REJTÉLYEK

A huszadik századi világirodalom egyik legkiemelkedőbb írója, a modern regény egyik atyja, a norvég Knut Hamsun (1859–1952) egyik legjelentősebb munkája, a Rejtelmek (1892) tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg magyar nyelven, száz évvel (!) ezelőtt, 1921-ben. A főszereplő, Johan Nagel egyfajta önportré, hiszen a regény egyes motívumai Hamsun saját életéből származnak, és bizonyos értelemben a kötet a szerző lelkének rejtelmeiről (is) szól. Hamsun regénye ihlette Paul Juon (1872–1940) orosz származású svájci zeneszerző Mysteries op. 59 című 1914-es zeneművét, amelyet először 1928-ban adtak elő. A filmváltozatot egy holland képzőművész, Paul de Lussanet rendezte 1978-ban. A főszerepeket a korszak két holland szexszimbóluma, Rutger Hauer és Sylvia Kristel alakította. A forgatási nehézségek ellenére mindketten szerették és nagyra értékelték ezt a munkájukat, amelyről a kritikusok véleménye is általában kedvező volt. A közönség viszont a két főszereplő korábbi imázsa miatt elsősorban felfokozott erotikus tartalomra számított, és ebben az elvárásában csalódnia kellett. A filmet egy napig játszották Magyarországon egy 1979-es holland filmhéten, és hat évvel később egyetlen alkalommal műsorra tűzte a Magyar Televízió is. Johan Kvandal (1919–1999) norvég zeneszerző egyetlen operája, az 1990 és 1993 között írt Mysterier librettója szintén Hamsun regényén alapul.

A történet

A cselekmény 1891-ben játszódik. Egy tengerparti norvég kisvárosba egy különös, jó külsejű férfi érkezik, Johan Nagel. A helyi méltóságok figyelmét felkelti a vagyonosnak látszó úriember, és szívesen látják őt a társaságban, hogy jobban megismerjék. A férfi érdekes történetekkel szórakoztatja őket. Összebarátkozik egy törpével, és szerelemre lobban a hideg szépasszony, Dany Kielland iránt. A nőbe állítólag a helyi pap, Carlsen is szerelmes volt, aki végül öngyilkosságot követett el. Johan teljesen Dany hatása alá kerül, ám a nő mintha csak játszadozna vele: olykor úgy tűnik, mintha számára sem lenne közömbös a férfi, máskor elutasítóan viselkedik vele. Az összezavarodott Johan egy idő után szabadulni akar Dany bűvköréből, és feleségül kéri a kevésbé vonzó külsejű, magányosan élő Martha Gude-ot. A nő igent mond, de másnap meggondolja magát – mint kiderül, Dany hatására. A látomásoktól gyötört, lelkileg és fizikailag is megbetegedett Johan öngyilkos lesz. Ezt követően barátja, a törpe örökre elcsúfítja a szép Danyt…

A szerző

A norvég irodalom legvitatottabb alakja, Knut Hamsun 1859. augusztus 4-én jött világra Lom városában. Eredeti neve: Knud Pedersen, szülei: Tora Olsdatter és Peder Pedersen. Hat testvére született, három idősebb és három fiatalabb. Szegénységben nevelkedett, vándorszabó apjának sosem volt elegendő munkája. Hároméves korában a család északra költözött, Hamarøyba, ahová egy nagybácsi hívta meg őket, hogy a földjét műveljék. Kilencéves korában egy másik nagybácsihoz, Hans Olsenhez került, hogy segítsen neki az általa vezetett postahivatalban. Olsen durván bánt az unokaöccsével, verte és éheztette. Hamsun később ennek a bánásmódnak tulajdonította idegi problémáit. 1874-ben elszökött Olsentől, visszatért Lomba, és mindenféle munkát elvállalt: dolgozott mint eladó, cipészinas, kereskedőinas, útépítő munkás, kőműves és segédtanító. Tizenhét éves korában kezdett írni, cikkei jelentek meg néhány vidéki újságban, és a hétköznapi Pedersen helyett felvette a Hamsun nevet. Támogatót keresett és talált Erasmus Zahl üzletember személyében: róla mintázta regényeinek egyik visszatérő szereplőjét, Macket (Pán: Glahn hadnagy följegyzéseiből, 1894; Álmodók, 1904; Benoni, 1908; Rosa, 1908). Néhány évig Amerikában élt, ahol hamar megtanulta a nyelvet, így ezután angol nyelvű újságokban is publikálhatott. Arról írt, amit a legjobban ismert: a szegény emberek életéről. Az írásból azonban nem tudott megélni, ezért alkalmi munkákat vállalt, volt például kifutófiú és villamoskalauz is. Ekkoriban anarchista politikai nézeteket vallott. Amerikai élményeit a Fra det moderne Amerikas Aandsliv (1889) című művében örökítette meg, amely nem nélkülözte a szatirikus hangokat sem.

Amerikából Koppenhágába tért vissza, és itt látott hozzá fő műve, az Éhség (1890) megírásához. A mindennapi betevőt bolti segédként kereste meg. Miután befejezte a regényt, elvitte Georg Brandes professzorhoz, a nemzetközi irodalmi szaktekintélyhez. A professzor remekműként méltatta Hamsun írását, és lelkesedésében maga keresett előbb egy folyóiratot, majd egy kiadót, hogy megjelentesse. (Akkoriban Európa-szerte bevett szokás volt, hogy az új művek először folytatásos újságregényként jutottak el az olvasókhoz, és fogadtatásuk függvényében jelentek meg könyv formátumban.) Az Éhséget az első modern norvég regényként üdvözölték. Hamsun hitte, hogy az emberi kiteljesedés a földhöz kapcsolódik, így ellenérzéssel viseltetett a modern dolgokkal, tágabb értelemben a civilizációval szemben. Ezt a tematikát képviseli a Pán (1894) és az Áldott anyaföld (1917) című regénye is. Műveinek egyik jellemzője az ún. vándormotívum: a főszereplő gyakran egy idegen, aki általában egy vidéki közösségben jelenik meg, és felbukkanása, beilleszkedése vagy éppen kívül maradása különféle konfliktusok forrása lesz. A Rejtelmek mellett idesorolható a Pán, az Őszi csillagok (1906), a Rosa (1908) és a Csavargók (1927) című regénye is. Hamsun írásaiban visszatérő elem a természeti környezet elragadtatott leírása, a norvég erdők és tengerpartok iránti csodálat, ember és természetes környezetének szinte misztikus kapcsolata. Ezt a szemléletét olyan művei tükrözik, mint például a már többször említett Pán, a Halk húrokat penget a vándor (1909) és az Áldott anyaföld, melyért Hamsun 1920-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ekkoriban már hazáján kívül is ismert, ünnepelt szerzőnek számított, aki gyakran tett kisebb-nagyobb külföldi utazásokat.

Knut Hamsun rajongott a német kultúráért és Németországért, ellenezte viszont a brit imperializmust és a szovjet kommunizmust. Attól tartott, hogy az Egyesült Királyság veszélyezteti Norvégiának a tengereken betöltött szerepét. Németország iránti szimpátiája már az első világháború idején megnyilvánult, és a versailles-i békeszerződések után rokonszenvvel figyelte az egyre erősödő német nacionalizmust. Az 1930-as évektől szóban és írásban is kiállt a nemzetiszocializmus mellett. Miután kirobbant a második világháború, támogatta a német háborús erőfeszítéseket, és találkozott a legmagasabb rangú náci vezetőkkel, így Adolf Hitlerrel és Joseph Goebbelsszel is. Goebbels lelkesen írt a naplójában arról, hogy Hamsunnak a végső német győzelembe vetett hite megrendíthetetlen. Maga Hamsun arról írt, hogy „a németek értünk harcolnak”. Az író egyetértett Norvégia 1940-es náci megszállásával, és támogatta a kollaboráns norvég kormány vezetőjét, Vidkun Quislinget. 1943-ra Hamsun szinte teljesen megsüketült, mégis felkereste Hitlert, hogy személyesen panaszkodjon Josef Terboven norvégiai német helytartóra, és tiltakozzon a norvégokra kiszabott halálbüntetések ellen. Hitler halála után dicsőítő nekrológot írt a náci diktátorról. Hamsunt 1945. június 14-én hazaárulás vádjával őrizetbe vették. Idős kora és kétséges elmeállapota miatt egy kórházba került. 1947-ben kollaborálása miatt bíróság elé állították, és 575 000 norvég korona pénzbüntetésre ítélték, melyet a kormány 325 000 koronára mérsékelt. Hamsun kilencvenkét éves korában, 1952. február 19-én hunyt el Grimstadban. Megítélése mindmáig ellentmondásos. Kimagasló írói tehetsége vitathatatlan, egyes vélemények szerint azonban ez sem jelenthet mentséget dicstelen politikai szerepvállalásáért. Ennek ellenére őt tartják a modern regény egyik atyjának, írói nagyságát olyan szerzők is elismerték, mint Thomas Mann, Hermann Hesse, Franz Kafka, H. G. Wells és Isaac Bashevis Singer.

A regény

A Rejtelmek Hamsun második regénye, amely 1892-ben jelent meg Norvégiában a Gyldendal Norsk Forlag gondozásában. A Verdens Gang norvég bulvárlap 1910. augusztus 4-én tette közzé azt az interjút, amelyben a szerző azt mondta, hogy a könyv Sarpsborgban, Kristiansundban és Koppenhágában íródott, amikor életét az áthelyezések, a szerelmi kapcsolatok és a szegénység jellemezte. A műnek bizonyos önéletrajzi vonatkozásai is vannak. Hamsun, akárcsak hőse, Johan Nagel, egy hajóval érkezett Lillesandba (a regényben: Fillesand), és szobát vett ki egy szállodában. A szomszédban állandóan egy Minutten becenevű férfi zongorázott. Hamsun elárulta a kiadójának, hogy nem kitalált személyről van szó, az illető neve Grøgaard, és valóban Minutten volt a beceneve. Grøgaard állítólag elolvasta a regényt, és halálosan megsértődött azon, ahogyan az író ábrázolta. (A filmben Minutten a törpe, de nem zongorázik.) Ennél a motívumnál persze fontosabbak a regény pszichológiai vonatkozásai: Hamsun úgy hazájában, mint Amerikában megtapasztalta az elidegenedés érzését, amelytől nehéz volt megszabadulnia. A cím igazából a szerző lelkének rejtelmeire utal, ugyanakkor magában a nehezen követhető cselekményben is sok a rejtély, a múltból éppúgy, mint a jelenben. Hamsun beleszőtte a regénybe személyes véleményét honfitársa, Henrik Ibsen, valamint Victor Hugo, Leo Tolsztoj és Guy de Maupassant lélekábrázolásáról, amely szerinte irreális volt. Dosztojevszkij két művét, a Bűn és bűnhődést és A félkegyelműt viszont példának tekintette. Nagelről egyértelműen kiderül, hogy egyetért Friedrich Nietzsche német filozófus elképzeléseivel a „Herrenmensch”-ről (uralkodó ember).

A Rejtelmeket a maga idejében nem fogadták túl jól: különleges, „szétfolyó” szerkezete, a misztikus és abszurd elemek nehezen olvashatóvá tették. Az elmúlt évszázadban jelentősen átértékelődött, számos irodalmár és irodalomkritikus szerint igazából ez Hamsun legjelentősebb műve, amely nagy hatást gyakorolt a huszadik századi modernista irodalomra, megelőlegezte James Joyce-ot és Virginia Woolfot. Lelkes rajongói között olyan hírességeket találunk, mint például Henry Miller és Anna Ahmatova. A Rejtelmek magyar nyelven tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg: 1921-ben Bálint Lajos fordításában, a Kultúra Könyvkiadó és Nyomda R.-T. gondozásában. A mű különös alaphangulatát már az első mondatok is érzékeltetik: „A mult nyár közepetáján egy apró norvég kikötőváros több fölöttébb szokatlan esemény szinhelye volt. Egy idegen tünt fel a városban, bizonyos Nagel nevezetü, – különös és sajátságos charlatan, számos feltünő dolgot müvelt s aztán ugyanolyan hirtelen módon el is tünt. Sőt ennek az embernek egy izben fiatal és titokzatos hölgylátogatója is volt, aki isten tudja, mely okból jött, alig néhány órán át tartózkodott a városban s már is eltávozott. De hát nem ez a kezdete a dolgoknak... A kezdet ez: mikor a gőzös hat óra tájt a kikötőbe futott, a födélzeten két-három utas volt, köztük egy férfi, feltünő sárga ruhában s fehér bársonysapkával. Junius 12-ikének estéje volt, – mert ezen a napon sok ház zászlódiszbe öltözött. Kielland kisasszony eljegyzésének tiszteletére, ami éppen junius 2-ikén volt: A Central szálló portása nyomban a födélzetre sietett s a sárgaruhás ember átadta neki a podgyászát, egyben az egyik hajósnak átadta a jegyét is; azután azonban elkezdett fel-alá járni a fedélzeten, ahelyett, hogy partra szállt volna. Mikor harmadikat csengettek, még a számláját sem fizette ki a hajópincérnek.” Hamsun következő két regényében (Lynge szerkesztő, 1893; Új föld, 1893) visszatérnek a Rejtelmek egyes szereplői.

A rendező

Paul de Lussanet képzőművész és rendező 1940. november 16-án született az észak-hollandiai Larenben. Nagyszüleinél nevelkedett, akik festőművészek voltak. Az Amszterdami Egyetemen közgazdaságtant hallgatott. 1960-ban a szülei belegyeztek abba, hogy Leszbosz szigetén részt vegyen egy rézkarckészítő kurzuson. Abban reménykedtek, hogy Paul ezután visszatér az egyetemre, de tévedtek, mert a fiuk időközben a festészet iránt kezdett érdeklődni. 1961–1962-ben Salzburgban tanult Oskar Kokoschkánál, majd az antwerpeni Királyi Művészeti Akadémián képezte tovább magát. Három évet töltött Párizsban, hogy a francia képzőművészettel ismerkedjen és inspirációkat gyűjtsön. 1964-ben Larenben volt az első kiállítása, a Knipscheer Galériában, ahol női aktjait mutatta be a közönségnek. További kiállításokra került sor például Amszterdamban, Párizsban, Hágában, Londonban, Utrechtben, Brüsszelben és Philadelphiában. Lussanet a figuratív festészet képviselője, műveire az élénk színek használata jellemző. A hetvenes években a filmművészet lehetőségei is foglalkoztatni kezdték, a hetedik művészet terén azonban keveset alkotott. Elképzeléseihez nehezen talált támogatókat, és úgy érezte, filmrendezőként nem élvezheti azt az alkotói szabadságot, mint képzőművészként, ráadásul nehezen jött ki egyes színészekkel is.

Elsőként egy tizenegy perces rövidfilmet forgatott La douceur du village (1970) címmel. 1976-ban – Ate de Jong, Otto Jongerius és Orlow Seunke mellett – az egyik rendezője volt az Alle dagen feest című négy epizódból álló filmnek. Mindegyik epizód Remco Campert egy-egy novelláján alapult, a saját szkeccsének Lussanet volt a forgatókönyvírója is. A kritikusoknak nem igazán tetszett a film, bár a többség azon a véleményen volt, hogy Lussanet epizódja a legjobb. Az 1978-ban bemutatott Rejtélyek után két évvel készült el Lussanet utolsó mozifilmje, a Lieve jongens (1980). Alapjául a művész barátja, Gerard Reve 1973-ban publikált regénye szolgált. Erősen önéletrajzi jellegű műről van szó, melynek főhőse egy korosodó, de még jó külsejű homoszexuális író, aki kétségbeesetten vágyik a fiatal férfiak társaságára és szerelmére, ugyanakkor attól sem riad vissza, hogy partnereit saját érdekében manipulálja. A provokatív jeleneteket sem nélkülöző film után Lussanet visszatért a képzőművészethez. Hollandiában rendszeresen vannak kiállításai, 2006-ban például ismét a szülővárosában mutatta be a munkáit.

Rutger Hauer

A Pastorale 1943 mellett a Rejtélyek az a film, amelyben jelen sorok írójának két holland kultkedvence, Rutger Hauer és Sylvia Kristel játssza a főszerepeket. Rutger Hauer 1944. január 23-án született Breukelenben, Utrecht tartomány egyik kisvárosában. Amszterdamban nevelkedett. Tizenöt éves korában elszökött otthonról, és egy évig a fedélzetet takarította egy teherszállító hajón. Miután hazatért, ideig-óráig többféle munkát is vállalt, dolgozott villanyszerelőként és ácsként, esténként pedig színjátszást tanult. Három év múlva csatlakozott egy amatőr társulathoz, melynek öt évig maradt a tagja. 1968-ban állt először a kamerák elé Harry Kümel Monsieur Hawarden című filmjében, jeleneteit azonban kivágták. Még ugyanabban az évben megkapta egy középkorban játszódó televíziós sorozat, a Floris (1968) címszerepét, mely sztárrá tette Hollandiában. A széria rendezője, Paul Verhoeven nagyon elégedett volt vele, és afféle „apa és fiú”, „mester és tanítványa” kapcsolat alakult ki közöttük, noha a rendező csupán hat évvel volt idősebb a felfedezettjénél. Verhoeven Oscar-díjra is jelölt erotikus drámája, a Török gyümölcs (1973) egyenesen a világhírig repítette Rutgert. Újabb közös munkáikban is remek szerepeket kapott – Forró verejték (1975), Futás az életért (1977), Spetters (1980), Hús és vér (1985) –, bár hol a szakmai, hol a közönségfogadtatás problémásnak bizonyult.

A Verhoeven-filmeknek köszönhetően a színész külföldön is keresetté vált: a Pitypang (1974, Adrian Hoven) című német erotikus filmje a Török gyümölcs egyfajta variációjaként is felfogható. A holland korszakból kiemelkedik az Egy holland Jáva szigetén (1976, Fons Rademakers) című dráma, amelynek cselekménye Indonéziában zajlik a XIX. századi kolonizáció idején, a Hollandia német megszállása idején játszódó Pastorale 1943 (1978, Wim Verstappen) című dráma, amely minisorozatként is elkészült, és persze a Rejtélyek. Hauer már 1975-ben játszott amerikai filmben (A Wilby-összeesküvés, Ralph Nelson), tényleges hollywoodi karrierje azonban csak a nyolcvanas évek elején kezdődött. Első amerikai filmje a Fantom az éjszakában (1981, Bruce Malmuth), amelyben egy Wulfgar nevű veszedelmes terroristát személyesített meg. (A filmről a közeljövőben külön posztban írunk majd.) Karrierjének csúcspontja Ridley Scott kultikus sci-fije, a Szárnyas fejvadász (1982), amelyben a Harrison Ford által üldözött lázadó androidot alakította. Láthattuk Sam Peckinpah Az Osterman-hétvége (1983) című – kissé zavaros – thrillerjében, és Richard Donner középkorban játszódó romantikus kalandfilmjében, a Sólyomasszonyban (1984). Ezt csak azzal a feltétellel vállalta, hogy a pozitív hőst formálhatja meg. Kiváló alakítást nyújtott Az országút fantomja (1986) című thrillerben mint pszichopata autóstoppos, aki brutális gyilkosságokat követ el, ám a gyanút arra a fiatalemberre akarja terelni, aki megúszta a vele való találkozást.

Olasz filmjei közül kiemelkedik Ermanno Olmi drámája, A szent iszákos legendája (1988), amelyben egy szerencsétlen alkoholista férfit játszott, akit halála megakadályoz abban, hogy lerója becsületbeli adósságát a templomnak. A szintén olasz Lina Wertmüller Egy holdfényes éjszakán (1989) című alkotásában egy halálosan beteg férfit alakított olyan jeles színésznők partnereként, mint Nastassja Kinski, Faye Dunaway és Dominique Sanda. Amerikában sajnos viszonylag hamar a másodvonalba került, egyre feledhetőbb produkciókhoz adta nevét, bár olykor egy-egy igényesebb kommerszhez is meghívták: Vak végzet (1989), Éjféli őrjöngés (1991), Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve (1992), Báránybőrben (1993). Az új évezredben Hauer néhány jelentősebb amerikai filmben is felbukkant – Egy veszedelmes elme vallomásai (2002), Sin City – A bűn városa (2005), Batman: Kezdődik! (2005) –, sőt sikeres tévésorozatokban is foglalkoztatták. A színészet mellett aktív környezetvédő volt, és támogatta az AIDS elleni küzdelmet is. Kétszer nősült, első házasságából született lánya, Aysha ugyancsak a színi pályát választotta. Rutger Hauer 2019. július 19-én hunyt el beetsterzwaagi otthonában. (Sylvia Kristel karrierjéről részletesebben írtam a Periféria című erotikus filmdráma kapcsán és ebben az összeállításban is.)

A mellékszereplők

Martha Gude megformálója, Rita Tushingham angol színésznő 1942. március 14-én született Garstonban. A hatvanas évek egyik nagy felfedezettje volt. Már első filmje, az Egy csepp méz (1961, Tony Richardson) filmtörténetet írt annak ellenére, hogy a művet több országban tiltólistára tették. Akkoriban ugyanis nemcsak a homoszexualitás motívuma vagy az egyedülálló anyák középpontba helyezése váltott ki megütközést, hanem Rita és a színes bőrű Paul Danquah csókja is. A film viszonylag hamar eljutott Magyarországra, ahogyan Richard Lester szellemes alkotása, A csábítás trükkje (1965) is, amely Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert. Az öntelt főhős (Ray Brooks) hiába henceg azzal, hogy ismeri a csábítás trükkjét, mert még a szomszéd vidéki lányt (Rita Tushingham) sem tudja meghódítani. Igaz, a riválisa (Donal Donnelly) sem sokkal ügyesebb a csajozás terén… Rita korai filmjei közül említést érdemel A bőrkabátos fiúk (1964, Sidney J. Furie), a Doktor Zsivágó (1965, David Lean), A csapda (1966, Sidney Hayers), a Gyémántok reggelire (1968, Christopher Morahan) és A szoba-konyha (1969, Richard Lester). Igyekezett igényesen válogatni a felkérések között, és inkább rétegfilmeket vállalt, mint tömegeket vonzó bóvlikat. Filmográfiájából feltétlenül figyelemre méltó Az emberi tényező (1975, Edward Dmytryk), a megtörtént bűnügyet feldolgozó A nagy főzés (1977, Mauro Bolognini) és a Nino Manfredi nevével fémjelzett komédia, a Spagetti-ház (1982, Giulio Paradisi). 1992-ben Gyarmathy Líviával (A csalás gyönyöre), 2004-ben Szabó Istvánnal (Csodálatos Júlia) forgatott. Kései filmjei közül kiemelkedik a Szemgolyó (2007, Nicolas Roeg) és A rejtekhely (2007, Pupi Avati). Rita Tushingham kétszer volt férjnél, első házasságából két lánya született.

A törpét alakító, szintén angol David Rappaport (1951–1990) mindössze 119 cm magas volt, amit egy születési rendellenesség (achondroplasia autosomalis) okozott. Gyerekkorában különösen érdekelte a zene, megtanult harmonikázni és dobolni. A hetvenes években pszichológiai diplomát szerzett a Bostoni Egyetemen. 1973-ban kezdett filmezni, első nagyobb mozifilmes szerepét a Rejtélyekben játszotta. Legnagyobb sikerét az Időbanditák (1981, Terry Gilliam) című filmmel érte el, amelyben Randallt, a törpebanda vezérét alakította. Sokszor szerepelt televíziós produkciókban. 1987-ben ő volt a vőfély a brit új hullámos énekesnő, Hazel O'Connor és Kurt Bippert esküvőjén. Rappaport élete utolsó éveiben súlyos depresszióval küzdött. Elvállalta Kivas Fajo szerepét a Star Trek: The Next Generation című tévésorozat egyik 1990-es epizódjában, forgatás közben azonban öngyilkosságot kísérelt meg. A szerepet másik színész vette át. 1990. május 2-án Rappaport mellbe lőtte magát. A főkormányzó szerepét az ismert holland filmrendező, Fons Rademakers (1920–2007) vállalta. Az olasz Vittorio De Sica, valamint a francia Jean Renoir és a holland Joris Ivens asszisztenseként ismerte meg a szakma gyakorlati fogásait. 1958-ban mutatkozott be önálló filmalkotóként. Viszonylag kevés filmet rendezett, szám szerint tizenkettőt, az egyik egy tévéfilm. Szívesen készített adaptációkat. 1971-es alkotása, a Mira konzervatív körökben kisebbfajta botrányt váltott ki. Because of the Cats (Niet voor de poezen, 1973) című filmjében Sylvia Kristel is játszott. Jelentős nemzetközi sikert ért el az Egy holland Jáva szigetén (1976) című drámájával, amelyben Rutger Hauernek adta az egyik fontos szerepet. A Merénylet (1986) című filmjéért Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott. Utolsó alkotása, A rózsakert (1989) cselekményének szálai a második világháború idejére nyúlnak vissza.

A Kammát megszemélyesítő francia Andréa Ferréol 1947. január 6-án született Aix-en-Provence-ban. Párizsban folytatott színi tanulmányokat. 1971-ben kezdett filmezni. Eleinte kisebb szerepeket játszott olyan, Magyarországon is vetített filmekben, mint a Bohózat lőporral (1971, Georges Lautner), A bajhozó (1972, José Giovanni), a Szalad, szalad a külváros (1973, Gérard Pirès) és A Sakál napja (1973, Fred Zinnemann). Nemzetközi hírnevét Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmjével alapozta meg, amelyben a négy férfi bizarr öngyilkosságához asszisztáló molett tanítónőt személyesítette meg. Állítólag később szabadulni próbált ettől az imázsától, a következő évben mégis becsúszott egy újabb botrányfilm, a Pokoli trió (1974, Francis Girod). Több mint öt évtizedes pályafutása során ügyesen egyensúlyozott a kommersz filmek és az igényes művészfilmek között. Előbbi csoportba tartozik például A javíthatatlan (1975, Philippe de Broca), A zsoldoskatona (1976) és a Mondd, hogy mindent megteszel értem (1976) – mindkettőt Pasquale Festa Campanile rendezte –, A kockázat ára (1983, Yves Boisset) és A kíméletlen (1983, Alain Delon), az utóbbiak közé pedig az Utazás a fénybe (1978, Rainer Werner Fassbinder), A bádogdob (1979, Volker Schlöndorff), A karmester (1980, Andrzej Wajda), Az utolsó metró (1980, François Truffaut), a Három fivér (1981, Francesco Rosi), A postakocsi (1982, Ettore Scola), a Mattia Pascal két élete (1985, Mario Monicelli), a Z és két nulla (1985, Peter Greenaway) és a Francesco (1989, Liliana Cavani). A nyolcvanas évek második felétől egyre gyakrabban játszott a televízióban. Újabb mozifilmjeinek többsége már nem keltett akkora figyelmet, mint a fentebb említett művek. 2006-tól viharos kapcsolatban élt Omar Shariffel a férfi 2015-ben bekövetkezett haláláig. Viszonyukról a La Passion dans les yeux (2016) című önéletrajzi könyvében bővebben is írt.

Forgatási érdekességek

A képzőművészként ismertté vált Paul de Lussanet 1976-ban részt vett az Alle dagen feest című szkeccsfilm elkészítésében, amely Matthijs van Heijningen produkciójaként valósult meg. A producernek tetszett Lussanet kisfilmje, és 1,3 millió guldent biztosított számára, hogy egy festői szépségű, egész estés művészfilmet forgasson. A rendező választása a világirodalom egyik legkülönösebb művére, Knut Hamsun Rejtelmek című regényére esett, amelyből egyedül írt forgatókönyvet. Egyik interjújában azt mondta, hogy a főhős, Johan Nagel „két világnézet közé szorult ember: nehézségei vannak a polgári konvenciókkal, de nincs ereje harcolni ellenük”. Nagel nem találja helyét a vidéki kisvárosi világban, zavarodottságát azonban nem tudja szavakba önteni. (A Rejtelmek megjelenése idején Sigmund Freud munkássága még csak kibontakozóban volt, és a pszichológia tudománya általában is még gyerekcipőben járt.) Nagel mentális zavarát fokozzák a tenger hullámai, a ködös tengerpart és a süvítő szél – a film lenyűgöző képi világa Robby Müller operatőr érdeme, aki többek között Wim Wenders és Jim Jarmusch állandó munkatársa volt –, és végzetes hatással van rá Dany és Martha visszautasítása is. Viselkedése is szélsőséges: verejtékben fürödve ébred erotikus álmaiból, vagy éppen ugat, mint egy kutya. A nemzetközi forgalmazhatóság érdekében Van Heijningen egy ismert külföldi színészt szemelt ki Nagel szerepére: a brit Terence Stampet akarta szerződtetni, akivel azonban nem sikerült felvenni a kapcsolatot, ezért másik főszereplő után kellett nézni.

A két főszerepre végül két holland sztárt szerződtettek: Rutger Hauert és Sylvia Kristelt. Mindketten szexszimbólumoknak számítottak: Hauer elsősorban Paul Verhoeven korai filmjei, Kristel pedig mindenekelőtt az Emmanuelle első három része miatt. Ami közös volt bennük, hogy mindketten szabadulni szerettek volna ettől az imázsuktól, mert saját bevallásuk szerint egyáltalán nem szerettek a kamera előtt vetkőzni, bár hangsúlyozták, hogy egy valóban jó szerep kedvéért továbbra is hajlandók ledobálni magukról mindent. Sylvia és Rutger egyébként addigra már nemcsak hírből, hanem személyesen is ismerte egymást. Az NSZK-ban nagy sikert aratott Hauer romantikus kalandfilmsorozata, a Floris, ezért 1975-ben a német tévé megrendelte a második évadot. A rendezői székbe akkor már nem Verhoeven ült, hanem az osztrák Ferry Radax. A szériát anyagi okokból Magyarországon forgatták, magyar színészek is játszottak benne. A munka befejezése után Hauer Ausztrián keresztül utazott haza, és az osztrákoknál találkozott Sylviával. Leültek egy kicsit borozgatni, elbeszélgettek, és kölcsönösen megnyerőnek találták egymást. Mint említettem, a Rejtélyek nem az egyetlen közös filmjük: Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című háborús drámájában is összekerültek. A Rejtélyeket mindketten nagy lehetőségnek tartották ahhoz, hogy maguk mögött hagyják a szexszimbólum imázst, és komoly színészként is elfogadtassák magukat. Ennek érdekében mindketten lemondtak a gázsijukról, és a pénzzel beszálltak a gyártásba.

A film forgatását 1978. április 17-én kezdték meg a Man-szigeten, amely ugyan egyáltalán nem hasonlított a norvég tájakra, mégis tökéletesen passzolt Johan Nagel különös személyiségéhez. Hauer egy csomagokkal megpakolt Fiat kabrióval érkezett Európából a Man-szigetre. Bár útközben meg kellett állnia, hogy találkozzon egy következő lehetséges film rendezőjével, továbbá előbb át kellett kelnie a La Manche csatornán az Egyesült Királyságba, onnan pedig az Ír-tengeren át a Man-szigetre, végül idejében megérkezett. A színész rokonszenvesnek találta a rendezőt, aki szerinte az előkészületi fázisban kifejezetten nyitott volt az ötletekre. Hauer a szerep kedvéért egy hónapig tanult hegedűn játszani, és olyan jól ment neki, hogy valóban az ő játékát hallhatja a néző abban a jelenetben, amikor Dany visszautasítja őt, és a kétségbeesett férfi eljátszik egy melódiát. Rutger szerint egy melankolikus és meglehetősen szomorú darabról volt szó, amelyet Magyarországon hallott először, és nagyon megtetszett neki. Egy interjúban arról beszélt, hogy tudomása szerint a zenemű népszerű volt Magyarországon, mégis betiltották az itteni rádióban, mert állítólag fiatalok tucatjait sarkallta öngyilkosságra. (Seress Rezső Szomorú vasárnap című szerzeményéről van szó.) Sylvia Kristel így emlékezett: „El tudják hinni, hogy Rutger azokkal a hatalmas kezeivel megtanult hegedülni a Rejtélyekben játszott szerepe kedvéért? Nos, megtette… és gyönyörűen játszott.” (A filmben elhangzik Chopin Prelude című zeneművének egy részlete, Händel Lascia ch'io pianga című szerzeményét pedig a Mrs. Stenersent alakító Liesbeth List énekli.)

Ahogy elkezdődött a tényleges forgatás, Rutger véleménye megváltozott a rendezőről. Úgy találta, hogy Lussanet nyitottsága csupán egyfajta színjáték volt, mert igazából nem fogékony az ő szerepértelmezésére, sőt a regény érzelmi mélységeire sem: a külsőségek jobban érdekelték, mint a belső tartalom. Hauer szerint ez a téma leginkább Ingmar Bergmanhoz illett volna, ám a svéd rendező épp akkoriban a Kígyótojás (1977) című filmjének művészi kudarca után egy ideig azt hangoztatta, hogy nem rendez több filmet. Sylvia Kristelt elkísérte a Man-szigetre aktuális barátja, Ian McShane angol színész, akivel Az ötödik muskétás (1979) forgatásán jött össze. McShane soha nem látogatott el a Rejtélyek forgatására, sőt állítólag a szállodai szobájából se nagyon mozdult ki. Sylviával folytatott viszonya meglehetősen viharosan zajlott. Rutger azt állította, hogy partnernője nemegyszer úgy jelent meg a forgatáson, hogy sötét szemüveget viselt és testén ütések nyomai látszottak. A szem alatti sötét foltokat sminkkel el lehetett tüntetni, ráadásul a szerepe szerint Kristel gyakran fátyolt viselt. A testén látható kék foltok voltak az elsődleges okai annak, hogy a filmben csupán egyetlen erotikus fantáziajelenet látható, és azt is elég nehezen tudták leforgatni. Hauer arra gyanakodott, hogy Sylvia akkoriban a kábítószer-élvezetnek is hódolt. Mindazonáltal szerinte Kristel művészileg kitett magáért, ahogy elégedett volt a többi partnerével is. A nehézségek ellenére szerette és nagyra értékelte ezt a filmjét, sőt még a Verhoeven-produkcióknál is érdekesebb színészi feladatnak tartotta. Sylvia véleménye szintén kedvező volt: a Periféria (1976) és az Alice utolsó szökése (1977) mellett a Rejtélyeket nevezte meg mint az egyik legkedvesebb munkáját. (Ennek ellenére a Meztelenül című önéletrajzi könyvében nem említette meg.) Hollandiában jól fogadták a filmet, bár nem ért el kiugró kereskedelmi sikert, és egyike lett a holland filmművészet klasszikusainak. Lussanet emlékei a sztárjairól viszont nem igazán szépek: szerinte Rutger zsarnokként viselkedett, aki társproduceri szerepkörében állandóan beleszólt a rendezésbe, és zűrös magánélete miatt Sylvia sem volt könnyen kezelhető.

Az 1979-es holland filmhét

1979. szeptember 13. és 19. között holland filmhetet rendeztek Budapesten, amely a néhány hónappal korábban Amszterdamban és Utrechtben megtartott Magyar Filmnapok viszonzásaként szerveződött. A holland filmhét bemutatói két helyszínen zajlottak: a Toldi moziban a játékfilmeket, a Horizont (volt Híradó) moziban a rövid- és dokumentumfilmeket tekinthették meg az érdeklődők. A közönség érdeklődése a játékfilmek iránt meglehetősen nagy volt, míg a Horizont mozi programja kevesebb érdeklődőt vonzott. Pedig itt olyan filmcsemegék is láthatók voltak, mint az Oberhausenben díjat nyert Hollandiai jelenetek (1978, Otto Jongerius), Az üveg (1958, Bert Haanstra) vagy az Oscar-díjjal elismert A kis világ (1972, Charles és Martina Huguenot van der Linden). A Toldi moziban a következő játékfilmeket vetítették: Pastorale 1943 (Wim Verstappen), Lopott szeretet (René von Nie), Rejtélyek (Paul de Lussanet), Rembrandt (Jos Stelling), Dr. Vlimmen (Guido Pieters), Egy nemzet vagyunk (Pim de la Parra). A rendezvény utolsó napján a filmkritikusok által legjobbnak tartott filmet tűzték műsorra. A filmhét alkalmából holland küldöttség érkezett Magyarországra, melynek tagja volt Willeke van Ammelrooy színésznő – az Egy nemzet vagyunk női főszereplője –, Fons Rademakers, az Egy holland Jáva szigetén rendezője és a Rejtélyek egyik mellékszereplője, valamint Joop de Vries, a Holland Kulturális Minisztérium filmfőosztályának vezetőhelyettese.

Beszédében De Vries úr többek között ezeket mondta: „Évente maximum tíz filmet készítünk. Terjed az irodalmi művek filmrevitele is. Ilyen például a Rejtélyek, amelyet itt is vetítettek, s amelynek írója a Nobel-díjas Knut Hamsun. A témát, a műfajt illetően nem szólunk bele a filmgyártásba. Ha a költségvetés teljesen fedezi a forgatás költségeit, elkezdhetik. A mozik évente 500 filmet mutatnak be nálunk. Túl vagyunk már az úgynevezett »tévésokkon«. A nézők szeretik a holland filmeket, bár az utóbbi időben a moziba járók átlagéletkora fiatalabb, mint öt-hat évvel korábban.” A holland filmhét magyarországi fogadtatása a szakma részéről is javarészt kedvező volt, és az a vélemény alakult ki, hogy hasznos lenne sűríteni az ilyesfajta kulturális programokat, illetve a legjobb filmeket a széles körű moziforgalmazás számára is érdemes lenne átvenni. Iván Gábor a Filmvilágban (1979/11) megjelent értékelésében így írt: „Erőteljesen kivált a programból a Lopott szeretet (rendezője René van Nie) és a Rejtélyek (Paul de Lussanet). Ez a két mű egymásra sem hasonlít; az első viszont a francia filmek hatását viseli magán, a második pedig teljesen skandináv. […] A Rejtélyek – nyilván az alapanyag, Knut Hamsun regényének kisugárzása – álmokra, vágyakra, »vonzásokra és taszításokra« lecsupaszított filmköltemény, elemzése külön fejezetet érdemelne.” A Rejtélyeket 1985-ben a Magyar Televízió 1-es csatornája is bemutatta Rejtelmek címmel, szinkronizált változatban. A szinkron 1984-ben készült a Pannónia Filmstúdióban. Magyar szöveg: Bari Judit, szinkronrendező: Rehorovszky Béla, fontosabb magyar hangok: Balkay Géza (Rutger Hauer), Udvaros Dorottya (Sylvia Kristel), Fodor Tamás (David Rappaport), Esztergályos Cecília (Rita Tushingham), Moór Marianna (Andréa Ferréol), Szabó Ottó (Kees Brusse) és Csűrös Karola (Liesbeth List).

RÁADÁS

Mint fentebb is írtam, a Rejtélyek két főszereplője a hetvenes évek holland filmművészetének szexszimbóluma volt. Néhány kép segítségével tekintsük át, mivel is szolgáltak rá erre a minősítésre!

SYLVIA KRISTEL

A többféle címmel is ismert nyugatnémet O. unokahúga (1974) még az Emmanuelle előtt készült, afféle pikáns coming-of-age sztori. A férfivá válás küszöbén álló fiatalembert a néhány hónapja elhunyt Ekkehardt Belle alakította. Kristel mellett a másik női főszerepet Tordai Teri domborította, aki mellesleg ebben a filmben merészebb jeleneteket is bevállalt, mint Sylvia

Just Jaeckin vitathatatlan esztétikai érzékkel forgatott erotikus filmje, az Emmanuelle (1974) a műfaj egyik nagy klasszikusává vált. Sylvia két folytatásban is visszatért, sőt a negyedik rész elején is megjelent, hogy átadja a stafétabotot Mia Nygrennek

A lengyel Walerian Borowczyk erotikus drámája, a Periféria (1976) Sylvia kedvenc saját filmje volt, és nagy csalódást okozott neki, hogy a mű a maga idejében megbukott

A holland szépség amerikai karrierje beindítása érdekében a Playboy számára is pózolt. A kollekcióból ez a fotó a személyes kedvencem

RUTGER HAUER

Minden idők legjobb holland filmjének tartják a Török gyümölcs (1973) című drámát, Paul Verhoeven Oscar-díjra is jelölt alkotását. Rutger egy nőcsábász szobrászt alakított, aki beleszeret egy bájos lányba. Olgáról rövidesen kiderül, hogy halálos beteg

A nyugatnémet Pitypang (1974) című erotikus filmben Rutger megint egy lelkiismeretlen Don Juant játszott, aki persze ezúttal is végül szerelembe esik…

Az effajta beállítások egyáltalán nem jellemzők Rutger színészi pályafutására. Mentora, Paul Verhoeven felkérésére vállalta ezt a pár másodperces villantást, amelynek a Forró verejték (1975) című filmben humoros, és nem szexuális töltete van

Megtörtént bűnügyet dolgoz fel Nicolas Roeg Heuréka (1983) című alkotása, melyben a női főszerepet ismét a feleségére, Theresa Russellre bízta. A két férfi főszereplő, Gene Hackman és Rutger Hauer mellett felbukkan az akkoriban még kevésbé ismert Joe Pesci is

ANDRÉA FERRÉOL

A kitűnő francia színésznő, Andréa Ferréol karrierjének első évtizedében az erotika is szerepet játszott. Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmje kedvéért komoly súlyfelesleget szedett fel, és nem mellesleg minden idők egyik legkülönösebb alakítását nyújtotta. A képen látható partnere: Marcello Mastroianni

Botrányokat váltott ki Francis Girod alkotása, a Pokoli trió (1974) is, amely egy megtörtént bűnügy motívumai alapján készült, és a dermesztő realizmust fekete humorral elegyíti

Magyarországon teljesen ismeretlen Bruno Gantillon opusza, az Úrnő és szolga (1977), amelyben Andréának szintén voltak pikáns jelenetei. Egy cselédlányt alakított, aki megörökölte egykori gazdája hatalmas vagyonát. Erre fente fogát az elhunyt öregúr unokaöccse is, ám hősnőnk csak úgy engedi meg a férfinak, hogy a kastélyban maradjon, ha a felsült örökös őt fogja szolgálni…

A homoszexuális német rendező, Rainer Werner Fassbinder Utazás a fénybe (1978) című alkotása Vladimir Nabokov egyik regénye alapján készült, és a harmincas évek Berlinjében játszódik

Rejtélyek (Mysteries, 1978) – holland filmdráma. Knut Hamsun Rejtelmek című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Paul de Lussanet. Operatőr: Robby Müller. Zene: Laurens van Rooyen. Díszlet: Benedict Schillemans, Ray Adams és Alf McCulloch. Jelmez: Yan Tax. Vágó: Jane Sperr. Főszereplők: Rutger Hauer (Johan Nagel), Sylvia Kristel (Dany Kielland), David Rappaport (a törpe), Rita Tushingham (Martha Gude), Andréa Ferréol (Kamma), Kees Brusse (dr. Stenersen), Liesbeth List (Mrs. Stenersen), Fons Rademakers (rendőrfőnök), Marina de Graaf (Sara), Adrian Brine (hoteltulajdonos). Magyarországi bemutató: 1979. szeptember 15. (Budapest, Toldi mozi, Holland Filmhét), 1985. november 2. (MTV 1).

(A fenti posztban Rutger Hauer életrajzához felhasználtam azt a szöveget, amelyet évekkel ezelőtt én írtam róla a Wikipédiára.)

BEST OF FIELD64

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró

Beatrice Cenci

A negyedik férfi

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

MÉG TÖBB RUTGER HAUER!

Forró verejték (18+)

Spetters (18+)

Hús és vér (18+)

MÉG TÖBB SYLVIA KRISTEL!

Bombázók a múlt századból 2/2

Periféria (18+)

A vasálarcos férfi: A történelmi háttér, a regény és a filmek

Lady Chatterley szeretője (18+)

MÉG TÖBB ANDRÉA FERRÉOL!

A Sakál napja

A nagy zabálás (18+)

A bádogdob (18+)

HÚS ÉS VÉR

A XVI. századi Európában játszódó holland–amerikai kalandfilm, a Hús és vér (1985) Paul Verhoeven első rendezése volt egy amerikai filmes cég számára. A forgatókönyv alapjául azok a történetek szolgáltak, amelyeket állandó munkatársa, Gerard Soeteman eredetileg a hatvanas évek végén forgatott középkori témájú tévésorozatukhoz, a Florishoz (1969) írt, de akkor nem használták fel őket. A széria és a tizenhat évvel későbbi mozifilm főszerepét egyaránt Verhoeven felfedezettje és barátja, Rutger Hauer játszotta. A Hús és vér forgatása Spanyolországban zajlott különféle időjárási és szervezési nehézségek közepette. Verhoeven kezéből hamar kicsúszott az irányítás, még az a lehetőség is felmerült, hogy visszalép a rendezéstől vagy leváltják. A nehézségeket fokozta, hogy ezúttal Hauerrel sem tudott harmonikusan együtt dolgozni, és ez az utolsó közös filmjük. A Hús és vér a maga idejében hatalmas bukásnak bizonyult, az elmúlt közel négy évtizedben azonban kultuszfilmmé lépett elő. 

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink görgessenek lejjebb!

SPETTERS

Az 1980-ban bemutatott Spetters a holland Paul Verhoeven életművének legnagyobb vihart kavart darabja, egyben a rendező első olyan mozifilmje, amely nem irodalmi mű alapján készült. A Holland Filmalap csak a forgatókönyv jelentős átdolgozása után volt hajlandó támogatni a produkciót, Verhoeven azonban a támogatás megítélése után mégis az eredeti szkript alapján forgatott. A Spetterst gyakran emlegetik „a holland Szombat esti láz”-ként, ám a John Travolta nevével fémjelzett 1977-es amerikai film főhősével ellentétben a Verhoeven-opusz fiatal szereplői számára nem a diszkó, hanem a motorozás jelenti a kitörés, a „valakivé válás” lehetőségét. Noha a premiert követően a társadalom legkülönbözőbb rétegei fejezték ki tiltakozásukat (például a feministák, a homoszexuálisok, a hívők, a mozgássérültek és a rendőrök), sőt a legradikálisabbak a film betiltását követelték, a Spettersnek csak Hollandiában több mint egymillió nézője volt. A magyar filmszínházak nem mutatták be (ahogyan a rendező többi holland filmjét sem), és 2017 januárjáig nem jelent meg nálunk se VHS-en, se DVD-n, se Blu-Rayen. A hazai közönség az MGM tévécsatornán láthatta először a filmet 2008 nyarán, szinkronizált változatban, de kisebb vágásokkal.

A cselekmény

Az 1970-es évek végén járunk, egy holland városban. Eef, a fiatal szerelő dolgozni indul a motorjával. Eleinte nem tud megfelelő sebességre kapcsolni, mert az apja megy előtte a keskeny úton egy traktorral. Ugyanekkor Eef barátja, Rien is távozik otthonról, előtte azonban fizetéselőlegként pénzt vesz ki apja kávézójának kasszájából. A férfi jó utat kíván a fiának, aki motorjával pillanatokon belül elszáguld. A harmadik fiúnak, Hansnak nincs ilyen szerencséje, mert az ő motorja egyáltalán nem akar beindulni. Végül az apja segít neki, és hátulról megtolja a járművet. A három srác a sikeres motokrosszversenyző, Gerrit Witkamp fogadására megy, melyet a televízió is közvetít. A riporter mint Witkamp legnagyobb rajongóit mutatja be a fiúkat. Rien ezután felkeresi barátnőjét, Mayát, aki egy élelmiszerüzletben dolgozik. Megpróbál egy-két dolgot elemelni, de a lány megtalálja nála. A fiúk Eef műhelyében találkoznak újra, ahol a szerelő megtréfál egy kihívóan viselkedő lányt, aki kitömte a melltartóját, hogy keblei nagyobbaknak tűnjenek. Rien és Eef fogadnak, hogy Eef csukott szemmel is jobb szerelő, mint Hans. A fogadást természetesen Eef nyeri. Hans este a diszkóban is felsül, amikor kissé faragatlan módon megpróbál felcsípni egy lányt. Eef ízelítőt ad diszkótáncosi tudományából, de egy színes bőrű srác ügyesebbnek bizonyul a táncparketten. Útban hazafelé a fiúk autója előtt egy meleg pár szalad át. Az emelkedett hangulatban lévő társaság úgy dönt, hogy megtréfálják őket. Utánuk erednek, s az egyikőjüket sikerül elkapniuk. Az egyik lány rúzsával kifestik a száját. Ezután Rien Mayával együtt megy haza, de nem a saját szobájába viszi a lányt, hanem a szülei ágyába. A távol lévő ősök viszont már ismerik fiuk észjárását: az apa üzenetet hagyott a vekker mellett, hogy Rien ne felejtse el időben hazavinni Mayát. Eef és Hans csak egy építkezésre tudja vinni a barátnőit, ám a szerelmeskedés egyikőjüknek sem jön össze. Eefnek nincs merevedése, Hans barátnője pedig éppen menstruál. Persze sem a fiúk, sem a lányok nem akarnak egymás előtt szégyenkezni, ezért mindkét pár az orgazmus hangjait imitálja, hogy félrevezesse egymást.

Másnap rendezik a motokrosszversenyt, melyre természetesen Rien és Hans is benevezett. Hans motorja azonban most sem indul be. A fiú Eefet hibáztatja, hogy nem jól szerelte meg a járgányt. A szerelő faképnél hagyja a barátját, akinek valahogy mégis sikerül beindítania a motort. Épphogy eléri a rajtot. A versenyben eleinte Rien vezet, de aztán nekimegy egy buckának, és elveszti az előnyét. Mégsem adja fel, sikerül behoznia a hátrányát, és megnyeri a futamot. Hans már korábban kénytelen volt feladni a versenyt, mivel a motorja megint bedöglött. Maga Witkamp gratulál Riennek, aki barátai és a lányok társaságában megy a büfékocsihoz. A büfés lány, a göndör, szőke hajú Fientje érdeklődését azonnal felkelti a győztes, Maya azonban résen van. Amikor bőrruhába öltözött bajkeverők akarnak fizetés nélkül távozni a büfékocsitól, kisebb balhéra kerül sor. Fientje testépítő bátyja, Jaap ugyanis hátulról elkapja a vezér nyakát, Fientje pedig leforrázza a huligán mellkasát, hogy fizetésre bírja a többi vagányt. Azok ugyan megkísérelnék az ellenállást, ám Rien is Fientje pártjára áll. Fientje begyűjti a pénzt a bőrruhás bandától. Rienék is távoznak. A fiúk arról beszélnek, hogy mennyire tetszett nekik Fientje vagánysága, Maya viszont egyáltalán nincs elragadtatva a büfés lánytól. Rient a kávézóban a tiszteletére összesereglett vendégek ünneplik. Eefet otthon a szigorú apja várja, aki szemrehányást tesz a fiának, hogy délelőtt a templomnál motorja dudájának hangjával megszentségtelenítette az Úr napját. Felküldi a srácot a padlásra, ahol megveri. Fientje rövid sétát tesz az esti városban, s az ablakokon át bepillantva nyugodt, békés családi idilleket figyel meg. Utána visszatér a lakókocsijukhoz, amely egy téren parkolt le. Éppen időben érkezik, egy rendőr az engedélyüket kéri. Fientje a maga módján oldja meg a helyzetet, beinvitálja a rendőrt a lakókocsiba. Engedélyről persze már szó sincs. Később a lány azt mondja a bátyjának, hogy unja ezt a vándoréletet, abba akarja hagyni, Jaap azonban nem hiszi, hogy húga valóban le akarna lépni.

Fientje másnap reggel bevásárolni megy. Az élelmiszerbolt pénztáránál Maya ül. Azonnal felismeri őt, ismerősként üdvözli, Maya azonban úgy tesz, mintha még sosem látta volna Fientjét. Természetesen Rien címét sem hajlandó megadni neki. Eef műhelyében a srácok éppen Fientjéről beszélgetnek. Mivel tetszik nekik a lány, úgy döntenek, hogy Fientje azé lesz, akinek a legnagyobb a merev farka. A dolgot ott helyben méréssel döntik el. Rien és Eef arcáról azonban lefagy a mosoly, mert ezt a versenyt kivételesen a mamlasznak tartott Hans nyeri meg. Fientje elmegy a kávézóba, és ott találkozik Riennel. Ajándékot hozott a fiúnak: első találkozásuk emlékére azt a téglát, mellyel előző nap a fiú a segítségére sietett. Később a büfékocsinál Hans, mint a „farokverseny” győztese, megpróbál kikezdeni Fientjével, és randira hívja. A lány azonban elutasítja, mert érzi, hogy a három fiú közül Rienben van a legtöbb fantázia, vele érdemes foglalkozni. Rien és Eef közben jót mulat Hans újabb felsülésén. Megérkezik Maya azzal a hírrel, hogy Henkhof, a tévés producer találkozni akar a srácokkal. A megbeszélésre Fientje is elmegy. A dörzsölt producer műsorajánlatot tesz: a fiúk egy programban szerepelhetnének Witkamppal. A gyakorlatias Fientje a lelkesedés tetőpontján a fizetésről érdeklődik. Kiderül, hogy Henkhof semennyit sem akar fizetni, valószínűleg arra számított, hogy Witkamp lelkes rajongói ingyen és boldogan szerepelnek együtt a bálványukkal. A lány viszont úgy véli, a srácoknak is lesznek költségeik, s erre a célra Henkhof végül hajlandó 2500 guldent fizetni. A fiatalok lelkesedése óriási, Fientjét éltetik. Persze Mayát kivéve, ő tisztában van azzal, hogy a büfés lány valójában rástartolt a fiújára. Fientje tényleg nem éri be annyival, amit addig elért. A távozó Henkhof után hajt, és ráveszi arra, hogy szerezzen japán szponzort Riennek, mert a fiúból nagy bajnok válhat. Az üzlet megpecsételésére a producer magával hívja a lányt.

Rien boldogan újságolja Mayának, hogy létrejött a szponzorszerződés, és ünnepelni hívja a lányt. Maya azonban nem megy vele, mert a kocsiban meglátja Fientjét. A fiú hiába mondja, hogy Fientje támogatása nélkül nem lenne szerződés, a büfés lányt tehát nem lehet kihagyni az ünneplésből, Maya hajthatatlan. Vitatkozni kezdenek, és Rien Maya fejéhez vágja, hogy nem törődik vele, ellentétben Fientjével, aki biztatja, buzdítja és támogatja őt. Végül dühösen otthagyja a barátnőjét, tulajdonképpen szakítanak. Rien egy szép bundát vásárol Fientjének, és sikeres versenyzői jövőjéről ábrándozik, a sok utazásról, melyre természetesen a büfés lányt vinné magával. Az ágyban kötnek ki, ami Fientje igazi terepe. Másnap Rien és Hans együtt mennek motorozni, hogy gyakoroljanak egy kicsit. A sztrádán száguldanak. Az előttük haladó autóból a sofőr váratlanul egy zacskó szemetet dob ki, amit a szél Rien arcába vág. A fiú elveszíti uralmát a járműve felett, és balesetet szenved. Nem hal meg, de többé nem tud lábra állni. Fientje meglátogatja a kórházban. Rien balesete a biztos és szép jövőről szőtt álmainak is véget vetett. Lelke mélyén talán a fiú is tudja ezt, ezért arra kéri a lányt, hogy többé ne jöjjön be hozzá. Hans egy koncertre megy apja fúvós zenekarával, és a kiruccanásra elkíséri az unatkozó Eef is. Az esti szabadtéri előadáson Eef felfigyel két meleg férfira. Titokban követni őket. Az alkalmi pár egy metróépítkezésre megy, ahol Eef szemtanúja lesz annak, amint a fiatalabbik férfi orális szexet folytat idősebb partnerével. Lesben áll, és később megtámadja a fiatal srácot, aki alighanem prostituált, és elszedi tőle a pénzét. Utána visszasiet a térre. Éppen a koncert végére ér vissza. Hansnak fogalma sincs arról, hogy barátja mit művelt, valószínűleg azt se vette észre, amikor egy időre eltűnt.

Rient kiengedik a kórházból, szülei az állomáson várják. Kocsival viszik haza. A fiút a kávézó előtt kisebb tömeg fogadja: ismerősök, rokonok, barátok. Ajándékot is hoztak, egy automata tolószéket, amellyel Rien segítség nélkül is közlekedhet. Fientje ezalatt Eef benzinkútjánál tankol. A fiú kocsikázni hívja, de hamar belecsúsznak egy árokba. A közelben dolgozik Eef apja a traktorral, s a férfi menti ki a bajba jutottakat. Nem rejti véka alá a véleményét Fientjéről, szemrebbenés nélkül lekurvázza. A temperamentumos lány ezt persze nem hagyná annyiban, Eef azonban szerencsére le tudja állítani. Azt mondja neki a kocsiban, hogy el akar menni ebből a városból, egyenesen Kanadába. Fientje szájhősnek véli, ám amikor Eef meglobogtatja előtte a pénzét, a büfés lány rögtön tudja, hogy talán mégis érdemes egy kicsit foglalkoznia a szerelővel. Rien Hansnak adja a japánoktól kapott motort, és sok szerencsét kíván a barátjának ahhoz, hogy bajnok legyen. Hans azonnal el is megy motorozni, és találkozik Fientjével. A lány éppen a szemetet hozta ki erre a félreeső helyre. Hans csak kíváncsiságból nézi meg az egyik kidobott üres dobozt, és meglepődve látja, hogy egy kutyakonzerv az. Bármilyen mamlasznak is tűnik, egyáltalán nem hülye, rögtön leesik neki, hogy mivel Fientjének nincsen kutyája, a konzervből valójában a büfé specialitásai készülnek. A lány nem izgatja magát a dolog miatt, szerinte senkinek nem lesz semmi baja ettől, az ő csóró amerikai nénje például évek óta kutyakonzerveken él. Mindazonáltal úgy érzi, érdemes több vasat is a tűzben tartania, ezért úgy tesz, mintha elromlott volna a kocsija, és megkéri Hansot, vontassa haza. Beinvitálja a lakókocsiba, ahol már Eef várja. A szerelő komolyan beszélt korábban, hiszen ez alkalommal már a Kanadába szóló két repülőjegyet is magával hozta, és persze újra meglobogtatja a pénzét. Hamarosan elmegy, szólítják az „üzleti ügyek”. Hans marad, és végre kiböki, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy tetszik neki a lány. Magabiztosan állítja, hogy belőle is lehet olyan bajnok, mint Rienből. Fientje számára nem jelent különösebb áldozatot, hogy Hansszal is lefeküdjön.

Rien az utcákat rója a tolókocsijával, és csak ingerült lesz attól, hogy mindenhol szánakozó pillantásokat vetnek rá. Kíváncsiságból megáll egy kisebb csoportnál: egy pap éppen a hitről prédikál az egybegyűlteknek. Maya is a nézők között van. Rien gúnyos megjegyzéseket tesz a papra, aki viszont meghívja őt a gyülekezetbe, mert azt mondja, Isten segíteni fog rajta. Maya és Rien ezután beszélgetnek egy kicsit. A fiú azt mondja, egyáltalán nem hisz abban, hogy valaha még járni fog. Beesteledik. Eef az utcákon újabb áldozatra vadászik. Megismerkedik egy kutyás öregúrral, és rövid beszélgetés után nyilvánvaló lesz, hogy a fiatalember megtalálta, akit keresett. A liftben támad rá a férfira, és azzal fenyegeti, hogy ha nem ad neki azonnal 500 guldent, elmondja a feleségének, hogy homoszexuális. A megzsarolt férfi néhány perc múlva hozza is a pénzt, hiszen Eef addig a kutyáját sem adta neki vissza. A bűnt azonban hamar követi a bűnhődés. Eef a pénzét számolgatja az aluljáróban, mikor észreveszi, hogy valaki ugyanonnan figyeli, ahol pár napja még ő állt, amikor a meleg párt követte. Menekülni akar, de csapdába került. Csak a metróépítkezés felé tud szaladni, nyomában a négytagú bandával. Majdnem ugyanott kapják el, ahol nemrég szemtanúja volt az alkalmi pár együttlétének. Támadói egy hatalmas kábeltartó hengerre fektetik, lerángatják a nadrágját, és egymás után megerőszakolják. Utána magára hagyják. Egyikőjük néhány perc múlva visszajön. Jaap az, Fientje bátyja. Azt mondja, szerinte Eef valójában élvezte az erőszakot. Régóta figyelte őt a bandájával. Nem azért kapták el, mert kirabolt másokat, hanem mert úgy gondolták, Eef valójában közülük való. Jaap szerint ideje, hogy a szerelő is felvállalja végre a valódi identitását, de legfőképp hagyja békén a húgát, mert Fientje különbet érdemel egy homokosnál.

Hans azt hiszi, élete nagy lehetőségét kapta meg azzal, hogy Witkamppal roboghat a gyakorlópályán, ahová Fientje is elkísérte. Ám hiába van a fiúnak immár japán motorja, azzal is éppoly ügyetlen, mint korábban. Arról viszont sejtelme sincs, hogy Henkhof filmre veszi a szerencsétlenkedéseit, hogy aztán majd felhasználja ezeket a képsorokat Witkamp következő műsorában. Fientje azonban szem- és fültanúja, amint a közvetítőkocsiban Henkhof és Witkamp a visszanézett felvételeken mulatnak. Dühösen távozik, úgy tűnik, Hansszal rossz lóra tett: a fiúból sosem lesz sikeres motorversenyző. Az otthonául szolgáló lakókocsiban ott találja Eefet. Most már egyértelműen kijelenti, hogy hajlandó a fiúval Kanadába menni, Eef azonban szótlanul elmegy. Jaap világosítja fel a húgát, és elmondja neki, hogy a haverjaival megerőszakolta Eefet, aki élvezte a dolgot, hiszen valójában meleg. Minderre Fientje csupán annyival reagál, hogy neki bizony nincs szerencséje a fiúkkal. Eef közben hazamegy, és otthon bevallja az apjának, hogy homoszexuális. Valósággal kiprovokálja, hogy a férfi megverje, és ez meg is történik. Rien végül Mayával együtt elmegy a gyülekezetbe. Nem akar a pap elé menni, de a lány odatolja. A férfi Rien fejére teszi a kezét, és hangosan fohászkodni kezd. Szavainak hatására Rien mintha kezdene felemelkedni a székből, már-már lábra áll, de aztán visszazuhan. Maya vigasztalja, hogy ne adja fel, ez még csak az első próbálkozás volt, Rien azonban kijelenti, hogy nem jön többet.

A másnapi versenyen Witkamp ismét győzedelmeskedik. Hans a büfékocsihoz megy, és megkérdezi Fientjét, miért akar elmenni a városból, mi lesz kettőjükkel. A lány azt feleli, hogy nekik nincs közös jövőjük, Hansnak nincs semmije, amire alapozni lehetne. A fiú fogadkozik, hogy ez hamarosan megváltozik. A kávézóban nagy tömeg gyűlik össze, hogy Witkamp győzelmét ünnepeljék. Természetesen a bajnok is megjelenik a feleségével. Rien nincs az ünneplők között. Tolókocsijával a sztrádához kerekezik, és egy közeledő teherautó elé hajt. A kávézóban ezalatt egyre emelkedettebbé válik a hangulat, hiszen egy táviratban maga a királynő is üdvözletét küldi Witkampnak. Következik az est egyik fénypontja, a tévéműsor. A jelenlévők kitűnően mulatnak Hans ügyetlenkedésein, aminek a fiú egyáltalán nem örül. Megkísérli kikapcsolni a készüléket. Az ezzel kapcsolatos szóváltás tömegverekedésbe torkollik, amelyben a jól ismert bőrruhás bajkeverők járnak az élen. Mindent, ami szétverhető és összetörhető, tönkretesznek, egyikőjük még Witkamp feleségéről is letépi a blúzt. A kávézó tulajdonosa a rendőröket hívja. Mire azok megérkeznek, a bajkeverők felszívódnak. Hamarosan még egy kocsi érkezik, Rien halálhírét hozzák. Másnap Hans Fientjével együtt megy el megnézni a szétvert kávézót, ami eladó. Az élelmes lány rögtön tudja, hogyan tovább. Hansnak el kéne adnia a japán motort, hogy legyen pénzük, és ötletei is vannak, hogy a helyreállítás után milyen legyen a kávézó. Fientje ábrándjai a biztos jövőről végre konkrét formát kezdenek ölteni. Már nem akar a bátyjával továbbállni. A távozó Jaap megpróbál társat találni maga mellé: a benzinkútnál Eefet hívja, hogy tartson vele. A szerelő azonban nemet mond, szerinte képes lesz megváltoztatni az apját, hogy elfogadja őt olyannak, amilyen.

Címmagyarázat

A ma már elavultnak mondható szlengkifejezés, a spetters többjelentésű szó a holland nyelvben. Elsősorban előnyös külsejű, szexuálisan vonzó fiatalok megnevezésére használták, de homályos utalás az ejakulációra is. Jelenthet még fröccsenést, ami célzás a srácok motorjainak kerekei alól felfröccsenő sárra, továbbá Fientje munkájára, a krumplisütésre is, amely az étolaj fröccsenésével jár együtt. A film forgatásának időszakában népszerű kereskedelmi termék volt a Spetters nevű olajspray. Verhoeven valamilyen formában a szó mindegyik jelentésére utal. A címet egyébként egyetlen olyan országban sem fordították le, ahol a filmet bemutatták, legfeljebb csak alcímmel látták el.

A forgatókönyv

Paul Verhoeven és holland alkotásainak állandó forgatókönyvírója, Gerard Soeteman első négy közös mozifilmjüket – Az üzlet az üzlet (1971), Török gyümölcs (1973), Forró verejték (1975), Futás az életért (1977) – Rob Houwer közreműködésével valósították meg. A producerrel való együttműködés nem volt harmonikus, művészi és anyagi kérdésekben állandóan vitákba bonyolódtak, melyek miatt Verhoeven és Soeteman gyakran kényszerültek kompromisszumokra, különösen a Forró verejték esetében. Mivel mind a négy film jelentős kereskedelmi sikert aratott, és kritikai fogadtatásuk is általában kedvező volt, Houwernek meggyőződésévé vált, hogy akaratát ezután is szigorúan érvényesítenie kell, hogy a sikersorozat folytatódjék. Bejelentette az új projektet, amely Erfolg címen futott. Az alkotópárosnál viszont betelt a pohár, és úgy gondolták, amennyiben Houwer komolyan azt hiszi, hogy a négy film sikere igazából az ő érdeme, akkor rájuk semmi szükség, ők lelépnek. A Futás az életért külföldi sikere és Golden Globe-jelölése után ugyanis Hollywood intenzíven érdeklődni kezdett a holland rendező iránt. Igen ám, de az általa benyújtott szkripteket mindegyik nagy amerikai stúdió elutasította, mert úgy az erőszak, mint a szexualitás terén túl merésznek találták mindegyiket. Verhoeven ekkor úgy döntött, hogy ötödik játékfilmje nem regényadaptáció lesz, mint a korábbiak, hanem Soetemannal közösen írt saját történetét filmesíti meg. A szkript eredetileg a Haverok címet viselte, melyet később Verhoeven feleségének javaslatára változtattak meg a vagányabbul hangzó, sokjelentésű Spettersre. Soeteman utólag elárulta az újságíróknak, hogy a történet kiindulópontja egy olyan tragédia volt, amely közvetlen környezetében játszódott le: az egyik kollégája motorbalesetben elveszítette a fiát. E motívum köré építették fel a cselekményt, és dolgozták ki a figurákat. Egyikőjük ötlete mozgásba hozta a másik fantáziáját, és fordítva. Így például Verhoeven hozta a keresztény szekta ötletét, és Soeteman dobta be a homoszexualitás motívumát.

Soeteman modern meseként képzelte el a filmet: három lovag verseng egyazon hölgy kegyeiért, csak éppen nem lovuk van, hanem motorjuk. Verhoeven később azt nyilatkozta, hogy a Spettersszel tulajdonképpen a Futás az életért ellenpólusát akarta megalkotni: a jelen realista és tabuktól mentes ábrázolását szembeállítani a második világháború idején játszódó sikerfilmje kalandos-romantikus világképével. A két film szereplőinek társadalmi-szociális háttere is merőben eltérő: a Futás az életért főhősei jómódú családok iskolázott gyermekei, a Spetters főszereplői viszont munkásszármazású, nem különösebben képzett fiatalok. A női főszereplő, Fientje – akárcsak korábban Keetje a Forró verejtékben – saját egzisztenciális-társadalmi felemelkedése érdekében kezdeményez szexuális kapcsolatot a fiúkkal. Eleinte Rienben látja az életben való előrejutás zálogát. A fiú balesete után Eefet tünteti ki figyelmével, akinek sok pénze van, bár Fientje nem tudja – és nem is igazán érdekli –, hogy honnan. Miután kiderül, hogy Eef homoszexuális, Hans lesz a befutó, aki kezdetben a legesélytelenebbnek látszott. A fiatalok példaképéül szolgáló motorversenyzőt, Gerrit Witkampot az alkotók egy holland motokrosszbajnokról, Gerrit Wolsinkről mintázták. Miután elkészültek a szkripttel, Soeteman és Verhoeven új producert kerestek. Joop van den Ende személyében találták meg a lehetséges új partnert. Ende volt ugyanis az egyetlen olyan holland producer Houwer mellett, aki biztosítani tudta az alkotópáros elképzeléseinek megvalósításához szükséges pénzt, viszont inkább televíziós, és nem mozifilmes tapasztalatokkal rendelkezett. A Spetters elkészítése érdekében Ende, Verhoeven és Soeteman megalapította a VSE Films nevű céget. (Bizonyos források ugyanakkor úgy tudják, már a Voorbij, voorbij című 1979-es Verhoeven-tévéfilm is a VSE égisze alatt készült.) A sértett Houwer nagy bukást jósolt a triónak, akik egy kiugróan sikeres produkcióval akartak rácáfolni erre. 

Az alkotók megkísérelték megszerezni a Holland Filmalap (Stichting Productiefonds voor Nederlandse Films) anyagi támogatását, ezért benyújtották a Spetters forgatókönyvét elbírálásra. Ez a szervezet évente több száz szinopszissal, filmvázlattal, forgatókönyvvel foglalkozik, hogy kiválassza a támogatásra érdemeseket. A bírálóbizottság 1978-ban hat főből állt. Hárman – köztük az elnöki tisztséget betöltő Anton Koolhaas író – az Alap munkatársai voltak, hárman pedig a filmvilágból érkezett szakemberek. A benyújtott szkriptről az a vélemény alakult ki, hogy valószerűtlen, közhelyes, vulgáris és túlságosan kommersz. Ugyanakkor a bizottság tagjai tisztában voltak az alkotók előéletével, addigi filmjeik szakmai és közönségsikerével, ezért arra az álláspontra jutottak, hogy nem utasítják el végleg a projektet, hanem felveszik a kapcsolatot a művészekkel, hogy kompromisszumos megegyezésre jussanak. Az egyeztető megbeszélések igen parázs hangnemben zajlottak, hiszen Verhoeven és a Filmalap között korábban sem volt túl jó a viszony. Koolhaas ugyanis a Forró verejték láttán kijelentette, hogy halálbüntetést érdemelnének az Alap azon munkatársai, akik támogatást szavaztak meg ehhez a filmhez. Amikor a Spetters vitája közben a művészek felemlegették neki a korábbi Verhoeven-produkciók jelentős kereskedelmi sikerét, Koolhaas cinikusan megkérdezte: „Akkor most minek a támogatás?”

A maga részéről Soeteman azon a véleményen volt, hogy egy hatalmas lófallosz az egész okvetetlenkedő bizottság alfelébe, de amíg a végleges döntés függőben volt, addig ezt a véleményét nem hangoztatta. Koolhaas viszont nem viselkedett diplomatikusan, hiszen Fientje jelleméről szólva kijelentette, hogy „ez a nő csak egy ócska kurva!”, maga a forgatókönyv pedig „egy nagy rakás szar”. Joop van den Ende igyekezett megőrizni a hidegvérét, és kezdetben nem szólt bele a szakmai vitába, de Koolhaas minősíthetetlen szavai hallatán felugrott, és ráordított a hivatalnokra: „Hogy merészel ilyen hangon beszélni ezekkel az emberekkel, akik már eddig is olyan sokat tettek a holland filmművészetért?” Szavai nyomatékául ököllel verte Koolhaas asztalát. Az író szó szerint meghátrált. Verhoevennek könny szökött a szemébe a meghatottságtól, amikor látta, hogy új producerük tigrisként harcol a projektért. Koolhaas végül abban állapodott meg az alkotókkal, hogy a bírálóbizottság kifogásainak figyelembevételével átírják a forgatókönyvet, és egy módosított változatot adnak be. Az átdolgozott verziót a következő megbeszélésen a bírálóbizottság tagjai többséggel elfogadták, és kamatmentes kölcsönt adtak a művészeknek a forgatáshoz. Képzeljük el a döntnökök arcát, amikor megnézték a kész filmet, és rádöbbentek arra, hogy Verhoeven nem a módosított szkript, hanem az eredeti alapján forgatott! Mélységesen felháborodtak, és csalást emlegettek, Verhoeven azonban cinikus szellemességgel így reagált: „Szerelemben, háborúban és filmkészítésben minden eszköz megengedett.”

A színészek

A Rient alakító Hans van Tongeren (1955–1982) eredeti neve: Johannes Adrianus Maria van Tongeren. A holland filmművészet egyik nagy reményekre jogosító tehetségeként jegyezték. 1982-ben Randal Kleiser (a Grease és A kék lagúna alkotója) Hollywoodba szerződtette a Nyári szeretők című romantikus komédiájának egyik kisebb szerepére Daryl Hannah és Peter Gallagher partnereként. Hazájában játszott még a De smaak van water (1982) című drámában, melyet Konrád György egyik regénye ihletett, valamint két televíziós produkcióban: a Het oponthoud (1982) című rövidfilmben és a Pim (1983) című sorozatban, melyet halála után mutattak be. Állítólag komoly depresszióval küzdött, elmegyógyintézetben is kezelték, mert túlságosan azonosult Rien figurájával. Szerződtették a Van de koele meren des doods című filmhez is, amelyben szerepe szerint ismét öngyilkosságot kellett volna elkövetnie. Ezt végül a valóságban tette meg 1982. augusztus 25-én, egyes források szerint hasonló módon, mint Rien a Spettersben. Renée Soutendijk (Fientje) eredetileg tornásznak készült, sporteredményeinek köszönhetően még tinédzserként felmerült annak lehetősége, hogy Hollandiát képviselje az olimpián. 1978-ban forgatta első filmjét, a Pastorale 1943-at, amelyben Rutger Hauer és Maarten Spanjer is játszott. Verhoeven kitűnő lélektani thrillerjének, A negyedik férfinek (1983) köszönhetően lett nemzetközi hírű színésznő: egy titokzatos nőt formált meg, egy olyasfajta rejtélyes figurát, amilyet később Sharon Stone játszott az Elemi ösztönben (1992). Soutendijk A gyilkosok köztünk vannak (1989) című filmjét részben Magyarországon forgatta. Az Eefet alakító Toon Agterberg eredeti neve: Antonius Gerardus Maria Agterberg. Bár a nyolcvanas években több fontos szerepet is játszott Magyarországon nem igazán ismert filmekben, a kilencvenes évek közepén felhagyott a filmezéssel. Érdeklődése a képzőművészet felé fordult, fából készít szobrokat és berendezési tárgyakat. 

Maarten Spanjer (Hans) filmkarrierje 1976-ban kezdődött egy Maupassant-ról szóló tévésorozattal. Kisebb szerepet játszott Verhoeven Voorbij, voorbij (1979) című tévéfilmjében, és az abban nyújtott teljesítménye alapján kapta meg Hans szerepét a Spettersben. Országos népszerűségét a Taxi című reality tévéműsornak köszönhette, melyben 1993-tól négy évadon át szerepelt. Egy taxist játszott, aki beszédbe elegyedik az utasaival. Ezeket a baráti hangvételű, bizalmas beszélgetéseket egy rejtett kamera felvette, de csak azokat mutatták be, melyek sugárzásához a beszélgetőtársak végül engedélyt adtak. Spanjernek azért kellett kiszállnia a szériából, mert az arca túlságosan közismertté vált, és újabb utasai közül sokan már az első pillanatban felismerték. Többen is megpróbáltak a helyébe lépni, ám egyik utódja sem lett annyira népszerű, mint ő. Hazájában íróként is nevet szerzett magának. A Mayát játszó indiai származású Marianne Boyer (1954–2013) népes családból származott, nyolcan voltak testvérek. Tizennégy éves korában kezdődött színészi karrierje, mely alapvetően a színház világában bontakozott ki, hiszen a Spettersen kívül csupán egy 2007-es filmben forgatott még. 2001-ben írónőként mutatkozott be hazája közönségének, ekkor már a Marian Boyer nevet használta. Írásait a szakma és az olvasóközönség egyaránt elismeréssel fogadta. Rákban halt meg. A homoszexuális Jaapot megformáló Peter Tuinman – akárcsak a filmbeli nővérét alakító Renée Soutendijk – ígéretes sportolói karrier előtt állt, de szívbetegsége miatt szakítania kellett a versenysporttal. Szociológiát és közgazdaságtant tanult. Hamar ráunt mindkettőre, és előbb elment teherautó-sofőrnek, később csaposnak, majd lemezlovasnak. Érdekelte a színjátszás is, mellyel egyik tanára javaslatára kezdett intenzívebben foglalkozni. 1975-ben forgatta első filmjét. Évekig tévésorozatokban játszott, a Spetters volt az első mozifilmje, amely Hollandiában egy csapásra ismertté tette.

A Gerrit Witkampet megformáló Rutger Hauer volt Verhoeven televíziós kalandfilmsorozata, a Floris címszereplője és világsikerű holland filmjeinek fontos szereplője. A Hús és vér (1985) forgatásán azonban komoly feszültségek támadtak közöttük, mivel Hauer nem akarta Verhoeven elképzelései szerint játszani a szerepét. A direktor két évtizedes hollywoodi tartózkodása után forgatott első holland filmjébe, a Fekete könyvbe (2006) is meghívta, Rutger viszont a régi konfliktus miatt nemet mondott. Jeroen Krabbé művészcsaládból származik: apja és nagyapja ismert holland festőművészek voltak. Nem csoda, hogy Jeroen is korán érdeklődni kezdett a művészek iránt, ámbár nem annyira a festészet, inkább a színjátszás vonzotta. 1963-ban forgatta első filmjét. Verhoeven nagyszabású háborús drámája, az 1977-es Futás az életért hozta meg számára a hazai népszerűséget. Nemzetközi hírnevét egy másik Verhoeven-film, A negyedik férfi (1983) főszerepe alapozta meg. Ezt követően olyan világsikerű filmekben játszott fontos karakterszerepeket, mint például a Nincs kegyelem (1986), a Halálos rémületben (1987), A szökevény (1993) vagy az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004). Az Eef apját alakító Hans Veerman játszott Verhoeven következő két filmjében (A negyedik férfi; Hús és vér) is. Az idős homoszexuálist megformáló Ben Aerdent (1910–1988) főleg a televízió foglalkoztatta. Öt évvel korábban parányi szerepet játszott a Forró verejtékben (1975), de a nevét nem tüntették fel a stáblistán. A Spetters volt az utolsó mozifilmje.

Forgatási érdekességek

* A Spetterst Rotterdamban és Maassluisban forgatták. Jómagam nem emlékszem arra, hogy a filmben megnevezték volna a pontos helyszínt, és a legtöbb on-line oldal csupán „egy holland kisváros”-ként említi a cselekmény színterét. Mindazonáltal az olasz Wikipédia szerint Rotterdam külső részéről van szó, egy holland weboldal szerint viszont Maassluisban játszódnak az események.

* A motorverseny jelenete hommage a Ben-Hur (1959) híres szekérversenyének. Verhoeven a versenyzők felsorakoztatásával és a verseny során előforduló különböző balesetekkel egyaránt William Wyler klasszikus szuperprodukciójára utal.

* Eef megerőszakolásának jelenetét nem díszletek között, hanem egy építés alatt álló igazi metróalagútban vették fel. A biztonsági őröket el kellett csalni a helyszínről, hogy leforgathassák ezt a különösen szélsőséges képsort.

* Rien halálának jelenetét Verhoeven eredetileg sokkal durvábban akarta leforgatni. Mutatta volna azt is, ahogy a helyszínre kiérkező mentősök eltávolítják az áldozat testrészeit a tragédiát okozó kamion kerekeiről. A stábtagok tiltakozása miatt a direktor végül lemondott erről a képsorról.

* A film zeneanyagában az 1970-es évek néhány népszerű popslágere is felcsendül. Így például a svéd ABBA együttestől az Eagle és a Chiquitita, a korszak egyik legsikeresebb holland együttesétől, a Luv' női triótól a Trojan Horse, illetve a Blondie-tól a Heart of Glass.

A szimbólumok

A Spettersben Verhoeven gyakran él azzal a lehetőséggel, hogy képi utalásokkal, szimbólumokkal is kihangsúlyozza a szereplők fontosabb jellemvonásait, egymáshoz fűződő viszonyukat. A nyitó képsor például jelképes ábrázolása a három főszereplő és apjuk kapcsolatának. Eef a motorjával a keskeny úton apja traktorja mögé kényszerül, melyet hiába próbál megkerülni. Mindez utalás arra, hogy a robusztus apa a mindennapi életben jelképesen is a fia fölé magasodik, aki mindig megpróbál kitörni ebből az alárendelt szerepből. Rien szülei elnézően viselkednek gyermekükkel szemben, a fiú szabadságot élvez a szülői házban, és talán nem véletlen, hogy a kitörni vágyást és a függetlenséget egyaránt jelképező motorozásban ő a legjobb. Hans örökösen lerobbanó motorját a fiú édesapja tolja be a kezdő képsorokban, ami pontosan jelzi kettőjük viszonyát: Hans az a srác, akit a szülők „tolnak előre” és támogatnak, önállóan jószerivel csak csetlik-botlik. A három fiú jellemére öltözékük színe is utal. Rient a leggyakrabban fehérben láthatjuk. Olyan, mint egy középkori lovag, akinek motorosruhája a páncélt, motorja pedig a lovat helyettesíti. Lovagias viselkedésére példa az a jelenet, amikor Fientje védelmére kel az agresszív vagányokkal szemben. Riennel szemben Eef külseje a fiú „ördögi”, sötét énjét szimbolizálja, elsősorban sötét hajával és fekete öltözékével, melyen a piros csíkok ambivalens szexualitásának jelképei. Hans sárga motorosruhája viszont a srác kissé együgyű viselkedésének képi szimbóluma.

A szexualitásnak, a meztelenségnek szintén van mögöttes jelentéstartalma. Erre példa a film egyik legprovokatívabb jelenete, a péniszmérési epizód. Az emberiség kultúrtörténetében a hímvessző többnyire a férfiasság, a hatalom és az erő szimbóluma. Azzal, hogy ezt a versenyt nem a vezéregyéniségnek számító Rien, hanem Hans nyeri meg, Verhoeven a cselekmény később bekövetkező fordulatait és végkifejletét előlegezi meg, hiszen a Spetters három főszereplője közül egyértelműen Hans az, akinek az élete a film végére a legszerencsésebbnek mondható fordulatot veszi. Eef megerőszakolása ugyanott játszódik le, ahol korábban a szerelő megleste a meleg pár alkalmi együttlétét, majd kirabolta egyiküket. Ezzel a megoldással a rendező nemcsak a bűn és bűnhődés kapcsolatát hangsúlyozza, hanem azt is érzékelteti, hogy az erőszak ingoványos talaján az elkövető is bármikor áldozattá válhat. Verhoevent homofóbiával is megvádolták a Spetters miatt, ám ez a vád sem állja meg a helyét. Igaz, hogy a film elején, a megalázott nőies homoszexuális férfi jelenetével Verhoeven látszólag a melegekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősített rá, valójában azonban sokkal heterogénebbnek látja és láttatja ezt a szexuális kisebbséget: az erőszaktevő banda például külsőre is férfias férfiakból áll, Eef személyében pedig a három főszereplő közül a legférfiasabb figura válik homoszexuálissá. A másságával való szembenézés adja meg a szükséges lelkierőt Eefnek ahhoz, hogy elfogadja önmagát, és szembe merjen szállni konzervatív és erőszakos apjával, hogy – hosszabb távon – egyenrangúvá válhasson vele. Összességében elmondhatjuk, hogy Verhoeven nem foglal állást sem a homoszexualitás ellen, sem mellette: olyan élethelyzetnek ábrázolja, mellyel az érintettnek és környezetének egyaránt szembesülnie kell, ami garantáltan nem lesz konfliktusmentes, de mindenképpen elkerülhetetlen. 

A fogadtatás

Több holland kritikus Verhoeven első mozifilmjétől kezdve ellenérzésekkel fogadta azt a fajta kendőzetlen nyíltságot, amellyel a rendező a szexualitást ábrázolta. A direktor vitathatatlan tehetsége és a lelkes közönségfogadtatás eleinte elnyomta ezeket a bíráló hangokat, a Spetters bemutatása után azonban özönvízszerűen zúdultak Verhoevenre az évekig figyelmen kívül hagyott kritikusi dörgedelmek. Ahogy később ő maga visszaemlékezett, az első négy hónapban egyetlen jó szót sem hallott vagy olvasott a filmről, noha meggyőződése, hogy a Spetters progresszív és eredeti alkotás, amely valós problémákat feszeget, és a társadalomnak egy olyan rétegére irányítja a figyelmet, amelyről az „idilli Hollandia” ábrándképének hívei és propagálói nem akarnak tudomást venni. A Vrij Nederland kritikusa szerint „a Spetters bebizonyítja, hogy még mindig léteznek azok az előítéletek és sztereotípiák, melyekről azt hittük, már húsz éve sikerült kiirtanunk őket”. A Telegraaf recenzense fogalmazott a legélesebben, amikor „fasiszta és erkölcstelen szórakozás”-nak minősítette a filmet. Ám nehogy azt higgyük, hogy csak a sznob kritikusok fanyalogtak és háborogtak! A közönség is igen harciasan adott hangot nemtetszésének: a filmet játszó mozik előtt tiltakozásokra került sor, különféle társadalmi csoportok és szervezetek pedig a Spetters betiltását követelték. A legtöbben azt kifogásolták, hogy Verhoeven túl sötéten ábrázolja a holland fiatalságot, és indokolatlanul láttatja perspektívátlannak a jövőjüket. A társadalom szinte minden rétege sértve érezte magát a film valamelyik motívuma miatt.

A feministák Fientje jellemét vitatták, aki szerintük lényegében prostituálja magát, hogy előrébb lépjen az életben, ráadásul a rendező mindezt az érvényesülés elfogadható, sőt jószerivel egyetlen útjaként mutatja be. A homoszexuálisok különösen sértve érezték magukat, mert szerintük a film homofóbiát terjeszt azáltal, hogy egyrészt a homoszexuálisok elleni atrocitásokat mint humorforrást ábrázolja (lásd a film elején az egyik meleg mellékszereplő kirúzsozásának jelenetét), illetve azzal, hogy Eefet egy homoszexuálisokból álló banda erőszakolja meg. Kifogásolták a fiú jellemét is, mondván, hogy szerintük teljesen életszerűtlen, hogy egy kezdetben homofób szereplőt a rajta elkövetett durva nemi erőszak ébresszen rá a másságára. (A homoszexualitással foglalkozó szakirodalomban viszont találhatók olyan esettanulmányok, melyeknek alanyai látványos homofób megnyilvánulásokkal próbálták elfojtani magukban homoszexuális hajlamaikat, és így kísérelték meg a társadalom nagyobb része által elvárt heteroszexuális énképet sugallni magukról, és elhárítani a homoszexualitás gyanúját.) A mozgássérültek sem maradtak ki a tiltakozók közül. Ők úgy látták, hogy Rien viselkedése mozgássérültként a legkevésbé sem mondható rájuk jellemzőnek.

A rendőrök kikérték maguknak, hogy bárki azt feltételezze róluk, hogy női bájak ígérete ellenében hajlandók szemet hunyni a szabálytalanságok és törvénytelenségek felett. Vallási oldalról is támadások érték a Spetterst. Ezek a protestálók nem is annyira az erőszak és a szexualitás szokatlanul nyílt ábrázolását vitatták, hanem azt, ahogyan szerintük Verhoeven a vallás és a hit kérdéséhez viszonyult. Az ő szemszögükből főleg Eef apja és Rien voltak a kifogásolható szereplők. Az apa vallásossága ugyanis bigottsággal és a fiával szembeni erőszakkal párosul, Rien viszont valósággal felmagasztosul abban a jelenetben, amelyben az alacsony kameraállásnak köszönhetően a villanyégő fénye mintha glóriát vonna a feje köré. (Öt évvel később Verhoeven hasonló vizuális megoldást alkalmazott a Hús és vér egyik jelenetében is.) Rien elutasítja a vallás által felkínált segítséget, ezért a hívők úgy gondolták, Verhoeven valójában azt sugalmazza, hogy a hit semmilyen megoldást nem jelent az egyén számára. A film amerikai DVD-kiadásának audiokommentárjában Verhoeven azt mondta, hogy híres-hírhedt hollywoodi filmje, a Showgirls (1995) bemutatóját követő támadások azért nem okoztak számára különösebb meglepetést, mert a Spetters idején már hozzászokott ezekhez. Skandalum ide vagy oda, a Spetters több mint egymillió nézőt vonzott Hollandiában. Az új évezredben egyébként elcsitultak a korabeli botrány hullámai. Ha a Spetterst nem is sorolják a rendező legjobb alkotásai közé, ma már mégis egyre elfogadottabb az a vélekedés, hogy Verhoeven valós problémákra világított rá, tematikai és vizuális merészségével pedig hozzájárult ahhoz, hogy a holland filmesek bátrabban nyúljanak a kényes témákhoz.

A Spetters természetesen eljutott külföldre is, de a cenzúra számos országban megcsonkította. A rövidítések főleg a szexuális töltetű jeleneteket érintették. Így például megvágták Fientje és Rien ágyjelenetét, melynek során a lány a fiú hímtagjával játszadozik. A három főszereplő péniszmérési epizódját több országban egyszerűen kihagyták a filmből. Kivágták azt a néhány másodperces képsort is, amelyben az Eef által meglesett meleg pár egyik tagja egyértelműen és félreérthetetlenül a szájába veszi partnere hímtagját. Ezzel kapcsolatban Douglas Kesey Verhoeven-könyvében az olvasható, hogy a párost játszó szereplők a valóságban is homoszexuálisok voltak. (Naná, hogy azok voltak, elvégre melyik hetero színész vállalna egy ilyen jelenetet, pláne úgy, hogy csupán ebben a pár pillanatban lenne látható a filmben?!) Állítólag amikor Verhoeven utasítást adott a jelenet felvételére, mindketten azt mondták, hogy még nem állnak kellő készenlétben az orális szexhez. Külföldön megrövidült Eef megerőszakolásának képsora is, amelyben az egyik erőszaktevő merev hímtaggal látható. Amikor azonban a filmet az MGM előbb az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európában is kiadta DVD-n, mindenhol a cenzúrázatlan változat került forgalomba. A magyarországi MGM tévécsatornán 2008 júliusában bemutatott változat viszont vágott volt: az orális szex képkockái hiányoztak, illetve Eef megerőszakolásának jelenete a cenzúrázott verzió szerint került adásba. A magyar szinkronban Rien nevét „Ron”-nak ejtik, de néha a „Rien” is elhangzik, Eefet pedig végig „Jeff”-nek (Dzsef) szólítják.

A Spetters nem hozta meg a remélt amerikai áttörést Verhoeven számára, mivel a filmet az Egyesült Államokban sem fogadták túl jól, ráadásul a hollandokkal ellentétben az amerikai közönség nem rohant a mozikba, hogy személyesen szörnyülködje ki magát a botrányfilmen. A rendező nyilvánvaló vonzódása az erőszak és a szexualitás kendőzetlen ábrázolása iránt a közismerten szigorú amerikai cenzúra rémével fenyegetett. (Nem is alaptalanul, hiszen később Verhoeven mindegyik amerikai filmje kivívta a cenzorok nemtetszését.) Mindazonáltal a direktor filmjei felkeltették Kathleen Kennedy, a befolyásos amerikai producer figyelmét, aki üzlettársa, egy bizonyos Steven Spielberg figyelmébe ajánlotta Verhoevent. Spielbergnek nagyon tetszett a Futás az életért, és állítólag azt tervezte, hogy jó barátjának, George Lucasnak a holland kollégát fogja ajánlani A Jedi visszatér (1983) megrendezésére. Egy anekdota szerint azután gondolta meg magát, miután megnézte a Spetterst. Állítólag egyszerűen kisétált a vetítésről az egyik „meredek” jelenet közben. Az emlékmás (1990) vagy a Csillagközi invázió (1997) ismeretében szerintem el tudjuk képzelni, hogy milyen film lehetett volna A Jedi visszatér, ha Richard Marquand helyett Paul Verhoeven rendezi. Verhoeven valószínűleg sokkal komolyabb-komorabb, „felnőttebb” folytatást készített volna A Birodalom visszavághoz (1980), és nem kacérkodott volna a Disney-stílussal, ahogyan Marquand tette.

Spetters (1980) – holland filmdráma. A forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman és Jan Wolkers. Operatőr: Jost Vacano. Díszlet: Benedict Schillemans. Jelmez: Yan Tax. Vágó: Ine Schenkkan. Zene: Ton Scherpenzeel. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Hans van Tongeren (Rien), Renée Soutendijk (Fientje), Toon Agterberg (Eef), Maarten Spanjer (Hans), Marianne Boyer (Maya), Jeroen Krabbé (Frans Henkhof), Rutger Hauer (Gerrit Witkamp), Peter Tuinman (Jaap), Saskia Ten Batenburg (Truus), Yvonne Valkenburg (Annette), Ab Abspoel (Rien apja), Rudi Falkenhagen (Hans apja), Hans Veerman (Eef apja).