2018. október 23., kedd

HÚS ÉS VÉR

A XVI. századi Európában játszódó holland–amerikai kalandfilm, a Hús és vér (1985) Paul Verhoeven első rendezése volt egy amerikai filmes cég számára. A forgatókönyv alapjául azok a történetek szolgáltak, amelyeket állandó munkatársa, Gerard Soeteman eredetileg a hatvanas évek végén forgatott középkori témájú tévésorozatukhoz, a Florishoz (1969) írt, de akkor nem használták fel őket. A széria és a tizenhat évvel későbbi mozifilm főszerepét egyaránt Verhoeven felfedezettje és barátja, Rutger Hauer játszotta. A Hús és vér forgatása Spanyolországban zajlott különféle időjárási és szervezési nehézségek közepette. Verhoeven kezéből hamar kicsúszott az irányítás, még az a lehetőség is felmerült, hogy visszalép a rendezéstől vagy leváltják. A nehézségeket fokozta, hogy ezúttal Hauerrel sem tudott harmonikusan együtt dolgozni, és mindmáig ez az utolsó közös filmjük. A Hús és vér a maga idejében hatalmas bukásnak bizonyult, az elmúlt három évtizedben azonban kultuszfilmmé lépett elő. 


A cselekmény
1501-et írunk. Arnolfini vissza akarja foglalni a várost, ahol korábban uralkodott. Ebben Hawkwood kapitány és zsoldosai is segítenek neki. Arnolfini azzal buzdítja harcra az embereket, hogy egynapos szabad rablást ígér nekik, ha elfoglalják a várost. A tudományokat tanulmányozó fia, Steven egy új találmányt mutat be neki: egy több méter hosszú gyújtózsinórral felszerelt puskaporos hordót, amelyet csak a város falához kell görgetni, és a robbanás megnyitja az utat a sereg előtt. Egy aranyért akad jelölt a találmány kipróbálására, ám a zsinór túl gyorsan végigég, és a kapzsi zsoldos a hordóval együtt idejekorán felrobban. Arnolfini a hagyományos ostrom mellett dönt, amelyben a zsoldosok a beígért zsákmány reményében óriási kedvvel és kíméletlen könyörtelenséggel vesznek részt. Még egy baljós előjel, egy akasztófa kötelére emlékeztető lángoló hurok sem szegi kedvüket. Hawkwood az egyik épületben véletlenül súlyosan megsebesít egy rejtőzködő apácát. Talán az Úr haragjától is tartva mindenre kész, hogy megmentse a szerencsétlen teremtést, akin állítólag már csak a csoda segíthet. Megjelenik Arnolfini, és közli Hawkwooddal, hogy visszavonja a zsoldosoknak tett ígéretét a szabad rablásra. Söpredéknek nevezi őket, akik telhetetlen mohóságukkal teljesen elpusztítják a várost. A sebesült apáca miatti bűntudattól gyötört Hawkwood hajlandó elárulni az embereit, akiket a város főterére hív egybe. Itt felszólítja őket, hogy tegyék le a fegyvereiket és az összeharácsolt zsákmányt. A legharciasabbak – élükön Martinnal – nem akarnak engedelmeskedni, ám a túlerővel szemben kénytelenek meghátrálni. Arnolfini példát akar statuálni, és elrendeli néhány zsoldos felakasztását. Steven nem ért egyet apja viselkedésével, de nem tud mit tenni. Hawkwood megkapja júdáspénzét, ráadásként egy házat némi földdel, ahová visszavonulhat az apácával együtt. 


Az elárult zsoldosok maroknyi csapata Martin vezetésével rendezni próbálja sorait. A férfi állapotos szeretője, Celine szakadó esőben, a sáros földön vajúdva világra hozza gyermeküket, a csecsemő azonban halva születik. Egy boroshordóba teszik a parányi tetemet, hogy így földeljék el. Ásás közben egy szobrot találnak, a kardot viselő Szent Martinét. A szedett-vedett csapatban van egy „bíboros” is, aki ezt égi jelnek tartja, ami elsősorban Martinnak szól, hiszen ő a nevét is erről a szentről kapta. A bíboros szerint Martin mellé fog szegődni a szerencse, gazdag lesz, de meg fogja osztani a vagyonát a többiekkel is. Martin maga is hitelt ad ennek a jóslatnak, akárcsak a többiek. Egyvalaki kételkedik, őt azonban a bíboros azonnal ledöfi, mondván, hogy nincs hite, ezért nem való közéjük. Az ily módon lényegében vezérre választott Martin bosszút esküszik azok ellen, akik kisemmizték őket, s halált ígér az árulóknak. Közben Steven tovább tanulmányozza a haditechnikai könyveket. Felkeresi az apja, s egy medaliont mutat neki, benne egy szépséges leány arcképével. Kiderül, hogy ezt a lányt szánja Steven feleségének. A menyasszony neve Agnes, zárdában nevelkedett, erényéhez és szüzességéhez tehát kétség sem férhet, ráadásul tekintélyes hozománya is van. Apa és fia kikapcsolódásként vadászni indul. Ezalatt a vőlegényéhez tartó, tapasztalatlan Agnes szerelmi ügyekben kér tanácsokat komornájától, Kathleentől, aki vele együtt utazik. Tudni akarja, hogyan szerelmeskedik egy férfi és egy nő. Megparancsolja Kathleennek, hogy menjen az egyik bokor mögé a szeretőjével, az őket kísérő katonák egyikével. Agnes meglesi, hogy mit csinálnak: nem tetszik, amit lát, ezért idejekorán szétválasztja a párt. Épp jókor, mert megjelenik Arnolfini és Steven. A fiú rájön, hogy apja ravasz trükkel csalta ide, és dühösen ellovagol. Arnolfini utánaküldi Agnest. A fiú elismeri, hogy tetszik a jövendőbelije, de nem akar nősülni, egyelőre a tanulásnak akarja szentelni magát. Ekkor viszont Agnes lovagol el, és Steven megy utána. Egy olyan fánál állnak meg, ahol akasztott emberek lógnak az ágakról. Agnes szerint az ilyen helyeken terem a mandragóra: ha megeszik annak gyökerét, örökké szeretni fogják egymást. Steven babonának tartja ezt, mégis megeszik a gyökeret, és megcsókolják egymást. 


A zsoldosok vándorszerzeteseknek álcázzák magukat. Útközben találkoznak Arnolfini csapatával, és összecsapnak vele. A csata hevében Celine egy lándzsával keresztüldöfi Arnolfinit. A támadók szinte mindenkit lekaszabolnak, a mészárlás egyik áldozata Agnes komornája, Kathleen. A menyasszony elrejtőzik az egyik szekéren, a győztes támadók azonban mindegyik szekeret magukkal viszik. Steven a zsoldosok egykori vezére, Hawkwood segítségét kéri, hogy leszámolhasson Martinékkal. A férfi megtagadja a segítséget, arra hivatkozik, hogy számára immár a földművelés a legfontosabb. A dühös Steven széttapossa a palántákat, mire Hawkwood védence, a felgyógyult apáca rátámad, majd epilepsziás rohamban a földön fetreng. A sebesült Arnolfini azzal fenyegetőzik, hogy börtönbe csukatja az apácát Steven megtámadásáért. Hawkwood enged a zsarolásnak. Közben a győzelemittas zsoldosok hozzálátnak a szekéren talált holmik szétosztásához. A bíboros véget vet ennek, és figyelmezteti őket, hogy immár nincs „enyém” és „tiéd”, ezentúl mindenük közös. Ennek szimbólumaként egyformán is fognak öltözni, vörös színű ruhákba. Martin az egyik szekéren megtalálja a rejtőzködő Agnest. A lány könyörög, hogy ne árulja el őt, a váratlanul megjelenő bíboros azonban a többiek prédájául veti a a szerencsétlen teremtést. Agnes pénzt ígér nekik, ha nem bántják, ám arra a haramiáknak semmi szükségük, hiszen immár gazdagok lettek. A lány ekkor arra figyelmezteti őket, hogy az ő apósa maga Arnolfini. Szavainak nem az lesz a hatása, mint amire számít. Letépik róla a ruhát, és arra készülnek, hogy mindegyik férfi megerőszakolja. Egy Summer nevű fickó akar az első lenni, de a kétségbeesetten védekező Agnes a férfi csupasz hátsójának nyomja a tűzből kikapott hasábot.


A röhögéssel kísért kavarodás vége az lesz, hogy Martin kaphatja meg elsőként a lányt. A férfi azt akarja, hogy sikítson, Agnes viszont nem hajlandó erre, sőt azt állítja, valójában nagyon is élvezi az aktust, és ennek szellemében hangosan sóhajtozik. A többiek gúnyolják Martint, hogy íme, nem ő erőszakolja meg a foglyot, hanem inkább fordítva. Miután a férfi végzett, Agnes azt kéri, hadd lehessen csak az övé, ne engedje át a többieknek. Martin nem teljesíti a kérést, s máris jön a következő. De mintha megbánta volna, hogy így tett, mert lábával egy tüzes hasábot az egyik szekér felé rúg, melynek ponyvája lángra kap. A zsoldosok menteni próbálják összeharácsolt értékeiket, s az ígéretes orgia félbeszakad. A tűzben Szent Martin szobra is lángra kap, és elmozdul a helyéről. A bíboros Martinnal egyetértésben ezt úgy értelmezi, hogy a szent utat mutat nekik, merre menjenek tovább. Közben Arnolfiniék követik Martinék nyomát, és találkoznak néhány vándorral. Steven felismeri Agnes ruháját az egyik lányon, és megsejti, mi történhetett kedvesével. A zsoldosok ezalatt céltalanul mennek előre. Summer a szekéren újra megpróbálja magáévá tenni Agnest, mire Martin hirtelen megállítja a lovakat. A váratlan megállástól a szobor ismét megmozdul, s egy közeli vár felé mutat. Az éj sötétjében megtámadják a várat. Martin megy előre, Agnest is magával viszi, mert ő tudja, hogyan néz ki egy ilyen vár belülről. A lány segítségével sikerül eljutniuk a kapuig, és beengedni a többieket. A vár lakóinak beteljesedik a végzetük, a támadók szinte senkit nem hagynak életben, csak néhány cselédet, hogy kiszolgálják őket. A vár úrnője járni képtelen, beteg gyermekével együtt a vár faláról a mélybe veti magát. A gyerek nem hal meg, a sötétben a földön kúszva próbál elmenekülni. 


Agnes Martin közelében akar maradni, figyelmes vele, ami egyáltalán nem tetszik Celine-nek. A konyhába akarja zavarni fiatal riválisát, Martin viszont megengedi a lánynak, hogy helyet foglaljon az asztalnál. A zsoldosok kézzel-lábbal esnek neki a felszolgált sok finomságnak, Agnes azonban tüntetően késsel és villával eszik. Ez megtetszik Martinnak, és megpróbálja utánozni őt. Nem túl ügyes, a többiek ki is nevetik, de végül mégis abban maradnak, hogy ezentúl mindnyájan ilyen úri módon fognak étkezni. A cselédek közben fürdőt készítettek Martinnak, ahová nem Celine-t, hanem Agnest akarja magával vinni. Summer ellenkezik, ő akar elsőként a fürdőbe menni a lánnyal. A többiek Martin pártjára állnak, és a férfi enged a túlerőnek. Elismeri, hogy Agnes Martin tulajdona. Agnes a fürdőben úgy viselkedik, mint aki nem kényszerből, hanem önként és örömmel tart a zsoldosokkal, és immár ő kezdeményezi a szeretkezést Martinnal. A zsiványok nem is sejtik, hogy üldözőik a nyomukban vannak, sőt a sebesült gyerekre is rátaláltak. A gyerek már nem képes összefüggően elmondani, mi történt. Meghal, ám amikor a földbe akarják temetni, testén felfedezik a rettegett halálos kór, a pestis tüneteit. Egyik reggel Martin és Agnes fehér ruhába öltözve jelennek meg a gyilokjárón. A többiek csodálkoznak azon, hogy felrúgták a közösen elfogadott öltözködési szabályt, a bíboros azonban a védelmébe veszi őket, mondván, hogy Martin a vezérük, nincs tehát semmi kivetnivaló abban, hogy kitűnjék közülük. Arnolfiniék megérkeznek a várhoz. Martin ráparancsol Agnesre, hogy álljon a várfalra, és üdvözölje az érkezőket. Steven meggyőződése, hogy Agnes kényszer hatása alatt beszél hozzájuk, Arnolfini szerint viszont nem. A zsoldosok a kezük ügyében lévő gyümölcsökkel megdobálják a lentieket. Agnes kihasználja ezt a lehetőséget, egy almába rejti azt a medaliont, amely Steven arcképét tartalmazza, és ledobja a fiúnak. Steven ebből megérti, hogy Agnes kényszerből tart a zsoldosokkal, ahogyan gondolta. Úgy dönt, hogy megostromolja a várat, hogy kiszabadítsa kedvesét.


Az ostromlók nincsenek könnyű helyzetben, ráadásul kiderül, hogy Hawkwood elkapta a pestist a gyerektől. Steven szerint az arab orvosok felvágják a sebet, és így érik el a beteg felgyógyulását, a csapat keresztény orvosa viszont nem hajlandó ilyen pogány beavatkozásra, és eret vág a férfin. A fertőzött vért egy kis földmélyedésbe öntik, ahonnan egy óvatlan pillanatban egy kutya megissza. Martin és Agnes együtt töltik az éjszakát. Úgy tűnik, őszinte érzelmekkel viseltetnek egymás iránt, mindazonáltal a férfi virágnyelven a lány értésére adja, hogy megöli őt, ha netán Steven győzne az ostromban. Amikor elkészül Steven ördöngös ostromgépe, azonnal beveti. A hatalmas gépezetben katonák tucatjai tudnak elrejtőzni, mert minden irányból faburkolat védi őket. Hiába lőnek rájuk tüzes nyilakat a zsoldosok, a fa nem kap lángra. Amikor a gépezet a falhoz ér, Steven működésbe hozza a fogaskerekeket, ami egy létraszerű, fedett „folyosót” bocsát ki magából. Ezen át Steven az embereivel megindul a vár felé. A zsoldosok kétségbe esnek, már-már menekülőre fognák a dolgot, Martin azonban saját fegyverét fordítja Steven ellen: ahogyan a történet elején láttuk, egy hosszú gyújtózsinórral felszerelt puskaporos hordót gurítva maga előtt egymaga kirohan a várból, és a hordót egyenesen Martin masinájának belsejébe vezeti. A gépezet felrobban, a katonák többsége meghal, az élen haladó Steven teste a várba zuhan. A zsoldosok lekaszabolják az életben maradottakat. Egy túlélő visszamegy a lábadozó Hawkwoodhoz, és elmondja, mi történt. A férfi megesküszik, hogy leszámol Martinékkal. Meglátja a kutyát, amelyik korábban megitta a fertőzött vért, és most dögrováson van. Hawkwood egy lándzsadöféssel végez vele. 


Sötétedés után a zsoldosok a győzelmüket ünneplik a várudvaron. A mulatság tetőfokán megtalálják Stevent, akinek a teste fennakadt egy fán. A földre rángatják, és csúfot űznek belőle, láncra verik, mint egy kutyát. A bíboros azt javasolja, hogy használják élő céltáblának. A játékba Martin is bekapcsolódik: egy pisztolyt nyom Agnes kezébe, és azt akarja, hogy lője le a vőlegényét. Steven is erre biztatja. A lány már-már meghúzná a ravaszt, amikor egy nagyobb húscafat repül be a várba. Utána még egy, aztán még egy. A zsoldosok nem értik, mi ez, de Steven megsejti, mi történhetett: Hawkwood feldarabolta a pestises kutya tetemét, és a fertőzött húscafatokat egy katapulttal a várba juttatja. Steven elárulja a zsoldosoknak, hogy egy pestises állat maradványai potyognak közéjük. Kitör a pánik, egyesek menekülni szeretnének, Martin azonban kész a megoldással. El kell égetni a húsdarabokat, és mindenkinek el kell égetnie a ruhát is, amit visel. Tüzet raknak, meztelenre vetkőznek, és a lángok közé vetnek mindent, ami fertőzött lehet. Martin Steven szeme láttára kezd enyelegni az anyaszült meztelen Agnessel, és maga után hívja a hálóterembe. Stevent elönti a méreg. Észrevesz egy húsdarabot, amely elkerülte a zsoldosok figyelmét. A láncai szerencsére lehetővé teszik, hogy közel kerüljön hozzá. Sikerül a fertőzött húst a közeli kútba hajítania. A Martintól lemaradt Agnes észreveszi, mit csinált. Steven válaszút elé állítja: vagy mondja el, mit látott, vagy hallgasson. Agnes követi Martint a hálóterembe. 


Megvirrad, a zsoldosok reggelihez készülődnek, egyesek vizet húznak a kútból. Agnes döbbenten figyeli, mit csinálnak, mégsem figyelmezteti őket. Először Celine, majd mások is isznak a fertőzött vízből, köztük az egyik asszony kisfia. Amikor azonban Martin is inni akar, Agnes kiveri a kezéből a poharat. Nincs idő magyarázkodni, mert Celine máris rosszul lesz, és mindenki tudja, hogy ez a pestis. A kisfiú az egyik kancsóban megtalálja a fertőzött húsdarabot. A többiek Martinnak esnek, hogy ő tehet mindenről, mert nem engedte őket elmenni még az előző este. A bíboros javaslatára a kútba dobják iménti vezérüket. A tekintetek ezután Agnesre szegeződnek, végtére is ő volt a hirtelen gyűlöletessé vált Martin kedvese. A lány azonnal tudja, mit kell tennie, és ő is a szeretője ellen fordul: szidalmazza és sértegeti. Azt tanácsolja a többieknek, hogy távozzanak innen, míg nem késő, és vigyenek magukkal minden zsákmányt. Így is cselekednek, de egymás után rosszul lesznek, elerőtlenednek. Közben Martin a kútból kikiabálva arra próbálja rávenni a fához láncolt Stevent, hogy szabadítsa ki őt. A fiú előbb a lánc kulcsát akarja, amit Martin szándékosan úgy dob fel, hogy a kút kávájára esik: odáig nem ér el a lánc. Steven egy elhullajtott értékes kereszttel célba veszi a felfüggesztett vödröt, ami a kútba esik, s így Martin ki tud mászni. Ígérete ellenére nem oldozza el a riválisát, mert előbb más, sürgősebb tennivalóját akarja elintézni. Agnes keresésére indul, és meg is találja. A lány azt állítja, épp arra készült, hogy kiszabadítsa őt, ám Martin nem hisz neki. Immár ő is belátja, hogy Steven áll nyerésre, és ahogy korábban megígérte, nem fogja élve átengedni neki Agnest… 


A középkor a filmvásznon
Az én korosztályom még úgy tanulta az iskolában, hogy a középkor az az időszak, amely a Nyugatrómai Birodalom bukásától (476) az angol polgári forradalom kitöréséig (1640) tartott. Ezt a tagolást azonban ma már egyre többen vitatják, sőt egyes országok történészei saját hazájuk sorsdöntő eseményeihez igazodva határozzák meg a történelem nagy korszakait. Jelenlegi tudásunk szerint a középkor (media tempestus) fogalmát Giovanni Andrea dei Bussi (Joannes Andreae, 1417–1475) pápai követ használta először egy Nicolaus Cusanushoz 1469-ben írt levelében. Cristophorus Cellarius (1638–1707) német filológus a kereszténység történetének jelentős eseményeit határozta meg korszakjelzőkként: szerinte a középkor a keresztények számára is szabad vallásgyakorlást biztosító milánói ediktummal (313) kezdődött, és Konstantinápoly 1453-as elfoglalásával ért véget. Később többé-kevésbé elfogadottá vált a 476-os évszám mint kezdet, ám a végpontot illetően eltérő állásfoglalások születtek. Egyesek szerint Amerika 1492-es felfedezése vetett véget a középkornak, míg mások a reformáció 1517-es kezdetét látják nagyobb horderejű, történelemformáló eseménynek. A nemzeti érzelmű kategorizálások közül a magyarok például 1526-ot, a mohácsi csatavesztést tartják egy új kor kezdetének, ami a nemzeti történelem szempontjából érthető is, de minden hazafias felbuzdulásunk ellenére a világtörténelem szempontjából ez semmiképpen nem mondható korszakhatárt jelölő eseménynek. Itt érdemes megjegyezni, hogy az ázsiai történészek egészen más szemmel nézik a történelmet, mint az európaiak. Számukra például a középkor fogalma nem is létezik, illetve csak Európára, valamint Ázsia és Afrika mediterrán részeinek történelmére vonatkoztatható meghatározás. Az európai középkor évszázadaiban ugyanis a keleti civilizációk fejlődése nagyjából töretlen volt, a nagy birodalmak nem omlottak össze és nem voltak látványos hanyatlások sem. Úgyszintén külön kategória Afrika középső és déli része, Amerika, Ausztrália és Óceánia történelme is. 


Mindmáig erősen tartja magát az a nézet, hogy a középkor kulturális és morális visszaesést jelentett az európai és a mediterrán civilizációban. Jelentős birodalmak hullottak szét és újabbak keletkeztek, s ezt a történelmi kort elsősorban a nemegyszer hosszadalmas és kegyetlen háborúk, valamint halálos járványok jellemzik. A XVIII. században, a felvilágosodás korában terjedt el a „sötét középkor” elnevezés, amelynek kétségtelenül volt és van igazságtartalma, ám egyre inkább tért hódít az a vélemény, hogy a középkor sem volt annyira sötét, mint amilyennek eddig hittük. Ha nem is mindig látványosan és folyamatosan, de fejlődtek a tudományok, maradandó értékű művészi produktumok születtek, ami pedig a kegyetlenséget és az embertelenséget illeti, arra vonatkozóan pedig a mögöttünk hagyott XX. század talán még felül is múlta a középkort. Ha nyitott szemmel járunk a világban, a középkor számos emlékével találkozhatunk épületek, valamint képzőművészeti, irodalmi és zenei alkotások formájában. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az átlagembernek a középkorról (és általában a múltról, sőt gyakran a jelenről és még inkább a jövőről) alkotott képét jelentősen befolyásolja a XIX. század egyik legjelentősebb, a tömegeket minden korábbinál jobban mozgósító találmánya, a film. 


A középkor – épp fentebb említett sajátosságai miatt – különösen alkalmas volt arra, hogy filmtémául szolgáljon. A mozi viszonylag hamar tömegszórakozássá vált, a nézőket pedig a romantikus és kalandos filmekkel volt a legkönnyebb megszólítani, hiszen a némafilmek korlátozott lehetőségei miatt jószerivel csak az ilyen típusú történeteket lehetett a képek segítségével viszonylag könnyen követni és megérteni. A film hőskorában a mozi maga volt a csoda, belépés a fantázia birodalmába, és a múltbéli történetek tág teret adtak az alkotói és a nézői képzeletnek. Az emberek szívesen nézték az olvasmányaik vagy a szájhagyomány által ismert hősmítoszok, mesék, mondák filmváltozatait, és örültek, hogy ezek a közkedvelt hősök megmozdultak, életre keltek a filmvásznon. Már az egészen korai filmek között is találunk – többnyire kezdetleges – irodalmi adaptációkat, valós történelmi személyekről vagy a legendák népszerű hőseiről szóló mozgóképeket. A filmtechnika fejlődésének köszönhetően a filmek egyre hosszabbak és színvonalasabbak lettek: a hangos-, majd a színes film térhódítása újabb dimenziókat nyitott meg a múltban – beleértve a középkort is – játszódó alkotások számára is. Ez azonban nem egyszerűen a látványosság fokozódását jelentette, hanem az átlépést is a szórakoztatóiparból a művészet kategóriájába. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a Lumiére fivérek zseniális találmánya nemcsak elkápráztatni, hanem elgondolkodtatni is képes az embereket, és a középkor mint téma nem csupán látványosságként szolgálhat, hanem komoly erkölcsi tanulságokkal, katartikus élménnyel szolgáló filmek kiindulópontja is lehet. 


A középkor filmes megjelenítését természetesen jelentősen befolyásolta a gyártó országok földrajzi elhelyezkedése és cenzúrája. Hollywoodban az úgynevezett Hays-kódex szigorú előírásai miatt szó sem lehetett arról, hogy a középkor erőszakosságát vagy szexuális szokásait nyíltan ábrázolják. Ezért a korai amerikai történelmi filmeket elsősorban a romantika és a kalandosság jellemzi, illetve ki nem mondott nosztalgia egy olyan múlt iránt, amikor a világ még sokkal egyszerűbb és áttekinthetőbb volt, jók és rosszak élesebben elkülönültek, és napjaink metroszexuális divatjával ellentétben a férfiak még férfiak, a nők pedig nők voltak, akkor is, ha olykor a sötét oldalon álltak. Az erőszakot és a szexet illetően hasonló tilalmak jellemezték az európai országok filmcenzúráját is, bár ezek szigorúsága országonként változott. A középkorral foglalkozó európai filmek általában realisztikusabbak, mint a hollywoodiak, ami részben azzal magyarázható, hogy az egyes országok filmesei előszeretettel választották témájukat saját hazájuk történelméből, és emiatt a hazai cenzorok elnézőbbek voltak velük. Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy az európai alkotások történelemszemlélete sem feltétlenül objektív, jelentősen függ az adott ország társadalmi berendezkedésétől, történelemértelmezésétől. A vasfüggöny mindkét oldalán találunk példákat arra, hogy a filmesek bizonyos történelmi személyiségekről, eseményekről akkor forgattak filmet, ha a fennálló rendszer legitimálását tekintették feladatuknak (illetve azt kapták feladatul), vagy éppen ellenkezőleg, azt bírálták, támadták a történelmi példákon át. (Erre természetesen nem csak a középkor adott lehetőséget.) Szergej Eizenstein olyan filmklasszikusai, mint például a Jégmezők lovagja (1938) vagy a Rettegett Iván (1944) azért valósulhattak meg, mert megfeleltek a szovjet kommunista államvezetés történelemértelmezésének. Ha viszont ez a megfelelés nem állt fenn, akkor az alkotónak számos nehézséggel kellett megküzdenie, ahogyan az Eizensteinnel is történt a Rettegett Iván második része esetében. Előfordult az is, hogy egy-egy alkotó akaratán kívül szolgálta egy társadalmi rendszer önmagáról alkotott képét: Fritz Lang klasszikus filmeposza, A Nibelungok (1924) például évekkel a nácik hatalomra jutása előtt készült, Hitler hívei mégis saját történelemszemléletüket fedezték fel benne. (Az opusz forgatókönyvírója, Thea von Harbou később el is kötelezte magát a náci rendszernek.) A svéd Ingmar Bergman számára a középkor annak lehetőségét jelentette, hogy általános emberi-erkölcsi problémákkal foglalkozzon, amire A hetedik pecsét (1957) vagy a Szűzforrás (1960) igen jó példa. 


A karakterlimit miatt nincs lehetőségem arra, hogy felsoroljam a filmtörténet összes olyan alkotását, amely a középkorral foglalkozik. Az Egyesült Államokban készült egy olyan lista, amely az IMDb információi, valamint a középkorral foglalkozó tanárok és diákok véleménye alapján csoportosítja a téma legjobb és legrosszabb filmes feldolgozásait, alapvető szempontnak tekintve a történelmi hitelességet és a művészi igényességet. A legjobb művek között találjuk a Jeanne d’Arc szenvedéseit (1928, Carl Theodor Dreyer, Franciaország), a Robin Hood kalandjait (1938, Kertész Mihály, Egyesült Államok), Eizenstein fentebb említett filmjét, a Jégmezők lovagját (1938, Szovjetunió), Bergman szintén már emlegetett két filmjét, A hetedik pecsétet és a Szűzforrást, az El Cid (1961, Anthony Mann, Egyesült Államok) című drámát a legendás spanyol hősről, a Becket (1964, Peter Glenville, Egyesült Királyság) című életrajzi filmet a II. Henrik hívei által meggyilkolt canterburyi érsekről, a XI. században játszódó A hadúr (1965, Franklin J. Schaffner, Egyesült Államok) című alkotást, az Andrej Rubljov (1966, Andrej Tarkovszkij, Szovjetunió) című filmfreskót a XV. századi ikonfestőről, a XII. századi Angliában játszódó Az oroszlán télen (1968, Anthony Harvey, Egyesült Királyság) című drámát, A rózsa neve (1986, Jean-Jacques Annaud, Franciaország–Olaszország–NSZK) című látványos regényadaptációt és A navigátor (1988, Vincent Ward, Új-Zéland) című kultfilmet. A legjobbak közé egy angol–libanoni koprodukció is befért, a Mohammed, Isten hírnöke (1976, Moustapha Akkad), amely az iszlám megszületéséről szól. 


A legrosszabbnak minősített opuszok között is találhatunk érdekes, sőt népszerű darabokat. Csak néhány tétel erről a listáról: King Vidor szuperprodukciója, A vikingek (1958), a legendás Cecil B. DeMille alkotása, A keresztes lovagok (1935), Franco Zeffirelli életrajzi filmje, a Napfivér, Holdnővér (1972), Kevin Reynolds kalandfilmje, a Robin Hood, a tolvajok fejedelme (1991) vagy Mel Gibson több Oscar-díjjal elismert eposza, A rettenthetetlen (1995). Hogy ízlések és pofonok mennyire különböznek még a szakemberek esetében is, arra épp A rettenthetetlen egy jó példa, amelyet a Brit Filmintézet viszont a legjobb középkori témájú filmek közé sorolt. A hetvenes években futószalagon készültek az ún. decamerotico és nunsploitation filmek. Az előbbi irányzatot Pasolini híres középkori trilógiája (Dekameron, 1971; Canterbury mesék, 1972; Az Ezeregyéjszaka virágai) ihlette, ám sajnos csak jobb-rosszabb kosztümös-pikáns filmeket eredményezett, az utóbbi pedig az erőszakot és erotikát párosította az apácák sorsát bemutató filmekben: ezek között igényes alkotások (Az ördögök, 1971; Flavia, a muzulmán apáca, 1974 stb.) éppúgy akadnak, mint olcsó tucatfilmek (A másik pokol, 1981; A bűnösök zárdája, 1986 stb.). 


Ne feledkezzünk meg a magyar történelmi filmekről se, melyek szintén egyenetlen művészi színvonalat képviselnek. Alighanem anyagi okokkal magyarázható, hogy viszonylag kevés készült belőlük, s azok többsége is 1945 után. Ebben a szekcióban nem maradhat említetlenül Várkonyi Zoltán és Koltay Gábor, akik szívügyüknek tekintették a magyarság nemzettudatának ébren tartását, a hazaszeretet erősítését a mozgókép segítségével, noha maguk az alkotások nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy legalábbis nem mindenkiét. Témánk szempontjából Koltay az érdekesebb alkotó, hiszen a hazai filmesek – ha netán a történelem felé fordultak – inkább az újkor vagy a XX. század valamely eseményét választották kiindulási alapnak. A Koltay-filmek között található a Honfoglalás (1996), az István, a király (1983) című rockopera, a Szent László király korában játszódó Sacra Corona (2001), illetve a XIII. század elején élt Julianus barát (1991) története. Leszámítva az István, a királyt – amely lényegében a rockopera városligeti ősbemutatójának lefilmezése –, sem a nézők, sem a kritikusok nem fogadták túl jól ezeket az opuszokat. A középkor történelméből a magyar filmesek különösen a török hódoltság (1526–1686) időszakát kedvelték. Ekkor játszódik Várkonyi egyetlen középkori témájú történelmi filmje, az Egri csillagok (1968), amely egyébként a Gárdonyi-regény második filmváltozata: az elsőt Fejős Pál rendezte 1923-ban. Ugyancsak a török korban peregnek Nádasdy Kálmán Gül Baba (1940) és Kalmár László Gábor diák (1956) című filmjének eseményei, s ezt az időszakot idézik Zsurzs Éva ifjúsági filmjei, A koppányi aga testamentuma (1967) és A törökfejes kopja (1973) is, továbbá a Rab ember fiai (1979, Markos Miklós). Fajsúlyos dráma az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés megtorlásáról szóló Ítélet (1970, Kósa Ferenc). Említést érdemel még a XVI. században játszódó Hajdúk (1974, Kardos Ferenc), a néhány naturalista jelenetet (megnyúzás, karóba húzás) is tartalmazó A trombitás (1979, Rózsa János) és a Bethlen Gábor korát felidéző Érzékeny búcsú a fejedelemtől (1987, Vitézy László). Akad példa a múlt humoros megközelítésére is, mint például a Mátyás király magánéletét ecsetelő Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? (1964, Makk Károly) és a honfoglaláskori paródia, a Magyar vándor (2004, Herendi Gábor). Zárszóként említsük meg, hogy a volt szocialista országokban (különösen Romániában) készült történelmi filmeknek is voltak olykor magyar vonatkozásaik, ezeknek a produkcióknak egy része azonban vagy a történelemszemlélete (amit esetenként magyarellenesség jellemzett), vagy szerényebb művészi színvonala miatt nem jutott el a hazai mozikba. 


Koprodukciós kompromisszumok 
A Futás az életért (1977) című negyedik mozifilmje után Verhoeven megszakította az együttműködést Rob Houwer producerrel, akivel nemcsak anyagi, hanem művészeti kérdésekben is késhegyig menő vitákba bonyolódott, ráadásul Houwer úgy gondolta, elsősorban az ő kérlelhetetlen szigorának köszönhető, hogy a direktor mind a négy mozifilmje kedvező fogadtatásban részesült. Verhoevennek nem volt könnyű új támogatókat találnia elképzelései megvalósításához. A Spetters (1980) forgatókönyve a Holland Filmalapnál általános megdöbbenést váltott ki, és a direktor csak azzal a feltétellel kapta meg a kért támogatást, hogy jelentősen átdolgozza a szkriptet. Verhoeven szemrebbenés nélkül elfogadta ezt a kikötést, majd miután megkapta a pénzt, mégis az eredeti elképzelései alapján forgatta le a filmet. Az opusz hatalmas felháborodást váltott ki Hollandiában, a Holland Filmalap kikérte magának a csalást, és a kereskedelmi siker is elmaradt. Ezután még nehezebbé vált Verhoeven helyzete: következő alkotását, A negyedik férfi (1983) című thrillert is nagy nehézségek árán tudta csak elkészíteni. Ezzel a szimbólumokban gazdag, pszichológiailag különösen érdekes és cselekményvezetésében izgalmas filmmel akarta bizonyítani szakmai hozzáértését a nagy amerikai filmcégek illetékeseinek, akik már a Török gyümölcs (1973) óta érdeklődtek iránta, de valamennyi filmtervét túl erőszakosnak és szexuálisan túl merésznek találták. A Hús és vér sem jelentett kivételt, az amerikai Orion Pictures mégis hajlandó volt beszállni a gyártásába. Igaz, a cég kezdetben azt szerette volna, ha Verhoeven egy olyan háborús kalandfilmet forgatna, mint a Futás az életért, mindazonáltal elfogadták a középkori témát is. (Állítólag az Orion kívánságának engedve már ekkor megszületett a Fekete könyv forgatókönyve is, ami – jelentős változtatások után – csak 2006-ban valósult meg.) A Hús és vér hivatalosan holland–amerikai koprodukció, amelyet Európában forgattak, a rendező biográfusai mégis Verhoeven első amerikai filmjeként szokták tárgyalni. 


A film alapjául állítólag azok a történetek szolgáltak, melyeket Verhoeven állandó munkatársa, Gerard Soeteman még a direktor televíziós sorozata, az 1969-ben bemutatott Floris számára írt, de akkor nem használták fel őket. Más források úgy tudják, egy olyan forgatókönyvből indultak ki, amelyet a Ladd Companynál fejlesztettek ki, ám ott valamiért mégsem hasznosították. Verhoeven szerint a filmesek többsége általában idealizálva és romantikus megközelítésben ábrázolja a középkort, amelyre szerinte inkább a brutalitás, a járványok, a szegénység, a mocsok és a háborúk voltak jellemzők, és ezt kívánta megmutatni a Hús és vérben. Eredeti elképzelése az volt, hogy egy olyan barátság történetét mondja el, amely halálos ellenségeskedésbe fordul, mint a Ben-Hur esetében a zsidó címszereplő és gyerekkori római barátja, Messala kapcsolata, vagy A vad banda (1969) főszereplőinek egymáshoz való viszonya. Ennek érdekében Martin és Steven személye állt volna a cselekmény középpontjában, Agnes az eredeti forgatókönyvben egy kevésbé fontos mellékszereplő volt. Az Orion Pictures viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a történetben a szerelmi szál kerüljön előtérbe, és nagyobb hangsúlyt kapjon Agnes személye. Emiatt át kellett dolgozni a szkriptet: így például a dézsajelenetben eredetileg Martin és Steven fürödtek volna együtt, miközben mindketten egy kést vittek volna magukkal a vízbe, hogy leszámoljanak a másikkal. Az Orion kívánságára ezt az epizódot szerelmi jelenetté alakították át Martin és Agnes között. Verhoeven később azt mondta, megbánta, hogy engedett az Orionnak, ragaszkodnia kellett volna eredeti elképzeléséhez: „A Hús és vér egy lecke volt számomra, hogy soha ne kössek kompromisszumot a fő cselekményszál vonatkozásában”. Az alkotói kételyek ellenére úgy gondolom, Agnes tipikus Verhoeven-hősnő: érzéki és rejtélyes, egy idő után a néző számára is kétséges, hogy melyik férfit szereti igazán, és ki iránt színleli csupán az érzelmeket. Tökéletesen beleillik abba a sorba, ahol előtte Keetje, Fientje és Christine, utána pedig Lori, Catherine és Nomi (a többi Verhoeven-film hősnői) állnak. Verhoeven az étkezési epizóddal visszautal a Forró verejtékre, amelynek egyik jelenetében a proli Keetjét az úriember Hugo tanítja a késsel-villával való étkezésre, míg a Hús és vérben Agnes tanítja ugyanerre Martint. (Érdekesség, hogy Hugót és Martint egyaránt Rutger Hauer alakította.) 


This is the end of a beautiful friendship
Martin, a zsoldos szerepét Verhoeven felfedezettje, a holland Rutger Hauer alakította. A fentebb már említett televíziós sorozat, a Floris volt az első közös filmjük, Hauer játszotta a címszereplőt. Bár csak hat év korkülönbség van köztük, Rutger szinte atyjaként tekintett a rendezőre, aki nagy lehetőségeket biztosított számára tehetsége kibontakoztatásához és a nemzetközi hírnév eléréséhez. Főszerepet játszott a Török gyümölcs és a Futás az életért című filmjében, és fontos mellékszerepeket kapott a Forró verejtékben és a Spettersben. Barátságuk sajnos épp a Hús és vér forgatásán került válságba. Hauernek ugyanis kezdett elege lenni abból, hogy folyton rossz fiúkat játszatnak vele, és attól félt, hogy hollywoodi filmjei végleg beskatulyázzák ebbe a szerepkörbe. Richard Donner Sólyomasszony (1985) című középkori fantasyjében végre egy pozitív szereplőt játszott, és szerette volna ezt a vonalat továbbvinni. Verhoeven viszont egyáltalán nem a romantika, hanem inkább az erőszak időszakának látta a középkort, és esze ágában sem volt heroikussá tenni Martin szerepét. Noha alapvetően Verhoeven akarata érvényesült, forgatás közben olyan sok és annyira heves vitájuk volt, hogy a stáb állítólag kikövetelte, hogy angolul beszéljenek, mert mindenki tudni akarta, mitől válik folyton puskaporossá körülöttük a levegő. A művészi nézeteltérések sajnos tartós következményekkel jártak, mert soha többé nem dolgoztak újra együtt. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy ez nem Verhoeven miatt történt így. Ő első színtiszta hollywoodi filmje, a Robotzsaru (1987) főszerepét is Rutgernek szánta, de a producerek szerint a holland színész addigra már nemzetközi viszonylatban lefutott, ezért nem jöhetett szóba egy A-kategóriás film főszereplőjeként. Miután húsz év távollét után a rendező hazatért Hollandiába, a Fekete könyv című filmjében is szerepet ajánlott Hauernek, aki visszautasította a felkérést. 


A szereplők és a forgatás
Agnes eljátszására szóba került Nastassja Kinski és Rebecca De Mornay is, akik egyébként együtt szerepeltek Francis Ford Coppola első nagy bukásában, a Szívbéliben (1981). De Mornay különösen alkalmasnak tűnt, ám csak azzal a feltétellel vállalta volna a szerepet, ha filmbeli szerelmesét, Stevent aktuális barátja, egy bizonyos Tom Cruise játssza, akivel a Kockázatos üzlet (1983) forgatásán jött össze. Kívánságát elutasították. Agnest végül Jennifer Jason Leigh alakította, akit Verhoeven személyesen választott ki, miután látta őt a Változó világ (1982) című filmben. Leigh édesapja, Vic Morrow (1929–1982) egy tragikus balesetben életét vesztette a Homályzóna (1983) című film forgatásán két gyerekszereplővel együtt. A szomorú emlékű produkció egyik szereplője, Nancy Cartwright a Hús és vérben Agnes szolgálólányát, Kathleent alakította. Steven szerepére szintén maga Verhoeven választott színészt, méghozzá az ausztrál Tom Burlinsont, akire a Vágta (1982) című film főszerepében figyelt fel. Többen is úgy gondolták, hogy Burlinsonból nagy sztár válhat, ám ez nem következett be. Úgyszintén Ausztráliából érkezett Hawkwood megformálója, Jack Thompson. A figurát valós történelmi személy után nevezték el, ámbár a történelmi Sir John Hawkwood (1320–1394) több mint száz évvel korábban élt, és a Fehér Társaság néven ismert zsoldoshadsereg parancsnoka volt. A fontosabb szereplők közül spanyol nemzetiségű volt Fernando Hilbeck és Simón Andreu, amerikai Susan Tyrell, Brion James, John Dennis Johnston és Bruno Kirby, angol Ronald Lacey és holland Hans Veerman. Érdekesség, hogy Brion James itt Martin bandájának egyik tagját alakította, a Szárnyas fejvadász (1982) című kultikus sci-fiben pedig a lázadó replikánsok egyikét, parancsnokát mindkét filmben Rutger Hauer játszotta. 


A nemzetközi stábbal rengeteg probléma volt. A színészek egymást sem mindig értették, sőt az angolul akkoriban még kevésbé jól beszélő rendezőt sem, és részben emiatt fejetlenség kezdett eluralkodni a forgatáson. A koprodukciós partnerek egymással nem kielégítően vagy egyáltalán nem egyeztetett elképzeléseiket próbálták ráerőltetni Verhoevenre, aki meglehetősen meggondolatlanul még előzetesen úgy döntött, hogy ezúttal nem fog storyboardot használni, hogy minél több lehetősége legyen az improvizálásra. Emiatt többször is előfordult, hogy egyes színészeket berendeltek ugyan forgatni, de mégsem került rájuk sor. Az unatkozó színészek bulizással, ivászattal, kábítószerezéssel ütötték agyon az időt, és amikor végre kamera elé kerültek, állítólag megesett, hogy egymást lökdösve próbáltak a beállítás előterébe kerülni. Ha nem lett volna elég az emberi tényező, akkor ott volt az időjárás: viharos szél, erős havazás és farkasordító hideg nehezítette a munkát. Jennifer Jason Leigh visszaemlékezései szerint meztelen jelenetei felvételén bekékült a keze és a lába, annyira hideg volt. A különféle problémák miatt bekövetkezett az, ami minden producer rémálma: túllépték a költségvetést, aminek végösszege hat és félmillió dollárra emelkedett. Verhoeven maga is kellemetlen szakmai élményként emlékszik vissza a Hús és vér forgatására. A producerek megvitatták annak lehetőségét, hogy leváltják őt, mivel úgy látták, nem képes kézben tartani a produkciót, magát a direktort pedig megkörnyékezte a gondolat, hogy feladja ezt a szakmát, és a jövőben inkább mással fog foglalkozni. 


Kevésbé köztudott, hogy a Hús és vért eredetileg Magyarországon akarták forgatni, hiszen itt készült a Floris folytatása is. (Azt már nem Verhoeven rendezte, de Hauer volt a címszereplője.) Bő egy évtizeddel korábban hazánk lett volna a forgatási helyszíne Richard Lester kétrészes muskétásfilmjének is (A három testőr, avagy a királyné gyémántjai; A négy testőr, avagy a Milady bosszúja), ami elsősorban különféle bürokratikus nehézségek miatt hiúsult meg. Lesterék emiatt mentek inkább az olcsónak számító Spanyolországba (számos spagettiwestern is részben vagy teljes egészében ott készült, mint például az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat), és könnyen elképzelhető, hogy a Hús és vér is hasonló okokból valósult meg Magyarország helyett a spanyoloknál. A legfontosabb helyszín Belmonte vára volt Cuencában: itt forgatták annak idején Anthony Mann történelmi szuperprodukcióját, az El Cidet (1961) is. Verhoeven alkotásának elején a zsoldoshadsereg megostromol és elfoglal egy várost: a külső ostromot Ávila (Kasztília és León autonóm közösség) falainál vették fel, a város kifosztását viszont Cáceres (Extremadura autonóm közösség) utcáin. Verhoevennek nagyon megtetszett a forgatás időszakában bemutatott fantasy, a Conan, a pusztító (1984) erőteljes kísérőzenéje, ezért annak szerzőjét, Basil Poledourist kérte fel a Hús és vér zenéjének megkomponálására is. A filmet hang nélkül vetítette le neki, mert azt akarta, hogy a zeneszerzőt még a zajok és zörejek se befolyásolják a munkájában. Megállapodtak abban, hogy különleges hangszereket fognak használni, például tekerőlantot, ami egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek. Verhoeven ugyanakkor nagyzenekart is akart, végtére is ez egy nagyszabású kalandfilm. Ragaszkodott ahhoz, hogy a kísérőzene tükrözze a mű spiritualitását is. Különösen fontos volt Agnes megerőszakolásának jelenete, amihez a direktor semmiképpen nem groteszk zenét akart. Harminc-negyvenféle zenét is kipróbáltak, amíg megtalálták a legmegfelelőbbet. Poledouris komponálási alapelve az volt, hogy mindig az adott film koncepcióját kell megértenie, mert ez sokkal fontosabb, mint az, hogy a cselekmény melyik történelmi korban játszódik. Nem szeretett teamben dolgozni, mint egynémely kollégája, mert szerinte akkor nincs elég rálátása minden részletre. A komponálásban mindig fontos volt számára a zongora, hiszen hétéves kora óta tanult zongorázni: neki ugyanazt jelentette ez a hangszer, mint egy írónak az írógép. 


Felmerült az az ötlet, hogy a film The Mercenaries (A zsoldosok) vagy God's Own Butchers (Isten mészárosai) címmel kerüljön a mozikba, mígnem a Flesh and Blood (Hús és vér) mellett döntöttek. Ehhez állítólag a népszerű brit együttes, a Roxy Music azonos című 1980-as albuma adta az ötletet. A címváltozatok közül annyira komoly esélyes volt a The Rose and the Sword (A rózsa és a kard), hogy egyes VHS-kiadások – feltehetően a film korabeli bukása miatt – ezt a címet használták. Külföldön se mindenhol tartották meg az eredeti címet: a braziloknak jobban tetszett a Véres hódítás (Conquista Sangrenta), az olaszoknak és a portugáloknak a Szerelem és vér (L'amore e il sangue; Amor e Sangue), a dánoknak A vad harcos (Den vilde kriger), a spanyoloknak pedig Az acél urai (Los señores del acero). Többször előfordult már a filmtörténetben, hogy különösen nehéz körülmények között megszületett filmek jelentős szakmai és közönségsikert értek el, mint például Roman Polański klasszikusa, a Kínai negyed (1974). A Hús és vér sajnos nem tartozik ebbe a csoportba. Hollandiában viszonylag jól fogadták, a Holland Filmfesztiválon megkapta a legjobb film díját, Verhoeven pedig a legjobb rendezésért járó díjat. Az örömbe azonban üröm is vegyült, mert a zsűri néhány tagja nyilvánosságra hozta, hogy a film és a rendező díját illetően korántsem volt egyhangú a döntés. Az Egyesült Államokban csúnyán megbukott a film, hat és félmilliós költségvetéséből állítólag csak százezer (!) dollárt hozott be. Ráadásul a cenzúra is közbeavatkozott, főleg annál a jelenetnél, amikor a zsoldosok megpróbálják megerőszakolni Agnest, aki ennek elkerülésére Martinnak ajánlja fel magát. Az Agnest alakító Jennifer Jason Leigh-t felháborította a cenzorok eljárása, és így nyilatkozott a jelenetről: „Valóban nagyon nehéz nézni, mert brutális és visszataszító, mint a valóságos nemi erőszak, és tudom, hogy ez sokakat felháborít. A film mégis rendkívüli, Paul Verhoeven nagyon tehetséges rendező.” A Hús és vér megítélése az ősbemutató óta jelentősen megváltozott: az idő múlásával kultuszfilmmé lépett elő, melyet a műfaj rajongói igen nagyra tartanak. Az 1989-ben indult és napjainkig nagy népszerűségnek örvendő manga, a Berserk alkotója, Kentaro Miura egy 2003-as interjúban azt mondta, hogy a képregény egyik fontos szereplője, Guts alakját a Hús és vér Martinja ihlette. A Hús és vért nem játszották a magyar mozik. Elsőként az HBO tűzte műsorára a kilencvenes években, majd a Mirax kiadta VHS-en. Azóta több magyar tévécsatorna is bemutatta a filmet, és DVD-n is forgalomba hozták. 


Bakik 
Nézzünk néhányat Verhoeven filmjének bakijai közül! 

* A nyitójelenetben a bíboros által adott ostyákat a XVI. században még nem használták. 

* Amikor Hawkwood továbbítja embereinek Arnolfini ígéretét a szabad rablásra, a zsoldosoknál olyan puskák vannak, melyeket a XIX. századi amerikai polgárháborúban használtak először. 

* Az egyik jelenetben Steven arról beszél, hogy Leonardo tanulmányozta a madarak repülését. Da Vinci azonban erről egy olyan könyvében tett elsőként említést, amely a film cselekménye után négy évvel, 1505-ben jelent meg először. (Bizonyos internetes források szerint a film Itáliában játszódik, vagyis nem zárható ki, hogy Steven akár személyesen is találkozott Leonardóval, és már akkor tudott a madarakkal kapcsolatos vizsgálódásairól, amikor Da Vinci még nem írt erről a témáról.) 

* Miután a zsoldosok ittak a fertőzött vízből, meglehetősen hamar jelentkeznek rajtuk a tünetek. A valóságban az első tünetek minimum néhány óra – olykor több nap! – elteltével jelentkeznek a pestissel fertőzött betegen, ami egyébként annak idején szintén elősegítette a járvány terjedését.

* Miel úgy hal meg, hogy egy falnak támasztott karddal felnyársalja önmagát. Ennek ellenére amikor a teste arccal a földre hullik, a hátán nem látható se szúrás-, se vérnyom. 

* És egy személyes észrevétel: az első zsoldost, aki meg akarja erőszakolni Agnest, a film vége felé Summernek szólítják, és az IMDb szerint a figurának valóban ez a neve. Az erőszakjelenet magyar szinkronjában mégis többször Karsthansnek nevezik, ami egy másik szereplő neve. 


Így látták ők 
„A Hús + vér a romantikus, eszképista kosztümös kalandfilmek ellenpontja, a Spetters után újabb ellen-tündérmese. Az idealizált középkor kendőzetlen képét mutatja meg, olyan világot, amelyben ritka volt a természetes halál. A Forró verejték naturalizmusával tudósít a történelmi múlt horrorjáról és társadalmi egyenlőtlenségeiről. A film kiábrándult világképe a Futás az életért (Soldaat van Oranje, 1977) társadalmi csapdáit idézi (a hős heroizmusát ismét kihasználja az elit), kereszténység- és egyházkritikáját Nietzsche, szereplői viselkedését Darwin tanaira építi: az ember túlélésre, biztonságra, önző örömökre, a hatalom megszerzésére törekszik. Alteregói közül e filmjének férfihősei esnek át a legdrasztikusabb változásokon, antihősökké válnak – a direktorra a Rettegett Iván volt nagy hatással. Verhoeven kísérletezik, arra kíváncsi, hogyan viseli a néző a ráerőltetett azonosulást egy immorális hőssel, egyben önnön határátlépésére is reflektál – épp úton volt Amerikába. Filmje válasz a retrográd Conan, a barbárra: a vallás itt a vágyálmok, semmint a valódi hit eszköze, a pap – A negyedik férfi után szabadon – minden véletlen egybeesést égi jelnek vél, a főhős pedig kihasználja ezt. Verhoeven párhuzamot von kereszténység és kommunizmus között, az Állatfarmot idézi: Martin, a zsoldos utópisztikus közösségé formálja csapatát, de hamar elárulja altruista ideológiáját, diktátorrá válik – a forradalom felfalja gyermekeit. Verhoeven példázatában szó szerint állatfarmként, már-már természetfilmes stílusban ábrázolja az emberi közösség leépülését. E mozija sem mentes a posztmodern eklektikusságtól, A negyedik férfi spiritualizmusától: a babonás jóslatok beteljesítik magukat, a kérdésre, hogy mennyi szerepe volt ebben szabad akaratnak és véletlennek, nem kapunk választ – a valóság nem ismerhető meg objektíven.”
(Csiger Ádám: „Hús + fém”. In: Filmvilág 2014/3, 32–35. o.) 


„Történelmileg meglepően jól ábrázolja ezt az időszakot: pontosan nem lehet behatárolni térben, de feltételezhető, hogy valahol az ibériai félszigeten hadakoznak hőseink, ahol eléggé kaotikus volt a helyzet az 1500-as évek első évtizedében, és megmagyarázza azt is, hogy miért zsoldosokat látunk, és városi őrséget, de hivatásos katonát nem. A realizmusra törekszik Martin és bandájának viselkedésével is. Ami még érdekes: Verhoeven hívő, és itt is van két dolog, ami bizonyítja ezt. Az egyik az, hogy a filmben végig egy szobor útmutatását követik, illetve az egyik jelenetben Martin feje mögött egy glória jelenik meg. De egy kicsit szidjuk a filmet is, mert van még néhány hibája: a korabeli Bornemissza Gergelyhez méltó hadigépezetek inkább viccesek, mint komolyan vehetők (pl. a korabeli »fatank«, amiből aztán ostromlétra lesz, vagy mi a franc, vagy a gurítható puskaporos hordó), és Haueren, illetve JJL-en kívül csak Brian Jones, akit érdemes említeni, a többiek nem sok pluszt nyújtanak. Továbbá az is érdekes, hogy elég sokan belepusztulnak a járványba, de amikor Martin belekerül a fertőzött vízű kútba, és semmi baja nem lesz, vagy amikor a leláncolt hősszerelmes a villámcsapás segítségével oldoztatja el magát, és túl is éli, na ott már nekem sok volt egy picit, ez sokat leront a film élvezhetőségén.” 
(G. Norton on-line kritikája: „Hús + Vér (1985)”) 


Hús és vér (Flesh + Blood, 1985) – amerikai–holland–spanyol történelmi dráma. Gerard Soeteman történetéből a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman és Paul Verhoeven. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Basil Poledouris. Díszlet: Félix Murcia. Jelmez: Yvonne Blake. Vágó: Ine Schenkkan. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Rutger Hauer (Martin), Jennifer Jason Leigh (Agnes), Tom Burlinson (Steven), Jack Thompson (Hawkwood), Fernando Hilbeck (Arnolfini), Susan Tyrrell (Celine), Ronald Lacey (bíboros), Brion James (Karsthans), John Dennis Johnston (Summer), Simón Andreu (Miel), Bruno Kirby (Orbec). 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 









BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...