Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 23., péntek

ÉRETT NŐK DICSÉRETE

Az Érett nők dicsérete című 1978-as kanadai film egy emigráns magyar író, Vizinczey István legismertebb regényéből készült. A cselekmény az ötvenes években játszódik Magyarországon és Kanadában. Főhőse egy fiatal magyar fiú, Vajda András (alias Andy Vajda), aki gyerekkorától kezdve az érett, anyáskodó nők iránt vonzódik, és évekkel később természetesen nekik köszönheti első szexuális élményeit is. Az 1956-os forradalom után Kanadába kerül, ahol rátalál az igazira, akivel még Magyarországon találkozott először. A film megszületésében oroszlánrészt vállaltak a kanadai magyar emigránsok: Lantos Róbert volt az egyik producer, Kaczender György a rendező, Lente Miklós az operatőr és Polgár Tibor a zeneszerző. Andrást a pályája elején álló tehetséges amerikai színész, Tom Berenger játszotta, akinek ez volt az első filmfőszerepe. Első nagy szerelmét, Mayát a szintén amerikai Karen Black formálta meg, és amerikai a Bobbie-t alakító Susan Strasberg is. A további fontosabb női szerepekben olyan elismert kanadai színésznők láthatók, mint Helen Shaver, Alexandra Stewart, Alberta Watson és Marilyn Lightstone. Szóba került, hogy a magyarországi jeleneteket hazánkban forgatják, az illetékes magyar hatóságok azonban nem reagáltak a filmesek megkeresésére, noha ők még a kanadai magyar nagykövet közbenjárását is kérték. Emiatt Budapestet Montreal helyettesítette. Az Érett nők dicsérete volt a III. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje. A bemutató óriási érdeklődést keltett, részben azért, mert elterjedt a hír, hogy később csak egy cenzúrázott változat kerülhet a mozikba. A kritikák általában kedvezőek voltak, s a filmet jól fogadták külföldön is. Valószínűleg az 1956-os téma – és a gyakori meztelenség – miatt a magyarországi mozibemutató szóba se jöhetett. A rendszerváltozás táján az Intervideo feliratos változatban jelentette meg a filmet VHS-en (később a kereskedelmi tévék műsorán már szinkronizálva szerepelt), és a könyv is eljutott a hazai olvasókhoz. 1997-ben Spanyolországban újra megfilmesítették a regényt, a cselekményt azonban körülbelül húsz évvel korábbra, a spanyol polgárháború időszakára helyezték át. Az egyik fontos női szerepet az amerikai Faye Dunaway alakította. A remake szintén elkerülte a magyar mozikat, és tudomásom szerint nálunk se VHS-en, se DVD-n nem jelent meg, és egyik tévécsatorna sem játszotta. 


A cselekmény
Magyarország az ötvenes években. A jóképű Vajda Andrást már kisfiúként is elbűvölték az érett nők. Mivel a korosztályához tartozó lányokkal nincs szerencséje, a nálánál idősebb asszonyoknál próbálkozik. Első szeretője, a harmincas éveiben járó Maya a szerelem és a romantika titkaiba avatja be a tapasztalatlan ifjút. Közben a magyarok fellázadnak a kommunista uralom ellen, és a forróvérű Andrást is magával ragadják a lelkesítő események. A forradalom leverése után Kanadába kerül, az érettebb nők iránti vonzalma azonban változatlan marad. Távol a hazájától is talál olyan hölgyeket, akik örömest gyarapítják szerelmi tapasztalatait. András Kanadában újra találkozik Mitzivel, akit még Magyarországon ismert meg. Mindketten tapasztaltabbak lettek első találkozásuk óta, ami biztató előjel az esetleges közös jövőt illetően…


A szerző
Vizinczey István 1933. május 12-én született Kálozon. Apját a nácik, nagybátyját a kommunisták ölték meg. Tizenhat éves korában már a Lukács György nevével fémjelzett lap, a Fórum közölte a verseit. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturgiát tanult. 1956-ban kapta meg a diplomáját. Két korai darabjának (Utolsó szavak, Mama) már javában folytak a színházi próbái, amikor váratlanul betiltották őket. Vizinczey részt vett az 1956-os forradalomban, melynek leverése után Olaszországba távozott. Innen rövid időn belül Kanadába ment tovább, noha angol szókincse alig ötven szó volt. Új hazájában forgatókönyvírást tanult, és Exchange címmel egy rövid életű irodalmi folyóiratot is szerkesztett. 1966-ban Londonba költözött. Írói példaképei: Puskin, Gogol, Dosztojevszkij, Balzac, Stendhal és Kleist. Az In Praise of Older Women az első és mindmáig leghíresebb regénye, amely az 56-os forradalom tízéves évfordulóján jelent meg először. A kanadai könyvkiadás történetében a magánkiadásban publikált könyvek közül ez az egyetlen, amely az eladási listák élére került. (Magyarországon 1990-ben adták ki Érett asszonyok dicsérete címmel.) Vizinczey viszonylag ritkán jelentkező szerző. Figyelemre méltó sikert aratott 1983-as könyve, az An Innocent Millionaire (Egy ártatlan milliomos) is. Olyan írói nagyságok nyilatkoztak róla elismerően, mint például Anthony Burgess és Graham Greene. Burgess szerint Vizinczey ezzel a könyvével „megtanítja az angolokat arra, hogyan kell angolul írni”. Vizinczey 2016-ban adta ki legutóbbi kötetét If only (Bárcsak) címmel. Gloria Fisher angol színésznővel kötött házasságának köszönhetően mostohaapja lett Mary Harron rendezőnőnek (legismertebb alkotása az Amerikai pszicho 1999-es filmváltozata) és Kelley Harron színésznőnek. 


A rendező
Kaczender György (George Kaczender) 1933. április 19-én született Budapesten. Filmszakmai tanulmányait követően a Pannónia Filmstúdióban kapott munkát mint asszisztens. Az 1956-os forradalom után Kanadába távozott. A montreali National Film Board of Canada alkalmazta, ahol dokumentumfilmeket és rövidjátékfilmeket rendezett, melyekkel különféle díjakat is nyert. 1969-ben Ne engedd elbukni az angyalokat! címmel forgatta első egész estés filmjét, amely egy középkorú montreali üzletemberről szól, akinek egy futó kaland felforgatja békésnek hitt családi életét. Az opuszt az 1969-es cannes-i filmfesztivál játékfilmes versenyprogramjába is meghívták, de nem kapott díjat a Luchino Visconti által vezetett zsűritől. 1970-ben Kaczender megvált a National Film Board of Canadától, és – ugyancsak Montrealban – társalapítója lett az International Cinemedia Centernek. Ugyanabban az évben Oscar Lewenstein producer meghívására Londonba ment dolgozni. 1973-ban fejezte be második filmjét U-kanyar címmel. A női főszerepet a svéd Maud Adamsre bízta, aki leginkább arról nevezetes, hogy ő az egyetlen színésznő, aki két James Bond-filmben is főszerepet domboríthatott, ráadásul kilenc év különbséggel (Az aranypisztolyos férfi, 1974; Polipka, 1983). Az U-kanyar részt vett az 1973-as nyugat-berlini filmfesztiválon, ám díjat nem nyert. A direktor viszont annál több szakmai sikert ért el a hetvenes években készített oktatófilmjeivel. 1978-ban tért vissza a játékfilmek világába: az Érett nők dicsérete sikere után két kevésbé sikerült alkotást rendezett. 1981-ben angol–francia koprodukcióban forgatott filmet a legendás divatdiktátorról, Coco Chanelről (A magányos Chanel, 1982) a francia Marie-France Pisier, a holland Rutger Hauer, az angol Timothy Dalton és az amerikai Karen Black főszereplésével. 2001-ben állt utoljára a kamera mögött: a Christy: A Change of Seasons című kétrészes alkotását a televízió számára készítette. Az új évezredben Kaczender két könyvet is publikált: az An Unreasonable Notion of Desire (A vágy ésszerűtlen fogalma) 2000-ben, önéletrajza, a Notebooks of an Incurable Romantic (Egy gyógyíthatatlan romantikus feljegyzései) 2013-ban jelent meg. 2002 és 2004 között filmrendezést tanított egy dél-kaliforniai egyetemen. George Kaczender rákban halt meg 2016. augusztus 24-én Los Angelesben. 


Az operatőr
Lente Miklós (1930–2004) operatőr születési adatai nem találhatók meg az interneten. Egy kanadai adatbázis közli halálának pontos dátumát (2004. október 25.) azzal a megjegyzéssel, hogy életének 75. évében járt. Ugyanott egy rövid életrajz is olvasható róla, amely szerint 1957-ben, 27 évesen érkezett a kanadai Torontóba, vagyis az 1930-as születési dátum a legvalószínűbb. Ami egészen biztos, hogy 1948 és 1952 között végezte el az operatőr szakot a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, bár eredetileg rendező akart lenni. Osztálytársa volt Czabarka György, Szabó László és Szegi Anna. Két vezetőtanárától, Illés Györgytől és Hegyi Barnabástól nagyon sokat tanult. A Palotai Boris műve alapján készült rövidfilm, a Morzsa Mari (1952) volt az első operatőri munkája még a főiskolán. Az 56-os forradalom idején a szinkronstúdióban dolgozott, ahonnan a dolgozók kirúgták az igazgatót, és egy háromfős bizottságot választottak az intézmény vezetésére. Ebbe a bizottságba került be Lente is, aki az orosz bevonulást követően jobbnak látta, ha színésznő feleségével külföldre távozik. Kanadába mentek, ahol eleinte mezőgazdasági munkát volt kénytelen vállalni, mert egyrészt nem beszélt angolul, másrészt a kanadai filmgyártás még csak akkoriban kezdett kibontakozni. Idővel sikerült visszakerülnie eredeti szakmájába: előbb kameraman lett, majd Torontóban híradós. Korai dokumentum- és rövidfilmjeit Mike Lente néven jegyezte. 1972-ben mutatták be első egész estés filmjét: az Another Smith for Paradise-t Thomas Shandel rendezte. A következő évben forgatott először Kaczenderrel, a fentebb már említett U-kanyar című filmben. Legnagyobb szakmai sikerét az Érett nők dicséretével aratta, ez volt személyes kedvence is. A 80-as évek második felétől már csak a televízió számára dolgozott, utolsó filmje a Hulló csillag (2000) című romantikus dráma. Művészetét Kanadában több rangos díjjal is elismerték. Ars poeticáját így fogalmazta meg: „Nekünk, operatőröknek jól kell tudnunk elmesélni egy-egy történetet a képek által. A mi tehetségünk ötven százalékban technikai tudásból áll, ötven százalékban pedig művészi érzékenységből.” Lente Miklós agytumorban halt meg.


A zeneszerző és a díszlettervező
Polgár Tibor (1907–1993) zeneszerző és karmester Budapesten született. Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében kezdte, és a Zeneakadémia zeneszerzés és zongora szakán folytatta. Mestere volt Kodály Zoltán és Keéri-Szántó Imre is. 1925-ben került a Magyar Rádióhoz, ahol negyed századon át különféle beosztásokban ténykedett. 1950 után egy évtizeden keresztül külső munkatársként segítette az intézmény munkáját. A 30-as években a Nemzeti Színház karmestereként is dolgozott. 1958 és 1961 között a Petőfi Színház és a Jókai Színház zenei vezetői pozícióját töltötte be. 1961-ben feleségével, Nagykovácsi Ilona előadóművésszel végleg külföldre távozott. 1962 és 1964 között az NSZK-beli Marlban élt, a hatvanas évek közepén Kanadában telepedett le. 1966 és 1975 között a torontói egyetem zenei fakultásán tanított. Részt vett a Kanadai Magyarság című lap szerkesztésében is. Torontóban halt meg, a budapesti Farkasréti temető Nemzeti sírkertjében nyugszik. A komoly- és a könnyűzene területén egyaránt alkotott, máig népszerű zeneműve a Florentin kalap (1948), A furfangos özvegy (1948) és A kérők (1955). Több mint kétszáz filmzene fűződik a nevéhez, mint például a Halálos tavasz (1939), a Hazajáró lélek (1940), a Valamit visz a víz (1943), az Ének a búzamezőkről (1947), a Déryné (1951), a Fel a fejjel (1954) és a Bakaruhában (1957). Sajnos csak keveset lehet tudni Kertész Csaba díszlettervezőről és művészeti vezetőről. Így például azt, hogy Magyarországon született, az Érett nők dicsérete volt az első filmje, filmográfiája az elmúlt bő egy évtizedben főleg tévéfilmekből áll, és jelenleg is három készülő produkcióban dolgozik. 


A producer
Lantos Róbert 1949. április 3-án született Budapesten, Bodor Ágnes és Lantos László fiaként. A család 1958-ban hivatalos kivándorlási engedéllyel hagyta el az országot. Évekig éltek Uruguay fővárosában, Montevideóban, ám szinte cseberből vederbe kerültek, mert ott meg katonai diktatúra uralkodott. 1963-ban költöztek Kanadába. Lantos irodalmat tanult a montreali McGill Egyetemen. Tanulmányai befejezése után megalapította a Vivafilm vállalatot, amely külföldi filmek behozatalával és kanadai forgalmazásával foglalkozott. 1976-ban RSL néven egy filmgyártó céget is életre hívott. Az új vállalkozás első filmje egy kis költségvetésű produkció, a L'Ange et la Femme volt, amely leginkább arról híresült el, hogy a két főszereplő egy nem szimulált szexjelenetben is látható. Az 1978-as Érett nők dicséretét összességében kedvezően fogadta a szakma és a közönség. Az amerikai Warner Bros. megvette a világforgalmazás jogát, és jól jövedelmező állást ajánlott Lantosnak. A sikertől kissé megrészegült producer azonban meg akarta őrizni szakmai függetlenségét, és nemet mondott. Az RSL még két Kaczender-film megvalósulását is elősegítette, ezek azonban már nem mentek olyan jól, mint a Vizinczey-adaptáció. Az RSL produkciói közül a magyar mozik csupán a legutolsót mutatták be, Ted Kotcheff Légy bátor és erős (1985) című drámáját. 1984-ben Lantos másokkal együtt egy újabb filmgyártó céget alapított: a 2013-ig létezett Alliance Entertainment közel három évtizedes működése alatt több névváltozáson is átesett. E cég közreműködésével valósultak meg olyan filmek, mint például a Fekete köpeny (1991), továbbá jelen sorok írójának egyik titkos favoritja, a Léolo (1992), az Óvakodj az idegentől! (1995), a Johnny Mnemonic – A jövő szökevénye (1995) és az Eljövendő szép napok (1997). Lantos kétszer is dolgozott Szabó Istvánnal: A napfény íze (1999) és a Csodálatos Júlia (2004) a kritikusok és a közönség tetszését is elnyerte. Ezek már egy másik filmes cége, a Serendipity Point Films által valósultak meg, akárcsak David Cronenberg néhány alkotása. Lantos egy ideje nemcsak mozifilmek, hanem népszerű tévésorozatok gyártásában is érdekelt. Az elmúlt négy évtizedben munkásságáért több fontos díjat és kitüntetést kapott. 1980 és 1986 között Jennifer Dale színésznő volt a felesége. Két gyerekük született: Ari ma már szintén producerként ténykedik, míg Sabrina mint standfotós ugyancsak a filmvilágban keresi kenyerét.


A színészek
A Vajda Andrást alakító Tom Berenger a hetvenes évek második felének egyik legígéretesebb fiatal színésze volt, akárcsak John Travolta vagy Richard Gere. Ez utóbbival játszott együtt Richard Brooks Nappalok és éjszakák (1977) című drámájában, amely egy megtörtént bűnügy alapján készült. A két női főszerepet Diane Keaton és Tuesday Weld alakította, a betétdalokat pedig a diszkókorszak olyan sztárjai adták elő, mint Diana Ross, Donna Summer, a Commodores és Thelma Houston. A komoly kritikai és anyagi sikert elért film sztárrá tette Gere-t, és Berenger előtt is kitárultak Hollywood kapui. Noha mind a mai napig aktívan forgat, és neves rendezők is foglalkoztatták, mégsem sikerült igazi A-kategóriás sztárrá válnia. Korai filmjei közül említést érdemel a Richard Lester rendezésében készült Butch és Sundance – A korai évek (1979), amelyben a fiatal Butch Cassidyt játszotta, Frederick Forsyth regényének adaptációja, A háború kutyái (1980), Lawrence Kasdan kultfilmje, A nagy borzongás (1983) és Abel Ferrara bűnügyi filmje, A félelem városa (1984). A szadista Barnes őrmestert formálta meg Oliver Stone nagy visszhangot kiváltott Vietnam-filmjében, A szakaszban (1986), alakításáért Oscar-díjra is jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Stone a Született július 4-én (1989) című filmjéhez is szerződtette, melyben szintén egy katonát alakított. Játszott Ridley Scott Testőrbőrben (1987) és Wolfgang Petersen Szilánkok (1991) című bűnügyi filmjében, továbbá Roger Spottiswoode Gyilkos lövés (1988) című izgalmas alkotásában és Costa-Gavras Becsapva (1988) című drámájában is. Sikert aratott a népszerű sport témájú vígjáték, A nagy csapat mindkét részével (1989, 1994) de részese volt a Sliver (1993) című erotikus thriller csúfos kudarcának is. Elsősorban a videósok körében aratott oly nagy sikert a Lopakodók (1993) című akciófilm, hogy később több folytatása is készült, melyek közül Berenger háromban is visszatért. A másodikat ráadásul Magyarországon forgatták, több magyar színész is szerepelt benne. Tom az utóbbi években jócskán elhízott, és bár olykor A-kategóriás filmekhez is szerződtetik, már csak mellékszerepeket osztanak rá. Jelen sorok írásakor három filmje áll bemutató előtt: egy western, egy dráma és egy akciófilm, ami arra utal, hogy az egész pályafutására jellemző műfaji sokoldalúságát idősebb korában sem adta fel.


Maya szerepére Kaczender eredetileg a kiváló Bergman-színésznőt, a svéd Bibi Anderssont választotta, aki állítólag a forgatás kezdete előtt három nappal lépett vissza. Helyére az amerikai Karen Black (1939–2013) került. A művésznő eredeti neve: Karen Blanche Ziegler. A Northwestern Egyetem színművészet szakán kezdte tanulni a mesterséget. Karrierje úgy a színpadon, mint a filmvásznon a hatvanas évek közepén indult be. A magyar mozik több éves késéssel mutatták be első komolyabb filmjét, Francis Ford Coppola Te már nagy kisfiú vagy (1966) című alkotását. Részese volt a Szelíd motorosok (1969) váratlan és kiugró világsikerének is. Jack Nicholson partnereként több rangos szakmai díjat kapott Bob Rafelson Öt könnyű darab (1970) című drámájában nyújtott alakításáért. Ettől kezdve művészfilmekbe és A-kategóriás hollywoodi produkciókba egyaránt meghívták. Játszott például A Portnoy-kór (1972), Az orrszarvú (1974), A nagy Gatsby (1974), a Repülőtér ’75 (1974), A sáska napja (1975), a Nashville (1975), a Családi összeesküvés (1976) és a Földi űrutazás (1977) című filmekben olyan jó nevű rendezők irányítása alatt, mint Jack Clayton, John Schlesinger, Robert Altman és Alfred Hitchcock. Noha Karen Black haláláig folyamatosan forgatott, a nyolcvanas évektől kezdve csak ritkán bukkant fel igazán igényes és emlékezetes alkotásokban, inkább B-kategóriás filmekben – köztük számos horrorban – és periférikus jelentőségű művészfilmekben foglalkoztatták. Feltűnő kancsalsága végső soron szexepiljének számított. Szépsége teljében és hírneve csúcsán, a hetvenes évek derekán, aktfotóit többször is közölte a Playboy magazin. Nővére Gail Brown színésznő. Karen Black négyszer ment férjhez, harmadik házasságából született a fia, Hunter Carson színész. (Anya és fia közösen is filmeztek.) A művésznő rákban halt meg. Fiatalabb pályatársnője, Juliette Lewis így emlékezett meg róla: „Karen Black volt a mentorom, a második anyám. Mindenkit inspirált, aki kapcsolatba került vele.”


Susan Strasberg (1938–1999) édesapja a legendás színésztanár, Lee Strasberg, édesanyja Paula Strasberg színésznő. Szinte természetes volt, hogy Susan is a színészi pályát választja hivatásául, ahol tehetségének köszönhetően szülői hátszél nélkül is tudott érvényesülni. Az ötvenes évek közepén rengeteg elismerő kritikát kapott a Broadwayn bemutatott színdarab, az Anna Frank naplója címszerepéért. Mindössze tizennyolc éves volt ekkor, és nevét nagy betűkkel írták ki a színház fölé: ő lett a legfiatalabb Broadway-színésznő, akit ily módon is sztároltak. Filmszínészi karrierje nem volt annyira látványos, mint színpadi pályafutása, mindazonáltal a celluloidszalag is megőrizte néhány emlékezetes szerepformálását. Ezek sorából kiemelkedik Gillo Pontecorvo második világháborús drámája, A kápó (1962) és Orson Welles hivatalosan befejezetlennek számító filmje, A szél másik oldala (1972), melyről 2016-ban elterjedt, hogy jeles művészek összefogásának köszönhetően szakértők elvégzik a még szükséges utómunkálatokat, és a film több mint negyven év után végre eljut a közönséghez. Susan Strasberg két önéletrajzi vonatkozású bestsellert is írt: a Bittersweet szüleihez és híres szerelmeihez (Warren Beatty, Richard Burton, Cary Grant, Christopher Jones) fűződő bonyolult és viharos kapcsolatáról szól, míg a Marilyn and Me: Sisters, Rivals, Friends Marilyn Monroe-hoz fűződő, már-már testvéri köteléknek mondható, ámbár korántsem konfliktusmentes barátságát taglalja. Strasberg mellrákban hunyt el hatvanéves korában. Helen Shaver 1951-ben született a kanadai Ontario állam St. Thomas nevű kisvárosában. Öt lánytestvére van. Gyerekkorában évekig krónikus reumás lázban szenvedett, emiatt öt és tizenkét éves kora között minden évben fél évig az ágyat nyomta vagy odahaza, vagy kórházban. Kamaszkorában határozta el, hogy színésznő lesz, és ennek érdekében folyamatosan képezte magát. 1974-ben kezdett filmezni. Eleinte tévésorozatokban foglalkoztatták, 1976-tól azonban mozifilmekbe is hívták. Ismertségével együtt növekedett szerepeinek nagysága és persze a gázsija is. Bár nem vált belőle igazi nemzetközi sztár (neve hallatán Magyarországon valószínűleg nem sokan kapják fel a fejüket), hazájában viszont egyértelműen befutott, sőt több tekintélyes szakmai díjat is megkapott. A szerelem sivataga (1985) című filmben nyújtott alakításáért állítólag maga az évtizedekkel korábban visszavonult legenda, Greta Garbo gratulált neki telefonon. Shaver 1998 óta rendez is, egyelőre csak a televízió számára, különféle népszerű sorozatok egy-egy epizódját.


Alexandra Stewart 1939-ben született Montrealban. Tizenkilenc éves korában Párizsba utazott, hogy művészeti tanulmányokat folytasson. Első filmjét még hazájában forgatta 1956-ban, de Franciaországban is szinte azonnal filmszerződést kapott. Francia- és angolnyelv-tudásának köszönhetően szerepajánlatokban sosem szenvedett hiányt, és Franciaországban tartós népszerűségre tett szert. Olyan kiváló rendezőkkel dolgozott együtt, mint például Otto Preminger, Louis Malle, Arthur Penn, Ettore Scola, François Truffaut, Michel Deville, Philippe de Broca, Claude Lelouch és Claude Chabrol. Főleg a hetvenes években több erotikus színezetű filmben is közreműködött, amennyiben igényes alkotásról volt szó, mint például Kaczenderé. Egészen kis szerepeket is elvállalt – lásd Polanski Őrület (1988) című thrillerét –, amikor valakivel nagyon szeretett volna forgatni. Tavalyelőtt mutatták be A varsói hercegné (2015) című filmet, amely egy alkotói válságban lévő fiatal festőművész és újra megtalált nagyanyja (ezt a szerepet játszotta Alexandra) érzelemgazdag kapcsolatáról szól, mely mindkettőjük számára új értelmet ad az életnek. Várhatóan idén kerül moziba Stewart legfrissebb filmje, az Armenia Commedia. A művésznő magánéletéről keveset lehet tudni: e kevés infó egyike, hogy Louis Malle-lal való kapcsolatából egy lánya született, Justine. Marilyn Lightstone (* 1940) szintén Montrealban született, akárcsak Alexandra Stewart. Karrierje a televízióban kezdődött a hetvenes évek elején. 1975-től forgat mozifilmeket is. Gyakran hívják szinkronizálni. Szabadidejében szívesen írogat és festeget, sőt az új évezredben azt nyilatkozta, hogy a továbbiakban jobban megválogatja színészi felkéréseit, hogy több ideje legyen a festészetre és a fotózásra. A magyar közönség leginkább a Váratlan utazás című sorozatból ismerheti, amelyben Muriel Stacey Pettibone-t játszotta.


Alberta Watson (1955–2015) Torontóban született. Kamaszlányként kezdett el színészettel foglalkozni egy helyi színjátszó körben. Kaczender filmjében kapta első nagyobb szerepét, és alakításáért a legrangosabb kanadai filmszakmai díjra, a Genie-re jelölték mint a legjobb női mellékszereplőt. Pályája során arra törekedett, hogy komoly szakmai kihívásokat jelentő filmekben éppúgy szerepeljen, mint a szélesebb közönséghez szóló, könnyedebb produkciókban. Egyik legnagyobb visszhangot kiváltott alakítása a Spanking the Monkey (1994) című filmben látható, melyben egy olyan anyát játszott, aki vérfertőző viszonyt folytat a fiával. Susan Sarandon, Jessica Lange és más nagynevű színésznők utasították vissza ezt az anyaszerepet, Alberta viszont elvállalta, mert úgy érezte, nincs veszítenivalója: ő nem egy sztár, akinek jól felépített karrierjét tönkretehetné egy rosszul megválasztott szerep. Szerinte az általa játszott, érzelmileg labilis anyát kiszolgáltatott helyzete (lábtörés miatt ágyba kényszerült) hozza olyan állapotba, amelyben nem tudja helyesen megítélni cselekedeteinek következményeit. Alberta Watsont a magyar közönség leginkább a Nikita című tévésorozatból ismerheti, amelyben Madeline Pierce szenátort játszotta. A művésznő rákban hunyt el. A kamasz Andrást alakító Ian Tracey Kanada legnyugatibb tartományában, Brit Columbiában született 1964-ben. Gyerekszínészként kezdte a pályát, 1976-tól forgat. Leghíresebb kamaszkori szerepe Huckleberry Finn megformálása egy 1980-ban bemutatott huszonhat részes tévésorozatban. Felnőtt színészként is főleg tévésorozatokban szerepel, mozifilmekben ritkán kapott nagyobb szerepet. Három különösen sikeres, sci-fi témájú tévészériába is meghívták: X-akták, Csillagkapu, Smallville. Hétszer jelölték a kanadai Leo-díjra, melyet háromszor neki is ítéltek. Mindjárt a legelső alkalommal két produkcióért – Da Vinci's Inquest, Rupert’s Land – is jelölést kapott, és az utóbbiért át is vehette a díjat. A szintén kanadai Gemini-díjra hatszor volt esélyes, ebből egyszer győzött. Fia, az 1991-ben született Keenan Tracey ugyancsak színész. 


A fogadtatás
1978. szeptember 14-én kezdődött az egy hétig tartó III. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál. A rendezvény ideje alatt nyolcvanöt filmet láthattak a nézők. Bár ez a szám soknak tűnik, a fesztivál történetében mégis negatív rekordot jelent, mert általában ennél bővebb szokott lenni a kínálat. A nyitófilm az Érett nők dicsérete volt. Ontario állam cenzúrabizottsága (Ontario Film Review Board, OFRB) ragaszkodott ahhoz, hogy az alkotók vágjanak ki két percet Tom Berenger és Marilyn Lightstone szexjelenetéből, különben betiltják a filmet. A fenyegetést komolyan kellett venni, mert az OFRB például egyáltalán nem engedélyezte Louis Malle Csinos kislány (1978) című alkotásának vetítését a kényes téma (gyerekprostitúció) miatt. Vicces érdekesség, hogy az Érett nők dicséretében jóval merészebb szexjelenet is látható, mint a kifogásolt epizód, de a cenzúrahivatalnak állítólag az nem tetszett, hogy az ominózus képsorban a nő van felül. Lantos mint producer kompromisszumos megoldást harcolt ki, és az OFRB végül beleegyezett abba, hogy csak negyven másodperccel rövidüljön meg a film.


Állítólag valahogy elterjedt a híre, hogy a nyitógálán – az OFRB-vel történt megállapodás ellenére – még a cenzúrázatlan verzió kerül a közönség elé. Hirtelen óriási érdeklődés mutatkozott a film iránt, a jegyek nemcsak hogy mind elkeltek elővételben, de végül többet is eladtak, mint amennyi a moziterem befogadóképessége volt. Torontóban a nyitógála estéjén rosszra fordult az időjárás, és emiatt többen is váratlanul úgy döntöttek, hogy megnézik a fesztivál nyitófilmjét. Már-már lázadás tört ki a mozi előtt, amikor kiderült, hogy a korlátozott befogadóképesség miatt a szervezők nem tudnak minden nézőt beengedni. A helyzet kezelésére a rendőrség közbeavatkozását kellett kérni. Az illetékes közeg először azt hitte, tréfálnak vele: „Még hogy egy kanadai film miatt tombolnának az emberek?” A hoppon maradt nézők megnyugtatására végül pótelőadást tartottak. A skandalum határozottan jót tett a film népszerűségének, mert az esetről a média is részletesen beszámolt, s azok is kíváncsiak lettek az Érett nők dicséretére, akik addig még csak nem is hallottak róla. Többen úgy gondolták, Lantos valójában reklámra használta fel a cenzúrát, sőt valósággal kereste a botrányt. A kritikusok véleménye egyébként megoszlott a filmről: egyesek szerint csupán egy szimpla, bár tagadhatatlanul igényesen megvalósított szexfilmről van szó, mások azonban úgy vélték, az alkotók ízlésesen és gondolatébresztően filmesítették meg a coming-of-age (kb. „felnőtté válás”) szexuális szempontból kényes témáját. A Kanadai Filmdíjak 1978-as kiosztásán az Érett nők dicsérete négy kategóriában győzött: legjobb színésznő (Helen Shaver), legjobb női mellékszereplő (Marilyn Lightstone), legjobb operatőr (Lente Miklós), legjobb művészeti vezetés (Wolf Kroeger). 


A remake
1997-ben Manuel Lombardero spanyol rendező újabb filmváltozatot forgatott a regényből. A forgatókönyvet Rafael Azconával – Carlos Saura és Marco Ferreri egykori munkatársával – közösen írta. A cselekményt a spanyol polgárháború idejére és az azt követő évekbe helyezték. A remake szereplői természetesen már nem magyarok, hanem spanyolok. A főhőst Andrésnek hívják, akit 1936-ban, a polgárháború kitörésekor társaival együtt hazaküldenek a katolikus bentlakásos iskolából. Akárcsak magyar névrokona, András, a spanyol fiatalember is különféle szerelmi kalandokba bonyolódik a nálánál általában jóval idősebb hölgyekkel, míg végül úgy tűnik, megtalálta az igazit. Az Andrést alakító argentin Juan Diego Botto édesapja, Diego Botto színész (1949–1977) eltűnt az ún. „piszkos háború”-ban (Guerra Sucia, 1974–1983), alighanem a leszámolások áldozata lett. Az édesanya, Christina Rota színésznő két gyerekével, a kétéves Juannal és a hároméves Maríával, Madridba költözött. Szüleikhez hasonlóan a gyerekek is színészek lettek, Juan például már hétéves korától filmezett. Legnagyobb sikerét a Sobreviviré (1999) című filmben aratta, amelyben egy olyan fiatalembert játszik, akibe beleszeret a történet hősnője, és nem sejti választottjáról, hogy az valójában homoszexuális. Az Érett nők dicséretében két fontos női szerepet külföldi vendégsztárok alakítanak: a grófnőt az amerikai Faye Dunaway játssza, aki több mint öt évtizedes karrierje során sokat filmezett Európában, Martát pedig a lengyel származású Joanna Pacula, aki a lengyelországi szükségállapot bevezetése idején épp Franciaországban tartózkodott, és úgy döntött, nem tér haza. Filmtörténeti érdekesség, hogy a legendás vadnyugati hősnőt, a magyar (!) Kate Eldert (1850–1940, igazi neve: Horony Mária Katalin) mindkét színésznő eljátszotta: Faye 1971-ben a Doc című filmben, Joanna 1993-ban a Tombstone-ban. Az Érett nők dicsérete többi fontosabb női szerepét Magyarországon nem igazán ismert, ám hazájukban komoly szakmai tekintélynek örvendő színésznők alakítják: a spanyol Carme Elías, Rosana Pastor és Íngrid Rubio, valamint a francia Florence Pernel. Lombardero alkotását 1998-ban két kategóriában jelölték a spanyol filmszakma legjelentősebb díjára, a Goyára: legjobb operatőr (José Luis Alcaine) és legjobb díszlet (Josep Rosell és Balter Gallart).


Érett nők dicsérete (In Praise of Older Women / Les femmes de 30 ans, 1978) – kanadai erotikus filmdráma. Stephen Vizinczey azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Paul Gottlieb. A narrátorszöveget írta: Barrie Wexler. Operatőr: Miklós Lente. Zene: Polgár Tibor. Díszlet: Csaba Kertész. Jelmez: Olga Dimitrov. Vágó: George Kaczender és Peter Wintonick. Rendező: George Kaczender. Főszereplők: Tom Berenger (Vajda András), Karen Black (Maya), Susan Strasberg (Bobbie), Helen Shaver (Ann MacDonald), Marilyn Lightstone (Klári), Alexandra Stewart (Paula), Marianne McIsaac (Juliska), Alberta Watson (Mitzi), Ian Tracey (a kamasz Vajda András). 

Érett nők dicsérete (En brazos de la mujer madura, 1997) – spanyol erotikus filmdráma. Stephen Vizinczey azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Rafael Azcona és Manuel Lombardero. Operatőr: José Luis Alcaine. Zene: José Manuel Pagán. Díszlet: Balter Gallart. Jelmez: Lala Huete és Joan Martínez 'Espin'. Vágó: Ernest Blasi. Rendező: Manuel Lombardero. Főszereplők: Juan Diego Botto (Andrés), Faye Dunaway (a grófnő), Carme Elias (Irene), Joanna Pacula (Marta), Rosana Pastor (Pilar), Imanol Arias (Dávalos), Florence Pernel (Bobi), Ingrid Rubio (Julia), Ángel de Andrés López (Victor), Miguel Ángel García (a tizenöt éves Andrés).

HERKULESFÜRDŐI EMLÉK

Negyven éve, 1977. január 6-án mutatták be Sándor Pál ötödik mozifilmjét, a Herkulesfürdői emléket. A forgatókönyvet a rendező és Tóth Zsuzsa írta, a konzultáns Maár Gyula volt. A történet alapjául egy idős kommunista férfi visszaemlékezései szolgáltak: az illetővel Sándor a Sárika, drágám (1971) című filmjének előkészítése közben találkozott. A Herkulesfürdői emlék cselekménye 1919 decemberében kezdődik, a Tanácsköztársaság leverését követő fehérterror időszakában. A főszerepet Holman Endre orvostanhallgató játszotta, további fontos szereplők: Szabó Sándor, Pécsi Ildikó, Patkós Irma, Dajka Margit, Carla Romanelli, Garas Dezső, Temessy Hédi, Margitai Ági, Tarján Györgyi, Lázár Mária, Zala Márk és Kútvölgyi Erzsébet. A film címét Pazeller Jakab Herkulesfürdői emlék című örökzöld szerzeményétől kölcsönözték, és bár a melódia a főcím alatt is hallható, a szerző neve nem szerepel a stáblistán. Sándor Pál alkotása az 1977-es nyugat-berlini filmfesztiválon Ezüst Medve-, C. I. D. A. L. C.-, OCIC- és Interfilm-díjat kapott. Ugyanabban az évben a Magyar Filmkritikusok Díját Ragályi Elemér vehette át az operatőri munkájáért, Temessy Hédi pedig a legjobb női epizódalakításért. A szakmai sikerek ellenére a Herkulesfürdői emlék hazai kritikai fogadtatása nem volt egyértelműen lelkes. Többen is a munkásmozgalmi szál elhanyagolását hánytorgatták fel az alkotóknak, akik a szanatórium mikrovilágának ábrázolását helyezték előtérbe, és kevesebbet foglalkoztak a külvilágban zajló emberi drámákkal (értsd: a kommunistaüldözésekkel), a főhős osztályharcos énje pedig – egyes zord kritikusok szerint – szinte teljesen jelentéktelenné vált a női szerep felvállalása mellett. Mindjárt itt, a bevezetőben tisztázzunk egy gyakori félreértést, amely egyes kritikákban is előfordult, valószínűleg a cím miatt: a film nem Herkulesfürdőn játszódik, hanem egy határ menti kisváros szanatóriumában és annak környékén. A címadó melódia a korhangulatot érzékelteti, nem a történet helyszínét határozza meg. Egyébiránt a konspiratív jelszavak egyike is ez: „Hollós doktor úr küldött Herkulesfürdőről”, az egyik jelenetben pedig a Mesternő megkérdezi Sárikát, hogy azért kellett-e eljönnie Herkulesfürdőről, mert zabigyereke van. Ezek a mondatok egyértelműen paródiaként hatnának, ha maguk a szereplők is Herkulesfürdőn lennének.


A cselekmény
1919 decemberét írjuk. Vonat fut be a határhoz közeli kisváros pályaudvarára. A Wallach Szanatóriumba érkező vendégeket lovas kocsi várja az állomáson. Alig néhány hónap telt el a rövid életű Tanácsköztársaság bukása óta, ezért még körözik a bukott rendszer híveit. A körözött személyek egyike egy fiatalember, Kövesi János. Ő az érkező vonatról leszálló utasok egyike, aki azért megy a szanatóriumba, hogy az ott dolgozó Zsófi nővér segítségével átjusson a határon. Természetesen a csendőrök a körözvény alapján azonnal elfognák, ezért Kövesi nőnek adja ki magát. Új neve: Galambos Sarolta. A női ruhába öltözött fiatalember feltűnés nélkül sétál el a csendőrök mellett. Az állomás mellékhelyiségében találkozik harcostársával, János bácsival. Az idősebb férfinak nincsenek rendben a papírjai, ezért nem tart Kövesivel, hiszen akkor mindketten lebuknának. A lovas kocsin Saroltával együtt utazik a szanatóriumba egy idős primadonna és Reményi úr, a vándorfényképész. Ő tulajdonképpen beteg lányához, Margitkához érkezett látogatóba. Útközben „Sárika” nemcsak a kocsis, hanem az utasokat kísérő különítményes tiszt érdeklődését is felkelti. A szanatóriumban Sarolta találkozik Zsófi nővérrel. Miután jelszót váltottak, Zsófi nővér röviden ismerteti a tervet. Másnap hajnali 5-kor indulnak. Sarolta tudatja a nővérrel, hogy a közeljövőben érkezni fog még valaki, akit feltétlenül át kell juttatni. Zsófi nővér szerint viszont a feladat már most nagyon veszélyes, a határt ugyanis szigorúbban ellenőrzik, mint valaha. Közben Reményi úr is találkozik a lányával. A férfi bevallja, hogy nem csupán látogatóba jött, hanem szeretne ideiglenesen itt is maradni, mivel a házukat felgyújtották.


Hajnalban Zsófi nővér sietve felébreszti Sárikát. Nincs sok ideje, mert eljöttek érte a csendőrök, hogy letartóztassák. A nővér gyorsan elmondja Saroltának a szökés útvonalát. A körülményekre való tekintettel immár Sárikának kell bevárnia azt a másik férfit, hogy átvigye majd a határon. Sarolta szinte fel sem fogja, amit hallott, Zsófi nővérnek máris menekülnie kell. A kertben az egyik csendőr megállásra szólítja fel, és mivel Zsófi nővér nem engedelmeskedik, lelövi őt. Sarolta találkozik az érzelmeit szigorúsággal leplező Wallach doktorral, aki beleegyezik abba, hogy Sárika ott maradjon, és a halott Zsófi nővér helyett munkába álljon. Másnap reggel már Sarolta is a konyhában reggelizik a személyzet többi tagjával együtt, a szigorú Mesternő felügyelete mellett. Rövidesen meghökkentő pletykák terjednek el az új ápolónőről. Maga a Mesternő is kérdőre vonja, hogy igaz-e az a híresztelés, miszerint zabigyereke van, és emiatt kellett eljönnie Herkulesfürdőről is. Sárikát mindez annyira meglepi, hogy azt se tudja, mit feleljen. Még jobban zavarba jön, amikor belép az olasz vendég szobájába, hogy lehívja őt a fürdőterembe. A szépasszonyt anyaszült meztelenül találja a tükör előtt. A hölgy vizet kér tőle. Sárikát annyira zavarba hozza a látvány, hogy a pohár helyett a nő markába önti a vizet. A fürdőteremben a vénasszonyok pletykálkodnak, és semmiségek miatt zsörtölődnek egymással. Ezalatt Reményi úr érdeklődést mutat a magányos középkorú özvegy iránt. Persze odafigyel arra is, hogy egy kis jövedelemre tegyen szert. Gálánsan bókol az egyik idős dámának, és pillanatok alatt ráveszi arra, hogy a tolókocsis hölgy fényképet készíttessen magáról. Az öregasszony ragaszkodik ahhoz, hogy Sárika is rajta legyen a képen.


Ami a csipkelődést illeti, abban a Kegyelmes Asszony és a Művésznő különösen élen járnak. A Kegyelmes Asszony egy ízben kijelenti, mennyire sajnálja, hogy ők ketten nem ismerkedtek meg egymással már évtizedekkel korábban: „Úgy 1880 májusában, amikor, kedvesem, maga azt hitte, hogy az én férjem el fog tőlem válni a maga pucér seggéért”. A Művésznő rögtön visszakérdez, hogy vajon a lúdtalpas Lajosról beszél-e a Kegyelmes Asszony? Ó, még a nevét is mennyire utálta! Miközben a szanatórium vendégei mindennapi életüket élik, a kocsist egy másik útra irányítja a különítményes tiszt. A kerülő miatt késik az ebéd, ráadásul új vendég sem érkezik. A Mesternő panaszra megy a főorvoshoz, ki akarja rúgatni a kocsist és a szeretőjét, mert szerinte a késedelem oka csupán az volt, hogy azok ketten valahol hemperegtek. Sárika épp ekkor lép a főorvos úr szobájába, és kérdezés nélkül közli, hogy razzia van, azért késett a kocsi. Este kis összejövetelt tartanak a vendégek, a Művésznő zongorázik és énekel, a betegek szembekötősdit játszanak. Margitka és Sarolta az egyik sarokból nevetgélve figyelik Reményi úr és az özvegyasszony flörtjét. Amikor a szembekötősdiben az olasz hölgy kerül sorra, Sárika is bekapcsolódik a játékba. Később a szépasszony bekopogtat a szobájába, Sarolta azonban nem engedi be. Másnap a fürdőteremben a Kegyelmes Asszony és a Művésznő folytatják szokásos csipkelődésüket. A Művésznő a harci hőstetteiről mesél, amikor frontkatonák előtt lépett fel, akik közül sokan soha nem tértek haza. Sárika megjegyzi, hogy a Művésznőt viszont bizonyára kitüntették, amiért olyan szépen énekelt a katonáknak. Az idős primadonna pofon vágja a gúnyolódó nővérkét.


Este van. Sarolta a szobája ablakából mozgolódást lát a téli pavilonnál: János bácsi az, a régi harcostárs. Azonnal lesiet hozzá. Megbeszélik, hogy másnap hajnalban érte megy, és elviszi őt a halászhoz, aki átjuttatja majd a határon. Amikor Sárika visszamegy a szobájába, ott találja az olasz hölgyet. A nő tudni akarja, mi folyik, kicsoda ő valójában. Saroltának nem könnyű megértetnie vele a helyzetet, hiszen nem értik egymás nyelvét. A szépasszony mindenesetre megbizonyosodik arról, hogy a nővérke valójában férfi. Ágyba kerülnek, és szenvedélyes perceket töltenek együtt. Sarolta mégis arra kéri újdonsült szeretőjét, hogy ne jöjjön többé. Másnap hajnalban elvezeti János bácsit a halász kunyhójához. Neki még maradnia kell, be kell várnia az utolsó embert, hogy őt is átjuttassa a határon. Ágota kisasszony másnap egy borotvát talál a fürdőházban, Wallach doktor azonban nem tulajdonít nagy jelentőséget a szokatlan leletnek. Azt tanácsolja, hogy Ágota kisasszony dobja a borotvát a kerti tóba. Margitka állapota rosszabbra fordul. Reményi úr vele marad, hiszen nincs hová mennie. Se háza, se pénze, a szanatóriumban sem tud fizetni. Abban reménykedik, hogy tavaszig kihúzzák valahogy. Akkor majd elmegy a máriapócsi búcsúba, ahol a gépével összekattogtatja a szükséges pénzt, és mindent újrakezdhetnek a lányával. Egyik este a Mesternőt hazakíséri udvarlója, a különítményes tiszt. Sárika nem akar találkozni a férfival, inkább félbehagyja a fürdőterem felmosását. Mégsem tudja elkerülni a párocskát. A tiszt azt akarja, hogy a fiatal nővérke fejezze be a munkát, amit elkezdett. A férfi a Mesternő helyett egyre inkább Sárikát tünteti ki a figyelmével. Azt állítja, hogy fáj a feje, és azt kéri, hogy a nővérke masszírozza meg a fejét.


Nagy nap virrad Reményi úrra, csoportképet készíthet a vendégekről és az alkalmazottakról. A nyüzsgésben az olasz nő gyorsan néhány szót vált Sárikával. Azt mondja, hogy feltétlenül beszélniük kell, ezért megállapodnak abban, hogy másnap találkoznak a hídnál. Sarolta gyalogosan indul el a találkozóra. Útközben találkozik a főhadnaggyal, aki ragaszkodik ahhoz, hogy elvigye a kocsijával. A nővérke szabadkozik, a tiszt azonban ráparancsol, hogy szálljon be. Erőszakoskodni kezd Sárikával, aki dulakodás közben kirántja a főhadnagy revolverét, és lelövi a férfit. A lövés hangjára a közeli híd mellől odaszalad az olasz szépasszony. Segít Saroltának a nyomok eltüntetésében. A kocsit egy meredély széléhez irányítják, és a mélybe lökik. Ezalatt a szanatóriumban Margitka állapota válságosra fordul, és a fiatal lány meghal. A fájdalmában őrjöngő apa megátkozza az intézmény minden lakóját. Az olasz nő úgy dönt, hogy hazautazik. Wallach doktor hiába figyelmezteti, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Mivel a nő hajthatatlan, a főorvos arra kéri, saját érdekében a legrövidebb útvonalon utazzon haza. Távozik Ágota kisasszony és Reményi úr is. Ágota kisasszony búcsúzóul pénzt ad Sárikának a kelengyéjére. Az állomáson a csendőrök Józsit, a kocsist gyanúsítják a főhadnagy megölésével. A szanatóriumba már csak az a hír jut el, hogy a kocsist agyonlőtték.


Múlnak a napok, telnek a hetek, az állomáson immár új kocsis várja a szanatóriumba érkezőket. A vonatról egy fiatal férfi száll le. A csendőrök igazoltatják, majd továbbengedik, mivel a papírjai rendben vannak. A férfi felszáll a kocsira, Ágota kisasszony mellé, aki visszamegy a szanatóriumba, hogy teljesen meggyógyuljon. Alighogy megérkeznek, az öregasszonyok máris izgatottan találgatják, vajon kihez érkezett az ismeretlen férfi. Ezt a Mesternő is tudni akarja. A férfi közli, hogy Galambos Saroltához jött magánügyben. A fürdőteremben találkozik Sárikával. Hamar kiderül, hogy ő a régóta várt férfi, akit feltétlenül át kell juttatni a határon. Másnap hajnalban indulnak. A kunyhóban megkötözve, holtan találják a halászt. A csónak használhatatlan. Gyalog kénytelenek menekülni a folyó mentén. Eltelik valamennyi idő. Kora reggel látjuk viszont a szökevényeket, akik megpihentek valahol a vízpart közelében. Sári nővér visszaváltozott Kövesi Jánossá. Úgy tűnik, szép napjuk lesz. Kövesi feláll, hogy kinyújtózkodjon. A nézők ekkor láthatják őt utoljára életben. Ezt követően fényképek mutatják a két agyonlőtt férfi holttestét a folyóparton.


A címadó melódia és a szerzője 
Pazeller Jakab 1869. január 2-án született Baden bei Wienben. A bécsi zenei konzervatórium hegedű és zeneszerzés szakán tanult Carl Michael Ziehrer tanítványaként. 1895-ben a Carltheater karmestere lett, ugyancsak Bécsben. A következő évben a 33. gyalogezred katona karmestereként Aradon és Herkulesfürdőn szolgált. 1906-ban Budapestre helyezték át, ahol a 38. gyalogezred állományába került. Hét évvel később megnősült. A Tanácsköztársaság ideje alatt feleségével és két gyermekükkel a fővárosból Székesfehérvárra menekült. 1921-ben beállt Horthy Miklós seregébe. A II. Honvéd gyalogezred katona karmestere lett, egyúttal kinevezték a Bocskay Katonai Akadémia zeneigazgatójává. Egészségi állapota az évek folyamán megromlott, ezért 1924-ben kérte a nyugdíjazását. Kérelmét 1925-ben elfogadták. Ettől kezdve a teleket Budapesten, a nyarakat Zebegényben töltötte. 1945-ben osztrák származására hivatkozva a kommunista magyar kormány megvonta a nyugdíját, és feketelistára tette mint az Osztrák–Magyar Monarchia egykori katonatisztjét. 1956-ban nyitányt komponált az októberi forradalom tiszteletére. A következő esztendőben – 1957. szeptember 24-én, Budapesten – elhunyt. Zenei életműve: egy opera, két operett, egy balett, három nyitány, öt fantázia és számos keringő, katonainduló, sláger, magyar nóta, tánc, dal és zenekari kompozíció. Egyes biográfiák szerint a Herkulesfürdői emlék mellett legismertebb szerzeménye az Akácos út. Ezt azonban az új évezredben ifj. Kalmár Tibor cáfolta. Szerinte az örökzöld slágert édesapja, Kalmár Tibor és Káty Ferenc írta, Pazeller csupán a szalonzenekarra való hangszerelést végezte. Ifj. Kalmár úgy tudja, Pazeller soha nem is nevezte magát az Akácos út zeneszerzőjének, szerzői jogi követelésekkel sem állt elő (bár lett volna rá lehetősége), csupán az utókor tulajdonítja neki a zenét – tévesen.


Pazeller halálának évében, 1957-ben, Bajor Nagy Ernő így írta le a Herkulesfürdői emlék születésének történetét az Ország–Világ című folyóiratban: „1903 júniusának egyik délelőttjén Herkulesfürdőn, a harminchármas ezred zenekarának karmestere – Pazeller Jakab – véletlenül ráért egy kicsit, mert nem volt délelőtt próbájuk. Bement a szalonba, leült a zongorához, és saját kedvtelésére játszani kezdett. Egyszer csak érdekes téma bontakozott ki a rögtönzésből: keringő, könnyű kis bódulat, áradó romantika s meglepő, érdekes hangvétel ölelkeztek benne. Valami egészen új sarjadt ki a hangok véletlen rendjéből. Most már ő maga is jobban odafigyelt. Addig-addig kalandozott ujja a billentyűkön, míg kiformálódott egy, a főtémához illő szomorkás, boldog utójáték. Aztán rájött, hogy az utójáték előjátéknak is jó. Fél óra múlva felírta a kottapapír fejlécére a címet: Herkulesfürdői emlék. Még aznap hangszerelte, két nap múlva pedig be is mutatták. Ez volt a fiatal zeneszerző 121. műve, akinek nevéhez olyan ismert dallamok fűződnek, mint az Akácos út zenéje. [...] Magyar slágernek nem volt még ilyen sikere.” Pazeller eredetileg csak „helyi fogyasztás”-ra szánta a művet, Herkulesfürdő szabadtéri pavilonjai és kaszinói számára, ezért szalonzenekarra és katonazenekarra komponálta meg. A szerzemény azonban a világhírű fürdőváros nemzetközi közönségének köszönhetően Herkulesfürdő határain túl is népszerűvé vált, és idővel világhírnévre tett szert. Miután szimfonikus zenekarra is átdolgozták, a koncertpódiumok repertoárjában is helyet kapott. Hét rövid dallamtételből áll a mű, melyből az első visszatérő motívumként ismétlődik. Zerkovitz Béla (1882–1948) 1910 körül írt szöveget a 2–6. dallamtételhez: az elsőt és az utolsót meghagyta bevezetőnek, illetve utózenének. 1945 után ez a változat négy és fél évtizeden át tiltólistán szerepelt. 1990-ben Pere János előadóművész kérésére Z. Horváth Gyula (1926–2014) szöveget írt az 1. és a 7. dallamtételhez is.


Az előzmények
Sándor Pál a Sárika, drágám (1971) című filmjének előkészítése közben egy dokumentumfilmet is forgatott, amelyben idősek otthonában élő munkásmozgalmi veteránokat szólaltatott meg. Ekkor találkozott Nádas bácsival, akit a Tanácsköztársaság bukása után egy orvos egy titkos szülőotthonban bújtatott el, ahol „tisztességes” úrilányokon végeztek magzatelhajtást. Ez a szülőotthon tulajdonképpen egy bábaasszony ötágyas lakása volt. Állítólag a detektíveknek eszükbe se jutott a jómódú páciensek között egy férfit keresni, és mivel a kliensek még egymást sem ismerték – „jó hírük” érdekében vigyáztak az inkognitójukra –, senki sem sejtette, hogy az egyik ágyon valójában egy férfi fekszik. Illetve egy szinte még gyerek fiatalember, akinek lányosan sima arca volt, ráadásul őt is befáslizták, mintha szintén beavatkozásra várna. Végül egy elvtársa segítségével, egy hamis csehszlovák igazolvánnyal, Szobon keresztül Csehszlovákiába szökött. Ezt az interjút kihagyták a dokumentumfilmből. A rendelkezésemre álló forrásokból nemhogy a mesélő Nádas bácsi teljes neve, de még a dokumentumfilm címe sem derült ki. Ami viszont egészen biztos, hogy a Sárika, drágám Patkós Irma által játszott női főszereplőjét Galambos Saroltának hívják, és ezt használja álnévként a Herkulesfürdői emlék bujkáló kommunistája. (Patkós Irma ebben a filmben a Kegyelmes Asszonyt alakította.)


Vígjátéki alaphelyzet, drámai szituációk
A Herkulesfürdői emléket megelőzően – és azt követően is – számos film felhasználta azt az ötletet, hogy egy női ruhába öltözött férfi álljon a cselekmény középpontjában. A magyar közönség is jól ismerheti például Billy Wilder Van, aki forrón szereti (1959) és Sydney Pollack Aranyoskám (1982) című alkotását. Az előbbiben a két férfi főszereplő (Jack Lemmon és Tony Curtis) egy gengszterleszámolás szemtanúja lesz, ezért női ruhában, egy női zenekarhoz csatlakozva próbálnak elrejtőzni üldözőik elől. Pollack vígjátékában az állástalan színész (Dustin Hoffman) azért öltözik nőnek, hogy munkát kapjon. Mindkét film kihasználja azt a humorforrást, hogy a nőnek álcázott főszereplők eredeti nemüknek megfelelően szerelmesek lesznek, miközben női mivoltukban egy másik férfi szeret beléjük. Sándor Pál alkotásában is felbukkan ez a motívum, szerelem helyett azonban csak érzéki vonzódás alakul ki a szereplők között: Sárika szívét az olasz nőbeteg dobogtatja meg, míg a különítményes tiszt – bár a Mesternőnek csapja a szelet – szívesen leteperné Sárikát, és az lesz a végzete, amikor meg is próbálja. Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró és Sándor Pál rendező (aki a szkriptírásban is részt vett) a nehezebbik utat választották, amikor a tálcán kínálkozó vígjátéki megoldások helyett a vicces alaphelyzetre egy drámai történetet építettek fel.


A film cselekménye szorosan kötődik a Tanácsköztársaság bukásához, az alkotók azonban szerencsére elkerülték a túlzottan direkt politizálást. Részben ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás után, amikor a Tanácsköztársaság időszakának megítélése is jelentősen megváltozott, a Herkulesfürdői emlék a korszak néhány más, az akkori hivatalos ideológiát túlságosan egyértelműen képviselő filmjével ellentétben nem vált már-már nézhetetlenné, bár 1990 után meglehetősen ritkán játszották. A korabeli kritikák között egyébként volt olyan, amelyik azt hiányolta a filmből, hogy az alkotók nem beszéltek Kövesi tevékenységéről a Tanácsköztársaság alatt, nem tették egyértelművé a nézők számára, hogy pontosan miért is körözték a fiatalembert, és ezzel tulajdonképpen csökkentették a Galambos Sarolta sorsa iránti nézői érdeklődést. Valószínű azonban, hogy az alkotók eleve nem politizáló filmet akartak készíteni. A Herkulesfürdői emlék elsősorban a hangulatok és emlékek filmje az elmúlás árnyékában. Ennek megfelelően nem az az elsődleges fontosságú benne, hogy miféle belső konfliktusok keletkeznek a főhősben osztályharcos énje és kényszerű ápolónői imázsa ellentétéből, hanem inkább az, hogy milyennek látja egy fiatal férfi ezt a zárt, alapvetően női világot. Ragályi Elemér bravúros operatőri munkája emlékezetes vizuális élménnyé varázsolja a filmet. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a mű egésze megenged bizonyos szimbolikus, politikai színezetű értelmezést is: a Wallach Szanatórium a Tanácsköztársaság előtti (és utáni) magyar társadalmi rendszer szimbólumának is tekinthető, amely rendszer még él és működik ugyan, de sokkal inkább van múltja, mintsem jövője. A betegek és a személyzet kapcsolata pontosan érzékelteti azt a hierarchiát, amely az intézmény falain kívül is érvényesült. Érdemes egyébként felfigyelni arra, hogy nem csak Kövesi/Galambos az, aki álcázza valódi személyiségét a környezete elől. Például maga Wallach főorvos úr sem az, akinek látszik: a film elején észrevehetően szimpatizál Zsófi nővérrel (talán vonzódik is hozzá), esetleg tud is illegális tevékenységéről, és rokonszenvezik a bukott rendszerrel (vagy annak egyes képviselőivel), ám valódi érzéseit és gondolatait a szigorúság álarca mögé rejti.


A főszereplő 
A film főszerepét játszó Holman Endre 1954. szeptember 19-én született Szegváron. Édesapja hentes volt, Endre nyolcéves korától segített neki hétvégenként az üzletben. Nemcsak a szakma fogásait tanulhatta meg, hanem az emberekkel való bánásmódot is. 1969-ben kezdte meg gimnáziumi tanulmányait Szentesen. Egyik tanára, Bácskai Mihály egyszer egy házi szavalóversenyt rendezett, melyre Endre egy Váci Mihály-verssel készült. Ezután lett tagja a gimnázium irodalmi színpadának. Érettségi után színész szeretett volna lenni. Felvételije azonban nem sikerült, ezért az orvosi pályát választotta, mely iránt már gyermekként érdeklődött. A Herkulesfürdői emlék főszerepére ezerötszáz amatőr közül választották ki: az alkotók egy kifejezetten lányos arcú fiatalembert akartak, és amint meglátták őt, azonnal tudták, hogy megvan, akit kerestek. A forgatás idején Endre már orvostanhallgató volt Szegeden. Simó Sándor is meghívta az Apám néhány boldog éve (1977) című filmjébe, de ekkor már a filmszereplés sem térítette el Holman Endrét az orvosi pályától. 1979-ben elvégezte a Szegedi Orvostudományi Egyetemet, 1984-ben urológus szakvizsgát tett. Szentesen kezdett dolgozni, onnan Kecskemétre került. Később hat évet töltött Jemenben, ahol több ezer embert operált. Az új évezredben Kiskunhalason él, az ottani kórház osztályvezető főorvosa. 2004-ben a Városi Polgári Kör felterjesztésére Pro Urbe-díjjal tüntették ki „Kiskunhalas város egészségügyének fejlődése érdekében kifejtett tudományos munkásságáért és kiemelkedő gyógyító munkájának elismeréséül”. 2008. március 10-i dátummal a magyar média beszámolt egy általa végzett bravúros műtétről, melynek során egy négyéves kisfiú meglepően nagyra nőtt vesekövét távolították el. Ebben az életkorban annyira ritka a vesekő, hogy számos fővárosi kórház nem is vállalta a kockázatos műtétet. Több évtizedes, kimagasló színvonalon végzett orvosi munkájáért Holman Endre 2013-ban megkapta a Bács-Kiskun Megye Egészségügyéért Díjat. Némi képzavarral élve úgy is fogalmazhatnék, hogy az egykori „Sári nővér”-ből a valóságban „Wallach főorvos úr” lett: a betegei gyógyulását szívén viselő, nagy szaktudású, mégis szerény viselkedésű doktor. Holman Endre szabadidejében szívesen írogat, néhány írását a Szegvári Napló közölte.


A további szereplők
Sándor Pál híres filmje, a Régi idők focija (1973) szállóigévé vált szlogenje, a „Kell egy csapat!” a labdarúgás mellett fokozottan igaz a filmművészetre is, hiszen sok rendező szeret állandó emberekkel dolgozni, akiknek erősségeit és gyengéit egyaránt ismeri. A Herkulesfürdői emlék forgatásakor már együtt volt ez a Sándor-csapat: Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró, Bíró Zsuzsa dramaturg, Ragályi Elemér operatőr, Kármentő Éva vágó, Peller Károly hangmérnök, Kemenes Fanni jelmeztervező, a színészek közül pedig elsősorban Patkós Irma, Kern András, Margitai Ági, Garas Dezső és Temessy Hédi. Patkós Irma (1900–1996) színészi karrierje 1920-ban kezdődött. A húszas években vidéki színházakban lépett fel. 1931 és 1941 között a Budapesti Operettszínház művésze volt, akire vezető szerepeket bíztak az igazgatók és a rendezők, 1945 után viszont úgy a színpadon, mint a filmvásznon már csak mellékszerepekben foglalkoztatták. Hetvenéves korában váratlanul főszerepet kapott Sándor Pál Sárika, drágám című filmjében, és ettől kezdve másodvirágzását élte a filmvilágban. Dajka Margit (1907–1986) kislányként kezdte a színésznői pályát. Az 1930-as évektől egészen haláláig a magyar közönség egyik nagy kedvence volt. Mind a színpadon, mind a filmekben széles skálán játszott: drámai szerepekben éppúgy meggyőző volt, mint könnyed hangvételű, szórakoztató alkotásokban. A hetvenes években különösen emlékezetes alakításokat nyújtott például a Szindbád (1971), a Macskajáték (1974) vagy a 141 perc a Befejezetlen mondatból (1974) című filmben. A lengyel nemesi családból származó Lázár Mária (1895–1983) Herkulesfürdőn született, családi neve: Czartorisky Mária. 1915-ben indult a pályája, melynek során a színpadot részesítette előnyben, bár olykor vállalt filmszerepeket is, különösen a harmincas években. Első némafilmjét még eredeti nevén forgatta. A Herkulesfürdői emlék volt az utolsó mozifilmje, azt is tíz évvel az előző (Az orvos halála, 1966) után forgatta. Szerepét az IMDb-n „füsthajú nő”-ként nevezik meg, az egyik jelenetben azonban a Garas Dezső által alakított fényképész „Ambrus néni”-nek szólítja. (Az IMDb szerint a Margitai Ági által játszott özvegyasszony neve Ambrusné, de őt emlékeim szerint soha nem szólítják a nevén.)


Szabó Sándor (1915–1997) színészi tehetségét gimnáziumi tanárai fedezték fel, s az ő biztatásukra jelentkezett a Színművészeti Akadémiára, ahol 1937-ben végzett. Kezdettől fogva nagy szerepeket kapott, tehetségét idősebb, rangos pályatársai is elismerték. 1939-ben kezdett filmezni. Családjával együtt vészelte át a háborús éveket, és amíg csak lehetett, színpadra lépett. 1945 után sem tiltották el a pályától, de a régi sztárokhoz hasonlóan neki is el kellett viselnie az új hatalom szakszerűtlen kultúrpolitikai döntéseit. 1956-ban, a forradalom bukása után az Egyesült Államokba távozott. Sikerült ott is tisztes karriert kiépítenie, főleg a színházi világban. A Mezítláb a parkban egyik mellékszerepét például közel ezerszer játszotta el óriási sikerrel Robert Redford partnereként, az 1967-es filmváltozathoz mégsem őt szerződtették, hanem a nemzetközi hírű Charles Boyer-t. Leghíresebb külföldi filmszerepét Alfred Hitchcock Topáz (1969) című kommunistaellenesnek tartott kémfilmjében játszotta. 1975-ben tért haza, a Herkulesfürdői emlék volt az első film, melyet visszatelepülése után elvállalt. Haláláig folyamatosan foglalkoztatták, egyik utolsó alakítása a Fejedelmek fürdője (1993) című koprodukciós művészfilmben látható. Garas Dezső (1934–2011) eredeti neve: Grósz Dezső. Apja zsidó, anyja római katolikus vallású volt. Garas az apja vallását követte, a holokauszt kezdetekor azonban kikeresztelkedett. 1957-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Első filmszerepét főiskolásként kapta Makk Károly Liliomfi (1954) című alkotásában. A magyar színjátszás egyik legsokoldalúbb és legnépszerűbb művésze volt, aki rendezőként is bizonyította tehetségét. Filmszínészi pályafutásának kiemelkedő darabjait jelentik Sándor Pál alkotásai, mindenekelőtt a Régi idők focija és a Ripacsok. Vesebetegségben hunyt el. Az 1948-ban diplomázott Temessy Hédi (Temesi Hedvig, 1925–2001) viszonylag későn, az 1970-es évek közepétől vált a magyar filmművészet egyik meghatározó karakterszínésznőjévé. Tarr Béla intenzív színészi jelenlétre épülő Őszi almanach (1984) című filmjében vezető szerepet játszott. Munkamódszeréről annak idején így nyilatkozott: „...talán csak azt tudom, hogy engem többnyire szíven üt a szövegben egy-egy szó. Megérint a helyzet, amibe belekapaszkodhatok. […] Vagy találkozom egy emberrel, és ismeretlenül megpróbálom elképzelni, végiggondolni a sorsát. Ez az együttérzési készség a színészi játék alapja...” 


Pécsi Ildikó 1962-ben kapta meg színészi diplomáját. Még főiskolásként kezdett filmezni. Nagy közönségsikert aratott Az aranyemberben (1962) mint Noémi. A hatvanas évek egyik legszebb, legszexisebb magyar színésznőjeként emlegették, és ennek megfelelően egy ideig elsősorban előnyös külsejét igyekeztek kamatoztatni a filmesek. Filmszínészi pályafutása az 1970-es évek második felében kapott új lendületet olyan rendezőknek köszönhetően, mint például Sándor Pál, András Ferenc és Szász Péter. 1969-ben ment feleségül Szűcs Lajos olimpiai bajnok labdarúgóhoz. Egyik legfigyelemreméltóbb alakítása A hentessegéd (1982) című csehszlovák filmben látható. 1994 és 1998 között az MSZP színeiben országgyűlési képviselő volt. Margitai Ági (1937–2014) 1958-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Temperamentumos egyénisége, jellegzetes orgánuma drámákban és vígjátékokban egyaránt érvényesült. Főiskolásként kezdett filmezni, de csak a hetvenes évektől kapott igazán nagy feladatokat a kamera előtt. Kuriózum, hogy Szász Péter Egy kis hely a nap alatt (1973) című filmjében egy Szvetics Berta nevű nőt játszott, akárcsak hét évvel később Pécsi Ildikó egy másik Szász-filmben (Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?, 1980). Margitai filmszínésznői karrierjének csúcsát Radványi Géza drámája, a Circus Maximus (1980) jelentette, amelyben egy Kurázsi mama-szerű figurát alakított nagy drámai erővel. Gyors lefolyású, súlyos betegségben halt meg. Carla Romanelli olasz színésznő bő másfél évtizedes filmkarrierje során könnyed, pikáns komédiákban és fajsúlyos drámákban egyaránt szerepelt. A Krúdy-mű alapján készült Napraforgó (1974) című tévéfilmben mutatkozott be a magyar közönségnek. Egy teheráni filmfesztiválon ismerkedett meg Sándor Pállal, aki a Régi idők focijával volt jelen, míg Carla a Hesse-mű alapján forgatott A prérifarkasban (1974) játszott. Mindkettőjüknek tetszett a másik művészi teljesítménye, és megállapodtak a közös munkában, amely jó hangulatban telt. Az egyik jelenetben a csupasz művésznőt leöntik egy kancsó vízzel: Sándor Carlának adta forgatási emlékül ezt a kancsót. A színésznő későbbi filmjei közül említést érdemel Makk Károly remekműve, az Egy erkölcsös éjszaka (1977), továbbá a Szabadlábon Velencében (1980) című Belmondo-vígjáték és a magyar származású Peter Sasdy által rendezett erotikus dráma, A magányos hölgy (1983), melynek az amerikai Pia Zadora játszotta a főszerepét. Carla Romanelli az 1980-as évek közepén eltűnt a reflektorfényből, és kulturális missziót vállalt. Magánéleti érdekesség, hogy a hetvenes évek közepén jegyben járt Lukács Sándor színművésszel, de még az esküvő előtt szakítottak. (Egyes on-line források úgy tudják, egy évig házasok voltak.)


Tarján Györgyi a Herkulesfürdői emlék forgatása idején még a Színművészeti Főiskolára járt, de már túl volt első nagy sikerén, A kenguru (1975) című filmen. Alkati adottságai miatt a drámai és a vígjátéki szerepek egyaránt közel álltak hozzá, és a filmesek szívesen foglalkoztatták mindkét szerepkörben. Forgatott például Szász Péterrel, Makk Károllyal, Jancsó Miklóssal, Rényi Tamással, Maár Gyulával és Gothár Péterrel is. A nyolcvanas évek elején Csehszlovákiában és az NDK-ban is filmezett. 1990-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol főleg színpadi szerepeket játszott. Elvégezte a film- és tévérendezői szakot is. Háromszor volt férjnél: Charlie-tól (Horváth Károly) és Sztevanovity Zorántól elvált, harmadik férje, Robert P. Gentili elhunyt. Zala Márk (1949–1985) eredeti neve Márkus László volt, de kitűnő kollégája, a Madách Színház néhai művésze miatt nevet változtatott. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját. A magyar színjátszás egyik legérdekesebb, öntörvényű egyéniségének számított, aki mind színpadi, mind filmszerepeit igen gondosan megválogatta. Szívesen működött közre kísérleti jellegű produkciókban, például Zolnay Pál szűkebb közönséghez szóló filmjeiben: Arc (1970), Fotográfia (1973), Sámán (1977). A hetvenes évek közepén paranoid skizofréniával kezelték. 1985-ben a hivatalos közlés szerint öngyilkos lett, utolsó filmjét, Gothár Péter Idő van (1986) című alkotását halála után mutatták be. Verseinek gyűjteményes válogatása halálának harmincadik évfordulójára jelent meg. Kútvölgyi Erzsébet a Wikipédia szerint negyvenhat éve, 1971 óta a Vígszínház tagja, ámbár színészi diplomáját csak két évvel később szerezte meg. 1972-ben kezdett filmezni, főszerepet játszott Mészáros Márta Szabad lélegzet című alkotásában. Később is forgatott még a rendezőnővel, sőt Sándor Pál is újra filmezni hívta, a Szabadíts meg a gonosztól (1978) című Mándy Iván-adaptációjába. Egyike a legszebb orgánumú magyar színésznőknek, hangját számos emlékezetes szinkronszerepben is hallhattuk. Művészetét 1977-ben Jászai Mari-díjjal, 1990-ben Érdemes Művész kitüntetéssel, 2008-ban pedig Kossuth-díjjal ismerték el. 1996-ban kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét.


Néhány érdekesség a filmről
* Sándor Pál a forgatás után azt nyilatkozta, hogy két nagyon fontos dolgot tartott szem előtt munka közben: egy érdekes történetet akart izgalmasan előadni, hogy utat találjon a közönséghez, mely akkoriban kezdett elidegenedni a magyar filmektől, és a színészi jelenlét erőteljes hatására akart építeni. Ennek érdekében már a forgatókönyvet is úgy írták, hogy „színészekben gondolkodtak”, vagyis előre eldöntötték a szereposztást.

* A forgatás már a végéhez közeledett, amikor egy korabeli interjúban a rendező még lehetségesnek tartotta, hogy más címet fog adni a filmnek.

* A film elején egy vonat érkezése látható. A képsort Galgamácsa közelében vették fel egy felüljáróról. Az állomás, ahová a vonat befut, Kisnémedi (Váchartyán 2) volt: az állomásépület erősen leromlott állapotban ugyan, de még megvan, és egyértelműen azonosítható.

* A határ menti Wallach Szanatórium valójában a budapesti János-hegyen található Haggenmacher-villa (1121 Budapest, Szilassy út 3.) volt, amely a forgatás idején gyermekotthonként üzemelt. Noha műemlékké nyilvánított épületről van szó, jelenleg üresen és gazdátlanul áll, állapota rohamosan romlik. A filmben látható kis tó és a hozzá kapcsolódó fürdőépület például azóta már az enyészeté lett, helyét gaz nőtte be.

* Mint szinte minden akkori magyar film, a Herkulesfürdői emlék esetében is jelentkezett a színészegyeztetés visszatérő problémája, amelyet nem minden esetben sikerült megoldani. Például az egyik jelenetben, amelyben a Pécsi Ildikó által alakított Mesternő csak távolról látható, a művésznőt a hozzá alkatilag hasonlító forgatókönyvíró, Tóth Zsuzsa helyettesítette, mivel Pécsit az anyaszínháza arra a forgatási időpontra nem engedte el. 

* Sándor Pál egy 1976-os újságinterjúban elmondta, hogy a film forgatását különösen megnehezítette a néhány hónappal korábban bevezetett nyersanyag-takarékossági rendszer, mert a Herkulesfürdői emlék elkészítéséhez a korábbi filmjeihez kiadott nyersanyagnak csak körülbelül a háromnegyedét kapta meg.

* A direktor szerint a történetnek három lehetséges befejezése volt, de ezekből ő csak egyet talált hitelesnek és elfogadhatónak. Az egyik variáció szerint a fiú végleg ott marad a szanatóriumban: ez azért nem volt túl hihető, mert előbb-utóbb nyilván megnőtt-megerősödött volna az arcszőrzete, melyet a borotválás sem tüntetne el nyomtalanul. A másik lehetőség az volt, hogy mivel Zsófi nővértől ismerte a menekülés pontos útvonalát, elindul, és átkel a folyón. Sándor azonban úgy érezte, ez se lenne hiteles befejezés, mert a fiút túl sok minden köti ide. Szerinte az egyetlen lehetséges, a történet logikájának és érzelmi ívének megfelelő befejezés az, hogy Galambos Sarolta alias Kövesi János meghal. Személyében egyébként egy olyan hőst akart teremteni, aki szinte gyerekként vett részt a Tanácsköztársaságban, jószerivel csak sodródott az eseményekkel, és igazából a bujkálás időszaka alatt válik felnőtté, aki tudatosan vállalja a veszélyt, és megvárja az utolsó embert, akit még át kéne vinnie a határon.

* Mint a legtöbb filmnek, a Herkulesfürdői emléknek is feltehetően vannak kimaradt jelenetei, legalábbis a forgatáson készült standfotók némelyike olyan pillanatokat örökített meg, melyek a kész filmben nem láthatóak. Így például az egyik fotón Sárikát láthatjuk, amint éppen egy tükör előtt borotválkozik (bár ez lehet Holman Endre előzetes felkészülése is az egyik filmjelenetre). Carla Romanelliről és Dajka Margitról egyaránt készültek olyan fotók, melyek a művésznőket külön-külön, egy bezárt szekrényre emlékeztető „háziszauná”-ban ábrázolják. Ezek a képek feltehetően ahhoz a jelenethez tartoztak, amelyben Sárika kigúnyolja a Művésznőt, mire az pofon vágja.


Így látták ők
„Sándor Pál – aki szinte észrevétlenül lépett át a fiatal rendezői státusból a »nagyok« klubjába – történelmi »trükk-filmet« készített. Egy menekülő 19-es katona nőnek öltözik, és így, ápolónőnek álcázva kerül a herkulesfürdői szanatóriumba, túl a csendőrök gyűrűjén, túl a kivégzések, kínzások sortűzén – a szabadság közelébe. Aztán, miután majdnem sikerül elvégeznie kötelességét, itt is hal meg. A transzvesztita történetek ma divatosak, Sándor Pál viszont úgy akarta megszelídíteni ezt a divatot, hogy egy tanulságot szolgáljon. Ez az átalakítás azonban csak félig sikerült neki. De félig sikerült. Hadd tegyem mindjárt hozzá, sikerülhetett volna egészen is, hiszen minden lap a kezében volt, s mesterien tud bánni is velük. Igazán mindent tud, amit egy ilyen ironikus, pikáns, kicsit szecessziós, ám mégis tragikus pátoszú kalandfilmhez tudni kell. Csak a trükk őt magát is, a filmet is (mármint a film nemesebb szándékait) szinte agyonnyomja. A trükk, ami komoly filmben sohasem tud igazán hiteles lenni. Mert a trükk dramaturgiájának feltétele egy csipetnyi hamisság. S ráadásul ezt a történetet a trükk – a csodálatosan vonzó nő, aki voltaképpen vöröskatona – tartja életben.”
(Almási Miklós: „Az emberi minőség megőrzése”. In: Filmkultúra 1976/6, 9–13. o.)


„Értéke a filmnek a helyszínek kitűnő felhasználása is, amiben a rendező mesteri partnere Ragályi Elemér operatőr. Már az indítás képe magával ragadó: ahogy a vásznat egyre inkább elfoglalja a zöld dombfalak között közeledő szürke vonat. De aztán is a szanatóriumnak szinte minden szögletét becserkészi a felvevőgép, és ritka szép felvételeken adja vissza az erdős-hegyes táj levegőjét. Hangulati elemmé válik a télikert, az alagsori fürdő, a lassan emelkedő lift, az udvar kocsifordulója, a szanatórium homlokzata. Rafináltan – és ezt jó értelemben mondom – a szépet szolgáló, de alig tetten érhető kiszámítottsággal sorjáznak az érdekes arcok, látványos felvételek, hosszan kitartott hangulati elemek és cselekményes pillanatok. A Tamássy Zdenkó szerezte zene, akár a képek: hangulatos, kellemes, nem hivalkodó.”
(Kürti László: „Herkulesfürdői emlék”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/2, 4. o.)


„Végül is miféle érzéseket, hangulatokat, erkölcsi állásfoglalásokat, intellektuális felfedezéseket vagy politikai nézeteket fejezett ki ez a film? Mit akart Sándor Pál a Herkulesfürdői emlékkel mondani? Ha a kort, a bukott proletárforradalom emberi, társadalmi konfliktusait akarta bemutatni, akkor ahhoz a történelmi háttér túl vázlatosan volt megrajzolva, a rá vonatkozó néhány közhelyszerű utalásnál nem kaptunk többet. Vagy a forradalmár sors, a helytállás és áldozatvállalás példázatát, a személyes »teherbíró képesség« határainak elemzését adta volna a film? Akkor viszont Sárika / ex-Kövesi János alakjának felszínessége, személyiségfejlődésének kidolgozatlan ábrázolása az, amiért ez az élmény elmaradt. Netán a szanatórium életén keresztül akart Sándor Pál egy életérzést és filozófiát kifejezni? De hát ez a szanatórium, a maga érdektelen lakóival, erre eleve alkalmatlannak bizonyult. S a rendezés ezt a problémát csak fokozta azzal, hogy szűrőt vont a szanatórium köré, amely ahelyett, hogy a külvilág jellemző és izgalmas hatásait engedte volna beáramolni, azokat inkább felfogta, lezárva ezzel érdekes asszociációk egész sorát.”
(Ludvig Nándor: „A Herkulesfürdő-szindróma”. In: Filmkultúra 1977/5, 100–102. o.)


„A ritmus ebben a filmben lelassul – csöndes világvégi gyógykúráról van szó –, az atmoszféra azonban megsűrűsödik. Amikor féltávoliban, zöldes fényekben úszva megjelenik a szanatórium, az üveg mögött a lakók buján terpeszkedő növények között ülnek, mintha terráriumot szemlélnénk. S az üvegház jelleget erősítik az intim, tompa fényű, zöldes és barnás árnyalatú belsők, amelyekben a történések gyakran látszanak a tárgyak mögül, sejtelmes takarásból. Sándor Pál eddigi pályájának kiemelkedő pontja ez a nagy beleérzéssel ábrázolt világvégi szanatórium. A film belső törését is ez okozza: úgy elmerülünk ebben a hideg égövi terráriumban, hogy gyakran elfeledkezünk a cselekményről, az Ügyről, a fiúról. A helyszín önálló életre kel, az epizódfigurák – elsősorban a kiváló színészek révén – a figyelmünk előterébe tolakodnak, s ehhez nem elég hathatós ellenpont a kinti történelem időnkénti tétova, bár drasztikus betörése. Ennek a kiélezett emberi és történelmi határhelyzetnek a képi atmoszférája azonban így is olyan szorongatóan erős, hogy ez önmagában is jó filmmé avatja a Herkulesfürdői emléket, s Sándor Pál pályáján egy újabb, magasabbrendű egység létrejöttét ígéri.”
(Báron György: „»Alanyi filmek« a választásról és a kiválasztódásról – Sándor Pál portréjához”. In: Filmkultúra 1978/6, 53–62. o.)


Herkulesfürdői emlék (1977) – magyar filmdráma. Sándor Pál ötletéből a forgatókönyvet írta: Tóth Zsuzsa. Dramaturg: Bíró Zsuzsa. Operatőr: Ragályi Elemér. Zene: Tamássy Zdenkó és Pazeller Jakab. Díszlet: Duba László. Jelmez: Kemenes Fanni. Vágó: Kármentő Andrásné. Gyártásvezető: Fogarasi István. Hangmérnök: Peller Károly Rendező: Sándor Pál. Főszereplők: Holman Endre (Galambos Sarolta / Kövesi János), Szabó Sándor (Wallach doktor), Garas Dezső (Reményi úr, a fényképész), Carla Romanelli (az olasz nő), Pécsi Ildikó (Mesternő), Margitai Ági (özvegyasszony), Dajka Margit (Művésznő), Patkós Irma (Kegyelmes Asszony), Temessy Hédi (Ágota kisasszony), Lázár Mária (Ambrus néni), Tarján Györgyi (Margitka, Reményi lánya), Zala Márk (különítményes tiszt), Kútvölgyi Erzsébet (Zsófi nővér), Kern András (Ács István).

[A fenti szöveg alapjául a Wikipédiára évekkel korábban általam írt filmismertetőt használtam fel. Az alapszöveg bővítéséhez elsősorban a Film, Színház, Muzsika és a Filmvilág 1976-os évfolyamának egyes számai, a Filmszem mozimagazin 1977/1. száma, a www.szentesinfo.hu weboldal, valamint a Facebook „RETRO Filmek Forgatási Helyszínei” című oldala szolgált értékes információkkal.]

MAGAS SZŐKE FÉRFI FELEMÁS CIPŐBEN

Az 1972-ben bemutatott Magas szőke férfi felemás cipőben a hetvenes évek egyik legsikeresebb és legemlékezetesebb francia vígjátéka. Alapötlete a rendezőtől, Yves Robert-től származik, aki egyszer találkozott a kémtörténetek szakértőjének számító Gilles Perrault újságíróval. Beszélgetésük közben született meg Robert fejében az a gondolat, hogy filmet kellene forgatni egy átlagemberről, aki tudtán kívül titkosszolgálati játszmákba keveredik. Tulajdonképpen Perrault híres regénye, a fiktív titkosszolgálati jelentésekből álló Az 51-es dosszié vidám változatát akarta elkészíteni. A Gaumont producere, Alain Poiré nyitott volt erre az ötletre. Az elsőnek kiszemelt forgatókönyvíróval sajnos nem sikerült összehangolódni, így került képbe egy feltörekvő tehetség, Francis Veber. A ma már legendásnak mondható szereposztás is eredetileg egészen más lett volna, a rendező azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a főszerepet Pierre Richard játssza, cserébe engedett a producer kívánságának, aki mindenképpen Mireille Darcot akarta Christine szerepére. A Vladimir Cosma által komponált főcímzene egyike a legismertebb francia filmzenéknek. A Magas szőke férfi felemás cipőben egész Európában nagy sikert aratott, sőt a rangos nyugat-berlini filmfesztiválon még díjat is nyert. Folytatását 1974-ben mutatták be. Az amerikai remake Tom Hanks főszereplésével 1985-ben készült el, de nyomába se érhetett az eredetinek.


A cselekmény
Bernard Milan, a francia titkosszolgálat helyettes vezetője főnöke, Louis Toulouse ezredes helyére pályázik. Toulouse úgy dönt, fondorlatos csapdát állít törtető beosztottjának, aki egy heroincsempészési ügy kapcsán kínos helyzetbe hozta őt a nyilvánosság előtt. Parancsot ad egyik emberének, Perrache-nak, hogy másnap fél tízre menjen ki az Orly repülőtérre, mert ekkor érkezik meg az a mesterkém, aki majd le fogja leplezni Milant. Toulouse természetesen tudja, hogy a szoba tele van rejtett mikrofonokkal, és Milan minden szót hall. Perrache négyszemközt persze megkapja a tényleges útmutatást is: válasszon ki bárkit az érkező repülőgép utasai közül, és tegyen úgy, mintha kapcsolatot venne fel vele, hogy Milan ráharapjon a csalira. A terv tökéletesnek látszik. Perrache választása egy felemás cipőben érkező, szórakozott alakra, François Perrin hegedűművészre esik. Milan azonnal beindítja a gépezetet, hogy mindent megtudjon a magát hegedűművésznek álcázó mesterkémről, és a cél érdekében beveti szépséges ügynöknőjét, Christine-t is. Perrinnek fogalma sincs arról, hogy titkosszolgálati belharcok középpontjába került, kétbalkezes viselkedésével azonban akaratlanul is megerősíti azt a látszatot, hogy személyében Milannak egy különlegesen agyafúrt szuperkémmel van dolga…


A forgatókönyvíró
Francis Veber francia forgatókönyvíró, filmrendező, producer és drámaíró 1937-ben született a Párizs elővárosának számító Neuilly-sur-Seine-ben. Édesapja Pierre-Gilles Veber (1896–1968) forgatókönyvíró, édesanyja az örmény származású Catherine Agadjanian írónő. Francis közepes tanuló volt, szülei mégis erősen szorgalmazták a továbbtanulását, hogy valami tisztességes megélhetése legyen. Az ősök úgy gondolták, gyermekükből sebész lesz, vagy mérnök, de a fiatalember egy idő után megunta az engedelmességet, és abbahagyta a tanulást. Katonai szolgálatának letöltése után az RTL Rádió újságírója lett. Három év múlva egy létszámleépítés alkalmával elbocsátották. Ekkor a televíziónál kapott munkát mint író. A megélhetéshez ez elegendő volt, a szakmai fejlődésre azonban nem sok lehetőséget nyújtott, ezért Veber kipróbálta magát a színház világában is. Megírta a L'Enlèvement (Az emberrabló) című darabot, melyet a repülőgépgyáros Marcel Dassault feleségének 1964-es, kissé parodisztikus színezetű elrablása ihletett. A mű ugyan színpadra került, ám annyira rosszul indult, hogy Veber komolyan elgondolkodott azon, hogy mégiscsak a mérnöki pályát választja. Amikor sokak meglepetésére Jean-Jacques Gautier, a tekintélyes kritikus kedvező recenziót írt a darabról, hirtelen megnőtt az érdeklődés az előadás iránt. Olyannyira, hogy a L'Enlèvement nemcsak a színházi szezon egyik sikere lett, de 1969-ben a filmváltozata is elkészült. Az opusz az Appelez-moi Mathilde (Hívj fel, Mathilde!) címet kapta, Pierre Mondy rendezte, a főszerepeket Jacqueline Maillan és Michel Serrault játszotta. A darabbal ellentétben a film kereskedelmi kudarcnak bizonyult, s emiatt Veber következő forgatókönyve az asztalfiókban maradt, helyette egy új színdarabba fogott.


A Le Contrat (A szerződés) egy bérgyilkosról szól, akit egy ügyefogyott bajkeverő megzavar feladata teljesítésében. A darab szerény sikert aratott, mégsem emiatt vették le a műsorról, hanem azért, mert a két főszereplő, Jean Le Poulain és Raymond Gérôme, egyáltalán nem jött ki egymással. Veber ekkor elhatározta, hogy írásainak főhőse a francia átlagpolgár lesz, aki képtelen, ám többnyire mulatságos helyzetekbe keveredik. Ez a típus hol François Pignon, hol François Perrin néven bukkan fel a műveiben. A szerző egyébként önmaga miatt szívesen használta a Francis keresztnevet, felesége miatt pedig a François-t, de írásaiban visszatérő név a Christine, a Letellier, a Lucas, a Campana, a Milan és a Toulouse is. Azért használ olykor földrajzi neveket (a Magas szőke férfi esetében például: Milan, Toulouse, Perrache), hogy elkerülje a valós személyekkel való véletlen hasonlóságot. A hetvenes években indult be Veber fényes karrierje. Richard Caronnal közös szinopszisa, a La Couverture (Az álca) felkeltette Georges Lautner rendező érdeklődését. Az ötletből közben Caron – Veber hozzájárulásával – egy könyvet írt TTX 75 en famille címmel. Lautner felkérte Vebert, hogy az eredeti szinopszis és a regény felhasználásával írjon neki egy forgatókönyvet. Ennek alapján forgatta le a rendező a Volt egyszer egy zsaru (1972) című filmjét Michel Constantine és Mireille Darc főszereplésével. A történet főhőse, Campana felügyelő egy fontos küldetés sikere érdekében nős férfinak kénytelen kiadni magát, akinek egy fia is van. Az egyszerre mulatságos és izgalmas film egész Európában sikert aratott, beleértve Magyarországot is. A legnagyobb francia filmgyártó cég, a Gaumont ettől kezdve rendszeresen igényt tartott Francis Veber forgatókönyveire, és ez az együttműködés méltán népszerű filmek sorát eredményezte. Ezek egy része könnyed vígjáték, a többi hamisítatlan bűnügyi film, melyek közül a legjobbak Magyarországra is eljutottak. Lautner mellett a szórakoztatás olyan nagyágyúi filmesítették meg Veber szkriptjeit, mint Édouard Molinaro, Yves Robert, Pierre Granier-Deferre, Henri Verneuil, Jean-Jacques Annaud és Gérard Oury.


A jelen blogbejegyzés tárgyát képező Magas szőke férfi felemás cipőben oly nagy sikert aratott, hogy két évvel később elkészült a folytatása is, A magas szőke férfi visszatér (1974). A Lino Ventura és Jacques Brel nevével fémjelzett A bajkeverő (1973) a fentebb már említett Le Contrat alapján készült. 1973-ban Veber besegített az aktuális Belmondo-komédia, A káprázatos forgatókönyvébe, nevét viszont nem tüntették fel a stáblistán. Mindazonáltal két évvel később egy másik Belmondo-opusz, a Félelem a város felett (1975) forgatókönyvéhez is igénybe vették a segítséget. A szkriptet saját történetéből maga a rendező, Henri Verneuil írta, de a dialógusok megírásához Veber és Jean Laborde szakértelmére volt szükség. Az izgalmas krimi egész Európában nagy sikert aratott, és előkelő helyet foglalt el az éves bevételi listákon. Laborde egyik regényén alapul az Agyő, haver! (1975) című bűnügyi film, melynek forgatókönyvét Veber önállóan írta. A cselekmény Rouenben játszódik, ahol a választási időszakban eldurvul a két legesélyesebb jelölt kampánya. Pierre Granier-Deferre alkotása a bűnözés és a hatalom összefonódásának örökzöld témájára épül, a főszerepeket Lino Ventura, Patrick Dewaere és Victor Lanoux játszotta. A Mindent megmutatunk (1976) című Lautner-filmben ismét Pierre Richard mókás ügyetlenkedéseit láthattuk, aki ezúttal mint fényképész teremtett maga körül kínos, de vicces helyzeteket. Az esztendő másik Richard-filmjének Veber nemcsak a forgatókönyvírója, hanem a rendezője is volt: A játékszer (1976) kétbalkezes újságírója kényszerből válik egy elkényeztetett gengsztercsemete élő játékává. Veber is részt vett minden idők egyik legmulatságosabb vígjátéka, a francia–olasz Őrült nők ketrece (1978) és folytatása, a Kémek a lokálban (1980) forgatókönyvének megírásában. A két főszereplőt – a címbéli extravagáns Saint-Tropez-i mulató tulajdonosát és élettársát, a transzvesztita sztárt – Ugo Tognazzi és Michel Serrault alakította nagy tehetséggel, jó ízléssel, szellemesen és mértéktartóan. A Csatár a pácban (1979) egy francia kisváros, Trincamp focicsapatának csere-középcsatáráról (Patrick Dewaere) szól, aki sztárrá szeretne válni, ám egy szerencsétlen baleset okozójaként egész addigi élete összeomlik. De vajon nem így járt-e jobban? 


A nyolcvanas években készültek olyan klasszikusok, mint a Pierre Richard és Gérard Depardieu kettősére épülő Balfácán (1981), a Balekok (1983) és a Négybalkezes (1986): ezeknek Veber nemcsak forgatókönyvírója, hanem rendezője is volt. Közben Hollywood számára is dolgozni kezdett. Első amerikai filmje, a Ryan O’Neal és John Hurt főszereplésével forgatott Partnerek (1982), akár a hírhedt botránykő, a Portyán (1980) paródiájaként is felfogható. Mindkettőben melegek sérelmére elkövetett bűnügyek történnek, melyeket a rendőrség úgy kíván felderíteni, hogy emberük beépül a homoszexuálisok közé. A Partnerek esetében ketten is akcióba lépnek, ám az egyik nyomozó valójában nem szerepet játszik, hanem igazi önmagát adja, mert valóban meleg. Hollywoodban egyébként Veber főleg saját nagy sikerű filmjeinek remake-jeiben működött közre, de sem Tom Hanks (Magas barna férfi felemás cipőben), sem Martin Short (Három szökevény) nem volt annyira vicces, mint az eredeti filmekben Pierre Richard, és Nick Nolte is csak külsőleg emlékeztetett Depardieu-re. A remake-özönben kivételt jelent az Apám, a hős (1994), melynek éppúgy Depardieu volt a főszereplője, mint a három évvel korábbi francia eredetinek (Hanta-palinta, 1991). Veber sikersorozata az elmúlt negyed században sem szakadt meg, bár a magamfajta régi rajongók számára A jaguár (1996), A dilisek vacsorája (1998), az Addig jár a korsó a kútra… (2001), a Pofa be! (2003) vagy a Topmodell a barátnőm (2006) már nem jelentett annyira fergeteges élményt, mint a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikusai. Említsük meg azt is, hogy harmincöt évvel A bajkeverő után, 2008-ban maga Veber is megfilmesítette ezt a művét: Ventura és Brel örökébe Richard Berry és Patrick Timsit lépett. 2013-ban mutatták be Veber új színdarabját Cher trésor (Drága kincsem) címmel, amely Gérard Jugnot főszereplésével oly nagy sikert aratott, hogy az előadást országos turnéra vitték. 


A rendező
Yves Robert francia színész és rendező 1920. június 19-én született a Maine-et-Loire megyei Saumurban. Már kamasz fiúként munkába kellett állnia: betűszedőként dolgozott egyes források szerint tizenhárom, mások szerint tizenöt éves korától. Közben komolyan érdeklődött a színjátszás iránt. Pantomimet tanult, és parányi szerepekben színpadra is léphetett különféle párizsi társulatoknál, igaz, gázsi nélkül. 1948-ban feleségül vette Rosy Varte színésznőt, akitől két gyermeke született: Anne és Jean-Denis. Az ötvenes évek közepén elvált tőle egy másik színésznő, Danièle Delorme kedvéért, akivel közös filmvállalatot alapított. A szakítás meglehetősen viharos körülmények között ment végbe, de miután Varte is újra megtalálta a boldogságot, békét kötöttek, és a két házaspár – Delorme szerint – úgy élt, mint egy nagy, boldog család. Robert 1949-ben kezdett filmezni: Guillot szerepét alakította René Lucot Les dieux du dimanche című drámájában. Egészen 1999-ig viszonylag folyamatosan filmezett, főleg karakterszerepeket játszott széles műfaji skálán. Mint filmrendező, elsősorban a komédiák álltak közel hozzá. Legelső filmjét 1954-ben rendezte: a Les hommes ne pensent qu'à ça egyik fontos szerepét Louis de Funès játszotta. De Funès volt a főszereplője következő alkotásának, a Magyarországon is nagyon népszerű Horgász a pácban (1958) című vígjátéknak. Yves Robert a Gombháború (1961) című filmjéért Jean Vigo-díjat kapott. A történet főszereplői két falu kamasz gyerekei, akik állandó harcban állnak egymással. Jaj, annak, aki az ellenség kezére kerül, mert bőven kap pofonokat, sőt még a gombjaitól is megfosztják! A gombok azonban nemcsak drágák, hanem viselőjük anyagi helyzetéről is tanúskodnak, úgyhogy a pórul jártak otthon is számíthatnak megtorlásra…


Yves Robert általában két-három évente rendezett egy-egy filmet. Magyarországon leginkább a hetvenes években készült munkái ismertek. A Marcello Mastroianni, Jean Rochefort, Françoise Fabian és Carla Gravina főszereplésével forgatott Üdv a művésznek! (1973) a színjátszás kisembereiről szól, akik a nagy álmot kergetik a szakmájukban, miközben magánéletük ezernyi gondjával is meg kell küzdeniük. A Sokat akar a szarka (1976, főszereplők: Jean Rochefort, Anny Duperey, Claude Brasseur és Victor Lanoux) főhőse, Etienne boldog házasságban él, amely azonban veszélybe kerül, amikor feltűnik a színen egy gyönyörű modell. Etienne mindent megtesz, hogy újra lássa és meghódítsa őt, és úgy tűnik, a dolog nem reménytelen. Érdekesség, hogy ebből a filmből készült Gene Wilder főszereplésével A piros ruhás nő (1984) című remake, amely elsősorban arról nevezetes, hogy eredetileg ehhez íródott Stevie Wonder örökzöld világslágere, az I Just Called to Say I Love You. Robert filmográfiájából feltétlenül említést érdemel még két kései alkotás is, a jeles kolléga, Marcel Pagnol gyerekkorát felidéző regények adaptációja, az Apám dicsősége és az Anyám kastélya (mindkettő 1990-ből). A kritikusok lelkesen fogadták mindkettőt, a Filmvilág kritikusa, Koltai Ágnes például így írt róluk: „Ez a történetfüzér egy letűnt békekor nosztalgikus mása. Olyan világé, amelyben az elnéző türelem, az önzetlen szeretet és a magától értetődő bizalom melengette a kapcsolatokat, olyan világé, amelyben a tisztes élet volt a legfőbb érték, olyan világé, amelyben sógorok és sógornők valami különös bájjal még magázták egymást, s amelyben egy vidéki tanító fárosz, a tudás letéteményese lehetett.” Yves Robert 1994-ben rendezte utolsó filmjét (Montparnasse-Pondichéry), és öt évvel később, egy tévéfilmben állt utoljára a kamerák elé. 2002. május 10-én, nyolcvanegy éves korában halt meg agyvérzés következtében. 


A főszereplők
Pierre Richard 1934. augusztus 16-án született a franciaországi Valenciennes-ben. Hivatalos neve: Pierre-Richard Maurice Charles Léopold Defays. Nagyapja, Léopold Defays egy nagy acélvállalat, az Escaut-et-Meuse igazgatója volt. Édesanyjának Pierre Richard-Willm (1895–1983) volt a kedvenc színésze, ezért az ő művésznevét (Pierre Richard) adta a fiának. A szülők elváltak gyermekük hároméves korában. Pierre Valenciennes-ben járt iskolába, az Henri-Wallon líceumba. Gyakran ment moziba, és amikor megnézte a népszerű amerikai komikus, Danny Kaye főszereplésével az Anyámasszony katonája (1944) című filmet, elhatározta, hogy ő is színész lesz. A család nem lelkesedett ezért az ötletért, és ragaszkodott ahhoz, hogy valami rendes hivatása legyen. Engedelmeskedve az óhajnak, fizikoterapeutává képezte magát, de nem mondott le a színjátszással kapcsolatos álmairól se. Eleinte párizsi kabarékban jutott fellépési lehetőségekhez Victor Lanoux-val együtt: közösen írt humoreszkjeiket adták elő. 1958-ban kezdett filmezni. Egy évtizeden át főleg rövidfilmekben és tévés produkciókban kapott kicsinyke szerepeket. 1968-ban figyeltek fel rá Yves Robert Boldog Alexandre című filmjében, melynek főszerepeit Philippe Noiret és Marlène Jobert játszotta. 1970-ben már saját magát rendezte A szórakozott című filmben. Nemzetközi hírnevét a Magas szőke férfi felemás cipőben (1972) és két évvel későbbi folytatása, A magas szőke férfi visszatér (1974) alapozta meg. Ironikus, hogy eleinte annyira nem bízott a sikerben, hogy barátainak állítólag azt mondogatta, ez lesz az utolsó filmje, filmszínészként véget ér a karrierje. Szerencsére tévedett.


A hetvenes évek terméséből a magyar mozikban is sikert aratott a Balszerencsés Alfréd (1972), az Ahová lépek, ott fű nem terem (1974) és a Félénk vagyok, de hódítani akarok (1978). Az 1980-as években Richard társult a nálánál tizenhat évvel fiatalabb (!) Gérard Depardieu-vel: három közös filmjük – a Balfácán (1981), a Balekok (1983) és a Négybalkezes (1986) – a francia filmvígjáték nagy klasszikusai közé tartozik. További filmeket is készítettek volna együtt, ám az ötletgyáros Francis Veber hollywoodi munkái miatt kiszállt a baráti szövetségből. Bár Richard még az új évezredben is aktív, régi nagy sikereit már nem tudta megismételni. Színészi tehetségét megpróbálta más műfajokban is bizonyítani, de ezek a filmjei kevesebb nézőt vonzottak, mint a korábbiak. 2006-ban életművéért tiszteletbeli César-díjat kapott. Barátjához, Depardieu-höz hasonlóan kedvenc hobbija a borászat. Évente több tízezer palack bort termel, ezekből külföldre is exportál. Háromszor nősült, mindegyik feleségétől elvált. Házasságaiból két fia született, Olivier és Christoph Defays azonban nem színészek lettek, hanem zenészek. Magyarországon kevésbé közismert tény, hogy Pierre Richard énekel is (1981 és 2012 között kilenc albuma jelent meg!), sőt könyveket is ír. 2015-ben kiadott önéletrajzához Gérard Depardieu írt előszót. A kötet címe (Je sais rien mais je dirai tout) egy általa rendezett 1973-as film címéből származik, amely Magyarországon Kétbalkezes jóakaró címmel ismert.


Mireille Darc modell és színésznő 1938. május 15-én született Toulonban. Eredeti neve: Mireille Aigroz. Egy 1960-as Belmondo-filmben, a Szórakozásokban játszott először. Ettől kezdve folyamatosan foglalkoztatták, és már korai filmjeiben olyan sztárok partnere lehetett, mint például Brigitte Bardot és Louis de Funès. Mireille sztárolásában oroszlánrészt vállalt Georges Lautner rendező, akivel többször is dolgozott. Egyik közös filmjük, a Galia (1966) címszerepe hozta meg az igazi áttörést Darc számára. Ettől kezdve már nemcsak dekorációként gondoltak rá a rendezők, hanem komoly színésznőként is számoltak vele. Jean-Luc Godard például rábízta híres filmje, a Week-end (1967) női főszerepét. Darc kapcsán sem maradhat említetlenül Lautner jól sikerült krimije, a Volt egyszer egy zsaru (1971), amelyben filmbeli fiával együtt került életveszélybe. Feltűnt a Nem zörög a haraszt... (1973) című társadalombíráló bűnügyi drámában is, melyet André Cayatte rendezett. A hatvanas évek végén ismerkedett meg a világhírű filmsztárral, Alain Delonnal, akinek másfél évtizeden át volt hűséges társa. Több közös filmet is készítettek, elsősorban Lautner rendezésében. A leghíresebb ezek közül a Jégkeblek (1974) című lélektani thriller, melyben Mireille egy skizofrén nőt alakított. Együttélésük évei alatt a színésznő lelkiismeretesen intézte Delon üzleti ügyeit. Egyik üzleti utazása során, 1983-ban súlyos autóbalesetet szenvedett. Élettársa nem éppen lovagias módon ekkorra időzítette szakításuk bejelentését, ami magát Mireille-t feltehetően nem érte teljesen váratlanul, hiszen Alain sosem volt a hűség szobra. Az autóbalesetet rövidesen egy komoly szívműtét követte, emiatt Darc hosszabb időre visszavonult a pályáról. Barátsága Delonnal minden viszontagság ellenére megmaradt. Az elmúlt években filmen és színpadon megint játszottak együtt, és 2011-ben együtt jelentek meg szeretett kolléganőjük, Annie Girardot temetésén is.


Bernard Blier (1916–1989) Buenos Airesben született, ahol apja, Julius Blier éppen kiküldetésben volt a Pasteur Intézet kutatójaként. 1937-ben kezdett filmezni. Egyike volt a francia filmművészet legsokoldalúbb és legtöbbet foglalkoztatott karakterszínészeinek, akit a magyar közönség is számtalan filmben láthatott. Alkati adottságai miatt gyakran játszott felszarvazott férjeket. Másik gyakori szerepköre a gazfickó volt, főleg a nem túl eszes típus. Az ötvenes évek végétől egyre gyakrabban hívták olasz filmekbe is. Kétszer nősült, első feleségétől született egy fia, Bertrand Blier, aki filmrendezőként szerzett nevet magának: apa és fia többször is dolgoztak együtt. Bernard Blier halála előtt huszonnégy nappal kapta meg életműve elismeréseként a César-díjat. Rákban hunyt el. Jean Rochefort 1930. április 29-én született Párizsban. Teljes neve: Jean Raoul Robert Rochefort. Tizenkilenc éves korában indult színészi pályája, és huszonhat éves korában kezdett filmezni. Úgy drámákban, mint vígjátékokban sokszínű alakítások fűződnek a nevéhez. A Cartouche (1962) című Belmondo-film forgatása közben alakult ki szenvedélye a lovak, a lovas sportok iránt. Szabad idejében lótenyésztéssel is foglalkozik, sőt e témában tanácsadó is volt egy 2004-es tévéműsorban. Magyarországon is filmezett egykori hazánkfia, a Franciaországba emigrált Szabó László Sortűz egy fekete bivalyért (1985) című alkotásában. Kétszer nősült, mindkét feleségétől két-két gyermeke született, illetve Nicole Garcia színésznővel való romantikus viszonyából is van egy fia. Több évtizedes barátságot ápol Belmondóval és Jean-Pierre Marielle-lel. Jó barátja volt Philippe Noiret is, akivel tizenegy filmben játszott együtt, és a varázslatos színésznő, Delphine Seyrig, akit élete és színészi pályája egyik legmeghatározóbb személyiségének tart.


Jean Carmet (1920–1994) már a negyvenes években filmezni kezdett, de csak a hetvenes években vált igazán közismertté. Hazájában a Magas szőke férfi-filmek hívták fel rá a figyelmet, míg nemzetközi viszonylatban Jean-Jacques Annaud Oscar-díjas alkotása, a Fekete-fehér színesben (1976) jelentette az igazi áttörést. Több mint kétszáz filmben játszott. A francia átlagpolgár tipikus megtestesítőjének tartották úgy drámákban (Dráma a tengerparton, 1975), mint vígjátékokban (Az új Beaujolais megérkezett, 1978). Nagy szakmai sikert aratott mint öregedő transzvesztita a Miss Mona (1987) című drámában. Alakításáért a legjobb férfi főszereplőnek járó César-díjra jelölték. A Césart végül mint epizodista kapta meg két másik filmért, 1994-ben pedig az életművéért vehetett át tiszteletbeli díjat. Két fia született: Olivier ügyvéd lett, Jean-François pedig író. Colette Castel 1937. június 29-én született Párizsban. 1953-ban kezdett filmezni, 1995-ben forgatott utoljára. Bár a szakma olyan elismert mestereivel forgatott, mint René Clair, René Clément, Henri-Georges Clouzot és Yves Robert, nem sikerült az élvonalbeli színésznők közé kerülnie. Lánya, Sophie Artur szintén színésznő. Paul Le Person (1931–2005) eleinte műszaki rajzolónak készült, végül a színjátszást választotta hivatásának. Játszott többek között a La Belle Arabelle (A szép Arabella) című operettben (1956-ban Yves Robert állította színpadra!) is. Alakítását látva az egyik szerző, Francis Blanche meghívta őt Jean Carmet mellé a Signé Furax című népszerű folytatásos rádiójátékába, melynek történeteit Blanche és Pierre Dac írta. 1966-tól kapott fontos karakterszerepeket a filmvásznon olyan rendezőktől, mint például Jean-Paul Rappeneau, Claude Lelouch, Michel Drach, Louis Malle, André Hunebelle és Luis Buñuel.


Így készült a film
Yves Robert állítólag mindig csodálattal tekintett a manipuláció mestereire, a titkos ügynökökre, akik másnak adják ki magukat, mint akik valójában. Egyszer találkozott Gilles Perrault újságíróval, aki Az 51-es dosszié című magyarul is megjelent könyvét arra a helyzetre építette fel, hogy valaki tudtán kívül kerül egy titkosszolgálati megfigyelés középpontjába. Perrault részletesen elmagyarázott a rendezőnek minden ravasz titkosszolgálati praktikát. Robert nagyszerű ötletnek tartotta, hogy filmet forgasson arról, hogy egy gyanútlan ember a titkosszolgálat fogaskerekei közé keveredik, de a témát nem drámai oldalról akarta megközelíteni, mint Perrault, hanem inkább a humor felől. (Emlékezzünk meg arról is, hogy ezt az alaphelyzetet – gyanútlan és ártatlan ember keveredik valamilyen kémkedési ügybe – Hitchcock évekkel korábban több filmjében is feldolgozta, és ha nem is kifejezetten vígjátéki felfogásban, ám a humort nem teljesen mellőzve.) A Gaumont producere, Alan Poiré arra biztatta a direktort, hogy írjon egy forgatókönyvet ebből az ötletből. Társírónak Jean-Loup Dabadie-t javasolta, akivel Robert a Clérambard (1969) című filmjének forgatókönyvét írta. Dabadie azonban úgy találta, hogy ez a téma valahogy nem illik hozzá, és Francis Vebert ajánlotta maga helyett, aki épp akkoriban aratott nagy sikert a Volt egyszer egy zsaruval.


Veber visszaemlékezései szerint Robert meglehetősen homályos elképzelésekkel érkezett az első megbeszélésre. Elmondta, hogy egy parodisztikus kémfilmet szeretne forgatni, és ehhez pillanatnyilag csak annyi ötlete van, hogy egy fickó megérkezik egy repülőtérre, és valami olyan mozdulatot tesz, amelyet a titkosszolgálat jelen lévő emberei valamiféle titkos kódként értelmeznek. Vebernek először Henri-Georges Clouzot Magyarországon kevésbé ismert filmje, A kémek (1957) jutott eszébe, amelyben Peter Ustinov és Curd Jürgens játszotta a főszerepeket. Ebben egy elmegyógyintézet orvosa tekintélyes összegért cserébe beleegyezik abba, hogy soron kívül egy új beteget – valójában egy kémet – fogadjon. A doktor rövidesen titkosszolgálati játszmák kereszttüzében találja magát, mert kémek és ellenkémek jelennek meg, hogy megtalálják az elmebetegek között elrejtett férfit, és ahogy múlik az idő, egyre áttekinthetetlenebbé válik, hogy valójában ki kicsoda. Veber úgy döntött, hogy az ő történetében is titkosszolgálati intrikák körül bonyolódnak az események: az alkalmazott titokban a főnöke helyére pályázik, és mindent megtesz, hogy megbuktassa őt. A főnök azonban tudomást szerez törtető beosztottja tervéről, és ellentervet eszel ki – s itt jön képbe a magas szőke. A forgatókönyv kidolgozásához Veber és Robert felhasználták egy izraeli hegedűművész, Igal Shamir önéletrajzi elemeket is tartalmazó fikciós regényét, amely La Cinquième Corde (Az ötödik húr) címmel 1971-ben jelent meg. A film eredeti befejezése az lett volna, hogy Perrint lelövik a repülőtéren, Perrache pedig bevallja az általa megmentett Milan ezredesnek, hogy homoszexuális, majd édes kettesben elrepülnek. Ezt az elképzelést szerencsére elvetették. (Érdekesség, hogy Veber több forgatókönyvében is megjelenik a homoszexualitás motívuma, de a szerző ezzel kapcsolatos humora inkább csipkelődő, mintsem alpári vagy sértő.) 


A két férfi közösen dolgozott a szkripten, amely eleinte La Boîte munkacímen futott. Egyik megbeszélésük közben Robert megjegyezte, hogy a magas szőke szerepét Claude Rich-nek szánja, akivel a Les copains (1965) című filmjében már dolgozott. Veber inkább Pierre Richard-t javasolta, akinek a külseje szerinte nem tipikusan komikus, és épp ez válhatna a készülő film javára. Yves Robert a homlokára csapott, hogy ez neki magától miért nem jutott eszébe, hiszen Richard hovatovább az ő felfedezettje, tőle kapta első nagyobb szerepét a Boldog Alexandre-ban (1968). Innentől kezdve kifejezetten közös kiszemeltjükre gondolva írták tovább a szerepet. Nagy meglepetésükre a Gaumont határozottan ellenezte Richard szerepeltetését, mondván, hogy nem vonzana elég nézőt. A film gyártásában azonban Robert és felesége, Danièle Delorme cége, a Madeleine Films is részt vett, így tehát a direktor társproducerként csapott az asztalra, és határozottan kijelentette, hogy szó sem lehet senki másról, csak Richard-ról. A Gaumont meghátrált, és előállt azzal a javaslattal, hogy akkor Maurice szerepét Jean Carmet helyett Jean Lefebvre játssza. Robert viszont már Carmet-nak ígérte a szerepet, aki – miután elolvasta a szkriptet – arra kérte őt, hogy más szóba jöhető színésznek ne is mutassa meg a forgatókönyvet, mert Maurice annyira jó szerep, hogy mindenképpen szeretné eljátszani. Robert betartotta az ígéretét, és a Gaumont végül ebben is elfogadta a döntését. Carmet aggódott amiatt, hogy az ő kissé lassabb játékstílusa hogyan egyeztethető majd össze Richard játékának sokkal pergősebb tempójával. Ennek ürügyén a vicces kedvű stáb néhányszor jól megtréfálta őt, végül megnyugtatták, hogy aggodalomra semmi oka, mert tökéletesen beleillik az együttesbe, és a film humorának egyik forrását épp kettőjük eltérő habitusa jelenti.


Christine szerepét Robert és Veber eredetileg Anne Duperey-nek szánta, aki a Balszerencsés Alfrédban (1971) már játszott Richard-ral. A Gaumont részéről Alain Poiré viszont Mireille Darcot ajánlotta, aki egy személyes találkozás alkalmával teljesen elbűvölte őt. Robert és Veber elfogadta a javaslatot, mert Mireille különleges szépsége és vonzereje szerintük is illett a figurához, míg Duperey szerepeltetése túlságosan emlékeztette volna a nézőket a Balszerencsés Alfrédra. Mireille eleinte nem akarta elfogadni a szerepet, de akkori élettársa, az üzletemberként is sikeres Alain Delon rábeszélte, mert valószínűleg ráérzett arra, hogy a készülő film nagy siker lesz. A színésznő ruhatárát illetően az alkotóknak nem voltak különösebb elképzeléseik, ezért Mireille úgy döntött, hogy jó barátjával, Guy Laroche divattervezővel beszéli meg az öltözködését. Együtt tervezték meg azt a bizonyos fekete ruhát, amelynek a nyakkivágása nem előre, hanem hátulra került. Laroche asszisztense, Monique Valençais azt javasolta, hogy a kivágás legyen egészen mély, annyira, hogy kilátszódjon a színésznő popsijának felső része. Mireille nem lelkesedett ezért az ötletért, a divatdiktátornak viszont nagyon tetszett. A végső szót persze a rendező mondta ki, aki egyeztetett Veberrel. Számukra az volt a legfontosabb, hogyan lehet ebből is valamilyen poént kihozni, úgy felvezetni a különleges öltözéket, hogy az ne csupán Christine bájait szemléltesse, hanem a helyzet komikumát is megteremtse. Miután megszületett a megoldás, a ruha természetesen bekerült a filmbe. Nemcsak Mireille Darc, hanem Bernard Blier és Jean Rochefort is Poiré közreműködésének köszönhetően írta alá a szerződést. Mindketten remekül tudtak együtt dolgozni Robert-rel. A direktor néhány év múlva Rochefort főszereplésével forgatta a Sokat akar a szarka… (1976) című vígjátékát is. 


A zene
A Bukarestben született román–francia zeneszerző, Vladimir Cosma (* 1940) korábban már kétszer is dolgozott Pierre Richard-ral, hiszen ő írta A szórakozott és a Balszerencsés Alfréd zenéjét is. A Magas szőke férfi fő zenei motívumát kezdetben a leghíresebb kémszéria, a James Bond-sorozat főcímzenéjének utánzataként képzelték el az alkotók, abból kiindulva, hogy a főhőst szuperkémnek hiszik, de nem az, ezért a zene is emlékeztessen egy kémfilmre, de azért ne legyen teljesen ugyanolyan. Cosma úgy ítélte meg, hogy képtelenség e koncepció jegyében igazán jó filmzenét írni, és más megoldást talált. François Perrin alakjához a pánsíp hangját kapcsolta, mely hangszer egyszerre keltett rejtélyes és ironikus, humoros hatást. Francis Vebernek viszont egyáltalán nem jött át ez a kettősség, és azt kérte Alan Poiré-tól, hogy mellőzzék Cosma szerzeményét, mert teljesen felesleges, egyáltalán nem hatásos. Poiré és Robert azonban más véleményen volt, és az ő akaratuk érvényesült. (A pánsípot e hangszer világhírű művésze, a Cosmához hasonlóan román Gheorghe Zamfir szólaltatta meg.)


A folytatás
A Magas szőke férfi felemás cipőben nagy sikert aratott egész Európában. Csak Franciaországban közel három és félmillióan látták, és ott ezzel az eredménnyel az 1972-es esztendő kilencedik legsikeresebb filmje volt. Yves Robert opusza rangos szakmai díjjal is büszkélkedhet, hiszen az 1973-as nyugat-berlini filmfesztiválon megosztott Ezüst Medve-díjat kapott. Ugyanezzel a stábbal készült a folytatás is, A magas szőke férfi visszatér, amely 1974 decemberében került a francia mozikba. Az események három hónappal az első rész történései után játszódnak. Perrin jól megérdemelt vakációját tölti Rióban, természetesen a szépséges Christine társaságában. Mindent megtud tőle Milan és Toulouse praktikáiról, ezért levelet ír Maurice-nak, hogy megnyugtassa a barátját, tényleg nem hibbant meg, és valóban megtörtént mindaz, ami miatt Maurice-t most őrültnek hiszik. A levelet elfogja a titkosszolgálatnál dolgozó Cambrai kapitány, aki Milan ezredes öngyilkosságának körülményeit vizsgálja. Gyanakszik Toulouse-ra, s hogy leleplezze őt, neki is szüksége lesz a magas szőke közreműködésére…


A remake
Az 1985-ben bemutatott Magas barna férfi felemás cipőben a harmadik amerikai Veber-remake volt. Az elsőt (Haver, haver, 1981) Billy Wilder rendezte A bajkeverő alapján, Walter Matthau, Jack Lemmon és Klaus Kinski főszereplésével. A második (A kis terrorista és a játékszer, 1982) Richard Donner nevéhez fűződik: a kiindulási alapot A játékszer jelentette, Pierre Richard helyére a színes bőrű Richard Pryor lépett. A Magas barna férfi felemás cipőben a 20th Century Fox produkciójaként valósult meg, a rendezői székbe Stan Dragoti ülhetett. 1972 és 1991 között Dragoti összesen hat mozifilmet rendezett, olyan feledhető vígjátékokat, mint a Szerelem első harapásra (1979), A kispapa (1983) vagy a Papa, én nő vagyok! (1989). Egyik sem mondható olyan klasszikusnak, amelynek poénjait évek múlva is hahotázva idézi fel a néző, és ugyanez mondható el a Magas szőke férfi… remake-jéről is. Az amerikai változatban a magas férfi nem szőke, hanem barna, felemás cipője pedig fekete-piros: az alkotók nyilván azt gondolták, ez a harsány színpárosítás sokkal viccesebb. A főszerepet Tom Hanks vállalta, aki az előző évben két sikeres vígjátéknak (A nagy csobbanás, Legénybúcsú) köszönhetően került a figyelemre méltó sztárjelöltek közé. További fontosabb szereplők: Lori Singer, Dabney Coleman, Charles Durning, Carrie Fisher és Jim Belushi. A forgatás pontosan három hónapig tartott: 1984. július 22-én kezdődött, és október 22-én ért véget. A tizenhat millió dolláros költségvetésből készült remake az Egyesült Államokban alig több mint nyolcmilliót hozott csupán a konyhára. De miért is tetszett volna a közönségnek egy olyan film, melyet maga a főszereplő sem tart jónak?


Magas szőke férfi felemás cipőben (Le Grand Blond avec une chaussure noire, 1972) – francia filmvígjáték. Írta: Francis Veber és Yves Robert. Operatőr: René Mathelin. Zene: Vladimir Cosma. Díszlet: Theo Meurisse. Jelmez: Guy Laroche. Vágó: Ghislaine Desjonquères. Rendezte: Yves Robert. Főszereplők: Pierre Richard (François Perrin), Bernard Blier (Bernard Milan), Jean Rochefort (Louis Marie Alphonse Toulouse ezredes), Mireille Darc (Christine), Colette Castel (Paulette), Jean Carmet (Maurice), Paul Le Person (Perrache), Jean Obé (Botrel), Robert Castel (Georghiu), Jean Saudray (Poucet), Maurice Barrier (Chaperon), Roger Caccia (Boudart úr). Magyarországi mozipremier: 1974. november 14.

A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már...