HAJTÓVADÁSZAT

Több mint negyven éve Magyarországon is bemutatták a Hajtóvadászat (1975) című francia filmet, melynek hősnője nemi erőszak áldozatául esik, és végül már az életéért menekül a normandiai erdőkben az őt üldöző vadászok elől. Serge Leroy rendező egy felkavaró társadalmi drámát épített az ún. rape-and-revenge-filmek eszköztára köré. Az irányzat filmjeiben a két motívum (nemi erőszak és bosszú) általában együtt jár még akkor is, ha a megerőszakolt áldozatért egy vagy több hozzátartozója áll bosszút, és nem személyesen vesz elégtételt a rajta esett sérelemért. A Hajtóvadászat parázs vitákat váltott ki Franciaországban, részben azért is, mert a szexuális bűncselekmények jogi szabályozása az országban akkoriban még nem volt minden részletre kiterjedően rendezve, ami miatt az elkövetők gyakran olcsón megúszták a felelősségre vonást. A film szereposztása elsőrangú: a női főszerepet az Európába áttelepült amerikai Mimsy Farmer játszotta, míg a vadászokat a francia színjátszás jelentős karakterszínészei keltették életre. Magyarországon a mű gondolati tartalma csekély érdeklődést keltett a kritikusok körében, akik szokásuk szerint leginkább azt mérlegelték, mennyiben művészi, és mennyiben kommersz Leroy opusza. A Hajtóvadászat érdemtelenül merült feledésbe a bemutatója óta eltelt évtizedek során. Az új évezredben – feltehetően a MeToo-mozgalom hatására – kezdték átértékelni, és napjainkban már a hetvenes évek egyik legjelentősebb francia filmjének tartják.

A cselekmény

Helen Wells, a fiatal angol nő azért érkezik a franciaországi Normandiába, mert tanítani akar egy ottani egyetemen. Azt tervezi, hogy kibérel egy elszigetelt erdei házikót. Találkozik egy férfiakból álló héttagú társasággal, amely vaddisznóvadászatra készül. A környékbeli férfiakat szoros érdekkapcsolatok fűzik össze, a közeli kisváros, Villeherviers megbecsült polgárai közé tartoznak. A vadászok között van egy agresszivitásra hajlamos testvérpár, a Danville fivérek: Albert és Paul. Amikor ők később újra találkoznak Helennel, az alkoholos befolyásoltság alatt álló Paul enged hirtelen feltámadt vágyainak, és megerőszakolja a nőt, akinek lefogásában Albert is segédkezik. Az erőszaknak szemtanúja egy harmadik vadász, a félénk Chamond, aki először meg akarja védeni a nőt, de aztán feladja a próbálkozását, és távozik. A puskáját viszont a tetthelyen felejti. Paul visszamegy a fegyverért, és megint találkozik Helennel. A férfi közben kijózanodott, rájött, hogy mekkora ostobaságot követett el, és egy csókkal próbál békülést kezdeményezni. Helen azonban még egy erőszaktól tart: a puska a kezébe kerül, és rálő Paulra, utána az erdőbe menekül. A lövések hangjára visszatér Albert és Chamond. A súlyosan sebesült Paul arra kéri a bátyját, hogy keresse meg Helent, és ajánljon neki kölcsönös hallgatást. Albert utol is éri a nőt, aki visszautasítja az alkut, és újra menekülni próbál. A többi vadász csatlakozik Alberthez, aki először azt állítja, hogy Pault baleset érte. Végül kénytelen elárulni az igazságot, melynek hallatán többen is Helen mellé állnak. Ennek ellenére megállapodnak abban, hogy egymástól való kölcsönös függésük és társadalmi pozíciójuk megőrzése érdekében eltussolják ezt a mocskos ügyet. Üldözőbe veszik Helent, akire egy vasúti alagútnál Albert rálő. A nő immár az életét próbálja megmenteni ebben az egyre kilátástalanabb helyzetben…

A rendező

Serge Leroy francia filmrendező és forgatókönyvíró 1937. május 14-én született Párizsban. Szakmai pályafutását laboratóriumi asszisztensként kezdte. Szabadúszóként került a Francia Televízióhoz 1960-ban. Cinq colonnes à la une című műsorához bejárta a világot, 1963-ban például tudósított Kennedy elnök meggyilkolásáról is. 1960 és 1970 között száz tévériportot készített. Közben dolgozott a Radio Télévision Belge (RTB) és a Radio Canada számára is. 1970-ben tért át a mozifilmek készítésére. Első filmje, a Le ciel bleu (Kék ég, 1971) saját forgatókönyve alapján készült. A történet főszereplője egy Nicholas nevű fotós (Frédéric de Pasquale), akit felháborít mindaz, amit az afrikai és az indokínai háborúkban lát, és lelkifurdalásai miatt átvált a sportmérkőzésekre. Találkozik volt amerikai barátnőjével (Alexandra Stewart). Felújítják a viszonyukat, és a realista szemléletű nő átsegíti Nicholast a szakmai és az emberi válságon is. Leroy különösen kedvelte az amerikai B-filmeket, melyek a Le Mataf (A tengerész, 1973) című második játékfilmjét inspirálták. A főszerepet a francia B-filmek kemény fickója, a markáns arcú Michel Constantin alakította. Fontosabb partnerei az olasz Adolfo Celi, valamint Georges Géret, Annie Cordy, Cathy Rosier és Pierre Santini. Három bűnöző egy rablásra készül: gondosan eltervezett, vérontás nélküli, ugyanakkor jól jövedelmező akciót akarnak végrehajtani. Valakik azonban közbelépnek, gyilkosságot követnek el a helyszínen, és olyan kompromittáló fényképeket készítenek, melyek azt sugallják, hogy a Tengerész és társai ölték meg az áldozatot. A kompromittáló fotókért cserébe az igazi tettesek azt követelik a triótól, hogy szerezzenek meg egy mikrofilmtekercset. Kettős játék veszi kezdetét, amelyben nem tudni, ki kivel van, ki és miért akarja átverni a másikat…

A szakma szinte egyöntetűen a Hajtóvadászatot (1975) tartja Leroy legjobb alkotásának, amelyben a B-filmek bizonyos külsőségei erős társadalomkritikával párosulnak. Mi, magyarok 1988-ban a tévében láthattuk a Lidérces utazás (1977) című filmjét Jean-Louis Trintignant, Mireille Darc és Bernard Fresson főszereplésével. A mű alapjául Dean R. Koontz magyarul is megjelent, eredetileg K. R. Dwyer álnéven írt regénye, az Összetörve (Shattered, 1973) szolgált, az alaphelyzet mégis erősen emlékeztet Steven Spielberg Párbaj (1971) című klasszikusára. Alex a gazdag fantáziájú, gyengén látó mostohafiával együtt Rómából Párizsba tart új otthonukba, ahol már várja őket a fiú édesanyja és egyben Alex felesége, Nicole. Az utazás remek alkalom lenne arra, hogy a mostohaapa és a fiú jobban megismerjék egymást, ám egy Ford teherautó folyamatosan zaklatja őket. A sofőr megöli azt a két rendőrt, akik igazoltatás céljából megállítják a teherautóját, mert nem akarja elveszteni Alexék nyomát. Igazi célpontja azonban a Párizsban várakozó feleség… Leroy egyik kevéssé értékelt filmje, A gyerekek figyelnek bennünket (1978) kiindulópontja ugyan szintén egy regény volt (szerzők: Peter Dixon és Laird Koenig), az alapötlet mégis egy másik regényre (és a belőle készült filmre), A Legyek Urára emlékeztet. Nevezetesen arra, hogy a magukra hagyott gyerekek elképesztő dolgokra képesek: nemcsak utánozzák az itt-ott látott felnőtt mintákat, hanem olykor túl is tesznek azokon. Esetünkben adott négy gazdag kölyök, akik szülői felügyelet nélkül maradnak. Amikor nem túl kedvelt spanyol bejárónőjük vízbe fullad, úgy döntenek, nem fordulnak a rendőrséghez, hanem élvezik a kötetlen szabadságot. Az eset szemtanúja, egy titokzatos idegen (Alain Delon) kihasználja a helyzetet, és átveszi az irányítást a gyerekek felett, akik azonban a maguk módján lerázzák az igát… Az opusz sem szakmailag, sem anyagilag nem aratott különösebb sikert, de az új évezredben úgy tartják, egyike a producerként is közreműködő Alain Delon méltatlanul alábecsült filmjeinek.

A törvényes erőszak (1982) témája az önbíráskodás. Modot úr a deauville-i állomáson tartózkodik a családjával, amikor lövöldözés tör ki. A merényletben életét veszti az anyja, a felesége és gyermeke. A férfi nem hisz abban, hogy a rendőrség képes elkapni a tetteseket, ezért saját szakállára nyomozni kezd. Az egyetlen nyom, amelyen elindulhat, egy túlélő nő, aki nevén szólította a támadók egyikét… A L’Indic (1983) főszereplője, Bertrand felügyelő (Daniel Auteuil) véget akar vetni egy korzikai bűnöző veszélyes tevékenységének. A párharcban fontos szerep jut egy lánynak, aki érzelmileg mindkét oldalon érdekelt. A Le 4ème pouvoir (A 4. hatalom, 1985) visszatérést jelent a legelső film, a Le ciel bleu tematikájához. Catherine, a híradóműsor vezetője (Nicole Garcia) és Yves, az újságíró (Philippe Noiret) nemcsak régi viszonyukat elevenítik fel, hanem együtt nyomoznak egy gyanús fegyvereladás ügyében is. A Contrainte par corps (1988) hősnőjét, a turista Claire-t (Marianne Basler) egy erőszakos rendőr (Vittorio Mezzogiorno) erkölcstelenséggel és kábítószer-kereskedelemmel vádolja, és börtönbe juttatja. Leroy utolsó mozifilmje, a Taxi de nuit (Éjszakai taxi, 1993) szintén egy nő megpróbáltatásairól szól, aki egy esős éjszakán, miután szakított a barátjával, az utcán találja magát pénz és iratok nélkül. Egy taxival szeretné magát a belvárosba vitetni, ám a fuvart nem tudja kifizetni… Leroy a mozifilmek mellett sem feledkezett el a televízióról, de már nem dokumentumfilmeket, hanem tévéfilmeket és -sorozatokat rendezett. A művész 1993. május 27-én Párizsban hunyt el. Méltatói szerint mindig az igényes szórakoztatást tartotta szem előtt, míg bírálói úgy látták, arányérzéke olykor cserben hagyta, egyes filmjeiben túl sok az üresjárat, és túl sok a kommersznek tett engedmény.

A női főszereplő

Mimsy Farmer amerikai színésznő 1945. február 8-án született Chicagóban, amerikai apa és francia anya gyermekeként. Eredeti neve: Merle Farmer, a Mimsy Lewis Carroll Gruffacsór című verséből származik: „All mimsy were the borogoves, / And the mome raths outgrabe” („nyamlongott mind a pirityók, bröftyent a mamsi plény” [Tótfalusi István fordítása]). Tizenhat éves korában kezdett filmezni, kezdetben főleg tévésorozatokban játszott. Első mozifilmje a Henry Fonda és Maureen O’Hara főszereplésével forgatott Spencer hegye (1963) volt. Ezt követően színészleckéket vett, és a televíziós produkciók mellett újabb mellékszerepeket is elvállalt. Egy évig élt Kanadában, ahol segédnővérként dolgozott, majd visszatért az Egyesült Államokba, és folytatta filmes karrierjét. Barbet Schroeder kultfilmjében, a More-ban (1969) játszotta első főszerepét. A rendező különösen elégedett volt vele, noha Mimsy csak „közepszerű”-nek tartotta a filmet, amely egyfajta „hippi múzsá”-vá tette őt. Imázsáról így nyilatkozott: „Amikor bemutatták a filmet, mindenki azt hitte, hogy drogozom, pedig nem voltam se hippi, se drogfüggő. Teljesen normális voltam, szinte már unalmas.” A művésznő pihenés céljából Olaszországba utazott, ahol találkozott Vincenzo Cerami forgatókönyvíróval. Egymásba szerettek, és 1970. október 7-én megszületett a lányuk, Aisha. Cerami épp egy szkriptet írt, és a női főszerepet egyenesen új barátnője egyéniségére formálta, különböző nézeteltérések miatt azonban a férfit menesztették a tervezett produkcióból, amely végül meghiúsult. Az Egyesült Államokra akkoriban jellemző zavargások és politikai problémák, valamint a vietnámi háború miatt Mimsy úgy döntött, hogy nem tér haza, hanem Európában kezd új karriert. A hetvenes évek egyik legkeresettebb európai színésznője lett, aki jó érzékkel válogatott a művész- és a közönségfilmes felkérések közül.

Első európai filmje Eriprando Visconti Magyarországon is bemutatott Verne-adaptációja, a Sztrogoff Mihály (1970) volt, melynek két legfontosabb férfi szerepét szintén amerikai vendégművészek játszották: John Phillip Law (Sztrogoff) és a Fellini-Satyriconból (1969) ismert Hiram Keller (Ivan Ogareff). Ezt követte Georges Lautner kultuszfilmje, az Út Salinába (1970), melynek szereposztásában megtaláljuk az egykori amerikai filmcsillagot, Rita Hayworth-t és a fiatalon elhunyt francia kultszínészt, Marc Porelt. A történet főszereplőjét, egy fiatal csavargót (Robert Walker Jr.) egy országúti benzinkútnál az a meglepetés éri, hogy a tulajdonosnő a négy éve eltűnt fiát ismeri fel benne. Hamarosan mások is ugyanígy tekintenek rá, és a fiatalembert érdekelni kezdi, mi történt az eltűnt hasonmásával… A nemzetközi sikert Mimsy számára Dario Argento horrorja, a Négy légy a szürke bársonyon (1971) hozta meg. A zenész Robertót (Michael Brandon) egy ismeretlen férfi üldözi, akit egy dulakodás során véletlenül megöl. Az esetnek egy szemtanúja is van, aki első lépésként eljuttatja hozzá az incidensről készült kompromittáló fotókat, ám a célja nem az, hogy rendőrkézre juttassa Robertót… Egy kisebb szerepet a későbbi Piedone, Bud Spencer alakított, és láthatjuk az olasz B-filmek állandó magyar mellékszereplőjét, Tom Felleghyt is. A jugoszláv Aleksandar Petrović vitatott Bulgakov-adaptációja, A Mester és Margarita (1972) két főszerepét Ugo Tognazzira és Mimsy Farmerre osztotta. A művésznő 1973-ban készült filmjei közül kiemelkedik José Giovanni bűnügyi drámája, a Két férfi a városban, amelyben a börtönből szabadult bankrabló (Alain Delon) szakítani akar a múltjával, de egy zsaru (Jean Gabin) állandóan közbelép. Mimsy alakította a bankrabló barátnőjét. A színésznő ugyanabban az évben szerepet vállalt Souheil Ben-Barka Ezeregy kéz (1973) című filmjében is, amely a marokkói burzsoázia és a végletekig kizsákmányolt munkások közötti szakadékot ábrázolta. Farmer a szőnyegszövő üzem gazdag tulajdonosának francia feleségét formálta meg.

Mimsy karrierjének egyik ékköve Francesco Barilli (A rettegés szállodája alkotója) mívesen elkészített lélektani horrorja, A fekete ruhás hölgy illata (1974). A hősnőt, Silviát különös látomások gyötrik, melyek édesanyja öngyilkosságával kapcsolatosak. A nyugtalanító víziók az őrületbe hajszolják, és kétségbeesett tettek árán próbálja megőrizni ép elméjét és az életét. A Taviani fivérek egyik legjelentősebb filmje, az Allonsanfan (1974) 1816-ban játszódik, a napóleoni császárság bukása után. Fulvio, a forradalmárrá lett nemes (Marcello Mastroianni) kiábrándul egykori harcostársaiból, és akaratlanul is az árulójuk lesz. A női főszereplők: Lea Massari, Laura Betti és Mimsy Farmer. A Napfoltok (1975) című misztikus horror főszereplője egy patológus tanonc (Mimsy Farmer), aki különös öngyilkosságokra figyel fel. Úgy tűnik, a tömeges halálesetek a napfolttevékenységgel vannak valamilyen kapcsolatban, de néhány esetben a gyilkosság gyanúja is felmerül. Mimsy egy feminista színésznőt alakított Marco Ferreri egyik legkülönösebb filmjében, a Szia, majom!-ban (1978) Marcello Mastroianni és Gérard Depardieu partnereként. Láthattuk Ruggero Deodato S. O. S. Concorde (1978) című B-kategóriás katasztrófafilmjében is. 1980-ban Magyarországon forgatott: a női főszerepet játszotta Az isztambuli vonat (Gianfranco Mingozzi) című Graham Greene-adaptációban. Övé volt a női főszerep Lucio Fulci A fekete macska (1981) című horrorjában is. A nyolcvanas évek már kevésbé fontos időszak volt a pályáján, ekkoriban készült filmjeinek többsége el sem jutott Magyarországra. Említésre érdemes A Basileus-kvartett (1982, Fabio Carpi), a Mario Ricci halála (1983, Claude Goretta), a Don Camillo (1984, Terence Hill) és A parancsnok (1984, Antonio Margheriti). A kilencvenes évek elején felhagyott a filmszínészettel. Azóta szobrászként és díszlettervezőként dolgozik színházakban és filmekben is. Alkotótársa Francis Poirier, akihez 1989-ben ment feleségül. A pár Franciaországban él.

Vadászjelenetek Alsó-Normandiában

A Hajtóvadászat Serge Leroy saját ötlete alapján készült. A rendezőnek lehetősége nyílt arra, hogy vadásztársaságokkal töltse az idejét, és a köreikben megfigyelt szoros bajtársiasság jelentette a történet kiindulópontját. A forgatókönyvet André G. Brunelin és maga Leroy írta. Brunelin tehetséges, de kissé alábecsült írónak számított a szakmában. Állítólag a legjobb biográfiát ő írta a színészlegenda Jean Gabinről, forgatókönyvíróként pedig a Csak egy asszony… (1976, Jean-Louis Bertuccelli), a Tatárpuszta (1976, Valerio Zurlini) és a Madame Claude (1977, Just Jaeckin) a legismertebb munkái. A Hajtóvadászat egyes vélemények szerint Sam Peckinpah Szalmakutyák (1971) és John Boorman Gyilkos túra (1972) című alkotásainak nyomdokain halad, ám korántsem plágiumról van szó. Leroy szakított a korábbi hagyománnyal, amely az áldozat oldaláról mutatja be az eseményeket. Ő a vadászokat, a köztük lévő csoportdinamikát helyezte középpontba, hogy érthetővé tegye számunkra, miért vesznek részt mindnyájan az embervadászatban. A békés felszín alatt lappangó gyilkos indulatok kitörésére remek példa a nyugatnémet új hullám egyik alapfilmje is, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban (1969, Peter Fleischmann). A fiatal Abram (Martin Sperr) hosszú idő után tér vissza a szülőfalujába, ahol a zárt közösség nem fogadja vissza magába. Azt pletykálják róla, hogy börtönben volt, és homoszexuális. Csupán egy ürügy kell ahhoz, hogy szó szerint hajtóvadászat induljon ellene…

Letagadhatatlan Claude Chabrol hatása is, aki második alkotói korszakában elsősorban a francia kispolgárság és a bűn kapcsolatát vizsgálta, nemegyszer olyan eseteket, amelyekben a bűnhődés elmaradt. Érdemes megemlíteni a Hajtóvadászat előtt néhány héttel bemutatott Dráma a tengerparton (1975, Yves Boisset) című filmet is, amelyben egy francia átlagpolgár (Jean Carmet) megerőszakol egy fiatal lányt (Isabelle Huppert), aki életét veszti. (A két filmnek Jean-Pierre Marielle személyében közös szereplője is van.) A lelepleződéstől rettegő férfi a hullát az arab vendégmunkások barakkjai közelébe vonszolja, hogy az idegenekre terelje a gyanút. Hogy Boisset mennyire rátapintott a francia kispolgárokban rejlő gyilkos ösztönökre, arra maga a forgatás szolgáltatott szomorú példát. A szélsőjobboldali Charles-Martel terrorista csoport többször is megfenyegette a stábot, az észak-afrikai statiszták pedig nem találtak szállást maguknak, sőt egyikőjüket, az algériai Abderrahmane Benklouát meg is támadták. A férfi kórházba került, és nem folytatta a forgatást. Az egyik jelenetben a „fehér” statiszták a forgatókönyv ismerete ellenére is kellékek helyett valódi botokkal akartak volna rátámadni az afrikai statisztákra.

Visszatérve a Hajtóvadászatra: a Danville fivérekből nem hiányoznak az agresszív hajlamok, a többiek azonban tisztes és megbecsült kispolgárok, olyanok, mint mi vagy a szomszédjaink. Leroy még az unalom kockázatát is vállalta, hogy feltárja férfi szereplőinek pszichológiai hátterét. A kezdet kezdetén összetartó baráti társaságként ismerjük meg őket, és bár a nemi erőszakot nem tolerálják, mégis egymás után állnak át Albert Danville oldalára. Kiderül ugyanis, hogy mindegyiküknek van valami titkolnivalója, és inkább vállalják azt, hogy részt vesznek Helen elhallgattatásában, mint azt, hogy szembenézzenek korábbi tetteik következményeivel. Mansart félrelépett Sutter feleségével, Sutter viszont annak idején halálra gázolt egy kerékpárost, és az árulkodó nyomok eltüntetésében a Danville fivérek segédkeztek neki. Van, aki pedofil múlttal rendelkezik, másvalaki megbántódott Helen egyik megjegyzésén, míg Chamond a „csordaszellem” jegyében csatlakozik az üldözőkhöz. A filmet Normandiában forgatták. A szépsége ellenére is ridegnek tűnő táj, a természeti környezet még jobban kihangsúlyozza a lány drámáját. Claude Renoir operatőr – Pierre-Auguste Renoir festőművész unokája és Jean Renoir filmrendező fia – arra törekedett, hogy a fényképezéssel is érzékeltesse Helen egyre reménytelenebb helyzetét: minél elszántabbak a vadászok, annál elveszettebbnek tűnik a lány az erdőben és az aljnövényzetben, mintha a természet is ellene fordult volna. Az üldözöttség érzését a kézikamera használata és a hosszú beállítások is fokozták.

Leroy a hitelesség érdekében került mindenféle technikai trükköt és olcsó hatásvadászatot. Épp ezért a Giancarlo Chiaramello által komponált nyomasztó kísérőzenét is csupán a film elején és végén használta: a középső részt, a hajszát csak természetes hangok kísérik. A szakmai fogások mellett a film nagy erősségét az első osztályú szereposztás jelenti. A vadászokat a francia filmművészet olyan kiváló karakterszínészei játsszák, mint Jean-Pierre Marielle, Jean-Luc Bideau, Michel Constantin, Michael Lonsdale, Michel Robin és Philippe Léotard, a női főszerepet pedig a hetvenes évek szexszimbóluma, Mimsy Farmer alakította. A színésznő egy 2011-es interjúban azt mondta, hogy saját filmjei közül a Hajtóvadászat a kedvence, amelyben lehet, hogy nem a legjobb szerepét játszotta, a mű komplexitása és mélysége azonban mindenképpen unikum a pályáján. Egyes vélemények szerint szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen a hatvanas-hetvenes évek szexuális szabadságát megtestesítő Farmer válik nemi erőszak áldozatává. (Ebből a szempontból érdemes utalni Fernando Di Leo Húszévesnek lenni című 1978-as olasz drámájára, amelyben a szexuális szabadságot és függetlenséget is megtestesítő két fiatal lányt erőszakolnak és ölnek meg elképesztő brutalitással.) A valós társadalmi háttérről pedig legyen elég annyi, hogy Franciaországban a szexuális bűncselekményeket akkoriban nem volt túl nehéz megúszni még a bíróság előtt sem, mert az ezekre vonatkozó jogszabályokat csak 1980-ban szigorították meg.

Jean-Luc Bideau elmondása szerint Serge Leroy csupán egy lelkes, de nem túl erős kezű filmkészítő volt, mindenféle markáns politikai nézet nélkül. Leroy például engedte, hogy Jean-Pierre Marielle átvegye a vezető szerepet a férfiak között. Egyik alkalommal például Marielle addig énekelt trágár dalokat a forgatáson, amíg Michael Lonsdale is csatlakozott hozzá. Nem kizárható, hogy Leroy szándékosan hagyta, hogy Marielle a kamerákon kívül is vezéregyéniség legyen, akárcsak a filmben. Bideau azt állította, hogy mindössze Michel Constantinnal volt jó viszonyban, ugyanakkor Mimsy Farmer visszaemlékezései szerint valamennyi partnere igazi úriemberként viselkedett a kamerákon kívül. A Hajtóvadászatot 1975. május 14-én mutatták be Franciaországban. A premiert élénk viták kísérték, sokan azon a véleményen voltak, hogy Leroy valójában dicsőíti az erőszakot. A feministák ítélete kedvező volt a filmről, a vadásztársaságoké viszont – érthető módon – nem annyira. A Hajtóvadászat az évek múlásával többé-kevésbé feledésbe merült. Ennek állítólag az volt az egyik oka, hogy a jogokkal az amerikai Warner Bros. rendelkezett, amely a mozikból való kifutás után nem látott fantáziát a későbbi forgalmazásban. A cég csak 2021-ben – feltehetően a MeToo-mozgalommal összhangban – vizsgálta felül addigi álláspontját, és Blu-rayen megjelentette a filmet.

Rape-and-revenge

Az ún. rape-and-revenge (nemi erőszak és bosszú) produkciók a leggyakoribb definíció szerint az exploitation filmek egyik alfaját alkotják. Egyes filmesztéták viszont azon az állásponton vannak, hogy a fogalmat inkább a narratíva szempontjából érdemes használni, mivel rape-and-revenge történetet szinte minden műfajban el lehet mondani, legyen szó drámáról, thrillerről, westernről vagy éppen művészfilmről. Ez az értelmezés azért is megfontolandó, mert amíg az exploitation filmek meglehetősen kétes hírnévnek örvendenek, addig a rape-and-revenge produkciók között számos értékes alkotás is található, melyeket a közönség és a filmesztéták (különös tekintettel a feministákra) is jól fogadtak. Az alaphelyzet mindig egy nemi erőszak, az áldozat a legtöbb esetben nő, az elkövető lehet egyedül vagy többedmagával. (Az áldozatok is lehetnek többen.) A nemi erőszak egyes esetekben durva fizikai bántalmazással vagy akár kínzással párosulhat. A szexuális támadás következtében az áldozat gyakran életét veszti vagy szégyenében öngyilkos lesz. Ilyenkor általában egy vagy több hozzátartozója, vagy barátja áll bosszút érte. Másik lehetőség, hogy az áldozat túléli a nemi erőszakot és a bántalmazást, testileg felépül, és vagy a véletlennek köszönhetően, vagy tudatos elhatározás folytán bosszút áll a történtekért. Ez a bosszú olykor legalább olyan durva és kegyetlen, mint az indokául szolgáló erőszak. A fentebb említett dramaturgiai logikát rúgta fel Gaspar Noé Visszafordíthatatlan (2002) című filmje, amely fordított időrendben ábrázolta az eseményeket: a bosszútól jutunk el az azt kiváltó nemi erőszakig.

Lehetetlen minden egyes rape-and-revenge alkotásra külön kitérni, és talán nem is érdemes, hiszen a Hajtóvadászat döbbenetes hatását részben épp az okozza, hogy a nemi erőszak az áldozat (és az elkövető) halálával lezárul, és a cinkosok, akik a halálba hajszolják Helent, az igazságszolgáltatás által sem nyerik el méltó büntetésüket. A rape-and-revenge téma egyik első és legjelentősebb darabja a svéd Ingmar Bergman Szűzforrás (1960) című drámája, amelyet maga a rendező ugyan nem nagyon kedvelt, mégis Oscar-díjat kapott érte. Az alapjául szolgáló középkori balladát később mások is feldolgozták modern értelmezésben, például Wes Craven Az utolsó ház balra (1972) és Aldo Lado Az utolsó éjszakai vonat (1975) című alkotásában. A Hannie Caulder (1971, Burt Kennedy) westernkörnyezetbe ágyazza a témát, a megerőszakolt nőt Raquel Welch alakította. Sam Peckinpah filmje, a Szalmakutyák (1971) nemcsak a tematika miatt váltott ki vitákat, hanem azért is, mert úgy ábrázolta a nemi erőszakot, mintha az áldozat élvezné azt. A Gyilkos túra (1972, John Boorman) azon – mennyiségileg jóval kevesebb – filmek közé tartozik, amelyben a megerőszakolt áldozat egy férfi (Ned Beatty). Annyiban kapcsolódik a Hajtóvadászathoz, hogy a történet nem a bosszúról szól, hanem a túlélésért folytatott keserves küzdelemről.

A Thriller – en grym film (1973, Bo Arne Vibenius) azáltal vált hírhedtté, hogy a köztudottan elnéző svéd cenzúra csak jelentős rövidítések után engedélyezte a forgalmazását, és 2004-ig kellett várni a vágatlan verzióra. S hogy miről maradtunk le bő harminc évig? Nos, állítólag a szemkivágási jelenethez egy igazi holttestet használtak, és a filmet hard-pornó betétekkel tűzdelték meg, mert Svédországban és Dániában akkoriban elfogadott volt, hogy a hagyományos forgalmazásra szánt filmekben pornójelenetek is szerepeljenek. Jamamoto Eiicsi Kanashimi no Belladonna (1973) című alkotása igazi mozgóképes csemege, hiszen egy animációs filmről van szó, az Animerama-trilógia utolsó darabjáról, amely kifejezetten felnőtteknek szól. (Az előző két rész Az Ezeregyéjszaka történetein és Kleopátra históriáján alapult.) A középkori Franciaországban járunk, ahol egy fiatalasszonyt nemesek egy csoportja a nászéjszakáján erőszakol meg. A házaspárt további csapások is sújtják. Az istenfélő nő ekkor fausti alkut köt az ördöggel, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért… A Charles Bronson nevével fémjelzett Bosszúvágy-sorozat első része 1974-ből lényegében szintén egy rape-and-revenge sztori, bár a főhős végső soron nem az igazi tetteseken áll bosszút. Az önbíráskodás témája miatt heves vitákat kiváltott film anyagilag kiemelkedő sikert ért el, s ennek köszönhetően több folytatása is készült, melyek sajnos egyre szerényebb színvonalat képviseltek. A Szájrúzs (1976, Lamont Johnson) modell hősnőjét húga zenetanára erőszakolja meg, de a férfi megússza a következményeket, sőt immár a hugicára is szemet vet. Érdekesség, hogy a lányokat igazi testvérek játszották, Margaux és Mariel Hemingway.

Az irányzat alighanem leghírhedtebb filmje a Köpök a sírodra (1978, Meir Zarchi), amelynek 2010-ben készült el a remake-je. A többször is betiltott és cenzúrázott film nem csupán a szélsőséges erőszak miatt kavarta fel a kedélyeket, hanem sokan azt is kifogásolták, hogy a hősnő pszichés fejlődése a szerencsétlen áldozat szerepétől a brutális igazságosztóig meglehetősen elnagyolt. Kétes hírű mű Abel Ferrara rape-and-revenge filmje, A bosszú angyala (1981) is. A fiatal főhősnő, a néma Thana egy nap alatt kétszer is nemi erőszak áldozatául esik. Realitásérzéke ingataggá válik, és éjszakánként – akárcsak a Bosszúvágy Charles Bronsonja – a várost járva válogatás nélkül áll bosszút a bűnözőkön, akiket azonban egy idő után már nem tud megkülönböztetni az ártatlanoktól. A termékeny fülöp-szigeteki rendező, Cirio H. Santiago Meztelen bosszú (1985) című opusza tulajdonképpen a Köpök a sírodra nemhivatalos remake-je. Los Angelesben járunk. A szépséges színésznő, Carla Harris (Deborah Tranelli) egy parkolóban szemtanúja lesz férje meggyilkolásának. A férfi megpróbálta megakadályozni egy másik nő megerőszakolását. A lelkileg összetört Carla a szüleivel egy kisvárosban próbál megnyugvást találni, ahol ő maga lesz csoportos nemi erőszak áldozata. A támadók megölik a szüleit is. Carla saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást… Utcai támadás áldozatául esik az Elszabadult indulatok (1986) főszereplője (Farrah Fawcett), ráadásul az elkövető (James Russo) egy napon megjelenik a lakásában is. A nőnek azonban sikerül foglyul ejtenie a behatolót… A film szélsőséges fogadtatásban részesült: voltak, akik az esztendő egyik legjobb, mások viszont a legpocsékabb alkotásának tartották. Elhangzott olyan észrevétel is, hogy az egyik jelenetben nem is Farrah Fawcett, hanem egy dublőr meztelen keblei láthatók, amit a színésznő cáfolt ugyan, de a filmről szóló polémia ezzel a kitérővel a vicc kategóriába csúszott át.

Tematikánk szempontjából az új évezred talán legbotrányosabb produkciója a Dugj meg! (2000), amely női rendezők (Virginie Despentes és az egykori pornószínésznő, Coralie Trinh Thi) alkotása. A pornószereplők (Karen Lancaume, Raffaëla Anderson, Ian Scott) és a hard-pornó jelenetek miatt több kritikus azzal vádolta az alkotókat, hogy filmjük valójában művészetnek álcázott pornográfia, ők viszont azzal védekeztek, hogy a Dugj meg! nem önkielégítésre való, ezért nem pornográf mű. A magyar mozipremiert az utolsó pillanatban fújták le, és a videón kihozott változat címét Legyél velem!-re szelídítették. Unikumnak számít a témában a The Book of the Revelation (2006, Ana Kokkinos) című ausztrál film, amelyben három csuklyás nő ejt foglyul egy férfi táncost (Tom Long), és két hétig testi-lelki kielégülésük eszközéül használják. Szabadulása után az áldozat senkinek nem árulja el, mi történt vele, és bár biztonságosnak hitt élete kezd összeomlani, mégis maga akarja megtalálni a bántalmazóit. Több feminista alkotó is kipróbálta magát a rape-and-revenge műfajban, mint például Coralie Fargeat (Revenge, 2017), Jennifer Kent (The Nightingale, 2018) és Emerald Fennell (Promising Young Woman, 2020). Az utóbbi évek egyik legérdekesebb filmje, az Áldozat? (2016, Paul Verhoeven) Isabelle Huppert által alakított középkorú hősnője otthonában lesz nemi erőszak áldozata. A nő nem tesz rendőrségi feljelentést, hanem saját maga próbálja felkutatni az elkövetőt, aki szerinte a közvetlen környezetéből érkezhetett…

A pornóváltozat

A Hajtóvadászat alapötletéből 1982-ben egy pornófilm is készült a műfaj francia iparosa, Michel Ricaud (1944–1993) rendezésében. Ricaud postai úton megrendelhető pornómagazinok forgalmazásával kezdte ezt a szakmát. 1972-ben rendezte első pornófilmjét. A műfaj „kemény” vonalát képviselte, s emiatt gyakran meggyűlt a baja a cenzúrával. Több filmjét betiltották, némelyik miatt bíróság elé is állították. Híres művei közé tartozik a Perversions (1975) és az Et il voulut être une femme (1978), amely egy transznemű nő intim életét mutatja be. 1980 és 1990 között különösen aktív volt, sőt jelentős ismertségre és megbecsülésre tett szert a pornókedvelők körében. 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben mint a legjobb európai pornórendező megkapta a Hot d’or díjat (a francia pornó-Oscar, az utolsót halála után ítélték neki). A Club Private in Seychelles (1994) című filmjének forgatása közben vesztette életét 1993. június 28-án: egy tengerparti sziklán állt, amikor egy hatalmas hullám a vízbe sodorta, és megfulladt. A Hajtóvadászat pornóverziója a Corps de chasse címet kapta, és még a szakkritikusok szerint is Ricaud egyik legvisszataszítóbb filmje.

Az eredeti opuszt megidéző nyitójelenet mintha egyszerre parodizálná A nagy zabálás (1973, Marco Ferreri) és a Sweet Movie (1974, Dušan Makavejev) című botrányfilmet: három vadászt látunk, akik állatok módjára zabálnak és isznak, majd a lakoma végén levizelik a megmaradt ennivalót. Részegen indulnak el a vadászatra, de összeszólalkoznak és szétválnak. Egyikőjük rátalál egy fiatal nőre, akinek az autója az árokba csúszott. A férfi megerőszakolja a segítségben reménykedő nőt, és síkosítóként motorolajat használ. A nő valahogy megszerzi a puskát, és szó szerint tökön lövi a támadóját, utána elmenekül. A meglőtt férfi annak ellenére is a nő üldözésére indul, hogy előtte nem sokkal ellőtték a golyóit, míg társainak két transzszexuális akad az útjukba, akikkel „elszórakoznak” kicsit. A fináléban az elmenekült nő a vadászok kezére kerül, akik durván megerőszakolják, az aktus végén lehányják és egyikőjük fejbe lövi. Gondolom, ez már így is elég gusztustalanul hangzik, pedig egynémely „ínyencség”-et inkább meg sem említettem. A nem egész egyórás Corps de chasse a pornó műfaj legalját képviseli, ugyanakkor iskolapéldája annak, hogy miféle gyomorforgató perverziókat képes kitalálni az emberi elme.

Képgaléria

A Hajtóvadászatot 1978. június 7-én mutatták be a magyar mozik. Az előző évben készült szinkronért Fodor Tamás rendező és kollektívája a Filmfőigazgatóság és a Pannónia Filmstúdió nívódíjában részesült. (Pontosabb infókkal nem szolgálhatok, mert az opusz nem szerepel az ISZDb adatbázisában.) A film népszerűsítéséhez a MOKÉP egy 22 fotóból álló kollekciót készíttetett, amely erre a linkre kattintva tekinthető meg. A blogtulaj Nicroeg kolléga engedélyével válogattam néhány képet ebből a gyűjteményből.

Így látták ők

„Mert ez a film profi munka. Talán túlontúl is az. Serge R. Leroy saját ötletéből készítette nagy ambícióval. Dramaturgiai bonyolítása hibátlan, mind megírását, mind kivitelezését illetően. A nő utáni gyilkos hajszát sehol nem lankadóan tudja végigvinni. A menekülés felcsillanó, majd szertefoszló reményét egy elakadó, ám az utolsó pillanatban elinduló autó képében, a döbbenet másodperceit az alagútba menekülő nő és a felbukkanó vonat snittjeivel a hatáskeltés magas fokán kivitelezi. Nagyobb erénye ennél, hogy a nagyszámú szereplőgárdát is kiválóan mozgatja, jó jellemeket teremt, színészvezetése árnyalt, gondosan felépített. Mimsy Farmer az üldözött nő szerepében annyit rohan, mint színésznő talán még soha a filmtörténet folyamán, így aztán alakításra kevés alkalma marad. A férfiak annál komótosabban játszhatnak. […] Világszerte ismert mester az operatőr, Claude Renoir, aki példamutatóan visszafogott, mégis kifejező képekben bontja ki az őszi erdőnek éppen e drámához illő hangulatát. A film egyik legmegdöbbentőbb jelenete a mocsárban vergődő nő képe, miközben a vadászok karéja a partról nézi haldoklását. Felhangzó segélykiáltása, mely az elviselhetőség határáig jut el, olyan mint egy sebzett madár rikoltása, vagy egy halálba hajszolt vad utolsó, rémült üvöltése.”

(Karcsai Kulcsár István: „Szenvedély nélkül”. In: Filmkultúra 1978/3, 34–35. o.)

„Mi fűzi össze, s teszi gyilkossá ezeket az embereket? Claude Renoir tónusos képeivel titokzatos, belső sötétségükre irányítja a figyelmet. A cselekmény, az üldözés lendülete társadalmi összefonódást sejttet a háttérben. A film ezt nagyszerűen, fokozatosan, a képek, vágások sorozatával közli csak, s egy-egy feltáruló titok már előzőleg jelzéses közlésben megjelent, csak nem ismertük, nem ismerhettük fel. A sebzett vaddisznó üldözése, majd a kegyetlen, kéjjel ejtett késszúrás a tehetetlen áldozatba, már előre jelezte, ami a »hős« vadászról kiderült: sok mindent megélt Algériában. De még a hajdani partizán együgyű hitbuzgalmát, ferde hajlamait is rögtön felismerjük, amikor véleményt alkotván az eseményekről, bevallja, hogy egyszer »túlteljesítették« a parancsot: egy nőtől elfogadták, amit az úgy gondolt, hogy tenni kell az életéért, majd hárman egyszerre lőtték agyon, »mert úgy a nehezebb«.”

(Dankó István: „Hajtóvadászat”. In: Hajdú-Bihari Napló, 1978. június 14., 5. o.)

„Nem a történet fő vonalában rejlik ennek a filmnek az igazi érdekessége, hanem az apró mozzanatokban. Abban például, ahogyan a lány eleinte szinte el sem hiszi, milyen helyzetbe került, kerülhetett. Valóban, szinte hihetetlen lehet. Egy órával előbb még civilizált földrész civilizált országában élt, béke idején, meghatározott jogrend állandó védelme alatt. Aztán hirtelen megpattan ennek a csak látszólagos védettségnek a celofánburkolata. A normandiai kisváros »civilizált« urai, a huszadik század utolsó harmadában, villanykandallós vadászházaik és automata sebességváltós luxusautóik civilizált környezetéből kilépve egyszer csak vadállatokká válnak: bosszút szomjazó, hírüket-nevüket féltő indulataik erejétől pillanatok alatt leválik róluk a »civilizáció« vékony máza, s kőkorszakbeli őseikhez válnak hasonlatossá. Kegyetlenek és vérszomjasak, holott igazán nem a táplálék megszerzésének kényszere vezeti őket, mint a hajdani vadászokat.”

(G. P.: „Hajtóvadászat”. In: Magyar Hírlap, 1978. jún. 15., 6. o.)

Hajtóvadászat (La traque / Il sapore della paura, 1975) – francia–olasz filmdráma. Serge R. Leroy ötletéből a forgatókönyvet írta: André G. Brunelin és Serge Leroy. Operatőr: Claude Renoir. Zene: Giancarlo Chiaramello. Jelmez: Annie Quesnel. Vágó: François Ceppi. Rendező: Serge R. Leroy. Főszereplők: Mimsy Farmer (Helen Wells), Jean-Luc Bideau (Philippe Mansart), Michael Lonsdale (David Sutter), Michel Constantine (Nimier kapitány), Jean-Pierre Marielle (Albert Danville), Philippe Léotard (Paul Danville), Paul Crauchet (Rollin), Michel Robin (Chamond), Gérard Darrieu (Maurois), Françoise Brion (Françoise Sutter). Magyarországi bemutató: 1978. június 7.

BEST OF FIELD64

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró

Beatrice Cenci

A negyedik férfi

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

MÉG TÖBB MICHAEL LONSDALE!

A Sakál napja

Egy romantikus angol nő

Klein úr

A rózsa neve

MÉG TÖBB FRANCIA FILM! (18+)

Ragyogó napfény

Kifulladásig

Magas szőke férfi felemás cipőben

Az utolsó asszony

Őrült nők ketrece 

Margó királyné

KECSKESZARV

Az 1972-ben bemutatott Kecskeszarv a bolgár filmművészet egyik legjelentősebb alkotása, amely nemzetközi viszonylatban is jól szerepelt. Alapjául Nikolaj Hajtov azonos című műve szolgált, amelyből maga a szerző írt forgatókönyvet. Hajtov és a filmet rendező Metodi Andonov között több kérdésben is művészi nézeteltérések alakultak ki, amelyekben azonban sikerült mindig kompromisszumos megoldást találni. A fekete-fehérben készült Kecskeszarv a korabeli bolgár viszonyokhoz képest is alacsony költségvetésű film volt, melyet a Rila-hegység vadregényes tájain forgattak. Az opusz szép sikert aratott az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon, s Magyarországon még abban az évben a mozik műsorára került. Törökország viszont több nemzetközi fórumon is tiltakozott az illetékesek véleménye szerint törökellenes alkotás miatt, s állítólag ez volt az oka annak, hogy a Kecskeszarv végül nem volt látható az 1972-es cannes-i filmfesztiválon még versenyen kívül sem, és a következő évben nem került be a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj öt jelöltje közé sem. 1994-ben valósult meg a remake, melynek elkészítésében Nikolaj Hajtov is közreműködött. Az új változatot nem játszották a magyar mozik, de egy 2001-es budapesti bolgár retrospektíven a hazai érdeklődők is megtekinthették. 

A cselekmény 

A XVII. században Bulgária az Oszmán Birodalom része volt. (Mint a történelemből tudjuk, mi, magyarok százötven évig voltunk török uralom alatt, a bolgárok viszont közel ötszáz évig.) A történet elején török haramiák behatolnak a távol lévő Karajvan, a békés kecskepásztor házába, ahol megerőszakolják és megölik a feleségét, s mindezt a kislány, Marija szeme láttára. Karajvan bosszút esküszik, és elhatározza, hogy igazságot fog szolgáltatni. Nem temeti el a feleségét, hanem felgyújtja a házat, ahol a tragédia történt, és Marijával együtt egy hegyi kunyhóba költözik. Ettől kezdve fiúnak neveli Mariját, megtanítja hidegvérrel ölni, hogy majdan segíthessen neki bosszút állni felesége gyilkosain. Kilenc év telik el, mire Karajvan és Marija hozzálátnak tervük végrehajtásához. A négy egykori erőszaktevő közül hármat megölnek, és mindegyik holttest mellett bosszújuk szimbólumát, egy kecskeszarvat hagynak. A negyedik tettes nem sejti, hogy a végzet már körülötte ólálkodik: Marija figyeli őt, hogy egy alkalmas pillanatban végezhessen vele. A még mindig fiatal férfi egy gazdag házban él a kedvesével, és Marija meglesi meghitt együttlétüket. A látvány addig nem ismert érzelmeket szabadít fel a lányban. A fiúként nevelt teremtés fokozatosan ráébred női mivoltára, s a természet rendjének megfelelően nőként kezd érezni. Szerelmes lesz egy fiatal pásztorba, és bosszúvágya lassan elillan: a gyűlölet és a halál helyett a szerelem és az élet szeretete iránti vágy költözik a szívébe. Karajvan megpróbálja megakadályozni, hogy Marija eltávolodjon tőle, és szerelmes nőként élhesse a maga életét. Az elvakult apa önzése újabb tragédiához vezet… 

Az író 

Nikolaj Hajtov bolgár író és publicista 1919. szeptember 15-én született a Plovdiv megyei Javrovo faluban, szegényparaszt szülők gyermekeként. Miután szülőfalujában elvégezte iskolai tanulmányait, Plovdivba ment továbbtanulni, mellette munkát vállalt. Dolgozott péklegényként, kocsmai pincérként, sőt inasként is a vasútnál. 1938-ban fejezte be középiskolai tanulmányait. Különösen az irodalom iránt érdeklődött, nagy hatást gyakoroltak rá olyan szerzők, mint például Zahari Sztojanov, Ivan Vazov, Elin Pelin és Jordan Jovkov. Hajtov 1943-ban Szófiában kapott egyetemi diplomát az Erdészeti Karon. 1944 őszén Plovdivban bevonult katonának. Leszerelését követően a Rodope hegységben erdőőrként és erdészként vállalt munkát. Valamit nagyon nem jól csinálhatott, mert a fa helytelen szétosztása miatt nyolc év börtönre ítélték, az Erdészeti Minisztérium pedig elbocsátotta. Büntetését rövidesen hatályon kívül helyezték, ennek ellenére két évig munkanélküli volt. Első jelentős cikke 1954-ben jelent meg a Szeptemvri című lapban, melyben később is többször publikált, s idővel egyre több folyóirat közölte az írásait. 1957-ben kiadott kötete, a Szapernici (Ellenfelek) tartalmazott néhányat a korai újságcikkeiből. 1959-ben Hajtov belépett a Bolgár Újságírók Szövetségébe. Szakmai előrehaladását nemcsak az bizonyítja, hogy újabb és újabb lapok igényelték az írásait, hanem az is, hogy egyre magasabb beosztásokat kapott, sőt a szakmai szervezetekben is számítottak az aktivitására. 

1967-ben jutott el először az olvasókhoz Hajtov leghíresebb kötete, a Kecskeszarvat is tartalmazó Vad történetek (Divi razkazi). A bolgár irodalom egyik legjelentősebb alkotásáról van szó, amely eddig tíz kiadást ért meg Bulgáriában, huszonnyolc nyelvre fordították le (köztük kínaira is!), és része lett az UNESCO Történeti Gyűjteményének is. A szerző válogatott műveit 1989-ben három kötetben jelentették meg. Hajtov nevéhez összesen tíz színpadi mű, nyolcszáz újságcikk és kritika fűződik, könyvei Bulgáriában több mint négymillió példányban keltek el. Fáradhatatlanul kutatta a bolgár nemzeti hős, Vaszil Levszki (1837–1873) életét, kutatási eredményeit folyamatosan publikálta. Nem a Kecskeszarv az egyetlen megfilmesített műve: számos egyéb írását is vászonra vitték, az adaptációk közül a két epizódból álló Tarka világ (1971), a Gyökértelen fa (1974), a Férfias idők (1977), a Cseresznyefák (1979) és a Végzet (1983) a magyar mozikba is eljutott. Hajtov háromszor nősült, három gyermeke (két fiú és egy lány) született: lánya az első, két fia a második házasságából. Az egyik fiúból, Alekszanderből (* 1954) szobrászművész lett, művei bolgár közintézményekben és külföldi magángyűjteményekben is megtalálhatók. A másik fiú, Zdravec (* 1956) köztiszteletnek örvendő építész, míg a lány, Elena (* 1947) irodalomtanári végzettséget szerzett, majd apja példáját követve szerkesztőként dolgozott, és könyveket is írt. Nikolaj Hajtov 2002. június 30-án leukémiában hunyt el Szófiában. Az írót már életében is többször megvádolták azzal, hogy plagizálta vagy plagizálni próbálta más szerzők műveit, s bár egyes ügyek médianyilvánosságot is kaptak, Hajtov bűnösségét vagy tudatos rossz szándékát nem sikerült egyértelműen bizonyítani. A Hajtov gyerekek 2019-ben pert indítottak Kalin Terzijszki (Калин Терзийски) író ellen, aki illuminált állapotban a tévé nyilvánossága előtt azt állította, hogy Hajtov és egy másik jeles író, Jordan Radicskov egykoron „orális örömökben részesítette” a néhai bolgár pártfőtitkárt, Todor Zsivkovot. (Terzijszki persze nem ilyen szalonképesen fogalmazott.) 

A rendező

Metodi Andonov bolgár színházi és filmrendező 1932. március 16-án született a Pernik megyei Kaliste faluban. 1955-ben szerezte meg színházrendezői diplomáját a szófiai Krastyo Sarafov Színházi és Filmtudományi Egyetemen. Ezt követően a burgaszi Dráma Színháznál kezdett dolgozni, ahonnan 1959-ben átszerződött a szófiai Szatirikus Színházhoz. Itt érte el legnagyobb szakmai sikereit. A társulattal 1969 októberében Budapesten is járt: Nikola Ruszov Az öreg és a nyílvessző című történelmi drámáját adták elő, mely a VII. században játszódik. Az előadásért Andonov a legjobb rendezés díját kapta a bolgár drámaírók országos seregszemléjén, a főszerepet játszó Georgi Kalojancsev pedig a legjobb színészi alakítás díját vehette át. Andonov akkor így nyilatkozott a nevével fémjelzett Szatirikus Színház művészi célkitűzéseiről: „A korszerű színház, a sokakhoz szóló színház megteremtése volt a célunk. Sikerült kialakítanunk sajátos stílusunkat, aminek jellemzője, hogy mindig új és új eszközöket olvaszt magába. […] Mindenben, amit csinálunk, az vezet, hogy a színház találja meg a kapcsolatot a nézővel. Nem a közönség valamely rétegének akarunk színházat csinálni, hanem a legszélesebb értelemben vett publikumnak.” A direktor 1957-ben vette feleségül Cvetana Galabova színésznőt, akitől két lánya született, Milena és Nevena. 

Andonov négy mozifilmet rendezett. A legelsőt, A fehér szobát (1968) bő egy hónappal a Szatirikus Színház budapesti vendégjátéka előtt mutatták be a magyar filmszínházak. „Korrajz ez a film, és önvizsgálat. Szembenézés a közelmúlttal, a hibákkal, ugyanakkor állásfoglalás: az igazság, az emberiesség, az eszme mellett. […] Metodi Andonov jó rendező, ezt – a film hibái ellenére is – meg lehet állapítani. Néhány jelenete: például a két bohóctréfa jelképes mondanivalója igen szuggesztív erejű. Kitűnő Dimo Kolarov operatőri munkája is. Amivel vitatkozni lehet: az idő szertelen kezelése” – olvashatjuk egy korabeli kritikában. A második film, a Nincs jobb a rossz időnél (1971) Bogomil Rajnov azonos című, magyar nyelven is megjelent kémregénye alapján készült. Amíg a könyv nagy tetszést aratott a magyar közönség körében, addig a filmet a hazai kritikusok fanyalogva fogadták. Volt olyan vélemény is, hogy Andonov mintha szégyellte volna, hogy „csak” egy kémfilmet forgatott, és a történethez nem illő, művészkedő megoldásokkal próbálta többnek mutatni a filmet, mint ami, és ily módon a cselekmény egyszerre vált zavarossá és unalmassá. A világszerte szép sikert elért Kecskeszarv után ismét egy kémfilm következett, az Egymás csapdájában (1973), amely szintén Bogomil Rajnov egyik könyvének adaptációja, a főszereplő megint a rettenthetetlen bolgár titkos ügynök, Emil Bojev, akárcsak a Nincs jobb a rossz időnél esetében. A magyar kritikai fogadtatás is hasonló volt: „Kémfilm, amely többnek akar látszani, mint amit a műfajtól elvárunk, és valójában nem elégíti ki a bűnügyi filmek iránti minimális igényeinket sem” – írta a Film, Színház, Muzsika kritikusa a bemutató alkalmából. Andonov karrierjének váratlan halála vetett véget: 1974. április 12-én hunyt el Szófiában, ahogy az orosz Wikipédia fogalmaz: „titokzatos körülmények között”. Mindössze negyvenkét évet élt. (Furcsa véletlen, hogy titokzatos körülmények között hunyt el 1992. január 1-jén a Marija szerelmét alakító Milen Penev is, Andonov egyik tanítványa.) 

Így készült a film 

Minden idők egyik legjobb bolgár filmje, a Kecskeszarv két kimagasló tehetségű művész vitáktól sem mentes együttműködésének eredménye. A hetvenes évek elején Nikolaj Hajtov már a bolgár irodalmi élet egyik legjelesebb személyiségének számított, aki különösen nagy tekintélyre tett szert a Vad történetek című kötetével. Metodi Andonov először színházi rendezőként szerzett nevet magának a bolgár kulturális életben, 1968-ban mutatkozott be filmrendezőként. Andonov ismerte Hajtov írásait, és a hetvenes évek elején felhívta a szerzőt azzal az ötlettel, hogy szeretne filmet készíteni az egyikből, a Férfias időkből. A két művész találkozót beszélt meg egymással, és a szabad természetben, a Ljulin-hegyen sétálgatva egyeztették az elképzeléseiket a szereplők jelleméről, a történet konfliktusairól, sőt számba vették a lehetséges szereplőket is. Hajtov a megbeszéltek alapján készen állt arra, hogy hozzákezdjen a forgatókönyvhöz, amikor újabb telefonhívás érkezett Andonovtól. A direktor az előző este elolvasta a Kecskeszarvat, és arra a meggyőződésre jutott, hogy ebből egy nagyszerű filmet lehetne készíteni, és majd ezután jöhetne a Férfias idők. (Ez utóbbi műből végül 1977-ben Eduard Zahariev forgatott filmet, melyet Magyarországon is bemutattak.) Újabb „munkaséta” következett a Ljulin-hegyen, újabb élénk beszélgetések és viták. Hajtov később beismerte, hogy még soha nem dolgozott ilyen rendezővel, aki a legapróbb részleteknek is ekkora figyelmet szentelt, majdhogynem a történet molekuláris szintjéig akart eljutni. 

Hajtov megírta a forgatókönyvet, amelyet az illetékesek minden akadékoskodás nélkül elfogadtak. Az író akkor nyúlt szíverősítő után, amikor megkapta Andonov példányát, mert a rendező teleírta a forgatókönyvet megjegyzésekkel: változtatásokat akart, több helyen is rövidített, más helyeken viszont új jeleneteket képzelt el. A forgatókönyvek elbírálásával foglalkozó művészeti tanács megvitatta Andonov elképzeléseit. Az ülésre természetesen a rendezőt is meghívták. A vita meglehetősen nyíltan zajlott, éles és szélsőséges vélemények is elhangzottak. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a művészeti tanács tagjai – a bolgár filmszakma Magyarországon ismeretlen vagy már elfeledett személyiségei – Hajtov verzióját favorizálják, és egyáltalán nem értenek egyet azzal, hogy Andonov el akar térni attól. Kifejezetten ellenezték az Andonov-verzió befejezését, és az első, körülbelül hatvan oldalt gyakorlatilag feleslegesnek tartották. Andonov támadások kereszttüzében találta magát, és időt kért arra, hogy reagálhasson az elhangzottakra, mert úgy érezte, hogy „mindentől és mindenkitől” meg kell védenie magát. A rendező lánya, Nevena később elmondta, hogy a művészeti tanács egész egyszerűen nem volt felkészülve arra az újdonságra, amit a Kecskeszarv rendezői forgatókönyve jelentett a bolgár filmművészet állóvizében. Végül a direktor példányát a művészeti tanács visszadobta azzal, hogy Andonovnak át kell azt dolgoznia az ülésen elhangzott észrevételek figyelembevételével. A rendező kijelentette, hogy ebben az esetben inkább lemond a film megrendezéséről. Hajtov se könnyítette meg a dolgát, mert ő meg a maga változatához ragaszkodott, ráadásul abban a helyzeti előnyben volt, hogy az övét a művészeti tanács már jóváhagyta. 

Egy hétig semmi érdemleges nem történt. Végül egy szombati napon, késő este Andonov felhívta Hajtovot, és közölte vele, hogy bizonyos részek esetében hajlandó visszatérni az író által készített forgatókönyvhöz. Kompromisszumkészséget az illetékesek is értékelték, mert az átdolgozott változat átment a szűrőn, s ezt követően Andonov és Hajtov elutaztak a Rodope hegységbe, hogy forgatási helyszíneket keressenek. Itt jegyezzük meg, hogy Andonov főleg a halálnemeket illetően tért el a novellától és az irodalmi forgatókönyvtől. Ezekben ugyanis Marija édesanyja nem hal meg a nemi erőszak közben, hanem megtébolyodik, és kolostorba kerül. Az erőszaktevők a filmben másképp halnak meg, mint az irodalmi műben, Marija pedig nem ugrik le a szikláról kedvese halála után, hanem a felgyújtott pásztorkunyhóban veszti életét. Az író és a rendező közötti véleménykülönbségek nem szűntek meg a forgatókönyv elfogadása után sem, mert a színészek kiválasztásában sem értettek egyet. Hajtov visszaemlékezései szerint a rendező előbb szófiai középiskolákban, majd az egész országban próbálta megtalálni a legmegfelelőbb fiatal lányt Marija szerepére. Kilenc alkalmas jelöltet talált, a róluk készült fotókat az írónak is megmutatta. Hajtov Katya Paszkalevát választotta, akit Milen Nikolov A dal vége (1971) című filmjéből már jól ismert, az opusz ugyanis szintén az ő egyik írásából készült. Andonov kiszemeltje viszont Maja Dragomanszka volt, aki a felkészülés részeként lovaglóleckéket is vett. Ahogy múltak a napok, a rendezőben kételyek támadtak, s bár ismerte a színésznő képességeit, egyre inkább úgy gondolta, mégsem ő az igazi. Egyik este kedvenc főiskolai tanítványával, Sztefan Mavrodijevvel elment megnézni Shakespeare Ahogy tetszik című darabját, amelyben Paszkaleva játszotta a női főszerepet. A direktort teljesen elbűvölte a színésznő játéka, és az előadás végére az a vélemény alakult ki benne, hogy mégis Katya lenne az ideális Marija. 

Kezdetben Karajvan megformálóját illetően sem egyezett az író és a rendező véleménye. Hajtov a korszak egyik legjelentősebb és legnépszerűbb bolgár színészét, Aposztol Karamitevet javasolta, aki Andonov szerint túl intellektuális alkat volt erre a szerepre. A rendező választottja Anton Gorcsev volt, akit az író is elfogadott, már csak azért is, mert a női főszerep vonatkozásában végül mégis az ő elképzelése érvényesült. A kis Marija szerepében Andonov hatéves lánya, Nevena látható: édesapja azt akarta, hogy gyermeke ne színészkedjen, csupán viselkedjen természetesen. Nevena legerősebb emléke a forgatásról a ruhák illata volt: a szereplők öltözékét ugyanis nem varrodában készítették, hanem a rilai kolostor közelében fekvő falvak lakóitól kérték kölcsön, mivel szinte az összes jelenetet ezen a környéken vették fel. (A világörökség részét képező rilai kolostor a bolgár ortodox egyház legszentebb és legismertebb kegyhelye, a Rila-hegység egyik völgyében épült, amely 1147 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el.) Metodi Andonov mind a négy filmjét Dimo Kolarov operatőrrel forgatta, aki a virtuóz fekete-fehér fényképezés iskolapéldáját nyújtotta a Kecskeszarvval. A színészek szerint Andonov és Kolarov között olyan nagy volt az összhang, mintha egyetlen testet alkottak volna, melynek két feje van. Mindketten „vevők” voltak a másik ötleteire, és közösen továbbfejlesztették azokat. Kolarov visszaemlékezései szerint maga a forgatás napközben mindenki számára kemény munkát jelentett, az esték (és gyakran az éjszakák is) viszont szórakozással teltek. Andonov másnap reggel mindig látta, kik azok, akik az előző este túl gyakran néztek a pohár fenekére, és elküldte őket a közeli hegyi patakhoz felfrissülni. 

A Kecskeszarv elkészítése 156 ezer levába került, ami akkoriban is igen alacsony költségvetésnek számított. Az olcsóságra nem csupán a fekete-fehér nyersanyag volt a magyarázat: Andonov – akárcsak Hitchcock vagy Fellini – részletesen megtervezte az egész filmet a fejében, s maga a forgatás mindössze gyakorlati kivitelezése volt annak, amit előre kigondolt. A történet elején látható nemi erőszak a film egyik legfontosabb jelenete, mert motiválja a szereplők későbbi viselkedését, különös tekintettel Karajvan nevelési módszereire. Andonov a bolgár filmművészetben szokatlan naturalizmussal ábrázolta ezt a fontos epizódot, s ez már a forgatókönyv szakmai vitáján is terítékre került. A művészeti tanács egyik tagja amiatt aggodalmaskodott, hogy a nézők – különösen a külföldiek – számára a Kecskeszarv egy vad és primitív Bulgáriát fog bemutatni, ami károsan hat a jelen kor (szocialista) Bulgáriájának megítélésére is. A művészeti tanács több tagja is hirtelen osztani kezdte ezt az aggodalmat, s emiatt a filmet bevezető magyarázattal kellett ellátni, hogy egyértelmű legyen a kortárs szocialista valóság és a filmben megjelenő valóság különbsége: „Ez a véres történet a XVII. században játszódik, és erőszakkal kezdődik…” A józan és naiv néző első reakciója valószínűleg az, hogy miért nézik totál idiótának, aki képtelen egy középkori történetet elvonatkoztatni a jelentől. A bolgár elvtársak azonban ravaszabbak voltak, ők ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a bolgár filmesek – ahogyan a szocialista tábor jó néhány filmkészítője is – valójában a jelenről kívánnak szólni a múltbeli történetek filmre vitele ürügyén. 

Andonov mindegyik színészével olyasfajta személyes kapcsolatot alakított ki, amely hozzásegítette a művészeket ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki önmagukból és a szerepükből. Így például Katya Paszkalevával mindig nagyon kedves volt, Anton Gorcsevvel viszont kissé távolságtartóan viselkedett, vagyis olyan pszichológiai helyzeteket teremtett, melyek a színészek számára elősegítették a beleélést a szerepükbe. Érdekes módon előzetes casting nélkül választotta ki a színészeket a négy erőszaktevő szerepére. Egyetlen fontos kritériumnak kellett csak megfelelniük: egyikőjük külseje sem lehetett ijesztő, ami eleve azt sugallná róluk, hogy erőszakos természetűek. Todor Kolev, Kliment Dencsev, Sztefan Mavrodijev és Marin Janev megfelelt ennek a feltételnek, és különösebb sminkelés nélkül álltak a kamera elé, csupán öltözékük és hajviseletük utalt a személyiségükre. Todor Kolev a stáblistán Todor Adamov néven szerepel: Adam volt ugyanis a Sumenben született színész gyerekkori beceneve. A nemi erőszakot bemutató jelenet hitelessége érdekében Andonov sajátos módszert alkalmazott. Heves vitát provokált a műszaki stábbal, kirúgásokat helyezett kilátásba, amitől mindenkiben megnőtt a feszültség, a színészeket is beleértve, akik a jelenethez szükséges felfokozott érzelmeket ily módon teljesen ösztönösen hozták. Az epizód felvétele körülbelül két napot vett igénybe. Ez egy ilyen bonyolult jelenethez nem sok idő, főleg ha arra gondolunk, hogy egyik színész sem rendelkezett ilyen irányú tapasztalatokkal, mert a bolgár filmművészetben egy nemi erőszak ennyire explicit módon még sosem került filmszalagra. Bár a cselekmény szerint csoportos erőszak történik, Andonov mindegyik színésszel külön vette fel a jelenetet, s az éppen nem aktív erőszaktevők nem voltak jelen a forgatáson. Kliment Dencsevvel kezdték a forgatást, emiatt a rendező később többször is viccelődött vele, hogy rátámadt egy védtelen nőre. Andonov egyébként a színészekre bízta, hogyan játsszák el ezt a jelenetet, és kizárólag technikai jellegű utasításokat adott a kamerával és a testhelyzetekkel kapcsolatban. 

A fogadtatás 

A Kecskeszarv 1972. február 14-én került a bolgár mozik műsorára, és Nikolaj Hajtov információi szerint május végéig 2 340 796 néző látta. A filmet meghívták az 1972-es cannes-i filmfesztiválra, Törökország azonban tiltakozást jelentett be, és törökellenesnek nevezte Andonov alkotását, amelyet végül diplomáciai megfontolásokból még versenyen kívül sem vetítettek le a rendezvényen. Természetesen szó sem lehetett a törökországi premierről, sőt az ankarai kormány nyomást gyakorolt más muszlim országokra is – például Algériára, Tunéziára és Marokkóra –, hogy csatlakozzanak a török tiltakozáshoz. Bulgária déli szomszédjában, Görögországban nem bojkottálták a filmet, ám amikor egy török kulturális delegáció értesült arról, hogy a részvételükkel meghirdetett görög rendezvényen a Kecskeszarv is műsorra kerül, haladéktalanul távoztak a gála helyszínéül szolgáló filmszínházból. A muszlim bojkott ellenére a filmet 62 ország vásárolta meg, és jelölték Oscar-díjra is, de a legjobb öt közé – állítólag szintén a török tiltakozás miatt – nem választották be. A spanyolországi Benalmádenában megrendezett fesztiválon a Kecskeszarvat egy ötszáz férőhelyes moziteremben játszották. Az eseményen megjelent Nikolaj Hajtov író, Dimo Kolarov operatőr és Metodi Andonov rendező is. Csupán tizenöten ültek a nézőtéren, amikor elkezdődött a vetítés, amikor azonban leperegtek az utolsó filmkockák is, és felkapcsolták a fényeket, a terem zsúfolásig tele volt, sőt több tucat érdeklődőnek nem is jutott ülőhely. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a filmet egy hétszáz és egy ezerkétszáz fő befogadására alkalmas moziteremben is levetítették. Rossz nyelvek szerint a lelkes spanyol érdeklődés elsősorban annak tudható be, hogy a Franco-rendszer cenzorai a szűk körben forgalmazott művészfilmekben látható meztelenséggel engedékenyebbek voltak, mint a széles körben forgalmazott filmek hasonló jeleneteivel. Az alkotók Nyugat-Németországon keresztül utaztak haza, és azt tapasztalták, hogy a német közönség is sorban áll, hogy a Kecskeszarv vetítéseire bejusson. 

A Kecskeszarv szerepelt az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztivál versenyprogramjában is. A szocializmus éveiben a vasfüggöny mögött a Karlovy Vary-i mustra éppoly tekintélyesnek számított, mint a cannes-i, a nyugat-berlini, a velencei és persze a moszkvai filmes seregszemle. Huszonöt ország filmjei indultak a versenyben, köztük Bangladesé is. A nemzetközi zsűriben hazánkat Bánki Zsuzsa színművésznő képviselte. A versenyen kívüli információs vetítések közül a néhány hónappal korábban elhunyt orosz rendező, Mihail Romm retrospektívje keltett nagy feltűnést, és sokan igyekeztek megnézni Tarkovszkij sci-fijét, a Solarist is, attól tartva, hogy esetleg az Andrej Rubljov (1969) sorsára jut, és évekre elérhetetlenné válik. A Szovjetunió az űrkutatásról szóló A tűz háborúja című filmjét versenyeztette, amely a fesztivál fődíját is megkapta. Csehszlovákia az Eléggé jó fiú című alkotással nevezett, Magyarország Gaál István Holt vidék című drámájával érkezett – Törőcsik Mari nyerte el a legjobb női alakítás díját –, Románia pedig Sergiu Nicolaescu Ipu halála című drámájával vett részt a fesztiválon. A magyar média méltatlankodva jegyezte meg, hogy Nicolaescu alkotását a cannes-i válogatóbizottság „igazságtalanul” visszautasította. Itt érdemes megjegyezni, hogy a filmet először a magyar filmátvételi bizottság is elutasította, végül román nyomásra újra megnézte, és feltehetően diplomáciai okokból mégis átvette. (20 402 nézője volt a magyar mozikban.) A legérdekesebb nyugati filmeket a korábban megrendezett nagy fesztiválok már elhalászták Karlovy Vary elől, így azokat csak információs vetítéseken lehetett megtekinteni, például a Fellini-Rómát. A versenyprogram figyelemre méltó nyugati filmjei közé tartozott az angol Családi élet (Kenneth Loach), az olasz Egy különös szerelem (Alberto Bevilacqua) és a japán A felkelő nap zászlója alatt (Fukaszaku Kindzsi). A Kecskeszarv a zsűri különdíját kapta. Elolvasva a magyar sajtóban megjelent különös indoklást („A zsűri különdíját a Kecskeszarv című bolgár film nyerte, amely a bolgár nép nemzeti felszabadító harcáról szól.” – What the fuck???), az emberben felmerül a kérdés, hogy mit nézett a T. Zsűri, netán tényleg a Cseh 2 adását? 

A Kecskeszarv külföldi sikersorozata nem ért véget Karlovy Varyban. A panamai filmfesztiválon Katya Paszkaleva kapta meg a legjobb női alakítás díját, s 1973-ban egy brüsszeli rendezvényen ugyanebben az elismerésben részesült. 1973-ban a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a Kecskeszarvnak ítélték a legjobb filmnek járó Ezüst Hugo-díjat. Olyan vetélytársakat utasított maga mögé, mint például a lengyel A korona gyöngye (Kazimierz Kutz) és az Illumináció (Krzysztof Zanussi), a csehszlovák …és üdvözlöm a fecskéket (Jaromil Jireš), a spanyol A méhkas szelleme (Victor Erice), a francia A vénlány (Jean-Pierre Blanc) és az Amerikai éjszaka (François Truffaut), a nyugatnémet A zöldségkereskedő (Rainer Werner Fassbinder), a jugoszláv Az ember nem madár (Dušan Makavejev), az olasz Az örök vesztes, Rocco Papaleo (Ettore Scola) és a Tavaly nyáron (Ermanno Olmi), a szovjet Lear király (Grigorij Kozincev) és a Solaris (Andrej Tarkovszkij), valamint a magyar Még kér a nép (Jancsó Miklós). A Kecskeszarv 1972-es változata mindmáig a legtöbbet díjazott bolgár film, amelyet persze Bulgáriában is elismertek. Az 1972-es várnai filmfesztiválon a Kecskeszarvnak olyan komoly riválisa volt, mint Hriszto Hrisztov koprodukciós történelmi filmje, az Üllő vagy kalapács (1972), amely Georgi Dimitrov születésének 90. évfordulója alkalmából készült. Andonov alkotása mégis megkapta az első díjat, sőt a közönség díját is, Katya Paszkaleva pedig a legjobb női alakítás díját. 1973-ban a Kecskeszarvat Dimitrov-díjra jelölték – eredménytelenül. A rendező, Metodi Andonov viszont a következő évben posztumusz részesült ebben az elismerésben. 

A remake 

1994-ben készült el a Kecskeszarv remake-je, ami azért is kuriózum, mert a bolgár filmgyártásban nincs különösebb hagyománya az újra-megfilmesítéseknek. A forgatókönyvet Hajtov ezúttal már nem egyedül, hanem két társszerzővel írta, az egyik a rendező, Nikolaj Volev volt. Az új direktor az eredeti Kecskeszarv bemutatásának évében, 1972-ben kapta meg rendezői diplomáját. 1980-ban készítette első egész estés játékfilmjét, a Hasonmást, amelyet annak idején a magyar mozik is játszottak. Eljutott hozzánk második mozifilmje, az Úr egy napra (1983) is, de utána a többihez már nem volt szerencsénk, pedig a Margarit és Margarita (1989) című filmjét még Oscar-díjra is jelölték. A Kecskeszarv remake-je első látásra három dologban különbözik Andonov alkotásától: színes film, amely az eredetinél erőszakosabb és szexuálisan merészebb. Vannak persze más különbségek is. Az alkotók ezúttal annyira empatikusak voltak a törökökkel, hogy az új változatban Marija már nem bolgár, hanem muszlim lány. Édesanyja tragédiája és apja nevelési módszerei azonban sokkal látványosabb nyomokat hagytak rajta, mint a korábbi változat hősnőjén. 

Már-már úgy viselkedik, mintha szellemi fogyatékos lenne, és ez a megközelítés pszichológiailag tulajdonképpen elfogadható, hiszen ilyen szélsőséges körülmények nyilván komoly lelki deformitást okoznak. A remake-ben nem az erőszakos törökök, hanem a vérfertőzés motívuma váltott ki meghökkenést. Volev egy vad külsejű lányt akart a főszerepre, akit a tizenkilenc éves Elena Petrova személyében talált meg. A művésznővel véletlenül találkozott az utcán. El volt tőle ragadtatva, egyvalami viszont nem tetszett neki: Elena tekintete, amely szerinte olyan volt, mint egy kéjsóvár teremtésé, aki csak a megfelelő partnerre vár, és máris készségesen ledobálja magáról a ruháit. „Egy vad lányt akarok, nem pedig egy kurvát” – közölte a meghökkent leánnyal, ugyanakkor megnyugtatta, hogy rávezeti őt arra, hogyan őrizze meg vonzó vadságát anélkül, hogy kihívónak látszana. Elena Petrova nem sértődött meg a direktor szókimondó szavain, mert később elmondta, hogy nagyon tetszett neki a szerep, és kész volt mindent megtenni érte, pedig a kezdet kezdetén még sok minden homályos volt a számára. Az új Kecskeszarv nem keltett akkora nemzetközi figyelmet, mint az eredeti, számos országban nem is játszották a mozik, inkább retrospektív rendezvényeken vagy a televízióban vetítették, mindazonáltal az 1995-ös bergamói filmfesztiválon Nikolai Volev Ezüst Rózsa-díjat kapott a filmjéért. 

Így látták ők 

„Komor világ a Kecskeszarv világa, Lorca tragédiáinak anarchikus indulatait idézi. Ezek az emberek még a tagolt beszéden innen élnek, artikulátlan üvöltéssel, ütéssel, szúrással, gyújtogatással fejezik ki magukat. A gyilkosságok szinte gépiesek, a tragédiák láncolata előre meghatározott és kikerülhetetlen. Metodi Antonov filmje az erőszak ellen lázad szigorúan szerkesztett képeivel.” 

(K. Zs.: „Kecskeszarv”. In: Magyar Nemzet, 1972. október 5., 4. o.) 

„A hét másik bemutatója, a bolgár filmművészek Kecskeszarv című alkotása igazi nagy dráma lehetőségét hordozza magában. A gyűlöletében megcsontosodott férfi, aki kislányát – anyját a gyermek szeme láttára megerőszakolták és meggyilkolták a betolakodó hódítók – kegyetlennek neveli, gyűlöletre és bosszúra tanítja, de elvakultságával végül a lány önként vállalt pusztulását okozza, antik sorstragédiák hőse lehetne. Történetét ráadásul néhol nagy hatású, megrendítő jelenetekben ismerhetjük meg. Teljes egészében a mű mégis hatástalan marad; dramaturgiai bizonytalanság, rendezői következetlenség, a meg-megdöccenő ritmus teszi helyenként vontatottá, egészében érdektelenné.” 

(Csik István: „Egy siker, két próbálkozás”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. október 7., 9. o.) 

„A török hódoltság idején lejátszódó történetből a rendező nem a szó szoros értelmében vett történelmi filmet készített, inkább a balladás tragédia egyetemes emberi mozzanatait emelte ki. Andonov elkerülte például a kínálkozó szentjohannás analógiákat; hősnőjét egyszerűen lánynak ábrázolja, aki csak addig játssza gondolkodás nélkül az apja által rászabott szerepet, amíg női mivoltára rá nem ébred. A szerelemben nem lesz más, nem gyávul el, csupán visszavonhatatlanul más irányban keresi élete értelmét, s amennyire gondolkodás nélkül állott bosszút anyja megbecstelenítőin, ugyanúgy habozás nélkül vállalja az önkéntes halált apja által megölt szerelme mellett. A lány szerepét alakító Katya Paszkaleva s a rendező jóvoltából ebből a csupa érzelem filmből így aztán tökéletesen hiányzik az érzelgősség.” 

(Szamosi Endre: „Modern ballada”. In: A Hét, 1972. október 20., 11. o.) 

Így láttam én: „A bolgár Onibaba” 

A Kecskeszarvat moziban néztem meg először, évekkel a hazai premier után, szerintem szinte az utolsó pillanatban, mielőtt a forgalmazási joga lejárt volna. Hosszú évek múlva DVD-n láttam újból, és akkor hasított belém a felismerés, hogy Andonov filmje milyen sok hasonlóságot mutat egyik kedvencemmel, a japán Onibabával. Nemcsak arról van szó, hogy mindkettő a középkorban játszódik (a japán film mintegy kétszáz évvel korábban), hanem a lélektani helyzet is hasonló. Andonovnál apa és lánya a hegyek között lel menedéket az erőszak elől, amire maguk is erőszakkal felelnek, míg Sindó Kaneto filmjének két főszereplője, anyós és menye a nádasban rejtőznek el a háború borzalmai elől, és a sebesült szamurájok meggyilkolásából és kifosztásából élnek. A Kecskeszarvban az apa, az Onibabában az anyós próbálja megakadályozni, hogy fiatal társának nőiessége kibontakozhasson, mert az ölésben van rájuk szükség, ezért nem engedhető meg, hogy a női érzelmek elgyengítsék őket. Mindkét film azt sugallja, hogy a természet törvényeivel nem lehet szembeszállni, nem lehet erőszakot tenni senki személyiségén, az egészséges ösztönök minden körülmények között felszínre törnek, s ez mindkét műben tragédiához vezet. 

Noha Karajvant és az anyóst egyaránt az önzés vezérli – fiatal társra van szükségük az öléshez és a túléléshez –, a bolgár pásztor hiszi is, hogy abban a világban férfiként lehet csak élni és túlélni, egy gyönge nő sorsa a megbecstelenítés és a halál. A japán anyóst ellenben a féltékenység is motiválja, amikor mindenáron meg akarja akadályozni menye és a fiatal szamuráj egymásra találását: saját magát sem érzi még öregnek, vágyik a gyengédségre, szeretné ő is megélni a nőiségét (ami még megmaradt belőle), és megpróbálja (természetesen eredménytelenül) magának megszerezni a fiatalembert. Mindkét film a fekete-fehér fényképezés csúcsteljesítményei közé sorolható, és bár mindkettőben az erőszak az egyik fő motívum, az alkotók csak indokolt esetben ábrázolják is azt, inkább éreztetni próbálják folytonos fenyegető jelenlétét. Mindkét filmben egy-egy hatásos jelenet érzékelteti, ahogy a fiatal hősnő ráébred női mivoltára: Marija egy poétikus képsorban meztelenül fürdik meg a hegyi patak vizében, a japán lány pedig szeretőjével meztelenül kergetőzik az éjszakai nádasban, s az epizód az éjszaka hangjaival (és visszhangjaival) kísérteties hangulatú ugyan, mégis a felszabadultságot érzékelteti, a természetes ösztönök féktelen tombolását. A színészi játékra mindkét filmben a visszafogottság és a természetesség jellemző, s a kísérőzene is hozzájárul a művek egyedi és hatásos hangulatának megteremtéséhez. 

Kecskeszarv (Козият рог, 1972) – bolgár történelmi filmdráma. Saját novellájából a forgatókönyvet írta: Nikolaj Hajtov. Operatőr: Dimo Kolarov. Díszlet: Konsztantin Dzsidrov. Jelmez: Vladiszlav Smidt. Zene: Marija Nejkova és Simeon Pironkov. Vágó: Jevgenyija Radeva. Rendező: Metodi Andonov. Főszereplők: Katya Paszkaleva (Marija), Anton Gorcsev (Karajvan), Milen Penev (a pásztor), Todor Kolev (Deli), Kliment Dencsev (Turcsin), Sztefan Mavrodijev (Musztafa), Nevena Andonova (a gyermek Marija). Magyarországi bemutató: 1972. július 6. 

Kecskeszarv (Козият рог, 1994) – bolgár történelmi filmdráma. Nikolaj Hajtov történetéből a forgatókönyvet írta: Marin Damjanov, Nikolaj Hajtov és Nikolaj Volev. Operatőr: Kraszimir Kosztov. Díszlet: Anasztasz Janakjev. Jelmez: Marija Szotirova. Zene: Asszen Avramov. Vágó: Venceszlava Karaneseva. Rendező: Nikolaj Volev. Főszereplők: Elena Petrova (Marija), Alekszandr Morfov (Karajvan), Valentin Ganev (Bejat), Petar Popjordanov (Ahryaninat Halil), Radoszlava Milenova (a gyermek Marija), Alekszander Dojnov (Turcsin). Magyarországi bemutató: 2001. május 26. (A budapesti Örökmozgó „Levelek Szófiából” című bolgár retrospektív összeállításának keretében) 

(A bolgár nevek egy részét megbízható források híján saját kútfőből írtam át magyarra. Az esetleges hibákért ezúton is elnézést kérek.) 

MÉG TÖBB TÖRTÉNELMI FILM! 

Onibaba

Macbeth

A vasálarcos férfi: a történelmi háttér, a regény és a filmek

80 huszár

Agónia

Hús és vér

Tűzzel-vassal