész-rendező Fjodor közreműködésével nyerte el végső formáját, a művet 2006-ban mutatták be. Szergej Bondarcsuk háromszor nősült, második és harmadik felesége színésznő volt. Első feleségétől, Jevgenyija Szemjonovna Bjelouszovától 1944-ben született fia Alekszej Bondarcsuk matematikus. Inna Makarovával 1949-ben kötött házasságot, a következő évben született a lányuk, Natalja. A házaspár 1959-ben vált el. Bondarcsuk még ebben az évben nőül vette Irina Szkobcevát: három évvel később megszületett a lányuk, Aljona (Jelena, 1962–2009), míg a fiuk, Fjodor 1967-ben jött világra. Natalja, Aljona és Fjodor színészek lettek, sőt Natalja és Fjodor rendezett is. Szergej Bondarcsuk 1994. október 20-án Moszkvában hunyt el. A Sors úgy hozta, hogy Makarova és Szkobceva egyaránt 2020-ban halt meg, Szkobceva ugyanazon a napon, mint néhai férje.

Az előzmények

A világhírű olasz producer, Dino De Laurentiis 1965 októberében jelentette be a Waterloo című film elkészítésének szándékát. A közlemény szerint a forgatás a következő évben kezdődött volna az amerikai John Huston rendezésében: Napóleon szerepét Richard Burton, Wellingtonét Peter O’Toole kapta. A hatalmas projekthez a producernek támogatókra volt szüksége, ám a kockázatos vállalkozásba senkinek nem akaródzott beszállni. A hatvanas évek második felében De Laurentiis tárgyalásokba bocsátkozott a szovjet filmhatóságokkal, és 1967-ben megállapodást kötött a Moszfilmmel. A tervezett költségvetés egyharmadát a szovjet fél vállalta. A forgatás megkezdése előtt többféle összeg is keringett a világsajtóban: tizenkétmillió angol font, illetve tizenötmilliárd olasz líra, a munka megkezdése után viszont Bondarcsuk már huszonötmillió dollárról beszélt. A szovjet hadsereg húszezer katonája (bizonyos forrásokban tizenötezer vagy tizenhétezer olvasható) vett részt a forgatáson, valamint a teljes lovasság, nem beszélve arról a rengeteg mérnökről és munkásról, akik hetekig teljes erőbedobással dolgoztak azon, hogy a kiválasztott ukrajnai helyszíneket előkészítsék a filmesek számára. A csatatér hitelességének megteremtése érdekében két dombot ledózeroltak, kimélyítettek egy völgyet, több kilométernyi utat építettek, ötezer fát átültettek, búzát, rozst és árpát vetettek, vadvirágokat ültettek, és felépítettek négy történelmi jelentőségű épületet is, hogy a lehető leghűségesebben idézzék fel az eredeti helyszínt. Szakemberek megállapították, hogy a Vörös Hadsereg támogatása nélkül a gyártás háromszor annyiba került volna, ennek ellenére a Waterloo még így is korának legdrágább filmje volt. (Korabeli híradások szerint az 1963-as amerikai szuperprodukció, a Kleopátra költségvetését is meghaladták, ám ez nem volt igaz.) Megvalósításában az olaszok és oroszok mellett angol és francia tanácsadók, illetve jugoszláv kaszkadőrök is részt vettek, nem is szólva a nemzetközi szereposztásról.

A rendező személyében gyorsan sikerült megállapodásra jutni: Szergej Bondarcsuk mindkét félnek megfelelt. Négyrészes, Oscar-díjjal is jutalmazott monumentális Tolsztoj-adaptációja, a Háború és béke (1965–1967) világsikere garanciát jelentett arra, hogy Bondarcsuk képes kézben tartani egy hasonlóan monumentális produkciót, és a Waterloo is jól eladható lesz a nemzetközi piacon. Az is szempont volt, hogy korábban a Háború és béke szintén a napóleoni háborúk idején játszódott, vagyis az orosz rendező az új filmben a másik fél szemszögéből is ábrázolhatta a hadvezért. Természetesen a szovjet illetékes szervek ragaszkodtak ahhoz, hogy a Waterloo történelemszemlélete nem sértheti az ország történészeinek álláspontját Napóleon személyéről és hadjáratairól. Bár a film elsősorban Napóleon szemszögéből mutatja be az eseményeket – Rod Steiger időnkénti halk beszéde a főszereplő belső gondolatait közvetíti –, a Waterloo valójában egyik fél mellett sem foglal állást: egyrészt a két hadvezér (Napóleon és Wellington) hősiességét, másrészt a seregekben harcoló katonák bátorságát és a súlyos veszteségeket hangsúlyozza. Az alaptörténet és a forgatókönyv H. A. L. Craig ír szerző munkája. A szkripten rajta kívül dolgozott még Jean Anouilh francia drámaíró, Vittorio Bonicelli olasz író és maga Bondarcsuk. Az olasz változat párbeszédeit a neves író-rendező, Mario Soldati írta. A forgatókönyv alapján Frederick E. Smith egy regényt írt, amely a film bemutatójával egy időben jelent meg. Mire a forgatás elkezdődött volna, különböző okok miatt új főszereplőket kellett keresni. Dino De Laurentiisnek az volt a terve, hogy Napóleón szerepét Peter Sellersnek, Wellingtonét pedig Michael Caine-nek adja, ám ez az elképzelése is meghiúsult.

Rod Steiger, az emberi Napóleon

Napóleont végül a világhírű amerikai színész, Rod Steiger játszotta, aki a forgatás alatt barátságot kötött Bondarcsukkal. Együttműködésük kezdeteiről a premier után így nyilatkozott: „Amikor Dino de Laurentiis értesített, hogy ő és Bondarcsuk egyaránt engem szeretne Napóleon szerepére megnyerni, körülbelül így gondolkoztam: »Van egy fiú Moszkvából, aki a francia históriába akarja törölni a lábát. Előveszi tehát Napóleont. Nos, rendben van, vegye. Csakhogy ez ugyanaz, aki legutóbb a Háború és békében olyan szánalmas epizodistának ábrázolta. Mit tudhat ez Napóleonról? Ha sokat tudna róla, nem formálta volna ilyenné a Tolsztoj-filmjében. Ha viszont keveset tudna róla, nem vágna bele egy Napóleon-filmbe. Vagyis itt valami nem akar összejönni. Azt feleltem tehát De Laurentiisnek: ha módot teremt, hogy találkozzam a rendezővel és beszélgessek vele, bizonyos választ tudok adni. Addig nem. Így azután hamarosan találkoztunk. A találkozó előtt megnéztem az Emberi sors című filmjét. Ez tetszett nekem. Pergő rendezés, színvonalas játék. Ő maga meggyőző – talán kissé érzelmes. De egyéniség a javából, akinek levegője van. Nem csak érdeklődéssel, őszinte nagyrabecsüléssel is vártam a találkozót. Mikor belépett, úgy éreztem, csak egy Bondarcsuk létezik. Ez itt, az életben épp olyan, mint az a másik volt a filmvásznon. Néhány pillanat múltán színész és szerep között nem tudtam különbséget felfedezni. Ez ritka érték egy művészben, azt hiszem, ezen alapszanak a különösen őszinte alakítások, tehát érdeklődésem még csak fokozódott. És a vendég hamarosan magával ragadott. Szinte mindent tudott a korról, az emberekről, az ügyek hátteréről, a legkisebb részletekről. De nem csak én vizsgáztattam. Ő is vizsgáztatott.” (Idézetről lévén szó, nem javítottam a fordítás stilisztikai pontatlanságait.)

Steiger saját bevallása szerint rajongott Napóleonért. Huszonkét éves korában olvasott róla először (vajon az Egyesült Államok iskoláiban nem tanították a francia és az európai történelmet?), és annyira érdekesnek találta a személyét, hogy utána igyekezett mindent elolvasni róla. Színészként Bondarcsuk filmjéig nem volt alkalma arra, hogy eljátssza a figurát. A találkozón kiderült, hogy úgy a színész, mint a rendező igen sokat tud Napóleonról, és ezzel őszinte meglepetést okoztak egymásnak. Bondarcsuk megkérdezte Steigert, hogy miután oly sok kiváló színész alakította már a nagy hadvezért, ő mit tudna hozzátenni elődjei szerepértelmezéseihez. A művész így válaszolt: „Mindig fényezett Napóleonokat játszottak, vagy tehetetlen karikatúrákat. Vagy félelmetes isten, félelmes hadvezér, rettenetes szerető volt a megjelenítésekben, vagy valamiféle torzó. Én egy emberi Napóleont szeretnék eljátszani. Egy koszos, borotválatlan, borostás Napóleont. A csatatér nem bálterem. És végeredményben ez a csata három napig tartott. De ugyanakkor ez a Napóleon beteg is. Negyvenöt éves, hat esztendeje van a haláláig. Aranyere van, de fél az orvosoktól és a műtéttől, ezért nem műtteti meg magát, hanem szenved. A még fel nem fedezett rák kínozza. Állandóan fáj a feje, nem tud enni. És mégis helyt kell állnia. Mindebből semmit sem szabad elárulnia. […] Napóleont szerintem még fel kell fedeznünk. Tudott élni – ez az erőssége. Gátlástalan volt, és bár sok tehetséggel rendelkezett, nem maradt elég ereje következetesen végigvinni, valóra váltani elképzeléseit. A többi szemléleti kérdés: szerintem az emberek intelligenciája alkotásaikban, nagyságuk tragédiákban rejlik.” Bondarcsukot meggyőzték Steiger szavai, és kijelentette, hogy hajlandó a színész szerepfelfogásához igazítani az elképzeléseit.

Steiger és Bondarcsuk harmonikus együttműködésének titka valószínűleg abban rejlett, hogy a rendező nyitott volt a színész elképzeléseire, és többségüket el is fogadta. Hagyta, hogy Steiger kísérletezzen, többféle megoldást is kipróbáljon, míg megtalálta azt, ami mindkettőjüknek megfelelt. Mellesleg Bondarcsuk sem rejtette véka alá a véleményét, hogy mit gondolt Steigerről: „Én valami amerikai sztárnak hittem eleinte, hogy annyira vonakodott, és félve mentem arra az első személyes találkozásra. Nekem a színészet természetes dolog – s azért nem szeretem a sztárrendszert, mert az valami nem-természetes dolgot csinál belőle, s a nem-természetes dolgokat általában nem szeretem. Ezek után belépek a római szállodába, és ott ül egy kedélyes amerikai fiú, rövid szárú nadrágban, teniszcipőben, vörösre főve a naptól, és szitkozódva birkózik a jégkockákkal, melyek nem akarnak előbújni az apartman frizsiderjének mélyhűtőrészéből. És ez Napóleon – jutott az eszembe. De azután beszélgetni kezdtünk és mindazt meghallottam, amit nem is reméltem. Számomra a borotválatlan, beteg Napóleon-elképzelésnél minden egy csapásra megoldódott.” Wellington szerepére Christopher Plummert szerződtették, akinek egyébként egyetlen közös jelenete sincs a Napóleont alakító Rod Steigerrel. Plummer négy évvel később ugyanezt a szerepet eljátszotta a Witness to Yesterday (1974) című tévésorozat Wellingtonról szóló részében is. XVIII. Lajost az amerikai Orson Welles alakította, akinek nevét marketingokokból harmadikként tüntették fel a főcímen és a plakátokon, bár a szerepe nem túl nagy. Richmond hercegnét eredetileg Olivia de Havilland játszotta volna, aki az utolsó pillanatban visszalépett. Helyét Virginia McKenna foglalta el, de próbafelvétel készült Moira Listerrel is. Blücher tábornokot az eredeti elképzelések szerint Borisz Livanov alakította volna. A figurát végül Szergej Zakariadze formálta meg, aki először visszautasította Bondarcsuk felkérését, mert nem találta elég érdekesnek a szerepet. „Ezután felhívott Rómából Dino De Laurentiis, a film olasz producere. A szerepet továbbra sem vállaltam. Ekkor De Laurentiis a feleségemmel együtt meghívott egy hónapra Olaszországba. Ezt már nem utasíthattam vissza. Elutaztam Olaszországba, és tíz nap után (a forgatókönyvet közben kissé átírták) elfogadtam Blücher szerepét” – idézte fel a körülményeket Zakariadze. Egy kisebb szerepben [Maria, a markos markotányosnő :)] Bondarcsuk harmadik felesége, Irina Szkobceva látható. Magdalene Hallt De Laurentiis lánya, Veronica alakítja, a producer öccse, Alfredo pedig az egyik gyártásvezető volt. A fiatal férfi színészek közül a francia Philippe Forquet, az angol Ian Ogilvy és az orosz Oleg Vidov érdemel említést. A Lord Uxbridge szerepét megformáló Terence Alexander később azt nyilatkozta, hogy a forgatás alatt a KGB megfigyelés alatt tartotta a külföldi színészeket.

Így készült a film

Dino De Laurentiis a forgatás kezdetén így nyilatkozott az alkotói elképzelésekről: „A pszichológiai ábrázolás és a nagy csatajelenetek produkcióit készítjük. A filmben két dráma zajlik: Napóleon emberi, belső drámája és a császárság, a történelem, sőt talán az emberiség egyik nagy tragédiája. Wellington 67 661 emberével szemben Napóleonnak 68 678 katonája volt, s néhány óra múlva a majdnem 140 ezer emberből 52 ezer halott. Persze a világ azóta átélte a milliókat és tízmilliókat követelő világháborúkat, de addig, 1815. június 18-án 11 óra 30 percig, a csata kezdetéig, a modern történelem egyetlen csatájában – ez volt a roppant kétes értékű rekord.” A lelkes producer már a munka kezdetén újabb koprodukciókat vizionált: „Meggyőződésem, hogy én vagyok az első producer a világon, aki megérti a szovjet és a szocialista országok filmiparának szükségleteit. A szovjet filmipar ma nem tud elég filmet készíteni ahhoz, hegy kielégítse az országban uralkodó szórakozási éhséget.” A Waterloo után Puskin egyik romantikus művét, a Dubrovszkijt akarta megvalósítani Grigorij Csuhraj rendezésében, és lekötötte a Tíz nap, amely megrengette a világot című John Reed-mű filmjogait is abban a reményben, hogy Warren Beattyt vagy Paul Newmant tudja szerződtetni a főszerepre. A Bondarcsuk-film kudarca után ezek a tervek kútba estek. Csuhraj 1979-ben forgatott egy szovjet–olasz filmet Az élet szép címmel. Mint fentebb már említettem, Reed kalandos életéről először 1981-ben készült egy amerikai film, a Vörösök, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is Warren Beatty volt. Bondarcsuk is készített egy kétrészes adaptációt szovjet–mexikói összefogással, Franco Nero főszereplésével: a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban nyerte el végső formáját. A Waterloo körüli elszámolási problémák miatt De Laurentiis 1974-ben még egy szovjet–olasz koprodukcióra kényszerült, ám az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban épp az ő eltúlzott takarékoskodása miatt bukott meg Nyugaton, mert óvatosságból semmiképpen nem akart drága pénzért nagy sztárokat szerződtetni.

Mint arról fentebb már szó esett, a Waterloo forgatását komoly előkészítő munka előzte meg a tereprendezést illetően. Mindazonáltal a domborzati hűségnél fontosabb szempont volt az, hogy a filmbeli csatatérről látványos légi felvételeket lehessen készíteni, ami egyébként Bondarcsuk előző műve, a Háború és béke egyik jellegzetessége volt. A valóságban ugyanis a csata dimbes-dombos helyszíne nem adott volna lehetőséget ilyesfajta panorámafelvételekre, a La Haye Sainte majorság például egy déli fekvésű mélyedésben helyezkedett el, északról és nyugatról szinte láthatatlan volt. A Vörös Hadsereg mintegy húszezer katonája már hónapokkal a forgatás előtt különleges kiképzésen vett részt, hogy megismerjék az 1815-ös harcmodort. Meg kellett tanulniuk a szablyák, a szuronyok és az ágyúk kezelését. Közülük körülbelül kétezren a muskéták használatát is elsajátították. A lóról történő esések kivitelezésére ötven cirkuszi lovast szerződtettek. A több ezer katona a filmbeli csatatér mellett lakott egy hatalmas táborban, ellátásukról Szergej Nyikityin hadtápezredes gondoskodott. Minden reggel felvették a filmbeli egyenruhájukat aszerint, hogy melyik harcoló sereg katonáját alakították, és tizenöt percen belül mindenki elfoglalta a helyét. A katonák számára a tisztek walkie-talkie segítségével továbbították Bondarcsuk rendezői utasításait. Az általános katonai tanácsadó két hadseregtábornok volt, Mihail Kazakov és Alekszander Luscsinszkij. A lovassági hadmozdulatokat Nyikolaj Oszlikovszkij altábornagy irányította. Oszlikovszkij elmondása szerint gondosan tanulmányozták a Lenin Könyvtárban fellelhető szakirodalmat, sőt német és angol forrásokat is használtak a hiteles történelmi kép kialakításához. A kommunikáció megkönnyítése érdekében Bondarcsuknak állandóan rendelkezésére állt egy-egy angol, olasz, francia és szerb-horvát tolmács. A skót lovasság (Skót Szürkék) vágtában támadásának jelenetét Elizabeth Thompson romantikus festménye, a Skócia mindörökké! (1881) alapján tervezték meg.

A Waterloo forgatása 1969. március 14-én kezdődött, és körülbelül fél évig tartott. A stáb először az olaszországi helyszíneken dolgozott. A párizsi Tuileriákat a casertai Királyi Palota helyettesítette, de forgattak a Stupinigiben található vadászkastélyban is, amely 1997 óta a világörökség részét képezi. A belsőket Nápolyban és Dino De Laurentiis római filmstúdiójában vették fel. A csatajeleneteket az ukrajnai Uzsgorodtól (Ungvár) mintegy tizenkét kilométerre forgatták. A helyszín kiválasztását Bondarcsuk így indokolta: „Ez a Szovjetunió egyik legnyugatibb pontja, s egész kis eltéréssel ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint a dél-belgiumi Waterloo, az első és igazi csata színhelye. A két csatatér között az a különbség, hogy a miénk jóval nagyobb, mint az igazi volt.” A monumentális képsorokat általában egyszerre öt Panavision kamerával vették fel. (Bondarcsuk egy interjúban tíz kamerát említett.) A látványosság érdekében helikopterről, egy száz méter magas toronyból és a helyszínen kiépített magasvasútról is filmeztek. Az Elbán való átkelést a megáradt Latorca folyónál forgatták. A katonák jelmezeinek elkészítésére tizenkilenc szovjet város hetvenhárom iparvállalata kapott megbízást. A francia csapatok fehér-kék, az angolok vörös-szürke egyenruhát viseltek, ám a tisztek öltözéke másmilyen volt. Nyolcvan beszélő szereplő számára csaknem ezer ruhát terveztek, míg a csatajelenetekhez húszezer uniformis készült. Az öltözékeket háromnaponta tisztították a negyven perc alatt szétbontható táborvárosban. Mint említettem, mintegy húszezer katona vett részt a forgatáson, a minél látványosabb hatás elérése érdekében azonban a totál plánokhoz festett bábukat is használtak.

Bondarcsuk a tökéletességre való törekvése miatt tízszer is elpróbáltatta azt a jelenetet, amikor az Elba szigetéről visszatérő Napóleon serege élén találkozik Ney marsall csapataival, amelyeket a francia király küldött a hadvezér elfogására, hiszen ez a film egyik legdrámaibb pillanata. A rendező így nyilatkozott a forgatás állásáról 1969 júliusában, körülbelül a munka felénél: „Egy hónapot és két napot Lyonban, valamint Nápolyban forgattunk. Márciusban kezdtünk, a tervek szerint október 2-án végzünk. Azután következik a vágás, a belső munkák. Körülbelül 2000 méternél tartunk.” Az előzetes marketing részeként hetente több ezer színes, illetve fekete-fehér fotót küldtek szét a római sajtóközpontból. A világsajtót napi szinten ellátták a forgatásról szóló beszámolókkal. Ennek érdekében Uzsgorod és Róma között állandó telex-összeköttetést tartottak fenn (akkoriban még nem volt internet). Persze nem ment mindig minden gördülékenyen. A rossz időjárás miatt tizenhat forgatási napot törölni kellett, a hatalmas létszámú stábot viszont ezeken a napokon is el kellett látni, ami nem kis kiadást jelentett. Szergej Nyikityin naplója szerint például csak július 6-án ez volt a stáb élelmiszerigénye: „Tizenkét tonna kenyér; nyolc tonna hús és húsáru; hat tonna burgonya; négy és fél tonna gyümölcs.” Dino De Laurentiis főleg a filmnyersanyaggal próbált takarékoskodni, ami néha rosszul sült el. Amikor ugyanis Napóleon lemondási beszédét forgatták, a producer állítólag megtiltotta az operatőrnek, hogy új tekercset fűzzön be, így a filmszalag még Rod Steiger beszédének vége előtt kifogyott a gépből. A színész, érthető módon, meglehetősen ingerülten reagált. Egy ilyen nagyszabású forgatáson egyébként szinte törvényszerű, hogy kisebb-nagyobb balesetek történjenek. A legsúlyosabb eset az volt, amikor a Mufflingot megformáló John Savident leesett a lóról, és komoly sérüléseket szenvedett.

Maradok hűtlen híve

Mint azt már említettem, Bondarcsuk és munkatársai kiemelt figyelmet szenteltek a történelmi hitelességnek, ennek ellenére a film nem minden részletben felel meg a valós tényeknek. Nincs mód és terjedelem arra, hogy minden motívum pontosságát vagy pontatlanságát egyesével alaposan kivesézzem, ezért csak néhányat emelek ki közülük. Amikor a nyitójelenetben a marsallok rá akarják beszélni Napóleont a lemondásra, jelen van Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsall is, aki a valóságban akkor Toulouse-t védte Wellington serege ellen. Amikor először látjuk XVIII. Lajost, épp a Le Moniteur Universelt olvassa, amelyet a nagy francia forradalom idején alapítottak, és a forradalmárok szócsövének számított. 1799-ben Napóleon átvette a lap irányítását, és modern szófordulattal élve úgy fogalmazhatunk, hogy a kormánypropaganda eszközévé tette. A kiadvány 1868 szilveszterén szűnt meg. Korábban már említettem, hogy az ukrajnai forgatási helyszín jóval nagyobb volt, mint a waterlooi csatatér, bár a külsőségeket illetően igyekeztek az eredeti terepet lemásolni. Ahogy a filmben is látjuk, a csata előtti napon szakadt az eső, ami rendkívül sárossá tette a terepet. Emiatt viszont a Skót Szürkék nem tudtak volna olyan sebességgel vágtázni a francia haderő felé, mint ahogy azt Bondarcsuk lefilmezte. Sir Thomas Picton tábornokot polgári kabátban és cilinderben láthatjuk, ami megfelel a történelmi valóságnak. Ugyanis annyira sietett az utazással, hogy mielőbb csatlakozhasson a sereghez, hogy hamarabb megérkezett, mint a poggyászai, bennük az egyenruhájával. Amikor Sir Charles Colville brit tábornok megadásra szólította fel a Régi Gárdát (Vieille Garde), Pierre Jacques Étienne Cambronne gróf, francia tábornok állítólag ezt mondta: „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát”. Elterjedt viszont az a szóbeszéd, hogy Colville felszólítására Cambronne azt felelte: „Merde” (trágár francia káromkodás, szó szerint „szar”-t jelent, átvitt értelemben „Baszd meg!” vagy „Menj a pokolba!” értelemben is fordítják). A filmben is a „Merde” hangzik el, ami a magyar szinkronban: „Nyald ki!” Maga Cambronne cáfolta, hogy bármelyik válasz tőle származna. Mindazonáltal úgy tartják, hogy „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát” mondás valóban elhangzott, de Claude-Étienne Michel tábornok szájából.

Az orosz nép emlékezetében mély nyomot hagyott, hogy amikor Napóleon és serege 1812. szeptember 14-én bevonult Moszkvába, a városban néhány órával később tűzvész tört ki, amely három napig tombolt, és az épületek közel kétharmadát megsemmisítette. Bár a tűzvész a franciáknak okozta a legnagyobb kárt, egyesek mégis Napóleont gyanúsították azzal, hogy parancsot adott Moszkva felégetésére. Valószínűleg emiatt adta Bondarcsuk Napóleon szájába ezt a mondatot, miután értesül Blücher csapatainak érkezéséről: „Miért nem gyújtottam fel Berlint?” Történelmi bizonyíték viszont nincs arra, hogy Napóleon ilyesmit mondott volna. Rod Steiger a filmben borostásan is látható, pedig az igazi császár állítólag mindig ügyelt arra, hogy borotvált legyen az arca. A filmben megemlítik a waterlooi ütközetet két nappal megelőző lignyi csatát, amelynek során Napóleon serege legyőzte a porosz csapatokat, de nem kerül szóba a szintén 1815. június 16-án lezajlott Quatre Bras-i csata, amikor Ney marsall és Wellington herceg csapatai kerültek szembe egymással: az összecsapás francia stratégiai győzelemmel ért véget. Az igazi Hay lord ebben a csatában halt meg, a filmben viszont a waterlooi csatatéren veszti életét Wellington szeme láttára, a francia lovasság támadása közben. A Waterloo báli jelenetében Richmond hercegné azt mondja Wellingtonnak, fél attól, hogy a lánya „előbb ölt fekete ruhát, mint fehéret” (vagyis előbb lesz özvegy, mint menyasszony). Azonban csak Viktória angol királynő 1840-es esküvőjét követően alakult ki az a hagyomány, hogy a menyasszony fehér ruhában áll az oltár elé. A hercegné bálját a valóságban korántsem olyan pazar teremben rendezték, mint ahogy a filmben látható. A bál résztvevői keringőre táncolnak, ám ezt a táncot az angol arisztokrácia csak 1820 után vette át, míg a cselekmény öt évvel korábban játszódik. A hercegné lánya, Sarah és Hay lord románca a bálon kitalált motívum, ámbár Sarah Richmond későbbi visszaemlékezései szerint a lord valóban jelen volt az estélyen. Gordon herceget Richmond hercegné a nagybátyjának nevezi. A férfit úgy látjuk, mint aki csatába viszi Gordon felvidékének lakóit. A figurában a Gordon-ház több tagjának tulajdonságait egyesítették. A gordoni ezred alapítója és ezredese valójában Richmond hercegné apja volt, aki nem vett részt a Napóleon elleni csatákban. A herceg fia – Richmond hercegné fivére –, Huntly őrgróf szintén jeles katona volt, de csak kósza mendemondák vannak arról, hogy a csata vége felé a helyszínre érkezett. Aki viszont valóban ott volt Waterloonál, az a hercegné huszonhárom esztendős fia, March earlje. A Gordon család másik ágáról a huszonnyolc vagy huszonkilenc esztendős Sir Alexander Gordon ezredes szintén részt vett a csatában, a gordoni ezredet azonban Donald MacDonald of Dalchosnie vezette, miután a parancsnok, John Cameron of Fassiefern alezredes két nappal korábban, a Quatre Bras-i csatában életét vesztette.

A fogadtatás

A forgatás után értelemszerűen az utómunkálatok következtek. A Picton tábornokot alakító Jack Hawkinsnál még 1965 decemberében gégerákot diagnosztizáltak, és a következő hónapban teljes egészében eltávolították a gégéjét. Szövegét Robert Rietti hangján halljuk. Állítólag Rietti más szereplőknek is kölcsönözte a hangját. Fia, Jonathan évek múlva azt állította, hogy ennek technikai oka volt, a hangfelvételekkel ugyanis valami probléma támadt. A film népszerűsítésére többféle plakát is készült: visszatérő grafikai ötlet volt, hogy a cím utolsó két „o” betűjéből ágyút alkottak. A várakozásokkal ellentétben a Waterloo Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megbukott, aminek Dino De Laurentiis szerint az volt az oka, hogy jó színészek játszanak benne, de nem volt köztük igazán nagy sztár. A londoni bemutató fényét emelte, hogy maga II. Erzsébet angol királynő is megjelent rajta. Bár a Waterloo eleve hosszú film (134 perc), amelyet a könnyebb forgalmazhatóság érdekében Nyugaton 123 percre rövidítettek, létezik egy olyan legenda, hogy az eredeti orosz változat közel négy óráig tartott. A film egyik rendezőasszisztense, Vlagyimir Dosztal viszont azt állította, hogy csupán a nyersvágás időtartama volt ilyen hosszú, a 134 perces verzió közös megegyezés eredményeként született meg. A Waterloo egyik mellékszereplője, Richard Heffer utólag azt mondta, a leforgatott anyag jóval hosszabb volt, mint a bemutatott film, és a vágás során nagyon sok színész szerepét jelentősen megrövidítették. Mindez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy a stáblistát már nem lehetett kicserélni, és az olyan színészek nevét is tartalmazza, akik a hivatalos változatban nem láthatók.

Szó volt arról, hogy a Waterloo jelmezeit, díszleteit és minden kellékét felhasználva De Laurentiis egy „intim lírai jellegű” Napóleon-filmet is gyárt Olaszországban és Franciaországban a hadvezér és első felesége, Joséphine de Beauharnais szerelméről. Bonaparte szerepét egy meg nem nevezett fiatal angol színésznek, Josephinét egy világsztárnak szánták. A film végül nem készült el, amiben nemcsak a Waterloo, hanem a konkurens Napóleon-filmek, a Gerard kalandjai (1970) és az Eagle in a Cage (1972) bukása is szerepet játszott. A hatvanas években a legendás amerikai rendező, Stanley Kubrick is tervezett egy Napóleon-filmet. Elterjedt az a legenda, hogy az MGM Bondarcsuk opuszának anyagi kudarca miatt ejtette Kubrick projektjét. A rendező és a filmgyártó cég cáfolta ezt a pletykát: mindkét fél azt állította, hogy néhány héttel a Waterloo forgatásának kezdete előtt már megváltak egymástól. Ennek ellenére nem kizárt, hogy a Kubrick-film azért nem realizálódott, mert a kezdetben világsikernek remélt Waterloo árnyékában nem tűnt jó ötletnek előállni egy hasonlóan költséges ellenfilmmel. Az évek múlásával a Waterloo meglehetősen feledésbe merült még az egykori vasfüggöny országaiban is, pedig sem a látványvilág, sem a történelmi hitelesség terén nem teljesít rosszabbul, mint a hasonlóan gigantikus, ám egyértelműen csak nyugati közreműködéssel gyártott történelmi filmek. A világhírű ausztrál rendezőnek, Peter Jacksonnak például Bondarcsuk opusza az egyik kedvence, amely állítólag inspirálta őt A Gyűrűk Ura- és A hobbit-trilógia elkészítésére. A Nostradamus jóslatairól szóló Az ember, aki tudta a jövőt (1981) című dokumentumfilmben – melynek narrátora a Bondarcsuknál XVIII. Lajost alakító Orson Welles – felhasználták a csatajeleneteket a Napóleonról szóló részhez.

Így látták ők

„Kivételes színészek jelenléte nélkül a Waterloo minden látványossága ellenére is elszürkülhetett volna. A Napóleont alakitó Rod Steiger szinte »eszköztelen« eszközökkel alakít, nincs egy hamis mozdulata sem, mindent elhiszünk neki, a császár kételyeit, fáradtságát, lelki és szellemi rövidzárlatait, de lényegből fakadó szuggesztivitását is. Természetesen az operatőri remeklés is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Nagyszerű színész a Wellingtont alakító Christopher Plummer is. Fegyelmezettsége, színészi ökonómiája bámulatra méltó. Tökéletesen úr arca, mozgása, idegei felett. És sokáig nem lehet elfelejteni az öreg, kövér, asztmás királyt: Orson Welles – XVIII. Lajost, akárcsak Dan O’Herlihy marsallját, Jack Hawkins Thomas Pictonát sem.”

(Polgár István: „Magasból a mélybe”. In: Új Élet, 1972. április 25., 13. o.)

„Bondarcsuk kiválóan vizsgázott. Végül is a látványosság varázsa a film egyik legsajátosabb és legeredetibb adottsága, s nem a műfaj tehet arról, ha visszaéltek ezzel a lehetőségével, vizenyős szentimentalizmussal, történelemhamisításokkal banális szupergiccsé hígították. Nos, a Waterlooban szó sincs erről. Bondarcsuk H. A. L. Craiggal és Vittorio Bonicellivel közösen írt forgatókönyve Napóleon utolsó esztendejének, lemondásának, Elbáról való visszatérésének és utolsó, világtörténelmi jelentőségű csatájának tényszerűen hiteles rekonstrukciója, amelynek figyelme arra is kiterjed, hogy lélektanilag hiteles képet adjon a történelmi dráma alakjairól.”

(Gy. E.: „Waterloo”. In: Népszabadság, 1972. április 27., 7. o.)

„Szépek, levegősek a képek; hallatlan, szinte pazarló bőkezűség az enteriőrök, a csodálatos színhelyek, a több tízezres statisztériát mozgató külső felvételek megválogatásában és kivitelezésében. A fantasztikus empire pompa megalkotása tökéletes. És Bondarcsuk mégis ebbe a monumentalitásra, kőre, bőrre, aranyra és acélra, márványra és drágakövekre épített történetbe is belopja a maga »vox humana«-ját. A lovasroham vad, színes förgetegét egyszer csak lelassítja; a levegőben lassan úszó, vágtató lovasság (Wajda Légiójában is ilyesmit láttunk, de másképpen, s más jelentéssel) nagy érzelmi erővel beszél az önfeláldozás s az értelmetlen halál dilemmájának szörnyű szorításáról; mint ahogyan egy báli szerelmespár egymásra pillantásának bűvöletével, egy gyertyalánggal, egy, a csatamező sarában felnyíló tenyér közeli fényképezésével néha többet tud elmondani, mint kevésbé tehetséges alkotók egy-egy egész filmmel.”

(Geszti Pál: „Történelem és lélekrajz”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. április 29., 8. o.)

Waterloo (1970) – szovjet–olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: H. A. L. Craig, Szergej Bondarcsuk és Vittorio Bonicelli. Az olasz változat párbeszédei: Mario Soldati. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Nino Rota. Díszlet: Mario Garbuglia, Emilio D'Andria és Kenneth Mugglestone. Jelmez: Nagyezsda Buzina, Maria De Matteis, Maria Fanetti, Ugo Pericoli és Alberto Verso. Vágó: Richard C. Meyer. Rendező: Szergej Bondarcsuk. Főszereplők: Rod Steiger (Bonaparte Napóleon), Christopher Plummer (Wellington herceg), Orson Welles (XVIII. Lajos), Jack Hawkins (Sir Thomas Picton tábornok), Virginia McKenna (Richmond hercegné), Dan O'Herlihy (Michel Ney marsall), Rupert Davies (Gordon herceg), Philippe Forquet (La Bedoyere), Gianni Garko (Drouot), Ivo Garrani (Soult), Ian Ogilvy (De Lancey), Michael Wilding (William Ponsonby), Szergej Zakariadze (Blücher tábornok), Terence Alexander (Uxbridge), Peter Davies (Hay lord), Veronica De Laurentiis (Magdalene Hall), Oleg Vidov (Tomlinson). Magyarországi bemutató: 1972. május 11.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Aelita

A vörös palást

A jégsziget foglyai

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

A cigánytábor az égbe megy

Agónia

Elfújta a szél

A zeppelin

Az erőd

AZ ELVESZETT FRIGYLÁDA FOSZTOGATÓI

Steven Spielberg nevét valószínűleg azok is ismerik, akik ritkán vagy egyáltalán nem járnak moziba. Harmadik egész estés játékfilmje, A cápa (1975) óta valamennyi alkotásának bemutatója eseményszámba megy, és ennek megfelelően a szokásosnál is nagyobb médiakampány kíséri őket. Mint minden sikeres személyiség, Spielberg is megosztja az embereket: milliókban számolható hűséges és lelkes rajongói mellett népesnek mondható az ellendrukkerek tábora is. A rajongók szerint a Spielberg-filmek lenyűgöző képalkotói és történetmesélői fantáziáról, a folyamatos fejlődés és megújulás szándékáról tanúskodnak, míg az ellendrukkerek lényegében őt tartják az egyik főkolomposnak azért, hogy a hollywoodi filmgyártás az utóbbi negyven évben feltűnően infantizálódott, és beindult a látványcentrikus filmek – kereskedelmileg tagadhatatlanul sikeres – dömpingje. Nem szeretnék állást foglalni egyik oldal mellett sem, inkább nézzük át a Mester idén negyvenéves klasszikusa, Az elveszett frigyláda fosztogatói keletkezéstörténetét.

A történet

A történet 1936-ban kezdődik Peruban, amikor a bátor régészprofesszor, Indiana Jones egy aranybálványt akar megszerezni az őserdő mélyén rejtőző templomból. Hősünknek számos agyafúrt csapdán kell keresztüljutnia, amíg célba ér, de a kifelé vezető út az igazán nehéz, amikor a falból röpködő nyílvesszők és egy hatalmas, guruló kőgolyó elől is menekülnie kell. És mindezt ráadásul hiába teszi, mert a kijáratnál a riválisa, Belloq várja felfegyverzett hovita bennszülöttek kíséretében. A túlerő miatt a professzor kénytelen átadni a bálványt Belloqnak, ám egy óvatlan pillanatban sikerül elmenekülnie, és a rá várakozó hidroplánnal kereket old üldözői elől. Indyt legközelebb a főiskolán látjuk tanítás közben. Itt keresi fel két katonai hírszerző, akik elmondják, hogy a nácik nagy erőkkel keresik Indy egykori tanárát, Abner Ravenwoodot, aki ismeri az ősi egyiptomi város, Tanisz titkait. A nácik megtalálták a várost, és meggyőződésük, hogy valahol ott rejtőzik a Szövetség ládája, amelyet a zsidók a Tízparancsolat megőrzésére alkottak. A láda gazdája természetfölötti erők birtokába juthat, a német hadsereg például legyőzhetetlenné válna, amennyiben a nácik szerzik meg az ereklyét. A láda pontos helyének meghatározásához szükség van Ré (egyiptomi napisten, nevét régebben „Rá”-nak írták) pálcájának csúcsdíszére, amely a németek szerint Ravenwoodnál van. Jones Nepálba utazik, hogy megtalálja egykori tanárát. Elkésett: Ravenwood már nem él, csak a lányával, Marionnal találkozik. Valaha viszonyuk volt egymással, Indy azonban elhagyta a lányt. Nem csoda, hogy Marion nem árulja el neki, hogy pontosan tudja, hol van a keresett csúcsdísz: a nyakában hordja medálként.

Indy távozása után megjelenik egy rossz arcú, szadista hajlamú náci parancsnok, Toht őrnagy, aki drasztikusabb módszereket vet be, hogy kiszedje Marionból a csúcsdísz hollétét. Szerencsére Indy megérezte, hogy a közelben kell maradnia, így időben közbelép. A kibontakozó csetepatéban Marion kocsmája kigyullad, a csúcsdísz is a lángok közé kerül. Toht megpróbálja szó szerint a markába kaparintani, de a felhevült fémdísz megégeti a tenyerét, ezért elejti. Marionnak és Indynek sikerül elmenekülnie a lángoló kocsmából, miután megszerezték a medált. Mivel a kocsmája elpusztult, Marion csatlakozik Indyhez, és együtt utaznak Egyiptomba. Kairóban megtudják Indy jó barátjától, Sallah-tól, hogy a nácik Belloq vezetésével már elkezdtek ásni ott, ahol a frigyláda helyét sejtik. A német kémek hamarosan elrabolják Mariont. A professzor megpróbálja ezt megakadályozni, aminek egy robbanás lesz a vége, s ebben, úgy tűnik, a lány életét veszti. Azonban a bánat ellenére is muszáj meghiúsítani a nácik sötét mesterkedéseit, ezért Indy és Sallah megfejtik a csúcsdíszbe vésett írást. Kiderül, hogy a németek rossz helyen ásnak. Nekik ugyanis csak a medál egyik fele állt rendelkezésükre, amikor az a kocsmai tűzben beleégett Toht tenyerébe. Az álruhát öltött Indy az ellenség táborának egyik sátrában rátalál a halottnak hitt, megkötözött Marionra. Tervük sikere érdekében nem szabadítja ki, nehogy a lány eltűnése elárulja őket. Persze megígéri, hogy visszajön érte. Sallah-val együtt a csúcsdísz által meghatározott helyen kezd ásni, és célba is érnek. Jonesnak le kell ereszkednie a mélybe, ahol mérgeskígyók ezrei tekeregnek, holott ő gyerekkora óta retteg a kígyóktól. Megtalálja a frigyládát, ám pontosan úgy jár, mint a történet elején a bálvánnyal: megjelenik Belloq, és elveszi tőle a kincset. A férfi tudja, hogy Marion nem lehet az övé, ezért ledobja a lányt a mélybe Indy mellé, és megparancsolja az embereinek, hogy helyezzék vissza a Lelkek Kútjára a hatalmas és súlyos kőtetőt…

A frigyláda

A frigyláda a zsidók egyik szent ereklyéje, amelynek elkészítéséhez az Úr Mózesnek adott útmutatást. Emiatt számos forrásban az olvasható, hogy a ládát maga Mózes készítette, holott a Bibliából az is egyértelműen kiderül, hogy az Úr a munka elvégzésére két mesterembert is küldött hozzá, Bésaléelt és Aholiábot: „És csináljanak egy ládát sittim-fából; harmadfél sing hosszút, másfél sing széleset, és másfél sing magasat. Borítsd meg azt tiszta aranynyal, belől is kivül is megborítsd azt, és csinálj reá köröskörűl arany pártázatot. És önts ahhoz négy arany karikát, és illeszd azokat a négy szegeletére; egyik oldalára is két karikát, a másik oldalára is két karikát. Csinálj rúdakat is sittim-fából, és azokat is megborítsd arannyal. És a rúdakat dugd a láda oldalain levő karikákba, hogy azokon hordozzák a ládát. A rúdak álljanak a láda karikáiban; ne vegyék ki azokból. És a bizonyságot, amelyet néked adok, tedd a ládába. Csinálj fedelet is tiszta aranyból: harmadfél sing hosszút, és másfél sing széleset. Csinálj két Kérubot is aranyból, vert aranyból csináld azokat a fedélnek két végére. Az egyik Kérubot csináld az egyik végére innen, a másik Kérubot a másik végére onnan: a fedélből csináljátok ki a Kérubokat annak két végén. A Kérubok pedig terjesszék ki szárnyaikat fölfelé, betakarva szárnyaikkal a fedelet; arcaik egymásfelé legyenek; a Kérubok arcai a fedél felé forduljanak. A fedelet pedig helyezd a ládára felül, a ládába pedig tedd a bizonyságot, amelyet adok néked. Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közül, melyek a bizonyság ládája felett vannak, mindazokról, amiket általad parancsolok az Izráel fiainak.” (Mózes második könyve 25,10–22, Károli Gáspár fordítása)

Egyes magyarázatok szerint a frigyláda mintájául az a kerekeken guruló „hajó” szolgált, amelyen az ókori germánok hordozták körbe istennőjük, Nerthus képmását. Hasonló építmény az ókori egyiptomi mitológiában is előfordul: Ámon napisten, később Ízisz istennő szobrát vitték körbe ünnepek alkalmával egy ilyen speciális hajón. Noha a frigyláda vállon vihető volt, lehetséges ősi eredetére az angol elnevezés is utal: az „ark” szó ugyanis az angol nyelvben nemcsak frigyládát, hanem bárkát is jelent (Noah’s Ark = Noé bárkája). Ami az anyagát illeti, a sittim fa az úgynevezett palesztin akáciával (Acacia raddiana) azonos, amely Jóel könyve (3,18) szerint az ősi Kánaán völgyeinek erdeit alkotta: „És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.” (Károli Gáspár fordítása) A Vulgata latin nyelvű szövegében az Acacia megnevezés szerepel, amelyet több magyar bibliafordításban tévesen akácfának fordítottak, noha a bibliai tájakon az nem fordulhatott elő, mivel az 1492-ben felfedezett Amerikából került át Európába. A frigyláda a Biblia információi alapján 111,25 cm hosszú lehetett, szélessége és magassága pedig egyaránt 66,75 cm (1 sing [könyök] = 44,5 cm). Mózes idejében a frigyládában helyezték el a Tízparancsolat két kőtábláját, egy kevés mannát aranyedényben, Áron csodálatos vesszejét és Mózes könyvének eredeti példányát.

Miután Salamon király parancsára Kr. e. 967 és 960 között felépült az első jeruzsálemi templom, a frigyládát annak legszentebb helyén, a „Szentek Szentjé”-ben helyezték el. A ládában ekkor már csak a két kőtábla volt, a többi szent tárgynak már a bírák korában nyoma veszett. A kivételt Mózes könyve jelentette, amelyet már máshol őriztek, valószínűleg a kincstárban. Jósiás király uralkodása alatt (Kr. e. 641—609) a templom felújításon esett át, az ereklyét ekkor találta meg Hilkia főpap. Az ellenséges babiloniak támadása miatt Kr. e. 587-ben Jeremiás próféta a frigyládát, az oltárt és a frigysátor maradványait a Nébó-hegy egyik barlangjában rejtette el. Erről a Makkabeusok II. könyvében (2,4 sk.) ezt olvashatjuk: „Az is benne van az Írásban, hogy a próféta isteni sugallatra elrendelte, hogy a sátort és a szövetség ládáját vigyék utána. Aztán fölment arra a hegyre, amelyre Mózes ment az Istentől örökségül kapott földet megnézni. Megérkezvén Jeremiás talált egy barlangszerű lakóhelyet, oda vitte a sátort, a szövetség ládáját és az illatáldozat oltárát. Aztán eltorlaszolta a bejáratot. Kísérői közül néhányan visszatértek, hogy megjelöljék az utat, de nem találták. Amikor Jeremiás ezt megtudta, e szavakkal korholta őket: »A helynek ismeretlennek kell maradnia mindaddig, míg Isten újra egybe nem gyűjti népét, és meg nem könyörül rajta. Akkor az Úr majd kinyilvánítja ezt a helyet. Megjelenik az Úr dicsősége és a felhő, mint Mózes idejében, és akkor, amikor Salamon imádkozott, hogy a templom fölszentelése magasztos legyen.«” (A Szent István Társulat fordítása) Más források szerint amikor a babiloni seregek lerombolták a jeruzsálemi templomot, az ott őrzött kincseket Babilonba vitték, s a frigyláda ekkor tűnt el végleg.

A rendező

A filmtörténet egyik legismertebb és legsikeresebb rendezője, az ortodox zsidó származású Steven Spielberg 1946. december 18-án született az Egyesült Államokban, az Ohio állambeli Cincinnatiban. Apai nagyszülei Oroszországból, a mai Ukrajna területéről vándoroltak be az Egyesült Államokba. Édesapja, az idén augusztus 25-én elhunyt Arnold Spielberg (1917–2020) elektromérnök számítógépek fejlesztésével is foglalkozott, míg édesanyja, Leah Posner (1920–2017) restaurátorként dolgozott, de koncertzongoristaként is ténykedett. A házasfelek 1966-ban elváltak. Stevennek három lánytestvére született: Anne, Nancy és Sue. Tizenhárom éves volt, amikor a szülei megajándékozták egy Super 8-as kamerával. Ezzel forgatta első, nyolcperces rövidfilmjét: a The Lust Gun egy tizenéves árva fiúról szól, aki bosszút akar állni meggyilkolt szülei halála miatt. Tizenhét éves korában Tűzfény címmel készítette el első egész estés alkotását, egy száznegyven (!) perces sci-fi thrillert, amely igazi szerzői film volt, hiszen a forgatókönyvíró, az operatőr, a zeneszerző, a vágó és a producer is Spielberg volt. Ez tulajdonképpen egy korai és kezdetleges változata volt a Harmadik típusú találkozásoknak. Világsikerű ikerfilmje mellett érdekes kuriózum lehetne, de sajnos az első két tekercse egy producer hanyagsága miatt elveszett. Spielberg 1965-ben iratkozott be a Kaliforniai Egyetem rendezői szakára, ahonnan három év múlva távozott. 1968-as rövidfilmje, az Amblin’ már csak azért is említésre érdemes, mert 1984-ben ezt a nevet adta saját filmgyártó cégének. Apja összeköttetéseinek köszönhetően Steven még tizenévesen bejutott a Universal filmstúdióba, ahol asszisztensként dolgozott. Pályakezdéséről ő maga is előszeretettel meséli azt az anekdotát, hogy egy szép napon öltönyben és diplomatatáskával a kezében besétált a filmgyár területére, elfoglalt egy üres irodát, és hetekig senkinek fel sem tűnt, hogy egy idegen ténfereg ott. Ez a jópofa sztori azonban tényleg csak mese.

Spielberg viszonylag gyorsan haladt előre a Universal ranglétráján: 1970-ben mutatták be első saját rendezését, a The Daredevil Gesture-t, amely a Marcus Welby, M. D. című tévésorozathoz készült. Nevéhez fűződik a Columbo című klasszikus bűnügyi tévésorozat első évadjának első része, az Ahogy a könyvben meg van írva (1971). Állítólag makacsul ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és engedtek is neki, újabb epizódokat viszont nem bíztak rá. A Párbaj (1971) volt az első önálló, egész estés tévéfilmje, vagyis amelyet nem egy sorozat számára rendezett. Oly nagy sikert aratott vele, hogy külföldön már mozifilmként forgalmazták, és mindmáig az egyik legjobb alkotásának számít. (Magyarországon a budapesti Filmmúzeum mutatta be 1983-ban.) Megtörtént eset alapján készült a Sugarlandi hajtóvadászat (1974) című dráma: egy fiatal nő segít a férjének megszökni a börtönből, hogy együtt szerezzék vissza nevelőszülőkhöz került kisfiukat. Spielberg pályáján harmadik mozifilmje, A cápa (1975) hozott hatalmas fordulatot: Peter Benchley bestsellerének filmváltozata minden idők egyik legnagyobb kasszasikere volt, kilencmillió dollárból forgatták, és 2020-ig 472 millió bevételt hozott. A sznob filmesztéták azonban átértékelték őt: a tehetséges ifjú titánból, akitől Hollywood megújítását várták, hirtelen egy „money maker” lett, aki – úgy tűnt – inkább belesimul az álomgyár gépezetébe, ahelyett, hogy szembeszállna vele.

Az újabb világsikert jelentő Harmadik típusú találkozások (1977) című sci-fi nekünk, magyaroknak különösen érdekes, mert egyrészt ezért kapott Oscar-díjat Zsigmond Vilmos operatőr – rövid díjátvevő beszédében elfelejtett köszönetet mondani Spielbergnek, aki állítólag emiatt nem hívta többé forgatni –, másrészt a filmbeli szakemberek a Kodály-módszer segítségével próbálnak kapcsolatba lépni a földönkívüliekkel. A Meztelenek és bolondok (1979) című második világháborús gegparádé jelentette az első bukást Spielberg meredeken felfelé ívelő karrierjében. A nyolcvanas éveket mindenekelőtt az Indiana Jones-sorozat első három része fémjelzi: jelen sorok írója töredelmesen bevallja, hogy a legkevésbé méltányolt középső rész, az Indiana Jones és a Végzet Temploma (1984) a legnagyobb kedvence. (Előzménye Az elveszett frigyláda fosztogatói, folytatása az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag). Az E. T. – A földönkívüli (1982) egy újabb sci-fi világsiker volt, amely egy Földön rekedt űrlény és az őt megtaláló gyerekek barátságáról szól. A Bíborszín (1985) a rendezőnek a társadalmi problémák iránti érzékenységéről tanúskodik. Spielberg bátran nyúlt akkor még kényesnek számító témákhoz: a négerek és a nők helyzetéhez, illetve a leszbikus szerelem motívumához. Ehhez a filmhez kapcsolódik az Oscar történetének egyik legkínosabb kudarca: tizenegy kategóriában jelölték, és egyikben sem győzött. Az is példa nélkülinek mondható, hogy egy film ilyen sok jelölést kap úgy, hogy magát a rendezőt nem nevezik. Spielberg legkevésbé értékelt filmjének tartják A Nap birodalma (1987) című háborús drámát. Ellendrukkerei szerint az vele a legnagyobb baj, hogy a gyermeki nézőpont túlságosan dominánssá vált benne, ami csökkentette a drámai téma hatásfokát. Az Örökké (1989) volt az első remake Spielberg pályáján, ami annak ellenére megbukott, hogy ez volt a közönség egyik örök kedvence, Audrey Hepburn utolsó filmje. A szigorú kritikusok szerint a rendező túltolta a romantikát, és már-már elviselhetetlenül szirupos giccset alkotott.

A kilencvenes évek a Pán Péter-mese kissé kaotikus filmváltozatával, a Hookkal (1991) kezdődött Spielberg számára: nem bukott meg vele, de az opusz a várakozások alatt teljesített. Ellenben az 1993-as esztendő kirobbanó sikereket hozott. A Michael Crichton bestselleréből készített Jurassic Park elképesztő látványvilága még azoknak is tetszett, akik egyébként bőven hangoztatták a kifogásaikat. A Schindler listája már a bemutatása előtt viharokat kavart: sokan amiatt aggódtak, hogy a holokauszt témája nem való a kasszasikergyáros, gyermeklelkű rendezőnek. Ha nem is mindenkit, de a kétkedők többségét a fekete-fehérben forgatott nagy hatású dráma meggyőzte, és Spielberg végre megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart. Bár akkoriban még azt hangoztatta, hogy ezentúl inkább komolyabb témákkal szeretne foglalkozni, következő filmje a Jurassic Park folytatása, Az elveszett világ (1997) volt. A pénzben mérhető fogadtatásra most sem lehetett panasz, az általános vélemény mégis az volt, hogy a második rész nem ér fel az előzményéhez. Bő tíz évvel a Bíborszín után Spielberg újra az amerikai négerek helyzetével foglalkozott: az Amistad (1997) egy megtörtént eset rekonstruálásán keresztül az emberi szabadság kérdéskörét járta körül. Több forrásban is azt találjuk, hogy ez volt a Spielberg által alapított új cég, a DreamWorks első mozifilmje, ám csak másodikként került a mozikba, két és fél hónappal a The Peacemaker (1997) után. A direktor egyik legtöbbre értékelt filmje a Ryan közlegény megmentése (1998), amely meghozta számára a második rendezői Oscart.

A kétezres években a Spielberg már egy márkanév is, a minőség és a siker szinonimája. Mindenki tudja, nagyjából mire számíthat, ha megnéz egy Spielberg-filmet, ugyanakkor a direktor megpróbált mindegyik alkotásával valami újat is hozni. Az elmúlt húsz év Spielberg-opuszait jómagam három csoportba osztanám: a tőle megszokott „mesemondó” filmek (Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Tintin kalandjai, A barátságos óriás, Ready Player One), a komolyabb témákat feldolgozó alkotások (Terminál, München, Lincoln, Kémek hídja, A Pentagon titkai) és az ún. „átmeneti” művek, amelyek igazából mindkét csoportba besorolhatók lennének (A. I. – Mesterséges értelem, Különvélemény, Kapj el, ha tudsz, Világok harca, Hadak útján). Tavaly év végén, Spielberg 74. szülinapján mutatták volna be új művét, a West Side Storyt, a COVID-járvány miatt azonban a premiert egy évvel elhalasztották. A West Side Story a második remake és az első musical a Mester pályáján, amelynek még mindig nincs vége. Javában dolgozik ugyanis következő filmje, az Edgardo Mortara elrablása előkészítésen. A XIX. századi Itáliában játszódó dráma főszereplője egy zsidó fiú, akit erőszakkal nevelnek kereszténnyé. Spielberg a hetvenes évek végétől producerként is ténykedik, s olyan rendezőegyéniségek pályáját segítette, mint például Robert Zemeckis, Joe Dante és Barry Levinson. Mint producer jelenleg is több projekteken dolgozik: az egyik egy életrajzi film Leonard Bernsteinről, a West Side Story zeneszerzőjéről, a másik a Bíborszín musicalváltozata, valamint szó van a Roger nyúl a pácban második és a Szörnyecskék harmadik részéről is. Előkészületben az Indiana Jones ötödik része is, amelynek eredetileg a rendezője is lett volna, de visszalépett, mert szerinte most már egy új, fiatal rendező látásmódjára van szükség ahhoz, hogy a széria megújuljon. Steven Spielberg kétszer nősült: Amy Irving 1985 és 1989 között volt a felesége, a szintén színésznő Kate Capshaw-t pedig 1991-ben vette el. Első felesége egy, a második három gyermeket szült neki, továbbá három örökbefogadott gyereke is van.

Az előzmények

Az elveszett frigyláda fosztogatói az egyik leghíresebb Spielberg-film, ám az ötlet nem tőle, hanem a barátjától, George Lucastól származott. Lucas a hetvenes évek elején két fordulatos történetet is kitalált, mindkettővel a harmincas-negyvenes évek kalandfilmsorozatainak modern változatát akarta megvalósítani. Az egyik a Csillagok háborúja volt, a másik pedig Az elveszett frigyláda fosztogatói, amely akkor még az Indiana Smith kalandjai (The Adventures of Indiana Smith) címet viselte. 1975-ben Lucas és az akkor még szintén a másodvonalba tartozó rendező, Philip Kaufman több hétig dolgozott az Indiana Smith-projekten. Kaufman olvasta Trevor Ravenscroft (1921–1989) The Spear of Destiny: The Occult Power Behind the Spear Which Pierced the Side of Christ, and How Hitler Inverted the Force in a Bid to Conquer the World című könyvét, amely az 1972-es esztendő bestsellere volt az okkultizmus témájában. A kötet annak a lándzsának a történetét mondja el, amelyet a legenda szerint egy Longinus nevű római katona Krisztus oldalába döfött. A lándzsa mágikus erőre tett szert, amelyet Nagy Konstantin császártól Adolf Hitlerig többen is megpróbáltak felhasználni ahhoz, hogy átformálják a világot. Ebben a könyvben Ravenscroft az elveszett frigyládáról is írt. Kaufman a kalandor régész Indiana Smith figuráját a frigyláda legendájával ötvözte, és ezáltal a történetbe emelte a nácizmus, a lázadás és a miszticizmus témáját, amely motívumok a Csillagok háborúja cselekményébe is beépültek. Rövidesen azonban kiszállt a projektből, mert Clint Eastwood felkérte, hogy vegyen részt A törvényenkívüli Josey Wales (1976) forgatókönyvének megírásában, sőt rendezze is meg a filmet. Nem csinált túl jó vásárt, mert Eastwood 1975. október 24-én kirúgatta, és személyesen lépett a helyébe. A hivatalos indoklás szerint „kreatív művészi nézeteltéréseik” voltak, bennfentesek szerint a legfőbb ok mégis az volt, hogy Kaufman élénken érdeklődött a női főszerepet alakító Sondra Locke iránt, akinek Eastwood is csapta a szelet, később feleségül is vette.

Miután Kaufman beszállt az Eastwood-filmbe, Lucas kizárólag a Csillagok háborújára koncentrált, és Indiana Smith története hosszabb időre a fiókba került. Lucas, Spielberg és még néhány barátjuk épp Hawaiin nyaraltak, amikor 1977. május 25-én bemutatták a Csillagok háborúját. Lucas izgatottan várta a fogadtatásról szóló első híreket, ámbár ő maga a bukást tartotta valószínűbbnek. Tévedett. A film hatalmas sikert aratott, a kritikái is többnyire jók voltak, így a cimborák oldott hangulatban társalogtak jövőbeni terveikről. A Harmadik típusú találkozások bemutatója előtt álló Spielberg szívesen elvállalt volna egy James Bond-filmet, mire Lucas – állítólag a tengerparton homokvárépítés közben – azt mondta, neki van egy sokkal jobb ötlete, és elmesélte az Indiana Smith-sztorit. Stevennek nagyon tetszett – „Olyan, mint egy James Bond-film, csak kütyük nélkül” –, csupán egyetlen dologgal nem volt kibékülve: a főhős túl hétköznapi családnevével, amelyet később Jonesra változtattak. Egyébként Lucas malamut kutyáját nevezték Indianának, aki már a Csillagok háborúja Chewbaccájához is inspirációt jelentett, az Indy-filmek harmadik részéből pedig megtudhatjuk, hogy idősebb Jones is a kutyájuk után nevezte el a fiát. Lucas kezdettől fogva egy trilógiát akart, mire Spielberg visszakozott, mert semmi kedve nem volt még két forgatókönyvön munkálkodni, ugyanis (akkor még) nem nagyon lelkesedett a folytatásokért. Haverja megnyugtatta, hogy semmi pánik, ő már megírta a két folytatást is. Steven ekkor beleegyezett a dologba, ám amikor eljött a második rész ideje, Lucas töredelmesen bevallotta, hogy még egyetlen betűt sem írt le a folytatások forgatókönyvéből.

A forgatókönyv

Miután Spielberg visszatért Hollywoodba, felvette a kapcsolatot Lawrence Kasdan forgatókönyvíróval, aki akkor már megírta a forgatókönyvet az Amerikai románc (1981) című filmhez, amelyet Spielberg mint executive producer akart megvalósítani. Lucas elolvasta a szkriptet, és utána beleegyezett abba, hogy Kasdan legyen a Frigyláda egyik forgatókönyvírója. A három férfi egy álló hétig foglalkozott azzal, hogy magnószalagra mondják a közös filmmel kapcsolatos elképzeléseiket. A hatalmas kőgolyó a film elején Spielberg ötlete volt: Carl Barks The Seven Cities of Cibola című 1954-es képregényéből vette át, amely a nálunk is jól ismert mesefigura, Dagobert bácsi egyik kalandját mondja el. Lucas később beismerte, hogy Dagobert bácsi egyéb kalandjai inspirálták a nyitójelenet több ötletét is a bálványt védő csapdákról. Lucas javasolta a tengeralattjárót, a „nácibérenc” kismajmot, illetve azt a jelenetet, amikor Marion felpofozza Jonest Nepálban. Munka közben vita alakult ki arról, hogy ki legyen Indy társa: egykori mentora vagy egy volt szeretője. Kasdan kompromisszumot ajánlott: legyen a néhai mentor lánya, aki valaha Indy barátnője volt. Az ötletek legépelve körülbelül 100 oldalt tettek ki, ez lett a végső forgatókönyv szilárd alapja.

Kasdan beépítette a Lucas és Spielberg által kitalált kulcsjeleneteket a Lucas és Kaufman által kigondolt cselekményvázba, és szerves egységgé formálta az egészet. Néhány költségesnek ígérkező grandiózus jelenetről le kellett mondaniuk: a pajzsként használt hatalmas gong egy sanghaji zűrzavarban, a kiugrás a repülőgépből egy gumicsónakon és a csillés üldözés egy föld alatti bányában a folytatásba került át. 1978 augusztusában Kasdan átadta az első forgatókönyv-tervezetet Lucasnak, és utána egy időre kiszállt a Frigyláda-projektből. Lucas ugyanis már elkezdett dolgozni a Csillagok háborúja folytatása, A birodalom visszavág (1980) forgatókönyvén, és ehhez is szüksége volt Kasdan tehetségére és ötleteire. A Daily Variety 1979. augusztus 1-jei száma arról tudósított, hogy Kasdan végzett A birodalom visszavággal, és visszatért az Indiana Jones-filmhez. Itt jegyezzük meg, hogy Spielberg és Lucas között olykor előfordultak véleménykülönbségek is, melyekből szoros barátságuknak köszönhetően sosem lett harag. Lucas szerint Indiana egy olyasfajta kalandor playboy, mint a 007-es, míg Spielberg szerint a figura már attól összetetté vált, hogy egyszerre volt professzor és kalandor. Ő egy olyasfajta személyiséget képzelt el, mint amilyet Humphrey Bogart játszott A Sierre Madre kincsében (1948). A Bogart-figura alkoholizmusa azonban kényes motívumnak ígérkezett egy családi szórakoztatásra szánt filmben, ezért hamar lemondtak róla. Indy személyiségének kidolgozásához a leghasznosabb mintának Harry Steele bizonyult, akit Charlton Heston alakított Az inkák titka (1954) című kalandfilmben. Spielberg fantáziája időnként nagyon meglódult: Tohtnak például géppuskaként funkcionáló robotkezet képzelt el a fejébe épített rádióantennával. Lucas megvétózta ezt az ötletet, szerinte ez már inkább egy sci-fibe illene. A cimborák elképzeléseit elsőként Jim Steranko képregényrajzoló jelenítette meg, és illusztrációi segítették Spielberget abban, hogy komoly döntéseket hozzon Indy külsejére és a film látványvilágára vonatkozóan.

A Lucasfilm Ltd. bejelentette, hogy 1980-ban megkezdik a forgatást. Lucas még ’79 augusztusában felkérte volt filmfőiskolás társát, Howard Kazanjiant, hogy legyen Az elveszett frigyláda fosztogatói executive producere. Három hónappal később megszületett a film véglegesnek szánt forgatókönyve, Lucas pedig hozzálátott, hogy megtalálja a gyártó-forgalmazót. Húszmillió dollárra volt szüksége a forgatáshoz, a legtöbb tárgyalópartner azonban kizártnak tartotta, hogy ennyi pénz elegendő legyen egy ilyen kaliberű filmhez. Az se volt jó ajánlólevél, hogy Spielberg előző alkotása, a nagy költségvetésű Meztelenek és bolondok (1979) megbukott. Ráadásul Lucas nyílt lapokkal játszott, mert a kezdet kezdetén kijelentette, hogy a haszonból jelentős részesedésre (80%-ra!) tartanak igényt, és a filmmel kapcsolatos licencjogok javát (a kapcsolódó termékekre vonatkozóan is) maguknak kívánják fenntartani. A Paramount Pictures igazgatója, Michael Eisner is azon a véleményen volt, hogy a húszmillió valószínűleg még a nyitójelenetre se lesz elég, ugyanakkor ráérzett arra, hogyha jól alakulnak a dolgok, az Indy-film nagyon nagy durranás lehet, és hatalmas bevételeket hozhat. Elfogadta Lucas feltételeit, s persze neki is volt néhány: például négy folytatásra szóló kötelezettség az alkotók részéről. A megegyezés létrejött, és úgy tartják, hogy Hollywood történetének egyik legjövedelmezőbb szerződését sikerült tető alá hozni – mindegyik fél szempontjából.

A szereposztás

A Hollywood Reporter 1979. november 13-i számában hozták nyilvánosságra, hogy a film forgatása 1980 márciusában kezdődik Nagy-Britanniában, a borehamwoodi EMI-Elstree Studiosban, ahol a Csillagok háborúja és A birodalom visszavág forgatásának oroszlánrésze is zajlott. A Daily Variety 1980. január 30-i számában már a szereposztásról is szó esett. Lucas takarékossági terveinek egyike az volt, hogy a főszerepet egy viszonylag ismeretlen színésznek szánta. Próbafelvétel készült Tim Mathesonnal, Peter Coyoteval és John Shea-vel. Szóba került még Michael Biehn, Barry Bostwick, Bruce Boxleitner, John Calvin, Sam Elliott, Christopher Guest, Mark Harmon, David Hasselhoff, Paul Le Mat, Nick Mancuso és Sam Shepard is. Az viszont nagyvárosi legenda, hogy Jeff Bridges lemondta a szerepet, mert ő maga is megerősítette, hogy valójában fel sem ajánlották neki. Lucas legesélyesebb jelöltje Tom Selleck volt, aki ugyan már 1969-ben a kamerák elé állt, de egy évtizeden át csak parányi szerepeket kapott, és inkább reklámokban foglalkoztatták. Mire Lucas felajánlotta neki Indiana Jones szerepét, kiderült, hogy Selleck már megkapta élete nagy lehetőségét, a Magnum című tévésorozat főszerepét. A gyártó cég, a Universal hallani sem akart arról, hogy kölcsönadja őt Lucasnak. Május 9-én a Hollywood Reporter lehozta a hírt, hogy Selleck visszautasította, hogy eljátssza a vagány kalandort. Négy nappal később a Daily Variety világgá kürtölte, hogy a szerep Harrison Fordé, aki már negyedszer fog Lucasszal dolgozni. Lucas először ellenezte a dolgot, mert nem akarta, hogy Ford olyan állandó szereplője legyen a filmjeinek, ahogyan Robert De Niro Martin Scorsese alkotásainak. Han Solóként nyújtott remek alakítása miatt viszont Spielberg ragaszkodott hozzá. Véleményét Frank Marshall és Kathleen Kennedy producerek is osztották, ezért végül Lucas is beadta a derekát.

Mariont Spielberg barátnője, Amy Irving játszotta volna, de a pár épp akkoriban mosolyszünetet tartott. Sean Young eredménytelenül jelentkezett a castingra, míg a komoly esélyes Debra Winger nemet mondott, mert érdektelennek találta a figurát. Egyéb jelöltek: Valerie Bertinelli, Patti D'Arbanville, Lisa Eilbacher, Barbara Hershey, Maureen McCormick, Michelle Pfeiffer, Linda Purl, Jane Seymour, Mary Steenburgen és Dee Wallace. A lehetőséget végül Karen Allen kapta. (Spielberg és Irving 1984-ben kibékültek, s a következő évben összeházasodtak, 1989-ben viszont elváltak.) Sallahot eredetileg Danny DeVito alakította volna, aki több filmre szóló megállapodást kötött a Paramounttal, és tévés elkötelezettségei miatt vissza kellett lépnie. Ekkor Kevork Malikyant hívták meghallgatásra, aki egy közlekedési dugó miatt egy órát késett. Az alkotók John Rhys-Daviest találták a legjobbnak. Belloq szerepét Lucas állítólag eleve a francia színész-énekesnek, Jacques Dutronc-nak írta, ám vele valamiért nem jött össze a dolog. Fontolóra vették a brit Jonathan Pryce és az olasz Giancarlo Giannini szereplését is, mígnem Paul Freemant választották. Marcus Brodyt a brit Denholm Elliott alakította, akit Spielberg különösen kedvelt. Arnold Tohtot Ronald Lacey játszotta, aki a rendezőt a harmincas-negyvenes évek kiváló német karakterszínészére, a gonosztevő szerepeket nagyszerűen alakító Peter Lorre-ra emlékeztette. A szerepet először Klaus Kinskinek ajánlották fel, aki az önéletrajzában azt írta, hogy szeretett is volna Spielberggel forgatni, de szerinte a forgatókönyv „idióta szarság” volt. Szó volt Roman Polańskiról is, ő azonban nem tudott volna Tunéziába utazni. Wolf Kahler mint Dietrich ezredes látható a filmben, míg az akkoriban még ismeretlen Alfred Molina a nyitójelenet egyik epizodistája volt. Itt jegyezzük meg, hogy az eredeti forgatókönyvben Toht még Belzig, Dietrich pedig Schleimann néven szerepelt. Toht már akkor meghalt volna, amikor az Indyt a sivatagban üldöző német jármű a mélybe zuhan. A szereplők közül mindenképpen említsük meg Pat Roach nevét is, hiszen különös rekord fűződik a személyéhez: kétszer is meghal ebben a filmben. Először Marion kocsmájában mint a Tohtot kísérő nácik egyike. A második alkalommal ő az a tagbaszakadt félmeztelen férfi, aki bunyóba keveredik Indyvel a felszállásra készülő repülőgép közelében, és nagyon rosszul végzi.

A forgatás

A film forgatása 1980. június 23-án kezdődött a franciaországi La Rochelle-ben, egy olyan tengeralattjáró-bázison, amelyet a második világháborúban a németek használtak. Itt vették fel a német tengeralattjáró, illetve a gőzhajó jeleneteit. Frank Marshall producer korábban a nyugatnémet Bavaria filmstúdió műtermeiben talált egy tengeralattjáró-modellt. Ezt egy olyan filmhez építették, amelyet végül nem forgattak le. Más források úgy tudják, azt a modellt használták, amely Wolfgang Petersen emlékezetes háborús szuperprodukciójához, A tengeralattjáróhoz (1981) készült. A modellt az NSZK-ból Franciaországba szállították, ahol öt nappal a forgatás megkezdése előtt befejeződött az összeszerelése. A gőzhajó egy egyiptomi hajó volt, amelyet Írországtól béreltek, és Angliában felújították, mielőtt La Rochelle-be vitték volna. A két hajó a parttól három mérföldre horgonyzott le. Az időjárás viharos volt, ezért öt napig tartott, amíg a technikai stábot és a színészeket a fedélzetre juttatták. 1980 júliusának legelején a filmesek áttelepültek a londoni EMI-Elstree Studios műtermeibe. Itt egyszerre öt színpadon körülbelül kétszáz munkás dolgozott gőzerővel a díszletépítésen. Először a Lelkek Kútjánál játszódó jelenetet akarták felvenni, de a díszlet nem készült el időben. Ezért változtattak a menetrenden, előrevették a térképteremben játszódó epizódot, illetve a csacsapoják ősi templomában zajló eseménysort. Utóbbihoz a Satipót alakító Alfred Molinának élő óriáspókokat tettek a hátára. Ezekkel nem is volt semmi probléma mindaddig, amíg egy nőstény nem került közéjük, mert akkor izegni-mozogni kezdtek. Molina állítólag be volt tojva (ne firtassuk, hogy képletesen-e, vagy szó szerint is), ám épp ez kellett a jelenethez, és szerencsére nem történt semmi baj. A felvételhez egyébként veszélytelen mexikói tarantulákat használtak: ezt a fajt egzotikus háziállatként is szokták tartani.

Ahhoz a jelenethez, amelyben a főhős farkasszemet néz egy kobrával, egy üveglapot helyeztek Harrison Ford és a kígyó közé. Bakivadászok hívták fel rá a figyelmet, hogy az üveglap látható, amikor a fény egy bizonyos szögből esik rá. (Ezt a hibát a 2003-as DVD-verzión korrigálták.) A valóságban egyébként se Spielberg, se Ford nem rettegett a kígyóktól, ámbár a színészt állítólag a hányinger kerülgette, amikor meglátta azt a rengeteg (szám szerint hétezer) tekergő hüllőt a díszletben. Többségük az abszolút veszélytelen páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus) fajhoz tartozott, amely inkább a mérete miatt kelt félelmet. Jelen voltak azonban valóban veszélyes fajok, sőt baleset is történt: az egyik stábtagot megmarta egy piton. Norman Reynolds díszlettervező üveggyapotból alkotta meg azt az óriási kőgolyót, amely üldözőbe veszi Indyt. Spielberget annyira lenyűgözte a hatalmas golyó, hogy a tervezettnél tizenöt méterrel hosszabb utat építtetett neki. A munkások a hatalmas kelléket hozzáerősítették egy karhoz hasonlító szerkezethez, amely lehetővé tette, hogy a golyó egy kötött pályán guruljon végig a speciális csúszda aljáig. Itt összetörte a cseppkőimitációkat, melyeket minden megismételt felvételhez helyre kellett állítani. Magát a golyót viszont úgy tervezték, hogy az ismétlésekhez is használni lehessen.

A stáb 1980. augusztus 25-én utazott a következő helyszínre, a tunéziai Tozeurba. Maga a forgatás a sivatagban zajlott rekkenő hőségben, több mint 700 szereplővel – nagyobb részük statiszta volt. A szintén tunéziai Kairuán és Sousse is forgatási helyszín volt. A népes filmstáb először a monasztiri Sahara Hotelben rendezte be a főhadiszállását: mind a 114 szobát lefoglalták. Ezután a Port El Kantaoui-i Hannibal Palace Hotelbe települtek át. A frigyláda felnyitásának jelenetét Tozeurtól tizennégy mérföldnyire északra, a Sidi Bouhlel kanyonban vették fel, ahol korábban a Csillagok háborúja azon jelenetét forgatták, amikor Luke Skywalker először találkozik Obi-Wan Kenobival, továbbá itt vették fel a Tatuinon játszódó eseményeket is, illetve azt, amikor a dzsavák megtámadják R2-D2-t. A váratlan esőzések miatt a Frigyláda itt játszódó jeleneteit nem sikerült a kijelölt határidőig leforgatni, ezért a néhány nappal később érkező második stábra maradt a pótforgatás. A tunéziai munkát a gyakori betegségek igencsak megnehezítették. A kánikula legalább akkora problémákat jelentett, mint az étel, amely számos stábtagnál hasmenést okozott. John Rhys-Davies járt legrosszabbul, állítólag egy alkalommal a vécéig sem jutott el, olyan hirtelen lépett fel nála a székletürítési inger. A forgatási nehézségek ellenére a kreativitással nem volt gond: több remek jelenet improvizáció eredményeként született, mint például Marion szökése vagy a repülőgépes epizód. Ez utóbbi forgatásán elszakadt egy ínszalag Harrison Ford bal lábában, és az egyik kerék áthajtott a térdén. Mégsem ekkor lett elege a megpróbáltatásokból, hanem amikor Kairuánban azt a jelenetet vették fel, amikor a kairói forgatagban meg kell küzdenie a karddal rátámadó ellenféllel. Harrisont ekkor már erősen gyötörte a vérhas, ezért néhány sikertelen próbálkozás után megkérdezte Spielbergtől: „Miért nem lőjük le egyszerűen a fickót?” A kényszerhelyzetben támadt ötletből a film egyik legjobb poénja lett. Pedig a rossz fiút megszemélyesítő Terry Richards kaszkadőr hetekig gyakorolt, hogy megtervezze a kard vs. ostor összecsapást.

A kamionos jelenetet Spielberg és a második stábot irányító Michael (Micky) D. Moore rajzai alapján tervezték meg és forgatták le. Az a rész, amikor Indyt maga után vonszolja a jármű, már a második stáb leleménye volt, a színészről készült közeliket viszont Spielberg személyesen forgatta. Harrison Ford a veszélyes jelenetek többségét saját maga csinálta meg, kaszkadőr csak ritkán ugrott be helyette: Vic Armstrong egyes lovas jeleneteknél, Martin Grace a zuhanó szobornál és Terry Leonard a kamionos epizódnál. 1980. szeptember 30-án a stábtagok újra felkerekedtek, és a Hawaii-szigetekhez tartozó Kauaira utaztak, ahol a dél-amerikai őserdőben játszódó nyitójelenet külsőit forgatták le. Forgatási helyszín volt még az angliai Hertfordshire megye egyik kisvárosában, Rickmansworthban található Royal Masonic School (Királyi Szabadkőműves Iskola), valamint három észak-kaliforniai város: San Rafael (itt volt Jones otthona), Marin és San Francisco. Utóbbi helyszínen a városháza Washington D. C.-t helyettesítette. Ez a jelenet egyébként az első vágásban még nem szerepelt, és csak utólag került a filmbe, hogy magyarázatot adjon Indy és Marion kapcsolatára. A kiegészítés ötlete Lucas feleségétől, a filmvágó Marciától származott. Az elveszett frigyláda fosztogatóiról kevésbé köztudott, hogy kölcsönvett képsorokat is tartalmaz: Indy egy Douglas DC–3-as gépen repült Nepálba, és ezt A Kék Hold völgye (1973) című filmből vették át, míg egy utcai jelenet esetében a Hindenburg (1975) című filmből kölcsönöztek. Hetvenhárom munkanap után, 1980 októberében, tizenkét nappal a kitűzött határidő előtt ért véget a forgatás. A végösszeg 22,8 millió dollár volt.

A speciális effektusok

A speciális effektusok a Lucas által 1975-ben alapított Industrial Light & Magic szakembereit dicsérik. E jelenetek egyike, amikor Indy a vízről felszálló Pan Am géppel Nepálba indul: a repülőgép mögött egy térképen látjuk a megtett utat. Ugyancsak trükkfelvétellel oldották meg, amikor a taniszi Térképteremben a Ré Pálcájának csúcsdíszén keresztülvilágító napfény megmutatja a frigyláda pontos helyét. Az ILM trükkmesterei valósították meg azt a képsort is, amikor a sivatagi üldözés közben a nácik egyik járműve a sziklákról a mély szakadékba zuhan. A legnehezebb feladatok akkor adódtak, amikor a nácik felnyitják a frigyládát, amelyből kirepülnek a szellemek, és az egyik gyönyörű női arc hirtelen ijesztően torzzá változik. A kísérteties megjelenést azzal érték el, hogy a szellemeket víz alatt filmezték, hogy a lebegés érzetét keltsék. Toht fejének elolvadásához először is a szerepet alakító Ronald Lacey fejéről viaszmásolatot készítettek, és azt egy hősugárzóhoz helyezték. A kamerában lévő filmszalag a normálisnál jóval lassabb sebességgel forgott, így a normál sebességű lejátszáskor az eseménysor felgyorsulva látszódott. Dietrich „fonnyadó” fejéhez csupán egy olyan modell kellett, amely belülről üres volt, és mindössze a levegőt kellett kiszippantani belőle. Az eredeti változatban látható volt, amint Belloq feje felrobban. Emiatt viszont az MPAA (az amerikai cenzúrabizottság) „R” kategóriába sorolta a filmet (kiskorúak kizárólag szülői kísérettel nézhetik meg), ami jelentősen leszűkítette a potenciális nézők körét. Az alkotók nem akartak rosszabbat a „PG” (szülői kíséret ajánlott, de nem kötelező) kategóriánál, ezért egy tűzfátyol mögé rejtették a felrobbanó fejet. A frigyládát rejtő támaszpontot James Tissot festményei alapján Brian Muir és Keith Short valósította meg. A hangeffektekért felelős csapatot Ben Burtt vezette. Jones pisztolyának egy .30-30 Winchester puska kölcsönzi a hangját. A verekedések közben hallható hangok úgy keletkeztek, hogy bőrkabátokat és baseballkesztyűket püföltek egy baseballütővel. A Lelkek Kútjának több ezer kígyóját „szinkronizálni” kellett: a hüllősereglet hangjának előállításához csupán emberi ujjak, sajttepsik és szivacsok kellettek. A frigyláda kinyitásának hangját meglehetősen prózai módon egy vécétartály fedelének elcsúsztatásával imitálták. A felnyitott láda hangjának megalkotásához Burtt szintetizátorokat használt, a szellemekéhez pedig delfinek és oroszlánfókák hangját elegyítette. A nyitójelenetben a kőgolyó hangjához egy olyan autóét használták, amely lefelé gurul egy kavicsos felhajtón.

A filmzene

Az elveszett frigyláda fosztogatói kísérőzenéjét John Williams írta, aki a Sugarlandi hajtóvadászat óta dolgozott Spielberggel, és mint tudjuk, az ő nevéhez fűződik a Star Wars-széria zenéje is, amelyet a London Symphony Orchestra (Londoni Szimfonikus Zenekar) adott elő. A zenekar játszotta a Harmadik típusú találkozások kísérőzenéjét is, de a Frigyláda után már nem vettek részt más Spielberg-filmben. A soundtrack legismertebb tétele, a Raiders March kizárólag Indiana Jones személyének zenei felvezetésére szolgált, ám annyira népszerű lett, hogy a folytatásokban is felhasználták. Ahogy egy online kommentelő szellemesen megjegyezte, ezt a zenét csupán három ember utálta teljes szívéből: René Belloq, Toht őrnagy és Dietrich ezredes. Williams eredetileg két különböző zenei témát is kitalált Indy számára. Spielbergnek annyira tetszett mindkettő, hogy azt kérte a zeneszerzőtől, egyesítse azokat egyetlen tételben: ez lett a Raiders March. A hátborzongató, apokaliptikus zenei témák a frigyládához kapcsolódnak, míg a romantikusabb melódiák Marion személyéhez, illetve Indyvel való viszonyához kötődnek. A filmzenét 1981 februárjában vették fel a londoni Abbey Road Studiosban. A soundtrack album ugyanazon év júniusában került a boltokba a Columbia Records forgalmazásában: a 43 perces zeneanyag kilenc trackből állt. A rajongók kedvéért 1995-ben CD-n és LP-n megjelentettek egy harminc perccel hosszabb változatot is. A tizenkilenc track között voltak vadonatúj szerzemények, illetve a régiek közül néhány tétel kibővített változatban hallható.

A fogadtatás

A filmet 1981. június 12-én mutatták be az Egyesült Államokban, egyszerre 1078 moziban. A nyitó hétvégén 8 305 823 dollárt termelt. Ezzel ugyan a bevételi toplista élére ugrott, ennek ellenére a Paramount fejesei nem győzték bekapkodni a szíverősítő tablettákat. Ők ugyanis lényegesen nagyobb bevételre számítottak, minden idők egyik legsikeresebb produkciójává akarták kihozni a filmet, hogy a Lucasfilmmel kötött szerződésüknek megfelelően számukra is extraprofitot termeljen. A remények nem voltak túlzók, elvégre a következő héten mutatták be a Superman II-t, amely 14,1 millió dollárral indított az első hétvégéjén. A Frigyláda emiatt leszorult a box office-lista éléről, és hetekig nem tudta legyőzni a konkurensét, ámbár fokozatosan csökkent a két film közötti bevételkülönbség. A hatodik hétvégén – miután növelték a játszóhelyek számát – Indiana Jones végre lenyomta Supermant, és visszakerült a toplista élére. 111 nappal a premier után megtörtént, amire a Paramount fejesei vártak és vágytak: a Frigyláda bevételei meghaladták a 135 millió dollárt, a cég addigi rekordere, a Grease (1978) bevételeit. Az első körben a Spielberg-film 212 millióig jutott (az Egyesült Államok és Kanada összesen), és ezzel az 1981-es esztendő legjövedelmezőbb filmje lett, a világforgalmazással pedig 384 millió dollárt hozott. Hab a tortán, hogy kritikai fogadtatása is túlnyomórészt kedvező volt. Akadtak persze, akik fanyalogtak – mint például Pauline Kael, akiről Lucas pár év múlva egy gonosztevőt nevezett el a Willow (1988) című fantasyjében: Kael tábornokot, akit mellesleg a Frigyláda egyik rosszfiúja, Pat Roach játszott. Mások azt mondták, hogy Indy kalandja erőszakosabb, mint ami egy PG-filmtől elfogadható lenne, a többség viszont remek szórakozásnak tartotta.

Az elveszett frigyláda fosztogatói nemcsak kasszarekordokat döntögetett, hanem komoly szakmai elismeréseket is bezsebelhetett. Igaz, Golden Globe-ra csupán Spielberget jelölték a rendezésért, de alulmaradt Warren Beattyvel szemben, akit a Vörösökért (1981) díjaztak. Éppen ezért okozott nem kis meglepetést, hogy az 1982-es Oscar-gálán a film nyolc kategóriában indult esélyesként, és négyben győzedelmeskedett is: legjobb látványtervezés és díszlet (Norman Reynolds, Leslie Dilley, Michael Ford), legjobb hang (Bill Varney, Steve Maslow, Gregg Landaker és Roy Charman), legjobb vágás (Michael Kahn) és legjobb vizuális effektek (Richard Edlund, Kit West, Bruce Nicholson és Joe Johnston). Különdíjat kapott Ben Burtt és Richard L. Anderson a hangeffektekért. A legjobb film Oscarját azonban a brit Tűzszekerek kapta, és ennek zeneszerzője, Vangelis vehette át a legjobb filmzenéért járó Oscart a Frigyládáért szintén nevezett John Williams helyett. Steven Spielberg helyett az Oscaron is Warren Beatty diadalmaskodott (vajon a Vörösök vagy a Frigyláda állja-e jobban az idő próbáját?), Douglas Slocombe helyett pedig a Vörösök olasz operatőrje, Vittorio Storaro vihette haza a Filmakadémia aranyszobrát. Sorolhatnám még a Frigyláda díjait és jelöléseit, de ezeket az infókat az érdeklődők megtalálhatják az IMDb-n. Nézzük inkább a magyar vonatkozásokat! Az elveszett frigyláda fosztogatói hazai premierje négy évet késett. A magyar filmátvételi delegáció 1981 novemberében Londonban látta a filmet, és elutasította az átvételét. A bizottság egyik tagja a MOKÉP igazgatója, Gombár József volt, aki 1984. június 20-án határozattal átvettnek nyilvánította az opuszt néhány más, függőben lévő amerikai filmmel együtt. A forgalmazó harmincezer dollárt kért a filmért, ami az állandó devizagondokkal küszködő magyar fél számára túl magas összeg volt. Az üzlet pár héten belül mégis megköttetett, ennek ellenére novemberben meg kellett sürgetni a külföldi partnert, hogy szállítsa végre a Spielberg-filmet a többi megvásárolt alkotással együtt. Közben, 1984. október 9-én, a Filmátvételi Bizottság már a folytatásnak, az Indiana Jones és a Végzet Templomának is szabad utat engedélyezett. A Frigyláda magyar premierje 1985. október 24-én volt. Még abban az évben 3743 előadást tartottak belőle, ezekre 1 131 597 néző váltott jegyet, ami 71,2%-os kihasználtságot jelentett. Ez 40 956 000 Ft bevételt jelentett. Vicces, hogy ezt a rekordot maga Spielberg döntötte meg a hazánkban tíz év késéssel, 1985. június 20-án bemutatott A cápával, amely abban az évben 54 916 000 Ft-ot fialt a magyar forgalmazónak.

Bakik

Ugye, senki nem gondolta, hogy épp Az elveszett frigyláda fosztogatói lenne mentes a bakiktól? Volt olyan, amit már említettem is (az egyik kígyót a főszereplőtől elválasztó üveglap), most pedig következzen a teljességre törekvés igénye nélkül egy kis ízelítő a melléfogásokból! Ezek között szerintem jelentéktelen apróságok is vannak, amelyeket csak akkor veszünk észre, ha meredt szemekkel kifejezetten a hibákat próbáljuk kibökni.

* Az osztályterem földgömbjén olyan afrikai országok is láthatók, amelyek 1936-ban még nem léteztek. Hasonló baki figyelhető meg a repülési jelenetnél megjelenő térképen is, amelyen olyan elnevezések olvashatók, amelyek 1936-ban még nem voltak használatosak: például Thaiföld akkori neve Sziám volt, Jordániáé pedig Transzjordánia.

* Az Indy osztályában ülő hallgatók két vágás között változtatják a helyüket. Az a lány, aki a saját szemhéjára írt szerelmes üzenetet, az ablak melletti padsorban látható, az óra végén mégis a középső padsorból áll fel.

* Indy az osztályban felírja a táblára a NEOLITHIC szót, a jelenet további részében azonban észrevehető, hogy az eredeti felirat bizonyos jellegzetességei eltűntek, feltehetően azért, mert ezt az epizódot több részletben vették fel, és emiatt a szót újra felírták a táblára. Ugyanez a helyzet a MICHAELSON CHAPTER 4 AND 5 felirattal, ami helyett később már ez látható: MICHAELSON CHAPTER 4 & 5.

* Az Indyt felkereső titkos ügynökök egyike olyan öltönyt visel, amelyhez még csak hasonlót sem viseltek a férfiak a harmincas években.

* A Német Afrika-hadtest (Afrika Korps) csak 1941-ben jött létre.

* Indy egy DC–3-ason utazik Nepálból Karacsiba, 1949 előtt azonban Nepálban nem volt légi közlekedés.

* Katanga kapitány kalapján a Jugoszláv Néphadsereg haditengerészetének emblémája látható, ám a szervezet csak 1945-ben alakult meg, és 1991-ig létezett.

* Amikor a repülő felszáll San Franciscóban, elhalad a kész Golden Gate híd fölött, holott azt csak 1937-ben fejezték be és adták át.

* Amikor Toht a kezébe veszi az izzó medált, elsősorban az ujjai égnek meg, később viszont dramaturgiai jelentősége lesz annak, hogy a medál mintázata mélyen beleégett a tenyerébe, és az ujjain szinte nem is látszanak égésnyomok.

* Amikor Marion a kairói piacon egy fonott kosárban próbál elrejtőzni az üldözői elől, nincs ideje arra, hogy a fedelet teljesen magára húzza. A következő snittben a nácibérenc kismajom ráül a kosárra, és ezzel elárulja Mariont, ám ekkor a fedél már teljesen a kosáron van.

* Amikor Marion és Belloq együtt iszogatnak a sátorban, Belloq megjegyzi, hogy az italon a családi címke van, korábban viszont japán nyelvű írást láthattunk a palackon.

Így látták ők

„Spielberg kontinenseket átszelve utaztatja hőseit a helyszínre, hogy ott aztán ezer kalandon átessenek s megvívják végső harcukat és kísérletet tegyenek a gonosz végleges legyőzésére. A film alkotói olyan mesét kívántak létrehozni, amely még a kőszívű nézőkbe is visszalopja a gyerekkori álmokat, ugyanakkor visszaviszi a filmet oda, ahol a filmművészet született: a vásári látványosságok korába. Az elveszett frigyláda fosztogatóinak van egy jelenete, amely egyértelmű bizonyíték arra, hogy a mese és a valóság nagyon jól megfér egymás mellett. Mariont (Karen Allen) elrabolja egy német kommandó. Indi egymás után győzi le elfogóit, mígnem szembekerül egy két és félméter magas óriással. Az óriás – amolyan »most felfallak«-típus – hatalmas kardot forgat a feje fölött; annak a pillanatnak kell tehát következnie, legalább is a kalandfilmek eddig ismert szabályai szerint, amikor a rettenthetetlen hős kényszerül felvenni a reménytelen küzdelmet. Spielberg viszont olykor túlságosan is szabadon engedett fantáziája ellenére sem kedveli a reménytelen harcot: mese ide, mese oda, a legracionálisabb megoldást választja – Indi a pisztolya után nyúl, és ... Ez az a pillanat, amikor a film hatalmába keríti a nézőt. A többi, az olvadó fejek, a lézertrükkök, a még sehol nem látott kaszkadőrmutatványok már csak ráadás. A szédítő ritmus a fináléig tart, egészen addig a sokat emlegetett képsorig, amikor a rosszal együtt eddigi (kaland) filmélményeink is füstté és hamuvá válnak.”

(Ligeti Nagy Tamás: „Mindent bele, Indi!”. In: Képes Újság, 1985. augusztus 31., 15. o.)

„Szokás mondani: a cél szentesíti az eszközt. Megtörténhet, hogy az öncél is. És az izgalomkeltés öncélúsága igazolható egy hetedhét országra szóló kalandfilmnél. A sokkhatások garanciális alapkövetelmény-számba mennek az ilyen típusú produkcióknál. Csakhogy ennek a filmnek abban leledzik az alapvető baja, hogy a sokkhatásokat kizárólag óvodáskorúak mumusreakciói révén próbálja létrehozni. És az egész, úgy, ahogy van, gyermetegebb és komolytalanabb, mint amilyennek egy tisztességes kalandmesének illik lennie. Egzotikum, misztikum, színészi játék úgy lötyög rajta, mint a filmbeli félelmes folyások és üregek mélyén rejtező csontvázakra telepedett pókháló.”

(Sas György: „Az elveszett frigyláda fosztogatói”. In: Film, Színház, Muzsika, 1985. október 26., 11. o.)

„Az elveszett frigyláda fosztogatói három műfaji regisztert kever rendkívül sikeresen: a kalandfilmes, a horror- és a vígjátéki elemeket. Spielberg és Lucas a hetvenes-nyolcvanas években szárnyat bontó posztmodern jegyében a régi filmek stílusvilágát csomagolták újra a legkorszerűbb technikát felhasználva – Lucas ugyanezt tette a Csillagok háborújával, ami lényegében a régi fantasysorozatok (pl. Flash Gordon) és képregények keverékéből született. Az Indiana Jones génállományának alapját a harmincas-negyvenes évek hollywoodi kalandfilmjei és korai sorozatai alkották: tulajdonképpen ezek voltak az alkotók gyerekkorát meghatározó filmélmények. Ide tartoznak a klasszikus, nagy költségvetésű kardozós és kalózos filmek (mint a Kertész Mihály által rendezett Halálfejes lobogó [Blood kapitány] és a Robin Hood), a romantikus kémtörténetek (mint a Casablanca), illetve az egzotikus tájakon játszódó kalandfilmek (mint a Fu Manchu maszkja vagy a Howard Hawks által rendezett Csak az angyaloknak van szárnyuk). De természetesen a James Bond-filmek narratív logikája is erősen visszaköszön: mindhárom Indiana Jones-film egy-egy akciószekvenciával indít, hasonlóan a Bond-filmekhez.”

(Lichter Péter: Steven Spielberg filmjei. Budapest, 2020, Scolar, 69–81. o)

Az elveszett frigyláda fosztogatói (Raiders of the Lost Ark, 1981) – amerikai kalandfilm. George Lucas és Philip Kaufman történetéből a forgatókönyvet írta: Lawrence Kasdan. Operatőr: Douglas Slocombe. Zene: John Williams. Díszlet: Norman Reynolds és Michael Ford. Jelmez: Deborah Nadoolman. Vágó: Michael Kahn és George Lucas. Rendező: Steven Spielberg. Főszereplők: Harrison Ford (Indiana Jones), Karen Allen (Marion), Paul Freeman (René Émile Belloq), Ronald Lacey (Arnold Ernst Toht őrnagy), John Rhys-Davies (Sallah), Denholm Elliott (Marcus Brody), Alfred Molina (Satipo), Wolf Kahler (Dietrich ezredes), Anthony Higgins (Gobler). Magyarországi bemutató: 1985. október 24. (mozi).

MÉG TÖBB ROMANTIKUS KALAND!

A bagdadi tolvaj

A vörös palást

A tiltott szerelem tornya

A kis lovag

Özönvíz

A kék lagúna

Excalibur

A gonosz lady 

Tűzzel-vassal