Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (1969) valószínűleg már rég feledésbe merült volna, ha nem ez lenne a brutális kegyetlenséggel meggyilkolt amerikai színésznő, Sharon Tate utolsó filmje, melyet a halála után mutattak be. A borzalmas bűntény egy csapásra világsztárrá tette a néhai színésznőt: hirtelen óriási érdeklődés mutatkozott a filmjei iránt, a 12+1-et azonban még ez se emelte a kultklasszikusok közé. Az NSZK-ban például csak 1975-ben kezdték játszani, több mint öt évvel a magyarországi premier után: nemigen találunk más példát arra, hogy a vasfüggöny mögött előbb bemutattak volna egy nyugati filmet, mint egy európai kapitalista ország mozijaiban. Tate rajongói számára a 12+1 mind a mai napig kuriózumnak minősül, mert a VHS-korszakban is csak korlátozottan forgalmazták, DVD-n pedig mind ez idáig tudomásom szerint csupán Olaszországban jelent meg 2008-ban, mindenféle angol vonatkozás nélkül.
(A film magyar plakátját Plakátfiú – ki más? – bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem érte.)
A cselekmény
Az olasz Mario Beretti fodrászként dolgozik New Yorkban, az amerikai állampolgárságot is megkapta. Ki se látszik az adósságokból, ám egy szép napon egy ügyvéd azzal a hírrel érkezik hozzá, hogy meghalt Beretti Angliában élő, gazdag nénikéje, és mindenét az unokaöccsére hagyta. Mario azonnal elutazik, hogy átvegye az örökségét, de nagy csalódás éri. Nénikéjének nem maradt semmije, csak adósságok, mert mindenét elköltötte a kezelésére. A csalódott férfi a helyi régiségboltba viszi eladni az üres házban maradt tizenhárom széket, hogy legalább annyi pénzhez jusson, amennyiből haza tud utazni. Az üzlet tulajdonosának egy gyönyörű szőke nő, Pat a segítője, aki nem is titkolja, hogy a pénz jobban érdekli, mint a férfiak. Főnöke szerint ennek az az oka, hogy még nem találta meg az igazit. A tulaj nem akarja megvenni a régi székeket, Pat szerint azonban nem is olyan ócskák, mint amilyennek látszanak, ezért mégis létrejön az üzlet. Mario az éjszakát néhai nénikéje üres házában tölti. Reggel vesz észre egy neki címzett levelet egy ócska képkeret sarkába csúsztatva. Elolvassa, és ebből megtudja, hogy nénikéje túljárt a pénzsóvár ügyvédek eszén, és százezer fontot rejtett el az egyik székben, ami adómentesen Mariót illeti meg. Beretti azonnal rohan a régiségboltba, hogy visszaszerezze a székeket, de ott „jó” hírrel fogadják: sikerült máris túladni mind a tizenhárom darabon. Beretti nagyon ingerült lesz, Pat pedig megsejti, hogy a férfi valamit eltitkol előlük. Csatlakozik hozzá, és üzletet ajánl: a haszon felére tart igényt. S hogy mit tud adni cserébe? Nos, egy papírra felírta az új tulajdonos nevét és címét. Mario azonnal megpróbálja megszerezni tőle a cetlit, mire Pat inkább lenyeli azt. Az adatok viszont ott vannak a fejében, szóval a férfi kénytelen elfogadni a felajánlott alkut.
El is jutnak az új tulajdonoshoz, aki éppen valami érzelmi zűrzavarba bonyolódott. Megtudják, hogy a tizenhárom szék már nincs együtt: a tulaj csak egyet tartott meg, a többit ismerőseinek ajándékozta. Beretti azon nyomban szétszedi az ottmaradt széket, de nem talál semmit. Pattel együtt azonnal továbbmegy az egyik megajándékozott, a feminin Rosy üzletébe. Itt is egy szék van, ami kikerült a kirakatba. Amíg Pat eltereli Rosy figyelmét, addig Mario széthasogatja a kirakati darabot, ám ezúttal sincs szerencséje. Ráadásul Rosy észreveszi, mi történik, és rendőrért kiált. Végül nem a rendőrség, hanem Rosy pszichiátere viszi magával Berettit. Ennél jobb nem is történhetett volna, hiszen a pszichomókus várótermében rögtön két szék is található a kollekcióból. Amikor Mario magára marad, azonnal nekiesik az egyiknek, eredmény viszont most sincs. A másikkal már nincs ideje foglalkozni, mert szólítják a rendelőbe. Mialatt az orvosok vizsgálgatják, megérkezik Pat, aki az épen maradt széket darabolja fel, de ő sem jár jobban. A recepciós nővér közben jelenti a főnökének, hogy mi történt, és a kezelőben tartózkodó orvosok azt hiszik, egy különös kór újabb áldozatával van dolguk. A kavarodásban hőseink megszöknek. Egymást gyanúsítják azzal, hogy a másik megtalálta a pénzt, aztán mégis békét kötnek. Pat összegzi a tényállást: nyolc szék még együtt van, egy viszont Párizsba került egy nagykövetségre. Máris kiosztja a feladatot: ő majd a nyolc szék nyomába ered, Mario pedig utazzon Párizsba, jusson el valahogy az ottani székhez, és kutassa át. No, ekkor kezdődik még csak az igazi kalamajka!
Tizenkét szék
A film alapjául két orosz szerző, Ilja Ilf (1897–1937) és Jevgenyij Petrov (1902/1903 – 1942) egyik legismertebb műve, az 1928-ban kiadott Tizenkét szék szolgált. Ez volt az alkotópáros első közös munkája, amelyhez állítólag Petrov fivére, Valentyin Katajev író adta az ötletet. A történet főszereplői két, minden hájjal megkent szélhámos, egy bizonyos Osztap Bender és üzlettársa, Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov „nemesi marsall”. Ippolit Matvejevics anyósa, a megboldogult Klavgyija Ivanovna Petuhova értékes drágaköveket rejtett egy bútorgarnitúra egyik székébe. Igen ám, de a garnitúra tizenkét darabja szétszóródott az ország egész területén. A kincs utáni izgalmas hajsza ürügyén Ilf és Petrov szellemesen kifigurázza a korabeli szovjet közállapotokat, beleértve az Andrej Alekszandrovics Zsdanov nevéhez kötődő kultúrpolitikai doktrínát és az 1920-as években bevezetett NEP-rendszer (új gazdaságpolitika) fonákságait, és persze a szovjet állampolgárok különböző jellegzetes típusai is megkapják a magukét a bürokratáktól kezdve az államvezetés által parazitának tartott értelmiségig. A Tizenkét szék nagy sikert aratott a szovjet olvasók körében, és az első megjelenése óta eltelt kilenc évtized alatt világszerte számos kiadást megért. A nagy sikernek köszönhetően a szerzőpáros 1931-ben megjelentette a folytatást is Az aranyborjú címmel, ám a tervezett trilógia harmadik része Ilf korai halála miatt nem valósult meg. A Tizenkét szék magyar fordítását Gellért Hugó készítette, az új hazai kiadások is az ő szövegét használják. Gellért ötletesen adta vissza az eredeti szerzők nyelvi leleményeit, így nem csoda, hogy a mű bizonyos megfogalmazásai éppúgy szállóigévé váltak hazánkban, mint egyes szereplők és szervezetek (Emberevő Ellocska, a Nagy Kombinátor, Kard és Sas Szövetség) nevei. A regényből 1933-ban cseh–lengyel koprodukcióban készült az első filmváltozat. Az egyik legnépszerűbb verziót az amerikai Mel Brooks rendezte 1970-ben. A szovjet filmváltozatok közül Leonyid Gajdaj 1971-es verziója vált klasszikussá.
A rendező
A Franciaországban élő magyar rendező, Nicolas Gessner (Gessner Miklós) 1931. augusztus 17-én született Budapesten. (A magyar Wikipédia szerint Szombathelyen jött világra: az on-line enciklopédia az MTI Ki kicsoda, 2009 című kiadványt adja meg az infó forrásául.) Életéről kevés információ található a világhálón. Még gyerekkorában külföldre került, 1939-től Svájcban élt. 1951-ben vették fel a Zürichi Egyetemre, ahol 1955-ben kapott diplomát. 1954 és 1957 között Leopold Lindtberg osztrák és Jean-Louis Barrault francia rendező asszisztenseként ténykedett. Ígéretes tehetségnek bizonyult, ezért 1957-ben a Zürichi Egyetem ösztöndíjasaként Hollywoodba utazhatott, hogy a helyszínen tanulmányozza a nagy amerikai filmvállalatok, különösen a Warner Bros., a Universal Pictures és a The Walt Disney Company működését a dramaturgia oldaláról nézve. Feltehetően mesterei, a színházi világban különösen nagy tekintélynek örvendő Lindtberg és Barrault hatására Gessner színpadi rendezőként kezdte önálló karrierjét: 1957 és 1961 között Luzernben és Zürichben prózai darabokat és operákat állított színpadra. A magyar Wikipédia szerint 1958 és 1963 között rövidfilmeket és propagandacélzatú alkotásokat forgatott: Auskunft im Cockpit (1959), Operation Schweiz (1960), Schellen-Ursli (1964), Der Gefangene der Botschaft (1964). Ez utóbbit Mindszenty József (1892–1975) hercegprímás sorsa ihlette, akit a kommunista hatalomátvételt követően koholt vádakkal börtönbe zártak, ahonnan 1956 októberében a forradalmárok szabadították ki. 1956. november 4-én az amerikai nagykövetségen keresett menedéket, amelyet csak a film bemutatása után hét évvel, 1971-ben hagyhatott el a magyar állam és az Apostoli Szentszék által kötött megállapodásnak köszönhetően.
A rendelkezésemre álló anyagokból nem derül ki, hogy pontosan mikor, de feltételezhetően a hatvanas évek közepén Gessner átköltözött Franciaországba, és ott kezdett játékfilmeket rendezni. Már a legelső, az Egymilliárd a biliárdasztalban (1965) is eljutott a magyar mozikba. A romantikus bűnügyi komédia egy gazdagságról álmodozó genfi banktisztviselőről szól, akinek ábrándjai akkor érnek a megvalósulás küszöbére, amikor kiderül, hogy barátnőjének anyja egy bankrabló banda feje. A főszerepeket Claude Rich, Jean Seberg és Elsa Martinelli alakította. Gessner következő két alkotása szintén szórakoztató komédia volt egy-egy szőke filmcsillaggal a főszerepben: Mireille Darc A pekingi szőkeség (1967), Sharon Tate a 12+1 (1969) főszerepét domborította. Gessner negyedik játékfilmje, a Valaki az ajtó mögött (1971) című lélektani krimi két amerikai férfi sztár, Charles Bronson és Anthony Perkins főszereplésével született meg. Perkins filmbeli feleségét Jill Ireland játszotta, aki a valóságban Bronson neje volt. A történet főszereplője egy pszichiáter, aki egy ördögi terv részeként egyik amnéziás betegét akarja felhasználni arra, hogy megszabaduljon hűtlen hitvesétől és annak szeretőjétől. A Taxisofőrrel (1976) világhírűvé vált gyereksztár, Jodie Foster és az Apokalipszis most (1979) majdani főszereplője, Martin Sheen neve fémjelzi A kislány, aki az utcánkban lakik (1976) című filmet. Ez volt Foster első igazi főszerepe: egy tizenhárom éves kislányt játszott, és a forgatás ideje alatt töltötte be ezt az életkort. Az opuszt általában horrorfilmként emlegetik, Gessner viszont egy tinédzsereknek szóló szerelmi történetnek tartja. A producer kívánságára belekerült a filmbe egy meztelen jelenet is, amelyet Jodie nem vállalt (kora miatt nem is vállalhatott!), ezért nővére helyettesítette, akárcsak a Taxisofőr problémás jeleneteiben. Gessner ezt követően már csak három kevésbé jelentős mozifilmet forgatott 1980-ban, 1988-ban és 1989-ben, többi munkája a televízió számára készült. Utolsó alkotása, az Űrhajónk a Föld című tévésorozat 1997-ben került először adásba.
Sharon Tate, a sátánkultusz áldozata
Sharon Marie Tate amerikai modell és színésznő 1943. január 24-én látta meg a napvilágot a Texas állambeli Dallasban. Édesapja Paul James Tate (1922–2005) ezredes volt, édesanyja, Doris Gwendolyn Willett (1924–1992) háztartásbeli. A házaspárnak még két lánya született: Debra 1952-ben és Patricia 1957-ben (†2000). Sharon már hat hónapos (!) korában bébiszépségversenyt nyert, mindazonáltal szüleinek eszébe se jutott, hogy a szórakoztatóipar felé tereljék gyermeküket. Az édesapát gyakran áthelyezték, és mivel családja is mindig vele ment az új állomáshelyekre, ezért Sharonnak nem volt alkalma tartós és mély barátságokat kiépítenie. Ez félénkké és gátlásossá tette. A szép csecsemőből az évek múlásával gyönyörű kamaszlány lett, aki az elragadtatott bókok hatására 1959-ben benevezett egy tini szépségversenyre. Meg is nyerte, de mégsem haladhatott tovább ezen az úton, mert Tate ezredest ezúttal Olaszországba vezényelték, és családja oda is vele utazott. Külföldön Sharon egyre magabiztosabbá vált, hiszen az ottani amerikai iskolában osztálytársnői ugyanabban a helyzetben voltak, mint ő: katona édesapjukkal vándoroltak egyik állomáshelyről a másikra. A lány csupán szórakozásból statisztált néhány filmben, ám többen is arra biztatták, hogy próbálja meg a színészi pályát. Szülei ugyan hazaengedték, hogy tanulmányait otthon fejezze be, Doris Tate azonban annyira aggódott érte, hogy idegösszeomlást kapott, ezért Sharon inkább visszautazott Itáliába.
1962-ben a Tate család együtt költözött haza az Egyesült Államokba. Itt Sharon megismerkedett Martin Ransohoff producerrel, aki hétéves szerződést kötött vele. Ransohoff csiszolatlan gyémántnak látta a lányt, ezért úgy döntött, nem ad neki komolyabb szerepet mindaddig, amíg pártfogoltja el nem sajátítja a színészi szakma alapjait. Sharon nagy karrierről ábrándozott, ennek rendelte alá magánéletét is. Első komolyabb kapcsolata Philippe Forquet francia színésszel gyorsan zátonyra futott, mert a férfi verte őt, emiatt Tate egyszer kórházba is került. (A színésznő tragédiáját követően Forquet cáfolta, hogy erőszakosan bánt volna egykori barátnőjével.) Hollywood legmenőbb férfi fodrásza, Jay Sebring viszont elárasztotta figyelmességével a szépséges lányt, akit feleségül is kért, ám Sharon még korainak tartotta a házasságot, mert előbb színésznőként akart befutni. Pedig eleinte nem volt sok szerencséje: Sam Peckinpah eredetileg ugyan őt akarta Steve McQueen partnerének szerződtetni A Cincinnati kölyök (1965) című filmjéhez, de a próbafelvétel után mégis másik színésznőt választott. (Már elkezdődött a forgatás, amikor Peckinpah is repült, Norman Jewison lépett a helyére.) Két évvel később Tate lemaradt a Bonnie és Clyde (1967) női főszerepéről is, mert az illetékesek nem hittek abban, hogy a kezdő színésznő meg tudna birkózni egy ilyen összetett szereppel. A mellőzések ellenére Ransohoff odafigyelt arra, hogy Sharon szakmai tapasztalatokat szerezzen, amire különféle tévésorozatokban adódott lehetőség. Tate elsőként J. Lee Thompson misztikus thrillerében, Az ördög szemében (1966) kapott egy nagyobb szerepet David Niven, Deborah Kerr, Donald Pleasence és David Hemmings oldalán. Partnerei nagyon segítőkészek voltak vele, és a kezdetben szkeptikus Thompson is kijelentette, hogy Sharonnak igenis van keresnivalója a filmvilágban. Ransohoff ragaszkodott ahhoz, hogy az általa finanszírozott Roman Polanski-filmben, a Vámpírok bálja (1967) című horrorkomédiában védence kapja meg a női főszerepet, noha a rendező mást akart volna, és csalódottságában eleinte meglehetősen nyersen viselkedett a nyakába varrt sztárjelölttel.
A Vámpírok báljának Polanski nemcsak a rendezője, hanem a főszereplője is volt. Szerepe szerint beleszeret a fogadós gyönyörű lányába (Sharon Tate), és ezúttal a valóság utánozta a filmművészetet. Roman és Sharon között szerelem bontakozott ki, és a lány szakított Sebringgel. Békésen történt mindez, mert Jay nemcsak hogy megmaradt Sharon jó barátjának, hanem még Polanskival is összehaverkodott. A filmrendező és a színésznő 1968. január 20-án házasodott össze Londonban. Egyes vélemények szerint egyáltalán nem illettek össze, ám az mégis látszott rajtuk, hogy odáig vannak egymásért. Egyik közös barátjuk később azt mondta: „Az igaz, hogy Roman nem tartotta sokra a házasság intézményét, de kevés férfi imádott úgy egy nőt, ahogyan ő Sharont.” Az újdonsült feleséget egyre kevésbé érdekelte már a színészi pálya, ami egyébként is csak újabb csalódásokat okozott neki. A Vámpírok bálját Ransohoff durván megcsonkítva hozta forgalomba, és a szellemes paródia az Egyesült Államokban megbukott. Nem lett különösebben sikeres az ún. „strandfilmek” népszerűségét meglovagoló Ne verj hullámokat! (1967) sem, és ellentmondásos fogadtatásban részesült a Babák völgye (1967) című dráma is, melytől pedig Tate különösen sokat várt. Mark Robson rendező állítólag nem bánt kesztyűs kézzel Sharonnal, ámbár Polanskinak kifejezetten dicsérte. A színésznő összebarátkozott két partnernőjével, Susan Haywarddal és Patty Duke-kal, bennfentesek szerint élete utolsó napján is beszélt velük. Örült neki, hogy alakításáért Golden Globe-ra jelölték mint legígéretesebb új színésznőt, a díjat azonban nem ő kapta. Ellenben szép sikert aratott a Bontóbrigád (1968) című akcióvígjátékban, és ennek hatására a filmmogulok hirtelen elkezdték komolyan venni őt. Sharon viszont egyre jobban vágyott arra, hogy korábbi álmait egy időre feladva csupán feleség és családanya legyen. Állapotos nőként vállalta el a 12+1 főszerepét, egyre jobban látható terhessége meg is nehezítette a forgatást. 1969. július 20-án tért haza Los Angelesbe, miután Londonban meglátogatta új filmje előkészületein dolgozó férjét. Polanski megkérte közös barátaikat – Jay Sebringet, valamint a lengyel Wojciech (Voytek) Frykowskit és annak barátnőjét, Abigail Folgert –, hogy vigyázzanak Sharonra, amíg ő haza nem tér.
1969. augusztus 8-áról 9-ére virradó éjjel mind a négyen brutális mészárlás áldozatául estek Los Angelesben, a Polanski házaspár által bérelt villában. Az ötödik áldozat egy tizennyolc éves fiú volt, Steven Earl Parent, aki autójával épp távozni készült, miután meglátogatta barátját, a Polanski-villa gondnokát, a melléképületben lakó William Garretsont. A holttesteket 9-én reggel a színes bőrű bejárónő fedezte fel. A gyilkosok négy golyót lőttek Parentbe, és összevissza szurkálták a testét. Szúrt sebek borították a másik négy áldozatot is: Frykowski és Folger tetemét a kertben találták meg, Tate és Sebring holtteste a nappaliban hevert. A mennyezeti gerendán átvetett kötél két végét a nyakukra kötötték, halálukat azonban a késszúrások okozták: Sharon testét tizenhat döfés érte, ebből öt volt halálos. A testében lévő magzatot már nem lehetett megmenteni. A rendőrségi nyomozás elképesztő baklövések kíséretében zajlott, ami táptalajt adott a legvadabb teóriáknak. „Jól értesültek” szerint kábítószeres sátánista orgia zajlott a villában, ahol egyébként is mindennaposak voltak az ilyen összejövetelek, és az egyik résztvevő tudatát végzetesen módosította a drog. Mások a lengyel titkosszolgálat bosszújáról rebesgettek, aminek Frykowski volt az igazi célpontja, a többiek csupán rosszkor voltak rossz helyen. A „gyakorlatiasabbak” szerint féltékenységi dráma történt: Polanski megölette a feleségét és annak volt szeretőjét, mert attól félt, hogy felújítják egykori viszonyukat. A firkászoknak kapóra jött, hogy Polanski utolsó filmje, a Rosemary gyermeke (1968) egy állapotos szőke nőről szólt, aki sátánista összeesküvés áldozata lett, ráadásul nem volt titok, hogy a rendező eredetileg a feleségének szánta a főszerepet. Még Tate első mozifilmje, Az ördög szeme forgatási fotóit is megpróbálták manipulálni, hogy a lemészárolt színésznőt sátánista szeánszok kulcsfigurájának állítsák be. A szenzációhajhász média szélsőséges feltételezései miatt sokakban az a vélemény alakult ki, hogy a gazdag áldozatok „felelőtlen, hivalkodó és erkölcstelen” életmódjukkal rászolgáltak borzalmas halálukra.
A rendőrök elsőként Garretsont tartóztatták le, akire a villa melléképületében találtak rá. A fiatalember azt állította, Parent távozása után lefeküdt, és semmit nem hallott a történtekből: se a lövéseket, se a halálsikolyokat. Ez eléggé valószerűtlenül hangzott, hiszen a későbbi nyomozás kiderítette, hogy több szomszéd is hallotta ezeket a hangokat, egy közeli iskolai tábor egyik tanára például éjjel 1 körül egy férfi (alighanem Frykowski) segélykiáltására figyelt fel. Bejárta a tábort, és mivel semmi gyanúsat nem észlelt, azt hitte, hogy valahonnan a közelből egy éjszakai tévékrimi hangjai jutottak el hozzá a csendes éjszakában. Bizonyítékok híján Garretsont néhány nap múlva szabadon engedték. A férfi 2016-ban bekövetkezett halála előtt beismerte, hogy annak idején nem mondott igazat: valójában látta a gyilkosokat lakása ablakából, amint azok a melléképület felé tartottak, de egy ugató kutya megriasztotta őket. Nem mert vallomást tenni, mert félt az elkövetőktől, akik akkor még ismeretlenek voltak, és bandájuk számos tagja szabadlábon is maradt. A gyilkosságok rejtélyét egy letartóztatott prostituált, Ronnie Howard segítségével sikerült megoldani. Howard barátnője, a szintén utcalány Virginia Graham közös cellába került az egyik tettessel, a huszonegy éves Susan Atkinsszel, akit egy egészen más ügy miatt vettek őrizetbe. A lány elmondta neki, hogy mi történt azon a véres éjszakán, sőt hencegett azzal, hogy ő végzett az állapotos Sharonnal, még a gyereket is ki akarta vágni a hasából. Mindezt egy sátánista hippikommuna vezetője, egy bizonyos Charles Manson parancsára tette. Az elborzadt Graham egy börtönséta alkalmával továbbadta a hallottakat Howardnak. Ronnie először azt hitte, Atkins csupán nagyzol, hogy tekintélyt szerezzen magának a börtönben, végül mégis rászánta magát, hogy kapcsolatba lépjen a rendőrséggel, amit egy fogolynak egyáltalán nem egyszerű elérnie. Ennek ellenére a találkozó valahogy létrejött, és a rendőrség letartóztatta a „Manson család” több tagját. Egy hosszadalmas és ellentmondásos társadalmi visszhangot kiváltott per végén a bíróság ugyan halálra ítélte őket a Tate-villában történt gyilkosságokért és más emberölésekért is, de mire az ítélet jogerőre emelkedett volna, Kaliforniában eltörölték a halálbüntetést. Atkins 2009-ben, Manson 2017-ben a börtönben halt meg. Sharon másik gyilkosa, Charles Watson még mindig börtönben van, akárcsak a mészárlássorozat másik két elítéltje, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten. Tíz évvel a Tate-gyilkosságok után, 1979-ben az ügy kulcsfiguráját, Ronnie Howardot is meggyilkolták. Városi legendák szerint a Manson-hívők bosszúja érte utol, valójában rablógyilkosság áldozata lett.
A további szereplők
A Mariót alakító Vittorio Gassman (1922–2000) – „Olaszország Sir Laurence Olivier-je” – Genovában született. Rómában jogot tanult, ám a színészet jobban érdekelte, ezért átment a Színiakadémiára. (Egyes források úgy tudják, erre csak a jogi egyetem befejezése után került sor.) Színpadi karrierje 1942-ben kezdődött, négy év múlva következett a filmvilág. Jó megjelenésének és kimagasló tehetségének köszönhetően hamar népszerűvé vált: a legjobb rendezők bíztak rá főszerepeket, és a legkiválóbb partnerekkel játszhatott együtt. Legnevezetesebb filmjei hazánkba is eljutottak. Néhány cím a hosszú sorból: Keserű rizs (1948), A világ legszebb asszonya (1955), Háború és béke (1956), Ismeretlen ismerősök (1958), A nagy háború (1959), A matador (1960), Az utolsó ítélet (1961), Előzés (1962), Szörnyetegek (1963), Nyári bolondságok (1964), Beszéljünk a nőkről (1964), Szüzet a hercegnek! (1965), Brancaleone ármádiája (1966), Belfagor a pokolból (1967), A nő hétszer (1967), Egy remete Rómában (1968), Az audiencia (1972), A nő illata (1974), Mennyire szerettük egymást (1974), Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975), Fehér telefonok (1976), Tatárpuszta (1976), A terasz (1980), Altatódal nászágyon (1981), Furfangos gályarabok (1987). Széles műfaji skálán játszott, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó embereket is egyforma hitelességgel tudta megeleveníteni. Az olasz színjátszás öt „szent szörnyeteg”-ének egyike volt (a többiek: Marcello Mastroianni, Ugo Tognazzi, Alberto Sordi és Nino Manfredi). A szakma fortélyait az 1979-ben általa alapított firenzei színiiskolában adta tovább. A „latin szerető” háromszor nősült, színésznő feleségeitől egy-egy gyermeke született: Nora Ricci és az amerikai Shelley Winters egy-egy lánygyermeknek (Paola és Vittoria) adott életet, Diletta D'Andrea pedig a fiát, Jacopót hozta világra. Gassman házasságon kívüli viszonyt folytatott Juliette Mayniel francia színésznővel, tőle született világhírű gyermeke, a szintén színész Alessandro Gassman. Híres szerelmei, mint például Anna Maria Ferrero és Anette Stroyberg, ugyancsak színésznők voltak. Vittorio Gassman hetvenhét éves korában szívroham következtében hunyt el.
Az olasz és az egyetemes filmművészet egyik kiemelkedő személyisége, Vittorio De Sica (1901–1974) színészként és rendezőként egyaránt jelentős és maradandó életművet hozott létre. Szegény családból származott, könyvelőnek tanult, és bár korán szerzett színészi, sőt rendezői tapasztalatokat is, egy ideig eszébe se jutott, hogy művészi pályára lépjen. A húszas évek elején baráti közvetítéssel került Tatjana Pavlova társulatához, ahol gyakori szerepléseinek köszönhetően nemcsak szakmai rutinra tett szert, hanem végleg elhatározta, hogy mégiscsak színész lesz belőle. Az elhatározás persze kevés volt, kellett a kitartás, sőt a szerencse is. A hangosfilm megjelenésével számos némafilmsztár a süllyesztőbe került, De Sicának viszont ez jelentette a kiugrás lehetőségét, mert hangja és korszerű játékstílusa megfelelt az új médium igényeinek. Hamar sztárrá vált, ugyanakkor arra törekedett, hogy a sikert és pénzt jelentő csacskaságok mellett művészi igényű alkotásokban bizonyíthassa, hogy nemcsak jó külsejű hősszerelmes, hanem sokoldalú színész is. Egyre többet gondolt arra, hogy akkor játszhatna igazán jó szerepeket, ha ő maga lenne a rendező is. Erre 1940-ben kapott először lehetőséget. Korai rendezései között két magyar (!) film remake-jét is megtalálhatjuk: Magdát kicsapják (1940), Péntek Rézi (1941). Nevéhez fűződnek a neorealizmus olyan remekei, mint A gyermekek figyelnek bennünket (1944), a Biciklitolvajok (1948), a Csoda Milánóban (1951) és A sorompók lezárulnak (1952). A kritikusok szerint az ötvenes évektől művészete kissé felhígult, egyre inkább a felszínesebb szórakozás felé kacsingatott rendezőként is. Mindenesetre ennek a korszakának is megvannak a klasszikusai, mint a Termini pályaudvar (1953), a Nápoly aranya (1954), az Egy asszony meg a lánya (1960), a Tegnap, ma, holnap (1963), a Házasság olasz módra (1964) és A Finzi-Continiék kertje (1970). Szívesen és többször forgatott Sophia Lorennel és Marcello Mastroiannival, hihetetlen szakmai tudását és emberségét olyan vendégsztárjai is meleg szavakkal méltatták, mint az amerikai Faye Dunaway és a walesi Richard Burton. Színészként különösen nagy sikert aratott a Kenyér, szerelem…-sorozat csendőr őrmestereként, illetve a Rovere tábornok (1959, Roberto Rossellini) címszerepében. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Huszárik Zoltán eredetileg őt kérte fel a Szindbád (1971) főszerepére, amit el is fogadott, gázsiját azonban a produkció nem tudta kigazdálkodni. Vittorio De Sica kétszer nősült, bár első házasságát maga is érdekkapcsolatnak nevezte. Két fia, a zenész Manuel és a színész Christian élete nagy szerelmétől, Maria Mercadertől született, akivel csak 1968-ban tudott hivatalosan összeházasodni. Párizsban hunyt el a tüdőrákja miatti műtétet követően.
Terry-Thomas (1911–1990) angol komikus eredeti neve: Thomas Terry Hoar-Stevens. 1933-ban kezdett filmezni – elsőként Korda Sándor VIII. Henrik magánélete című klasszikus alkotásában tűnt fel –, ám annyira parányi szerepeket kapott, hogy másfél évtizeden át ki sem írták a nevét a stáblistákra. Az ötvenes-hatvanas években forgatott filmjeivel tett szert nemzetközi hírnévre. Imázsához szabálytalan fogsora is hozzátartozott. Gyakran játszott jómódú, de tisztességtelen figurákat: szélhámosokat, elegáns bűnözőket, mindenféle becstelen alakokat, akiket jellegzetes hangszínnel szólaltatott meg. Jelmezének általában elengedhetetlen része volt a mellény, a monokli, a cigarettatárca és a kabát hajtókájába tűzött szegfű. A film és a színház mellett sokszor szerepelt a rádióban is, ami szintén hozzájárult népszerűsége növekedéséhez. A hatvanas években már hollywoodi produkciókba is meghívták, és eleget tett a nyugat-európai felkéréseknek is. Számos filmje Magyarországra is eljutott, mint például az Egér a Holdon (1963), a Bolond, bolond világ (1963), az Azok a csodálatos férfiak (1965), az Egy kis kiruccanás (1966), a Dorellik jön! (1967), a Hétszer hét (1968), a Léón és az atlanti fal (1970) és az Enyém, tiéd, kié? (1973). 1980-ban állt utoljára a kamerák elé. Kétszer nősült, második feleségétől két gyermeke született. Parkinson-kórban hunyt el. A szintén angol John Steiner elsősorban olasz filmjeinek köszönhetően vált keresett karakterszínésszé. 1941. január 7-én született az angliai Chesterben. A legkülönbözőbb műfajú és színvonalú filmekben játszott. Karrierje a televízióban kezdődött, Peter Brook klasszikus alkotásában (Marat / Sade, 1967) kapta első mozifilmes szerepét. Néhány filmjét a magyar mozikban is láthattuk: A vizsgálat lezárult, felejtse el! (1971), Fehér Agyar visszatér (1974), Goodbye és ámen (1978), A szalamandra (1982) Leopárd kommandó (1985). Megjelent Tinto Brass olyan hírhedt, pornográf színezetű botrányfilmjeiben is, mint a Salon Kitty (1976), a Caligula (1979), a Felvétel! (1980) és a Paprika (1991). Ez utóbbit követően szakított a filmvilággal, és Kaliforniába költözött, ahol ingatlanügynökként kezdett dolgozni. Noha filmográfiája számos kétes értékű művet is tartalmaz, sohasem tagadta meg színészi múltját, és visszavonulását követően is hajlandó volt arra, hogy híres-hírhedt filmjei DVD-kiadásainak extráiban felidézze életének ezt a szakaszát.
Az anyai ágon orosz származású francia színésznő, Mylène Demongeot 1935. szeptember 29-én született Nizzában. Eredeti neve: Marie-Hélène Demongeot. Fiatalon kipróbálta a modellkedést, zongoraleckéket vett, és színitanulmányokat is folytatott. Ez utóbbinak köszönhette, hogy feltűnő szépsége ellenére sem csupán a külseje miatt foglalkoztatták, hanem összetett színészi feladatokat is rá mertek bízni. 1953-ban kezdett filmezni. Nemzetközi hírnevét az Arthur Miller drámájából francia–keletnémet koprodukcióban készült Salemi boszorkányok (1957) alapozta meg: Abigail Williams szerepét játszotta, amelyért a Karlovy Vary-i filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját, és BAFTA-díjra is jelölték mint a legígéretesebb új színésznőt. Noha az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek egyik legkedveltebb francia filmcsillaga volt, közel ötven évig semmilyen más szakmai díjra nem jelölték. Igaz, leghíresebb alakításait nem magvas művészfilmekben, hanem egyenetlen színvonalú közönségfilmekben nyújtotta. Ezek közül a magyar mozikba is eljutott például A három testőr kétrészes filmváltozata 1961-ből, a Fantomas-trilógia, a Radványi Géza által rendezett Tamás bátya kunyhója (1965) vagy a Veszélyesen élni (1975) című krimi. Az új évezredben a fiatal filmesek is felfedezték, a 36 (2004) című kőkemény zsarufilmben nyújtott epizódalakításáért César-díjra jelölték. Mylène Demongeot hazájában írónőként is jól ismert. Kétszer ment férjhez, másodjára a bűnügyi regényeiről (Maigret felügyelő) ismert Georges Simenon fiához, Marchoz, akivel több mint harminc évig élt boldog házasságban, egészen a férfi haláláig.
Ottavia Piccolo olasz színésznő 1949. október 9-én született Bolzanóban. Gyerekszínészként kezdte a pályát: tízévesen már színpadon játszott, tizennégy éves korában pedig filmkarrierje is elkezdődött. Nem is akárkitől kapta a nagy lehetőséget: Luchino Visconti bízta rá A párduc (1963) című történelmi freskójának egyik mellékszerepét olyan partnerek mellett, mint például Burt Lancaster, Alain Delon, Claudia Cardinale, Paolo Stoppa, valamint a még pályakezdő Giuliano Gemma, Terence Hill (ekkor még Mario Girotti), Lou Castel és Pierre Clémenti. Ottaviára is felfigyelt a szakma, és az évek folyamán egyre nagyobb szerepekhez jutott. Adriano Celentano partnere volt a Serafino (1968) című komédiában, Mauro Bolognini pedig két egymást követő míves irodalmi adaptációjában (Metello, 1970; Bubù, 1971) osztotta rá a női főszerepet: mindkettőben Massimo Ranieri partnere volt. Újra együtt játszott Alain Delonnal előbb az Özvegy Coudercné (1973) című drámában, melynek címszerepét Simone Signoret alakította, majd a Zorro (1975) című romantikus kalandfilmben. A nyolcvanas évektől kezdve a tévénézők gyakrabban láthatták, mint a mozilátogatók. Bár nem tartozik az olasz filmművészet leghíresebb csillagai közé, egyenletes és színvonalas pályafutást mondhat magáénak. 1974 óta él boldog házasságban Claudio Rossonival, akitől egy gyermeke született. Ottavia visszaemlékezései szerint Sharon Tate nagyon barátságos, közvetlen személyiség volt, aki valósággal sugárzott a boldogságtól, hogy rövidesen édesanya lesz. (A Maurice Markau-t alakító Orson Welles pályafutásával korábban külön blogbejegyzésben foglalkoztam, amely a nevére kattintva érhető el.)
Forgatási apróságok
Tulajdonképpen a filmvilágban gyakorinak mondható, több éves huzavonáknak köszönhető, hogy a 12+1 Sharon Tate utolsó filmje lett, és nem az első. A gyönyörű színésznő rövid karrierje ugyanis szinte még el sem kezdődött, amikor a Film, Színház, Muzsika egyik 1965-ös számában „Hollywood »foglya«” címmel az alábbi hír jelent meg róla: „Hollywood »foglya« volt két éven át Sharon Tate, az új filmprimadonna. A vállalkozók megtiltották neki, hogy nyilatkozzék, hogy fényképezőgép elé álljon. Két éven át tanították és időközben csak tévéműsorokban léphetett fel. Most a Tizenhárom című film főszereplője lesz, melyet Franciaországban forgatnak. Impresszáriója kijelentette, hogy »száz Ursula Andress-szel ér fel«”. Biztosra vehetjük, hogy az említett 1965-ös filmterv megegyezik a 12+1-gyel, melyet részben valóban Franciaországban forgattak, és egyes országokban The 13 Chairs (A tizenhárom szék) vagy Una su 13 (Egy a tizenháromból) címmel forgalmaztak. Tate a születendő gyermeke miatt először el sem akarta fogadni a 12+1 főszerepét, de mivel nagy tisztelője volt Orson Wellesnek, ezért mégis igent mondott, ámbár nem voltak közös jeleneteik. Terhességét nem titkolta Gessner előtt, és mivel néhány jelenetben félmeztelenül kellett mutatkoznia, megállapodtak abban, hogy elsőként a topless képsorokat veszik fel. A forgatás 1969 februárjában kezdődött, és áprilisban ért véget. Márciusban Tate terhessége már észrevehető volt, emiatt a forgatás második szakaszában előszeretettel öltöztették Sharont bő ruhákba, továbbá hosszú sálakkal és nagy méretű táskákkal próbálták leplezni az állapotát. A forgatás négy nagyvárosban zajlott: New Yorkban, Londonban, Párizsban és Rómában. A belsőket a római Cinecittà műtermeiben vették fel.
Ezekben a hónapokban készült Federico Fellini vitatott filmje, a Satyricon is (1969), részben szintén a Cinecittàban. Amikor Polanski felkereste a feleségét Rómában, együtt elmentek megnézni a Fellini-opusz forgatását is. A Satyricon megszületéséről Gideon Bachmann készített egy dokumentumfilmet Ciao, Federico! (1970) címmel, amely megörökítette a Polanski házaspár látogatását is. A 12+1 IMDb-s honlapján is megtalálható az az adat, hogy Gessner társrendezője az olasz Luciano Lucignani volt, ám neve mellett zárójelben ott szerepel az „uncredited” is, ami azt jelenti, hogy nevét a stáblista nem tünteti fel. Ez az infó azonban nem felel meg a valóságnak, legalábbis a Filmmúzeum tévécsatorna által bemutatott kópia főcímén Lucignani neve is olvasható. (Az IMDb úgy tudja, a film európai és amerikai változatának főcíme eltér egymástól, bizonyos személyek és cégek neve csak az előbbin található meg.) Közreműködésének részleteiről nem találtam egyértelmű infókat. Egyes vélemények szerint ő kezdte el a forgatást, és tapasztalatlansága miatt cserélték le Gessnerre. Mások úgy tudják, az olasz filmtörvények és a koprodukció miatt volt szükség egy olasz társrendezőre is, aki amolyan segédrendezői feladatokat töltött be, és nem befolyásolta lényegesen a készülő film művészi arculatát. Rendezőként Lucignani mindössze négy filmben dolgozott, ebből a legelső egy szkeccsfilm egyik epizódja, a másik háromban pedig társrendezői minőségben vett részt. A 12+1 Sharon Tate halála után került a mozikba. Olaszországban már 1969. október 7-étől játszották, külföldi forgalmazása csak 1970-ben kezdődött. Bizonyos országokban a film utolsó néhány másodpercét kegyeleti okokra hivatkozva kivágták. Ekkor ugyanis felrobban az a hajnövesztő szer, amelyet Beretti kotyvasztott, és ami valóban milliomossá teheti, a detonációtól pedig a környezetében mindenkinek hosszúra nő a haja, beleértve őt magát is. A kivágott képkockákon a hippi hajú Gassman ördögien vigyorog a kamerába, és döbbenetesen hasonlít Sharon meggyilkolásának értelmi szerzőjére, Charles Mansonra, noha a jelenetet még a színésznő életében vették fel.
Így látták ők
„Nicolas Gessner színes francia–olasz filmvígjátéka Ilf és Petrov 12 szék című népszerű regényének alapötletére épült. Osztap Bender, a nagy kombinátor helyett itt egy kissé kétbalkezes New York-i borbély folytat hajszát a nagynénjétől örökölt 12 szék után, amelyek egyike vagyont rejt. Neki is van segítőtársa, és őt is üldözik a konkurens kincskeresők – a fél világon át. Mai környezetben, New York, London, Párizs és Róma nagyvárosi forgatagában zajlik a történet, sok humorral és látványossággal. A rendező egyetlen humorforrást sem hagy kiaknázatlanul: bőségesen él a jellem- és helyzetkomikum, a képi humor lehetőségeivel is. A film olykor kicsit harsány, de mulattató, gondűző szórakozást nyújt. A nemzetközi szuperprodukció valóságos sztárparádét vonultat fel. Vittorio Gassman, a nemrég meggyilkolt Sharon Tate (ez volt az utolsó filmje) és Terry Thomas mellett a kisebb szerepeket is olyan színészek alakítják, mint Vittorio De Sica, Mylène Demongeot és Orson Welles.”
(v. v.: „12 +1”. In: Népszava, 1970. november 19., 2. o.)
„Ilf és Petrov nagy leleménye mögül egyszerűen elfújták az eredeti regénynek életet és értelmet adó kort és társadalmi hátteret és, saját ötlethabarcsaikkal összekeverve, a cselekményt áttették, hogy minél látványosabb legyen a rohangálás, a mai Amerikába, Olaszországba, Párizsba, Londonba. A csapkodó ötletzáporozásban Nicolas Gessner rendező kiváltképp ízléstelenségét árulja el. És a kacarászás közben igazán szomorúsággal és egy kis szégyenérzettel tölti el az embert, hogy az ebben a filmben, nyilván a szellemi tartalom hiányának ellensúlyozására, felvonultatott nagyágyúk, Vittorio Gassman, Vittorio De Sica, Mylène Demongeot, Terry-Thomas, Orson Welles hogyan tudtak ennyire törpévé jelentéktelenedni. Nagy kár a meggyilkolt Sharon Tate-ért, még akkor is, ha e szereplésének tanúsága szerint nem ez lehetett legjobb alakítása. Félve mondom ki a konklúziót: ízlészüllesztő film ez. Igaz, a nézők nevetési igényét ki kell elégíteni, és a moziknak meg kell telniük. De így?”
(„12+1”. In: Film, Színház, Muzsika, 1970. november 21., 13. o.)
12+1 (1969) – olasz–francia vígjáték. Ilf és Petrov Tizenkét szék című regénye alapján a forgatókönyvet írta: Marc Behm, Dennis Norden, Antonio Altoviti, Lucia Drudi Demby és Nicolas Gessner. Operatőr: Giuseppe Ruzzolini. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Carmelo Patrone és Piero Poletto. Jelmez: Franco Carretti. Vágó: Giancarlo Cappelli. Rendező: Nicolas Gessner és Luciano Lucignani. Főszereplők: Sharon Tate (Pat), Vittorio Gassman (Mario Beretti), Orson Welles (Maurice Markau), Vittorio De Sica (Carlo De Seta), Terry-Thomas (Albert), Mylène Demongeot (Judy), John Steiner (Stanley Duncan), Ottavia Piccolo (Stefanella De Seta). Magyarországi bemutató: 1970. november 19.
(Sharon Tate fenti életrajzához azt a szöveget vettem alapul, amelyet magam írtam néhány évvel ezelőtt a Wikipédiára.)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
