A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dumas. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dumas. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. január 2., szombat

A TESTŐRÖK VISSZATÉRNEK

Az 1989-ben bemutatott A testőrök visszatérnek Richard Lester testőrtrilógiájának befejező része, amely id. Alexandre Dumas Húsz év múlva című regényén alapul. Előzményei: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Bár az első két film főszereplői a gázsi miatt utólag pert indítottak a producerek ellen, mégis azok közül, akikre a befejező részben is szükség volt, mindenki aláírta a szerződést a tizenöt évvel későbbi folytatásra is. A filmet 1988 őszén forgatták Spanyolországban, illetve egy francia és egy londoni filmstúdióban. A forgatás hangulatát beárnyékolta a d’Artagnan kövér inasát alakító Roy Kinnear (1934–1988) tragikus halála. A testőrök visszatérnek viszonylag kevés országban jutott el a mozikba, általában videokazettán (később DVD-n) forgalmazták, illetve a televízióban mutatták be. 


A cselekmény 
Sok víz lefolyt a Szajnán azóta, hogy a merész gascogne-i muskétás, d’Artagnan az armentières-i zárdában egy jól irányzott szúrással a másvilágra küldte Rochefort grófot, és a barátaival hóhérkézre adták Richelieu bíboros legveszélyesebb kémnőjét, a szépséges Milady de Wintert. Az elvetemült dáma lelkiismeretét nemcsak az angol miniszterelnök, Buckingham herceg meggyilkoltatása terhelte, hanem d’Artagnan szerelmének, a gyönyörű Constance-nak a megölése is. A tragikus események óta eltelt húsz év alatt elhunyt XIII. Lajos király és hűséges alattvalója, Richelieu kardinális is. A trónra a még gyermek XIV. Lajos került, aki helyett valójában az anyja, Ausztriai Anna királyné és szeretője, az olasz származású Mazarin bíboros uralkodott. A párizsi nép forrong, a királyság veszélyben, ezért nagyon is szükség lenne olyan bátor katonákra, mint amilyen a négy testőr volt. Az egykori barátok azonban már szétszéledtek, csupán d’Artagnan maradt a király szolgálatában. A hálátlan anyakirályné teljesen elfeledkezett róla, pedig húsz éve d’Artagnan és barátai mentették meg a becsületét azzal, hogy visszahozták neki Londonból azt a gyémánt nyakéket, amelyet a könnyelmű Anna egy titkos találkán a hódolójának, Buckingham hercegnek ajándékozott. Mazarin tudomást szerez erről az egykori hőstettről, és magához rendeli a testőrkapitányt. Kilátásba helyezi számára az előléptetést azzal a feltétellel, hogy d’Artagnan felkeresi egykori barátait, és ráveszi őket arra, hogy újra az uralkodó szolgálatába álljanak. A véletlen d’Artagnan útjába sodorja egykori szolgáját, a pufók Planchet-t, aki ugyanolyan falánk, mint egykoron. De most is hasznos szolgálatot tud tenni gazdájának, mert Aramis nyomára vezeti őt. A nemes lelkű Aramis a testőregyenruhát felcserélte ugyan a papi reverendára, ám a szép nők szerelmét most sem veti meg. Emiatt olykor veszélyes helyzetekbe kerül, az egyikből épp d’Artagnan menti meg. Bár Aramis hálás a segítségért, mégis visszautasítja barátja ajánlatát, mert nem akar Mazarin szolgálatába állni. 


A pazar birtokán élő hiú Porthos viszont igent mond, ugyanis erősen bízik abban, hogy új szolgálatai fejében elnyeri majd a nemesi címet. Mert igaz ugyan, hogy hatalmas vagyonra tett szert az elmúlt években, de a szomszédjai nem fogadták be maguk közé, mert nincs nemesi címe. A két egymásra talált barát következő útja Athoshoz vezet, akinek van egy fia, Raoul. Apjával ellentétben az ifjút nem igazán érdekli a kardvívás, inkább a tudományok rejtelmeiben merül el. Aramishoz hasonlóan Athos sem vállalja, hogy Mazarint szolgálja. Az éhező párizsi nép közben egyre hangosabban követeli a vezetőjének tekintett Beaufort herceg szabadon bocsátását. A magas rangú rabot nem akárki őrzi: a félszemű Rochefort gróf, aki csodával határos módon túlélte, hogy húsz éve d’Artagnan keresztüldöfte őt a zárdában. A szigorú őrzés ellenére a hívei megszöktetik Beaufort herceget. Mazarin persze a legjobb embereit küldi a szökevény után: d’Artagnant és Porthost. Öreg testőr nem vén testőr, így a két jó barát utoléri a menekülő Beaufort hintóját, de arra nem számítanak, hogy kikkel találják szembe magukat: a herceget mások mellett Athos és Aramis védelmezi. Beaufort ugyan el tud menekülni, ám úgy tűnik, ezzel a muskétások egykori barátsága végleg a múlt emléke marad. Athos békejobbot nyújt d’Artagnannak és Porthosnak, Aramis azonban nem tudja megbocsátani, hogy a még mindig heves vérű gascogne-i megsebezte őt, és távozik. Pedig nagy szükség lenne arra, hogy helyreálljon a régi barátság, mert időközben feltűnt a színen a Milady lánya, Justine, akinek gonoszsága még az anyjáét is felülmúlja. A lány könyörtelenül megölte azt a hóhért, aki annak idején lefejezte a Miladyt. Halála előtt a hóhér elárulta neki, hogy La Fère gróf és három társa bérelte fel őt. A muskétásoknak fogalmuk sincs arról, hogy Athos fia, Raoul már ismeri Justine-t, sőt a fiatalok rokonszenveznek is egymással. Barátok és ellenségek Londonban kerülnek össze újra, ahová a testőrök azért érkeznek, hogy megmentsék a halálra ítélt angol királyt, I. Károlyt… 


A regény és a film: hasonlóságok és különbségek 
Alexandre Dumas regénye, a Húsz év múlva (Vingt ans après) A három testőr folytatásaként íródott. Először a Le Siècle magazin olvasói ismerhették meg a történetet: az első rész 1845. január 2-án jelent meg, az utolsó ugyanazon év augusztus 25-én. Még 1845-ben könyv alakban is kiadták Párizsban: az első kiadás nyolckötetes volt. (A d’Artagnan-regények befejező része, a Bragelonne vicomte [1847–1850] tartalmazza a vasálarcos históriáját is.) A Húsz év múlva cselekményének idején a későbbi Napkirály, XIV. Lajos még gyermek, helyette édesanyja, Ausztriai Anna anyakirályné kormányoz titkos szeretőjével, az olasz származású Mazarin bíborossal együtt. Nincs egyszerű dolguk, hiszen ekkor zajlik a francia polgárháború, a Fronde (1648–1653), amelyben nemcsak a polgárság és a parasztság, hanem egyes arisztokraták is részt vesznek, akik nehezményezik korábbi hatalmuk megnyirbálását. A királyné és a bíboros számára intő például szolgál Anglia, ahol a végéhez közeledik az 1640-ben kitört polgárháború, és I. Károly király feje 1649-ben a porba hull. A blog terjedelme nem teszi lehetővé, hogy részletesen ecseteljem a regény történelmi keretéül szolgáló bonyolult bel- és külföldi helyzetet, a politikai intrikák hálóját, a szövetségek és árulások hátterét. Ami a lényeg, hogy Franciaországban a polgárháború (akkor még) elbukott, XIV. Lajos ingatag helyzete megerősödött, és Mazarin mindent elkövetett annak érdekében, hogy csírájában elfojtsa a Fronde-hoz hasonló szervezkedéseket. A bíboros halála (1661) után XIV. Lajos teljesen magához ragadta a hatalmat, és Franciaországot erős európai hatalommá tette. Fényes versailles-i udvartartása irigyelt példát jelentett más európai uralkodók számára is. Dumas regényében a testőröknek oroszlánrészük van az események alakulásában, de ezt a Fronde vonatkozásában a barikádok két oldalán teszik: d’Artagnan és Porthos a királynét (és Mazarint) szolgálja, míg Athos és Aramis a lázadók oldalán áll. Olykor szembe is kerülnek egymással, ám a régi barátság emléke annyira erős, hogy mindenkor képesek felülkerekedni a nézetkülönbségeken és a személyes sérelmeken. Együtt próbálják megmenteni a halálra ítélt I. Károlyt, ez a küldetésük azonban kudarcot vall. 


A Húsz év múlva történetében A három testőr több szereplője is visszatér, nem csak a muskétások. Így például a szolgák – Planchet, Grimaud, Bazin és Mousqueton –, akiket a filmváltozatok gyakran mellőznek: Lester is csak d’Artagnan inasát, Planchet-t szerepeltette. Visszatér Rochefort gróf is, aki a filmváltozatok állandó negatív figurája. A három testőr elején valóban konfliktusba keveredett d’Artagnannal – ahogy azt a legtöbb filmverzióban láthatjuk –, és az is igaz, hogy Richelieu bíborost szolgálta, ám a regényből kiderül az is, hogy valójában nem rossz ember, még d’Artagnannal is összebarátkozik, és a Húsz év múlvában már barátokként találkozhatunk velük újra. Aztán megint szembekerülnek egymással, és d’Artagnan véletlenül valóban megöli Rochefort grófot, hogy megvédje a veszélybe került királyt. A haldokló utolsó erejével még kezet nyújt barátjának, aki évekkel korábban háromszor is megsebesítette őt, de ezt a negyedik döfést Rochefort már nem éli túl. Lester első filmjében is szerepelt a szépséges Constance férje, a hölgynél jóval idősebb Bonacieux úr, aki a bíboros szolgálatába áll, és tulajdon felesége után kémkedik. A regénytrilógia középső részében ő is visszatér, hogy elnyerje méltó büntetését: ezúttal a Fronde oldalán tűnik fel, persze főleg azért, hogy ismét a maga pecsenyéjét sütögesse. Maillard úrként emlegetik, Porthosnak végig átkozottul ismerős, ám csak azután ismeri fel benne Bonacieux-t, miután már végzett vele. A regénytrilógiában fontos szereplő Ausztriai Anna egyik udvarhölgye, Chevreuse hercegné, aki az intrikák egyik kulcsfigurája, személye azonban a filmváltozatok többségéből kimaradt. Pedig a Húsz év múlva végén megtudjuk, hogy ő az anyja Athos fiának, Raoulnak – ámbár valaha Aramisszal is volt liezonja –, a trilógia befejező részében, a Bragelonne vicomte-ban pedig az is kiderül, hogy mint Anna királyné egykori bizalmasa, ismeri a vasálarcos titkát. (A testőrök visszatérnek egyik mellékszereplője ugyan a hercegné, de a cselekmény szempontjából a figurának nincs jelentősége.) 


A Húsz év múlva ugyanakkor számos új szereplőt is felvonultat, például Beaufort herceget, akit Mazarin bebörtönöztet, mert veszélyezteti a hatalmát és az életét. Kiszabadítása Athos és Aramis által, illetve későbbi átállása a király oldalára nagy szerepet játszik a lázadások megszűnésében. A regény kellő alapossággal bontja ki ezt a szálat, Lester filmjében viszont a figura csak egy súlytalan és kicsit komolytalan epizódszereplő: a Dumas könyvét nem ismerő nézők valószínűleg nem is értik, honnan és miért került bele a sztoriba ez a már-már nevetséges alak. Az új szereplők közé tartozik az angol király, I. Károly és családja, valamint Oliver Cromwell is. Itt jegyezzük meg, hogy az angol polgári forradalom (a történészek manapság inkább az „angol polgárháború” elnevezést használják) megítélésében Dumas egyértelműen királypárti, vagyis nála Cromwell igazából negatív figura. (A szerző vitatható történelemszemlélete a harmadik részben is érvényesül, amikor ellenszenvesre rajzolja a merkantilista politika atyját, Colbert-t, és nála a pazarlásáról elhíresült Fouquet miniszter a pozitív szereplő.) A romantikus fordulatok szempontjából azonban kétségtelenül a Milady fia, Mordaunt a legfontosabb új szereplő, aki bosszút akar állni mindenkin, akit felelősnek tart anyja haláláért, mindenekelőtt a négy muskétáson. Először azzal a hóhérral végez, aki annak idején lefejezte a Miladyt, ám előbb mindent kiszed belőle. Cserébe leleplezi magát, és elárulja igazi nevét: John Francis de Winter. Halott anyja iránti fanatikus szeretetét az sem rendíti meg, hogy nagybátyjától, Winter lordtól megtudja, hogy a Milady megmérgezte tulajdon férjét, vagyis Winter lord fivérét, aki Mordaunt apja. (Winter lord már az első részben is fontos mellékszereplő volt, a másodikban pedig az angol királyi család hűséges alattvalójaként olvashatunk róla, de a filmváltozatokból általában ő is kimarad.) Mordaunt megöli a nagybátyját, és megpróbál leszámolni a négy baráttal is. Bosszúterve kudarcot vall, mert a felrobbanó hajóról a muskétásoknak még idejében sikerül elmenekülniük, ellenben Mordaunt a tengerben fuldokolva küzd az életéért. Porthos hagyná, hogy megfulladjon, Athos viszont ki akarja menteni volt felesége fiát. „Jaj, anyám! – üvöltött fel Mordaunt lángoló tekintettel, és olyan gyűlölettel, hogy leírni lehetetlen –, csak egy áldozatot ajánlhatok fel neked, de legalább azt, akit magad is választottál volna!” Ezekkel a szavakkal a Milady fia magával rántja a mélybe Athost, akit kétségbeesett barátai rögvest meg is siratnak. Athos azonban megmenekül, miután egy feltételezhető, de le nem írt víz alatti küzdelemben tőrt döfött Mordaunt szívébe. 


A testőrök visszatérnek forgatókönyvét George MacDonald Fraser írta, akárcsak Lester testőrtrilógiájának előző két része esetében. Ezúttal azonban jóval nehezebb dolga volt, mert a Húsz év múlva ugyanolyan vaskos regény, mint A három testőr, ám a szerteágazó cselekményt ezúttal egyetlen filmbe kellett sűrítenie. Nem volt lehetőségem arra, hogy elolvassam az eredeti forgatókönyvet, így csupán a kész film alapján jelentem ki azt, hogy Frasernek ezúttal nem sikerült a tömörítés. Bizonyos cselekményszálakat nagyon megnyirbált: így például a Fronde történései, Beaufort rabságának, szökésének és átállásának meséje, továbbá az angol forradalom eseményei annyira vázlatosan jelennek meg, hogy a könyvet nem ismerő néző csak kapkodja a fejét, hogy mi történik, hogyan kerültünk hirtelen Londonba, és ki tette a nyomravezető lószőrt a milliomos páncélszekrényébe. :) (Ezeket a dramaturgiai hiányokat d’Artagnan narrációjával próbálták kiküszöbölni – kevés sikerrel.) Nagyobb baj, hogy ugyanakkor Fraser beleerőltetett a történetbe idegen elemeket is, például Cyrano figuráját és a léghajót. Történelmileg ez ellen nem lehetne kifogásunk, hiszen Hercule Savinien Cyrano de Bergerac (1619–1655) valóban a XVII. század első felében élt, amikor a cselekmény játszódik, de személye semmilyen pluszt nem ad a filmhez, még a humor szintjén sem. A léghajó motívuma viszont irreális, mert csak 1783. október 15-én emelkedett a magasba az első olyan léghajó, amelynek emberi utasa is volt, bár annyi igaz, hogy ez tényleg Franciaországban történt. Nem volt értelme visszahozni a történetbe Rochefort grófot, mert lényegében mindössze annyi a szerepe, hogy először a néző csodálkozzon a váratlan megjelenésén, utána pedig szinte csak végszavazik Justine-nek. Az önmagában még nem lenne kifogásolható, hogy a filmben a Miladynek lánya van, és nem fia, ám a hölgy hiába vív férfiakat megszégyenítő ügyességgel, összességében csupán egy gyenge Faye Dunaway-utánzatnak tűnik. Izgalmas dramaturgiai lehetőség rejlik abban, hogy a Milady lánya és Athos fia láthatóan rokonszenveznek egymással, Fraser mégsem bontja ki ezt a szálat. Mindazonáltal Justine még így is jobban uralja a filmet, mint Raoul, aki jószerivel csak ott van a „nagyok” közelében, de nem sok vizet zavar, ami részben a szerepet haloványan alakító színész hibája is. 


Az új szereplők 
A visszatérő főszereplőkről (Michael York, Oliver Reed, Frank Finlay, Richard Chamberlain, Geraldine Chaplin, Jean-Pierre Cassel) korábbi írásaimban már volt szó, így most nézzük a fontosabb új szereplőket. Mazarin bíborost Philippe Noiret alakítja, aki a franciaországi Lille-ben született 1930. október 1-jén. Szülei: Lucy Heirman és Pierre Noiret. A Centre Dramatique de l'Ouest intézményében tanult színészetet, és hét évig turnézott a Théâtre National Populaire társulatával. Ebben az időszakban találkozott Monique Chaumette-tel, akit 1962-ben vett feleségül. Hosszú házasságuk Noiret haláláig tartott, egy gyermekük született. Philippe filmkarrierje 1949-ben kezdődött a Gigi egyik parányi szerepével. Az ötvenes évek második felétől folyamatosan forgatott, legfontosabb filmjei több-kevesebb késéssel Magyarországra is eljutottak. Első emlékezetes alakítása Gabriel nagybácsi volt a Zazie a metróban (1960, Louis Malle) című új hullámos filmben. Agnès Varda is dolgozott vele, ám hazájában Yves Robert rendezése, a Boldog Alexandre (1968) tette igazi sztárrá. Különösen népszerűek voltak a vígjátékai, például az Annie Girardot-val forgatott A vénlány (1972, Jean-Pierre Blanc), A szoknyás zsaru (1977, Philippe de Broca) és folytatása, az Ellopták Jupiter fenekét (1980, Philippe de Broca), továbbá a Férfiak póráz nélkül (1975, Mario Monicelli), a Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? (1978, Ted Kotcheff) és a háromrészes Zsaroló zsaruk (1984, 1990, 2003, Claude Zidi). Emlékezetes alakításokat nyújtott drámákban is: A bosszú (1975, Roberto Enrico), A bíró és a gyilkos (1976, Bertrand Tavernier), A tatárpuszta (1976, Valerio Zurlini), Három fivér (1981, Francesco Rosi), A Saganne erőd (1984, Alain Corneau), Neruda postása (1994, Michael Radford). Bátran mert kockáztatni is, és olyan szerepeket is elvállalt, amelyek távolabb estek színészi komfortzónájától: ennek jó példája Marco Ferreri botrányfilmje, A nagy zabálás (1973), továbbá Az aranykeretes szemüveg (1987, Giuliano Montaldo), amelyben egy professzort játszott, aki homoszexualitás gyanújába kerül, vagy a Nem csókolok (1991, André Téchiné), amelyben szintén egy meleg férfi szerepét alakította. Érdekességként említsük meg, hogy nem A testőrök visszatérnek volt az egyetlen muskétásfilmje: XIII. Lajost személyesítette meg a Cyrano és D’Artagnan (1964) című filmben, illetve az öreg d’Artagnant a D’Artagnan lánya (1994) című romantikus-kosztümös történetben. Pályafutásának egyik legszebb állomása a Cinema Paradiso (1988, Giuseppe Tornatore), amelyben a mozigépészt formálta meg. A következő évben Delaplane őrnagyot játszotta nagy sikerrel Az élet és semmi más (1989, Bertrand Tavernier) című drámában. Philippe Noiret rákban hunyt el 2006. november 23-án Párizsban.


A Justine-t megformáló angol Kim Cattrall 1956. augusztus 21-én született az Egyesült Királyságban, Liverpoolban. Édesanyja, Gladys Shane Baugh titkárnő volt, apja Dennis Cattrall építészmérnök. Kim hároméves volt, amikor a család Kanadába emigrált. Előbb Londonban, majd New Yorkban tanulta a színészmesterséget. Otto Preminger Rózsabimbó (1975) című filmjében debütált, de másokhoz hasonlóan ő se jött ki jól a híresen diktatórikus rendezővel. Ezt követően évekig főleg tévésorozatokban játszott, láthattuk a Columbo, a Starsky és Hutch és a Charlie angyalai egy-egy epizódjában is. A nyolcvanas évek közepén gyorsult fel a karrierje. Első világsikere a Rendőrakadémia (1984, Hugh Wilson) című blőd vígjáték volt. Ezután Belmondóval forgatott a Montréali bankrablásban (1985, Alexandre Arcady), utána Kurt Russell-lel állt a kamera elé John Carpenter Nagy zűr Kis-Kínában (1987) című akcióvígjátékában. A Próbababa (1987) című romantikus komédia szintén tetszett a közönségnek szerte a világon. Ezután lejtmenet következett kevésbé érdekes alkotásokkal, mint az Éjféli átkelés (1988), az Ásó, kapa, nagykaland (1989), a Hiúságok máglyája (1990), az Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve (1992) és a Sztriptízgyilkos (1994). Ezekben a kevésbé szerencsés években csak egy fontosabb filmje volt, a Star Trek: A nem ismert tartomány (1991), amelyben Valeris hadnagyot személyesítette meg. Bár folyamatosan foglalkoztatták, egy idő után úgy tűnt, hogy beleszürkül a másodvonalba szorult színészek népes táborába. A kilencvenes évek vége hozott számára új fordulatot: a több évadot megért Szex és New York című sorozat világszerte bombasikernek bizonyult, melynek farvizén később mozifilmek is születtek. A négy szabad szájú, a szinglilét örömeit és kudarcait kellő öniróniával átélő hősnő a tévénéző nők millióinak lettek példaképei. Ahogy az már lenni szokott, a színfalak mögött viszont nem volt minden rendben: ahogy nőtt a siker, úgy növekedtek a feszültségek a főszerepeket játszó színésznők között. Állítólag közülük Kim volt a legnehezebb eset. A művésznő mesés gázsikat tehetett zsebre Samantha Jones megformálásáért, és működésének fő terepe azóta is a televízió, ámbár olykor mozifilmekben is szerepel, például a Szellemíróban (2010, Roman Polański). Kim Cattrall háromszor volt férjnél, gyermeke nem született. Jelenleg civilben is a szinglik életét éli. 


A Raoult megszemélyesítő amerikai C. Thomas Howell 1966. december 7-én született az Egyesült Államokban, Los Angeles Van Nuys nevű negyedében. Nevében a C. a Christopher rövidítése. Szülei: Christopher N. Howell és Candice Webb. Két lánytestvére és egy fivére is van. Kaszkadőr és rodeós édesapja nyomdokait követve ő is ezeken a területeken akart érvényesülni. Négyévesen kezdett színészkedni: a The Brian Keith Show egyik epizódjában (The Little People) egy kisfiút játszott, akit egy fülorvos vizsgál meg. Ezután reklámokban szerepelt, és gyerek kaszkadőrként foglalkoztatták. A nyolcvanas években indult be a karrierje. Első komolyabb filmje az E. T., a földönkívüli (1982, Steven Spielberg) volt: Tylert alakította, Tom Howell néven szerepelt a stáblistán. Ezt követte Francis Ford Coppola drámája, A kívülállók (1983), amelyben olyan ígéretes új tehetségek játszottak még, mint Matt Dillon, Ralph Macchio, Patrick Swayze, Tom Cruise, Rob Lowe, Emilio Estevez és Leif Garrett. John Milius hidegháborús akciófilmje, a Vörös hajnal (1984) arról szól, hogy szovjet csapatok szállják meg az Egyesült Államokat, ám néhány fiatal vállalja az ellenállást: egyikőjük volt Howell. Szó volt arról, hogy ő játssza a Vissza a jövőbe (1985, Robert Zemeckis) főszerepét, de az alkotók végül Michael J. Foxot választották. Christopher legnagyobb sikere Az országút fantomja (1986, Robert Harmon) című izgalmas pszichothriller volt. Ő alakította a gyanútlan Jim Halsey-t, aki egyszer könnyelmű módon egy autóstoppost (Rutger Hauer) vesz fel a kocsijába. A férfi azonban sorozatgyilkos, aki ráadásul úgy végez újabb áldozataival, hogy Jimre tereli a gyanút. Howell játszott a 2003-as folytatásban is, amely viszont nagyot bukott. Sajnos megbukott a legendás olasz Franco Zeffirelli életrajzi filmje, Az ifjú Toscanini (1988) is, amelyben C. Thomas alakította a címszereplőt, egyik partnere a legendás Liz Taylor volt. (És ebben a filmben is szerepelt Philippe Noiret!) Howell mind a mai napig forgat, olykor főszerepeket is kap, filmjeinek többsége azonban nem jelentős, egy részük el sem jutott hozzánk. Kiemelkedik a Gettysburg (1993, Ronald F. Maxwell), a Hidalgo – A tűz óceánja (2004, Joe Johnston) és A csodálatos Pókember (2012, Marc Webb). C. Thomas Howell kétszer nősült, mindkét nejétől elvált. Első feleségétől három gyermeke született. 


Így készült a film 
A filmtörténet egyik legszellemesebb alkotója, az Angliában befutott amerikai Richard Lester nagyot bukott az Utazó koporsó (1984) című vígjátékával: a hétmillió dollárból forgatott produkció még másfél milliót sem hozott a konyhára. Lester ekkor úgy döntött, trilógiává egészíti ki világsikert aratott muskétásfilmjeit, és Dumas Húsz év múlva című regénye alapján leforgatja A testőrök visszatérnek című filmjét az öregedő muskétások kalandjairól. Nem csak egy újabb „rókabőr”-ről volt szó, hiszen Lester mindig is érdeklődött a legendás filmhősök életének kevésbé közismert időszakai iránt. Így például Sean Connery és Audrey Hepburn főszereplésével elkészítette a Robin és Marian (1976) című filmjét a sherwoodi erdő megöregedett lovagjáról és apácának állt szívszerelméről. Megbukott vele, akárcsak a Butch és Sundance – A korai évek (1979) című alkotásával, amely a még egészen fiatal Butch Cassidy és a Sundance kölyök életét követi nyomon: a két főszerepet Tom Berenger és William Katt játszotta. Lester alighanem azt gondolta, hogy harmadszorra sikerülni fog, és a középkorú muskétások története már tetszeni fog a nézőknek. Nem lett igaza, pedig eleinte jól alakultak a dolgok, leszámítva, hogy az előkészületi fázisban Lester hosszabb ideig betegeskedett. 


A szellemes-ironikus Flashman-regényeiről ismert George MacDonald Fraser megint elvállalta, hogy megírja a forgatókönyvet, és az első rész túlélő szereplőit alakító színészek is igent mondtak a folytatásra: Michael York, Oliver Reed, Richard Chamberlain, Frank Finlay, Geraldine Chaplin, Roy Kinnear és Christopher Lee. Igaz, a Lee által játszott Rochefort gróf a második rész végén meghalt (legalábbis a film ezt sugallta), így visszatérését meghökkentő meglepetésnek szánták, ami nem igazán jött be. Ami azt illeti, van még egy visszatérő színész, a francia Jean-Pierre Cassel. Ő a korábbi filmekben XIII. Lajos királyt alakította, aki viszont a történet szerint a harmadik rész idején már nem élt. Emiatt egy új szereplőt keltett életre, Cyrano de Bergeracot. Kuriózum, hogy Cassel 1964-ben szerepelt a Cyrano és d’Artagnan című filmben, ám abban még d’Artagnant személyesítette meg. Állítólag Charlton Heston szívesen eljátszotta volna Richelieu bíborost a testőrtrilógia harmadik részében is, de az események idején már a kardinális sem élt. Mindazonáltal Heston elvállalta, hogy modellt ül ahhoz a festményhez, amely Mazarin dolgozószobájában látható. Cserébe a forgatás befejezése után a képet kérte fizetségül. Magának a történetnek van még egy visszatérő szereplője, a Miladyt lefejező béthune-i hóhér (a filmben lille-i hóhérként említik). A figurát A négy testőrben Oliver MacGreevy, a befejező részben pedig Pat Roach alakította. Roachot leginkább Az elveszett frigyláda fosztogatóiból (1981) ismerhetjük: ő volt az a behemót félmeztelen férfi, aki összeverekszik Indyvel a felszállni készülő gép közelében. A Lester-film színészcseréjét egyébként az indokolta, hogy MacGreevy 1981-ben elhunyt. 


Az első két részről szóló cikkekben már szó esett arról, hogy a két producer, Alexander és Ilya Salkind lényegében becsapták a színészeket, akik csak egy film után kaptak gázsit, holott valójában kettőt forgattak velük. Az ügyeskedésből bírósági ügy lett, ennek ellenére a felkért színészek vállalták a harmadik részt is. Talán azért is, mert a két Salkindnak ahhoz már nem volt köze, a régi producergárdából csak Pierre Spengler vett részt a harmadik filmben is. A problémák egyikét a négy testőr életkora jelentette, hiszen a színészek mindegyike túlkoros volt már 1973-ban is: tíz-tizenöt évvel voltak idősebbek, mint az általuk játszott szereplők. Ez akkoriban még nem volt különösebben zavaró, mivel akkor még senki nem gondolt egy esetleges harmadik részre, és a regénybeli életkoroktól való eltérés simán elment mint Lester „szentségtörő” újításainak egyike. Ellenben Dumas Húsz év múlva című regényében a négy testőr még csak a negyvenes évei elején jár (sőt d’Artagnan mindössze harmincnyolc esztendős!), Lester harmadik filmjében azonban a színészek közül Frank Finlay és főleg Oliver Reed jóval öregebbnek látszik. (1988-ban Finlay hatvankét esztendős, Reed viszont csupán ötvenéves volt.) Reed ráadásul a nyolcvanas évek végén fizikailag már annyira rossz állapotban volt – köszvény és veseproblémák gyötörték –, hogy nem tudta saját maga megcsinálni vívójelenetei többségét, hanem dublőrt alkalmaztak helyette. A vívójeleneteket megint az első két rész trénere, William Hobbs tanította be, aki ugyan már 1973-ban túlsúlyosnak találta Reedet, ám Oliver akkor meglepően ügyesnek és szorgalmasnak bizonyult a kardforgatásban. Sőt még vakmerőnek is, mert hevességének köszönhetően a vízimalomnál játszódó jelenetben komolyan megsebesült – nem csak a cselekmény szerint. Elismerésre méltó egykori fizikai teljesítményét 1988-ban már nem tudta produkálni, ami viszont köztudomású szenvedélyét, a mértéktelen ivászatot illeti, abban megdöntötte saját régebbi rekordjait is. Ennek ellenére Hobbs utólag azt állította, hogy ő soha nem látta Reedet részegnek, de még másnaposnak sem. 


A főszereplő színészek életkoránál is komolyabb problémát jelentett a szerény büdzsé és a szűkre szabott forgatási idő. A forgatásra 17 millió dollárt irányoztak elő, ami – szakemberek szerint – egy ilyen volumenű kosztümös film esetében akkoriban már kevésnek számított. (Az 1973-as film állítólag 4,5 millióból készült.) Két tényezővel lehetett igazán takarékoskodni: az idővel és az olcsó forgatási helyszínekkel. Éppen ezért a tizenkét hetesre tervezett forgatás időtartamát nyolc (más források szerint: kilenc) hétre csökkentették. Egy Oliver Reedről szóló könyv szerint a film forgatása 1988. április 22-én kezdődött, és két hónapig tartott, míg az IMDb úgy tudja, hogy 1988. augusztus 22-étől forgattak október végéig. Tekintettel arra, hogy ezen a forgatáson hunyt el a dagi Planchet-t alakító Roy Kinnear, és ennek időpontja 1988. szeptember 20. volt, ezért az IMDb infója mondható hitelesnek. A takarékosság miatt ismét szóba került Magyarország mint olcsó forgatási helyszín, de miként tizenöt éve, az alkotók ezúttal is Spanyolországot választották. A forgatás fontosabb helyszínei a következők voltak: Madrid tartományban Talamanca del Jarama, a San Lorenzo de El Escorial-i királyi kolostor és a Palacio de la Fresneda, továbbá a Manzanares el Real-i vár és az aranjuezi Királyi Palota, Toledóban a Tavera Kórház és a katedrális, illetve a tartomány egyik híres építménye, a Puente de Alcántara-i híd, valamint Segovia tartományban Pedraza település és San Ildefonso királyi palotája, a La Granja. Bizonyos jeleneteket az angliai Twickenham Film Studiosban és a franciaországi Epinay-sur-Seine-ben található Studios Eclair műtermeiben vettek fel. A nehézségek sorát gyarapította, hogy a Justine szerepére kiválasztott amerikai színésznő, Rebecca De Mornay egy másik film miatt szó szerint az utolsó pillanatban kiszállt a produkcióból, és lóhalálában kellett új színésznőt keresni helyette, akit Kim Cattrall személyében találtak meg. Érdekesség, hogy pár év múlva De Mornay játszotta a Miladyt A három testőr 1993-as filmváltozatában. Ha abból az alakításából indulunk ki – ritka vérszegény, unalmas figurát formált a veszedelmes kémnőből –, akkor azt kell mondjam, Lester talán nem is járt rosszul a művésznő visszalépésével. 


A testőrök visszatérnek forgatását beárnyékolta Roy Kinnear halála. A stáb 1988. szeptember 19-én Toledo tartományban forgatta a hídnál játszódó jelenetet. Egy macskaköves kanyarban Kinnear leesett a lóról, eltörte a medencéjét, és belső vérzése keletkezett. Egy madridi kórházba szállították, ahol másnap szívinfarktusban meghalt, ami összefüggött a sérüléseivel. Ötvennégy esztendős volt. A stáb körében is igen népszerű komikus halála nagy megdöbbenést váltott ki. Lester fejében megfordult a gondolat, hogy félbehagyja a filmet, és több színész is hasonló állásponton volt. Így például Christopher Lee, aki felidézte, hogy Kinnear már az 1973-as film forgatásán is félt a lovas jelenetektől. Tizenöt évvel később és jó pár kilóval nehezebben félelmei felerősödtek, a producerek azonban elutasították azt a kérését, hogy dublőrt alkalmazzanak helyette. Ez meglehetősen szívtelen döntésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a színésznek ebben a filmben kevés lovas jelenete van, vagyis nem hangzik túl hihetően, hogy egy dublőr szerződtetése számottevő pluszköltséget jelentett volna a produkció számára. A főszereplők, a rendező és a producerek találkoztak Kinnear özvegyével, Carmel Cryan színésznővel. Megegyeztek vele arról, hogy az elhunyt művész iránti tiszteletből befejezik a forgatást, és a filmet az ő emlékének ajánlják. Ennek az infónak valamelyest ellentmond az a tény, hogy az asszony nem vett részt az angliai díszbemutatón, sőt pert indított a produkciós cég és a rendező ellen, mert szerinte a sietős forgatás, valamint az idő- és pénzspórolásnak hitt antihumánus döntések vezettek férje halálához. Az ügyben vizsgálták a kórház felelősségét is, hogy a színész megkapta-e a szakszerű ellátást, sérülései ugyanis állítólag önmagukban nem voltak életveszélyesek. 1991-ben a család 650 ezer font kártérítést kapott. Richard Lester a barátjának tekintette Kinneart, szinte mindegyik filmjében szerepeltette, ezért is érthetetlen, hogy miért nem állt mellé határozottan, amikor a színész dublőrt kért maga helyett. Sőt a tárgyaláson olyan tanúvallomások hangzottak el, hogy Lester megkövetelte a barátjától, hogy vágtában menjen át a hídon, pedig tudott arról, hogy a helyszín veszélyes és Kinnear nem jó lovas. A tragédia miatt Lester 1991-ben abbahagyta a filmrendezést. Kinnear három gyermeket hagyott árván, két kislányt és egy fiút. Az 1978-ban született fiú, Rory Kinnear szintén színész lett. Egyik nővére, Kirsty is a szakmában dolgozik mint casting-asszisztens, a másik, a koronavírusban tavaly elhunyt Karina (1972–2020) testi-szellemi fogyatékos volt. 


A testőrök visszatérnek ősbemutatóját stílszerűen Franciaországban tartották 1989. április 19-én. Írországban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Portugáliában a film szintén eljutott a mozihálózatba, a legtöbb országban azonban videokazettán jelentették meg, vagy a televízióban mutatták be. A magyar közönség is a tévében láthatta, legelőször 2001. október 19-én az m1-en. (A szinkronhangok többsége ugyanaz volt, mint az első két részben.) Idővel más hazai tévécsatornák is műsorukra tűzték. Kritikai fogadtatása negatívnak mondható, sokan kifejezetten rossz filmnek tartják. Jómagam nem teljesen értek egyet ezzel a véleménnyel. A testőrök visszatérnek valóban nem ér fel a trilógia első két részéhez, ugyanakkor szerintem lényegesen jobb, mint a későbbi muskétásfilmek, melyek egy része ráadásul lényegesen kedvezőbb anyagi feltételek mellett készült. Fraser és Lester humorára ezúttal leginkább az önirónia jellemző: a film gyakran megidézi, sőt olykor ki is parodizálja 1973-as elődje egy-egy jelenetét. Meglehet, ennek az is egyik oka lehet, hogy a rendező állítólag nem kapott engedélyt arra, hogy flashbackek formájában felidézze saját korábbi testőrfilmjei egy-egy kulcsjelenetét. Jó példa az öniróniára a nyitójelenet, amelyben egy kéz lassan kihúz egy kardot a hüvelyéből. Az 1973-as filmben ezután d’Artagnan és apja csörtéjét láthatjuk, a ’89-es befejező részben viszont a pufók Planchet-t, amint a mestergerendán ülve kaját próbál lopni egy kard végére erősített favilla segítségével. Ebből nagy kalamajka kerekedik, ami rögvest fel is idézi az első film azon jelenetét, amelyben a pénztelen muskétások hasonlóan szemtelen módon szereztek maguknak ennivalót egy fogadóban. 


A négy testőr narrátora Porthos volt, de csak a film elején és végén hallhattuk őt. A testőrök visszatérnek narrátora d’Artagnan, akinek elsősorban az a dramaturgiai feladata, hogy szavaival valamiféle összefüggést teremtsen az egymáshoz kissé lazán kapcsolódó epizódok között. Amikor a lovon ülő d’Artagnan a szolgájával odaér a malomhoz, ahol Aramis épp egy szépasszonnyal hentereg, egy támadó rá akar ugrani, hogy lerántsa a lováról, ám elvéti az ugrást: hasonló geget láthattunk A három testőrben akkor, amikor a főhősök útban Anglia felé a bíboros csapdáiba ütköznek. Amikor a látszólag csak a tudományok iránt érdeklődő Raoul bajba jutott apja segítségére siet, éppoly ügyes és fürge a kardvívásban, mint amilyen d’Artagnan volt az első filmben. Erre a hasonlóságra egyébként maga d’Artagnan hívja fel Athos figyelmét. Justine és a testőrök összecsapására egy kolostor udvarán kerül sor, ahogyan a muskétások és Richelieu gárdistáinak összecsapására A három testőrben. (Még a forgatási helyszín is ugyanaz volt, a toledói Tavera Kórház udvara.) Abban a londoni házban, ahol a testőrök rajtaütnek Justine-en, Athos egy trükkös szék fogságába esik. Fia megpróbálja kiszabadítani őt, de nem igazodik el a gyertyatartónak álcázott különféle gépkarok között, és egy olyat ránt meg, amitől megnyílik egy csapóajtó, és Athos a székkel együtt a mélybe zuhan. Ehhez hasonló jelenetet láthattunk A három testőrben, amikor a sebesült Athos egy kút kávájára ült, hogy felhajtson egy pohár bort, és közben egyre hátrébb dőlt, és végül belezuhant a kútba. A két film befejezésében is van hasonlóság. Az 1973-as alkotásban azt láthattuk, hogy d’Artagnant testőrré avatják: a távolabb ülő XIII. Lajos király a kezével mosolyogva int üdvözlete jeléül, aztán a következő pillanatban unott arckifejezéssel legyint egyet. A harmadik rész végén a királyné köszönti üdvözlésre emelt kézzel a palota előtt felvonuló menetet. Amikor a testőrök érkeznek az erkélye alá, dühös arckifejezéssel engedi le a kezét, hiszen a négy barát meghiúsította a terveit. A királyné egyébként szintén nagy változáson ment keresztül az előzmények és a harmadik rész között eltelt húsz év alatt: az első két részben még rokonszenves és védelemre szoruló nőként látjuk, a harmadikban viszont már ellenszenves, felszínes és meggondolatlan uralkodóként. Egykori bizalmasáról, Constance-ról húsz év után már csak így beszélt a szeretőjének, Mazarinnek, amikor a muskétások kerültek szóba közöttük: „A varróasszonyom, szegény csacska cafka, meghalt az egyikük miatt. Rongyokban kellett járnom hetekig.” 


A testőrök visszatérnek (The Return of the Musketeers / Le retour des mousquetaires / El regreso de los mosqueteros, 1989) – angol–francia–spanyol történelmi kalandfilm. Id. Alexandre Dumas Húsz év múlva című regényéből a forgatókönyvet írta: George MacDonald Fraser. Operatőr: Bernard Lutic. Zene: Jean-Claude Petit. Díszlet: Michael Seirton. Jelmez: Yvonne Blake. Vágó: John Victor Smith. Rendező: Richard Lester. Főszereplők: Michael York (D’Artagnan), Oliver Reed (Athos), Frank Finlay (Porthos), Richard Chamberlain (Aramis), C. Thomas Howell (Raoul), Kim Cattrall (Justine de Winter), Geraldine Chaplin (Anna királyné), Roy Kinnear (Planchet), Christopher Lee (Rochefort), Philippe Noiret (Mazarin bíboros), Eusebio Lázaro (Beaufort herceg), Alan Howard (Oliver Cromwell), David Birkin (XIV. Lajos), Bill Paterson (I. Károly), Jean-Pierre Cassel (Cyrano de Bergerac), Pat Roach (a lille-i hóhér). Magyarországi bemutató: 2001. október 19. (Magyar Televízió). 

MÉG TÖBB DUMAS! 





MÉG TÖBB MICHAEL YORK! 





MÉG TÖBB OLIVER REED! 



MÉG TÖBB RICHARD CHAMBERLAIN! 

2019. október 20., vasárnap

MARGÓ KIRÁLYNÉ

„Soha az a’ napfény égre ne derüllyön,
Az a’ gyászos idö elö ne kerüllyön;
Hogy illyen vér ontást ezután ne szüllyön:
Az Istennek Háza söt inkább épüllyön.
Légyen Francziáknak ez a’ kivánsága,
Hogy az éjjnek légyen olly homályossága,
Mellyel takartassék e’ nagy gyilkossága:
Soha azt ne lássa a’ napnak világa.”
(Parisi lakodalom. Pap József fordítása) 

A huszadik század második felének egyik legfigyelemreméltóbb francia művésze volt Patrice Chéreau, aki színpadi rendezőként és filmrendezőként egyaránt nagy nemzetközi hírnévnek és tekintélynek örvendett, akárcsak az olasz Luchino Visconti. Chéreau a nyolcvanas évek végén látott hozzá pályafutása legnagyobb vállalkozásához, a Margó királyné című történelmi dráma megvalósításához. A mű alapjául Dumas magyar nyelven is megjelent regénye szolgált, amelyet korábban már többször is megfilmesítettek. Sokak meglepetésére a rendező Danièle Thompsont kérte fel a forgatókönyv megírására, noha az írónő korábban inkább kommersz alkotások elkészítésében vett részt. Chéreau viszont nem egy kommersz történelmi szuperprodukciót akart, hanem egy olyan filmet, amelynek általános érvényű tanulságai vannak, hiszen például a közel-keleti vallásháborúk vagy az 1991-ben kitört balkáni háború népirtásai szomorú és aktuális párhuzamot mutattak a Szent Bertalan-éj véres eseményeivel. Évekig tartott az előkészítő munka, a legnagyobb nehézséget természetesen a forgatás anyagi fedezetének előteremtése jelentette. Francia, olasz és német filmcégek szálltak be a Margó királyné finanszírozásába, ennek ellenére többször is a leállás veszélye fenyegetett, mivel az eredetileg tervezett 120 millió frankos költségvetést a produkció jelentősen túllépte. A szereposztás is nemzetközi volt, melyet olyan közismert művészek neve fémjelzett, mint a francia Isabelle Adjani, Daniel Auteuil, Jean-Hugues Anglade, Vincent Pérez és Jean-Claude Brialy, az olasz Virna Lisi, Claudio Amendola és Asia Argento, a spanyol Miguel Bosè és a német Thomas Kretschmann. A forgatás 1993. május 10-én kezdődött, és december 3-án ért véget. Az opuszt az 1994-es cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol nagy feltűnést keltett, kritikai fogadtatása viszont vegyes volt. A nemzetközi forgalmazás számára egy körülbelül húsz perccel rövidebb változatot készítettek, a magyar mozikba is ez jutott el 2003-ban. Gazdag színházi tapasztalatokkal és négy mozifilmmel a háta mögött Chéreau így nyilatkozott: „Valójában a Margó királyné forgatása közben tanultam meg, hogyan kell filmet rendezni.” 


A cselekmény 
Párizs, 1572. A város a katolikus királyi hercegnő, Valois Margit és a protestáns navarrai király, Bourbon-Navarrai Henrik esküvőjére készül, amely remélhetőleg véget vet majd az országot évek óta sújtó vallásháborúnak. Szó nincs szerelemről, a frigyet a politikai szükségszerűség diktálja. A neurotikus király, IX. Károly nem ura a politikai helyzetnek, amelyet az anyakirályné, Medici Katalin a maga módszereivel akar megoldani, részben azért is, hogy megszilárdítsa meggyengült helyét a hatalomban. Károly ugyanis egyre inkább a hugenotta Coligny admirális befolyása alá kerül, és emiatt félő, hogy idővel egész Franciaország áttér a protestáns hitre. Az előkelőségek a maguk módján készülnek a nászéjszakára, amelyet Margit és Henrik garantáltan nem egymással fognak eltölteni. Henriket egy bárónő, a bájos Charlotte hívja légyottra, Margit pedig az esküvői forgatagban barátnői segítségével próbálja megtalálni sokadik új szeretőjét. Végül régi hódolóját, Guise-t tünteti ki a kegyeivel, ölelkezésüket azonban váratlan vendég zavarja meg. Henrik az, aki csak alibinek használta a Charlotte-tal való találkát, hogy észrevétlenül a feleségéhez jöhessen, és szövetséget ajánljon neki. Szerinte mindketten veszélyben vannak, ám ha összefognak, van esélyük arra, hogy túljárjanak a cselszövők eszén, és majdan ők léphessenek a trónra. Guise kihallgatja a beszélgetést, és Henrik távozása után ő is magára hagyja a kielégítetlen Margitot. Ezalatt a palota egy másik szobájában az intrikus Medici Katalin egy bérgyilkossal megállapodik Coligny megöléséről. 


A nimfomániás Margit képtelen kibírni egy éjszakát férfi nélkül, pláne a nászéjszakáját! Hűséges barátnőjével, Henriette-tel nekivág a párizsi utcáknak, hogy alkalmas szeretőt találjon magának. Figyelme megakad egy jóképű fiatalemberen, La Môle-on. A protestáns ifjú az előző éjszakát egy katolikus férfival, Coconnasszal közös szobában volt kénytelen eltölteni, hogy ne a híd alatt kelljen hálnia. La Môle-nak nincs ellenére az ismeretlen hölgy közeledése, és egy félreeső sikátorban magáévá teszi Margitot. Az aktus után Margit feldúltan elrohan. Megtudjuk, hogy La Môle nem a királyi esküvőre érkezett, hanem családja régi barátjához, Colignyhez jött látogatóba. Sajnos elkésett: az admirálisra rálőttek, most élet és halál között lebeg. Az aljas merénylet miatt az indulatok ismét felszínre törnek a katolikusok és a hugenották között. Margit figyelmezteti Henriket, hogy haladéktalanul meneküljön Angliába, különben meg fogják ölni, ám a férfi nem hallgat rá. Közben Károly szobájában az anyakirályné arról győzködi a fiát, hogy a merénylet miatt a hugenották bosszúra készülődnek, és nekik végük, ha nem cselekednek hamarabb. A király második apjaként szereti Colignyt, ezért nagyon megdöbben azon, amikor az anyja beismeri, hogy politikai érdekből ő rendelte meg a balul sikerült merényletet. Katalin a szövetségeseivel, köztük Guise herceggel, azt tanácsolja Károlynak, hogy mielőbb végezzenek a hugenotta vezetőkkel. A lelkileg labilis király önkívületi rohamában azt követeli, hogy ne csak a vezéreket, hanem minden protestánst öljenek meg, nehogy egyszer bárki is azzal vádolhassa őket, hogy az uralkodóháznak bármilyen köze volt a Coligny elleni merénylethez. Makacsul ragaszkodik azonban ahhoz, hogy Henriket hagyják életben. Elkezdődik a leszámolás megszervezése, gyülekeznek a katolikus önkéntesek, köztük Coconnas is, hogy az utolsó szálig kiirtsák a hugenottákat… 


A történelmi háttér 
A Margó királyné kulcsfontosságú epizódja a Szent Bertalan-éji mészárlás, amely 1572. augusztus 23-áról 24-ére virradó éjjel történt. A tragikus események hátterében vallási konfliktusok és politikai intrikák álltak. A reformáció a tizenhatodik századi Franciaországban is éreztette hatását, ahol a hugenották (a francia reformátusok) befolyása jelentősen megnőtt, amit a katolikusok nem néztek jó szemmel, és a két tábor között kiéleződtek az időnként tettlegességig fajuló ellentétek. (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy a Szent Bertalan-éj előtt arra is volt példa, hogy a hugenották irtották a katolikusokat.) Az indulatok megfékezésében kulcsszerepe volt a királynak, ezért érthető módon mindkét fél igyekezett növelni a befolyását az udvarban. Erre akkor nyílt remek alkalom, amikor 1559-ben egy lovagi tornán szerzett sérülése következtében elhunyt II. Henrik király, és mindössze tizenöt esztendős fia, II. Ferenc ült a trónra. A kamasz uralkodó a szélsőségesen katolikus Guise-család befolyása alá került, miközben az országban egyre növekedett a hugenották száma, akiknek az élén I. Antal navarrai király, valamint fivére, Condé herceg és a nem kevésbé tekintélyes Coligny-család állt. A protestánsok kísérletet tettek arra, hogy kiszabadítsák a királyt a Guise-ek befolyása alól, de az ún. Amboise-összeesküvés kudarcba fulladt, s a hugenották ellen megtorlás indult. Condé herceg ekkor még megúszta a kivégzést, mivel az anyakirályné is szeretett volna gátat szabni a Guise-ek hatalmának. Medici Katalin a saját kezében akarta tartani az irányítást, ezért egy ideig arra törekedett, hogy fenntartsa az egyensúlyt a katolikusok és a hugenották között. 


Nem egész másfél évnyi uralkodás után elhunyt II. Ferenc is, akit tartós fülfájdalmak kínoztak, melyek feltehetően agyhártyagyulladás tünetei lehettek. Tízesztendős öccse, IX. Károly követte a trónon, aki helyett régenssé kinevezett anyja, Medici Katalin uralkodott. Az évek múlásával a mérleg a másik oldalra billent, és az új király a katolikus Guise-eket mellőzve fokozatosan korábbi ellensége, a hugenotta Coligny admirális befolyása alá került. Ez a fordulat sem találkozott az anyakirályné tetszésével, ezért Medici Katalin továbbra is azon fáradozott, hogy megőrizze az egyensúlyt a katolikusok és a protestánsok között. 1567-ben fogyott el a türelme, s a következő esztendőben szigorú szankciók terhe mellett betiltotta a kálvinizmus gyakorlását. Coligny admirális politikai éleslátásának köszönhetően a hugenották rövidesen visszanyerték korábbi pozícióikat, és 1570-ben a felek aláírták a saint-germaini békét, amely – bizonyos megkötöttségek mellett – királyilag garantált engedményeket tett a hugenották számára többek között a vallásgyakorlásra és a közhivatalok viselésére vonatkozóan. A békét Medici Katalin azzal próbálta megszilárdítani, hogy lányát, a katolikus Valois Margitot (Margót) hozzáadta a protestáns Bourbon Henrikhez, Navarra királyához. Az esküvői szertartást ünnepélyes külsőségek közepette tartották meg 1572. augusztus 18-án a párizsi Notre-Dame-ban, ám a protestáns vőlegény nem vett részt a római katolikus szertartáson. A történészek véleménye megoszlik arról, hogy vajon Medici Katalin eleve csaléteknek szánta-e az esküvőt, vagy pedig a furcsa esküvői szertartást követő néhány nap történései indították arra, hogy megszervezze a történelem egyik leghírhedtebb mészárlását. 


Ami biztosra vehető, hogy az anyakirályné nem törődött bele abba, hogy a saint-germaini béke után Coligny annyira közel került a királyhoz, hogy az még a sorsdöntő ügyekben is gyakran kikérte az admirális tanácsát. Ezekkel a tanácsokkal Katalin egyáltalán nem értett egyet, ezért szövetkezett Guise herceggel és híveivel, hogy Colignyt eltegyék láb alól. A felbérelt orgyilkos azonban nem tudta megölni kiszemelt áldozatát, csak megsebesítette az egyik karján. A hugenottákat felháborította az alávaló merénylet. Megnyugtatásukra IX. Károly alapos vizsgálatot ígért, és a bűnösök szigorú megbüntetését helyezte kilátásba. Az anyakirályné és bűntársai – köztük Károly egyik fivére, Henrik – a megtorlástól és a hugenották további megerősödésétől tartva eldöntötték, hogy leszámolnak az ellentábor vezetőivel. Ehhez viszont épp a hugenották koronás pártfogójának, Károlynak a jóváhagyását kellett megszerezniük. Hamis bizonyítékokkal sikerült meggyőzniük a királyt, aki beleegyezett a tömeggyilkosság végrehajtásába. Katalin augusztus 23-án parancsot adott arra, hogy aznap éjjel zárják be és szigorúan őrizzék Párizs kapuit, hogy a várost senki ne hagyhassa el. A merénylők első áldozata Coligny volt, akit otthonában gyilkoltak meg: testét az emeleti ablakból az utcára dobták, ahol lefejezték, s később a fejet Rómába küldték. Ezután Navarrai Henrik hívei következtek. A hugenotta vezérek közül csak maga Henrik és Condé herceg számíthatott kegyelemre, azzal a feltétellel, hogy áttérnek a katolikus hitre. 


A kegyetlen mészárlás a hagyományosan katolikus párizsiakat is feltüzelte, akik bekapcsolódtak az öldöklésbe, amelynek végül több mint kétezren estek áldozatául. Károly másnap ugyan békét hirdetett, a leszámolások azonban vidéken még napokig folytatódtak, az áldozatok száma harmincezer és kilencvenezer fő közé tehető. Károly augusztus 26-án azt közölte a parlamenttel, hogy a vérengzést egy összeesküvés felszámolása tette szükségessé. A király 1574-ben elhunyt. Dumas az anyakirályné számlájára írja Károly halálát is (szerinte Medici Katalin Henrik ellen szőtt gyilkos ármánykodásának véletlenül a saját fia lett az áldozata), a valóságban viszont az uralkodó valószínűleg mellhártyagyulladásban halt meg. A trónt öccse örökölte, aki III. Henrik néven uralkodott, mígnem 1589-ben merénylet áldozatául esett. Vele kihalt a Valois-ház, és Navarrai Henrik ekkor ült Franciaország trónjára. Tudta, hogy protestánsként nem állhat tartósan az ország élén, ezért a megbékélés és a nyugalom helyreállítása érdekében 1593-ban újra felvette a katolikus hitet. (A Szent Bertalan-éjszakán csupán színleg tért át a katolikus vallásra, s Párizsból való szökése után visszatért a protestáns valláshoz.) Ekkor hangzottak el híres szavai: „Párizs megér egy misét!” Jó királyként emlékezik rá az utókor, de nem volt jó férj. Margittal kölcsönösen csalták egymást, gyermekük nem született, s erre hivatkozva a pápa 1599-ben felbontotta a házasságukat. Ezután Henrik Medici Máriát vette nőül, akinek hat gyermeket nemzett, ám őt éppúgy csalta, mint az első feleségét. A Sors kegyetlen tréfája, hogy harmincnyolc évvel a Szent Bertalan-éj után Henrik mégiscsak a vallási nézeteltérések áldozata lett: egy katolikus merénylő, François Ravaillac 1610. május 14-én a nyílt utcán leszúrta. 


A regény 
Id. Alexandre Dumas Margó királyné című regénye először folytatásokban jelent meg a La Presse című napilapban 1844. december 25. és 1845. április 5. között, majd önálló könyvként is kiadták. Abban minden forrás egyetért, hogy a szerző ún. Valois-trilógiájának egyik darabjáról van szó, ám érdekes módon a magyar Wikipédián a trilógia másik két része nem ugyanaz, mint a külföldi társoldalakon. Az idegen nyelvű Wikipédiák szerint a Valois Margit történetét feldolgozó regényfolyam a Margó királynéval kezdődik, folytatása A monsoreaui hölgy (1846), befejező része pedig A negyvenötök (1847). A legjelentősebb Dumas-szakértők ezt a kategorizálást tartják helyesnek, amit az is alátámaszt, hogy Dumas segítője mindhárom mű esetében ugyanaz a személy volt, Auguste Maquet (1813–1888). A magyar Wikipédia viszont másképp határozza meg a trilógiát: az első rész A két Diana (1846), a második A szavojai herceg apródja (1855) és a befejező tétel a Margó királyné (1845), amely a valóságban e három mű közül elsőként született meg. A három regény cselekményének időrendjét tekintve a magyar besorolás is helyesnek látszik, a keletkezési időpontok azonban gyanúra adnak okot: kevéssé valószínű, hogy Dumas nem a történelmi kronológia szerint írta volna meg a trilógiát. Irodalomtörténészek azt feltételezik, hogy A két Diana valójában Dumas egyik állandó munkatársa („négere”), Paul Meurice (1818–1905) önálló műve. Ezt igazolja az a tény is, hogy amikor Meurice drámának átdolgozva publikálta a könyvet, az eredeti előszó egy Dumas által írt levél volt, amelyben az író elismerte, hogy még csak nem is olvasta A két Dianát. Egyébként a fentebb említetteken kívül még két olyan Dumas-mű van, amelynek cselekménye szintén a Valois-családhoz kapcsolódik: az Ascanio 1843-ban íródott (a társszerző ezúttal is Paul Meurice), a L'Horoscope pedig 1858-ból származik. (Ez utóbbi kötet a tizenhat éves korában elhunyt, bő egy évig uralkodott II. Ferencről szól: magyar kiadásáról nincs tudomásom.) 


Dumas és Maquet között a szokásos munkamegosztás történt a Margó királyné esetében is, vagyis Maquet kitalálta a cselekmény vázát, a fontosabb szereplőket, Dumas pedig kidolgozta a részleteket, és megírta a párbeszédeket. Úgyis mondhatjuk, Maquet amolyan szöveg-előkészítő volt, hiszen Dumas soha nem ragaszkodott mereven munkatársa előzetes elképzeléseihez: előfordult, hogy új figurákat emelt be a történetbe, vagy kihagyott szerinte nem fontos szereplőket, árnyalta a jellemrajzokat, és a fordulatokat illetően is bőven voltak saját ötletei, különösen a befejezés vonatkozásában. Mint minden történelmi regénye, így a Margó királyné esetében is komoly előtanulmányokat folytatott a témában, különösen a korabeli műveknek szentelt kiemelt figyelmet. Így például alaposan tanulmányozta Pierre de Bourdeille Brantôme (kb. 1540–1614) La Vie des dames illustres (1590–1600) című munkáját – magyar nyelven 1986-ban jelent meg Antal László fordításában Kacér hölgyek címmel –, melynek egyik fejezete Margitról szól. Természetesen fontos forrásműnek minősült magának Margitnak 1620 környékén megjelent emlékirata, valamint Agrippa d'Aubigné (1552–1630) írása, a Le Divorce satyrique, ou les Amours de la Reyne Marguerite de Valois. Dumas figyelembe vette Gédéon Tallemant des Réaux (1619–1692) Historiettes című könyvét is, amelynek első kötetében a 13. fejezet Margittal foglalkozik. Az előzetes kutatómunka ellenére Dumas nem törekedett minden egyes részletben a történelmi hűségre, főleg Margit és Medici Katalin személyére vonatkozóan erősen támaszkodott a pletykákra és a legendákra is. 


Mindmáig él az a felfogás, hogy Margit férfifaló, kéjsóvár teremtés volt, és a regény hősnőjét is ilyennek ismerjük meg, ám a Szent Bertalan-éj szörnyűségei felnyitják az akkor még csak tizenkilenc esztendős királylány szemét. Igaz, hogy Navarrai Henrikkel szerelem nélküli érdekházasságot köt, mégis férje szövetségesévé válik, hogy véget vessenek a katolikusok és a hugenották közötti öldöklésnek. Medici Katalin egyértelműen (és történelmi szempontból nézve eléggé egyoldalúan) gonosz intrikusként jelenik meg, aki manipulálja közvetlen környezetét – a gyermekeit is beleértve – saját céljai érdekében, és nem riad vissza a gyilkosságoktól sem. Ez a céltudatos, mindenkin keresztülgázoló asszony azonban anya is, és amikor halálos praktikáinak véletlenül tulajdon fia esik áldozatául, az – ha kis időre is, de – valóban őszinte fájdalmat vált ki belőle. A regényben hangsúlyos szerepet kap Coligny admirális meggyilkolása, Margit és La Môle szerelme, a Szent Bertalan-éj borzalmai és IX. Károly halála. Dumas – szintén Auguste Maquet közreműködésével – a regényből egy ötfelvonásos drámát is írt, amelyet 1847. február 20-án mutattak be először a párizsi Théâtre Historique (a mai Théâtre de la Ville) színpadán. A monumentális előadás kilencórás volt. Maga a regény magyar nyelven először 1868-ban jelent meg Cholnoky László fordításában, Margot királyné címmel. 1876-ban Margit királyné címmel Mártonffy Frigyes fordítását vehették kezükbe az olvasók. Csillay Kálmán fordítása 1925-ben A vérnász címmel került forgalomba. Hetven évvel később Csillay fordítása már Margot királyné címmel ért meg új kiadást. Tudomásom szerint a mű utoljára 2011-ben jelent meg magyar nyelven az Új Palatinus Könyvesház Kft kiadásában. 


A korábbi filmváltozatok 
Dumas regényéből 1910-ben született meg az első filmváltozat Franciaországban. Camille de Morlhon némafilmjében a címszerepet Berthe Bovy formálta meg, további szereplők: Pierre Magnier, Émile Dehelly és Paul Amiot. A második verzió 1914-ből származik: Henri Desfontaines némafilmjének érdekessége, hogy egyes részei ún. Pathécolor színezéssel készültek. Margitot Léontine Massart, a francia némafilmek egyik csillaga játszotta. Navarrai Henriket Paul Numa, IX. Károlyt maga a rendező, Henri Desfontaines, Medici Katalint Jeanne Grumbach, La Motte (La Môle) grófot pedig Romuald Joubé alakította. Kuriózum, hogy Desfontaines három évvel korábban, 1911-ben a III. Henrik meggyilkolása című alkotásával tulajdonképpen a történet folytatását forgatta le először, bár nem Dumas nyomán: Jeanne Grumbach már abban a filmben is eljátszotta Medici Katalint. A harmadik verziót Jean Dréville rendezte 1954-ben, Abel Gance forgatókönyve alapján. Gance maga is jeles rendező volt, ám akkor éppen egy másik Dumas-mű, A neszlei torony megfilmesítésével foglalkozott. Dréville opuszának sztárjai a hölgyek voltak: Françoise Rosay mint Medici Katalin és Jeanne Moreau mint Valois Margit. 


Az egyik jelenetben Moreau fedetlen keblekkel látható. Nagy szenzációt jelentett ez az ötvenes években, de nem volt példa nélküli. Akkoriban ugyanis készült még néhány olyan történelmi film, amelynek női főszereplője ruhátlanul is megjelent a vásznon: a Margó királyné és Gance már említett műve, A neszlei torony (1955) mellett ebbe a sorba tartozik Christian-Jaque filmje, a Lucrezia Borgia (1953) is. Dréville alkotása nagy tetszést aratott, 2 600 759 francia nézője volt, és ezzel az eredménnyel az 1954-es esztendő kereskedelmileg legsikeresebb ötven filmje közé került. Hazánkban először 1975. április 11-én láthattuk az M2 műsorán este 8 órától, majd május 24-én az M1-en délelőtti időpontban megismételték. 1961-ben René Lucot egy 132 perces tévéfilmben dolgozta fel a regényt Magyarországon nem különösebben ismert művészek közreműködésével. Szintén a televízió számára készült 1996-ban az orosz változat: a tizennyolc, egyenként 48 perces részből álló szériát Alekszandr Muratov rendezte. Margitot Jevgenyija Dobrovolszkaja, Medici Katalint Jekatyerina Vasziljeva, Henriket Dmitrij Pevcov, La Môle-t Dmitrij Haratyan személyesítette meg. Érdekességként említsük meg, hogy Dobrovolszkaja, Haratyan és még néhány szereplő hangját a rendező másokkal szinkronizáltatta. 


A forgatókönyv és az alkotói elképzelések 
Patrice Chéreau 1987-ben fejezte be az Hôtel de France című filmjét, amely Csehov Platonov című színművének szabad adaptációja a nanterre-i Théâtre des Amandiers művészeinek közreműködésével. Az opusz producerét, Claude Berrit annyira lenyűgözték a társulat színészei, hogy egy újabb filmet javasolt, amelyet szintén velük képzelt el. Dumas sokszor megfilmesített regényét, A három testőrt ajánlotta témaként a rendezőnek. Chéreau hozzálátott az előkészületekhez, de a könyv nem mozgatta meg különösebben a fantáziáját, ráadásul a megfilmesítés jogával akkor épp Jean Becker rendelkezett. Ekkor Danièle Thompson írónő javaslatára elolvasott egy másik Dumas-regényt, a Margó királynét. Ez viszont valósággal elbűvölte őt, mert olyan lehetőséget látott benne, melynek megvalósítása hosszabb ideje foglalkoztatta: létrehozni egy olyan filmet, amely a mozgókép eszközeivel képes visszaadni egy színházi előadás páratlan élményét is, s tulajdonképpen ledönti a kétféle médium közötti korlátokat. Patrice Chéreau ugyanis – akárcsak Luchino Visconti vagy Franco Zeffirelli – nemzetközileg elismert színházi szaktekintélynek számított, aki azonban egyáltalán nem lefilmezett színházi előadásként képzelte el a játékfilmjeit. A rendező Thompsont kérte fel arra, hogy írjon forgatókönyvet a regényből. Sokan meglepődtek a választásán, mert Thompson addigi írói filmográfiája főleg könnyed vígjátékokból állt, melyek többségét édesapja, Gérard Oury rendezte, sőt az írónő nevéhez fűződnek a Házibuli-filmek forgatókönyvei is. Szóval eléggé merész párosításnak tűnt a populáris műfajok mellett elkötelezett szerzőnő és az elitista művészfilmes szövetsége, de a pesszimisták jóslatai ellenére működött. Igaz, a kezdetektől a bemutatóig öt esztendő telt el, ám a végeredmény megérte a sok fáradozást. 


Nem kevesebb, mint kilenc forgatókönyv-változat született: a legelső 1990 júniusában, a legutolsó 1993 áprilisában készült el. Chéreau és Thompson megtartották a legfontosabb szereplőket és eseményeket, változtattak viszont az arányokon és egyes esetekben a jellemrajzon is, hogy még jobban kidomborodjék a politikai erőszak és a vallási türelmetlenség témaköre. A katolikus Margit és a protestáns La Môle gróf titkos szerelmének motívumát a cselekmény egyik alappillérévé tették, s a film valójában a címszereplő fejlődéstörténetét mondja el, aki felelőtlen, léha, nimfomániás nőből válik a szó minden értelmében felnőtt személyiséggé, aki immár nemcsak a születés jogán, hanem saját személyes sorsa és képességei által is méltóvá válik arra, hogy királyné legyen. Chéreau a szabadságra és függetlenségre vágyó, lázadó nőt látta Margitban, míg Dumas inkább a testi-lelki romlottság megtestesítőjeként tekintett rá, és a romantikus szélsőségek ellenére az író által rajzolt portré a történészek szerint közelebb állhat a valósághoz, mint a filmrendezőé. Pedig Chéreau nemcsak a regényt vette figyelembe, hanem Thompsonnal közösen tanulmányozta Medici Katalin levelezését és Valois Margit emlékiratait is. A legfontosabb forrásmunkájuk azonban Heinrich Mann (Thomas Mann fivére) IV. Henrikről szóló kétkötetes történelmi regénye volt, amely Amszterdamban jelent meg: az I. kötet 1935-ben, a második 1938-ban. Thompson és Chéreau Dumas regényéből kiindulva már-már egy shakespeare-i királydrámává formálták a forgatókönyvet. Bennfentesek szerint a „négykezes” munka alapvetően úgy zajlott, hogy Chéreau megtervezte a jeleneteket, Thompson pedig megírta hozzájuk a párbeszédeket. A feladatkörök persze nem váltak szét ennyire élesen, mindketten kölcsönösen figyelembe vették a másik javaslatait és ötleteit. A rendező azonban – mint a legtöbb művész – nem tudott kizárólag az íróasztal mellett ülve alkotni: folyamatosan járt az agya a nap huszonnégy órájában, és hirtelen jött ötleteit arra jegyezte le, ami éppen kéznél volt, legyen az egy szállodai levélpapír vagy éppen egy éttermi asztalterítő. 


A Margó királyné elkészítéséhez Chéreau számos irodalmi és képzőművészeti alkotásból, valamint korábbi mozifilmekből is ihletet merített. A Szent Bertalan-éji mészárláshoz inspirációt jelentett Christopher Marlowe 1593-as drámája, A párizsi mészárlás, amelyet Chéreau 1972-ben állított színpadra Roger Planchon társulatával. A festőművészek közül a spanyol Francisco de Zurbarán és Goya, a holland Rembrandt, a francia Théodore Géricault és Eugène Delacroix, valamint az ír születésű angol Francis Bacon hatott a rendezőre, akit különösen Géricault egyik festménye, az 1819-ben született A Medúza tutaja fogott meg. A Szent Bertalan-éji öldöklés képsorában az áldozatok arcára kiülő rettegés és fájdalom érzékeltetéséhez, az utcákon szanaszét egymáson heverő, nemegyszer meztelen testek ábrázolásához azonban nemcsak a képzőművészeti alkotások adtak ötleteket, hanem a kortárs fotóművészet is: a Közel-Keleten lezajlott háborúk és mészárlások megrázó fényképes dokumentumai vagy éppen a balkáni háború népirtásairól készült döbbenetes felvételek. Chéreau szerint a huszadik századi, gyakran szintén vallási eredetű tömegmészárlások megdöbbentő hasonlóságot mutattak a tizenhatodik századi véres eseményekkel, ezért arra törekedett, hogy a Margó királynéban megszüntesse a tér és az idő korlátjait, és megéreztesse a nézővel, hogy ez a történet valójában a jelenről is szól. Ami a filmművészeti előképeket illeti, különösen egyes amerikai alkotók stílusát tekintette követendő példának: hatott rá a John Huston filmjeire jellemző kameramozgás, illetve Francis Ford Coppola és Martin Scorsese filmjeinek feszült hangulata. Chéreau úgy látta, hogy a Margó királyné olyan, akár egy középkori maffiafilm, hiszen a tizenhatodik századi Párizsban is a vezérek és alárendeltjeik közötti véres harcok határozzák meg a cselekmény fordulatait és a szereplők viszonyrendszerét. Danièle Thompson egyenesen „történelmi thriller”-nek nevezte az opuszt. A filmtörténeti előzmények közül feltétlenül említést érdemel még A vörös cárnő (1934, Josef von Sternberg), a Rettegett Iván (1944/1958, Szergej Eisenstein), a Macbeth (1948, Orson Welles), a Hamlet (1948, Laurence Olivier), az Elátkozottak (1969, Luchino Visconti) és az Aguirre, Isten haragja (1972, Werner Herzog), melyekben fontos motívum a család, a hatalom, a téboly, az erőszak és a szexualitás. Chéreau vezérelvnek tekintette azt, amit Visconti mondott az Elátkozottakról: „Egy borzalmas család történetét akartam elmondani, amelyben minden bűn büntetlenül marad.” 


A szereposztás 
1991 novembere és 1992 márciusa között született meg az első igazán alapos forgatókönyv, mellyel a legfontosabb cél az volt, hogy meggyőzzék a befektetőket arról, hogy érdemes pénzt áldozniuk a nagyszabású filmre. A projekt kezdeményezője, Claude Berri egy francia–olasz–német koprodukciót hozott össze, amelyben kereken egy tucat filmes cég vett részt. A direktor kezdettől fogva Isabelle Adjaninak szánta a címszerepet, a művésznő azonban nehezen határozta el magát, sőt a beleegyező válasz után visszakozott. Chéreau-nak végül sikerült meggyőznie őt, hogy játssza el ezt a nehéz, bonyolult, idegileg és fizikailag egyaránt megterhelő szerepet. Adjani partnerei között az európai színészvilág jól ismert vagy igen ígéretes tehetségeit találjuk, közülük többen dolgoztak már a rendezővel: francia részről Daniel Auteuil és Jean-Claude Brialy szerződött le a filmhez, illetve Chéreau olyan személyes kedvencei, mint Jean-Hugues Anglade, Dominique Blanc és Pascal Greggory, a Théâtre des Amandiers társulatából pedig Vincent Pérez, Bruno Todeschini és Jean-Philippe Ecoffey. Olaszországból Virna Lisi, Asia Argento és Claudio Amendola érkezett, Spanyolországból Miguel Bosè, Németországból pedig Thomas Kretschmann. 


Medici Katalin szerepére a direktor először Monica Vittit akarta megnyerni, aki a hatvanas évek második felében átváltott a vígjátékokra, melyek rendkívül népszerűvé tették. Időről időre mégis megkísérelt visszatérni a fajsúlyosabb filmekhez, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. Antonioni egykori múzsája a kilencvenes évek elején felhagyott a filmezéssel, pedig a Margó királyné méltó lezárása lehetett volna a pályájának. Vitti helyett végül egyik barátnőjét, a hatvanas évek egykori szexbombáját, a kitűnő jellemszínésznővé érett Virna Lisit szerződtették. Medici Katalin megformálásáért Lisi később több díjat is kapott – teljesen megérdemelten. A nemzetközi színészgárda között erős szakmai kötelékek alakultak ki, és összetartásuk jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Margó királyné a nehézségek ellenére elkészülhetett, pedig – főleg anyagi okokból – többször is a leállás veszélye fenyegetett. Állítólag csupán Virna Lisi és Isabelle Adjani között nem volt teljesen harmonikus a viszony. Virna így nyilatkozott francia kolléganőjéről: „Túlzás volna rokonszenvesnek minősíteni, ám kétségtelenül tehetséges és a maga módján bájos is.” A színészek egy része – mint például Adjani vagy Auteuil – jóval idősebbek voltak, mint az általuk játszott szereplők, de Chéreau ebben sem ragaszkodott a történelmi hitelességhez, a tökéletes átélést sokkal fontosabbnak tartotta, mint az életkori egyezést. 


A díszletek, a forgatási helyszínek és a jelmezek 
Ahogy fentebb már elhangzott, Chéreau nem akart szigorúan a tizenhatodik századhoz kötődő, hagyományos történelmi filmet forgatni. Egy olyan reneszánsz miliőt akart teremteni, amely történelmileg talán kevésbé hiteles, a film hangulatához viszont jobban illik. Azt a kort akarta ábrázolni, amelyben egymás mellett létezett a barbár kegyetlenség a hétköznapi életben és a legnagyobb kifinomultság a művészetekben, hogy ezáltal is megmutassa ennek a letűnt világnak a közelségét és távolságát a jelentől. A díszleteket ezúttal is a direktor egyik állandó munkatársa, Richard Peduzzi tervezte, aki különösen nagy hangsúlyt fektetett a belső terekre és a királyi lakosztályokra, és figyelembe vette az ezekre vonatkozó forrásmunkákat is. Peduzzi kollégája, Olivier Radot hasonlóan gondos odafigyeléssel tervezte meg, illetve választotta ki a külső helyszíneket. Ezek egy része valóban korhű, mint például a Palazzo Farnese Caprarolában, míg más épületek jóval korábban vagy éppen később épültek. A királyi esküvő helyszínéül szolgáló Saint-Quentin-székesegyház Aisne városában például a tizenkettedik és a tizennegyedik század között épült (a történelmi esemény valós helyszíne, a párizsi Notre-Dame túl forgalmas volt ahhoz, hogy a forgatás idejére lezárják), míg a Palacio Nacional de Mafra a portugáliai Mafrában csak a tizennyolcadik században valósult meg: a kertben vették fel azokat a jeleneteket, amelyek a cselekmény szerint a párizsi Louvre udvarán játszódtak. A Louvre kapuit a Blaye városában található citadella bejáratai helyettesítették, az építményt a késő tizenhetedik században emelték. 


A Szent Bertalan-éji mészárlás utcai jeleneteit Bordeaux utcáin vették fel, többnyire valóban éjszaka. A stáb forgatott még Párizs IV. kerületében, továbbá Compiègne-ben, a senlis-i erdőben, a Cruzy-le-Châtel-i Maulnes-kastélyban, Rambouillet-ben, Nanterre-ben és az Épinay-sur-Seine-i Éclair Studiosban. A helyszínek eklektikusságával Chéreau azt akarta elérni, hogy a néző ne a más filmekből vagy művészettörténeti kiadványokból ismert reneszánsz-ábrázolást lássa viszont, hanem el tudjon vonatkoztatni a konkrét kortól. Anakronizmus érvényesült a Moidele Bickel által tervezett jelmezekben is, melyek a tizenhatodik századot idézik ugyan, mégis megjelennek rajtuk nem korhű részletek is. A főszereplők és a körülbelül hatszáz statiszta jelmezei Párizsban készültek, többségükhöz vásznat és pamutszatént választottak. Díszítésként főleg gyöngyöket és hímzéseket használtak részben anyagi okokból, részben pedig azért, mert az öltözékeket illetően arra a korra egyébként is némi visszafogottság volt jellemző. A film legismertebb posztere (lásd legfelül) a címszereplőt ábrázolja vérrel telefröcskölt fehér ruhájában, amely a Margó királyné leghíresebb jelmeze, ám nem kézzel hímezték, hanem rányomtatták a mintázatot. Hasonló módon készültek Margit látványos „brokát” köpenyei vagy a katolikus püspökök pazar öltözékei: valójában olcsó alapanyagokat használtak, melyekre fényes mintákat nyomtattak. Az esküvőn Margit fején nem korona látható (mint valaha magán a történelmi személyiségen), hanem a Bickel által tervezett tiara, amelyet akár egy modern esküvőn is viselhetne egy mai menyasszony. 


A színhasználat és az operatőri munka 
A Margó királyné jeleneteinek többsége éjszaka játszódik, vagy zárt, sötét terekben, s még a külső felvételek is borongós időben vagy szürkületkor készültek. Philippe Rousselot operatőr nagy műgonddal tervezte meg a film képi hangulatát, a fény-árnyék hatásokat (olaszosan: chiaroscuro, franciásan: clair-obscure). Az opusz színvilágát a fekete, a vörös és a fehér határozza meg. A film elején a fekete szín dominál: a protestánsok fekete öltözékben érkeznek Párizsba, hogy uruk, Navarrai Henrik esküvőjét ünnepeljék. Magán az esküvőn a fekete keveredik az uralkodóház és az egyházi méltóságok öltözékének vörösével és aranyával. A Szent Bertalan-éj mészárlását a vér vörös színe és a (gyakran meztelen) holttestek fehérsége uralja. A fekete szín a történet végén jelenik meg újra, amikor Henrik visszatér a protestáns valláshoz. A három fő szín néha keveredik egymással: ennek jellegzetes példája Margit már említett fehér ruhája, amelyet vér szennyez be. 


A filmzene 
Chéreau komplex művészi elképzelései tükröződnek abban a döntésében is, hogy a szarajevói születésű Goran Bregovićot kérte fel a filmzene megírására. Bregović katolikus horvát édesapa és muszlim szerb édesanya gyermekeként jött világra, hazájában pedig a Margó királyné forgatása idején már javában dúlt a délszláv háború, melynek embertelen mészárlásai a Szent Bertalan-éj szörnyűségeivel vetekedtek. A művész személye tehát önmagában szimbolizálta a különböző kultúrák találkozását, melyet Chéreau a film egyik fő motívumává tett, s Bregović tehetsége garantálta, hogy ezt az alapgondolatot a filmzene is tükrözni fogja. Fel sem merült az a lehetőség, hogy a soundtrack korhűen adja vissza a tizenhatodik század zenéjét: Bregović a mediterrán népek zenekultúrájára épített, de más népek zenekincséből is merített. Jó példa erre a Szent Bertalan-éji mészárlást kísérő zene, amelyben énekszót is hallunk, és a soundtrackben korzikai dalok keverednek az izraeli világsztár, Ofra Haza által előadott héber énekkel. Az esküvői jelenet közben hallható orgonazenét Pierre Pincemaille játszotta a Saint-Denis-székesegyház orgonáján. 


A kétféle változat 
A Margó királyné az 1994-es cannes-i filmfesztiválon került először a közönség elé. A fesztiválverzió 191 perces volt (más források 174 percről tudnak, míg a wikipédiák 159 percet adnak meg, akárcsak az IMDb), és később ezt vetítették a francia mozik is. A mű terjedelme megosztotta a cannes-i nézőket, ahogyan vitákat váltott ki Virna Lisi díjazása is. Az olasz színésznő nagyszerű alakítást nyújtott Medici Katalin szerepében, többen mégis szóvá tették, hogy végeredményben egy mellékszerepről van szó, míg Lisi mint főszereplő kapta a díjat. A Margó királyné amerikai forgalmazója, a Miramax ragaszkodott ahhoz, hogy Chéreau rövidítse le a filmet 145 percesre. Ez lett az úgynevezett nemzetközi verzió: nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Franciaországon kívül más európai országokban is ezt forgalmazták, s ezt láthatták 2003-ban a magyar mozinézők is. Kezdetben DVD-n is a rövidebb verzió került forgalomba, Blu-rayen azonban az eredeti rendezői változat is megjelent. Nem csupán arról van szó, hogy különbözik a kétféle verzió játékideje: az amerikai változatban nagyobb hangsúlyt kapott Margit és La Môle titkos szerelme, mivel a tengerentúli reklámkampány a romantikát állította középpontba. Ennek megfelelően a rövidebb verzióban olyan képsorok is láthatók, amelyek a rendezői változatból hiányoznak, mint például az, amelyben a szerelmesek a szabadban állnak egy vörös köpenybe burkolózva. Mivel a hosszabb változat nem váltotta be Claude Berri anyagi reményeit, és kritikái sem voltak egyértelműen lelkesek, végül Franciaországban is megjelent a rövidebb verzió. Erről ugyanis az a vélemény alakult ki, hogy egységesebb és követhetőbb, mint a rendezői változat, és Chéreau művészi elképzelései sem csorbultak a rövidítésekkel. 


Bakik 
Egy ilyen nagyszabású történelmi filmben szinte törvényszerű, hogy legyenek bakik is. Nézzünk ezek közül néhányat! (Ami engem illet, nem mindegyik bakit vettem észre, pedig a szóban forgó jeleneteket kifejezetten erre koncentrálva is megnéztem.) 

* La Môle és Coconnas első találkozásának végén Coconnas elfújja a gyertyát. A kamera ezután La Môle arcára vált, ami még mindig gyertyafényben látható. 

* Margit köpönyegének helyzete folyamatosan megváltozik, miközben La Môle felé közelít a párizsi sikátorban. 

* Amikor La Môle és Coconnas megküzdenek egymással, La Môle a kardjával lesújt ellenfele fejére. Coconnas homlokát és arcát elönti a vér, ám néhány pillanattal később, amikor a test hátradől, a homlokon és az arcon már nem látható vér. 

* Amikor La Môle-t és Coconnast egy szekéren a tömegsírhoz viszik, jól látható, hogy az előtérben az egyik halottnak mozog a szeme. 

* A halálos ágyán fekvő Károly király arcán és mellkasán jelenet közben változik a vér mennyisége. 

* La Môle-t lábon lőtték, és miközben a vesztőhelyre viszik, láthatók is a sebek és a vérfoltok. Később, amikor Margit a holttest előtt áll, a halott férfi lábain semmiféle sérülés nem látszik. 

* A film végén Margit, mielőtt beszállna a hintóba, arra kéri Henriette-et, hogy segítsen neki levenni az ékszereit. Miközben az udvarhölgy engedelmeskedik, két snitt közben az ő beavatkozása nélkül is eltűnik Margit nyakáról a lánc. 


Így látták ők 
„A film magán viseli a kor és a nagy mesemondó jegyeit: leginkább egy romantikus opera szövegkönyvére hajaz. Megértéséhez nem ártana otthonosabbnak lennünk a francia történelemnek eme szó szerint vérzivataros századában. Az operai tablók, a királydrámák, amelyeknek szemtanúi vagyunk, persze magukért is beszélnek. A film 1994-ben a Cannes-i Filmfesztivál nagydíját kapta, Isabelle Adjani a kissé kétségtelenül elnyújtott történet címszereplőjeként helytáll.” 
(Bölcs István: „Margó királyné”. In: 168 óra, 2003. július–augusztus, 39. o.) 


„Chéreau szép Margot királynéját (Isabelle Adjani) gátlástalan, Messalina-szerű férfifalóként ismerjük meg, aki álarcban jár az utcákra kéjelegni. A Szent Bertalan-éjszakai mészárlások elől szobájába menekülő ifjú lovagot már előbb alaposan és vad gyönyörrel »megismerte« egy efféle álarcos éjszakán – ilyesmi nemcsak Jókainak lett volna sok, de a szabadosabb Dumas korízlésének sem felelt meg –, ez az új film leleménye. Kiválóan illik az egész komorabb, véresebb, gyilkosabb, gátlástalanul örvénylő, erőszakosságtól és brutalitástól átitatott filmhez. Dumas-nál kalandorok és »verekedni«, meg vadászni vágyó hirtelen haragú, de hirtelen barátkozó férfiak mélyütésektől, árulástól, ármánytól zengzetes világa tárul fel, ahol időnként már a Napkirály udvarába illő szellemességgel társalognak két gyilkosság között, s ki tudja, melyik a fontosabb, intrikus cselek vagy az ölnivágy. Chéreau-nál a halálnak nincs rituáléja. Sűrű, mindent átható, szabadulhatatlanul gyilkos, erőszakosak a mindennapok is. Sűrű az indulat és a vér. Politikai okai vannak a mészárlásoknak, de vad kedvvel, zsigerből, örömmel csinálják. Itt mindenki hóhér. De még a politikus hóhérokat is áthatja az indulat, az ölés nem-politikus öröme. Ez az öröm vetekszik a szeretkezés örömével, a hágással és a meghágatással.” 
(Bikácsy Gergely: „Ámor vértengerben”. In: Filmvilág 2003/8, 54–55. o.) 


Margit királyné (La reine Margot, 1954) – francia–olasz történelmi filmdráma. Id. Alexandre Dumas azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Paul Andréota, Jacques Companéez és Abel Gance. Operatőr: Henri Alekan és Roger Hubert. Díszlet: Maurice Colasson és Henri Schmitt. Jelmez: Rosine Delamare és Georgette Fillon. Zene: Paul Misraki. Vágó: Gabriel Rongier. Rendező: Jean Dréville. Főszereplők: Jeanne Moreau (Valois Margit), André Versini (Navarrai Henrik), Robert Porte (IX. Károly), Françoise Rosay (Medici Katalin), Armando Francioli (La Môle), Fiorella Mari (Henriette), Daniel Ceccaldi (Anjou), Guy Kerner (Guise), Louis Arbessier (Coligny), Patrizia Lari (Carlotta). Magyarországi bemutató: 1975. április 11. (televíziópremier). 

Margó királyné (La reine Margot, 1994) – francia–olasz–német történelmi filmdráma. Id. Alexandre Dumas azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Danièle Thompson és Patrice Chéreau. Operatőr: Philippe Rousselot. Díszlet: Richard Peduzzi és Olivier Radot. Jelmez: Moidele Bickel. Zene: Goran Bregović. Vágó: François Gédigier és Hélène Viard. Rendező: Patrice Chéreau. Főszereplők: Isabelle Adjani (Valois Margit), Daniel Auteuil (Navarrai Henrik), Jean-Hugues Anglade (IX. Károly), Virna Lisi (Medici Katalin), Vincent Pérez (La Môle), Dominique Blanc (Henriette), Pascal Greggory (Anjou), Claudio Amendola (Coconnas), Miguel Bosè (Guise), Julien Rassam (Alençon), Thomas Kretschmann (Nançay), Jean-Claude Brialy (Coligny), Asia Argento (Charlotte). Magyarországi bemutató: 2003. augusztus 28. 

MÉG TÖBB DUMAS! 





MÉG TÖBB TÖRTÉNELEM!