A következő címkéjű bejegyzések mutatása: drámák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: drámák. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. június 12., vasárnap

MEZTELEN VAGY

Messziről jött ember azt mond, amit akar, mindazonáltal jómagam már akkor felfigyeltem a magyar Gyöngyössy Imre és az olasz Pier Paolo Pasolini szellemi rokonságára, amikor még mit sem tudtam arról, hogy Gyöngyössyt „a magyar Pasolini”-ként is emlegeti a szaksajtó, és ő maga is egyik mesterének tekintette olasz kollégáját. Mi a közös kettőjükben? Például az, hogy műveikben egyszerre van jelen a baloldali szemlélet és a vallás iránti fogékonyság. Mindketten őszintén érdeklődtek a társadalom számkivetettjei, a nincstelenek sorsa iránt. A hitelesség érdekében gyakran foglalkoztattak amatőröket, és filmjeikben megfigyelhető a képzőművészet (különösen a festészet) erőteljes hatása. Gyöngyössy érdeklődése a cigányság helyzete és sorsa iránt bátran párhuzamba állítható Pasolininek a lumpenproletárok vagy éppen a harmadik világ iránti vonzódásával. Az 1972-ben bemutatott Meztelen vagy – Gyöngyössy második játékfilmje – cigány miliőben játszódik ugyan, de az alkotó szándéka szerint önvallomás is, amely általános érvényű kérdéseket fogalmaz meg: „Azáltal, hogy a cigányok révén vallok önmagamról s általános gondolati problémáimról – úgy érzem –, a legnagyobb tiszteletet adom meg a cigányoknak. De nem »cigány-filmet« készítek a szó szociológiai, etnográfiai értelmében… Engem alapvetően a megváltás-problematika érdekel, a szó praktikus és filozófiai értelmében: felszabadíthatja-e az egyik ember a másikat; az emberek közötti kapcsolatok teremthetnek-e – és miként – valódi belső, felszabadító emberi kontaktust; egészen a kérdés mitikus magasfeszültségéig: az emberiség teljes felszabadításának gondolatáig.” Bár az opusz tartalmaz tényleges meztelenséget is, a cím elsősorban szimbolikus jelentőségű, a lélek meztelenségét jelenti. Gyöngyössy abban bízott, hogy a film többet mond majd a nézőknek, mint előző alkotása, a Virágvasárnap (1969), ugyanakkor számolt az előítéletekkel is, melyeket szeretett volna eloszlatni.


A történet
„A végső határán vagyok annak, ahol befejeződnek a szavak és elkezdődnek a tettek. Ez a legkritikusabb pont egy ember életében. A legharcosabb szavak is felhasználhatók önvédelmi manipulációra, karrierizmusra. Vedd úgy, hogy öngyilkos lettem, Demeter. Ki akarok cserélődni az utolsó sejtemig. Szakítottam, magammal és veletek. Az írással, a díszcigányságommal, az intellektuális vitákkal, a szalonokkal, amiknek érzékeny szelleme annyira tudott azonosulni a putrik szellemi nyomorával. Az ellenzéki handabandázással, a divatos szociológusokkal, a belvárossal... Ha jót akarsz nekem, ne nyomozzatok utánam. Semmit sem akarok vinni magammal. Még a bőrömet is le akarom vetni. Az az ösztön hajt csak, hogy könyörtelenül megismerjem őket és magamat. Üres palatábla vagyok. Semmit sem hoztam magammal.”


A cigány származású művész, Gera végleg maga mögött hagyja a városi életet, és visszatér az övéi közé, a cigánytelepre, ahová magával viszi magyar barátját, Lénártot is. Befogadják, ugyanakkor gyanakvással figyelik őket, hogy milyen szándékkal jöttek, hiszen innen mindenki inkább elmenni akar. Azt sem értik, a két jövevény miért érdeklődik annyira a cigány törvény, a romani kris iránt. Vannak persze, akik szeretettel fogadják a segítő szándékú fiatalembereket, sőt Dina, a cukorbajos cigány lány szerelmes lesz Lénártba. A meg nem értés, a gyanakvás és a fokozódó feszültség végül többszörös tragédiába torkollik…


Gyöngyössy Imre a filmről
„A dráma tehát az áldozatvállalás és a bizalom, s a kötődés kérdéseiről szól, ami megítélésünk szerint minden becsületes értelmiségi alapproblémája, aki századunk második felében él és gondolkodik. Központi, erkölcsi kérdés ez minden öntudatra ébredő ember számára: nincsenek néptől elszakadt karrierek. A konformizmus nem a gépkocsi tulajdonjogában jelentkezik. A konformizmus ott jelentkezik, amikor a gondolat elszakad a tettől. Ezek a film központi problémái, és ezek egyáltalán nem cigánykérdések. A cigány környezet csak lehetőséget adott, hogy a bennünk élő mai problémákat élesebben fogalmazzuk meg.”


A főszereplő
Oszter Sándor 1948. szeptember 2-án született Győrött. Édesapja, Oszter Sándor malomtulajdonos volt, édesanyja Bellavári Éva. Két hónapos korában életveszélyes tüdőgyulladáson esett át. A Révai Gimnázium tanulójaként a humán tantárgyakat szerette: a történelmet, a földrajzot és a képzőművészetet. Sok irodalmi versenyt is nyert. Festőművésznek készült – ezt a vonzódását édesanyjától örökölte –, de amikor egy mester „lehümmögte” a munkáit, úgy döntött, inkább színész lesz. 1967 és 1971 között végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A felvételin Balassit, Bessenyeit, Bornemiszát, Petőfit és Illyés Gyulát szavalt. Illyés egyébként személyesen ismerte őt: annyira megtetszett neki, ahogy a tizenéves fiú szavalta az egyik versét, hogy a felvételi bizottság figyelmébe ajánlotta őt. Oszter 1969-ben állt először a kamerák elé, egy újságírót játszott Magyar Dezső Agitátorok (1969) című alkotásában. A Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulója alkalmából forgatott filmet dobozolták, mert az illetékesek szerint „Che Guevara és a lázas forradalmiság kultuszát erősíti”. Az új tehetségekre igen fogékony Bacsó Péter Oszterre bízta a Kitörés (1971) című drámájának főszerepét. A „modern Julien Sorel-történet” főhőse, Fonyód Laci a nők révén próbál karriert csinálni, ami eleinte sikerül is, ám a fiatalember egy idő után kénytelen választani a morális és az amorális életfelfogás között. Alakításáért Oszter megkapta a legjobb férfialakítás díját az 1972-es San Remó-i filmfesztiválon. Akkori magyar szokás szerint nem utazhatott ki a díj átvételére, „illetékes elvtársak” utaztak helyette Nyugatra.


Oszter országos hírnevét Szinetár Miklós sokat vitatott-gúnyolt tévésorozata, a Rózsa Sándor (1971) címszerepe alapozta meg. Szinetár állítólag hosszú évek óta dédelgette magában ezt a tervét, s a főszerepet kezdetben a tragikus körülmények között elhunyt Soós Imrének szánta. A főiskolán találkozott Oszterrel, és azt tanácsolta neki, hogy tanuljon meg lovagolni. A színész így emlékezett erre a munkájára: „A megszokott módszerek mellett sok élményt gyűjtöttem forgatás közben a tanyasi emberektől. Próbáltam közel férkőzni a gondolkodásukhoz, életfelfogásukhoz. A forgatás színhelye közelében lévő kocsmában esténként külön asztal várt rám, nem Oszter Sándor színészre, hanem Rózsa Sándor népi hősre. Jöttek az emberek a környékről, betyárnótákat énekeltek, történeteket meséltek. Keresték és bizonygatták családjuk régi személyes kapcsolatait Rózsa Sándorral. Elmondták, hogy ükapjuk, ükanyjuk ismerte a betyárt. Talán ezekben a kellemes órákban értettem meg, miként kötődik annyi népi történet Rózsa Sándor személyéhez.” A főiskola befejezése után Oszter a Vígszínházhoz szerződött. 1976 és 1978 között szabadfoglalkozású művész volt. 1978-ban szerződött a Nemzeti Színházhoz, ahonnan önként távozott, mert nem kapott tehetségéhez méltó feladatokat. 1989-ben megint a szabadúszást választotta, majd 1992-ben visszatért a Nemzetibe. 2008-ban csatlakozott a Békéscsabai Jókai Színház társulatához.


Filmes blog lévén szokásunk szerint Oszter esetében is a filmes munkákra koncentrálunk. A Meztelen vagy (1972) cigány festője remek lehetőséget jelentett arra, hogy a művész megszabaduljon Rózsa Sándor skatulyájától, amely azonban élete végéig elkísérte. Főszereplője volt az Egy srác fehér lovon (1973, Palásthy György) című filmnek, és egy kisebb szerepet kapott a Hajdúk (1975, Kardos Ferenc) című drámában. Játszott a Nyugat-Európában népszerű kalandfilmsorozat, a Rutger Hauer nevével fémjelzett, Magyarországon forgatott Floris von Rosemund (1975) egyik epizódjában is. Eredetileg ő lett volna a főszereplője a Kopjások (1975, Palásthy György) című történelmi kalandfilmnek, de a korabeli maszktechnikával nem tudták megoldani, hogy hitelesen öregedjen a történet során, ezért csak egy kisebb szerepet osztottak rá. Olyan közkedvelt filmekben is foglalkoztatták, mint A csillagszemű (1977, Markos Miklós), a 80 huszár (1978, Sára Sándor) és Az erőd (1979, Szinetár Miklós). Színpadon több mint százszor játszotta nagy sikerrel a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz-mű főszerepét. Ennek ellenére amikor 1978-ban Sík Ferenc megrendezte a filmváltozatot, Oszter csak sokadjára jutott az alkotók eszébe, miután több mint egy tucat fiatal színésszel is sikertelen próbafelvételek készültek. Filmográfiájában unikum a Hordubal (1980) című szlovák film, melynek címszereplője (Anatolij Kuznyecov) öt év amerikai távollét után tér haza a falujába, ahol értesül arról, hogy felesége (Libuše Geprtová) – aki halottnak hitte őt – viszonyt kezdett a fiatal istállófiúval (Oszter Sándor), aki felvirágoztatta a gazdaságot.


Oszter a nyolcvanas évektől főleg tévéfilmekben szerepelt, mindazonáltal mozifilmjei között akadnak még figyelemre méltó darabok. Közéjük tartozik Gaál István alkotása, a Cserepek (1981), Gyöngyössy Imre Oscar-díjra is jelölt katartikus drámája, a Jób lázadása (1983) és az 1848-as szabadságharc után játszódó Vadon (1988, András Ferenc). A Tejesembert játszotta Árpa Attila Argó (2004) című akció-vígjátékában, melynek 2015-ös folytatásában is visszatért. Utoljára 2019-ben filmezett: A csoda (2019, Belső Marcell) című rövidfilmben állt a kamerák elé. Oszter Sándor kétszer nősült. Első házasságát huszonegy éves korában kötötte gimnáziumi szerelmével. Emiatt a családja kitagadta, ám a házasság végül azért bomlott fel, mert a feleség félrelépett. Második felesége Failoni Donatella zongoraművész volt. 1979-ben házasodtak össze, a következő évben született a lányuk, Alexandra. Oszter üzletemberként is nevet szerzett magának, egy ideig például a Parádsasvári Üveggyár tulajdonosa volt. Az új évezredben gyakran szerepelt a bulvármédiában. Nagy visszhangot váltott ki az a büntetőpere, melyben hat társával együtt befolyással való üzérkedéssel vádolták meg (esetében felmentő ítélet született), 2015-ben pedig 140 óra közmunkára ítélték, mert állítólag ittas állapotban egy oszlopnak hajtott a MOM Park mélygarázsában. Eljárás indult ellene akkor is, amikor engedély nélkül egy tórendszert építtetett ki diósjenői kastélya mellett. Feleségével tökéletes egyetértésben élt évtizedekig, felnőtt lányával azonban néha viharosra fordult a kapcsolata. Így például nehezményezte, hogy lánya meztelenül pózolt a Playboynak, amire Alexandra azzal vágott vissza, hogy fiatalkorában apja is meztelenkedett. (A célzás alighanem Gyöngyössy jelen filmjére vonatkozott.) Oszter Sándor 2021. október 29-én szívinfarktusban hunyt el Balatonrendesen.


Így készült a film
A Meztelen vagy előzményei kapcsán Gyöngyössy Imre elmondta, hogy mindig is érdekelték a cigányság problémái. Még főiskolásként vett részt Sára Sándor Cigányok című rövidfilmjének elkészítésében. (Anélkül hogy ezt az infót kétségbe akarnám vonni, meg kell jegyeznem, hogy itt valami nem teljesen stimmel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem adatbázisa szerint ugyanis Gyöngyössy 1956 és 1960 között végezte el a rendezői szakot, régi újságokban viszont az olvasható, hogy 1961-ben diplomázott. Sára rövidfilmjét azonban 1962-re vagy 1963-ra datálják az online források, így valószínűleg Gyöngyössy már nem főiskolásként dolgozott benne.) Érdeklődését már akkor felkeltette a téma, és írt is egy forgatókönyvvázlatot, amelynek egyes elemei a Meztelen vagy forgatókönyvében is megjelentek. Gyöngyössy állandó munkatársa, Kabay Barna 1973-ban kapta meg a rendezői diplomáját. Még főiskolásként ő is forgatott egy kisfilmet a cigányokról, ennek érdekében közel egy évig kijárt egy cigánytelepre, és Gyöngyössy is vele tartott. Ketten együtt írták a Meztelen vagy forgatókönyvét, de már nem szociológiai dokumentumfilmben, hanem egész estés játékfilmben gondolkodtak. Gyöngyössy hangsúlyozta, hogy a film ugyan szorosan kötődik a cigány tematikához, elvégre hangsúlyt kap benne a helyzetük, egymáshoz és a magyarokhoz való viszonyuk, a főhős problémája mégis általánosabb érvényű. „Maradjanak-e továbbra is a »belvárosban«, vagy menjenek vissza azokhoz, »akikből vétettek«. Vállalják-e önmagukat, s egyúttal ezek a közösségek – cigányok és nem cigányok – vállalják-e így őket? Úgy gondolom: a film ily módon többről szól, mintsem csak a magyarországi cigány helyzetről. Hiszen szerintem a század második felében szinte a világ valamennyi értelmiségije számára nagyjából hasonló módon vetődik fel ez a kérdés, amelyre a nagyon különböző életutak adják a különböző válaszokat.”


Gyöngyössy felfigyelt arra, hogy nagyjából a hatvanas évek közepétől a cigányság körében minőségi tudatváltozás következett be, kezdett kialakulni egy cigány értelmiség, amely vállalja önmagát, népének sorsát. Gera személyében egy olyan festő főhőst választott, aki kiszakadt eredeti környezetéből, anyagilag és erkölcsileg elismerik, ám a lelkiismereti válság arra készteti, hogy visszatérjen az őt elindító közösségbe, és mindent újra akar kezdeni a legelmaradottabbakkal. Ugyanakkor nemcsak azonosul az eredeti közösségével, hanem folyamatosan polemizál is vele. Ez az ambivalens viszonyulás vezet odáig, hogy Gera szembekerül saját közössége egy részével. Gyöngyössy szándékosan tért el a korábbi magyar filmek azon sémájától, mely szerint a válságba került főhős lényegében feltöltődni megy vissza eredeti közösségébe, és ha a válsága esetleg nem is múlik el, mégis mindig visszatér a megszerzett életformájához. Mindemellett a film egyfajta passiótörténet is: „Engem tulajdonképpen a megváltás problematikája érdekel, a szó praktikus és filozófiai értelmében: felszabadíthatja-e az egyik ember a másikat, megváltható-e ember ember által; az emberek közötti kapcsolatok jelenthetnek-e – és miként – valódi felszabadító emberi kontaktust; egy ember vagy több ember fölszabadíthatja-e a saját népét, illetve egyik nép a másik népet? Ez a kérdéskomplexum érdekel etikailag és filozófiailag, a legszubjektívebb szférákat érintően.”


A Gerát alakító Oszter Sándor is hasonlóan értelmezte a szerepét: „A filmben egy cigány Krisztust alakítok, aki a megváltás profán mítoszát járja végig.” A film azonban megenged olyan értelmezést is, hogy valójában Gera vízióit, érzelmi-gondolati világának kivetülését láthatjuk, hiszen a történet a folyóparton kezdődik a főhős meditációjával, és a záróképben is a folyóparton pillantjuk meg őt. A történet során Gera állandó társa a „fehér fiú”, Lénárt. Gyöngyössy hangsúlyozta, hogy szerepeltetésével nem az volt a célja, hogy valamiféle „barátságdrámát” alkosson, és nem akarta különösebben magyarázgatni azt sem, hogy Lénárt miért dönt úgy, hogy Gerával tart a cigánytelepre. Szerinte a hetvenes évek elején nem volt semmi különleges abban, ha egy értelmiségi fiatalember érdeklődni kezdett más népek problémái és sorsa iránt, mint ahogy Lénárt tette a cigánysággal kapcsolatban. Gyöngyössy azért is fontosnak tartotta Lénárt szerepeltetését, hogy az alapprobléma általános érvénye még jobban kidomborodjék, Lénárt ugyanis a magyarokkal szembekerülve azonosul a cigányokkal.


Az egy hónaposra tervezett forgatást 1971 júliusában kezdték meg a Miskolchoz közeli Sály község határában levő Tarizsa nevű cigánytelepen. (Egyes forrásokban a helyszínt Dankó-telepként említik.) Gyöngyössy szerint a magyar filmtörténetben talán először fordult elő, hogy ennyire összefonódott a szereplő- és az alkotógárda. A forgatás előtt az alkotók az egész országot bejárták, így toborozták az amatőr szereplőket. Tarizsán eleinte gyanakodva fogadták őket, de aztán kezdtek eltünedezni a forgatókönyvek, mert mindenki el akarta olvasni – vagy felolvastatta magának –, hogy mihez is kérik a segítségüket. Hamarosan kialakult a bizalom a filmesek iránt. A kiválasztott cigány szereplők közül jó néhányan írástudatlanok voltak, ezért keresztekkel írták alá a szerződésüket. Ugyanakkor hihetetlenül gyorsan megtanulták mindazt, amit a filmbeli játék megkívánt tőlük, és remekül rögtönöztek a kamerák előtt. A korabeli filmhírek szerint a cigány szereplők cigány nyelven beszéltek, szövegüket feliratozták. Gyöngyössy az esetleges külföldi forgalmazás vonatkozásában szinkrontilalmat akart kikötni, hogy minél szélesebb közönségréteg ismerje meg a cigányok nyelvét. A rendező különösen elégedett volt a tizenhárom esztendős, „nem köznapi módon tehetséges” Rácz Irénkével, akire Sarkadon találtak rá. A legfontosabb női szerepre sokáig nem volt jelölt az egész országra kiterjedő szereplőkeresés ellenére sem. Végül ott helyben, Tarizsán találták meg a legmegfelelőbb szereplőt, akit a telep lakói ajánlottak, és a filmesek addig nem is találkoztak vele.


Az egyik epizódszerepre a salgótarjáni naiv festőt, Balázs Jánost kérték fel, aki tizenöt képével utazott a Tarizsa-telepre. Róla így beszélt a rendező: „Képei kitűnően érzékeltetik azt a mitikus világot, amit filmünk igyekszik megfogalmazni. Festményei különösek. Nem tudom másképpen jellemezni, csak úgy, hogy az ősi mítoszok nyelvén fejezi ki az atomkor vízióit.” Ugyanakkor a film végső változatában Balázs nem jelenik meg: nincs tudomásom arról, hogy végül a szereplést nem vállalta-e, vagy esetleg a vágáskor maradt ki az ő jelenete. Gyöngyössy azt is elmondta, hogy a Balázzsal való találkozás után döntött úgy, hogy Gera festőművész legyen. Korábban csak sejtetni akarta, hogy valamiféle művészemberről van szó. Azzal, hogy épp festővé tette őt, a képi megfogalmazás is egyszerűbbé vált. (Következő filmje, az 1974-ben bemutatott A szarvassá vált fiúk Lukács Sándor által alakított szereplője is festő, akinek képei a film vizualitásának fontos részét alkotják.) Gyöngyössy egyik korabeli nyilatkozatában azt mondta, Oszteren kívül kizárólag cigány szereplői vannak a filmnek, ám ez az állítás nem fedi teljesen a valóságot, hiszen Lénárt megformálója, Szeghő István – akkoriban matematika szakos egyetemi hallgató – nem roma volt, ahogyan tudomásom szerint Cserhalmi Erzsi és Kézdy György sem. Gyöngyössy eredetileg azt szerette volna, ha Gerát egy cigány értelmiségi játssza, de a kitartó kutatás ellenére sem talált megfelelő jelöltet. Oszter Sándort úgy instruálta, hogy amit csak lehet, tegyen félre a színészi eszközeiből, hogy azonosulni tudjon a civilekkel.


Bár a színészi játékban Gyöngyössy a különbségek minimalizálására törekedett, formailag mégis érzékeltetni akarta a hős és közege különbözőségét: Gera személyét stilizálva ábrázolta, míg a cigány közeg megmaradt a maga természetes valóságában. „Ami a reálisabb, nyersebb és a stilizáltabb fogalmazásmód együttesét illeti, a film építkezésében a kórus és a szólóének együttesének zenei szerkezetével számoltunk, ami úgy is jelentkezik, mint a tömegjeleneteknek és a szólójeleneteknek az összefonódása. Ettől is azt reméltük, hogy az információs realitást és a stilizált költői megfogalmazást valamilyen módon szervesen összeköti. Ebből a szempontból a szándékhoz legközelebb eső megvalósulás talán a kislány sorsának képsoraiban jött létre. A kislány mindig jelen van a tömegjelenetekben, az improvizációikon mint résztvevő, majd kiszakad a közösségből, és kitárulkozik a maga végletes magányosságában; s végül erre válaszként ismét a kórus következik a virrasztási jelenetben. Ez a váltakozás, a szólók és a harsányan improvizáló közösségi jelenetek váltakozása egyébként több ponton is jelen van a filmben.”


A forgatás során egy igazi lányszöktetésre is sor került, ami a romák körében még napjainkban is előfordul. A filmesek teljesen kétségbe estek, hiszen az ő szemszögükből az történt, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt két fontos szereplő. Az egyik helybéli öregnek mondták el, hogy milyen helyzetbe kerültek, és hogy egész addigi munkájuk kárba vész a két szereplő eltűnése miatt. Az öreg vállalta, hogy előkeríti a szerelmeseket. Egy kocsit biztosítottak számára, és másnap valóban vissza is hozta a két fiatalt, így folytatódhatott a munka. Az egyik jelenetben egy disznót telepítenek egy putriba. A saját közegükben élő cigányok rögtön leállíttatták a felvételt, mondván, hogy ez az eset valójában a szomszédos putriban játszódott le. A stáb azt gondolta, teljes egészében a saját fantáziájának terméke az a jelenet, amelyben a kislány – aki nem akar cigány lenni – bekeni magát fehér kőporral. Kiderült azonban, hogy az egyik cigány szereplő már egy éve várja, hogy a helyi patikába valamilyen „fehérítő kenőcs” érkezzen.


Romani Kris
Gyöngyössy Imre fia, Gyöngyössy Bence 1997-ben magyar–német–bolgár koprodukcióban készítette a Romani Kris című cigány témájú filmjét, melynek ő volt a forgatókönyvírója is Nagy András társaságában. Édesapjához hasonlóan ő is hangoztatta, hogy műve nem „cigány film”: „Mint minden más film, ez is egy történetet mesél el. A történet a lényeg, melynek szereplői jórészt cigányok. De maga a film nem keres sem szociológiai, sem emberi megoldást az ún. cigányproblémára, amiről mostanában annyit beszélünk. Egyébként sem hiszem, hogy egy műalkotás vagy műalkotások ezrei receptet adhatnának rá, vagy akár kiutat mutathatnának belőle. Ennél jóval bonyolultabb a dolog.” Tulajdonképpen egyfajta Lear király-variációról van szó, ámbár Gyöngyössy szerint a sztorinak van valóságalapja. Lovérnek, a kiváló cigány mesemondónak három lánya van. Élete akkor vesz tragikus fordulatot, amikor el akarják költöztetni a cigánytelepet. Indulatában leszúrja azt a tisztviselőt, aki költözésre akarja rávenni a telep lakóit. Ő maga inkább kimeszeli a házát, mielőtt lerombolnák, és elhatározza, hogy az államtól kapott pénzt szétosztja a lányai között. Egyetlen feltétele van: a lányoknak a falu színe előtt kell tanúságot tenniük apjuk iránt érzett szeretetükről, odaadásukról és hálájukról…


A főszerepeket Djoko Rosić (Джоко Росич), Szabados Mihály, Derzsi János, Diliana Dimitrova, Violetta Koleva és Silvia Pincu játszotta. Gyöngyössy különösen jó munkakapcsolatba került Rosićcsal, aki minden részletre kiterjedően készült fel a szerepre, sőt segített a macedón és a bolgár szereplőkkel való kommunikációban is. Az amatőr szereplők között voltak néhányan, akik a Meztelen vagyban is szerepeltek. A forgatás a Tarizsa-telepen zajlott, akárcsak az idősebbik Gyöngyössy filmje esetében. Az előkészületek is hasonlók voltak: „Komoly előkészítő munkát igényelt, hogy oda tudjunk menni forgatni ekkora apparátussal, negyven emberrel, teherautókkal, buszokkal. Én majdnem egy évig rendszeresen jártam le hozzájuk Tarizsára, a cigánytelepre. Beszélgettünk, velük ettem, velük aludtam. Ezek az emberek nagyon érzékenyek arra, hogyha valaki odamegy kamerával, felveszi, hogy nekik milyen rosszul megy, aztán soha többé nem látják” – nyilatkozta Gyöngyössy Bence. A filmet 1998. október 28-án mutatták be Magyarországon a Budapest Film forgalmazásában. Év végéig 146 előadást tartottak belőle, melyre 3510 néző váltott jegyet 1 076 170 Ft értékben.


KÉPGALÉRIA
Ahogy az akkoriban szokás volt, a Meztelen vagyhoz is készültek a mozikba kihelyezhető promóciós fotók. Régi és állandó segítőm, nicroeg a saját gyűjteményéből adta át ezeket a képeket, melyekből most néhányat itt is megmutatok. Nicroeg blogja, a Régi mozifilmes vitrinfotók igazi csemege a filmbarátoknak, hiszen képek segítségével több évtizedre kiterjedő filmtörténeti kalandozást tehetünk a Magyarországon is vetített filmek között.







Így látták ők
„Felismerhető, hogy Gyöngyössy Imre első filmje, a Virágvasárnap gondolatmenetét folytatja a Meztelen vagy központi alakjában. Ott Simon pap képviselte a közösséggel, a nyájjal való önzetlen egyesülés, a társsá válás, az átvállalás eszméjét, ám testvérében, Urénusz tanítóban megtestesült az antitézis is. A testvérvita ott is egy magasabb költői régióba emelkedett, mintegy magára öltve az egy lelkiismereten belüli vívódás és meghasonlás képét, s e képben kivetítve a forradalmi gondolat mitikus és racionális elemeinek heves ellentmondásait. Gerának is van fivére, akinek meggyónja titkolt érzéseit és elhatározásait, de aki a közösségi út kijelölésében mégis ellenlábasa. Ki a felvilágosultabb kettőjük közül? Gyöngyössy nem tesz fel ilyen kérdést, számára az emberi és társadalmi előrehaladásért vívott harcban a múlt homályából magunkkal hozott vágyak és hiedelmek eggyé fonódnak a tudatosság tanaival. Gyöngyössy szemléletében az teszi igazán küzdelmessé és áldozatossá a jövőt hordozó mozgalmakat, hogy azokat belülről is a múlthoz tapadó konfliktusok gyötrik. Ez ad filmjeinek fájdalmas kétszólamúságot. Az ő forradalmi lángolásában benne érezni a vezeklő szembenézés és tetemrehívás keservét, a győzelem érlelődésében az elbukók mártíriumát.”
(Sas György: „Történetek négy műfajban”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. május 20., 6–7. o.)


„Szép, tiszta rokonszenves alkotás. Szép abban, hogy gyengédséggel közeledik a nehéz mondanivalóhoz. Tiszta abban, hogy nem törődik az előítéletekkel, embernek mutatja azt, aki ember. Rokonszenves, mert nem hallgatja el ellenvetéseit sem, bírálatát sem – és azt szuggerálja: a találkozás cigányok és köztünk, tőlük is függ; attól, hogy akarják is ezt a találkozást. Nem csak tőlünk. Hisz a dolgunk ugyanaz, a kötelességünk is ugyanaz. A rokonszenv – mi másért al­kotta volna meg szép, tiszta, vonzó művét?! – nem kötelez megalkuvásra. Ez Gyöngyössy Imrének legszebb mondanivalója.”
(Thurzó Gábor: „Meztelen vagy”. In: Tükör, 1972. május 23., 12. o. – Kiemelések az eredeti szerzőtől.)


„Merő látszat, hogy a Meztelen vagy a cigányokról, vagy a nomád életforma és a modern civilizáció összeütközéséről szól. Sokkal inkább arról, amit Gyöngyössy rájuk vetít. Misztériumot, megváltást, dokumentumot, szimbólumot, kultuszt, realitást, s ki tudja még, mi mindent, oly szövevényes »rendbe« keverve, melynek követésére, bevallom, teljességgel képtelen vagyok – az azonosulásról nem is beszélve. […] A festő egy »fehér« fiút magával cipel, ismeretlen okból. Talán azért, hogy a film végén egészen fehér legyen: oltott mészbe lökik, így támolyog összevissza, a soha véget nem érő végjelenetben, mialatt barátjának a nyelvét borotvával kivágják, s egy görögdinnyét szétloccsantanak. Az utóbbi aktus korábban is ismétlődik. Szokás és szimbólum. Szimbólum a kő is, pedig még a jó fizikumú Oszter Sándor is alig bírja el. Mindegy, ezzel kell átúsznia – víz alatt – a Tiszát, közben meztelenre vetkőznie, majd meghalnia és föltámadnia. Szerencsére a rendező kegyelmes: a halálra és a föltámadásra külön snittet engedélyezett s az operatőrt se küldte a víz alatti vetkőzőszám fölvételére. Persze Oszternek nem ez a föltámadás volt a legnehezebb: hanem az, hogy életet leheljen az eleve halott figurába. Derekas föladat volt, s ahol hagyták, megbirkózott vele.”
(B. Nagy László: „A dilettantizmus rejtelmei”. In: Élet és irodalom, 1972. május 27., 12. o. – Kiemelések az eredeti szerzőtől.)


„…a Meztelen vagy figyelmet érdemlő alkotás. Azzá teszi elsősorban témaválasztása, kendőzetlen őszintesége, művészi igényessége, s néhány, valóban remekbe sikerült részlete. Szemmel látható, hogy Gyöngyössy nem olcsó közönségsikerre kacsintgat, elveti a kínálkozó kommersz megoldásokat, s filmje nemcsak szórakoztatni, hanem – elsősorban – elgondolkodtatni akarja a nézőt, segítségül hívni egy valós probléma feltárásához és a megoldás útjainak kereséséhez. A festőt Oszter Sándor alakítja meggyőzően, meglepő felkészültséggel. A többiek – a cigánysor lakói – önmagukat játsszák, ösztönös tehetséggel. Külön ki kell emelnünk az öngyilkos lány alakítóját, a még gyereklány Rácz Irénkét, aki véleményünk szerint nagy színészi ígéret.”
(Garai Tamás: „Meztelen vagy”. In: Képes Újság, 1972. június 17., 8. o.)


Meztelen vagy (1972) – magyar filmdráma. Forgatókönyv: Gyöngyössy Imre és Kabay Barna. Dramaturg: Bódy Gábor. Operatőr: Kende János. Zene: Petrovics Emil. Díszlet: Duba László. Jelmez: Vicze Zsuzsa. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Gyöngyössy Imre. Főszereplők: Oszter Sándor (Gera), Szeghő István (Lénárt), Fényes Tiborné (Gera anyja), Horváth László (Demeter), Kézdy György (Demeter bátyja), Cserhalmi Erzsi (Juli), Rácz Irén (Dina), Bruno Bigazzi (olasz fotós). Magyarországi bemutató: 1972. május 18.

TEAKBOIS LEGÉRDEKESEBB ÍRÁSAIBÓL





MÉG TÖBB GYÖNGYÖSSY IMRE!



ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?































2022. június 5., vasárnap

AZ ÁRTATLAN

Valószínűleg nincs még egy olyan alakja az egyetemes filmművészetnek, aki a csúcsról oly gyorsan a süllyesztőbe került volna – rögtön hozzáteszem: igazságtalanul –, mint az olasz Luchino Visconti. Első mozifilmje, a Megszállottság (1943) kapcsán még a neorealizmus atyjaként emlegették, amikor azonban az ötvenes években elfordult a túlhaladottá vált irányzattól, és új kifejezésformákat keresett, a kritikusok egyik első számú céltáblájává vált. Fejére olvasták, hogy a hanyatlás vizuálisan pompás freskóit alkotja meg, és szívesebben siratja a régit, ahelyett hogy lelkesen üdvözölné az újat. Még az olyan mesterművein is igyekeztek fogást találni, mint a Rocco és fivérei (1960) vagy A párduc (1963), nem beszélve az életmű utolsó tételeiről. A vádak közül természetesen nem maradt ki az sem, hogy látványos, illusztratív képeskönyvekké egyszerűsítette a világirodalom számos klasszikusát. Érdekes módon miközben maga Visconti is azon a véleményen volt, hogy nagy irodalmi művekből nem lehet nagy filmeket rendezni, mégis a világirodalom legbecsesebb darabjaiból szemezgetett. Utolsó filmje, a halála után bemutatott Az ártatlan (1976) ürügyén még az is elhangzott, hogy lényegében egy fasiszta érzelmű, idejétmúlt írót próbál rehabilitálni. Pedig Visconti már a forgatás idején hangsúlyozta, hogy emberileg sosem kedvelte D’Annunziót, íróként és költőként viszont elismeri őt, ám épp Az ártatlant nem tartotta igazán jó könyvnek. Amikor először olvasta, nem tetszett neki: szerinte a szerző Dosztojevszkij világát szerette volna újjáteremteni, de csak Paul Bourget szintjéig jutott el. Ugyanakkor a könyvet kiváló alapanyagnak tartotta egy filmhez, amelyben úgy tud saját véleményt mondani arról a korról, hogy nem hamisítja meg vele a szerzőt. Az ártatlan Olaszországban ugyan kereskedelmi sikert ért el, szakmai fogadtatását azonban inkább az elutasítás jellemezte. Évekkel később fedezték fel újra: több filmtörténész szerint egy vizuális mesterműről van szó, amely egész biztosan hatott például Martin Scorsesére is, amikor Az ártatlanság kora (1993) című filmjét forgatta. Az ártatlan szinkronizálva került a magyar mozikba 1979-ben. A rendező dr. Márkus Éva volt, a három főszereplőt Tordy Géza (Giancarlo Giannini), Halász Judit (Laura Antonelli) és Káldi Nóra (Jennifer O’Neill) szinkronizálta.


A történet
1891-ben járunk Rómában: az Olasz Királyság trónján I. Umberto ül. Tullio Hermil, a gazdag arisztokrata nem sokat törődik sem a látszattal, sem szépséges felesége érzéseivel: a nyilvánosság előtt is felvállalja gyönyörű szeretőjét, Teresa Raffo grófnőt. Engedelmes felesége, Giuliana beletörődött abba, hogy házasságukat már nem a lángoló érzelmek, hanem a „megbecsülés és tisztelet” tartja össze. A helyzet akkor változik meg, amikor Tullio hazatér egy firenzei utazásról, és értesül arról, hogy elhanyagolt felesége és a divatos fiatal költő, a jóképű Filippo d'Arborio között barátság szövődött, amely talán az érzékiségtől sem mentes. Tullio újra érdeklődni kezd a neje iránt, és a család nyári rezidenciáján megpróbálja visszahódítani. Hamarosan megtudja, hogy Giuliana gyermeket vár a költőtől, aki időközben Afrikába utazott, és egy fertőző betegségben elhunyt. Tullio abortuszra akarja rávenni a feleségét, Giuliana azonban megszüli a gyermeket. A férfi közömbösen fogadja az újszülöttet, aki akaratlanul is a házastársak közé állt. Amikor a család karácsonyi misére megy, a gyerekkel magára maradt Tullio végrehajtja szörnyű tervét: kiteszi a csecsemőt a nyitott ablakba, miközben odakint dermesztő hideg van. A kisded még aznap meghal. A csecsemőgyilkosságot nem lehet bizonyítani, de Giuliana tudja, hogy Tullio ölte meg a gyereket. Elhagyja a férjét, aki Raffo grófnővel vigasztalódik, neki önti ki a szívét. A közösen elfogyasztott pezsgőtől kábává lett Teresa ledől a kanapéra, és közben Tullio a pisztolyával öngyilkosságot követ el.


A szerző
Gabriele D’Annunzio olasz költő, író, esszéista és politikus 1863. március 12-én született Pescarában. Édesapja, Francesco Paolo Rapagnetta D'Annunzio (1831–1893) gazdag földbirtokos és egyben a város polgármestere volt, édesanyja Luisa de Benedictis (1839–1917). A családi legenda szerint a fiú először a Gaetano keresztnevet kapta, ezzel keresztelték meg, és később „angyali” külseje miatt kapta a Gabriele nevet. Több biográfusa szerint ennek a legendának semmi valóságalapja nincs. D’Annunzio tehetsége korán megnyilvánult: tizenhét éves korában, 1879-ben már megjelent első verseskötete, a Giosuè Carducci hatását tükröző Primo vere. 1881-ben felvételt nyert a római La Sapienza egyetemre, ahol különböző irodalmi csoportokhoz csatlakozott, és lelkesen népszerűsítette az irredentizmust. 1883-ban újabb kötete látott napvilágot, a Canta novo, amelynek alapmotívuma az élet gyönyöreinek féktelen élvezete, amely egész irodalmi munkásságában is megjelenik. Költészetét a régi olasz irodalmi formák felelevenítése éppúgy jellemezte, mint a modern törekvések, mindenekelőtt a szimbolizmus és a naturalizmus hatása. Az Alcyone (1904) című kötetét tartják költői munkássága betetőzésének. 1883-ban vette feleségül Maria Hardouin di Gallese hercegnőt, akitől három fia született: Mario (1884–1964), a Gabriellino becenéven emlegetett Gabriele Maria (1886–1945) és Ugo Veniero (1887–1945). A házasság 1891-ben válással végződött. D’Annunzio szerelmi ügyei közfigyelmet keltettek, esetenként közbotrányt okoztak. 1894-ben viszonyt kezdett a korszak ünnepelt színésznőjével, Eleonora Duséval. A kapcsolat 1910-ig tartott, s ezalatt D’Annunzio ragaszkodott ahhoz, hogy (nem túl értékes) színdarabjaiban – La città morta (1898), Francesca da Rimini (1901) – a szeretője kapja a főszerepeket.


Még tartott a „nagy szerelem”, amikor D’Annunzio 1903-ban egy előkelő dámát hódított meg, Luisa Casati márkinét. Az extravagáns hölgy korának egyik legdivatosabb celebje volt, aki élő kígyókat viselt ékszer gyanánt és gepárdokat vezetett pórázon. A külsődleges szenzációknál azonban fontosabb, hogy múzsája (sőt olykor mecénása is) volt olyan művészeknek, mint Robert de Montesquiou, Romain de Tirtoff (Erté), Jean Cocteau és Cecil Beaton. D’Annunzióval folytatott hosszú viszonya finoman szólva is viharosnak nevezhető. D’Annunzio első novelláskötetei – Terra vergine (1882), Il libro delle virgini (1884), San Pantaleone (1886) – a társadalom perifériájára szorult emberek életét mutatja be naturalista felfogásban, míg regényeiben inkább a felső tízezer és a művészvilág kerül középpontba. Legelső regénye, A gyönyör (1889) a dekadens irodalom egyik jellegzetes darabja, és az a fajta dagályos nyelvhasználat jellemzi, amely miatt műveit 1945 után egyre gyakrabban nevezték idejétmúltaknak. Második regénye, a Giovanni Episcopo (1891) Dosztojevszkij nyomdokain halad, de Gustave Flaubert és Émile Zola hatása is kimutatható benne. A címszereplő egyes szám első személyben mondja el a történetét egészen a tragikus végkifejletig, és ez a szerkesztésmód Az ártatlanra (1892) is jellemző. 1900-ban kiadott regénye, az Il fuoco alapjául Eleonora Duséval folytatott viszonya szolgált. Szerelmi botrányai és anyagi problémái miatt 1910-ben Párizsba költözött. Itt írta meg a középkori francia költészet stílusát követve a Le Martyre de saint Sébastien című misztériumjátékát, amelyhez Claude Debussy komponált zenét. Az oratóriumból 1984-ben a cseh Petr Weigl forgatott nyugatnémet tévéfilmet az amerikai Michael Biehn főszereplésével. Kevésbé köztudott, hogy D’Annunzio írta a Cabiria (1914, Giovanni Pastrone) című film forgatókönyvét: az opusz a némafilm történetének egyik nevezetes klasszikusa, a történelmi szuperprodukciók prototípusa.


D’Annunzio nem irodalmi, hanem közéleti szerepvállalásai miatt vált a huszadik század egyik ellentmondásos személyiségévé. A XIX. század utolsó éveiben kezdett élénkebben érdeklődni a közélet iránt. 1897-ben megválasztották Ortana képviselőjének, így beülhetett a parlamentbe is. Noha kormánypártiként győzött, a parlamentben már átpártolt a szocialistákhoz, és 1901-ben immár szocialista programmal indult újra a képviselőválasztáson. Ezúttal nem sikerült győznie. Mégsem emiatt fordult a nacionalizmus felé, hanem azért, mert megismerkedett Friedrich Nietzsche Übermensch-elméletével, amelyből az új olasz reneszánsz ideológiáját építette fel. Négy év után, 1914-ben tért vissza Párizsból Olaszországba, Quart városába. Szenvedélyesen szorgalmazta, hogy hazája lépjen be a háborúba. 1915. május 5-én nyilvános beszédet tartott Garibaldi mellett, ami hozzájárult az olaszok harci kedvének jelentős növekedéséhez. D’Annunzio nemcsak beszélt, hanem cselekedett is: előbb a haditengerészetnél harcolt, majd repülőtisztként teljesített szolgálatot. A harcok során megsebesült, fél szemét is elveszítette. A világháború után szabadcsapatokat szervezett, melyek élén bevonult Fiuméba, és megalapította a rövid életű Carnarói Olasz Kormányzóságot. Tetteivel kivívta Benito Mussolini csodálatát, aki hatalomra kerülése után gondoskodott arról, hogy a korosodó D’Annunzio élete gondtalan legyen. A költő 1923-ban belépett a ferencesek világi harmadrendjébe. A következő évben III. Viktor Emánuel király a Montenevoso hercege címet adományozta neki. (Montenevoso egy hegy Fiume közelében.) D’Annunzio élete utolsó éveit pazarul berendezett gardonei kastélyában élte. 1937-ben az Olasz Királyi Akadémia elnökévé választották. 1938. március 1-jén hunyt el agyvérzés következtében. Bár soha nem tartotta magát fasisztának, mégis az olasz fasizmus egyfajta esztétikai-ideológiai előkészítőjének tartják Mussolinire gyakorolt hatása miatt. Egyes történészek azonban úgy tudják, valójában ellenfelek voltak, és Mussolini nagyvonalú támogatásának feltétele az volt, hogy D’Annunzio vonuljon vissza a politikától.


A regény
Az 1892-ben publikált Az ártatlan D’Annunzio trilógiája, az úgynevezett Rózsa-trilógia (Trilogia della rosa) középső része. Előzménye A gyönyör (Il piacere, 1889), folytatása A halál diadala (Il trionfo della morte, 1894). A három regény cselekménye független egymástól, a tematika kapcsolja össze őket: a XIX. századi dekadens olasz arisztokrácia életének bemutatása, az érzékiség leküzdésére irányuló törekvés. Az ártatlan főszereplője egy gazdag római arisztokrata, Tullio Hermil, aki hét éve él házasságban a feleségével, Giulianával. A párnak két lánya született, Maria és Natalia. A házasság egykori szenvedélye egyfajta testvéri szeretetté alakult át, és Tullio kilencéves korában elhunyt nővéréhez hasonlítja Giulianát. A kifinomult ízlésű, nyugtalan természetű férfi az érzékiség rabjaként folyamatosan megcsalja hitvesét. Állandó viszonya van Teresa Raffo grófnővel, ám egy idő után ráébred arra, hogy igazi szerelmet csak a felesége iránt érez, aki közben egy másik férfitől esett teherbe… A történet elbeszélője maga Tullio, aki egy évvel a gyerek halála után idézi fel az elmúlt három év eseményeit. D’Annunzióra hatott a klasszikus orosz irodalom pszichologizmusa, különösen Dosztojevszkij és Tolsztoj.


Dosztojevszkij hőse a Bűn és bűnhődésben bűnbánatot tart, és elnyeri a megváltást, míg D’Annunzio antihőse nem gondol a bűnbánatra, mert az emberi törvények felett állónak érzi magát. Nem elhanyagolható Guy de Maupassant és Paul Bourget befolyása sem, míg a pszichológia szempontjából Cesare Lombroso és Théodule Ribot, a filozófia oldaláról pedig Friedrich Nietzsche nevét kell megemlíteni. Tullio Hermilt és A gyönyör főszereplőjét, Andrea Sperelli grófot nem csak társadalmi helyzetük rokonítja: hedonista életvitelük gyenge jellemet takar, és egyfajta átmenetet képviselnek a két nietzschei kategória, az értéktelen ember és a szuperember között. Tullio narrációja a regényben az érzelmek széles skáláján mozog, sokféle személyiséget felvillant. A mű a maga idejében – különösen a csecsemőgyilkosság miatt – számos elutasító kritikában részesült, irodalomtörténészek szerint mégis a szerző egyik legjobb műve, mert D'Annunzio rendkívüli képességét tükrözi az emberi lélek megértése iránt. Az ártatlan kétszer jelent meg magyar nyelven: 1901-ben a Magyar Hírlap, 1920-ban a Forum kiadásában, fordító: Honti Rezső.


Az 1912-es filmváltozat
Az ártatlan első filmváltozata 1912-ben készült Edoardo Bencivenga (1885–1934) rendezésében. Az IMDb szerint Bencivenga 66 filmet alkotott, mindegyiket a némafilmkorszakban. Az első 1907-es, az utolsó 1922-es keltezésű. Az 1912-re datált Az ártatlan 293 méter hosszúságú, ami körülbelül 11 percnyi játékidőnek felel meg. (Egyes források a film keletkezését 1911-re teszik.) A gyártó cég az 1906-ban alapított és 1924-ben megszűnt Ambrosio Film volt. Tulliót Febo Mari, Giulianát Fernanda Negri Pouget, Giovannát Mary Cleo Tarlarini alakította. A spanyol származású Febo Mari (Alfredo Giovanni Leopoldo Rodriguez, 1881/1884–1939) arisztokrata felmenői révén ideális megtestesítője volt a főszereplőnek, s az utókor a tízes évek olasz némafilmjeinek egyik sztárjaként emlékezik rá. Forgatókönyvíróként és rendezőként is ténykedett. Fernanda Negri Pouget (1889–1955) a Beatrice Cenci 1909-es filmváltozatában játszott szerepével került az élvonalba. Méltatói szerint szakítani próbált a némafilmek eltúlzott játékstílusával, és életszerű figurákat akart megformálni. 1923-ban filmezett utoljára. Mary Cleo Tarlarinit (1878–1954) az olasz filmtörténet első dívájának tartják. 1909-ben kezdett filmezni. Állítólag ragaszkodott ahhoz, hogy amikor játszott, egy hegedű kísérje, melynek hangja segítette az átélésben. Három hangosfilmben is szerepelt, az utolsó, az Il sogno di tutti (1940) egyik rendezője az Olaszországba áttelepült magyar Kis László (Ladislao Kish, 1904–?) volt.


A két főszereplő
A Tulliót alakító Giancarlo Giannini olasz színész 1942. augusztus 1-jén született Olaszországban, Liguria régió egyik megyeszékhelyén, La Speziában. Gyerekkorát Nápolyban töltötte. Eredetileg elektrotechnikusnak tanult az Alessandro Volta Szakközépiskolában. Érdeklődése a színjátszás felé fordult, a mesterség fogásait a római Accademia nazionale d’arte drammatica színiakadémián sajátította el. Színészi pályája első állomása a Szentivánéji álom Beppe Menegatti által rendezett színházi előadása volt. 1965-ben kezdett filmezni. A következő évben kezdődött gyümölcsöző együttműködése Lina Wertmüller rendezőnővel. Először két zenés vígjátékot forgattak a korszak népszerű énekesnője, Rita Pavone főszereplésével (Rita, a szúnyog; 1966; Ne ingereljétek a mamát! (1967), majd a hetvenes években következtek a drámai főszerepek Wertmüller híres alkotásaiban: Mimi, a becsületében sértett vasmunkás (1972), Az anarchia és a szerelem filmje (1973), Elsodródva (1974), Hétszépségű Pasqualino (1977), Világvége közös ágyunkban (1978), Véres föld (1978). Nemzetközi viszonylatban elsőként Ettore Scola Féltékenységi dráma (1970) című alkotásának köszönhetően figyeltek fel rá, amelyben Marcello Mastroianni és Monica Vitti partnere volt.


Alain Delonnal játszott A nyugalom első éjszakája (1972, Valerio Zurlini) című drámában. Korai filmjei közül Magyarországon talán az Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975, Marcello Fondato) a legismertebb, amelyben Monica Vitti férjét alakította. A Nyugaton is elismert orosz rendező, Grigorij Csuhraj őt és Ornella Mutit kérte fel Az élet szép (1980) című szovjet–olasz koprodukciós filmje két főszerepére. 1981-ben a német Rainer Werner Fassbinderrel forgatta a Lili Marleen című világsláger által ihletett drámát. A nyolcvanas évek terméséből figyelmet érdemel Wertmüller krimije, a Camorra (1986), Mario Monicelli vígjátéka, a Furfangos gályarabok (1987), Tinto Brass avantgárd erotikus drámája, a Snackbár Budapest (1988) és a New York-i történetek (1989) Francis Ford Coppola által rendezett szkeccse, Az élet Zoe nélkül. Az idén nyolcvanesztendős művész mind a mai napig aktív, és továbbra is műfajilag változatos produkciókban játszik, amelyek azonban hullámzó művészi színvonalat képviselnek. Két James Bond-filmben is láthattuk: Casino Royale (2006), A Quantum csendje (2008). Giancarlo Giannini kétszer nősült. Első feleségétől született egyik fia, Lorenzo (1967–1987) fiatalon elhunyt, a másik fiú, Adriano színész lett. Második neje is két gyereket szült neki (Emanuele és Francesco), akikből zenészek lettek.


A Giulianát megszemélyesítő Laura Antonelli 1941. november 28-án született Pulában, amely akkor az Olasz Királysághoz tartozott, jelenleg Horvátország része. A család a második világháború után menekült Jugoszláviából Olaszországba. Laurát a szülei esetlennek tartották, ezért gimnasztikára járatták, hogy kecsességet tanuljon, tartása legyen. Ő maga a matematikát szerette, és ebben a tudományban képzelte el a jövőjét, ám lemondott róla a torna kedvéért. Tornaoktatóként alkalma volt hírességekkel is találkozni, akik hozzásegítették ahhoz, hogy modellszerződést kapjon. Feltűnt egy Coca-Cola-reklámban is. 1964-ben kezdődött a filmkarrierje. Eleinte csak villanásnyi szerepeket kapott. Massimo Dallamano osztott rá először főszerepet a Bundás Vénusz (1969) című erotikus filmjében. Karrierje kicsit hasonlít holland kolléganője, Sylvia Kristel pályafutásához: főleg erotikus alkotásokba hívták, melyekben persze a vetkőzést is elvárták tőle, menet közben azonban kiderült, hogy a jellemábrázolás nehézségeivel is meg tud küzdeni. Az Egy válás meglepetései (1971) című film forgatásán kezdődött egy évtizedig tartó viszonya partnerével, Jean-Paul Belmondóval. Másik közös filmjükről, a Popaul doktorról (1972) ajánlom Teakbois barátom kitűnő ismertetőjét. Antonelli két nagy sikerű erotikus produkciót készített Salvatore Samperi rendezővel és az egy héttel a tizennyolcadik születésnapja előtt motorbalesetben elhunyt kamasz sztárral, Alessandro Momóval: a Malizia (1973) és a Peccato veniale (1974) közül az előbbi a jelentősebb mű, alakításáért Laura több szakmai díjat is kapott.


Erotikus szerepei közül kiemelkedik még Luigi Comencini alkotása, a Golden Globe-ra is jelölt Mio Dio, come sono caduta in basso! (1974): játékáért szintén elismerésekben részesült. Pályafutásának egyik ékköve Az ártatlan: az egyik kritikus szerint alakítása finom rezdülésekből épül fel, és minél többször látja a néző, annál inkább hatása alá kerül. Még a neves amerikai színész, Al Pacino is elismerően nyilatkozott Antonelli tehetségéről. A gyönyörű színésznőt láthattuk a megtörtént bűnügyet feldolgozó A nagy főzés (1977, Mauro Bolognini) című filmben és Ettore Scola különös drámájában, a Szerelmi szenvedélyben (1981) is. Pályája a nyolcvanas években változatlanul az erotika jegyében zajlott, mint azt az Altatódal nászágyon (1982, Tonino Cervi), a Porca vacca (1982, Pasquale Festa Campanile) és A velencei nő (1986, Mauro Bolognini) is bizonyítja. A Malizia 1991-ben bemutatott folytatása kedvéért plasztikai műtétnek vetette alá magát, ami nem sikerült, ezért visszavonult a filmvilágból. Ugyanabban az évben kokain birtoklásáért elítélték: egy évtizedes jogi huzavona után rehabilitálták, kártérítést is kapott. Élete utolsó éveit szerény anyagi körülmények között élte. Barátja, Lino Banfi színész életjáradékot kért számára, amelyet Laura visszautasított. 2015. június 22-én hunyt el Ladispoliban szívroham következtében. 1970 és 1972 között Enrico Piacentini antikvárius felesége volt, gyermekük nem született.

(A film két másik főszereplője, az amerikai Jennifer O’Neill és a francia Marc Porel karrierjéről korábban részletesen írtam már. Jennifer egyik izgalmas filmjéről, A Carey-kezelésről megint Teakbois komám egyik ismertetőjét ajánlom jó szívvel, míg talán legjobb alakításáról, a Tisztes honpolgárokról a sajátomat.)


Így készült a film
Visconti 1972-ben a Ludwig című filmje forgatása közben agyvérzést kapott, és tolószékbe kényszerült. Onnan irányította utolsó két filmje, az önéletrajzi motívumokkal átszőtt Meghitt családi kör (1974) és Az ártatlan (1976) forgatását. Állapota ellenére igyekezett aktív maradni: „Rokkant vagyok ugyan, de nem alkalmatlan arra, hogy dolgozzak, unalmas meg főleg nem vagyok.” Mindazonáltal nem sokat tett maradék egészsége védelme érdekében: már reggel hatkor felkelt, napi hatvan cigarettát szívott, és tizenöt kávét ivott. S hogy miért D’Annunzio egyik művéből forgatott filmet? Szerinte nagy költő és kiváló író volt, akit igazságtalanul mellőztek évtizedeken át, bár drámaírói tevékenységét középszerűnek találta. Nem értett egyet Alberto Moravia és Pier Paolo Pasolini lesújtó véleményéről D’Annunziót illetően. Szerinte a szerzőnek nagyon filmszerű ötletei voltak, amire Az ártatlan a legjobb példa, noha azon az állásponton volt, hogy lényegében Maupassant egyik novellája, a La confession (A gyónás) alapötletének plagizálásáról van szó. Több életrajzíró is úgy tudja, hogy D’Annunzio gyakran megfordult Visconti szüleinek házában, ezért valószínűleg Luchinót is ismerte. A filmrendező viszont egy 1976-os interjúban azt állította, hogy személyesen sosem találkoztak. Csodálta mint művészt, de magánemberként nem rokonszenvezett vele, főként a Nietzschétől átvett nézetei miatt, melyek ideológiai szempontból mintegy megágyaztak a fasizmusnak. D’Annunzio regényében Tullio életben marad, Visconti filmjében azonban öngyilkos lesz. A rendező nem értett egyet az eredeti befejezéssel, amely szerinte a nietzschei szuperember elfogadhatatlan álláspontját tükrözte: az ő Tulliója inkább „értelmiségi öngyilkosság”-ot követett el a csecsemő megölése után.


A forgatókönyvet maga Visconti írta állandó munkatársai, Suso Cecchi D'Amico és Enrico Medioli közreműködésével. D'Amico és Visconti első közös filmje a Szépek szépe (1953) volt, míg Medioli a Rocco és fivérei (1960) elkészítésekor csatlakozott az alkotói teamhez. A szkript szerzői nemcsak más befejezést választottak, hanem egyéb változtatásokat is eszközöltek. Így például elhagyták Tullio narrációját, amely a regényben elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a főszereplő igazolást találjon a cselekedeteire, beleértve a csecsemőgyilkosságot is. Ugyanakkor változatlanok maradtak a figura személyiségének főbb jellemvonásai: a felsőbbrendűség tudata (Übermensch), az ateizmus, a racionális érvelés és a nonkonformizmus. Jelentősen módosult viszont Giuliana, a feleség és Raffo grófnő, a szerető személyisége. A filmben Giuliana félrelépésére a költővel egyértelműen azután kerül sor, hogy az asszony értesül férje újabb hűtlenségéről. A regényben a házaspárnak már két gyermeke van, és igazából egyikük sem akarja a harmadikat, míg a filmben a csecsemő az asszony első gyermeke. Giuliana érzelmileg kötődik D’Arborióhoz, már csak ezért sem akarja elvetetni a tőle fogant gyermeket. (Itt jegyezzük meg, hogy Az ártatlan bemutatója idején Olaszországban – a filmtől függetlenül – élénk társadalmi vita bontakozott ki az abortuszról.) A csecsemőgyilkosság után elhagyja a férjét, nem tud tovább élni vele, míg a regény hősnője néma cinkos, aki férjével együtt abban reménykedik, hogy a törvénytelen gyermek halva jön világra.


Teresa Raffo grófnő a regényben csupán mellékszereplő, akinek karjaiban Tullio a pillanatnyi gyönyört keresi, de csak arra döbben rá, hogy még mindig Giulianát szereti. A filmbeli grófnő ellenben szinte már az emancipált nő prototípusává lép elő: önálló és független asszony, a végkifejletben ő mond elutasító erkölcsi ítéletet Tullióról, ami hozzájárul a férfi öngyilkosságához. A filmben sor kerül Tullio és D’Arborio találkozására, amikor már mindketten tudják a másikról, hogy kicsoda, ám a bemutatkozáson kívül egyetlen szót sem váltanak. Egy vívóteremben kerülnek szembe egymással, majd a zuhanyzóban a felöltözött Tullio a padon ülve figyeli meztelen riválisát a zuhany alatt. Voltak, akik rejtett homoerotikát vagy öncélúságot láttak ebben a jelenetben, mert a kései Visconti-filmekben szinte megszokottá vált egy vagy több meztelen férfi megmutatása. Jómagam egy másik értelmezéssel állnék elő. Tullio töprengést tükröző tekintete szerintem arra utal, hogy alighanem azon gondolkodik éppen, hogy ez a társadalmi ranglétrán alatta álló férfi tulajdonképpen hogyan tudta elhódítani tőle a feleségét. Nem túl valószínű, hogy a péniszirigység munkálna benne – ámbár Visconti megmutatja a nézőknek is, hogy D’Arborio impozáns férfiassággal rendelkezik –, inkább úgy szemléli a vetélytársát, mint egy felsőbbrendű a szerinte alsóbbrendűt. A társadalmi pozícióból adódó védettséget és felsőbbrendűséget esetünkben Tullio felöltözöttsége szimbolizálja, míg a kiszolgáltatottságot, a társadalmi alárendeltséget a költő meztelensége jelképezi.


Az ártatlan három főszerepét végül nem azok játszották, akiket Visconti eredetileg kiszemelt. Tullio szerepét Alain Delonnak, Giulianáét Romy Schneidernek, Teresáét pedig Jacqueline Bisset-nek szánta. Delon 1957-ben forgatta első mozifilmjét, korai szereplései – beleértve René Clément kiváló pszichothrillerjét, a Ragyogó napfényt (1960) is – azonban csak Franciaországon belül váltak ismertté. Nemzetközi hírnevét Visconti családeposza, a Rocco és fivérei (1960) alapozta meg, és ezt fokozta a Maestro következő mesterműve, A párduc (1963). Visconti újabb filmeket tervezett Alainnel, aki iránt magánemberként ugyan gyengéd érzelmeket táplált, rendezőként mégsem ezért gondolt rá többször is, hanem mert jó színésznek tartotta őt. Neki ajánlotta fel először A Göncöl nyájas csillagai (1964) és a Közöny (1967) főszerepét is, ám az újabb együttműködés meghiúsult. Delon nemet mondott Az ártatlanra is, és erre többféle magyarázat született. Az egyik szerint nem akarta vállalni a Visconti egészségi állapotával szükségszerűen együtt járó forgatási nehézségeket. Bennfentesek szerint a szupersztárnak számító Delon számára akkoriban már természetes volt, hogy beleszól a rendezésbe is, az erős kezű Visconti esetében viszont erről szó sem lehetett. Egy másik indoklás szerint Delon egy hosszú távú szerződéssel már elkötelezte magát máshová. Egymillió dollárt kellett volna leszurkolni azért, hogy elengedjék Visconti filmjébe, a produkció azonban nem tudott ekkora összeget kifizetni. Rebesgették azt is, hogy Visconti valójában nem gondolta komolyan Alain szerződtetését, és csak azért dobta be a nevét, hogy féltékennyé tegye akkori élettársát, Helmut Bergert, aki néha túl sokat engedett meg magának vele szemben.


Egyes források szerint Visconti Bergernek is felajánlotta a szerepet, de vele sem sikerült megegyeznie. Berger személyiségében, Viscontitól átvett kifinomult eleganciájában kétségtelenül volt valamiféle arisztokratikus felsőbbrendűség és arrogancia is, ugyanakkor a rá szintén jellemző neurotikus vonások egyáltalán nem illettek volna Tullio figurájához. Vannak, akik úgy tudják, hogy a Maestro igazából Tullio riválisa, D’Arborio szerepét szánta Helmutnak, ami azért lett volna merész húzás, mert Delon és Berger a valóságban kifejezetten utálták egymást (ez máig sem változott), ráadásul épp akkoriban Helmut lefeküdt Alain exfeleségével, Nathalie-val, és riválisa bosszantására némi médiacirkuszt is körített ehhez a hódításához. Kósza ötletként felmerült az amerikai Ryan O’Neal neve is, feltehetően Stanley Kubrick Barry Lyndon (1975) című kosztümös filmjének köszönhetően, amelyben egy szerencselovagot alakított. Delonhoz és Bergerhez hasonlóan Romy Schneider is sokat köszönhetett Viscontinak, aki segített abban, hogy a művésznő megszabaduljon a számára gyűlöletes Sisi-skatulyától, és elfogadtassa magát komoly drámai színésznőként. Háláját többek között azzal is kifejezte, hogy csakis mentora kedvéért negyedszer is hajlandó volt eljátszani Sisit a Ludwigban, persze egészen más felfogásban, mint ahogy az ötvenes évek negédes Sisi-filmjeiben tette. A hivatalos indoklás szerint azért nem játszhatta el Giulianát, mert állapotos volt. Ha tényleg ez volt az ok, akkor alighanem sajnos elvetélt, mert a film forgatása 1975. szeptember 29-én kezdődött, a művésznő fia viszont 1966-ban, lánya pedig 1977. július 21-én született. A következő jelölt a nagyszerű angol színésznő, Charlotte Rampling volt, aki már az Elátkozottakban (1969), Visconti egyik legvitatottabb filmjében is játszott. Rampling mesterének tekintette partnerét, Dirk Bogarde-ot és persze Viscontit is, aki nagyon szerette őt. Az Elátkozottak forgatása után mindhárman tartották a kapcsolatot. Charlotte mindmáig nagyon sajnálja, hogy nemet kellett mondania Az ártatlanra, de akkor már elkötelezte magát Arturo Ripstein Foxtrot (1976) című filmjéhez. Egy másik brit színésznő, Julie Christie szereplését is fontolóra vették, ám a szerződés vele sem realizálódott.


Tulliót végül Giancarlo Giannini, Giulianát pedig Laura Antonelli alakította. A két színész 1973-ban már játszott együtt Dino Risi Sessomatto című sikeres komédiájában. Giancarlo nem először dolgozott egy Visconti-filmen: ő volt Helmut Berger olasz szinkronhangja a Ludwigban. Laura Antonelli számára erotikus alkotások és pikáns vígjátékok hozták meg a sikert. Sokan elcsodálkoztak azon, hogy Visconti miért épp őt választotta, a Maestro azonban érdekes magyarázatot adott erre. Egyetértett azzal, hogy Laura nem különösebben nagy színésznő, viszont igen érzékeny teremtés, fogékony a rendezői instrukciókra. Az sem volt egy utolsó szempont, hogy Antonelli remekül mutatott a Piero Tosi által tervezett csodálatos ruhakölteményekben, márpedig a film egyik fő erőssége a lélegzetelállító vizualitás volt. Visconti szerint D’Annunzio biztos, hogy rástartolt volna Laurára, hiszen azoknak a melleknek és annak a fenéknek egyetlen heteroszexuális férfi se tudna ellenállni. (Visconti ugyan közismerten meleg volt, de nem hagyta ki az alkalmat, hogy Laurát is levetkőztesse.) Antonelli egyébként rácáfolt a rendező előítéletére, árnyalt alakítására ugyanis sok elismerő kritikát kapott, és többen is szóvá tették, miért nem vállal (vagy miért nem ajánlanak neki) több drámai szerepet, mert meg tudna birkózni velük. Amikor D’Annunzio Az ártatlant írta, egy Barbara Leoni nevű hölggyel folytatott szenvedélyes viszonyt: Visconti szerint Laura meglehetősen hasonlított Barbarára. Egy 1975-ös interjúban viszont a D’Annunzio feleségéhez, Maria Hardouinhoz való hasonlatosságot emlegette. Itt említsük meg, hogy Az ártatlan sokat merített D’Annunzio magánéletéből is. A költő megcsalta a feleségét Leonival, ugyanakkor Maria is félrepolkázott. 1890-ben Hardouin kezdeményezésére elváltak, és az asszony Párizsban összejött Robert de Montesquiou költővel. A regény ezt követően íródott.


Visconti kései filmjei iránt az amerikai piac is érdeklődést mutatott, ezért a Maestro úgy döntött, hogy Teresa Raffo grófnő szerepét ennek megfelelően osztja ki. Első választottja az angol Jacqueline Bisset volt, aki olyan filmeknek köszönhette tengerentúli népszerűségét, mint A chicagói tanú (1968), a Repülőtér (1969), az Amerikai éjszaka (1973) és a Gyilkosság az Orient expresszen (1974). A művésznő ráadásul épp Olaszországban tartózkodott, Luigi Comencini A vasárnapi nő (1975) című filmjében forgatott Marcello Mastroiannival. Furcsamód Bisset épp emiatt mondott nemet. Saját bevallása szerint legnagyobb szakmai álma volt, hogy Viscontival dolgozhasson, ám épp akkoriban boldogtalannak érezte magát, erős honvágy gyötörte, és alig várta, hogy elutazhasson Olaszországból. Ekkor az amerikai exmodell, Jennifer O’Neill került képbe, aki akkortájt fejezte be Luigi Zampa Tisztes honpolgárok (1975) című bűnügyi drámájának forgatását, és épp a franciaországi Deauville-ben tartózkodott, amikor befutott Visconti ajánlata. Jennifer nagyon meglepődött, mert addig úgy tudta, Bisset szereplése már eldöntött kérdés, ugyanakkor vele ellentétben nem akarta elszalasztani ezt a nagy lehetőséget. Mindazonáltal a négyórás autóúton folyamatosan azt hangoztatta, hogy nem vállal meztelen jelenetet. (Zampa filmjében volt egy meztelen jelenete Franco Neróval, a beállítás jellege azonban nem zárta ki, hogy Jennifert dublőr helyettesítette.) Ezzel az őrületbe kergette az ügynökét, aki így reagált: „De hát Viscontiról beszélünk! Neki nem szabhatsz feltételeket!”


A találkozásra Visconti villájában került sor. A Maestro a kert hátsó részében ült egy karosszékben. Megkérdezte, hogy Jennifer elolvasta-e a forgatókönyvet, és tetszik-e neki a szerep. A művésznő két „igen”-nel válaszolt. „Remek, akkor hétfőn már kezdünk is!” – rendelkezett Visconti. Jennifer ekkor bedobta, hogy meztelen jelenetekről szó sem lehet. „Emiatt egyáltalán nem kell aggódnod” – nyugtatta meg a Maestro, és a téma többé szóba sem került közöttük. O’Neill nagyon megszerette az olasz rendezőt: „Soha nem irányított. Nem voltak próbák, nem beszéltük meg a szerepet. Együtt vacsoráztunk, közben lovakról és virágokról beszélgettünk. Szerette a lovakat, akárcsak én. Mindig voltak körülötte virágok. Egyik reggel két órát várakoztunk, míg megtalálta a megfelelő árnyalatú rózsát, és a sarokba helyezte.” A művésznő magával hozta Olaszországba imádott kutyáját, Samanthát. Az állat az egyik forgatási napon elkódorgott. Jennifer úgy ahogy volt, a szerephez beöltözve, kisminkelve, kétségbeesetten rohangált Róma utcáin, hogy megtalálja Samanthát. Hiába. Miután visszatért a forgatásra, kiderült, hogy legalább másfél órába telik majd, míg rendbe hozzák a külsejét. Azt mondták neki, hogy ezt személyesen kell tudatnia Viscontival, aki munkaügyben mindig mindenkivel szigorú volt. Mire a statiszták tömegén átverekedte magát Luchinóig, csak annyit tudott kinyögni, hogy elvesztette a kutyáját. Visconti megértőnek bizonyult, és megígérte, hogy megkeresik Samanthát. Sajnos a kutya nem került elő. Egy év múlva Jennifer újra Rómába érkezett, ezúttal Lucio Fulci A médium (1977) című thrillerjének a forgatására. Megint megpróbálkozott Samantha felkutatásával, és eljutott a repülőtérig. Ott megmutattak neki minden talált kutyát, de mindegyik hím volt. Megkérdezte, volna-e nőstény is. Ekkor hoztak neki egyet, amelyben a színésznő felismerte Samanthát.


D’Arborio szerepét a francia Marc Porel kapta, aki dolgozott már Viscontival: a Ludwigban ő alakította Richard Hornigot, a homoszexuális II. Lajos hűséges inasát és titkos szeretőjét. Az ártatlan forgatásán Porel viszonyt kezdett Jennifer O’Neill-lel. (Egy év múlva A médiumban is partnerek voltak.) Az amerikai színésznő magánélete akkoriban meglehetősen zaklatott volt: huszonhét évesen már a harmadik férjnél tartott. (Nick De Noia volt a harmadik férj, a The Chippendales koreográfusa, akit 1987-ben meggyilkoltak.) Úgy érezte, Porel nem jelentene számára igazi támaszt, mivel a férfi kábítószerfüggő volt, és a hűség sem tartozott a legjellemzőbb tulajdonságai közé. Stefano Egano grófot a fasiszta korszak férfias sztárja, Massimo Girotti személyesítette meg, aki a főszerepet játszotta Visconti első filmjében, a Megszállottságban. Szimbolikus gesztusként is felfogható, hogy a Maestro az utolsó filmjébe is meghívta. A hercegnőt alakító francia Marie Dubois 1957-ben kezdett filmezni. A francia új hullámosok filmjeiben éppúgy otthon volt, mint a vígjátékokban, krimikben és drámákban. Saját bevallása szerint François Truffaut volt az első szerelme. Nem folytattak viszonyt, de jó barátok maradtak Truffaut haláláig.


Az ártatlan nemcsak Visconti, hanem a Tullio anyját alakító Rina Morelli utolsó filmje is volt. A két művészt szoros munkakapcsolat fűzte össze. Visconti többször is rendezte Morellit a színpadon, korábbi filmjei közül pedig az Érzelemben (1954) és A párducban (1963) foglalkoztatta. Az ártatlan forgatása idején Morelli már sokat betegeskedett, és Visconti az egyik jelenetnél rákényszerült arra, hogy dublőrt alkalmazzon helyette. A művésznő két hónappal az olaszországi premier után, 1976. július 17-én hunyt el. Egy kicsiny szerepben debütált az akkor húszéves Marina Pierro. A következő évben az Olaszországban filmező lengyel rendező, Walerian Borowczyk felfigyelt Marinára, aki szerinte a reneszánsz művészet nőeszményét testesítette meg. A színésznő lett Borowczyk múzsája, és 1977-től kezdve szinte mindegyik filmjében főszerepeket játszott. Említsük meg a Tullio fivérét alakító Didier Haudepin nevét is, aki kilencéves korában filmezett először. Tizenhárom éves volt, amikor az egyik főszerepet alakította Jean Delannoy Különös barátság (1964) című filmjében, amely egy jezsuita iskolában tanuló tizenkét éves fiú és két évvel idősebb társa között kialakuló, tragédiával végződő érzelmi kapcsolatról szól.


A szemet gyönyörködtető, pompás látványvilággal szolgáló Visconti-opuszok sorát az Érzelem nyitotta, és olyan filmek tartoznak ide, mint például A párduc, a Halál Velencében, a Ludwig és természetesen Az ártatlan. Tullio édesanyjának pazar otthona a Villa Arnolfini (más néven: Villa Butori) volt, amely Cappanori településen (Toszkána régió, Lucca megye) található, és egy ideje leginkább La Badiola néven emlegetik. A mama javaslatára Tullio és Giuliana ellátogatnak egy másik családi birtokra, amely a Villa Bellosguardo volt Pieve di Santo Stefanóban (Toszkána régió, Lucca megye). Tullio házát a Villa Mirafioriban (Róma, Via Nomentana 118.) rendezték be. Az 1874 és 1878 között emelt épület eredetileg II. Viktor Emánuel olasz király rangon aluli felesége (korábbi szeretője), Rosa Teresa Vercellana Guerrieri rezidenciája volt, ahol egy évvel Az ártatlan után Liliana Cavani forgatta a Túl jón és rosszon (1977) című filmje azon jeleneteit, melyek a La Sapienza Egyetem filozófiai tanszékén játszódnak. Az ártatlan egyik leghangulatosabb jelenete a film elején látható arisztokrata estély, amelyet a Palazzo Torloniában (Róma, Via Bocca di Leone 78.) vettek fel. A forgatás 250 statisztával egy hétig tartott. Visconti a női statisztákat nem a Cinecittà katalógusából választotta, hanem nőrokonait és hölgyismerőseit mozgósította, akik magukkal hozták lányaikat, lányunokáikat. Visconti szerint tökéletesen sikerült felidézni azoknak az estélyeknek a hangulatát, melyeket D’Annunzio annyira szeretett. A Maestro hangsúlyozta, hogy a munka élteti, mert amíg dolgozik, addig minden energiáját leköti a készülő film, és ha leáll, mert épp nincs teendője, akkor uralkodik el rajta a betegség. Még látta Az ártatlan első vágását, amellyel nem volt megelégedve. A halál a munka befejezése előtt elragadta: a filmet munkatársai fejezték be a tőle korábban kapott instrukciók alapján.


Az 1976-os cannes-i filmfesztivál
A 29. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 1976. május 19-én kezdődött, és május 28-án ért véget. A különböző szekciókban több tucat játékfilmet vetítettek, a játékfilmek versenyében például húsz alkotást. Ezek között olyan, ma már klasszikusnak számító filmek szerepeltek, mint a mexikói Levelek Marusiából (Miguel Littin), az olasz Csúfak és gonoszak (Ettore Scola), A Ferramonti-örökség (Mauro Bolognini), az olasz–jugoszláv Magánbűnök, közerkölcsök (Jancsó Miklós), az angol Bugsy Malone (Alan Parker), a spanyol Nevelj hollót! (Carlos Saura), a magyar Déryné, hol van? (Maár Gyula), a francia O. márkiné (Éric Rohmer), A lakó (Roman Polański) és a Klein úr (Joseph Losey), továbbá az amerikai Taxisofőr (Martin Scorsese). A játékfilmes zsűri elnöke Tennessee Williams amerikai író volt, a tagok közül pedig – a teljesség igénye nélkül – említem Charlotte Rampling angol színésznő, Costa-Gavras francia filmrendező, Mario Vargas Llosa perui író és Kovács András magyar filmrendező nevét. Zajos botrányok nem voltak, kisebb skandalumok azonban színezték az eseményt. Így például a Szovjetunió bojkottálta a fesztivált, miután a válogatóbizottság nem hívta meg az általuk javasolt két pszichodrámát a versenybe. A kafkai hangulatú Klein úr az öt évvel korábbi fesztiválgyőztes Joseph Losey rendezésében kedvezőtlen fogadtatásban részesült, sőt antiszemita színezetű vita bontakozott ki körülötte. Lényegében szexfilmnek minősítették Jancsó koprodukciós alkotását, melynek esztétikai erényeit elismerték ugyan, ellenben tartalmilag csalódásként emlegették. Tetszést aratott viszont a Déryné, hol van?, melynek női főszereplője, Törőcsik Mari megosztva kapta meg a legjobb női alakítás díját. A másik díjazott a francia Dominique Sanda volt A Ferramonti-örökségben nyújtott művészi teljesítményéért.


Igen élénk vita bontakozott ki a versenyfilmekben elburjánzó erőszak miatt, amivel kapcsolatban Tennessee Williams is állást foglalt: „Nem hinném, hogy az embernek érzéki örömöt okoz, amikor látja, hogyan ömlik a vér, hogyan ölnek meg egy gyermeket, mint egykor a római Colosseumban. De azt sem hiszem, hogy a filmnek a politikával kell foglalkoznia, mert az ilyen alkotás részrehajló, a részrehajlás pedig nem lehet a művészet formája.” Bernardo Bertolucci úgy gondolta, Williams célzásai elsősorban neki és a versenyen kívül vetített négyrészes eposzának, a Huszadik századnak szólnak, amelyben valóban látható egy brutális gyerekgyilkosság. A témához hozzászólva hipokratának nevezte a zsűrielnököt, akinek irodalmi műveiben az erőszak és a szélsőséges témák központi szerepet játszanak. Ha már a Bertolucci-opusz miatt szóba hoztam a versenyen kívül vetített nagyjátékfilmeket, akkor ejtsünk néhány mondatot azokról is. A mezőnyben olyan filmcsemegék kerültek a közönség elé, mint Tony Richardson Kényes egyensúly című filmje, Ingmar Bergman pszichodrámája, a Szemben önmagunkkal, Francesco Rosi politikai krimije, a Kiváló holttestek, a versenyfilmes zsűriben helyet foglaló Kovács András drámája, a Labirintus, John Frankenheimer adaptációja, az Eljő a jeges és Alfred Hitchcock – akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó – filmje, a Családi összeesküvés című bűnügyi vígjáték. Persze voltak olyan kritikusok, akik 1976-ban is azt hangoztatták, hogy a versenyen kívüli szekció érdekesebb volt, mint maga a versenyprogram. Ami biztos, hogy a Taxisofőr Arany Pálmája sokaknak okozott meglepetést, mert szinte senki nem tartotta komoly esélyesnek a fő díjra.


Cannes megemlékezett az akkori közelmúlt két olasz halottjáról, Pier Paolo Pasoliniről és Luchino Viscontiról. Pasolinitől levetítették a Jegyzetek egy Afrikai Oreszteiához című dokumentumfilmet, amely az Oidipusz király (1967) adaptációjával megkezdett és a Médeával (1969) folytatott antik trilógia soha meg nem valósult befejező részéhez készült mozgóképes előtanulmány volt. Az 1976-os cannes-i filmfesztivállal foglalkozó Wikipédia-oldalak nem említik, de a korabeli sajtóhírekből tudjuk, hogy Viscontiról utolsó filmje, Az ártatlan vetítésével emlékeztek meg. A művészről szóló méltatások elsősorban a korai remekléseket emelték ki: Megszállottság, Érzelem, Rocco és fivérei, A párduc. Az ugyanitt öt évvel korábban a fesztivál jubileumi díjában részesült Halál Velencében már kevesebbszer került szóba, Az ártatlanról pedig a csalódás hangján szóltak, ámbár a mű formai szépségét senki nem vitatta. Bán Róbert például így írt a Film, Színház, Muzsikában (1976/21): „A megemlékezés, amelyben Burt Lancaster, Marcello Mastroianni és a most látott film főszereplője, Giancarlo Giannini beszélt a mesterrel való munkájáról – valóban megható volt. Némi kegyeletsértéssel azt mondhatnám, itt kellett volna abbahagyni. Visconti utolsó filmje ugyanis nem sikerült. Már a témaválasztás is teljesen érthetetlen. Vajon miért kellett a századelő olasz irodalmából éppen az enyhén szólva is ellentmondásos magatartású Gabrielle D’Annunzio egy regényét előszedni? Igaz, a forgatás előtt Visconti elmagyarázta, hogy az író és a nevét viselő, valóban elítélendő irányzat nem azonos. De sem a történelem, sem pedig az elkészült film nem igazolja Visconti feltételezését. D’Annunzio romanticizmusa teljesen hamis és érvénytelen. És a regényből készült film szenvelgő és nyúlósan unalmas.”


Így látták ők
„S az esztétizáló naturalizmus filmjei sorába tartozik Visconti Az ártatlanja is, amelyet a nemrég elhunyt zseniális mester tiszteletére mutatott be a fesztivál. Kár volt. Hiszen a nagy művész iránti kegyeletünk inkább azt kívánta volna, hogy szemet hunyjunk e félresikerült utolsó alkotása fölött, nem hogy reflektorfénybe állítsák. D’Annunziót szerette volna rehabilitálni a rendező ezzel a filmjével, de ez a múlt századi melodráma a csélcsap férjjel, a hűtlen feleséggel s a beteges féltékenységből megölt gyerekkel, majd végül a férfi öngyilkosságával inkább az olasz író reménytelen elavultságát és másodlagosságát demonstrálta – Visconti ama stiláris erőfeszítése ellenére, hogy a felső tízezer, az arisztokratikus szalonok világát az utolsó filmjeiben megszokott rafináltsággal és pompával ábrázolja. Ebből a filmjéből azt a nemesebb alapanyagot is hiányoltuk, amely megelőzően Mann-, Proust-, Camus-megfilmesítéseit jellemezte.”
(Gyertyán Ervin: „Cannes ’76”. In: Filmkultúra 1976/4, 49–64. o. – A cikkíró téved: Visconti filmjei között nincs Proust-megfilmesítés, Az eltűnt idő nyomában soha meg nem valósult terv maradt a rendező életművében.)


„A megfagyott gyermek, íme, moziban is látható. Pedig már azt hittem, hogy a giccs és könny hatásos jelképe végérvényesen elkerüli a filmvásznat. Luchino Visconti, a világhírű olasz rendező mégis vállalkozott a lehetetlen megkísérlésére – hátborzongató sikerrel. Bonyodalmas volna részletezni a módfelett szövevényes előzményeket, a könnyeztető lényeg mindenesetre az, hogy a mester gondos stábja talált egy kies kastélyt, és Giancarlo Giannini személyében egy kellően marcona »atyát«, akinek a hóvihar is a kezére játszik, az erkélyen kiképzett beugróra helyezi a hibernálásra ítélt csecsemőt. A szerelem törvénytelen gyümölcse persze belehal a nyílt színen véghez vitt kísérletbe. A gaztett láttán borzonghatunk és megtisztulhatunk is; a katartikus hatás mindössze azon múlik, hogy mennyire készültünk fel az efféle látomások befogadására. Mert az egy pillanatig sem kétséges, hogy a neorealizmus atyja – aki sokkal tisztességesebben bánt teremtményével, mint utolsó hőse – a legszélsőségesebb hatáselemekkel próbálkozik. A híres-hírhedt század eleji író, Gabriele D’Annunzio regénye, Az ártatlan mentén végigfut a szenvedélyek skáláján. Angyali, egyszersmind ördögi figurák révén láttatja kedvenc témáját: az arisztokratikus csömört.”
(Zöldi László: „Az ártatlan”. In: Népszabadság, 1979. július 26., 7. o.)


„Közismert, hogy Luchino Visconti elementárisan vonzódott az operához. Vonzalma azonban legalábbis kétértékű volt. Egyfelől valamiféle nárcisztikus szépséget látott benne, másfelől – és erre éppen Az ártatlan a példa – a »melodramatizált« üresség burkaként, elidegenítő effektusként fogta föl. D’Annunziót végeredményben mint operalibrettót használta, s nyilvánvaló: a librettó önmagában mindig »komoly«: tartalmazza a sui generis kommunikációs képtelenséget, a köznapiságra való tehetetlenséget. A film invenciózus formai ötletekkel ezt húzza alá. Pasqualino De Santis tudatosan dekomponált képeivel (amikor is a szuperszéles vásznon a falak majdhogynem a szereplőkre dőlnek, amikor egy virágcsokor jelentősebb tárgy, mint az »élő« szereplők, amikor a közelképek rezzenéstelen lárvaarcokat mutatnak, és amikor a kamera kínosan színpadias mozgásokat követ lusta igazításokkal) a D’Annunzió-i opera a film során dedramatizálódik.”
(Marx József: „Az ártatlan”. In: Filmvilág 1979/15, 11–13. o.)


„Visconti, a neorealizmus egyik atyja, a színes, látványos családi tablók és a lélektani realizmus mestere ezúttal is remekelt. A részletek szépségeiben elgyönyörködve rajzolja meg a dúsan aranyozott főúri életet: szinte kéjesen merül bele a pompázatos kastélyok, virágerdők, drága ékszerek, libériás inasok világába, hosszasan elidőzik egy-egy díszes bútoron, rokokó szobrocskán. Mint ahogyan elidőzik az emberi arcon is, hiszen a lakásbelsők, színes kosztümök nem takarják el előle a bensőt, hanem éppen ezek segítségével bontja ki. Az érzelmeket igazán plasztikusan: egy megrebbenő szem, egy mozdulatlan kéz teljes értékű kifejező eszköz Visconti számára. Minden erőltetett párhuzamtól mentesen, minden szájbarágás nélkül jelzi a csillogó külső a formákhoz való görcsös ragaszkodás mögött meghúzódó hamis érzelmeket, a morális határok iránti érzéketlenséget.”
(G. B.: „Az ártatlan – Visconti filmje”. In: Kisalföld, 1979. augusztus 4., 7. o.)


Az ártatlan (L’innocente / L’innocent, 1976) – olasz–francia filmdráma. Gabriele D'Annunzio azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Suso Cecchi D'Amico, Enrico Medioli és Luchino Visconti. Operatőr: Pasqualino De Santis. Zene: Franco Mannino. Díszlet: Mario Garbuglia és Carlo Gervasi. Jelmez: Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Luchino Visconti. Főszereplők: Giancarlo Giannini (Tullio Hermil), Laura Antonelli (Giuliana Hermil), Jennifer O’Neill (Teresa Raffo), Rina Morelli (Tullio anyja), Massimo Girotti (Stefano Egano gróf), Didier Haudepin (Federico Hermil), Marc Porel (Filippo d'Arborio), Marie Dubois (a hercegné), Claude Mann (a herceg), Roberta Paladini (Elviretta kisasszony), Marina Pierro (Maria). Magyarországi bemutató: 1979. július 26.

RÁADÁS

Az ártatlan két női szereplőjének karrierje elválaszthatatlan az erotikától. Íme, néhány emlékezetesen szép pillanat a művésznők pályafutásából!

Laura Antonelli


Laura Antonelli első nagy sikerében, a Bundás Vénusz (1969) című filmben – bunda nélkül


A művésznő igazán remekül fest...


Orvosi vizsgálaton A meztelen cselló (1971) című filmben


Laura utolsó nagy sikere: A velencei nő (1986)

Marina Pierro


Marina az erdőben


Az első film Walerian Borowczykkal: Egy kolostor belsejében (1977)


Marina Pierro A romlás démonai (1979) című Borowczyk-filmben

MÉG TÖBB LUCHINO VISCONTI! (18+)





BEST OF FIELD64