2018. március 23., péntek

REFLEKTORFÉNYBEN – JENNIFER O’NEILL: AMERIKAI SZÉPSÉG

Jennifer O’Neill amerikai modell, színésznő és írónő az 1960-as évek végén kezdett filmezni. Szerepei főleg természetes szépségére épültek, néhány filmjében azonban figyelemre méltó jellemábrázoló képességeit is megcsillogtatta. Emlékezetes sikert aratott a Kamaszkorom legszebb nyara (1971) című romantikus dráma női főszerepében. A hetvenes évek közepén Olaszországban dolgozott, Luigi Zampa, Luchino Visconti és Lucio Fulci egy-egy filmjében játszott. A nyolcvanas évektől egyre gyakrabban jelent meg tévéfilmekben és sorozatokban. Az új évezredben is elvállal egy-egy filmszerepet, és hazájában írónőként is be tudott futni. A keresztény vallás elkötelezett híve, amit kilenc megjelent kötete is tanúsít. Magánélete nem alakult túl szerencsésen, számos drámai helyzettel kellett szembenéznie: depresszió, öngyilkossági kísérlet, fegyverbaleset, abortusz, vetélések, hamar félresiklott házasságok. Kilencszer ment férjhez, amivel túlszárnyalta a házasságkötések hollywoodi rekordereit, Elizabeth Taylort, Lana Turnert és Gábor Zsazsát. Jennifer O’Neill napjainkban amerikai nők tízezreinek példaképe, aki élettörténetével bebizonyította, hogy az akaraterő és a hit átsegít a legnehezebb helyzeteken is. 


A gyermekkor 
Jennifer O’Neill 1948. február 20-án született a brazíliai Rio de Janeiróban. Nagyapja, id. Oscar O'Neill a Rio de Janeiró-i bank elnöke volt. Édesapja, ifj. Oscar O'Neill (1919–2009) a második világháborúban bombázópilótaként teljesített szolgálatot. A papa B–17-es gépét Németország fölött lelőtték, és ő hadifogolytáborba került, de túlélte a megpróbáltatásokat. Amikor Londonban állomásozott, megismerkedett egy Irene nevű angol lánnyal, akit a háború után feleségül vett. Két gyermekük született, Michael és Jennifer. A család áttelepült az Egyesült Államokba: előbb a New York állambeli New Rochelle-ben, majd a Connecticut állambeli Wiltonban éltek. Jennifert az iskolatársai gyakran gúnyolták félénksége és az átlagostól eltérő öltözködése miatt. Nagyon szeretett volna egy lovat, ám szülei inkább egy macskával ajándékozták meg. Az érzelmileg labilis kislány 1962 húsvétján öngyilkosságot kísérelt meg édesanyja altatóival. Két hétig feküdt kómában. A szülők megértették, hogy még több figyelmet kell fordítaniuk érzékeny gyermekükre, aki belépett a kamaszkorba. Megengedték neki, hogy lovagolni tanuljon, egy év múlva azonban Jennifer súlyos balesetet szenvedett, mert a ló ledobta magáról: háta és nyaka több helyen megsérült. 1964-ben O’Neillék New York városába költöztek. Itt Jennifert felvették a nagy múltú manhattani Dalton School magániskolába, amelyet a kifejezetten tehetséges kamaszok részére alapítottak, amolyan egyetemi előkészítő jelleggel. 


A fiatal lány szépségére felfigyelt a Ford modellügynökség, és szerződtette őt: a Vogue, a Cosmopolitan, a Seventeen és más híres magazinok címlapjain hozták a fotóit, melyekkel már az első évben nyolcvanezer dollárt keresett, ami mai árfolyamon 647 ezer dollárnak felel meg. Igazából csak azért kezdett modellkedni, hogy jövedelméből egy lovat vegyen magának. Álma teljesült, saját lovának az Alezon nevet adta. Jennifer a modellkedés és a lovaglás mellett érdeklődést mutatott a színjátszás iránt is. Modellsikereinek köszönhetően felvették a The Neighborhood Playhouse színiiskolába. Sem ezt, sem a Dalton Schoolt nem fejezte be, mert tizenhét éves korában férjhez ment Dean Rossiterhez. 1967. április 26-án megszületett a lányuk, Aimee. A házasság és a szülés viszont annyira megviselte a labilis idegzetű Jennifert, hogy egy időre elmegyógyintézetbe került, ahol elektrosokkos kezeléseket kapott. (Itt kell megjegyeznem, hogy bár az általam megtalált források Jennifer életének legfontosabb fordulatait illetően nagyjából megegyeznek, de az eseményeket különböző időpontokra datálják. Így például egyes források szerint a család 1962-ben költözött New Yorkba, már akkor elkezdődött Jennifer modellkarrierje és akkor kísérelte meg az öngyilkosságot is, a súlyos lovasbaleset pedig Jennifer saját lovával, Alezonnal történt.) 


A filmes kezdetek 
Jennifer O’Neill húszéves korában, 1968-ban filmezett először. Daniel Mann romantikus komédiájában, a For Love of Ivyban kapott egy kis szerepet: egy Sandy nevű lányt játszott. A főszerepet Sidney Poitier alakította, sőt ő írta a forgatókönyv alapjául szolgáló történetet is. A zenét Quincy Jones szerezte. A címadó dalt a következő évben Oscar-díjra jelölték, de veszített A Thomas Crown-ügyhöz írt The Windmills of Your Mind című dallal (Michel Legrand – Alan Bergman – Marilyn Bergman) szemben. A westernjeiről nevezetes veterán rendező, Howard Hawks a For Love of Ivy parányi epizódszerepében is felfigyelt Jenniferre, és szerződtette John Wayne partnerének a Rio Lobo (1970) című utolsó filmjéhez. Döntését állítólag később megbánta, mert nehezen tudott együtt dolgozni felfedezettjével. Bennfentesek azt pletykálták, hogy a kezdő színésznő vérbeli modellként jóval többet foglalkozott külső megjelenésével, különösen a frizurájával, mint a színészi alakításával, miközben úgy vonult be a forgatásra, mintha ő lenne Hollywood legnagyobb női sztárja. Hawks annyira megharagudott rá, hogy megrövidítette a szerepét, és dialógusai egy részét inkább a Sherry Lansing által játszott figura szájába adta. Akadtak problémák a főszereplővel, az akkor hatvankét esztendős John Wayne-nel is, aki egyszerűen már öreg és túlsúlyos volt az ilyen szerepekhez, ami a filmben is meglátszik. Már nem tudta úgy megülni a lovat, mint fénykorában. Az idős művészt ráadásul családi tragédia is érte: édesanyja a forgatás ideje alatt hunyt el, sőt Wayne néhány hónap múlva az öccsét is elveszítette. A film rossz kritikákat kapott, az ítészek szerint Hawks lényegében harmadszorra filmesítette meg ugyanazt a témát (az 1959-es Rio Bravo és az 1967-es El Dorado után), de egyértelműen ez a változat a leggyengébb. Hawks sem szerette a Rio Lobót, szerinte rosszul választotta meg a színészeit: nemcsak Wayne és Jennifer okozott neki csalódást, hanem Christopher Mitchum is. Mindazonáltal az évek során a film átértékelődött: ma már egy részleteiben figyelemre méltó, bár egyáltalán nem hibátlan kései westernnek tartják. 


Kamaszkorom legszebb nyara 
Herman (Hermie) Raucher amerikai író az 1950-es években egy önéletrajzi ihletésű forgatókönyvet írt 1942 nyaráról, amikor tizennégy éves kamasz fiúként a Nantucket-szigeten nyaralt, és ott érzelmi kapcsolatba került egy gyönyörű katonafeleséggel, Dorothyval. Az asszony férje a második világháborúban harcolt. Raucher eredetileg Oscy nevű barátja emléke előtt akart tisztelegni, aki az ötvenes években a koreai háborúban esett el, de rájött arra, hogy nem ismerte őt annyira alaposan, hogy történetének főszereplőjévé tegye. Ekkor döntött úgy, hogy inkább a Dorothyval való kapcsolatát írja meg, ami felnőtté válásának első komoly érzelmi tapasztalata volt. Csak a hatvanas években szánta rá magát arra, hogy eladja a megfilmesítési jogot, miután találkozott Robert Mulligan rendezővel. Mulligan vállalta, hogy elviszi a szkriptet a Warner Bros.-hoz, és ott elfogadtatja. Legmeggyőzőbb érve az volt, hogy kevesebb mint egymillió dollárból le lehet forgatni a filmet. Az illetékesek rábólintottak ugyan a projektre, de annyira nem bíztak a sikerben, hogy készpénz helyett a majdani bevétel tíz százalékát ajánlották fel Rauchernek. Amikor elkezdődött a casting, a Warner Bros. állítólag hallani sem akart harminc év alatti színésznőkről. Ennek ellenére azt rebesgették, hogy a legesélyesebb jelölt az akkor huszonnyolc éves Barbra Streisand, aki – véleményem szerint – fiatalon sem volt az típusú nő, akiről a kamasz fiúk ábrándozni szoktak. A mindössze huszonkét esztendős Jennifer O’Neill ügynöke úgy gondolta, ez remek szerep lenne védence számára, és addig nyomult, amíg Jennifert behívták meghallgatásra. Megkapta a szerepet annak ellenére, hogy kikötötte, meztelen jelenetekről szó sem lehet. Mulligan elfogadta ezt a feltételt, mert szerinte megoldhatónak tűnt, hogy tényleges meztelenség nélkül forgassák le a legkényesebb képsorokat, és azt kell mondjam, ez a visszafogottság határozottan a film előnyére vált. 


A Nantucket-sziget az 1942 és 1970 között eltelt közel három évtized alatt jelentősen megváltozott, így szó sem lehetett arról, hogy eredeti helyszínen forgassanak. A stáb a kaliforniai Mendocinóban találta meg a legideálisabb körülményeket. Nyolc hétig tartott a munka, ezalatt semmi különösebb probléma nem merült fel, így sikerült tartani az eredeti forgatási menetrendet. Jennifert elkülönítették a kamasz fiúkat játszó szereplőktől (Gary Grimes, Jerry Houser, Oliver Conant), nehogy összebarátkozzanak, mert a cselekmény szerint arra volt szükség, hogy a srácok távolságtartóan, sőt félszegen viselkedjenek a felnőtt nővel szemben. A Warner Bros. a kész film láttán se volt túl optimista a várható sikert illetően, ezért a cég emberei arra kérték Rauchert, írjon egy könyvet a szkript alapján, hátha ez felkelti a potenciális nézők figyelmét. A taktika bevált: a könyvből bestseller lett, és a filmet már úgy mutatták be, mint annak filmváltozatát, noha a könyv volt később. Raucher rengeteg levelet kapott azoktól a nőktől, akik magukra ismertek Dorothy alakjában. Írt az igazi Dorothy is: a szerző megismerte a kézírását, és az asszony tudott olyan részletekről is, melyek soha nem kerültek nyilvánosságra. A valódi Dorothy megírta, hogy mind ez idáig bűntudattal élt, mert azt hitte, tönkretette Raucher életét, és hangot adott megkönnyebbülésének, hogy a könyvből az derült ki számára, hogy tévedett. Ennek ellenére elzárkózott az újbóli találkozás lehetőségétől. A film nem várt szakmai és közönségsikert aratott. A Michel Legrand által írt csodaszép kísérőzenéhez később szöveget is írtak, a dalt több nagy sztár is elénekelte, maga Barbra Streisand is. (A magyar verziót Kovács Kati vitte sikerre Bradányi Iván szövegével.) Az 1973-ban bemutatott folytatás, amely Hermie és Oscy középiskolai évei alatt játszódik 1944-ben, már szerényebb érdeklődést keltett. Jennifer nem szerepelt benne, az általa játszott Dorothy sem került szóba. 


Másodvonalbeli filmek 
Ironikus, hogy Jennifer mindössze tizenkét percig látható a Kamaszkorom legszebb nyarában, mégis ez pályafutásának legfontosabb és legemlékezetesebb szerepe. Ezt követő amerikai filmjeiben jóval nagyobb szerepeket játszott, és bár akadnak közöttük figyelemre méltó darabok is, egyik sem kiemelkedő jelentőségű. Otto Preminger rendezte a Such Good Friends (1971) című tragikomédiát, amely Lois Gould bestsellerének adaptációja. Preminger fia, Erik még a megjelenés előtt hallott a szenzációsnak ígérkező regényről, és kétszázezer dollárért megvette a filmjogot, még mielőtt a kötet a boltokba került volna. A direktor Elaine Mayjel akarta megíratni a forgatókönyvet, ám ő épp nem ért rá, ezért másokhoz fordult, akikkel viszont nem tudott eredményesen együttműködni. May 1971 elején bekapcsolódott a munkába, és tíz hétig dolgozott a szkripten. Preminger az ő munkamódszerével sem volt kibékülve, mégis kénytelen volt alkalmazkodni hozzá. Az írónő végül bejelentette, hogy nem kívánja a saját nevét adni az opuszhoz, hanem az Esther Dale álnevet óhajtja használni. Ez marketingszempontból nem volt szerencsés fordulat, mert May neve jól csengett a szakmában, Dale-ről viszont senki nem hallott. Preminger nevezetes volt arról, hogy nehezen jön ki a színészeivel, de nem annyira Jenniferrel, mint inkább a főszerepet alakító Dyan Cannonnal került konfliktusba. Teljesen eltérő elképzeléseik voltak a figura külsejéről és pszichéjéről egyaránt, s persze többnyire a színésznőnek kellett engednie. Feszült munkaviszonyuk miatt Dyan nem vállalta a meztelen fotózást az egyik jelenethez, ezért ott montázst kellett alkalmazni. Bár a művésznőt alakításáért Golden Globe-ra jelölték, a Such Good Friends mégis megbukott. 


Jeffery Hudson álnéven jelent meg a világhírű bestsellerszerző, Michael Crichton egyik korai regénye, A Case of Neeed, amelyből Blake Edwards forgatott filmet 1972-ben. Az opusz Magyarországon A Carey-kezelés és Rejtélyes halál címen egyaránt ismert. A történet arról szól, hogy egy bostoni kórházban az egyik orvost illegális abortusszal vádolják meg, ami egy tizenöt éves lány életébe került. Dr. Carey (James Coburn) megpróbálja tisztázni a kollégáját… Jennifer alakította Carey kedvesét, Georgia Hightowert. Az 1971 szeptemberében kezdődött forgatás idegtépő körülmények között zajlott, a direktor ugyanis komoly művészi nézeteltérésekbe keveredett a gyártó cég, az MGM illetékeseivel. A problémákat nem sikerült mindkét fél számára megnyugtató módon rendezni, mire Edwards ki akart szállni a projektből. Az MGM ekkor megfenyegette, hogy tönkreteszi további karrierjét, mire Edwards meghátrált, és befejezte a forgatást. Bár a színészek mellette álltak, a stúdiót ez nem hatotta meg. A felvett anyagot az MGM vágta meg, mert nem akartak százpercesnél jóval hosszabb filmet (a játékidő: 101 perc), Edwardsnak azonban nem tetszett ez a változat, és nem akarta a nevét adni hozzá. Ezt a kívánságát figyelmen kívül hagyták, feltehetően olyan szerződése volt, ami megkötötte a kezét. A Carey-kezelést a kritikusok középszerűnek vagy kifejezetten rossznak találták, az opuszt ennek ellenére jelölték a legjobb filmnek járó 1973-as Edgar Allan Poe-díjra. (A mesterdetektív 1972-es változata győzött, ámbár jómagam a jelöltek közül inkább Hitchcock Tébolyának adtam volna a díjat.) 


Annak idején a magyar mozikba is eljutott Tom Gries hangulatos krimije, a Gyémánt Lady (1973), melyet évtizedek múlva az egyik hazai kereskedelmi tévé a tökéletesen semmitmondó Biztos, ami biztos címmel tűzött műsorára. A Jennifer által alakított Paula Booth egy milliomos lánya, akinek apja egy ékszerlopási bűnügy miatt gyanúba keveredik. Az ügyet vizsgáló magándetektív, Andy Hammon (Donald Sutherland) Paula körül is szaglászni kezd, mert azt gyanítja, a gyönyörű lánynak köze lehet az eltűnt gyémántokhoz… A film igazából a maga idejében se tűnt többnek, mint egy megbízható szakmai színvonalon elkészített, átlagos tévékriminek, és negyvenöt év elteltével sincs igazán mit felfedezni benne. Azt persze megemlíthetjük, hogy a rendezésre szóba került az akkor még alig ismert George Lucas, a két főszerepet pedig az eredeti elképzelések szerint a brit Susan George és a nyugatnémet Helmut Griem játszotta volna. Izgalmasan hangzik a The Reincarnation of Peter Proud (1975, J. Lee Thompson) cselekménye: dr. Peter Proud (Michael Sarrazin) kaliforniai professzort visszatérő rémálmok gyötrik. Az egyikben egy meztelenül úszkáló férfi gyilkosság áldozatául esik. A doktor úgy gondolja, csak akkor nyeri vissza lelki nyugalmát, ha megfejti az ijesztő álmokat. A véletlen siet a segítségére, és barátnőjével eljut Springfieldbe, ahol felismeri az álmában látott helyszíneket. Találkozik azzal a nővel is (Margot Kidder), aki a rémálomban megölte azt a férfit. Míg az asszony néhai férje reinkarnációját fedezi fel Peter Proudban, addig a lánya (Jennifer O’Neill) beleszeret a doktorba. Peter elmegy ahhoz a tóhoz is, ahol az álombeli férfi életét vesztette… Kevesen gondolnák, hogy a The Reincarnation of Peter Proud alapötlete egy 1958-as indiai (!) filmből származik, de ha ezt tudjuk, már nem lepődünk meg azon, hogy az amerikai opusznak később két indiai remake-je is készült. 2009-ben bejelentették, hogy a Hetedik alkotói, Andrew Kevin Walker és David Fincher dolgoznak egy újabb remake-en, melynek bemutatását 2016-ra ígérték, a projekt sorsa azonban mindmáig bizonytalan. 


Az olasz intermezzo 
Jennifer pályáján érdekes színfoltot jelent az a három olasz film, melyekben 1975 és 1977 között játszott. Luigi Zampa Tisztes honpolgárok (1975) című drámája egy szicíliai kisvárosba viszi el a nézőt. Ide érkezik a szép tanítónő, Elena Bardi (Jennifer O’Neill), akivel egy rámenős férfi még a városba vezető buszutazáson szemtelenül kikezd. A zaklatót másnap holtan találják a főtéren: gyilkosa a homloka közepébe eresztett egy golyót, leültette egy székre, és virágot tett a szájába. A meggyilkolt férfi a helyi maffia tagja volt, családtagjai úgy gondolják, Elenának köze volt a halálához. Egyik este két motoros támad a tanítónőre, és a hajánál fogva vonszolják maguk után a gyilkosság helyszínén. Senki nem lép közbe, ám a motorosokat még aznap éjszaka meggyilkolják. A helyi hatalmasságok félni kezdenek Elenától, és hirtelen támogatni kezdik addig figyelmen kívül hagyott szociális javaslatait. Az egyszerű emberek tisztelik, mert kiáll értük. De ki és miért követi el a különös gyilkosságokat? Talán Elena szerelmese, a gyávának látszó tanár, Michele (Franco Nero) áll a háttérben? A Tisztes honpolgárok alapjául szolgáló regényt Giuseppe Fava oknyomozó újságíró írta, akit 1984-ben a maffia megöletett. A forgatás a szicíliai Palazzolo Acreidében és Ragusa Iblában zajlott, a belsőket a római Incir filmstúdióban vették fel. A Carlo Ponti által finanszírozott film 610 millió líra bevételt termelt Olaszországban, ami közepes sikernek számít. A kritikai fogadtatás vegyes volt, többen is úgy vélték, hogy felkavaró társadalmi dráma helyett csupán egy átlagos giallo született. Kuriózum, hogy ez Jennifer egyetlen filmje, amelyben meztelenül is látható, a beállítás jellege azonban nem zárja ki, hogy valójában dublőz helyettesítette. 


A maga idejében vegyes fogadtatásban részesült Luchino Visconti drámája, Az ártatlan (1976) is, de amíg Zampa alkotásának megítélésében napjainkban inkább a negatív vélemények dominálnak, addig Visconti opusza felértékelődött, és gyakran emlegetik a direktor utolsó mesterműveként. Az irodalmi alapot az olasz fasizmus szellemi atyjának tartott Gabriele D’Annunzio (1863–1938) 1892-ben publikált regénye szolgáltatta, amely a XIX. század végén játszódik. A gazdag arisztokrata, Tullio Hermil (Giancarlo Giannini), szépséges felesége (Laura Antonelli) mellett nem kevésbé gyönyörű szeretőt (Jennifer O’Neill) is tart. Egy cseppet sem törődik a látszattal, hiszen az ő köreiben a hűtlenség bocsánatos bűnnek számít, ám őrült féltékenység támad benne, miután megtudja, hogy megalázott felesége megcsalta őt egy fiatal költővel (Marc Porel). A házasságon kívüli kapcsolatból gyermek is születik. Tullio társadalmi pozíciója miatt el akarja kerülni a botrányt, ugyanakkor esze ágában sincs egy fattyút felnevelni, ezért kegyetlen tettre szánja el magát. Az ártatlan témája, mint általában a kései Visconti-filmeké, a dekadencia, az erkölcsi hanyatlás, az arisztokrácia szimbolikus bukása. A férfi főszerepre szóba került a homoszexuális Visconti egykori szerelme, a francia Alain Delon, sőt az amerikai Ryan O’Neal is, míg a női főszerep kapcsán Romy Schneider, Charlotte Rampling és Julie Christie nevét emlegették. Végül Giancarlo Giannini és Laura Antonelli játszotta el a házaspárt: a két olasz művész három évvel korábban, Dino Risi Sessomatto (1973) című kiugróan sikeres szkeccsvígjátékában már dolgozott egymással. Teresa Raffo grófnő, a szerető szerepét Visconti Jacqueline Bisset-nek szánta, aki állítólag olyan követelésekkel állt elő, amelyeket a produkció nem kívánt teljesíteni, ezért választották helyette az épp Olaszországban filmező Jennifer O’Neillt. 


A médium Vieri Razzini Terapia mortale című regénye alapján készült. Lucio Fulci rendező és forgatókönyvírói az eredeti történetet szinte a felismerhetetlenségig átalakították, és Edgar Allan Poe A fekete macska című hátborzongató históriájának egyes motívumaival kombinálták. A médium a zombifilmjei miatt kétes hírnévnek örvendő Fulci első olyan alkotása, amelyben megjelent a természetfölötti motívuma, ami későbbi munkásságában vált meghatározóvá. A vonzó Virginiát (Jennifer O’Neill) édesanyja öngyilkossága óta különös látomások gyötrik. Amikor meglátja a férje, Francesco (Gianni Garko) által vásárolt házat, ráismer a látomásaiban megjelenő épületre. Vízióit követve az egyik szobában megbontja a falat, és mögötte egy üreget talál, benne egy nő csontvázával. Az áldozatban a rendőrség az épp üzleti úton lévő férj néhány évvel korábban eltűnt barátnőjét azonosítja. Annyira egyértelmű, hogy Francesco a tettes, hogy Virginia úgy érzi, itt valami komolyabb rejtélyről lehet szó. A parapszichológiában járatos barátjától (Marc Porel) kér segítséget, s hamarosan ráébred arra, hogy látomásaiban valójában nem egy megtörtént, hanem egy majdani bűntény mozzanatait látja előre… A következő évben a Laura Mars szeme (1978) című amerikai film használta fel ugyanezt az alapötletet – egy dekoratív nő (Faye Dunaway) vízióiban gyilkosságokat lát, az utolsó látomásában egyenesen saját maga jelenik meg mint áldozat –, 1991-ben pedig egy indiai (!!) remake készült a filmből 100 nap (1991, rendező: Partho Ghosh) címmel. Említsük meg, hogy az IMDb úgy tudja, Jennifer 1976-ban játszott a Call Girl: La vida privada de una señorita bien című spanyol erotikus filmben is, de ez alighanem hamis infó: az egyik mellékszereplő, Jenny Llada szerepel a stáblistán mint Jenny O’Neill, ebből eredhet a tévedés. A film plakátjain se olvasható az amerikai színésznő neve, pedig kizárt dolog, hogy az alkotók egy külföldi vendégsztár nevének vonzerejét ne akarták volna kihasználni. 


Kalandfilm, akciófilm, dráma, horror 
Mi, magyarok csak a televízióban láthattuk James Fargo romantikus kalandfilmjét, a Karavánokat (1978). 1948-at írunk, a helyszín egy kitalált ország, Zadesztán. Az amerikai nagykövetség egyik fiatal munkatársát, Mark Millert (Michael Sarrazin) azzal bízzák meg, hogy kutassa fel Jasper szenátor lányát, a szépséges Ellent (Jennifer O’Neill), akit egy nomád törzs elrabolt a férjétől. Mark megtalálja az asszonyt, aki egy egészen más történetet mond el neki: önként hagyta el zsarnoki férjét, hogy Zulfigar (Anthony Quinn) törzsével éljen, és itt érzi magát igazán boldognak. A féltékeny férj nem hagyja annyiban a dolgot, és az események tragikus végkifejlethez vezetnek. A filmet Iránban forgatták, a Mike Batt által komponált kísérőzenét leszámítva azonban nem lett igazán sikeres. Ráadásul az opusz alapjául szolgáló regény szerzője, James Michener jogi lépéseket tett, mert az alkotók változtatásai szerinte meghamisították a könyvét. A férjet alakító Christopher Lee is elégedetlenkedett, jelenetei többségét ugyanis kivágták. Egy titokzatos sorozatgyilkos egymás után végez a rendőrség kábítószercsoportjának tagjaival, és a kung-fu harcosok jelét hagyja maga után. A rendőrség Matt Logant, a keleti harcművészetek szakértőjét kéri fel, hogy segítsen megtalálni a gyilkost… Röviden erről szól a Chuck Norris nevével fémjelzett akciófilm, az Egyszemélyes hadsereg (1979, Paul Aaron), amely szerény két és fél millió dolláros költségvetéséhez képest húszmillió dollár bevételt termelt. Ennek ellenére a jó nevű forgatókönyvíró, Ernest Tidyman utólag nem győzött mentegetőzni, hogy csak azért vállalta el ezt a nem túl nívós megbízást, mert egy házat szeretett volna venni az édesanyjának. Ironikus, hogy épp a leggyengébb munkájával kereste a legtöbb pénzt. Ahogy az is megmosolyogtató, hogy akciófilm ide vagy oda, Jennifer neve a plakátokon megelőzte Norrisét, mivel akkoriban nagyobb sztár volt nála. 


A Steel (1979, Steve Carver) című dráma főhőse, Mike Catton (Lee Majors) valaha az egyik legjobb építőmunkás volt a szakmában, de egyik barátja tragikus balesete miatt tériszony vett erőt rajta, ezért szakmát váltott. Egy másik barátja mégis visszahívja egy építkezésre, és közösen próbálnak szembeszállni a munkát mindenáron gátolni próbáló konkurens óriáscéggel. A produkció szomorú szenzációja, hogy forgatás közben életét vesztette George Kennedy huszonhét esztendős dublőrje, A. J. Bakunas. A kaszkadőr a nagy magasságból való zuhanások specialistájának számított, és büszke is volt erre. Tulajdonképpen szakmai hiúsága okozta a vesztét. A Kennedy által játszott figura kilenc emelet magasságból történő lezuhanásának jelenetét ugyanis sikerült elsőre felvenni. Amikor Bakunas legnagyobb riválisa, Dar Robinson megdöntötte kollégája egyik rekordját, a férfi és a produceri teendőket is ellátó Lee Majors úgy döntött, hogy újra felveszik a zuhanási jelenetet, de a hatásosabb látványosság – és egy újabb szakmai rekord – érdekében a figura az épület tetejéről, huszonkét emelet magasból fog lezuhanni. Ugrás közben azonban a légzsákkal valamilyen probléma támadt, és a kaszkadőr 185 km/óra sebességgel csapódott a földhöz. Bakunas szülei mindig is féltették gyermeküket ettől a foglalkozástól. Édesapja épp a Steel forgatására merészkedett ki először, ahol szemtanúja lett fia borzalmas halálának. (Bakunas riválisa, Dar Robinson hét évvel később a Pénzmánia forgatásán szenvedett halálos balesetet.) A műrepülés világába kalauzolja a nézőt Barry Brown drámája, a Felhőtáncos (1980). A történet főhőse egy negyvenes éveibe lépett műrepülő világbajnok, Brad Randolph (David Carradine), akinek elsőségét egy fiatal trónkövetelő, Tom Loomis (Timothy Bottoms) veszélyezteti. Brad nehezen küzd meg ezzel a helyzettel, mert házassága a gyönyörű Helennel (Jennifer O’Neill) szintén válságba kerül. A produkció szakmai tanácsadójaként Tom Poberezny műrepülő világbajnokot szerződtették. David Carradine nem volt képzett pilóta, ezért a repülési jelenetekben dublőr vezette a gépet, ám utasként a színész is jelen volt. Hogy a légi felvételek minél látványosabbak legyenek, a rendező – aki viszont képzett pilóta is volt – egy speciális légi kamerát készíttetett. Sajnos a földön játszódó jelenetekhez már nem voltak különösebben eredeti ötletei, s a Felhőtáncos elhasalt a mozipénztáraknál. 


Mint minden David Cronenberg-film, az Agyfürkészők (1981) is egyedi és különleges alkotás, műfaját tekintve: horror. Jennifer a különleges képességű címszereplők egyikét játssza, partnerei: Stephen Lack, Michael Ironside és Patrick McGoohan. A történet főszereplője, Cameron Vale is agyfürkésző, társaival ellentétben azonban még nem ura a képességeinek. Akaraterejével be tud hatolni mások tudatába, átvenni az irányítást, és az illetőt az őrületbe vagy akár a halálba hajszolni. Egy nagy cég a maga céljaira próbálja felhasználni Vale-t. Egyik szakemberük elárulja neki, hogy sorstársai egy efemerol nevű drog befecskendezésével tudnak uralkodni telekinetikus erejükön. A cég egykori alkalmazottja, Revok szintén agyfürkésző, aki a többiek ellen fordult. Vale feladatul kapja, hogy találja meg őt, és végezzen vele… Cronenberg visszaemlékezései szerint a forgatás volt az igazi horror: a szigorú feltételekhez kötött anyagi támogatás miatt a munkát kész forgatókönyv nélkül kellett elkezdenie, és két hónapon belül be is kellett fejeznie. A direktor nem tudott mást tenni, mint hajnali 4 és 7 között a forgatókönyvön dolgozott, utána ment az aznapi forgatásra. A szűkös határidő miatt nem volt lehetőség komolyabb díszletépítésre, ezért amit csak lehetett, igyekeztek külső helyszíneken felvenni. Cronenberg helyzetét az is nehezítette, hogy színészei között sem volt meg az összhang, különösen Jennifer és Patrick McGoohan között vibrált a feszültség. A zaklatott munkakörülmények ellenére az Agyfürkészők általában jó kritikákat kapott, és a közönségsiker sem maradt el. Igaz, a téma régi sebeket is felszaggatott, hiszen a terhes anyáknak adott efemerol kapcsán nem lehetett nem gondolni a Thalidomide-botrányra: az ötvenes években Nyugaton igen népszerű, vény nélkül kapható nyugtatóról kiderült, hogy egyik összetevője terhes nőknél magzati rendellenességeket okoz, ami miatt ugrásszerűen megnőtt a végtag nélküli vagy kifejletlen végtagokkal született csecsemők száma. A szert 1961-ben kivonták a forgalomból. Az Agyfürkészőkhöz 1991-ben és 1992-ben folytatásokat, 1994-ben és 1995-ben pedig spin-offokat forgattak. Cronenberg egyikben sem vett részt, ahogyan a 2007-ben bejelentett, de mindmáig nem realizálódott remake-hez sincs köze. 


Tévésorozatok és tévéfilmek 
Jennifer mozifilmjei közül egyik sem tudta megközelíteni a Kamaszkorom legszebb nyara szakmai és üzleti sikerét, őt magát pedig nehéz természetűnek könyvelték el. Ez a két sommás megállapítás feltehetően szerepet játszott abban, hogy a nyolcvanas években szinte kizárólag a televízióban foglalkoztatták. Tévéfilmjeit és sorozatait Magyarországon vagy nem láthattuk, vagy már elfeledtük, ezért csak a jelentősebbekre térnék ki. A parfümipar világában játszódó Bare Essence című tizenegy részes szappanoperát az NBC sugározta 1983-ban. Előzménye a konkurens CBS hálózaton nagy sikerrel vetített kétrészes minisorozat volt, amelyben Linda Evans, Donna Mills, Lee Grant és Bruce Boxleitner játszotta a főszerepeket. A kedvező fogadtatás ellenére a CBS nem akarta folytatni a szériát, melynek jogait az NBC szerezte meg. A négy főszereplő helyére Jennifer O'Neill, Jaime Lyn Bauer, Jessica Walter és Al Corley lépett, az eredeti széria kulcsfigurájának megszemélyesítőjét, Genie Francist viszont megtartották. A hatásos reklámkampány ellenére az NBC sorozata megbukott, az első évad után leállították. Ugyanígy járt a CBS ígéretesen startolt szériája, a Cover Up is. Jennifer egy Danielle Reynolds nevű fotóst játszott, akinek a férjét meggyilkolják. Kiderül, hogy az elhunyt a CIA ügynöke volt. Danielle felbérel egy Mac Harper nevű férfit, aki korábban az Egyesült Államok hadseregének különleges erőinél szolgált, hogy segítsen felkutatni férje gyilkosait. A CIA munkát ajánl nekik. Danielle és Mac – mint női fotós és férfi modellje – speciális küldetéseket teljesítenek a világ különböző pontjain. 


A sorozat biztatóan indult, a gyönyörű Jennifer és jóképű partnere, Jon-Erik Hexum összeillő párost alkottak. A hetedik rész egyik forgatási napján, 1984. október 12-én azonban végzetes tragédia történt. Mindenki készen várta a munka kezdetét, ami technikai okokból jelentősen csúszott. Hexum unatkozott, és ártalmatlannak hitt kellékfegyverével orosz rulettet akart játszani. A preparált Magnum–44-es pisztolyt a halántékához tette, és meghúzta a ravaszt. A vaktöltény behatolt a koponyába, s a koponyacsont összetört szilánkjai belső vérzést okoztak az agyban. A színészt azonnal kórházba szállították, ahol többórás műtétet hajtottak végre rajta. Az operáció sikertelenül zárult. Hexumot október 18-án agyhalottnak nyilvánították, és családja kérésére lekapcsolták az életfunkcióit fenntartó gépeket. Édesanyja felajánlotta fia szerveit transzplantációs célokra. A tévésorozat a tragédia ellenére folytatódott, Danielle új segítőt kapott az Anthony Hamilton által megformált CIA-ügynök, Jack Striker személyében. Striker jelentette be, hogy Mac Harper egy másik küldetésben életét vesztette. A széria iránti érdeklődés sajnos visszaesett, és az első évad után – amely huszonkét részből állt – a CBS lefújta a Cover Up folytatásait. 


Az 1985-ben bemutatott ötrészes francia–olasz–amerikai sorozat, az A. D. (az anno Domini közismert rövidítése, szó szerinti jelentése: az Úr évében; mindennapi használatban: időszámításunk szerint) egy vallási témájú tévés trilógia befejező tétele. Az első sorozat a Mózes, a törvényhozó (1974, Gianfranco de Bosio) volt, a második a Franco Zeffirelli nevével fémjelzett, mozikban is bemutatott A názáreti Jézus (1977). A Stuart Cooper által rendezett A. D. a korai kereszténység időszakát mutatja be Tiberius uralkodásától Nero rémuralmáig. A történet alapjául Anthony Burgess The Kingdom of the Wicked című könyve szolgált, az alkotók azonban más forrásokat is figyelembe vettek, mint például Suetonius ókori klasszikusát, A Caesarok életét, illetve a Bibliát, különös tekintettel az Újszövetségre, azon belül az Apostolok Cselekedeteire. A szereposztásban olyan ismert művészek nevét olvashatjuk, mint Ava Gardner, James Mason, Fernando Rey, Susan Sarandon, Ian McShane, John Houseman és sokan mások. Jennifer alakította Messalinát, az ókor hírhedt ribancát, Claudius császár harmadik feleségét. A rossz hírű császárné mentségére legyen mondva, hogy tizennyolc évesen adták feleségül a nálánál harminc évvel idősebb, nyomorék, cseppet sem jó külsejű Claudiushoz, ámbár az is igaz, hogy az ókori Rómában már gyerekként megházasították az uralkodóház ivadékait, s az érzelmek helyett elsősorban a politikai érdekeket vették figyelembe. 


Messalina mint császárné szabad utat engedett kéjvágyának, bordélyokba járt szeretkezni, sőt a krónikák szerint versenyre hívta ki Róma leghíresebb prostituáltját, hogy ki tud egymás után több férfit kielégíteni. A morbid vetélkedést – állítólag elképesztő fölénnyel – Messalina nyerte, miközben ő maga kielégületlen maradt. Egyes források szerint Claudiusnak fogalma sem volt neje kicsapongó életmódjáról, mások szerint tudott róla, de szemet hunyt fölötte. Messalina sorsát nagyravágyása pecsételte meg: gátlástalanságában odáig merészkedett, hogy titokban feleségül ment egyik szeretőjéhez, a Róma legszebb férfijának tartott Gaius Silius szenátorhoz. Azt tervezgették, hogy megbuktatják és megölik Claudiust, hogy Silius léphessen a trónra. A császár kénytelen volt közbelépni, és bár volt benne hajlandóság, hogy megbocsásson csapodár feleségének, hűséges bizalmasainak egyike titokban elrendelte Messalina kivégzését. Az asszony – édesanyja tanácsára – öngyilkosságot követett el. Noha Claudius megígérte, hogy sohasem nősül meg újra, Messalina halála után nem sokkal feleségül vette saját unokahúgát, Nero anyját, Agrippinát. Az asszony később megmérgezte őt, hogy trónra segítse a fiát, aki császárként viszont megölette tulajdon anyját. Noha az A. D.-t jól fogadta a közönség, mégsem vált olyan híres klasszikussá, mint két előzménye. 


Az Erle Stanley Gardner (1889–1970) által megírt ügyvéd, Perry Mason esetei magyar nyelven is megjelentek. 1935-ben készült el az első Perry Mason-mozifilm, mégpedig A vonító kutya esete című regényből: az ügyvédet Warren William alakította. A figura leghíresebb megszemélyesítője, Raymond Burr 1957-ben játszotta el először ezt a szerepet egy tévésorozatban, amely 1966-ig tartott, és nem kevesebb, mint 271 (!) rész készült hozzá. Közel húsz évvel később, 1985-ben éledt újra a széria, Masont továbbra is Burr keltette életre. A második nekifutás huszonhat filmet eredményezett 1993-ig bezárólag. Talán több is lett volna, de Burr halála véget vetett a sorozatnak. A lövöldöző sztár esete a második széria harmadik filmjeként került adásba. A történet azzal indul, hogy egy népszerű komikus egy élő adásban úgy tesz, mintha lelőné a műsorvezetőt, majd távozik. Az áldozat viszont tényleg meghal, a gyilkosságnak ráadásul több millió tévénéző a tanúja. A komikus szerint a fegyverhez senki nem nyúlhatott. Akkor hogyan történhetett a tragédia? Jennifer játszotta a női főszereplőt, Alison Carrt. A Botrányos szexkazetták (1989) című tévékrimiben már csak mellékszerep jutott neki. A címbeli kazettákat egy szado-mazo szexre specializálódott luxusprostituált, Connie készítette, hogy ezekkel zsarolja ügyfeleit. Ahogy az ilyen filmekben lenni szokott, a nőt meggyilkolják, s az ügy felgöngyölítéséhez a kazetták jelentik az egyetlen használható nyomot. Hasonló hangvételű krimi a Halálos randevúk (1990) is. A cselekmény főszereplője egy kettős életet élő nő (Stephanie Zimbalist): napközben szende könyvtáros, éjszaka viszont a halál angyala, aki végez a hirdetés útján megismert férfiakkal. Az egyik áldozat felesége (Jennifer O’Neill) azonban magánnyomozásba kezd, hogy megtalálja a gyilkost… 


A kilencvenes évektől napjainkig 
Jennifer színészi pályáján a kilencvenes években sem következett be számottevő fordulat. Mindmáig kap filmajánlatokat, némelyiket el is fogadja, de ezek a produkciók többnyire az Egyesült Államokban sem keltenek igazán nagy figyelmet, Európában pedig szinte észrevétlenül tűnnek el a tévécsatornák és a tékák hatalmas kínálatában. Néhány mondat erejéig mégis emlékezzünk meg azokról az opuszokról, melyek hozzánk is eljutottak! A videóra forgatott Pusztító vágy (1992) hősnője, Hillary távoli rokonságot mutat a Kamaszkorom legszebb nyara Dorothyjával: mindketten akaratlanul is fiatalabb fiúkat vonzanak a bűvkörükbe. A különbség az, hogy Dorothy rajongója csak egy jóindulatú kamasz fiú, míg Hillaryé egy pszichopata, akit a jófiú-szerepekben megismert Robby Benson alakított. A Tökéletes család (1992) című televíziós thrillerben a Jennifer által alakított családanya, Maggie felfogad egy házvezetőnőt, Janice-t (Joanna Cassidy), hogy segítsen két lánya nevelésében. Az alkalmazott magával hozza alkoholista fivérét, Allant is (Bruce Boxleitner), aki nem teljesen tisztázott körülmények között vesztette el a családját. Maggie és Allan között szerelem bontakozik ki, amit Janice egyáltalán nem néz jó szemmel… A Topmodell gyilkosságok (1993) egyfajta variáció Agatha Christie Tíz kicsi néger című klasszikus krimijére. Kate (Jennifer O’Neill) és vonzó modelljei egy világtól elzárt, paradicsomi szépségű szigetre utaznak egy fotózásra. Valakinek azonban nem érdeke, hogy a munka eredményesen végződjön, és megkezdődnek a rejtélyes gyilkosságok… A két férfi főszereplő: Lee Majors és Adrian Paul. A Teljes diszkréció (1994) című erotikus thrillerben három amerikai üzletember közös brazil cége körül támadnak komoly pénzügyi bonyodalmak. Jennifer alakította egyikőjük hűtlen nejét, aki nem is sejti, hogy titkos szeretőjén nem csak a törvényes feleséggel kell osztoznia. Amikor a csapodár szerető gyilkossági ügybe keveredik, már maga sem tudja, kiben bízhat… 


Egy olyan filmcím hallatán, mint az Újoncok bevetésen (1995), hajlamosak lennénk valamiféle bugyuta vígjátékra gyanakodni, ám esetünkben igazából egy romantikus drámáról van szó. Az Amerikai Haditengerészet katonáinak életébe pillanthatunk be, jobbára a feleségek szemszögéből. A hölgyek bizony nem mindig várják hűségesen bevetésen lévő férjeiket, elvégre a bázison maradt még jó néhány dalia. Persze nem mindenki ilyen léha: akad olyan nő, aki valóban aggódva várja vissza a különleges küldetésből a kedvesét, aki lehet, hogy már sohasem tér haza… A Szörfös és királyfi (1999) Mark Twain klasszikus ifjúsági regénye, a Koldus és királyfi modernizált változata. Edward herceg ezúttal egy dél-kaliforniai hullámlovassal cserél helyet, és ily módon mindketten egy számukra teljesen új és izgalmas életbe csöppennek, amelyben romantika és kalandok követik egymást. A kettős főszerepet Sean Kellman alakította, Jennifer személyesítette meg Albertina anyakirálynét. A művésznő mind ez idáig utolsó filmje, a 2016-ban bemutatott I’m Not Ashamed megtörtént tragédia alapján készült. 1999. április 20-án lövöldözés tört ki a Columbine Középiskolában (Egyesült Államok, Colorado állam, Columbine város): két fanatikus diák támadt a társaira és a tanáraira. (Hány hasonló eset történt az azóta eltelt közel húsz év alatt!) Célpontjaik színes bőrűek, keresztények, muszlimok és zsidók voltak. Az első áldozat a tizenhét esztendős Rachel Joy Scott volt. „Hiszel Istenben?” – kérdezte tőle az egyik tettes, aki ismerte a lányt. „Tudod, hogy hiszek” – hangzott a válasz. „Akkor máris mehetsz hozzá” – mondta a fiú, és meghúzta a ravaszt. A két merénylő tizenegy másik diákkal és egy tanárral is végzett, huszonegyet pedig megsebesítettek. Ámokfutásuk végén öngyilkosságot követtek el. Brian Baugh filmje Rachel naplóinak felhasználásával készült, melyeket a lány halála után találtak a holmijai között. Jennifer egy Linda nevű nőt játszott. Az alkotók nyilvánosan sérelmezték, hogy a YouTube többször is indoklás nélkül eltávolította a film trailerét, ami szerintük keresztényellenes hozzáállást sejtet a videomegosztó csatorna részéről. 


Az írónő 
A színésznő 1999-ben a Surviving Myself című könyvében nemcsak hullámzó karrierjének történetét írta meg, hanem – önmagát sem kímélve – félresikerült házasságairól, lelki válságairól, depressziójáról, abortuszáról, vetéléseiről is kendőzetlenül beszámolt, és nem titkolta azt a családi tragédiát sem, hogy egyik férje szexuálisan zaklatta Jennifer lányát. A színésznő a keresztény vallásban találta meg lelki nyugalmát, hosszabb ideje aktív karitatív tevékenységet folytat. A Surviving Myself nagy visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban. Az új évezredben Jennifert írónőként is számon tartják hazájában, hiszen nem kevesebb, mint nyolc könyve jelent még meg. A From Fallen to Forgiven (2002) című kötetben spirituális megvilágosodásának részleteibe avatja be az olvasóit. A You're Not Alone: Healing Through God's Grace After Abortion (2005) az abortuszon átesett nőknek ad tanácsokat ahhoz, hogyan vészeljék át ezt a traumát, hogyan szabaduljanak meg ezzel kapcsolatos negatív érzéseiktől. A Remarkable Women (2005) egy alkotói team közös munkája: huszonhárom elismert amerikai nő (egyikük természetesen Jennifer) osztja meg sikerének titkait és buktatóit az olvasóközönséggel. Az A Fall Together (2006) Jennifer első szépirodalmi könyve, amely nem mentes az elsőkötetes írókra jellemző dramaturgiai hibáktól, a szövevényes sztori helyenként a kereszténység reklámjaként hat, mindazonáltal a szerző hírneve népszerűvé tette, hiszen két folytatás is született hozzá: A Winter of Wonders (2007), A Late Spring Frost (2007). A Faith Lessons (2008) olyan figyelemre méltó embereket mutat be, akiknek életét a keresztény hit gyökeresen megváltoztatta: az egyik ilyen személy Jennifer O'Neill. 2016-ban került a boltokba a művésznő újabb fikciós regénye, az All that Glitters, amelynek szépséges hősnője, Dorothy Winston elképesztő ambícióval vág neki az életnek, hogy megvalósítsa álmát: híres és gazdag akar lenni. 2013-ban arról lehetett hallani, hogy Jennifer egy újabb, a korábbinál is részletesebb önéletrajzi könyvön dolgozik, melynek Cover Story lesz a címe, de jelen blogbejegyzés írásakor a kötet még nem jelent meg.


Magánélet 
Jennifer O’Neill kilencszer ment férjhez, első nyolc házassága azonban elhamarkodottnak bizonyult. Tizenhét éves korában, 1965-ben mondta ki először a boldogító igent, mégpedig az IBM egyik vezető pozícióban lévő munkatársának, Dean Rossiternek. Két év múlva megszületett a lányuk, Aimee. Jennifer nagyon nehezen viselte a házasság kötöttségeit, s a szülés túlságosan igénybe vette fiatal szervezetét. A stressz miatt elektrosokkos kezeléseket is kapott egy elmegyógyintézetben. 1971-ben a házaspár elvált, és az újra állapotos Jennifer ezúttal az abortusz mellett döntött. A következő évben megint házasságra lépett. Második férje Joseph Roster volt, egy reklámcég vezetője, aki regényeket is írt, és behatóan foglalkozott a keleti filozófiával. Jennifer huszonöt évvel később úgy írt erről a házasságáról, hogy Rosternek köszönhetően élte át először az orgazmus élményét, addig fogalma sem volt arról, hogy testileg mit is várhat egy kapcsolattól. Ennek ellenére a pár 1974-ben beadta a válókeresetet. 1975-ben a színésznő ismét úgy érezte, megtalálta az igazit, ezúttal producere személyében. A harmadik férj, Nick De Noia koreográfusként is nevet szerzett magának: ő volt a férfi sztriptíztáncosokból álló híres formáció, a Chippendales egyik alapítója és legelső koreográfusa. A boldogság illúziója megint hamar szertefoszlott, 1976-ban Jennifer és Nick útjai szétváltak. Bő tíz évvel később, 1987. április 7-én Nicket agyonlőtték az irodájában. A bűntény felbujtója egykori üzlettársa, a Chippendales másik társalapítója, az indiai származású Somen Banerjee volt, akit más bűncselekményekkel is megvádoltak, és huszonhat év börtönbüntetésre ítéltek. (A férfi állítólag a Chippendales harmadik alapítója, Bruce Nahin meggyilkolását is kitervelte, de megvalósítani már nem tudta.) Banerjee a cellájában lett öngyilkos 1994-ben. 


A negyedik házasság 1978-ban köttetett, a boldog férj Jeff Barry énekes, dobos és dalszerző. Társszerzőként fűződnek a nevéhez olyan örökzöld slágerek, mint például a Do Wah Diddy Diddy (The Exciters, 1963; Manfred Mann, 1964), a Da Doo Ron Ron (The Crystals, 1963), a Be My Baby (The Ronettes, 1963), a Leader of the Pack (The Shangri-las, 1964) vagy a River Deep, Mountain High (Ike & Tina Turner, 1965). Alig egy év múlva a pár már túl is volt a váláson. Az ötödik férjet Jennifer ismét a közvetlen környezetéből választotta: John Lederer volt a menedzsere a hetvenes évek végén. 1979-ben keltek egybe, és négy évig bírták együtt. 1981-ben született meg fiúgyermekük, Reis Michael. 1982. október 23-án Jennifer fegyverbalesetet szenvedett, amiről utóbb azt mondta, véletlenül következett be, öngyilkossági szándék nélkül. Hálószobájukban megtalálta férje revolverét, és amikor meg akarta állapítani, hogy meg van-e töltve, a fegyver elsült: a golyó a színésznő köldökén át hatolt a testbe. Mint utólag kiderült, Jennifer ötödik házassága volt a legszerencsétlenebb: Lederer nyakára hágott neje vagyonának, de ami még ennél is szörnyűbb, éveken át, hetente több alkalommal szexuálisan zaklatta Jennifer lányát, Aimeét. Emiatt később el is ítélték. A színésznő csak saját magát hibáztathatta a történtek miatt, mert korábban is tudta, hogy Lederernek meggyűlt a baja a törvénnyel, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy hozzámenjen. Válása után Jennifernek sikerült úrrá lennie anyagi nehézségein, és 1986-ban újra az oltár elé állt. Választottja egy limuzinsofőr volt, Richard A. Alan, akivel egy vakrandin ismerkedett meg. Sajnos a művésznőt is elvakította a szerelem, és nem vette észre idejében, hogy miféle férfit sodort elé az élet. A következő évben egy Cooper nevű fiút szült a férjének, aki azonban prostituáltakkal csalta gyönyörű és híres feleségét. A sztár idővel rájöhetett az igazságra, mert 1989-ben már újra elvált asszony volt. (Más források úgy tudják, 1984 és 1987 között volt Alan felesége.) 


Jennifer egy New York-i étteremben ismerte meg hetedik férjét, Neil L. Bonint, aki tizenegy évvel volt fiatalabb nála. 1992. december 9-én összeházasodtak, a művésznő ötéves kisfia, Cooper volt a vőfély. A házasságot öt hónap múlva csalás miatt érvénytelenítették. Napra pontosan egy évvel hetedik esküvője után, 1993. december 9-én Jennifer ismét a házasság szent kötelékébe lépett. Bármilyen meghökkentő, újra hozzáment hűtlen hatodik férjéhez, Richard A. Alanhez. (Ebben is hasonlít Liz Taylorhoz, aki szintén kétszer ment hozzá egyik férjéhez, Richard Burtonhöz.) A nyolcadik házasság 1996-ban bomlott fel. Azon már nem is kell meglepődnünk, hogy a színésznő ismét rekordgyorsasággal választott magának új férjet, ám ezúttal mellészegődött a szerencse: ifjabb Mervin Sidney Louque zenei producerrel kötött házassága tartósnak bizonyult, több mint húsz éve tart. Hollywoodtól távol, egy nashville-i farmon élnek, ahol persze lovaik is vannak. Állítólag a farmon él Jennifer mindkét fia is. A sztár immáron négyszeres nagymama, és úgy érzi, élete végre helyes vágányra terelődött. Továbbra is imád lovagolni, szeret főzni, zenét hallgatni, énekelni, szabadidejében festeget és bútorokat tervez. Egy reklámvideóban megemlítette, hogy egyik férje a vietnami háborúból nem diagnosztizált és nem kezelt poszttraumás stresszel tért haza, ami hozzájárult a válásukhoz, de nem nevezte meg, hogy melyik férjéről van szó. Egyéb privát kapcsolatai közül említsünk meg kettőt, melyek színészkollégákhoz fűzték. 1975-ben Barbra Streisand exférje, Elliott Gould jegyezte el, esküvőre azonban nem került sor. Olaszországi tartózkodása alatt Jennifer viszonyt kezdett francia partnerével, Marc Porellel. Kapcsolatuknak rövid idő elteltével véget vetett, mert magánélete akkoriban is már elég viharos volt, és úgy látta, hogy a különféle függőségekben szenvedő Marc nem jelentene számára igazi támaszt. 


FILMOGRÁFIA
* 2016: I’m Not Ashamed
* 2013: Doonby
* 2012: Last Ounce of Courage 
* 2008: Billy: The Early Years
* 2002: Time Changer
* 2000: On Music Row (tévéfilm)
* 1999: Szörfös és királyfi (The Prince and the Surfer)
* 1997: The Ride
* 1997: Nash Bridges – Trükkös hekus (Nash Bridges) (tévésorozat, a Shake, Rattle & Roll című epizódban)
* 1997: Raney
* 1997: The Corporate Ladder
* 1996: Poltergeist – A kopogó szellem (Poltergeist: The Legacy) (tévésorozat, a Revelations című epizódban)
* 1996: Voyeur II (videojáték)
* 1995: Csillámló szenvedélyek / Újoncok bevetésen (Silver Strand) (tévéfilm)
* 1994: Vizuális Biblia: Apostolok cselekedetei (The Visual Bible: Acts) (videofilm)
* 1994: Teljes diszkréció (Discretion Assured)
* 1994: Koholt vád (Jonathan Stone: Threat of Innocence) (tévéfilm)
* 1993: Topmodell gyilkosságok (The Cover Girl Murders) (tévéfilm)
* 1992: Tökéletes család (Perfect Family) (tévéfilm)
* 1992: Vad angyal (Love Is Like That)
* 1992: Pusztító vágy (Invasion of Privacy) (videofilm)
* 1991: Committed
* 1990: Halálos randevúk (Personals) (tévéfilm)
* 1989: Botrányos szexkazetták (Full Exposure: The Sex Tapes Scandal) (tévéfilm)
* 1988: Glory Days (tévéfilm)
* 1988: Vörös pók (The Red Spider) (tévéfilm)
* 1987: I Love N. Y.
* 1986: Perry Mason: A lövöldöző sztár esete (Perry Mason: The Case of the Shooting Star) (tévéfilm)
* 1985: A védelmező (Chase) (tévéfilm)
* 1985: A. D. (tévésorozat)
* 1984–1985: Cover Up (tévésorozat)
* 1983: Bare Essence (tévésorozat)
* 1981: The Other Victim (tévéfilm)
* 1981: Agyfürkészők (Scanners)
* 1980: Felhőtáncos (Cloud Dancer)
* 1979: Steel
* 1979: Egyszemélyes hadsereg (A Force of One)
* 1979: Love's Savage Fury (tévéfilm)
* 1978: Karavánok (Caravans)
* 1977: A médium / Hét fekete hangjegy (Sette note in nero)
* 1976: Az ártatlan (L’Innocente)
* 1975: Tisztes honpolgárok (Gente di rispetto)
* 1975: Whiffs
* 1975: The Reincarnation of Peter Proud
* 1973: Gyémánt Lady / Biztos, ami biztos (Lady Ice)
* 1972: Rejtélyes halál / A Carey-kezelés (The Carey Treatment)
* 1972: Glass Houses
* 1971: Such Good Friends
* 1971: Kamaszkorom legszebb nyara (Summer of '42)
* 1970: Rio Lobo
* 1969: Futz! (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1968: For Love of Ivy