SZAKADT FÜGGÖNY

A Marnie (1964) című lélektani drámájának kudarca után Alfred Hitchcock igen nagy gonddal igyekezett kiválasztani következő, ötvenedik játékfilmje témáját. A választást megnehezítette, hogy időközben színre lépett egy új rendezőnemzedék, amely ugyan mesterének tekintette őt, képviselői azonban korszerűbb filmeket rendeztek. Több ígéretes projekt is szóba került, mígnem Hitchcock úgy döntött, visszatér a kémfilm műfajához, amellyel korábban már nagy sikerei voltak, és amely a James Bond-sorozatnak köszönhetően akkoriban kifejezetten divatos irányzat volt. Ezzel kapcsolatban felkeltette érdeklődését a Szovjetunióba menekült cambridge-i kémek esete: különösen Donald Maclean feleségét találta érdekes személyiségnek, aki követte férjét az önként vállalt száműzetésbe. Ez a motívum jelentette a Szakadt függöny alapötletét. Sajnos már a forgatókönyv megírását is különféle konfliktusok kísérték, ráadásul a szkript még nem volt teljesen kész, amikor a Universal Pictures elrendelte a forgatás megkezdését. Ennél is nagyobb csapást jelentett Hitchcock számára, hogy a filmvállalat ráerőltetett két sztárt, Paul Newmant és Julie Andrews-t, akikkel főleg azért volt elégedetlen, mert szerinte nem volt meg köztük az a kémia, ami elengedhetetlen lett volna a történet hitelességéhez. A Szakadt függönyt a kritika hűvösen, sőt elutasítóan fogadta, az általános hiedelemmel ellentétben azonban anyagilag nem volt sikertelen. Noha mindmáig a Mester leggyengébb filmjei között emlegetik, valójában több jellegzetes és remek hitchcocki ötlet kapott helyet benne, melyek később Roman Polańskit és Richard Donnert is megihlették.

(Jelen poszthoz felhasználtam azt az ismertetőt is, amelyet évekkel ezelőtt írtam a filmről a Wikipédiára.)

A TÖRTÉNET

Michael Armstrong professzor bájos asszisztense és menyasszonya, Miss Sarah Sherman társaságában a koppenhágai Nemzetközi Fizikuskongresszusra utazik egy hajón. A professzor egy táviratot kap a koppenhágai Elmo könyvesboltból arról, hogy a neki szánt könyv elkészült. A pontos címzés ellenére a férfi azt állítja, hogy az üzenet nem neki szól, később azonban, amikor már egyedül van, elmegy a postázóba, visszakéri a táviratot, sőt válaszol is rá. Miután a szerelmespár megérkezik a koppenhágai szállodába, Michael zuhanyozni megy. Ezalatt telefonon keresik, ismét a titokzatos könyv ügyében. Sarah úgy dönt, hogy amíg a professzor elkészül, ő elsétál a könyvért. A zuhany alól kilépő Armstrong már nem tudja megállítani. A szálló előtt Sarah nem várt kíséretet kap a kongresszus keletnémet résztvevője, Karl Manfred professzor személyében. Miss Shermant meglepetésként éri, hogy a könyvért nem kell fizetnie, de még jobban elcsodálkozik, hogy az eladó halkan figyelmezteti, legyen óvatos vele. A metakommunikációs jelekből nem egyértelmű, hogy a kereskedő a könyvre gondol-e, vagy Manfred professzorra. Ami azt illeti, Michael is furcsán viselkedik, mert a szálloda halljában magára hagyja a menyasszonyát, és előbb egy utazási iroda pultjánál intéz valamit, majd a kapott könyvvel a kezében elsiet valahová.

Armstrong egy nyilvános vécében bontja ki a becsomagolt könyvet. Követi az első lapra ceruzával írt bejegyzést, és a 157. oldalra lapoz, ahol a π-ről (ejtsd: pí) ír a szerző. Ebéd közben Sarah számonkéri Michael furcsa viselkedését, amelyet a férfi azzal tetéz, hogy bejelenti: Stockholmba kell utaznia, egyedül. Ezt azzal indokolja, hogy az amerikai kormány leállította a kutatásait, ezért a svédekkel próbál megállapodni. Sarah szerint Michael előre kitervelte a stockholmi utat, csak neki nem szólt róla, sőt eredetileg azt se akarta, hogy vele jöjjön Koppenhágába. A nő úgy dönt, hogy hazamegy. Az utazási iroda pultjánál megkérdezi, mikor indul a professzor stockholmi gépe. Megdöbbenve hallja, hogy Armstrong valójában a román légitársaság Kelet-Berlinbe tartó gépére foglalt helyet. Miss Sherman elhatározza, hogy végére jár a rejtélynek, és ő is elutazik Kelet-Berlinbe. A gépen Michael odamegy hozzá, és szokatlanul nyersen felszólítja, hogy leszállás után azonnal forduljon vissza. A kelet-berlini repülőtéren újságírók hada fogadja a gépet. Az egyik utas, az ünnepelt cseh balerina azt hiszi, neki szól ez a nagy érdeklődés, de kiderül, hogy Armstrong professzor az igazi szenzáció, aki a jövőben az NDK-ban kíván élni, és a világhírű Lindt professzor asszisztenseként fog dolgozni. Persze a keletnémetek sem teljesen ostobák, és szemmel akarják tartani Armstrongot, mielőtt feltétlenül megbíznának benne. A professzor állandó kísérőjéül a titkosszolgálat, a Stasi egyik ügynökét, Hermann Gromeket jelölik ki. Sarah megdöbben Michael hazaárulásán, a férfi pedig újfent arra szólítja fel, hogy utazzon haza.

Az események ezután felgyorsulnak. Armstrongnak sikerül leráznia állandó követőjét, Gromeket, és elmegy egy tanyára, hogy kapcsolatba lépjen a keletnémet ellenállási szervezet, a π egyik kulcsemberével, aki megszervezi majd a menekülését. Kiderül, hogy a professzor mégsem hazaáruló: a disszidálás csupán egy színjáték része, hogy elnyerje Lindt professzor és a Stasi bizalmát, és hozzáférjen egy, a világbéke szempontjából különösen fontos tudományos titokhoz. Egy ilyen kaliberű titkot egy tudóstól csakis egy másik tudós tud megszerezni. Armstrong földművelés közben beszélget a férfival, s amikor visszatér a parasztházhoz, ott már Gromek várja. A titkos ügynököt nem ejtették a feje lágyára, és egyetlen szót sem hisz el a rokonlátogatási meséből. Észreveszi a homokba nemrég rajzolt π jelet, és ő nagyon is jól tudja, hogy ez egy titkos szervezet neve, amely emberek kimenekítésével foglalkozik. A professzor egyértelműen lebukott, Gromek azonban közli vele, hogy a nő (a π emberének a felesége) még rosszabbul fog járni. A Stasi-ügynök telefonálni akar, a nő pedig megpróbálja megakadályozni ebben. A férfi eleinte nem veszi komolyan a kétségbeesett nő támadási kísérleteit, így eszébe sem jut védekezni vagy kiabálni. A nő és a professzor számára viszont egy pillanatig sem kétséges, hogy itt életről és halálról van szó, de mit lehet tenni, hogy ne keltsék fel a ház előtt Gromekre várakozó taxisofőr gyanúját?

A CAMBRIDGE-I KÉMEK

A Szakadt függöny inspirációját az 1950-es, 1960-as évek legnagyobb diplomáciai botránya, az ún. Cambridge-i Ötök esete jelentette. Nevüket onnan kapták, hogy mind az öten a Cambridge-i Egyetemen végeztek a múlt század harmincas éveiben: Guy Francis de Moncy Burgess (1911–1963, fedőnevei: Mädchen [Lány], Hicks), Donald Duart Maclean (1913–1983, fedőneve: Homérosz), Kim Philby (Harold Adrian Russell Philby, 1912–1988, fedőnevei: Sonny, Stanley), Anthony Frederick Blunt (1907–1983, fedőnevei: Tony, Johnson) és John Cairncross (1913–1995, fedőneve: Liszt). A csoport kialakulása, működése és tagsága körül még napjainkban is sok a rejtély. Általában úgy tartják, hogy valamennyiüket az egyetemi éveik alatt környékezték meg a szovjetek, ellenben Blunt a lebukás után tett vallomásában azt állította, hogy csak az egyetemi diploma megszerzése után szervezték be őket. Tevékenységük valamikor a harmincas években kezdődött, és az ötvenes évek elejéig egész biztosan eltartott, ugyanakkor nem zárható ki, hogy bizonyos tagoké még tovább is. Az ötös csoport nem egyszerre állt össze, hanem fokozatosan szerveződött, utolsóként csatlakozott Cairncross. Felmerült a gyanú, hogy valójában nem öten, hanem többen is dolgoztak a kémhálózatnak, de senki másra nem bizonyították rá egyértelműen, hogy szovjet kém lenne, vagy nem hozták nyilvánosságra a bűnösségét. Az egyetemi háttér mellett a kémeket az ideológiai meggyőződés is összekapcsolta: mindnyájan szilárdan hittek abban, hogy a marxizmus–leninizmus szovjet változata a létező legjobb politikai rendszer, különösen a fasizmus térhódítása ellenében. Lebukásuk nem egyszerre történt, és hivatalosan egyikőjük ellen sem emeltek vádat kémkedés miatt.

A Cambridge-i Ötök a Szovjetunió számára különösen értékes emberek voltak, hiszen előkelő származásuk és az annak köszönhető beosztásaik miatt bekerültek a legmagasabb társadalmi és politikai körökbe, és a legféltettebb államtitkokhoz is hozzáférhettek. A második világháború időszakában olyan szigorúan titkos információkat továbbítottak a szovjet vezetéshez, amelyeket a szövetségesek saját távolabbi érdekeik miatt nem kívántak volna megosztani Sztálinnal. A sors iróniája, hogy aktivitásuk végső soron visszafelé sült el. A szovjet titkosszolgálat ugyanis a feltűnően sok anyag miatt gyanút fogott, hogy esetleg kettős kémekről van szó, és az általuk továbbított információk egy része hamis. Különösen Kim Philby tevékenységét figyelték bizalmatlanul. Egyes források szerint 1941 és 1945 között a szovjetek 1771 dokumentumot kaptak Blunttól, 4605-öt Burgesstől, 4593-at MacLeantől és 5832-t Cairncrosstól. Philbytől 1000 alatti mennyiség érkezett csupán, utólag mégis őt tartották a csoport legeredményesebb tagjának. Egy titkosszolgálati jelentés szerint a szovjetek annyira féltek attól, hogy dezinformációkkal lépre csalják őket, hogy állítólag a cambridge-i kémek által kiszolgáltatott titkos anyagoknak mintegy felét inkább el sem olvasták. Ennek ellenére a kapcsolatot nem szakították meg velük, mert a tőlük kapott információk időnként nagyon is kapóra jöttek Sztálinnak. Így például 1948-ban Maclean szigorúan bizalmas információkat juttatott el a Szovjetunióba az Egyesült Államok tényleges nukleáris arzenáljáról. Sztálin e hírek birtokában merte megkockáztatni Berlin blokád alá helyezését, mivel Macleantől tudta, hogy Amerikának nincs bevethető atombombája, és nem tud megkísérelni egy újabb partraszállást sem, ezért Truman amerikai elnök ellenintézkedései nem jelentenek tényleges veszélyt a Szovjetunió számára.

A kettős élet valamilyen formában mindnyájukat megviselte. Bluntnak és Burgessnek ráadásul homoszexuális hajlamaikat is titkolniuk kellett, mivel ez akkoriban Nagy-Britanniában még bűncselekménynek számított. Maclean annyira labilis idegállapotba került, hogy az 1940-es évek végétől Burgess és Philby váltak a Szovjetunió egyik legfontosabb nyugati hírforrásává. Philby különösen értékes ember volt, hiszen lényegében összekötői feladatot látott el a nyugati titkosszolgálatok között. Az FBI annyira megbízott benne, hogy felkérte őt a brit követség tagjai közé beépült ismeretlen szovjet kém – vagyis Maclean! – leleplezésében való közreműködésre. Philby valójában azon munkálkodott, hogy Macleant megóvja a lebukástól. Guy Burgess elsősorban az ENSZ csapatainak ázsiai hadmozdulatairól tájékoztatta előre a Szovjetuniót. 1951-ben Philby minden megtévesztő manővere ellenére küszöbön állt Maclean és Burgess letartóztatása. Május 25-én, egy pénteki napon Burgess üzleti tanácskozásra hívta Macleant. Ezután mindkettőjüknek nyoma veszett, és csak évek múlva tűntek fel újból Moszkvában. Philby az 1960-as évek elején került a lebukás szélére, ezért 1963. január 23-án ő is a Szovjetunióba szökött. A Sors iróniája, hogy a kommunista paradicsom egyáltalán nem váltotta be a cambridge-i kémek reményeit. Életük hátralévő éveit a kényszerű emigrációban állítólag a depresszió és az alkohol rabjaként élték. Egyes biográfusok szerint a körülmények különösen Burgesst viselték meg, aki már 1963-ban elhunyt. A bennfentesek szerint biszexuális Maclean számára viharos magánélete nehezítette meg a szovjetunióbeli éveket. Kim Philby viszont a nehézségek ellenére sohasem bánta meg a pálfordulását, pedig a szovjetek évekig bizalmatlanok voltak vele, és nem juttatták bizalmi állásba, mert attól tartottak, hogy vissza fog térni Londonba. Az évek múlásával azonban számos szovjet állami kitüntetésben részesült, a Lenin-rendet is megkapta. Alakja felbukkant Frederick Forsyth A negyedik jegyzőkönyv című sikeres kémregényében is, melynek filmváltozatában a KGB már a történet elején agyonlöveti. (A regényben életben maradt, sőt az igazi Philby a film bemutatóját is megérte.)

AZ ELŐZMÉNYEK

Hitchcock kiemelkedő szakmai és kereskedelmi sikert ért el a Psycho (1960) című hátborzongató thrillerjével, következő mestermunkája, a Madarak (1963) viszont a maga idejében ellentmondásos fogadtatásban részesült, a Marnie (1964) pedig teljes szakmai és anyagi csődnek bizonyult. Ennek ellenére felfokozott várakozás kísérte következő munkáját, sorrendben az ötvenediket. Hitchcock a Marnie után három projekttel foglalkozott komolyabban, de különböző okokból mindegyikről lemondott. A három túsz John Buchan, A 39 lépcsőfok szerzőjének kevésbé ismert regényét vette alapul. A főhős mindkét esetben Richard Hannay, akinek ezúttal kommunista kémek által túszul ejtett gyerekeket kell kiszabadítania. A megfilmesítés szakmai problémáját az okozta, hogy a történetben fontos szerephez jut a hipnózis, amelyet Hitchcock szerint filmen nem lehet igazán meggyőzően ábrázolni. A második terv egy különös kísértethistória, a Mary Rose volt, ahol maga a szellem okozott gondot a rendezőnek, ámbár voltak ötletei arra, hogyan jelenítse meg. Igazából azonban úgy gondolta, hogy ez mégsem neki való téma, akárcsak a harmadik filmterv, a Pigeon. Ennek forgatókönyvét a legendás olasz szerzőpáros, Age és Scarpelli írta. A történet egy olasz bevándorlóról szól, aki egy New York-i szállodában liftesfiúból igazgató lesz. Vesztére kihozatja Amerikába a szicíliai rokonságát, akiknek viszont a bűnözésen jár az eszük, és volna is mit elemelni abból a bizonyos szállodából… A Mester a kudarcba fulladt projektek után úgy döntött, visszatér a kémfilmek műfajához, amely korábban szinte mindig sikert hozott számára: A férfi, aki túl sokat tudott (1934), 39 lépcsőfok (1935), Londoni randevú (1938), Forgószél (1946), Az ember, aki túl sokat tudott (1956), Észak-északnyugat (1959). Ebben az elhatározásában megerősítette a James Bond-széria népszerűsége, ami egyre több kémfilm megszületését inspirálta. Hitchcocknak a cambridge-i kémek fentebb ismertetett esete adott ötletet, különösen Guy Burgess és Donald Maclean szökése, ami lehetőséget jelentett arra, hogy a kémkedés árnyoldalait ábrázolja, szemben a 007-es filmekkel, amelyek mindezt férfias és romantikus kalandként tálalták. Mindazonáltal nem arra volt kíváncsi, hogy pontosan mit tettek a hazaáruló kémek, hanem inkább arra, hogyan reagált a gyanútlan környezet a lelepleződés után.

Ebből a szempontból különösen érdekes volt számára Maclean felesége, Melinda Marling, aki egy évvel a férje szökése után három közös gyermekükkel követte őt a Szovjetunióba. Ezekből a motívumokból kiindulva Hitchcock egy olyan történetet képzelt el, melynek professzor hőse, Michael Armstrong Lengyelországba disszidál, hűséges menyasszonya (aki a titkárnője is) pedig követi őt a vasfüggöny mögé. Hitchcock egy lengyel filmszakember javaslatára változtatta meg az eredeti helyszínt az NDK-ra, ennek ellenére az egyik fontos mellékszereplőt, Kuchinska grófnőt meghagyta lengyel nemzetiségűnek. A főszereplőket persze nem érdemes a Maclean házaspár alteregóinak tekinteni, mert amíg Donald Maclean szilárd kommunista meggyőződésből cselekedett, addig Armstrong professzor csak színleg szökik az NDK-ba, Miss Shermannel ellentétben pedig Melinda Marlingot egyáltalán nem rázta meg férje hazaárulása. Állítólag mindvégig tudta, hogy a férje kém, továbbá ő már a házasságkötése előtt azt tervezgette, hogy a Szovjetunióban fog élni. Egyesek úgy tudják, inkább a szégyen, mint a szerelem miatt követte a férjét a „kommunista paradicsom”-ba, mert a házasságuk viharos volt, sőt az emigrációban az asszony három évre elhagyta a férjét Kim Philby kedvéért. Melinda még a férje halála előtt távozott a Szovjetunióból, és hazájába, az Egyesült Államokba utazott. Ne gondoljuk azonban teljesen szívtelennek és érzéketlennek, mert amíg ő félrepolkázott Philbyvel, addig Donald is összeállt egy orosz nővel, és nem fogadta vissza hűtlen nejét.

A FORGATÓKÖNYV

1964 őszén Hitchcock felkérte a híres-hírhedt Lolita orosz származású szerzőjét, Vladimir Nabokovot, hogy írja meg a Szakadt függöny forgatókönyvét. Nabokovot érdekelte volna a közös munka, mégis nemet mondott, mert nem voltak elegendő háttérismeretei egy kémthrillerhez. Tekintettel arra, hogy Hitchcock a kém menyasszonyát tekintette kulcsfigurának, ezért 1965 elején Brian Moore ír–kanadai írónak adott megbízást a szkript megírására. Moore-t a női lélek specialistájának tartották, ebből a szempontból a Judith Hearne (1955) című regényét különösen nagyra értékelték, és forgatókönyvíróként is jól csengett a neve. Az író Hollywoodba költözött, és 1965. március 26-án átadott egy ötoldalas szinopszist, amely már tartalmazta a későbbi film két kulcsjelenetét: a bevezetőt a hajón és Gromek meggyilkolását. Június 21-ére Moore a teljes forgatókönyvvel elkészült, ám az sem Hitchcocknak, sem a Universalnak nem tetszett, mert nem sok teret adott arra, hogy a Mesterre jellemző sziporkákkal teli, a humort sem nélkülöző thriller szülessen. Hitchcock kikérte a Pigeon két olasz forgatókönyvírója, Age és Scarpelli véleményét is, akik egyetértettek vele. Moore viszont azon az állásponton volt, hogy Hitchcocknak fogalma sincs az igazi jellemábrázolásról és az emberi motivációkról. Sérelmeiért az irodalomban vett elégtételt: Fergus (1970) című regényében az ellenszenves Bernard Boweri figuráját Hitchcockról mintázta.

A Mester Keith Waterhouse és Willis Hall személyében két tapasztalt írót kért fel Moore forgatókönyvének korrekciójára, különös tekintettel a párbeszédek alapos kidolgozására. Már zajlott a forgatás, de a páros még dolgozott a forgatókönyvön: szinte napról napra át kellett írniuk a dialógusokat. A részletekre mindig odafigyelő Hitchcock több kritikus észrevételt is tett a munkájukkal kapcsolatban, beleértve a kelet-berlini miliő hitelességét, noha arra vonatkozóan neki sem voltak különösebb tapasztalatai. (Ugyanakkor a híres Truffaut-interjúkötetben azt olvashatjuk, hogy Hitchcock a forgatás előtt Koppenhágából egy román géppel Kelet-Berlinbe utazott, onnan Lipcsébe, majd vissza Kelet-Berlinbe, ahonnan Svédországba távozott, vagyis bejárta Armstrong professzor filmbeli útját.) Ennek ellenére úgy gondolta, Waterhouse és Hill hozzájárulása a szkripthez elég jelentős volt ahhoz, hogy nevük felkerüljön a stáblistára. Moore ekkor panaszt tett a Forgatókönyvírók Szövetségénél, ahol azt a döntést hozták, hogy a film főcímén csak az ő nevét kell feltüntetni forgatókönyvíróként. Az egyik svéd epizódszereplő, Jan Malmsjö észrevette, hogy a forgatókönyv svéd nyelvű részei nyelvtanilag néhol hibásak, és segített kijavítani ezeket a hibákat. A szkriptet Richard Wormser dolgozta át regénnyé, amely 1966. július 6-án jelent meg a Dell kiadónál.

A SZEREPOSZTÁS

Hitchcock arra gondolt, hogy korábbi sikeres kémfilmje, az Észak-északnyugat két főszereplőjét szerződteti ehhez az alkotásához is. Az akkor 61 éves Cary Grant azonban közölte, hogy ő már túl öreg egy ilyen szerephez, ezért már csak egy filmet forgat, aztán végleg visszavonul. Ehhez az egy filmhez, a Lassan a testtel! (1966) című romantikus komédiához már le is kötötte magát. Anthony Perkins húsz évvel később, 1986-ban azt nyilatkozta, hogy Hitchcock felajánlotta neki Armstrong szerepét, ám a Universal megvétózta a szerződtetését. A cég elutasította Saint szereplését is, mert nagyobb sztárt akart nála. Hitchcock saját felfedezettjére, Tippi Hedrenre gondolt, aki az előző közös filmek, a Madarak és a Marnie forgatásán szerzett kellemetlen élményei miatt nem akart még egyszer a Mesterrel dolgozni. Hitchcock megharagudott a visszautasítás miatt, és mivel Hedrennel 1967-ig szóló szerződést kötött, a színésznő egész addig nem tudott más rendezővel mozifilmet forgatni. Szóba került még Samantha Eggar is, aki A lepkegyűjtő (1963) című lélektani drámával vált ismertté, ő viszont épp Cary Grant utolsó filmjéhez szerződött le. A Universal ragaszkodott ahhoz, hogy a Szakadt függöny két főszerepét két nagy sztárjuk, Julie Andrews és Paul Newman kapja. Hitchcock hasztalanul hivatkozott arra, hogy a két filmcsillag fejenként 750 ezer dolláros gázsija elviszi a költségvetés jelentős részét. (A büdzsével kapcsolatban vagy három-, vagy ötmillió dollárra vonatkozó infók találhatók a világhálón.) És ha ez még nem lett volna elég, a filmcég arra is utasította, hogy a lehető leghamarabb kezdje el a forgatást, mert Andrews iránt a Mary Poppins (1964) és A muzsika hangja (1965) óriási sikere miatt különösen nagy volt az érdeklődés, ezért csak korlátozott ideig tudott a produkció rendelkezésére állni. Hitchcock kénytelen volt engedelmeskedni, noha akkor még nem volt meg a végleges forgatókönyv. Pedig ő híres volt arról, hogy mindent előre és részletesen megtervez, mert egyáltalán nem kedveli az improvizációt.

Hitchcock nemcsak a gázsi miatt tartotta szereposztási tévedésnek Newmant és Andrewst, hanem azért is, mert szerinte nem volt meg közöttük az a megfoghatatlan kémia, amely korábbi filmjeinek férfi és női főszereplői között hamar kialakult. Színészi képességeiket sosem vonta kétségbe – bár főleg Newman munkamódszerei távol álltak tőle –, a kémiát illetően viszont az volt a véleménye, hogy az vagy van, vagy nincs. És szerinte ebben az esetben nem volt. Ezért is döntött úgy, hogy különösen nagy gonddal osztja ki a mellékszerepeket, hogy a másodlagos figurák által valamelyest csökkentse a szerinte alkalmatlan főszereplőkre irányuló figyelmet. Kuchinska grófnő szerepére fontolóra vették a 2021 augusztusában elhunyt cseh színésznőt, Zdenka Procházkovát. A szerepet a Mester végül az orosz származású Lila Kedrovának adta, aki a forgatás előtt néhány hónappal vehetett át Oscar-díjat a Zorba, a görög (1964) című film női mellékszereplőjeként. Hitchcock nagyon megkedvelte a rokonszenves és tehetséges színésznőt, többször is vele ebédelt, sőt az otthonába is meghívta, hogy bemutassa a feleségének, és hármasban vacsorázzanak. Kedrova ráadásul olyan színésznő volt, aki ellenkezés nélkül elfogadta a rendező vezető szerepét, és a lehető legnagyobb odaadással valósította meg a tőle kapott instrukciókat. Hitchcock annyira elégedett volt vele, hogy amikor a játékidő miatt meg kellett rövidítenie a filmet, a grófnő minden jelenetét érintetlenül hagyta.

A cseh balerinát alakító, szintén orosz származású Tamara Toumanova neve jól csengett a nemzetközi művészvilágban, de viszonylag ritkán vállalt filmszerepet: a Szakadt függönyt megelőző mozifilmje, a Felhívás táncra (1956) tíz évvel korábban készült. A német színészek közül Hansjörg Felmy lehet a legismerősebb a magyar nézőknek: éveken át játszotta Heinz Haferkamp felügyelőt a Tetthely című tévésorozatban. Günter Strack (Manfred professzor) a Két férfi, egy eset (1981–1988) című sorozat főszereplője volt, továbbá vendégszerepelt a Tetthelyben és a Derrickben is. A Lindt professzort megformáló Ludwig Donath a nácik elől menekült – több ország érintésével – Hollywoodba, ahol viszont gyakran kellett nácikat játszania. Hitchcock a rágógumizó Stasi-ügynököt megszemélyesítő Wolfgang Kielinggel volt a legelégedettebb a németek közül. A forgatás előtt nem sokkal tört ki Los Angelesben a rendőrök és a feketék között az ún. Watts-zavargás, amelynek előzménye egy mindennapi rutinnak számító közúti ellenőrzés volt. Kielinget annyira felháborították a szerinte rasszista színezetű rendőri akció következményei, hogy 1968 márciusában az NDK-ba távozott, ahol nyilatkozataiban az Egyesült Államokat ostorozta mint az emberiség legnagyobb ellenségét, a négerek és a vietnámi nép ellen elkövetett szörnyűségek legfőbb felelősét. Említsük meg, hogy a filmnek van egy magyar epizódszereplője is: a Kecskeméten született Szabó Albert (Albert Szabo, 1919–1994) játszotta Herr Albertet, akit hőseink Kuchinska grófnő segítségével próbálnak megtalálni a berlini főpostán. És persze ne feledkezzünk meg a Hitchcocktól megszokott cameóról sem: a nyolcadik percben láthatjuk, amint a szálloda halljában ül, és egy kisgyermeket tart az ölében.

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

A helyszínek

A Szakadt függöny forgatása 1965. október 18-án kezdődött, és 1966. február 16-án ért véget. A rendező eredetileg azt tervezte, hogy valóban Kelet-Berlinben készíti el a filmet, ám azt határozottan elutasította, hogy a forgatókönyvet előzetes jóváhagyásra eljuttassa a keletnémet hatóságokhoz. Brian Moore szerint Hitchcock túl makacs és merev volt, mert ha az NDK-ban esetleg nem is, de Csehszlovákiában vagy Lengyelországban megkaphatta volna a forgatási engedélyt. Hitchcock egy ministábot küldött az NDK-ba, hogy a lehető legalaposabban lefilmezzék a fontosabb keletnémet helyszíneket, hogy a felvételek alapján az amerikai díszlettervezők a stúdióban rekonstruálni tudják mindegyiket. Más források úgy tudják, egy német stábot bízott meg azzal, hogy háttéranyagokat forgassanak, a felvételeket azonban használhatatlannak találta. (Maga Hitchcock ez utóbbi variációról beszélt Truffaut-nak.) A dél-kaliforniai vidék egyes részei helyettesítették a keletnémet vidéki helyszíneket. A forgatást végül a Universal filmstúdió ún. backlotjában (nagyszabású szabadtéri jelenetek forgatására szolgáló terület) kezdték. Amerikai forgatási helyszín volt a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem (a berlini Karl Marx Egyetemként láthatjuk), illetve a szintén kaliforniai Long Beach (a svéd dokkok helyszíne) és Camarillo (π vidéki gazdasága). A Dániában játszódó jeleneteket a skandináv ország fővárosában, Koppenhágában vették fel: a főhősök a Hotel d'Angleterre-ben szálltak meg, az étterem a Tivoli volt, a könyvesbolt pedig a Nyhavn.

Bajok a sztárokkal

A forgatás legnagyobb nehézségét a főszereplőkkel való közös munka jelentette. Hitchcock nem hazudtolta meg önmagát, mert minden szakmai kifogása ellenére sem mondott le arról, hogy megtréfálja a sztárjait: Newman és Andrews, amikor a forgatás első napján beléptek az öltözőjükbe, azt tapasztalták, hogy ott szakadt a függöny. A Mester egyébként igazi gentleman volt, aki egy pillanatig sem éreztette a főszereplőkkel, hogy csak ráerőszakolták őket, sőt igyekezett közvetlenül viselkedni velük. Julie Andrewsszal például kifejezetten udvarias volt. A színésznő utólag elmondta, hogy a szerep nem jelentett különösebb kihívást számára, igazából játszania se kellett, csak mindig elbűvölőnek lennie. Voltak fenntartásai a szereppel kapcsolatban, de ezekkel nem nagyon törődött, mert örült annak, hogy egy ilyen kiváló rendezővel dolgozhat. Úgy gondolja, hogy mindent megtett a filmért, ami rajta múlt. Mindazonáltal amikor tudomást szerzett arról, hogy Newman is elégedetlen a forgatókönyvvel, Andrews megbeszélte a partnerével, hogy egyeztetnek erről Hitchcockkal. Nagy meglepetésükre a Mester beleegyezett abba, hogy változtassanak a párbeszédeken, ha szeretnének. A két sztár ezt meg is tette, bár Julie utólag elismerte, hogy nem biztos, hogy ezek a változtatások a film javára szolgáltak.

Az igazán nagy problémát Hitchcock számára nem Julie Andrews jelentette, hanem Paul Newman. A színész az Actors Studio növendékeként a lélektanilag hiteles, érzelmileg átélt alakítások híve volt, aki az általa játszott figurákat javarészt a forgatás ideje alatt dolgozta ki. A munka hevében jöttek ugyanis a legjobb ötletei, melyek egy részét a partnerek játéka inspirálta. Éppen ezért szerette volna a jeleneteit többször, többféle elképzelés szerint is felvenni, hogy aztán kiválasszák a legjobbat. Hitchcocktól távol állt az ilyesmi: „A metódusokat kereső színész színházba való. Ott egy egész színpad a rendelkezésére áll a mozgásra. De amikor a film készül, és az arcáról arra vált a kamera, amit figyel, akkor fegyelemre van szükség.” Newman nagyon örült a lehetőségnek, hogy a Mesterrel dolgozhat, ám az eltérő munkamódszereik miatt nem érezte magát túl jól a forgatáson: „Hitchcock személyesen jó fej volt, és közvetlen a velünk való viszonyban. Általában van elképzelése a rendezőnek, amit közvetít, de Hitchcocknál nem volt így. Aztán később kiderült, hogy ilyen a stílusa. Ez azt jelentette, hogy jól csinálom, csak senki nem mondta. Azt hiszem, csak miattunk nem hangoztatta, hogy rossz választás vagyunk, miután ránk bólintott. Aláírtunk és mindent megtettünk, hogy jók legyünk. Sztárok voltunk, nézőket vonzottunk a jegypénztárakhoz. Nemet mondtunk más megbízásokra, hogy igent mondhassunk Hitchcocknak. Azt hiszem, több tiszteletet érdemeltünk volna.”

Ami azt illeti, Hitchcocknak is a tisztelet volt az egyik problémája Newmannel. A jó munkakapcsolat érdekében meghívta magához Newmant az otthonába vacsorázni, és rossz néven vette, amikor étkezés után a színész hozzálátott, hogy elkezdje sorjázni a kifogásait a forgatókönyvvel kapcsolatban. Hitchcock ezt modortalan és tiszteletlen viselkedésnek tartotta. Newman szerint egész jól kijöttek volna egymással, de a problémás forgatókönyv ezt folyton meggátolta. Amikor Paul kitartóan kérdezgette őt a motivációkról, a Mester szarkasztikus humorral megjegyezte: „A maga motivációja az a gázsi, amit ezért a filmért tőlem leakaszt”. Nyolc évvel később Roman Polański – sokkal ingerültebb hangon – pontosan ugyanezt felelte Faye Dunawaynek a Kínai negyed (1974) forgatásán, amikor a színésznő örökösen a motivációkról faggatta őt. A különbség csupán annyi volt, hogy Newman 750 ezer dollárt tehetett zsebre a Szakadt függönyért, míg Dunaway szinte nevetséges, 50 ezer dolláros gázsiért vállalta a Kíni negyedet, mert nagyon szerette volna eljátszani a női főszerepet. A Szakadt függöny forgatását számos feszültség terhelte, és a hangulatnak az sem tett jót, hogy Newman mindjárt a kezdet kezdetén motorbalesetet szenvedett, amelyben kis híján lebénult a bal keze. Emiatt két hétig távol maradt a forgatásról, ami átütemezést tett szükségessé. (Más források úgy tudják, a kényszerszünet oka egy fertőzés volt.) A művészi nézeteltérések ellenére Newman később elmondta, hogy bár nem szokta megnézni a saját filmjeit, a Szakadt függönyből egyszer látott egy részletet, ami szerinte egyáltalán nem volt rossz.

Technikai érdekességek

Hitchcock 1948-ban forgatta első színes filmjét, A kötélt. Mint a technikai újdonságokra is fogékony filmrendező, többször kísérletezett azzal, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. A Marnie-ban például a vörös színnek szánt kiemelt szerepet, a Topázban (1969) pedig a sárgának, a fehérnek és a vörösnek, de egyik esetben sem sikerült tökéletesen megvalósítania az elképzeléseit. A Szakadt függöny forgatásán is megpróbálkozott egy új színeljárással, amely életszerűbbé tette volna a képeket, illetve több jelenetet fókuszálva vett fel, amitől a háttér homályosabbá vált. Ezekkel az „impresszionista montázsok”-kal szerette volna érzékeltetni a hősök idegenségét abban a nyugtalanító miliőben. A fényelosztáson is változtatni akart, ám kísérletezései végeredményével ezúttal sem volt elégedett. „Erős fénybe vontuk a nagy fehér felületeket, és szürke gézen át fényképeztünk mindent. A színészek egyre csak azt kérdezték: és a lámpák hol vannak? Kis híján elértük az eszményi állapotot, amely az volna, ha természetes fényben filmezhetne az ember.” A Szakadt függönyt már nem Hitchcock állandó operatőrje, Robert Burks fényképezte, hanem John F. Warren, aki remek munkát végzett. A Truffaut-könyvben az operatőrcseréről azt olvashatjuk, hogy „Hitchcock azonban nemcsak hogy nem volt felelős ezért a kényszerű elválásért, de őszintén fájlalta a dolgot: Burks egy esztendővel korábban meghalt, bennégett a házában.” Ez a magyarázat szerintem egyáltalán nem meggyőző, mivel Burks közel két évvel a film bemutatója után, 1968. május 13-án vesztette életét (felesége is bennégett a házukban), így más oka lehetett annak, hogy a Mester lecserélte őt.

Ötletek és homage-ok

Hitchcock újító természete abban is megnyilvánult, hogy nem akart az akkori divatnak megfelelő szerelmi jelenetet forgatni. Szerinte sokkal provokatívabb volt az, hogy a hajón a fűtési rendszer hibája miatt a két főszereplőt rögtön az ágyban pillantjuk meg, takarók alatt. Egy későbbi jelenetben Armstrong professzor a szállodai szobában zuhanyozni megy, és közben Miss Sherman elmegy helyette a könyvesboltba a könyvért. A jelenet ikerpárja Roman Polański Őrület (1988) című filmjében látható: abban a Harrison Ford által alakított orvos tusol, és emiatt a neje megy le a hallba, hogy találkozzon a férjét kereső ismeretlenekkel. Hitchcocknál Miss Sherman szemszögéből vagyunk tanúi a fontos beszélgetésnek, míg Polański a zuhanyzó férfi helyzetét osztja meg velünk, aki a víz csobogásától alig hallja felesége szavait. Apró érdekesség, hogy a Szakadt függönyben, amikor Julie Andrews belép a könyvesboltba, a falon egy poszter látható a Den Permanente áruházról. Hitchcock következő filmje, a Topáz egyik jelenete ebben az áruházban játszódik. A néző kb. a film harmadáig Miss Sherman nézőpontjából látja a történéseket, ellenben a hősnőnél hamarabb megsejti, hogy Armstrong professzor nem hazaáruló. (Ezt a figurát alakító Paul Newmanről egyébként is nehéz volna feltételezni a sztárimázsa miatt, ámbár igazi hitchcocki ötlet lett volna, ha a film ellentmondana ennek a pozitív imázsnak. A közönség azonban már az 1941-es Gyanakvó szerelem esetében sem fogadta el, hogy a férjet alakító rokonszenves sztár, Cary Grant gyilkos legyen, pedig ez volt a Mester eredeti koncepciója, de az imázsproblémák miatt kénytelen volt letenni róla.) Hitchcock úgy gondolta, mindenképpen érdekesebb megoldás késleltetni az igazság feltárását, mint az a kémfilmes közhely, hogy valaki a film elején kerek perec megmondja a főszereplőnek, hogy hová kell utaznia, és milyen feladatot kell végrehajtania.

A film egyik csúcsjelenete egy színházban játszódik, ahol a keletnémet titkosszolgálat elől menekülő főszereplők a zsúfolt nézőtéren próbálnak elrejtőzni, de ahogy a titkosrendőrök egyre közelebb kerülnek ahhoz a sorhoz, amelyben ülnek, a helyzetük egyre reménytelenebbnek látszik. A kiutat a professzor találja meg, aki váratlanul felpattan, elkiáltja magát, hogy „Tűz van!”, mire a nézők felugrálnak, és fejvesztve menekülni kezdenek a kijáratok felé. A tumultusban a párosnak is sikerül egérutat nyernie. A jelenetet a Universal 28-as színpadán forgatták, ahol korábban Az operaház fantomja 1925-ös és 1943-as változata készült. A párizsi operaház belsejét felidéző díszlet a Universal legrégibb állandó díszlete volt. 1965-re ugyan tönkrement, a filmcég mégis engedélyezte Hitchcocknak, hogy itt forgasson. A stáb Joseph Musso illusztrátor irányításával helyreállította az eredeti állapotot. Az 1925-ös film díszletének tervrajzai az eltelt negyven év alatt elkallódtak, Mussónak viszont volt egy gazdag fotógyűjteménye, amely részletesen megörökítette a korabeli díszlet belső terét. Ezek felhasználásával új díszlettervek készültek. Hitchcock kívánságára az eredeti üléseket újrakárpitozták, és visszahelyezték a nézőtérre, amely ötszáz statiszta befogadására volt alkalmas. A díszletet 2014-ben végleg lebontották. Említsük meg, hogy a Szakadt függöny színházi jelenetét Richard Donner is lemásolta az Összeesküvés-elmélet (1997) című filmjében, amelyben Mel Gibson és Julia Roberts keveredik hasonló helyzetbe, amelyből pontosan úgy szabadulnak, mint bő harminc évvel korábban Paul Newman és Julie Andrews.

A cselekmény időrendjét illetően a színházi eseményeket megelőzi Gromek meggyilkolása, a film leghíresebb és legvitatottabb jelenete. A François Truffaut-val folytatott beszélgetésben Hitchcock elmondta, hogy szerinte a korabeli kémfilmekben a gyilkosságok pillanatok alatt mentek végbe: késszúrás, puskalövés, és a gyilkos többnyire még arra sem volt kíváncsi, hogy áldozata tényleg meghalt-e. Saját filmjében azt akarta megmutatni, hogy valójában milyen nehéz, milyen keserves és sokáig tartó cselekedet egy ember meggyilkolása. Mindezt olyan hosszadalmasan akarta ábrázolni, hogy a néző valósággal rosszul legyen tőle. A jelenet hatvanhét kamerabeállítást igényelt. Hitchcock kiemelt figyelmet fordított a hanghatásokra, a Psychóval ellentétben azonban nem használt kísérőzenét. Az emberölés egyik mozzanataként a falusi asszony egy lapáttal ütni kezdi Gromek lábát. A sípcsont eltörésének hangját úgy állították elő, hogy egy levescsontot szövetbe burkolva eltörtek. Egyes kritikusok a hitchcocki irónia megnyilvánulásának tartották, hogy a (kelet)német Gromeket végül gázzal ölik meg, ám nem valószínű, hogy a Mester ezzel a holokausztra akart volna utalni. Hitchcock mindig is hangoztatta, hogy nem érdekli a politika, és a Szakadt függönyben sem a politikai háttér az érdekes, hanem a kedvelt hitchcocki alaphelyzet variálása: az átlagember ezúttal nem véletlenül, hanem saját elhatározásából keveredik titkosszolgálati ügyekbe. A Manson (2003) című kis költségvetésű amerikai film rendezője, Jim Van Bebber azt állította, hogy saját opusza brutális gyilkossági jeleneteivel valójában a hitchcocki felfogást követte. A film hivatalos honlapján viszont az ominózus hitchcocki jelenet kapcsán nem a Szakadt függönyt, hanem a Topázt emlegette.

A Szakadt függöny egyik legjobb jelenete, amikor a két főszereplő egy hivatalos járatnak álcázott busszal próbál átjutni Nyugat-Berlinbe, a jármű folyamatos haladása azonban rendre időrabló akadályokba ütközik, és emiatt fennáll annak veszélye, hogy a félórával később indult tényleges járat utoléri őket, és lelepleződnek. A forgatókönyvben hosszabb volt ez a jelenet, mint a filmben, sok remek részlettel. Hitchcock erről a képsorról így beszélt a Truffaut-interjúkötetben: „Igen, tömörebbre kellett fognom az autóbuszbeli jelenetet, máskülönben csökkent volna a film feszültsége. Már önmagában is olyan jelenet ez, amely sűríti az időt, azt az illúziót keltve, hogy meglehetősen hosszú autóútról van szó. Amikor a jelenetet rendeztem, úgy fogtam fel a dolgot, mintha az autóbusz is szereplő volna. Van tehát egy jóságos autóbusz, az autóbusz segíti a szerelmespárt a menekülésben. Ötszáz méterrel távolabb azonban egy gonosz autóbusz követi őket, és ez a gonosz autóbusz akár el is veszejtheti az előzőt. Szó, ami szó, egyáltalán nem voltam megelégedve a háttérvetítések technikai színvonalával. Takarékosságból német operatőrt bíztam meg, hogy vegye fel a backgroundot, de okosabb lett volna amerikai stábnak adni a feladatot.”

A kihagyott jelenetek

A Szakadt függönyben lett volna egy olyan jelenet, amelyben Armstrong professzor találkozik Gromek bátyjával, akit szintén Wolfgang Kieling alakított. Hitchcock el akarta kerülni azt, hogy a nézőben esetleg gyanú ébredjen, hogy itt valami különös rejtély van, és a két férfi valójában ugyanaz, ezért megváltoztatta a fivér külsejét: ősz parókát és szemüveget adott rá, sőt a figura sántított is. Kieling szerint a képsort Paul Newman kívánságára távolították el a végső változatból. Ha volt is Newmannek ilyen óhaja, az aligha teljesült volna, ha Hitchcock nem értett volna vele egyet. A jelenet egy húsüzemben játszódott: a testvért láthattuk volna kolbászszeletelés közben is, amelyhez ugyanolyan kést használt, mint amilyet Armstrong és a parasztasszony Gromek megöléséhez. A fivér egy képet is mutatott a professzornak: a fotó öccse három gyermekét ábrázolta. Hitchcock attól tartott, hogy ez az epizód rokonszenvet ébresztene a meggyilkolt Gromek iránt, és csökkentené az Armstrong iránti szimpátiát, ezért hagyta ki. Gondja volt Paul Newman játékával is, mert semleges arckifejezést várt volna tőle, ám a színész szélsőséges érzelmeket kifejező arcjátékot produkált. A vágással ezt a problémát sikerült valamennyire mérsékelni, Hitchcock mégis úgy döntött, hogy kihagyja ezt az epizódot, noha kifejezetten tetszett neki. Ez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy az elsőként felkért zeneszerző, Bernard Herrmann még ehhez a jelenethez is komponált két zenei motívumot.

Hitchcock a filmtekercset állítólag átadta Truffaut-nak, aki megígérte, hogy továbbítja Henri Langlois-nak a Cinémathèque Française (Francia Filmarchívum) számára. A filmszalagnak idővel valahogy nyoma veszett. Hitchcock azt tervezte, hogy az utolsó jelenetben a professzor eldobja azt a cetlit, amelyre felírta a titkos képletet, mivel a titkos ügynöki megbízatása sokkal mocskosabbra sikerült, mint amire naivan számított. Mivel ez az ötlet csak a Mester feleségének, Almának tetszett, ezért le sem forgatták. Roman Polański viszont ezt az elvetett elképzelést is felhasználta fentebb említett filmjében, az Őrületben: az ő főhőse végül a Szajnába dobja azt a mikrofilmtekercset, amelynek megszerzéséért még alkalmi barátnője is az életét adta. Utoljára említsük meg a Szakadt függöny forgatását meglátogató prominens személyiségeket is. A Los Angeles-i forgatást megtekintette Margaret (Margit) brit hercegnő és akkori férje, Lord Snowdon (Antony Charles Robert Armstrong-Jones) fotóművész és filmes. A még fiatal Steven Spielberg a Universal filmstúdióba osont be, hogy megnézze a színházi jelenet felvételét. Mivel ő akkor még nem volt prominens személyiség, egy produkciós asszisztens 45 perc múlva távozásra szólította fel.

A zene

A Szakadt függönyhöz először Hitchcock egyik állandó munkatársa, Bernard Herrmann írt kísérőzenét, amellyel a rendező elégedetlen volt. Sokan úgy tudják, hogy a Mester igazából csak a Universal álláspontját képviselte. A cég szerint Hitchcocknak meg kellett újulnia, különben a fiatal nemzedék – amely egyébként Mesterként tisztelte őt – egyre inkább lekörözi. Állítólag emiatt akarták az aktuális sztárok szerepeltetését, és ragaszkodtak ahhoz is, hogy a megújulás a kísérőzenét illetően is megtörténjen. A Universal pop- és dzsesszstílusú soundtracket akart, ami Herrmanntól meglehetősen távol állt, bár megpróbálkozott vele. Az illetékesek Julie Andrews miatt kérték azt is, hogy Herrmann írjon egy betétdalt a musicaljei révén közkedvelt színésznő számára. Ennek az óhajnak volt némi alapja, hiszen tíz évvel korábban Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott (1956) című klasszikusában a női főszereplő, Doris Day oly nagy sikerrel énekelte a Que sera, sera című betétdalt (Jay Livingston és Ray Evans szerzeményét), hogy Oscar-díjat is kapott érte. A különbség „csupán” annyi, hogy abban a filmben dramaturgiai funkciója is volt a betétdalnak, Herrmann szerint viszont a Szakadt függöny dramaturgiája és cselekménye nem indokolt egy szólószámot. De hát a főnökökkel nem érdemes vitatkozni, szóval a véleménykülönbségek esetünkben odáig vezettek, hogy Herrmann-nak mennie kellett.

Tom Addison, a világsikerű Tom Jones (1963) című friss és szellemes kalandfilm zeneszerzője lépett a helyére. Az általa komponált soundtrack felvétele két napig tartott. A munkát 1966. május 19-én kezdték egy hatvantagú zenekarral. A kritikusoknak nem tetszett az új zene: fantáziátlannak és hatásvadásznak tartották, Bernard Herrmann pedig annyira megsértődött Hitchcock eljárásán, hogy soha többé nem dolgozott vele. Bennfentesek szerint Herrmann kicsit szigorú volt a Mesterrel. A Universal ugyanis már a kezdet kezdetén Henry Mancinit akarta, Hitchcock azonban akkor még ragaszkodott régi barátjához, Herrmannhoz, és igen aprólékosan elmagyarázta neki, hogy milyen jellegű zenét akar. Herrmann állítólag nem vette figyelembe ezeket a kívánságokat. A fentebb kifejtett szakmai okok miatt amúgy is nehéz helyzetben lévő Mester ezt szándékos ignorálásnak vélte, ezért ejtette Herrmannt, és elhárította a békülési kísérleteit is. A zeneszerző az 1970-es évek első felében többször is dolgozott a (kissé igazságtalanul) Hitchcock-epigonként elkönyvelt Brian De Palmával. Herrmann 1975-ben hunyt el, így nem érte meg, hogy egyszerre két filmzenéjét is Oscar-díjra jelölték: Megszállottság (1976, Brian De Palma), Taxisofőr (1975, Martin Scorsese). A Szakadt függöny az új évezredben DVD-n is megjelent: az extrák között a film néhány jelenete megtekinthető Herrmann zenéjével is. (Szerintem is az a jobb. Egyébként azóta kijött a Blu-ray verzió is.) A filmzene érdekessége, hogy Hitchcock szokásos cameója alatt a Marche funèbre d'une marionnette (Egy bábu temetési menete) című Gounod-szerzemény dallama csendül fel, amely a Mester tévésorozata, az Alfred Hitchcock Presents (1955) fő zenei motívuma volt.

A FOGADTATÁS

Saját filmjei közül Hitchcock állítólag a Szakadt függöny forgatását egyáltalán nem élvezte, ezért letett arról a szándékáról, hogy olyan előzetest forgasson hozzá, amelyben ő maga is megjelenik. A film premierjét 1966. július 14-én tartották Bostonban. Július 27-én New Yorkban három mozi is játszani kezdte. A bemutató ürügyén a polgármester, John Lindsay bejelentette, hogy Hitchcock megkapja New York városának Becsületrendjét. A Los Angeles-i premiert (1966. augusztus 3.) egy ünnepséggel kötötték össze, amelyet abból az alkalomból rendeztek, hogy a Szakadt függöny a Mester ötvenedik filmje. A tortavágással egybekötött fényes ceremónián Hitchcock nem jelent meg, Tamara Toumanova képviselte. Magát az opuszt meglehetősen hűvösen fogadták a kritikusok. Egybehangzó volt az a vélemény, hogy nem éri el a korábbi Hitchcock-művek színvonalát, és rosszalló megjegyzések hangzottak el azzal kapcsolatban is, hogy Julie Andrews ezzel a szerepével eltávolodott korábbi „családi sztár”-imázsától. A katolikus filmkritikusok erkölcstelenséget is emlegettek (a szereplők nem házasok, de már az egyik korai jelenetben közösen láthatók egy ágyban), és kifogásolták a túlzott erőszakot, elsősorban Gromek meggyilkolásának jelenetét. Ennek ellenére a film megtekintését kezdetben nem kötötték korhatárhoz, és csak 1968-ban kapta meg az „R” minősítést (a tematika miatt csak felnőtteknek ajánlott). 1984-ben újabb minősítésen esett át, ekkor a „PG” kategóriába sorolták át (kiskorúak szülői kísérettel tekinthetik meg). Az általános negatív kritikai fogadtatás miatt a Szakadt függönyt bukásként szokták emlegetni, noha kereskedelmi szempontból az 1966-os esztendő tíz legsikeresebb bemutatója közé tartozott. A bevételekről szóló hírek hét- és tizenhárom millió dollár közötti összeget emlegetnek, ami nyilván csak a korabeli amerikai moziforgalmazásra vonatkozik.

A SZAKADT FÜGGÖNY ÉS A MAGYAR FILMFORGALMAZÁS

A Szakadt függöny 1971. március 30-án került a Filmátvételi Bizottság elé Széttépett függöny címmel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint tizenhárman voltak jelen a vetítésen. A bevezető mondatban máris az olvasható, hogy Hitchcock leggyengébb művéről van szó. A politikai vonatkozások „a bárgyúságig ízléstelenek és rosszindulatúan ellenségesek”, ráadásul a direktor ezúttal formai szempontból sem remekel: minden amatőr, beleértve a rendezést, a vágást, a színészvezetést és a szituációk megteremtését. Még a két kiváló színésszel sem lehetett elfogadhatóvá tenni a különösen gyenge forgatókönyvet. A résztvevők mégis remekül mulattak, hiszen a dokumentum szerint az opusz nagy derültséget keltett a vetítésen, és az amúgy állítólag kirívóan gyengén teljesítő Hitchcockra való tekintettel javasolták, hogy a filmet tekintse meg az MB is. Ennek ellenére már az FB által is ellenszavazat nélküli elutasító határozat született. Jómagam igen valószínűnek tartom, hogy a T. Bizottság alighanem csak önmagát akarta szórakoztatni, ugyanis a mű kommunistaellenessége köztudott volt, így borítékolni lehetett, hogy moziforgalmazásra nem találják majd alkalmasnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy évvel korábban átvételi határozat született a Psychóról (amely csupán újabb egy év múlva került a hazai mozik műsorára, és tűnt el onnan egy hónap leforgása alatt), és ebben az átmeneti időszakban az illetékesek esetleg úgy gondolták, hogy a szocialista Magyarországon következetesen mellőzött Mester filmográfiájának egyéb darabjait is érdemes lenne elbírálni. A filmet hazánkban végül a Tv1 mutatta be elsőként egy Hitchcock kései műveiből összeállított 1995-ös életműsorozatban. A magyar szöveget Pataricza Eszter készítette, a szinkront Andor Péter rendezte. Fontosabb szinkronhangok: Sztarenki Pál (Paul Newman), Vándor Éva (Julie Andrews), Schubert Éva (Lila Kedrova), Fülöp Zsigmond (Hansjörg Felmy), Hollósi Frigyes (Wolfgang Kieling), Kenderesi Tibor (Ludwig Donath) és Konrád Antal (Günter Strack).

Szakadt függöny (Torn Curtain, 1966) – amerikai kémfilm. Forgatókönyv: Brian Moore, Willis Hall és Keith Waterhouse. Operatőr: John F. Warren. Zene: John Addison. Díszlet: Hein Heckroth, Frank Arrigo és George Milo. Jelmez: Grady Hunt és Edith Head. Vágó: Bud Hoffman. Rendező: Alfred Hitchcock. Főszereplők: Paul Newman (Michael Armstrong professzor), Julie Andrews (Sarah Sherman), Lila Kedrova (Kuchinska grófnő), Hansjörg Felmy (Heinrich Gerhard), Tamara Toumanova (cseh balerina), Ludwig Donath (Gustav Lindt professzor), Wolfgang Kieling (Hermann Gromek), Günter Strack (Karl Manfred professzor), David Opatoshu (Mr. Jacobi), Gisela Fischer (dr. Koska), Mort Mills (a földműves), Carolyn Conwell (a földműves felesége). Magyarországi bemutató: 1995. február 19. (Tv1), 1995. március 17. (Duna Tv).

BEST OF FIELD64

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró

Beatrice Cenci

A negyedik férfi

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

MÉG TÖBB ALFRED HITCHCOCK!

Psycho

Téboly

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Macska a forró bádogtetőn

Pokoli torony

A Sakál napja

Ragyogó napfény / A tehetséges Mr. Ripley

Gyilkosság az Orient expresszen

Halál a Níluson

A KESELYŰ HÁROM NAPJA

Kathy: Nem akarom jól ismerni magát.

Nem hiszem, hogy sokáig fog élni.

Turner: Ez ügyben még csodálkozhat.

A hetvenes évek egyik legjobb amerikai thrillerje, A Keselyű három napja James Grady bestsellere alapján készült, amely Magyarországon először folytatásos újságregényként volt olvasható. Az Egyesült Államokba áttelepült olasz producer, Dino De Laurentiis még a könyv megjelenése előtt megvásárolta a filmjogot. A rendezői székbe Sydney Pollack ülhetett, akinek ez a film már a negyedik közös munkája volt a főszereplő Robert Redforddal. A további fontos szerepeket Faye Dunaway, Max von Sydow, Cliff Robertson és John Houseman játszotta. A Keselyű három napját a direktor csupán egy izgalmas thrillernek szánta, ám a műnek váratlan aktualitást adott az a tény, hogy a premier előtt nem sokkal jelent meg az első nagyszabású leleplező újságcikk a CIA-ról, ráadásul épp a The New York Timesnál, ahová a Keselyű is elmegy a film végén a maga sztorijával. A regénnyel ellentétben a filmbeli események hátterében az olaj áll, mivel az 1973-as olajválság után az alkotók ráéreztek arra, hogy ez a jelen és a jövő igazán nagy problémája, s az idő őket igazolta. Pollack alkotását 1978 júliusában mutatták be Magyarországon, négy hónappal egyik korábbi filmje, az Ilyenek voltunk (1973) premierje után. 

A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. 

A történet 

A harmincas éveiben járó, jóképű Joe Turner könyvelemzőként dolgozik a CIA egyik fedőszervénél, egy irodalmi társaságnál. Történetünk kezdetén ő a soros, hogy ebédet hozzon a többieknek is. Az eső miatt – a szabályzatot megszegve – egy hátsó ajtón hagyja el az épületet. Távollétében ismeretlen fegyveresek végeznek a munkatársaival, köztük barátnőjével, az ázsiai Janice-szel is. A Keselyű fedőnevű férfi elmenekül a helyszínről, és a veszélyhelyzetek esetére kapott telefonszámon felhívja a főnökeit. Azt kéri, hogy vigyék be őt a központba. Délután kettőre beszélnek meg egy találkozót az Ansonia Hotel mögötti sikátorban, ahol jelen lesz Turner egyik barátja, Sam is. A találkozón a központból érkező férfi rálő a Keselyűre, aki viszonozza a lövést a halott kolléganőjétől elvett önvédelmi kézifegyverrel, és azonnal elmenekül. Nem látja, hogy a sebesült férfi agyonlövi Samet. Turner túszul ejt egy fiatal nőt abban a reményben, hogy annak lakásán elrejtőzve átgondolhatja a történteket, és kitalálja, mit tehet, hogy élve megússza az egészet… 

A szerző 

James Grady amerikai író és oknyomozó újságíró 1949. április 30-án született az Egyesült Államokban, a Montana állambeli Shelbyben. Édesapja moziüzemeltető volt, az anyja könyvtáros. Van egy lánytestvére is, Jane. Grady 1967-ben fejezte be középiskolai tanulmányait, és 1974-ben újságírásból diplomázott a Montanai Egyetemen. Iskolai évei alatt sokféle munkát végzett: volt például sírásó, traktoros, szénaszedő, gondnok, mozigépész és útépítő munkás. 1971-ben a Montana Constitutional Convention (Montanai Alkotmányos Konvent) alkalmazta, amely a montanai állami alkotmány megváltoztatásán dolgozott. Grady már gyerekkorában érdeklődött az írás iránt. Ötéves korában novellákat diktált az édesanyjának, később verseket is írt. Korai műveivel számos újságnál próbálkozott, de mindenhonnan elutasító válaszleveleket kapott, s a csalódások miatt tűzbe vetette addigi írásait. Írói karrierje 1974-ben kezdődött: ekkor jelent meg máig legismertebb regénye, A Keselyű hat napja. Ebben az évben nyert egy ösztöndíjat, amelynek köszönhetően egy évig a demokrata párti Lee Metcalf szenátor csapatához tartozott Washingtonban, ahol közeli szemtanúja volt Richard Nixon bukásának is. 

1974 és 1978 között Jack Anderson, az egyik legelső és legjelentősebb amerikai oknyomozó újságíró munkatársaként dolgozott. A politika, a bűnüldözés, a kábítószer-kereskedelem és a kémkedés állt érdeklődése homlokterében. A hetvenes évek végén úgy döntött, hogy szakít Andersonnal, és ezentúl az írói munkásságára és a filmes megbízásokra koncentrál, ámbár az utóbbiakkal nem nagyon halmozták el. Újságírói munkája során ismerkedett meg későbbi feleségével, Bonnie Goldsteinnel, aki eredetileg magándetektív volt, később tévéproducerként és íróként is kipróbálta magát. 1985-ben házasodtak össze, két gyermekük született: Rachel és Nathan. Rachelt 2007-ben Oscar-díjra jelölték a Jesus Camp című dokumentumfilm társrendezőjeként, és számos rangos díjat kapott más műveiért is. (Az angol Wikipédia szerint Grady a mostohaapja Rachelnek, az író viszont gyermekének nevezi a honlapján található életrajzában.) James Grady, amikor éppen nem egy új regényen vagy forgatókönyvön dolgozik, szívesen foglalkozik tajcsival, úszik, progresszív rock and rollt hallgat, filmeket néz, és persze szívesen olvassa kollégái könyveit is. Az elmúlt bő négy és fél évtizedben több mint egy tucat könyvet publikált, ezek közül Magyarországon mindössze A Keselyű hat napja és A sötétség folyója jelent meg. 

A regény 

Grady első regényét, A Keselyű hat napját először a W.W. Norton adta ki 1974-ben. A könyv alapötlete állítólag onnan származott, hogy az akkor még gyakornok Grady nap mint nap elment a washingtoni kormánynegyed, a Capitol Hill egyik impozáns épülete mellett, amely egy fémtábla szerint az American Historical Association (Amerikai Történelmi Társaság) székhelye volt. Sose látott senkit se bemenni az épületbe, se távozni onnan. Valamelyik nap egy gondolat villant az elméjébe: mi van akkor, ha a ház valójában a CIA egyik titkos bázisa? Az is eszébe jutott, hogy ha ő itt dolgozna, vajon mit tenne, ha egyik nap visszajönne az ebédből, és holtan találná valamennyi munkatársát? Ez a két gondolat addig motoszkált a fejében, amíg kezdett kialakulni a regény cselekménye, amelyhez a valós hátteret olyan társadalmi traumák szolgáltatták, mint Vietnám és a Watergate-ügy, a paranoia kora. A filmek közül A Keresztapa (1972, Francis Ford Coppola) és a Serpico (1973, Sidney Lumet) hatott rá a legjobban. A történet főszereplője, Ronald Malcolm a CIA alkalmazottja, aki a cég egyik titkos washingtoni műveleti irodájában dolgozik. Egyik nap egy hátsó kijáraton távozik az épületből, hogy ebédelni menjen. Mire visszatér, munkatársait holtan találja: álcázott fegyveresek végeztek velük. Malcolm felismeri, hogy súlyos veszélyben van, és azonnal felhívja a CIA központját egy titkos számon, amelyet a munkatársak vészhelyzet esetére kaptak. Bemondja a fedőnevét is: Keselyű. Közlik vele, hogy érte küldenek egy Weatherby nevű ügynököt, aki behozza őt a központba. A férfi megpróbálja megölni a Keselyűt, mert Weatherby a CIA azon titkos csoportjához tartozik, amelyik elrendelte az irodai gyilkosságokat. Malcolm rádöbben arra, hogy a főnökeiben sem bízhat, de tudni akarja, mi történik. Túszul ejt egy Wendy Ross nevű titkárnőt, és eléri, hogy a lány segítsen neki. Fokozatosan kiderül, hogy a CIA politikai érdekből titokban beszállt a laoszi drogkereskedelembe, a gyilkos szekció tagjai viszont saját zsebre is dolgoztak. A manőverek fedezésére azt az irodát használták, ahol a Keselyű is alkalmazásban állt. Az egyik munkatárs azonban a tiltott ügylet nyomaira bukkant, ezért a lelepleződéstől félő fejesek elrendelték az egész iroda likvidálását. Sydney Pollack filmje jelentősen eltért az irodalmi alapműtől. Nemcsak abban, hogy az eseményeket a forgatókönyvírók három napba sűrítették, hanem a fordulatok és a motivációk esetében is komoly változtatásokat eszközöltek. (Erről majd később.)

A film bemutatásának évében, 1975-ben megjelent a regény folytatása, a Shadow of the Condor (A Keselyű árnyéka). Ez már korántsem aratott akkora sikert, mint az előzménye, ami talán annak tudható be, hogy az olvasók valószínűleg egy hasonló történetet vártak, de egészen mást kaptak. A cselekmény úgy kezdődik, hogy Montana állam északi részén, egy rakétasiló ajtajában valaki lelövi az Amerikai Légierő hírszerzőjét. Nemcsak a tettes személye érdekes, hanem az is, hogy mit keresett ott az áldozat, akinek akkor éppen Európában kellett volna teljesítenie egy megbízást. A Keselyű hat napjából megismert Öreg a rejtély megoldását Ronald Malcolmra, vagyis a Keselyűre bízza. Hősünk szembesül azzal a ténnyel, hogy a hidegháborúnak még nincs vége (csak a hetvenes évek második felében váltak jól láthatóvá az enyhülés első jelei a két nagyhatalom viszonyában), és az Államokban veszedelmes orosz ügynökök ténykednek… Bár egyesek szerint a Shadow of the Condor leginkább egy John le Carré-regényre emlékeztet, Grady azért saját magától is kölcsönzött ötleteket: így például az új könyvben Nurich, az orosz ügynök ejt foglyul egy nőt, hogy felhasználja a céljai elérésére. 

Bő negyven évvel az első könyv megjelenése után, 2015-ben szinte egy időben két folytatás is napvilágot látott: a Next Day of the Condor (A Keselyű következő napja) című e-könyv és a Last Days of the Condor (A Keselyű utolsó napjai) című regény. Ez utóbbi filmjogát az MGM állítólag azonnal lekötötte, ám az adaptáció jelen sorok írásáig nem készült el. Az e-book tulajdonképpen egyfajta hangulati bevezető a regényhez. A Keselyű felett sem múltak el nyomtalanul az évek: megöregedett, főnökei szerint pszichés problémái támadtak, melyek miatt évekre kórházba került. A világ (és a CIA) is nagyon megváltozott a Watergate-ügy óta, 2001. szeptember 11. új kihívásokat hozott a titkosszolgálatok világába is, de még mindig szükség van azokra a képességekre, amelyekkel már csak a Keselyű-féle korosabb ügynökök rendelkeznek. A Last Days of the Condorban kísért a múlt: az öreg Keselyű a Kongresszusi Könyvtárban dolgozik. Otthonában néha felkeresi egy-egy CIA-ügynök, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e vele. Egyik este holtan találja az egyik ügynököt a nappalijában. A Keselyű rádöbben, hogy ismét útjában van valakinek, és megint menekülnie kell. Egyvalakiben bízik: egy volt CIA-ügynökben, egy vonzó fiatal nőben… (A hölgy keresztneve – talán a Pollack-film színésznője, Faye Dunaway iránti tiszteletből – Faye.) Condor: The Short Takes címmel tavaly jelent meg egy novellaválogatás, amely tartalmazza A Keselyű hat napja korábban soha nem publikált, eredetileg novellaként megírt változatát is. A magyar olvasók számára az 1975-ös bestsellert a Rakéta Regényújság a következő évben folytatásokban közölte Vágó István fordításában. Ugyanez a fordítás 1992-ben jelent meg először könyvalakban az Új Vénusz Lap- és Könyvkiadónál. 

A rendező 

Az orosz zsidó családból származó Sydney Irwin Pollack amerikai filmrendező 1934. július 1-jén született az Egyesült Államokban, az Indiana állambeli Lafayette-ben. Édesapja, David Pollack félprofi középsúlyú bokszolóból lett gyógyszerész. Édesanyja, a háztartásbeli Rebecca Miller (1913–1950) érzelmileg labilis személyiség volt, alkoholproblémákkal küszködött, aminek következményeként harminchét éves korában meghalt. A szülőknek 1936-ban még egy fiuk született, Bernie, utána megoldhatatlannak tűnő problémáik miatt elváltak. Sydney orvos akart lenni, de az élete másképp alakult, leginkább azért, mert elvált szülei nem tudták volna finanszírozni az orvosi képzést. Tizenhét évesen befejezte középiskolai tanulmányait, és New Yorkba ment szerencsét próbálni. Visszaemlékezései szerint ezt megelőzően semmiféle kötődése nem volt a színház vagy a film világához. Véletlenül felfigyelt egy színésziskola hirdetésére, aminek köszönhetően 1952 és 1954 között színészetet tanult Sanford Meisnernél (1905–1997) a Neighborhood Playhouse School of the Theatre intézményében. Közben fűrészárut szállító sofőrként dolgozott, hogy pénzt keressen. Kétéves katonai szolgálatának letöltése után, 1958-ban Meisner meghívására visszatért a színiiskolába, hogy mestere asszisztenseként dolgozzon tovább. Összebarátkozott John Frankenheimer rendezővel, aki felkérte, hogy vegyen részt első jelentősebb mozifilmje, A veszettek (1961) megvalósításában. Sydney feladata volt a gyerekszereplők felkészítése, különös tekintettel a dialógusokra. Ekkor kötött barátságot a film főszereplőjével, a sztárok közé tartozó Burt Lancasterrel, aki arra biztatta, hogy a színészet helyett inkább a rendezés területén képezze tovább magát. (Pollack 1956 óta szerepelt különféle tévésorozatokban, és érdekes módon gyakran alakított katonákat.) 

A véletlen úgy hozta, hogy Lancaster tanácsát követően Pollack következő színészi feladata egy Arthur Willis nevű rendező megformálása volt az Alkonyzóna című tévésorozat egyik epizódjában. 1961-ben ténylegesen is megkezdte rendezői pályafutását a televíziónál: a Cain's Hundred című sorozat egyik epizódját, a King of the Mountaint rendezte, amelyben Robert Duvall is játszott. Sydney 1962-ben egy őrmestert alakított a Háborús vadászat című mozifilmben. Egyik partnerének, az akkor még nem túl ismert Robert Redfordnak szintén ez volt az első mozifilmje. A két művész összebarátkozott, és az évtizedek folyamán hét filmet forgattak közösen: „Együtt öregedtünk meg” – jegyezte meg Pollack a barátságukról. A direktor évekig különféle tévésorozatok számára rendezett. 1965-ben készítette első játékfilmjét: a Gyenge cérna alapjául egy megtörtént eset szolgált. Egy színes bőrű főiskolás fiú (Sidney Poitier) önkéntesként dolgozik egy telefonos krízisközpontban. Egyik este egyedül van szolgálatban, amikor felhívja egy nő, aki azt mondja, hogy bevett egy halom gyógyszert, de a halála előtt még beszélni akar valakivel. A fiú igyekszik szóval tartani, miközben megpróbál valahogy segítséget kérni. A második játékfilm, az Ez a ház bontásra vár (1966) már csak a közreműködők miatt is figyelmet érdemel: a Francis Ford Coppola által írt forgatókönyvet Tennessee Williams húsz évvel korábbi egyfelvonásos színdarabja ihlette, a fontosabb szerepeket Natalie Wood, Robert Redford és Charles Bronson játszotta. Az eredeti elképzelés szerint John Huston rendezte volna a filmet Elizabeth Taylor főszereplésével, aki ragaszkodott a férje, Richard Burton szerepléséhez is. Taylort ekkor egyik riválisára, Natalie Woodra cserélték, ő pedig Redfordot választotta partnerének, akivel az előző évben is forgatott. Robert a barátját, Pollackot javasolta rendezőnek. Mint Williams több drámája, ez is Délen játszódik, a fő téma a szélsőséges emberi szenvedélyek. A hatvanas évek végén Pollack három filmben is dolgozott Burt Lancasterrel: a Skalpvadászok (1968) című western és a Vártorony (1969) című háborús film a saját alkotása volt, míg Az úszó ember (1968) című drámába csupán besegített, miután Sam Spiegel producer kirúgta az eredeti rendezőt, Frank Perryt. 

Pollackot A lovakat lelövik, ugye? (1969) című dráma emelte a figyelemre méltó alkotók közé. A nagy gazdasági világválság idején, 1932-ben játszódó történet egy maratoni táncversenyről szól, amelynek résztvevői kétségbeesetten küzdenek a számukra egy vagyont jelentő 1500 dolláros fődíjért. A fontosabb szerepeket Jane Fonda, Michael Sarrazin, Susannah York, Red Buttons, Gig Young, Bonnie Bedelia és Bruce Dern játszotta. Magyarországon általában a kapitalizmus embertelenségének döbbenetes erejű bírálatát látták benne, ezért is volt meglepő a Filmkultúra kevésbé hízelgő (bár nem alaptalan) véleménye: „Túl sok a nyomorúság, túl látványos a szenvedés, túl nyilvánvaló az önmutogatás, túl kegyetlen a gonoszság, túl agyafúrt a kapzsiság, amitől túl hatásos lesz a film, vagyis melodráma lesz belőle.” A fene se tudja, az Amerikai Filmakadémiának a bírálat, vagy a melodráma nem tetszett-e, mindenesetre a film a 9 Oscar-jelöléséből mindössze a legjobb férfi mellékszereplő (Gig Young) díját kapta meg. Az 1972-es Jeremiah Johnson (a címszereplő: Robert Redford) és a két évvel későbbi Jakuzák (a főszerepben Robert Mitchum) nem jutott el a magyar mozikba, ahová öt év késéssel érkezett meg az Ilyenek voltunk (1973) című Pollack-film. A Redford és Barbra Streisand nevével fémjelzett szerelmi történet a McCarthy-korszakban játszódik, és akaratlanul is igazolta a Filmkultúra fentebb idézett kritikusa, Vajda Miklós meglátását a rendezőnek a melodráma iránti vonzalmát illetően. Csupán a zene (Marvin Hamlisch) és a Streisand által előadott – azóta már örökzöld – címadó dal nyert Oscart, a rendező ezúttal még a jelöltek közé sem került. 

A remekbe sikerült A Keselyű három napját követő bő fél évtized nem volt szerencsés időszak Pollack pályáján. Következő melodrámája, az Al Pacino főszereplésével forgatott Bobby Deerfield (1977) egy sikeres autóversenyző érzelmi életébe próbált betekintést nyújtani az elmúlás nyomasztó árnyékában. Ember el nem hinné, hogy egy Remarque-regény szolgált a cselekmény alapjául: mintha az Egy férfi és egy nő (1966) és a Love Story (1971) valami furcsa hibridjét látnánk, gondosan kiiktatva minden olyasmit, ami ezeket a műveket hatásossá tette. Romantikus westernfilmként reklámozták A Las Vegas-i lovast (1979), amelyben bő tíz évvel a Mezítláb a parkban (1967) után ismét együtt játszott Robert Redford és Jane Fonda, ám párosuk ezúttal korántsem volt olyan meggyőző és emlékezetes, mint az előző alkalommal. Paul Newman és Sally Field kettősére épül A szenzáció áldozata (1981), amelyben a botránysajtó által hírbe hozott ártatlan férfi mellett épp egy (oknyomozó) újságírónő áll ki, aki az etikai normákat többször is mellőzve próbálja kideríteni az igazságot. „Sydney Pollack vonzódása a giccshez eddig sem volt ismeretlen előttünk, mindeddig azonban bizonyos szakmai színvonalon váltunk e meghitt érzés beavatottjaivá… Most viszont, A szenzáció áldozatánál […] a giccs és a közhely találkozásához asszisztálhatunk; s az ünnepi esemény hanyag színvonalon celebráltatik” – írta az opuszról a Filmvilág kritikusa, Szkárosi Endre. Pollack az Aranyoskám (1982) című vígjátékkal szerezte vissza kissé megtépázott szakmai hírnevét. A történet nem túl eredeti, de a nagyszerű alakítások és a finom humor elragadóvá teszi: az állástalan színész csak nőnek öltözve kap munkát, amivel sikere lesz, és nem csak a szakmában. Beleszeret kolléganőjébe, aki előtt nem leplezheti le magát, miközben a lány korosodó apját hősünk női énje, Dorothy lobbantja lángra. Pollack rengeteget vitázott a főszerepet alakító Dustin Hoffmannal, aki a figurának úgy a férfi, mint a női énjét a saját elképzelései szerint akarta kidolgozni és eljátszani. Utóbbihoz elsősorban idős és beteg édesanyja személyiségét vette figyelembe. Az opusz 10 Oscar-jelölést kapott, és bár sokan biztosak voltak Hoffman győzelmében, az Akadémia aranyszobrát csupán Jessica Lange vehette át a legjobb női mellékszereplőként. 

Ami az Oscart illeti, Pollack következő filmje, a Távol Afrikától (1985) 11 jelölésből kilencet tudott díjra váltani – a rendező is végre megkapta az aranyszobrot –, ám arról lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg ez-e a legjobb munkája. Az alapmű Karen Blixen dán írónő Volt egy farmom Afrikában című önéletrajzi vonatkozású regénye volt. A főszerepeket Meryl Streep, Robert Redford és Klaus-Maria Brandauer játszotta, aki Szabó István Mephisto (1980) című filmjében nyújtott alakításával hívta fel magára Pollack figyelmét. Magyar vonatkozású érdekesség az is, hogy a filmbeli oroszlánokat Hubert Géza Wells tanította be, aki az 56-os forradalom után hagyta el az országot. „Sydney nagyon jó rendező volt, de Afrikában úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. Enyhe depresszióba esett abban a pillanatban, ahogyan cipője a nairobi reptér aszfaltját érintette. Liberális hollywoodiként ki nem állhatta a kenyai születésű fehéreket, az egykori telepeseket. Meglepő módon úgy gondolta, hogy az afrikaiak lusták és nincs humoruk. Mekkorát tévedhet az ember! Az afrikaiaknál jobb humora senkinek sincs, csak először el kell nyerni a bizalmukat” – írta Wells Az állatidomár is ember című memoárjában. A sikerfilm után egyértelmű csalódást okozott a Casablanca (1942) nyomdokain járó melodráma, a Havanna (1990, a főszerepben ismét Robert Redford) és az 1954-es Sabrina remake-je (1995) Julia Ormond és Harrison Ford főszereplésével. A kettő között készült A cég (1992), amely John Grisham bestsellere nyomán kicsit A Keselyű három napja hangulatát hozta vissza a kilencvenes évek stílusában, Tom Cruise és Gene Hackman főszereplésével. A Zuhanás (1999) című dráma és A tolmács (2005) című thriller zárta le Pollack rendezői életművét. Bár tagadhatatlan, hogy a rendezői életműve a jelentősebb, színészként is folyamatosan aktív volt, olykor saját alkotásaiban is játszott. 1958-ban vette feleségül Claire Griswold színésznőt, három gyermekük született: Steven (1959), Rebecca (1963) és Rachel (1969). Steven 1993-ban egy repülőgép-katasztrófában életét vesztette. Sydney Pollack 2008. május 26-án hunyt el a Los Angeles-i Pacific Palisadesben gyomorrák következtében. 

A kezdetek 

A Keselyű hat napja megfilmesítési jogát még a könyv megjelenése előtt, 1973 végén megvásárolta az Amerikába áttelepült olasz Dino De Laurentiis producer és az amerikai Stanley Schneider. (Őt a legtöbb forrás szintén filmproducerként emlegeti, noha ez az egyetlen filmje.) A Hollywood Reporter 1974. március 1-jei száma adta hírül, hogy a filmet Peter Yates fogja rendezni Lorenzo Semple Jr. forgatókönyve alapján. A két producer A San Franciscó-i zsaru (1968) című népszerű filmje miatt választotta Yatest, aki hűséges adaptációt tervezett, így például a cselekmény a könyvnek megfelelően hat nap alatt játszódott volna. A Keselyű szerepét Warren Beattynek szánták, aki épp akkoriban fejezte be egy másik paranoia-film, A Parallax-terv (1974, Alan J. Pakula) forgatását, amelynek egyébként szintén Lorenzo Semple Jr. írta a forgatókönyvét. Talán ez lehetett az oka annak, hogy Beatty nem fogadta el a felkérést: nem akart máris egy hasonló filmben szerepelni. A producerek következő jelöltje Robert Redford volt, aki hajlandó volt aláírni a szerződést, amennyiben a barátja, Sydney Pollack rendezi a filmet. Egy ekkora sztár kívánságát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ezért De Laurentiis kifizette Yates 200 ezer dolláros gázsiját a visszalépés fejében, és a munkát átvette Pollack. Faye Dunawayt az új rendező szemelte ki a női főszerepre. Faye érdekesnek találta a figurát, bár nem volt teljesen elégedett a forgatókönyvvel. Nagyon örült viszont annak a lehetőségnek, hogy Pollackkal forgathat, és végre Redford lesz a partnere. Korábban már két alkalommal is szóba került, hogy együtt dolgozzanak. Először 1965-ben, amikor Arthur Penn az Üldözők című filmjét forgatta, majd 1973-ban, amikor Jack Clayton A nagy Gatsbyt rendezte, de az előbbiben végül Jane Fonda, az utóbbiban pedig Mia Farrow lett a befutó. 

A forgatókönyv 

Pollack, Redford, Dunaway és a produkció más kulcsfigurái a rendező villájában tartottak előzetes megbeszéléseket, ahol megvitatták a forgatókönyvvel kapcsolatos észrevételeiket is. Redford félig-meddig viccelődve megjegyezte, hogy a legjobb szövegeket Faye kapta, ezért magának is hasonlóan frappáns mondatokat akart. Dunaway vette a lapot, megértette, hogy csak ugratják, és kifejezetten élvezte ezeket a kötetlen munkamegbeszéléseket. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy csiszolni kell a párbeszédeken, és nagyobb hangsúlyt kell kapnia mindegyik fontosabb szereplőnek, különösen Kathynek, a bérgyilkos Joubert-nek (a regényben: Maronick) és Higginsnek (a regényben: Kevin Powell). A forgatókönyv átdolgozására David Rayfiel kapott megbízást, aki több korábbi Pollack-film szkriptjein is dolgozott már. Az eseményeket Washingtonból New Yorkba helyezték át. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy Redford ekkor már javában dolgozott a Watergate-ügyről szóló Az elnök emberei (1976, Alan J. Pakula) című filmjén, amely szintén Washingtonban játszódott, a másik pedig, hogy Sydney Pollack szerint a Keselyű kiszolgáltatottsága a személytelen New Yorkban jobban érvényesült, mint a fővárosban. A Keselyű nevét Ronald Malcolmról Joe Turnerre változtatták. Ezt a nevet a kémregényeiről ismert John le Carré egyik könyvéből vették kölcsön. Grady regényében Kathyt még Wendy Rossnak hívták, és egy magányos titkárnő volt. Pollack azt javasolta, hogy legyen inkább fotós, akinek belső magányát furcsa és hangulatos fekete-fehér képei szimbolizálják. A magány ugyanis mindkét főszereplőre jellemző volt: Turner egyedül volt kénytelen szembeszállni a CIA-vel, miután néhány óra alatt elveszítette legközelebbi munkatársait és a legjobb barátját, míg Kathy épp egy bizonytalan kapcsolat elején áll, az első tétova lépéseket teszi, hogy kilábaljon az egyedüllétből. Nem véletlen, hogy visszafogott szerelmi jelenetüket a nő fotóinak közelképei kísérik, amelyek szavak nélkül is kifejezik meghatározó érzelmi állapotukat. A főhősnő neve egyébként Katherine Hale (1878–1956, igazi neve: Amelia Beers Warnock Garvin) kanadai költőnőtől származik, ami rejtett utalás lett volna Turner munkahelyének fedőnevére: Amerikai Irodalomtörténeti Társaság. Amikor döntés született arról, hogy a figura személyiségét átformálják, Diane Arbus (1923–1971) fotóművészt választották modellnek, aki a társadalom perifériáján élő emberekről (törpék, óriások, transzneműek, cirkuszosok, nudisták) készített – részben realisztikus, részben szürrealisztikus – felvételeivel vált híressé. 

A regény adaptálásának oroszlánrészét Lorenzo Semple Jr. végezte, Rayfiel – a rendező és a főszereplők javaslatainak figyelembevételével – elsősorban a részleteket dolgozta ki, hogy a helyzetek minél életszerűbbek legyenek, a figurák pedig kellő súlyt és jelentőséget kapjanak. Mint arról fentebb, a regényről szóló részben már szó esett, az írók megváltoztatták a történet tétjét: Grady könyvében Laoszból csempészett titkos drogok állnak az események hátterében, míg Pollack filmjében az olaj körül forog minden. Az 1973-as olajválság nemcsak a nyugati országokat rázta meg, hanem az első repedéseket is okozta a kommunista világrendszer addig masszívnak látszó falán. A forgatókönyvírók ráéreztek arra, hogy az olajkérdés nem csupán a jelen, hanem a jövő egyik nagy problémája is lesz, ami átrendezheti (és át is rendezte!) a világ politikai arculatát. Ez az előrelátás az egyik oka annak, hogy A Keselyű három napja nemcsak hogy nem veszített aktualitásából az elmúlt negyvenöt évben, de még fontosabb filmnek is látszik, mint a maga idejében, amikor szimpla politikai thrillerként tekintettek rá, sőt igazából Pollack is elsősorban annak szánta. A cselekmény időtartamának lerövidítése természetesen bizonyos egyszerűsítéseket is megkövetelt. A könyvben megismerjük Heideggert is: egy általa küldött jelentés indítja el az események lavináját, míg a filmből az derül ki, hogy a Keselyű írta meg azt a jelentést, és ő vette rá Heideggert arra, hogy a főnök, dr. Lappe jóváhagyása nélkül továbbítsa a Központnak. Mind a könyvben, mind a filmben Heideggert otthon ölik meg, a filmben azonban a Keselyű alig tudja elkerülni az áldozathoz igyekvő gyanús férfiakkal való találkozást. 

A könyvbeli Keselyű egy étteremben figyel fel Wendyre, akinek elrablása hasonlóan játszódik le, mint a filmben. A könyvben a lány az emeleten lakik, a filmben egy közvetlenül az utcára nyíló lakásban. A regényben Wendy bizalmatlansága hamar szertefoszlik, és még aznap este felajánlja a segítségét a Keselyűnek, sőt az intim együttlétet is ő kezdeményezi. A filmben Kathy nehezebben oldódik fel: lényegében Stockholm-szindrómát él át, vagyis érzelmileg kötődni kezd a fogva tartójához, akitől az élete függ. A korábban inkább csak szakmai körökben ismert fogalom épp akkoriban kapott nagy nyilvánosságot az amerikai médiában. 1974. február 4-én a legendás sajtómágnás, William Randolph Hearst unokáját, a tizenkilenc éves Pattyt baloldali terroristák elrabolták, és hetekig fogva tartották. A lány végül csatlakozott hozzájuk, és több fegyveres akciójukban is részt vett. 1975. szeptember 18-án tartóztatták le. Már ezt megelőzően is felmerült a gyanú, hogy nem szabad akaratából csatlakozott a terroristákhoz, hanem agymosáson esett át, fogva tartói halállal fenyegették, megerőszakolták, és Patty csupán a túlélés reményében vállalta az együttműködést. Bírósági tárgyalása során ügyvédje is lényegében a Stockholm-szindrómával magyarázta Patty viselkedését. A lányt harmincöt év börtönre ítélték, 1979-ben azonban az ügyében kialakult polémiáknak köszönhetően kiszabadult, 2001-ben pedig Bill Clintontól teljes amnesztiát kapott. 

A filmben Joubert úgy bukkan a Keselyű nyomára, hogy Turner elmegy Sam feleségéhez, és a két férfi a liftnél összetalálkozik. A Keselyű megérzi a veszélyt, és sikerül egy ügyes trükkel lelépnie, ám Joubert még le tudja olvasni a Kathytől kölcsönvett kocsi rendszámát. A könyvben a bérgyilkos végigjárja azokat a helyeket, ahol szerinte a menekülő Keselyű megfordulhatott, és az ominózus étteremben a pincér fel is ismeri a férfit a fantomkép alapján. Úgy a könyvben, mint a filmben Joubert a Postást küldi el a nő lakására, hogy végezzen a Keselyűvel. A különbség az, hogy a filmben Kathy otthon van a támadás idején, míg a regényben Wendy épp vásárolni ment, és akció közben érkezik haza, mert otthon felejtette a csekkfüzetét. A regényben Maronick lelövi Wendyt, aki súlyosan megsebesül, a filmben viszont Kathy sértetlen marad, és elutazik a síparadicsomba a barátjához, amikor Turner is útra kel Washingtonba. Wendy lelövése után a könyv Keselyűje egy Mary Ruth Rosen nevű utcalánynál lel újabb ideiglenes rejtekhelyre: a prostituált személye a filmből kimaradt. Úgy a könyvben, mint a filmben Lionel Atwood az ügy kulcsfigurája, a nagy találkozás a Keselyűvel és a bérgyilkossal azonban másképp megy végbe. A befejezésben is van eltérés, így például a könyvben Atwood életben marad, és a Keselyű végez Maronickkal a reptéri vécében. Általánosságban elmondható, hogy a könyv sokkal mélyebbre merül a CIA működésének bemutatásában, mint a film, amelyben ez többé-kevésbé csak háttér egy izgalmas thrillerhez. 

A forgatás 

A Keselyű három napja forgatása 1974. november 4-én kezdődött, és 1975. február 21-én ért véget. A forgatókönyv menet közben is változott az egyes helyzeteknek és a színészek új javaslatainak figyelembevételével. Mint arról fentebb szó volt, az alkotók az események nagyobb részét New Yorkba helyezték át, ezért a forgatás is javarészt itt zajlott, néhány jelenetet azonban Washingtonban rögzítettek. A film elején a Keselyűt úgy ismerjük meg, mint egy vicces, szétszórt figurát, ám hamar kiderül róla, hogy vág az esze, mint a borotva. A szerepet alakító Robert Redfordot a CIA volt igazgatója, Richard Helms segítette a felkészülésben. (Helms 1966 és 1973 között állt a Központi Hírszerző Ügynökség élén.) Turner munkahelye, az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság épülete Manhattanben volt, de hogy pontosan hol, arra jómagam három eltérő infót is találtam. Az IMDb szerint Manhattanben, a Keleti 77. utca 55. szám alatt, míg Sydney Pollack a film negyedszázaddal későbbi audiokommentárjának magyar feliratozása szerint a 63. utcát említi. Ugyancsak az IMDb úgy tudja, hogy a valóban létező Amerikai–Ír Történelmi Társaság épületének hátsó frontja volt a filmbeli CIA-fedőszerv bejárata, ez az épület viszont a valóságban az 5. sugárúton, a Keleti 80. és 81. utca közötti szakaszon található. Én ugyan soha nem jártam New Yorkban, mégis igazságot tudok tenni az ügyben: amíg ugyanis Joubert az utcán várakozik az alkalmazottak megérkezésére (Turner motorozik be utolsóként), a háttérben a Hyde Park Hotel (a mai Mark Hotel) látható, amelynek pontos címe: New York, Manhattan, Keleti 77. utca, 25. szám. Itt jegyezzük meg, hogy a bérgyilkost alakító egykori Bergman-színésszel, Max von Sydow-val Pollack különösen elégedett volt, és szerinte Maxnak köszönhető, hogy igazi egyéniség lett Joubert figurájából, aki már-már ellopja a show-t a két főszereplőtől. 

Az irodai mészárlást Pollack úgy akarta megrendezni, hogy mellőzze a golyózáport és a vérözönt, ami szerinte túl sematikus vizuális megoldás lett volna. E helyett mindegyik áldozatot valamilyen tárggyal hozta kapcsolatba: így például az idős titkárnőt a cigarettával, ami a halála után is tovább ég, a biztonsági őrt a meglökött ingaórával és a forgó könyvespolccal, a főnököt a fejéről leeső parókával, Janice-t a kikapcsolt, majd visszakapcsolt számítógéppel és az ablakkal, a mosdóban agyonlőtt kollégát pedig a leszakadó zuhanyfüggönnyel. A rendező ebben a jelenetben egyáltalán nem használt kísérőzenét: a monoton hangon zakatoló számítógépek és a rövid fegyverropogások zaja teremt nyomasztó hangulatot a gyilkosságokhoz. Amikor Turner az utcai árusnál ennivalót vásárol, Pollack azt szerette volna, ha mohón befalja. A szokatlanul nagy hideg miatt azonban Redford képtelen volt gyorsan enni. Emiatt kisebb vita is kialakult a rendező és a színész között. Miután a Keselyű telefonált a Központba, a főnökei egy takarítóbrigádnak álcázott különítményt küldenek a mészárlás helyszínére, a kisteherautójukon ez a felirat olvasható: Augean Cleaning Service (Augeiasz Takarítóvállalat). A cégnév utalás a mitológiára: a görög hős, Héraklész tizenkét munkája közül az ötödik az volt, hogy egyetlen nap alatt takarítsa ki az éliszi király, Augeiasz hatalmas istállóját, amely a rengeteg állat miatt olyan mocskos és büdös volt, hogy a szag állítólag az egész Peloponnészosz-félszigeten érződött. A telefonon megbeszélt találkozó előtt Turner jobb híján elmegy a világhírű manhattani Guggenheim Múzeumba. A találkozó Wicksszel és Sammel az Upper West Side-i Ansonia Hotel mögötti sikátorban volt. A helyszínt Stephen Grimes díszlettervező javasolta, aki egy John Hustonnal közös film forgatása közben ismerte meg azt a környéket. 

Faye Dunaway és Robert Redford jól kijöttek egymással a forgatáson, és később elismerően nyilatkoztak a másikról a médiának. Faye elmondta, hogy egy rokonszenves férfit és egy kitűnő színészt ismert meg Redfordban, ámbár azt is megjegyezte róla, hogy nem sikerült olyan baráti kapcsolatba kerülnie vele, mint például Jack Nicholsonnal a Kínai negyed (1974) forgatásán. Ahogy ő fogalmazott: párosuk a filmben jól működött, a valóságban azonban nem voltak egy hullámhosszon. Ennek legfőbb okát abban látta, hogy Redford ekkor már javában dolgozott következő filmje, Az elnök emberei előkészítésén, és a felvételek közötti szünetben szinte mindig ezzel kapcsolatban telefonálgatott. Dunaway elmesélte, hogy számára azért okozott némi szakmai nehézséget a forgatás, mert sem a Keselyű, sem maga Redford nem az a típusú férfi volt, akitől egy nő rettegne és az életéért aggódna, márpedig találkozásuk kezdetén ezt kellett eljátszania. Amikor a Keselyű a fürdőszobában kikötözi Kathyt, Pollack közelképet akart felvenni Faye rettegést tükröző szeméről. Hogy elősegítse partnernője játékát, Redford kamerán kívül játszotta a „veszélyes” felfegyverzett férfit. „Valahányszor Bob rám nézett, alig bírtam legyűrni a feltörő nevetésemet. Elmém megpróbálta összekapcsolni a nemi erőszak fogalmát Redforddal, de egyszerűen nem tudtam ezt elképzelni. Sydney látta, hogy ez így nem fog menni, és megkérte Redfordot, hogy menjen ki a lakókocsijába. A kamera forgott tovább, én benne voltam a szituációban, amikor Sydney hirtelen rám meredt, és vészjóslóan megszólalt: »Magamévá foglak tenni.« A jelenetnek megfelelően valóban ki voltam kötözve, moccanni se tudtam, nemhogy elmenekülni, ő pedig közeledett felém, a tekintetét rám szegezte, és részletezni kezdte, hogy miféle rettenetes dolgokat fog művelni velem. Meg kell mondanom, hogy ebben igen találékony elméről tett tanúbizonyságot. Ő egy nagyszerű színész is, szóval a frászt hozta rám” – írta Dunaway az önéletrajzi kötetében, és megjegyezte, hogy örökre hálás lesz Pollack hatásos és célravezető alakításáért, és őszintén sajnálja, hogy a nézők nem láthatták a rendező magánszámát. Mindazonáltal a direktor nem maradt ki a filmből, sőt állítólag háromszor is előfordul benne: ő az a taxisofőr, aki rákiált Turnerre, amikor az figyelmetlenül lép az úttestre, ő az a férfi is, aki este ráköszön az utcán a Keselyű által sakkban tartott Kathyre, és az eredeti hangsávon az ő hangját halljuk akkor, amikor a cselekmény szerint a nő a barátjával beszél telefonon. 

A szerelmi jelenet Pollacknak is, Dunawaynek is az egyik kedvence volt, mert kissé régimódi stílusú, és a testi meztelenség helyett az arcokra koncentrál. Ezzel kapcsolatban Faye így idézte fel egyik meghatározó emlékét Redfordról: „Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor először ölelt meg. A bal karjával tette, soha ennyi erőt nem éreztem egy férfi karjaiban. A szeméből pedig kiolvastam a rémületét, amikor rádöbbent, hogy ő is áldozata ennek a gépezetnek, amelynek az alkalmazásában áll. Ő is a CIA kezében van. A musztervetítésen ismét rácsodálkoztam. Bob az irodában a tömegmészárlás nyomaira bukkan, az arcán néma kiáltás. Csapdahelyzet, a legszörnyűbb, amit valaki átélhet. Majdnem felugrottam a székből, amikor Bob a helyszínről menekülve az ajtókilincset nem a jobb, hanem a bal kezével fogta meg, azután ösztönösen rátette a jobb kezét is. Soha egyik filmjében se láttam ennyi balkezes mozdulatot.” (Itt jegyezzük meg, hogy amikor viszont Turner ír valamit, akkor azt a jobb kezével teszi.) Redford elmondta a barátainak, hogy Faye nemcsak színésznőként, hanem nőként is nagy hatást tett rá. Úgy vélte, a tökéletes nőies nő típusát testesíti meg, akire minden férfi vágyik. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy Dunawaynek „asszonyi súlya” van. Barátai azt tanácsolták, hogy ezt még véletlenül se mondja meg a partnernőjének, mert a nehéz természetűnek tartott Dunaway még azt hinné, hogy Redford kövérnek találja őt. Megfogadva a baráti intelmeket, Robert csupán annyit mondott a médiának, hogy nagyszerű szórakozást jelentett számára a Faye-jel való közös munka. 

Higgins irodája a World Trade Centerben (Világkereskedelmi Központ) volt. A Keselyű az egyik épület belső emeleti erkélyéről figyelte meg Kathyt, aki közös tervüknek megfelelően titokban követte Higginst, és jelt adott Turnernek, hogy melyik férfi a CIA-igazgató, hiszen hősünk korábban sose látta az illetőt. Ez az erkély később a történelembe is bevonult: 2001. szeptember 11-én ugyanis két francia testvér épp erről az erkélyről készített filmfelvételt, amikor a terroristák által eltérített két repülőgép az ikertornyokba csapódott. Állítólag ez az egyetlen fennmaradt filmfelvétel, amely a terrortámadás idején az egyik épület belsejében készült. A Higginst alakító Cliff Robertson civilben lelkes amatőr pilóta volt, aki 2001. szeptember 11-én egy magángépen épp a World Trade Center felett akart átrepülni, amikor az első repülőgép becsapódott az egyik toronyba. A légi irányítás utasította Robertsont, hogy szálljon le a legközelebbi repülőtéren, mert a hatóságok haladéktalanul leszállási parancsot adtak ki minden polgári és kereskedelmi gépnek. A Charly (1968) című emlékezetes filmdráma főszereplőjeként világhírűvé vált Robertson egy nappal a 88. születésnapja után, és egy nappal a terrortámadás tízéves évfordulója előtt, 2011. szeptember 10-én hunyt el. Visszatérve a filmhez, a Keselyű – Kathy közreműködésével – elrabolja Higginst, és egy elhagyatott folyóparti helyre viszi: a háttérben a Manhattan szigetére vezető híd látható. A felvétel napján annyira hideg volt, hogy Redford alig bírta mozgatni a száját, és mindenki könnyezett a csípős időjárás miatt. A forgatást többször is meg kellett szakítani, hogy felmelegítsék Redford arcát. 

Higgins főnökét, Mr. Wabasht az amerikai színházi élet legendás alakja, Orson Welles egykori mentora, John Houseman (1902–1988) játszotta. Az egyik jelenetben Higgins megkérdezi tőle, vajon Donovan ezredes alatt szolgált-e a világháborúban. (William Donovan volt a CIA elődje, a Stratégiai Szolgálatok Hivatala [OSS] egyik alapítója.) Wabash azt feleli, hogy az Adriai-tengeren hajózott egy színésszel a kormánynál. Ezzel Sterling Hayden színészre célzott, aki az OSS titkos ügynökeként szolgált a második világháborúban. Az eredeti magyar szinkronban ez az utalás elveszett, abban Wabash ezt mondja: „Az Adrián hajókáztam egy stramm kapitánnyal a kormánynál.” A film zárójelenetét valóban a The New York Times székházánál vették fel. A kamera egy pillanatra a Pokoli torony című film hirdetését is mutatja (a forgatás időszakában futott az amerikai mozikban), amelynek női főszereplője szintén Faye Dunaway. A jelenetből megtudjuk, hogy Turner már elmondta az átélt három nap sztoriját az újságnak, mire Higgins arra figyelmezteti, ne legyen biztos abban, hogy le is közlik. A valóságban a lap néhány héttel a film premierje előtt valóban lehozott egy, a CIA-t leleplező anyagot, amelynek óriási visszhangja támadt, és mellesleg kitűnő reklámot jelentett a filmnek is. Az ősbemutatót 1975. november 24-én tartották, természetesen New Yorkban. A kritikák általában kedvezőek voltak, és a közönség érdeklődése sem maradt el. A 7,8 millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban 41,5 milliót jövedelmezett. Alakításáért Faye Dunawayt 1976-ban Golden Globe-ra, Fredric Steinkamp és Don Guidice vágókat Oscarra, 1977-ben pedig Dave Grusin zeneszerzőt Grammyre jelölték, de egyikük sem vehette át a díjat. Az 1976-os Cartagenai Filmfesztiválon viszont Max von Sydow megkapta a legjobb férfi alakítás díját, és ugyanabban az évben Olaszországban Sydney Pollack rendezését a David di Donatello-díjjal ismerték el. A magyar Filmátvételi Bizottság az 1975. november 19. és december 5. között megrendezett londoni filmvásáron látta A Keselyű három napját. Megvásárlásáról nem tudtak a helyszínen tárgyalásokat kezdeményezni, mert Dino De Laurentiis producernek akkor még nem volt londoni irodája. Aggodalmak merültek fel a szöveget illetően is, a pontos dialóglista azonban nem állt rendelkezésre. Miután megszületett az elvi döntés az átvételről, a magas eladási ár miatt a magyar fél elhalasztotta a film megvásárlását, amíg sikerül kedvezőbb árat kialkudni. Ez nyilván megtörtént, mert az opuszt 1978. július 20-án bemutatták a hazai mozik. A magyar kritikusok csekély művészi értékkel bíró szórakoztató filmként értékelték. 

Bakik 

A teljességre törekvés igénye nélkül nézzünk néhányat a film bakijai közül, melyek többségére szerintem egy átlagnéző fel se figyel, és némelyik nem is igazi baki. 

* Amikor Turner egy kínai írásjelet rajzol le Janice-nek, a csuklóján lévő nagy karóra a közelképen eltűnik, de a félközeliken megint rajta van. (Szerintem a közelképen is rajta van, csak becsúszott az ingujj alá, amely jól láthatóan kidudorodik.) 

* Turner a Langley-központ levelét farmerja jobb hátsó zsebébe teszi, néhány óra múlva Kathy lakásában mégis a bal hátsó zsebéből veszi elő. 

* Amikor az irodában lelövik a mosdóból kilépő férfit, az áldozaton nyakkendő van. Amikor Turner később egy pillanatra benyit a vécébe, a holttesten már nincs nyakkendő. (És ezt én teszem hozzá: a halott testhelyzete is más.) 

* Turner a Lexington sugárút 1226. szám alatti büfébe megy ki ebédért, ám ha valóban a Keleti 77. utca 55. szám alól indult, akkor a filmben látható útvonalon nem jutott volna oda. 

* A büfében Turner megjegyzi, hogy Van Gogh míg élt, egyetlen képét sem tudta eladni, holott a festő valójában egyet (A vörös szőlőhegy) értékesíteni tudott. (Én ezt nem tartom igazi bakinak, mert az alkotók okosnak akarják láttatni Turnert, de nem tévedhetetlennek, szóval ez még akkor is belefér, ha a forgatókönyvírók ezt az infót tényleg rosszul tudták.) 

* Amikor a két főszereplő a híreket nézi Kathy tévéjén, a riporter, Stan Roberts kezében a 7-es csatorna mikrofonja látható, a hírek legvégén viszont a 9-es csatorna logója jelenik meg a képernyőn. 

* Joubert egy szállodai szobában lakik. Amikor Atwood felhívja, hogy a Postás küldetéséről érdeklődjön, a bérgyilkos jól láthatóan egy tárcsás telefon kagylóját veszi fel. Amikor később a Keselyű hívja fel a szállodában, Joubert ugyanannál az asztalnál egy nyomógombos készülék kagylóját emeli fel. (Lásd a fenti illusztrációt!) 

* Amikor Turner a székbe löki Atwoodot, a férfi mögötti lemezjátszó teteje lecsapódik, a következő snittben viszont nyitva van, utána megint csukott állapotban látjuk. 

* Miután Joubert agyonlövi Atwoodot, letöröl minden tárgyat, amelyet a Keselyű megérintett, de elfeledkezik a fentebb említett lemezjátszóról. (Én ezt se tartom igazi hibának, mert Joubert a Keselyűtől kérdezi meg, hogy még mit érintett meg, és az összezavarodott férfi nem válaszol erre a kérdésre.) 

A tévésorozat 

2016. május 13-án jelentették be, hogy a DirecTV műholdas műsorszolgáltató sorozatot rendelt a Keselyű történetéből. A megvalósítás kapcsán több produkciós társaság neve is felmerült, s a széria végül a Skydance Television, az MGM Television, az Apophasis Unproductions és a Paramount Television összefogásával készült el. 2017. február 6-án hozták nyilvánosságra, hogy a sorozat forgatókönyvét Jason Smilovic és Todd Katzberg írja (később csatlakozott hozzájuk Ken Robinson is), és ehhez nemcsak Grady regényét, hanem a Pollack-film forgatókönyvét is figyelembe veszik. Ugyanezen a napon derült ki, hogy a Keselyű szerepét Max Irons (Jeremy Irons és Sinéad Cusack fia) fogja játszani, aki egyébként a Csodálatos Júlia (2004) című Szabó István-opuszban debütált filmszínészként. Áprilisban újabb színészek részvételéről jelentek meg hírek a médiában: Brendan Fraser, William Hurt, Bob Balaban, Leem Lubany, Kristen Hager, Angel Bonanni, Mira Sorvino, Christina Moses, Katherine Cunningham, Gabriel Hogan, Kristoffer Polaha és Kate Vernon is csatlakozott a stábhoz, amelynek Mouna Traoré és Ellen Wong is a tagja lett, az ő közreműködésüket azonban csak augusztusban erősítették meg. A forgatás 2017. április 23-án kezdődött a kanadai Torontóban, és augusztus 15-én fejeződött be. A sorozatot először 2018. március 10-én mutatták be a texasi Austinban megrendezett South by Southwest fesztiválon. Televízióban elsőként az Audience Network előfizetői láthatták 2018. június 6-ától. Fogadtatása alapvetően pozitív volt, bár egyes kritikusok hangsúlyozták, hogy nem annyira a cselekményfordulatok hitelessége, mint inkább a korhangulat megragadása a tíz részből álló első évad erőssége. Mivel siker esetén újabb évadot helyeztek kilátásba – amely el is készült, idén júniusban kezdték leadni –, így természetesen jócskán fel kellett dúsítani az eredeti történetet. Sőt nemcsak feldúsították, hanem lényegében át is írták az új évezred világpolitikai helyzetének és a tévésorozatokkal szembeni magas elvárásoknak megfelelően. Így például a sorozat Joe Turnere nem könyvelemző, hanem programozó (észrevehetően fiatalabb, mint Redford a mozifilmben), Joubert egy Terminátor-szerű nő, bőven vannak új szereplők, és nagyobb jelentőséget kaptak az eredeti történet olyan epizodistái, mint Sam Barber és a felesége, Mae. (Jelen szöveg írásáig a sorozatot – tudomásom szerint – egyik magyar tévécsatorna sem mutatta be.) 

Így látták ők 

„Pollack persze nem foglalatoskodik valamiféle modern mitológia megteremtésével, sőt, éppenséggel az istentagadók szent dühével igyekszik szétcsapkodni egy hamis mítosz mesterséges ködfelhőit. A kiismerhetetlenségig technicizált, formájában titokzatosnak és épp ezért mitikusan személytelennek tetsző gépezetről kiderítteti hősével, hogy nagyon is személyes érdekeltségek egészen nyilvánvaló célokkal irányítják – akár a gépezet eredeti érdekeivel szemben is. […] Pollack filmjének cselekményépítésében van valami kiszámított és teátrális. Emiatt – noha egyszerű sajtóolvasmányaink tanúsága szerint is valóságos esetek szolgálhattak modellként történetéhez – nem annyira a tények hitelessége, a rendező kétségkívül szenvedélyes leleplező szándéka, mint inkább a kiszámított hatásokra épülő krimiizgalmasság érvényesül a vásznon. Jó film A Keselyű három napja, nem utolsósorban Robert Redford, Faye Dunaway és kiváltképp Max von Sydow remek játéka révén, de nem nagy film.” 

(bársony: „A Keselyű három napja”. In: Esti Hírlap, 1978. július 19., 2. o.) 

„Igazán nem volna baj, hogy A Keselyű három napja szórakoztató film, hiszen Sydney Pollack érti a dolgát, hogyan kell tartalmasan szórakoztatni. Ezt tette egyik korábbi nagy művében: A lovakat lelövik, ugye? lélegzetelállítóan érdekes és torokszorítóan, mi több: szívszorítóan tartalmas is volt. A Keselyű három napja azonban csakugyan egyensúlyát vesztette: sokkal inkább szórakoztató, mintsem tartalmas és végletesen igazmondó mű. Eleinte még úgy tetszik, mintha könyörtelen volna: a főhős, Robert Redford alakításában, rokonszenvesen emberinek mutatkozik, akinek elege van a munkából, a titokzatoskodásból, ami baráti kapcsolatait mérgezi már. Később azonban vérbeli krimihőssé válik maga is: mindentudó szuperhőssé, s amint erősödik a filmnek ez a vonala, úgy gyengül a másik. A CIA leleplezése így búvik a »másik«, a »belső CIA«, a »CIA-ellenes CIA« leple alá. Mintha nem is az volna a baj, hogy a világot behálózó, gyanakvó kémszervezet igazgatja a háttérből a nemzetközi politikát, hanem csak az, hogy e mögé rejtőzködik egy rossz »lobby«.” 

(Z. I.: „A Keselyű három napja”. In: Magyar Nemzet, 1978. július 20., 4. o.) 

„Sydney Pollack nyilvánvalóan a CIA lényegét kifejező filmet kívánt forgatni. A szervezet lényege pedig a titokzatosság és áttekinthetetlenség, így hát Pollack célratörő világossággal és áttekinthetőséggel – mindvégig csak annyi rejtelmet és homályt engedve meg, amennyit a közönség idegeinek felajzása követelt tőle – kirajzolta elénk a CIA működésének kiszámíthatatlanságát, amelyet az egyik beltaggal, Keselyű kétes szerepű felettesével, hogy úgy mondjam, meg is ideologizáltat. Ahelyett tehát, hogy a titokzatosságok fátylai mögé próbálna hatolni a film, még csak tovább misztifikálja a titokzatosságokat. Így a legtetszetősebb elméletek hangoztatása sem tudhatja elfogadtatni némelyik meghökkentő helyzet és fordulat romantikus naivitását.” 

(Sas György: „Mese lőfegyverrel és anélkül”. In: Film, Színház, Muzsika 1978/29, 12–13. o.) 

A Keselyű három napja (Three Days of the Condor, 1975) – amerikai bűnügyi filmdráma. James Grady A Keselyű hat napja című regényéből a forgatókönyvet írta: Lorenzo Semple Jr. és David Rayfiel. Operatőr: Owen Roizman. Zene: Dave Grusin. Díszlet: Stephen Grimes és George DeTitta. Jelmez: Joseph C. Aulisi. Vágó: Don Guidice. Rendező: Sydney Pollack. Főszereplők: Robert Redford (Joe Turner, a Keselyű), Faye Dunaway (Kathy Hale), Max von Sydow (Joubert), Cliff Robertson (Higgins), John Houseman (Mr. Wabash), Addison Powell (Lionel Atwood), Walter McGinn (Sam Barber), Tina Chen (Janice), Michael Kane (Wicks), Don McHenry (Dr. Lappe). Magyarországi bemutató: 1978. július 20. (mozi). 

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY! 

Reflektorfényben – Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Bonnie és Clyde

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Kínai negyed

Pokoli torony

Anyu a sztár

A szolgálólány meséje

Érett nők dicsérete