Dolce Vita

Dolce Vita

2018. április 14., szombat

MESTERKURZUS – WALERIAN BOROWCZYK: MŰVÉSZET VAGY LUXUSPORNÓ?

A Franciaországba emigrált lengyel rendező, forgatókönyvíró és díszlettervező, Walerian Borowczyk (1923–2006) egyike a filmtörténet legvitatottabb alkotóinak. Az 1940-es években kezdte rendezői pályafutását, egy időben Jan Lenicával közösen dolgozott. Az animáció művészetének megújítóiként ünnepelték őket, kiemelt helyet foglalnak el a műfaj történetében. Borowczyk Angyaljáték (1964) című alkotását a világhírű rendező, Terry Gilliam minden idők tíz legnagyszerűbb animációs filmje közé sorolta. A lengyel mester hatását fedezhetjük fel olyan neves alkotók művészetében is, mint például a cseh Jan Švankmajer vagy az amerikai Quay fivérek (Stephen és Timothy). Borowczyk 1968-tól forgatott játékfilmeket. Ezeket a szakma eleinte jól fogadta, közönségsikerük viszont nem volt. A négy erotikus történetből álló Erkölcstelen mesék (1974) jelentette a fordulópontot: az opusz világszerte nagy feltűnést keltett, a nézők tódultak a mozikba. Ellenben a kritikusok lelkesedése apadni kezdett Borowczyk iránt: elkönyvelték iparosnak, aki az üzleti siker érdekében átállt az erotikus filmekre, és tetszetősen csomagolt félpornókkal szolgálja ki az ilyesmire éhes közönséget. A direktor rossz hírét fokozták olyan hírhedt munkái, mint például A bestia (1975), az Egy kolostor belsejében (1978), A szerelem művészete (1983) és az Emmanuelle 5 (1986). Még Lengyelországban készült mesterműve, A bűn története (1975) kapcsán is elhangzott a pornográfia vádja. 1988-ban forgatta utolsó mozifilmjét, a Szerelmi rítust. A televízió számára készített négy erotikus szkeccsel búcsúzott a filmkészítéstől 1991-ben. Munkásságának erotikus szakasza mindmáig vitákat vált ki, és gyakori az a vélemény, hogy eltékozolta a tehetségét ezekkel a filmekkel, melyek vizuális szempontból nem teljesen érdektelenek ugyan, tartalmilag azonban keveset vagy semmit nem nyújtanak. Bár akadnak biztató próbálkozások, Walerian Borowczyk művészetének árnyalt elemzésével és objektív értékelésével mindmáig adós a filmpublicisztika. 

FIGYELEM! A következő életrajz egyik fő témája a szexualitás, az illusztrációk egy része explicit meztelenséget ábrázol. Csak 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre, és közülük is csak azok, akiket ez a téma nem sért. 


A kezdetek 
Borowczyk az enciklopédiák szerint 1923. szeptember 2-án született egy Poznań melletti faluban, Kwilczben, ámbár az Anatomia diabła című 1992-es kötetében azt írta magáról, hogy igazából 1932-ben jött világra Wojnowicében. Feltételezhető azonban, hogy csupán az írói szabadság jegyében lódított, és a lexikonok 1923-as dátuma a helyes. Édesapja, Wawrzyniec Borowczyk a vasútnál dolgozott. A férfi szabadidejében szívesen festegetett, Walerian valószínűleg tőle örökölte a képzőművészetek iránti érdeklődését. „Számomra ő egy tökéletes festő volt, az ő színes, tarka világában nőttem fel” – nyilatkozta hosszú évek múlva az apjáról. Az édesanya, Maria Banaszkiewicz feltehetően háztartásbeli volt. Borowczyk 1951-ben kapott diplomát a krakkói Képzőművészeti Akadémián. Főiskolásként forgatta első animációs filmjeit. Az ötvenes években színházi és filmplakátokat tervezett, továbbá szatirikus rajzokat publikált előbb a Szpilki, később a Nowa Kultura és a Życie Literackie című lapokban. Mellette festegetett és litográfiákat készített, melyekért 1953-ban Állami Díjat vehetett át. Ugyanabban az évben jelent meg első könyvalbuma, a Rysunki satyryczne, amely a szocialista realizmus hatását tükrözi. 1954-ben járt először Párizsban, ahol rövidfilmeket is forgatott. 1956-ban kezdődött alkotói együttműködése Jan Lenicával. Rövid idő alatt nemzetközi hírnévre tettek szert, az animációs műfaj megújítóit látták bennük, akik nagy reményekre jogosítanak. Közös munkáik közül a szürrealisztikus hangvételű Ház (1959) a legismertebb, melyet Bikácsy Gergely így méltatott a Bíbor onánia című hangulatos Borowczyk-esszéjében (in: Filmvilág 1990/8): „A ház, ha akarjuk, véletlenül egy helyen élő emberek párhuzamos pillanatainak filmje. Vagy inkább a párhuzamos pillanatok titkainak feltárása. Egy gondolataiba merülő emberfej. Aztán nagy, szőke női hajzat kúszik fel egy asztalra, befödi a tejesüveget. Kiissza, aztán az üveget is elropogtatja... […] Mintha René Clair Felvonásköz című dadaista capricciója született volna újjá évtizedek múlva, vagy Léger Gépi balettje, vagy Cavalcanti filmje, a Rien que les heures. De leginkább a húszas évek szürrealista szelleme.” 


A szakmai elismerések ellenére mindkét alkotó külföldre távozott, hogy művészetét kibontakoztassa, mivel ehhez az 1950-es évek végének Lengyelországában nem voltak igazán kedvezőek a feltételek. Borowczyk ismét Franciaországot választotta, ahol Chris Marker közreműködésével készítette el az Űrhajósok (1959) című filmjét. Vegyes technikát alkalmaztak, grafikák és metszetek képeit kombinálták „valódi” sci-fi felvételekkel és élő szereplőkkel. Georges Méliès szelleme lebeg az opusz felett, amely az űrhajózás hőskorában készült, és valósággal előrevetíti a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok versengését a kozmosz meghódítására. Borowczyk úgynevezett stop-motion technikával forgatta a Renaissance (1963) című filmjét, amelyben elpusztult tárgyak születnek újjá, hogy végül újra megsemmisüljenek az utolsóként egésszé vált tárgynak, egy bombának köszönhetően. A nyomasztó hangulatú Angyaljáték (1964) a náci lágerek emberkísérleteinek, továbbá a sztálini erőltetett iparosításnak és kollektivizálásnak az allegóriája. Guy de Maupassant egyik novellája ihlette a tizenöt perces Rosalie (1966) című rövidfilmet, amely egy gyerekgyilkossággal vádolt nő (Ligia Branice) monológja. Borowczyk Rosalie szelíd arcának képét a bűncselekmény tárgyainak bemutatásával váltogatja. 


A rendező 1967-ben készítette el egyetlen egész estés animációs filmjét Monsieur és Madame Kabal színháza címmel. Állítólag két és fél évig dolgozott rajta. Technikai szempontból rajz- és papírkivágásos animáció elegyedik kollázsszerűen felhasznált fotókkal, illetve fekete-fehérben felvett jelenetek színesben rögzített epizódokkal. Egyes elemzők Jarry Übü királyához hasonlítják Borowczyk opuszát, amelyben Kabal asszony valójában egy vasdarabokból kreált szörnyeteg, aki papucsférjével együtt olykor groteszk, máskor kegyetlen dolgokat művel… A direktor 1968-tól inkább játékfilmeket forgatott, de időnként visszatért régi műfajához. 1975-ben bemutatott ötperces rövidfilmje, az Escargot de Vénus Bona Tibertelli de Pisis festőművész szürrealista erotikus rajzain alapul: a hölgy nem más, mint Borowczyk jó barátja, André Pieyre de Mandiargues felesége. A rendező utolsó animációs filmje, az 1984-ben bemutatott Scherzo Infernal formailag és tartalmilag egyfajta összefoglalása egész életművének: a tüzes pokol bűnös gyönyörei nem hagyják érzéketlenül az egyik angyallányt, aki magával Istennel is képes szembeszállni vélt igazáért. A produceri teendőket egy régi barát, Anatole Dauman vállalta, a narrátor pedig nem más, mint a Magas szőke férfi és más emlékezetes francia közönségfilmek alkotója, a színészként sem ismeretlen Yves Robert.


Goto, a szerelem szigete 
Borowczyk 1968-ban forgatta első egész estés mozifilmjét, a Goto, a szerelem szigetét, amely a következő év januárjában került a francia mozikba. A szélesebb közönséget nem nagyon érdekelte, a művészfilmek rajongói viszont lelkesen fogadták. Borowczyk korábbi animációs műveinek hangulata, szürrealizmus és fekete humor jellemzi, tematikája, képi világa ugyanakkor a későbbi játékfilmeket is megelőlegezi. Így például a Goto is a múltban játszódik, mint a legtöbb Borowczyk-mozifilm, egész pontosan 1887-ben. Goto szigete egy óriási földrengés következtében szakadt le a szárazföldről, és áll magányosan az óceán közepén. A szigetet egy idős zsarnok uralja, kinek fiatal, szépséges felesége, Glossia beleszeret egy délceg tisztbe, és el akar szökni vele. (Gotón egyébként az uniformizáltság jegyében mindenkinek G-vel kezdődik a neve: Goto, Glossia, Gono, Grozo, Gonasta, Gomor, Grymp, Gwino stb.) Az uralkodó elsőszámú talpnyalója, a hataloméhes Grozo is szerelemre lobban Glossia iránt, és ezzel az események váratlan fordulatot vesznek. 


A francia filmművészet szerelmese, Bikácsy Gergely bő húsz évvel később így értékelte a Gotót a fentebb már idézett esszéjében: „A film legértékesebb, legmaradandóbb jeleneteinek nagyközeliben ábrázolt, különös, hökkentő tárgyak a »főszereplői«. Elsősorban a légyölő gépezet, ennek tervrajzai és megvalósult változata. Vagy a királynő cipellői és csizmái, mindenféle rafinált csipkés ruhái. Ezenkívül koszos, oszló és foszló (Mándy Iván idestova harminc éve már elfogadott és agyonhasznált szó-leleményével:) koszlott tárgyi rekvizitumok, a rabság, a szegénység és a zsarnokság tárgyacskái. De Borowczyknál persze majdnem minden tárgy ilyen hangulatot áraszt nagyközeliben. Ebben állt a film minden értéke. Inkább kezdetnek, félmegvalósulásnak, bizonytalan, ám tehetséges indulásnak hatott. S árasztott, tagadhatatlanul valami, gondolom, az alkotó szándékától független feszélyező, »csikorgó« hangulatot. Elegyesen hideg-humorú, egyszerre sci-fi ízű és politikai meseízű mozi-táplálék volt, inkább 68-as kritikusoknak, mint nézőknek.” A tárgyak és díszletek mindegyik Borowczyk-filmben kiemelt szerepet kaptak, némelyiket maga a direktor tervezte. Itt jegyezzük meg azt is, hogy a lengyel rendező azon alkotók közé tartozott, akik a színészeket is a beállítás egyik – és nem is mindig a legfontosabb – elemeként kezelték, és gyakran nagyobb hangsúlyt kapott nála a személyek és a tárgyak közti kapcsolat, mint a szereplők közötti interakciók. Mindazonáltal ne maradjon említetlenül a Goto két főszereplője: a neves francia színész, Pierre Brasseur és Borowczyk felesége, Ligia Branice. 


Vér és liliom 
Szerelmi dráma bontakozik ki Borowczyk második játékfilmjében is, amely Vér és liliom (1971) címmel jutott el a magyar mozikba. Ezúttal a XII. századi Franciaországban járunk. Az idős báró fiatal feleségével és előző házasságából született fiával él egy csodás kastélyban. Egy nap maga a király érkezik ide látogatóba. Kíséretének egyik tagja beleszeret a bárónéba, aki az uralkodó érdeklődését is felkelti, miközben maga a hölgy a mostohafiáért epekedik. Az idős férj fellángoló féltékenysége tragédiához vezet. A Vér és liliom színesben készült ugyan, stilizált képi világa mégis egyértelműen a fekete-fehér Gotóval rokonítja, a szürrealizmus helyét azonban átveszi a romantika. Ismét nagy hangsúlyt kap a tárgyi környezet, melynek esztétikuma egyre élesebb ellentétbe kerül a cselekmény mind sötétebb fordulataival. A Ligia Branice által játszott báróné neve Blanche, ami a francia nyelvben „fehér”-et jelent, s ez a hősnő romlatlanságára, tiszta jellemére utal. A bárót a francia színjátszás egyik nagy egyénisége, Michel Simon alakította. A király szerepében Georges Wilson látható, a szerelmes nemest Jacques Perrin formálta meg. A Vér és liliom Borowczyk első olyan játékfilmje, amely irodalmi mű alapján készült: a kiindulópontot Juliusz Słowacki (1809–1849) lengyel költő és író Mazepa (1839) című drámája jelentette, amelyet egyébként elsőként Magyarországon mutattak be 1847-ben. (A lengyel premierre négy évvel később került sor.) Blanche a legtöbb Borowczyk-hősnőhöz hasonlóan reménytelen szerelmet él át, mint például A bűn története (1975) főszereplője, Ewa. Mindkét asszony sorsát a társadalmi előítéletek pecsételik meg, ám amíg Blanche lényegében beletörődéssel fogadja a sorsát, addig Ewa lázadni próbál ellene. A Vér és liliom igen jó kritikákat kapott, Nagy-Britanniában különösen melegen fogadták, de a Gotóhoz hasonlóan a szélesebb közönség nem nagyon érdeklődött iránta. Évtizedekig Borowczyk legmostohább sorsú filmjének számított, még VHS-en is a nehezen beszerezhető ritkaságok közé tartozott, az új évezredben azonban immár Blu-Rayen is hozzáférhető. 


Erkölcstelen mesék 
Borowczyk 1972-ben újra találkozott Anatole Daumannal, az Argos Films lengyel származású társalapítójával, aki az Űrhajósok producere és egyik szereplője volt. A cég olyan alkotók számára biztosított filmkészítési lehetőségeket, mint például Alexandre Astruc, Alain Resnais, Georges Franju, Chris Marker, Jean Rouch, Robert Bresson, Jean-Luc Godard és a Franciaországban élő, magyar származású szobrászművész, Diourka Medveczky (Medveczky György). Dauman azt tanácsolta Borowczyknak, hogy forgasson egy kifejezetten erotikus témájú játékfilmet, akkoriban ugyanis jelentősen enyhültek a műfajra vonatkozó cenzúraszabályok. A javaslatnak kétségtelenül voltak előnyei: a direktor nevét végre a nagyközönség is megismerhette, tehetsége, művészi igényessége pedig garantálta, hogy egy valóban igényes és értékes film születik, a francia mozikat akkortájt elárasztó olcsó szexfilmek ellenpólusa. Az Erkölcstelen mesék mintájául Éric Rohmer hat tételből álló filmciklusa, az Erkölcsi példázatok szolgált, Borowczyk azonban a maga hat leforgatott történetéből kettőt végül kihagyott: az Egy különleges gyűjteményt önállóan mutatta be, A bestiát pedig a következő évben egész estés játékfilmmé fejlesztette tovább. A megmaradt négy kisfilm (A dagály, Thérese filozófiája, Báthory Erzsébet, Lucrezia Borgia) közül három a múltban játszódik, az első kettő irodalmi művek (szerzők: André Pieyre de Mandiargues és d’Argens márki) alapján született, az utolsó kettő pedig a történelem két hírhedt nőalakjának legendájára épül. A dagály női főszerepét a direktor a pályakezdő Isabelle Adjaninak szánta, aki nem vállalta, mert félt, hogy mindjárt pályája elején beskatulyáznák az erotikus szerepkörbe. Báthory Erzsébetet Paloma Picasso formálta meg, aki soha többé nem állt a kamera elé, és a rosszmájú ítészek szerint ezt igen bölcsen tette. Az Erkölcstelen mesék meghozta ugyan a széles körű ismertséget és a kereskedelmi sikert Borowczyknak, ám cserébe kiesett a kritikusok kegyeiből: azzal vádolták, hogy igényes művészből a luxuspornó prófétájává vált, és ezt a szigorú véleményt a direktor néhány későbbi játékfilmje még inkább megerősítette. 


A bűn története 
Stanisław Różewicz lengyel filmrendező, a Tor filmstúdió egyik alapítója és művészeti igazgatója 1974-ben hazahívta Borowczykot, hogy forgasson filmet Stefan Żeromski (1864–1925) népszerű melodramatikus regényéből, A bűn történetéből, melyből korábban egy lengyel és egy olasz némafilm, illetve egy lengyel hangosfilm is készült. Az illetékes szervek nem örültek különösebben az emigráns rendező meghívásának, de nem vétózták meg. A forgatást viszont árgus szemekkel figyelték, és állítólag többször is Różewicznek szegezték a kérdést, hogy „miféle pornófilm készül itt az állam pénzéből?” A forgalmazási engedély megadását a cenzorok néhány, szerintük különösen explicit képkocka kivágásához kötötték. A film hősnője, Ewa egy szigorú vallásos neveltetésben részesült polgárlány, aki beleszeret albérlőjükbe, egy fiatal ügyvédbe. A mama eleinte támogatja a bimbózó kapcsolatot, de amikor megtudja, hogy a férfi már nős, azonnal kiutasítja a lakásból. Később Ewa értesül arról, hogy szerelmese egy érte vívott párbajban súlyosan megsebesült. A lány mindent maga mögött hagyva hozzáutazik. Az idill hamar véget ér, amikor a felgyógyult férfi hirtelen elutazik, hogy elintézze a válását. 


A magára maradt, teherbe esett Ewa kétségbeesett döntést hoz: megöli újszülött csecsemőjét, és a tetemet az udvari vécébe dobja. Innentől kezdve egyre mélyebbre süllyed, prostituálttá züllik, és amikor két bűnöző megzsarolja gyermeke megölésével, belemegy abba, hogy közösen kirabolják mit sem sejtő, dúsgazdag arisztokrata hódolóját. Az elvakultan szerelmes férfival neki kell végeznie… Borowczyk az 1933-as hangosfilm női főszereplőjét, Karolina Lubieńskát kérte fel az anya szerepére. Nehezen találta meg viszont Ewa megformálóját, mert a kiszemelt színésznők az erotikus jelenetek miatt nemet mondtak. Różewicz az utolsó pillanatban ajánlotta neki a pályakezdő Grażyna Długołęckát. A művésznő meggyőző alakítást nyújtott ugyan, a rendezővel való kapcsolata azonban végig feszült volt, és hosszú évekkel később lényegében szexuális zaklatással vádolták egymást. Borowczyknak nemcsak Grażyna volt az egyetlen problémája, hanem egyéb szervezési nehézségekkel is meg kellett küzdenie. A színészek azt nehezményezték, hogy több időt és figyelmet fordít a tárgyi miliőre, mint rájuk. A végeredmény mindazonáltal a direktort igazolta: A bűn története kiugró közönségsikert aratott Lengyelországban és külföldön, sőt jól fogadták az 1975-ös cannes-i filmfesztiválon is, ámbár díjat nem nyert. 


A bestia 
Cenzúra és értetlenség fogadta Borowczyk ötödik játékfilmjét, A bestiát (1975), amelyet általában a Szépség és a Szörnyeteg jól ismert meséjének abszurd-szürrealisztikus feldolgozásaként emlegetnek, noha valójában Prosper Mérimée (1803–1870) Lokis című novellájának szabad adaptációjáról van szó. Borowczyk állítólag már 1972-ben meg akarta filmesíteni a történetet, de csak egy rövid epizódot forgatott le belőle az Erkölcstelen mesék számára. Miután annak végső változatából a felvett jelenetet kihagyta, úgy döntött, mégis megvalósítja a teljes filmet. Az Erkölcstelen mesékből kihagyott képsor az arisztokrata Romildáról, akit egy medveszerű szörnyeteg üldöz, majd megerőszakol egy erdőben, A bestiában álomjelenetté alakult át. A film az ember belsejében rejlő „állat”-ról szól, a legmélyebb ösztönöket hozza felszínre. Valóság és fantázia keveredik Borowczyk univerzumában, melyben az erdő jelképezi az ösztönök világát. Az ártatlan bárányka után az erdőbe induló Romilda a felbukkanó szörny elől menekülve fokozatosan megszabadul a futását nehezítő súlyos ruháitól – és a gátlásaitól. A bizarr aktusban hamar átveszi az irányító szerepét, és a szörny végül holtan marad ott az avaron. 


Romilda és a szörny legendáját a kerettörténet hősnője, a szexuális beavatás (házasság) előtt álló menyasszony, a felajzott Lucy idézi fel szexuális fantáziáiban, miközben kielégületlenségében maszturbáláshoz folyamodik. A bestia szinte mindegyik szereplője különféle szexuális devianciáknak hódol: Romildáról és Lucyről már volt szó, a kerettörténet bestiája (a vőlegény) menyasszonya helyett a párzó lovak iránt mutat különös érdeklődést, a fiatal nevelőnő a néger inassal üzekedne, ám együttlétüket állandóan megzavarják, az esküvői ceremóniára odarendelt pap pedig a ministránsfiúkat simogatja gyanút ébresztő módon. Borowczyk a szexualitást, az „elemi ösztönök”-et általában a nő oldaláról ábrázolja mindegyik filmjében, és ez a női érzékiség gyakran jár együtt a (többnyire a hímnemű szereplőket sújtó) halállal. A bestiát számos országban pornográfnak minősítették, néhol mindmáig tiltólistán van. (Legálisan Magyarországra sem jutott el semmilyen forgalmazási csatornán sem.) A film mindkét női főszereplője – a dán Lisbeth Hummel és a finn Sirpa Lane – később játszott olyan szexfilmben, amely témájában és külsőségeiben a Borowczyk-opuszt plagizálta. 


Periféria 
André Pieyre de Mandiargues (1909–1991) regénye, A legkülső körön 1967-ben megkapta a francia irodalom legnagyobb elismerését, a Goncourt-díjat, s 1969-ben megjelent magyar nyelven is. Borowczyk 1976-ban készítette el a filmváltozatot, a cselekmény legfontosabb történéseit azonban producerei, Raymond és Robert Hakim javaslatára az 1920-as évek Barcelonája helyett a modern Párizsba helyezte át. Eredetileg Spanyolországban akart dolgozni, de Franco tábornok uralma akkor még nem ért véget, és a jobboldali spanyol sajtó dühödt támadást intézett a lengyel rendező ellen: „Egy idegen idejön hozzánk forgatni, és mivel akarja reprezentálni Spanyolországot? Bordélyokkal és kurvákkal!” A főhős, a nős Sigismond egy üzleti megbeszélésre érkezik a francia fővárosba, ahol felkeresi az örömnegyedet is. Kapcsolatba kerül egy arisztokratikus viselkedésű utcalánnyal, Dianával. Később egy táviratot kap, amelyből arról értesül, hogy gyermeke belefulladt házuk úszómedencéjébe, mire kétségbeesett felesége öngyilkosságot követett el. Újra felkeresi Dianát, az örömlány azonban továbbra is csak testiséget nyújt számára, érzelmeket nem. A cselekmény bizonyos motívumai emlékeztetnek Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) című hírhedt botrányfilmjére, ám azt ne feledjük el, hogy Mandiargues regénye volt hamarabb: mindkét történet férfi főszereplője özvegyen marad, és mindketten egy másik kapcsolatban próbálnak megnyugvást találni. Bertoluccinál a férfi, Borowczyknál a nő nem akar érzelmeket vinni az új kapcsolatba, melynek érzelmek nélkül nem lehet jövője. 


A Periféria egyik érdekessége a különleges szereposztás: Sigismondot az amerikai underground filmekben feltűnt Joe Dallesandro alakította (Borowczyk azt akarta, hogy a meztelen jelenetekben ne látszódjon a színész védjegyének számító kartetoválás a „Joe” felirattal), Dianát az Emmanuelle-filmekkel világhírűvé vált holland Sylvia Kristel, akinek egyébként a Periféria volt a kedvenc saját filmje. A művésznő így emlékezett vissza rá a Meztelenül című önéletrajzi könyvében: „Waleriannak elég élénk az erotikus fantáziája, hajlik a fetisizmusra. […] A film sajnos nem arat túl nagy sikert. Kizárólag a zengzetes elnevezésű »művészmozik« tűzik műsorukra. Keveseknek tudom ebben a minőségemben megmutatni magam. Kár.” Borowczyk igen elégedett volt Sylviával, és azt tervezte, hogy vele forgatja le a Lulu (1980) című alkotását is, de különböző okokból soha nem dolgoztak újra együtt. A Perifériát az NSZK-ban Emanuela ’77 címmel forgalmazták, noha az azonos főszereplőn kívül semmi köze nincs az Emmanuelle-filmekhez. Bizonyos források szerint létezik egy húsz perccel hosszabb, szexuálisan merészebb változata is, ám erről csak legendákat lehet hallani, hivatalosan egyelőre nem elérhető. A film DVD-n is csupán Japánban jelent meg, ahol az ottani szokásoknak megfelelően a férfi nemi szervet eltakarták. 


Egy kolostor belsejében 
Stendhal (1783–1842) Római séták című 1828-as művének egy rövid részlete ihlette az Egy kolostor belsejében (1978) című filmet. Témája a vallási és a szexuális megszállottság összefüggései, akárcsak az Erkölcstelen mesék második történetében. A két főszerepre Borowczyk Monica Vittit és Michele Placidót kérte fel: egyikük sem vállalta. Vitti karrierje során következetesen elutasította a ruhátlan szerepeket, Placido pedig akkor épp nem ért rá, de később kétszer is forgatott Borowczykkal. Az opusz érdekessége, hogy együtt játszik benne a rendező felesége, korai alkotásainak hősnője, a lengyel Ligia Branice és kései munkáinak múzsája, az olasz Marina Pierro. A szereposztásból emeljük ki még a német Olivia Pascalt is, aki különféle tinivígjátékokban és erotikus filmekben vált ismertté. Az Egy kolostor belsejében forgatásakor mindössze húszesztendős Olivia nevéhez fűződik a film legmerészebb epizódja: önkielégítést végez egy olyan segédeszközzel, melynek végére egy Jézusra hasonlító férfi arcképét festették, s a dildo mozgása a vaginában néhány pillanatig félreérthetetlenül látható. Egyesek tudni vélik, hogy ebben a jelenetben Oliviát dublőz helyettesítette, ám ez nem hatotta meg a cenzorokat, akik a legtöbb országban ragaszkodtak az ominózus képkockák eltávolításához. Egyéb jelenetek is az olló áldozatául estek. A film leggyakoribb változata 84 percig tart, a cenzúrázatlan verzió 91 perces, a DVD-korszakban ez is elérhetővé vált. A kritikák többsége elutasító volt, a nunsploitation irányzat (apácákról szóló vulgáris szexfilmek) jellegzetes darabjaként értékelték a művet, melynek azonban olyan neves védelmezője is akadt, mint például Alberto Moravia író. Maga Borowczyk is szerette ezt a munkáját, mert forgatás közben a legnagyobb művészi szabadságot élvezhette, ami ritkán adatott meg neki. A szocialista Magyarországon természetesen szó sem lehetett az Egy kolostor belsejében forgalmazásáról, a rendszerváltás után viszont vágatlanul bemutatta az állami televízió. 


A romlás démonai 
Borowczyk egyik legjobb és leghangulatosabb filmje, A romlás démonai (1979) három történetből áll, melyek különböző korokban játszódnak. Ami közös a hősnőkben, hogy végzetes módszerekkel vesznek elégtételt azokon, akik kihasználják őket. Margherita megmérgezi a férfiakat – köztük Raffaellót, a festőt, akinek modellt állt –, de előzőleg kicsalja a pénzüket. (Az egyik gyilkossági jelenet A bűn története hasonló epizódját idézi fel.) Marceline egy kisnyúl iránt táplál gyengéd érzelmeket. Amikor az állatot a gúnyolódó szülők ebédre tálalják fel a mit sem sejtő lánykának, Marceline véres bosszút áll rajtuk. Egy másik állat, egy kutya bizonyul a harmadik „démon”, Marie legjobb barátjának. A nőt egy ismeretlen férfi ejti foglyul, meg is erőszakolja, ám a kutya gazdája védelmére kel. Mint minden Borowczyk-opusz, A romlás démonai is bővelkedik képzőművészeti és szépirodalmi utalásokban – a Marceline-ről szóló történet alapjául például André Pieyre de Mandiargues egyik novellája (Le sang de l’agneau) szolgált, de bátran asszociálhatunk az Alice Csodaországban meséjére is –, és persze nem hiányoznak a provokatív mozzanatok sem. 


Az első történet elején Marina Pierro és a szerelmesét alakító Gérard Falconetti (a Jeanne D’Arc szerepében legendássá vált színésznő, Maria Falconetti unokája) között nem imitált szexuális aktus látható, amelyet titokban vettek fel a Forum Romanum romjai között, a turisták távozása után. A középső mese tinédzser hősnője, Marceline maszturbál, később egy néger férfi erőszakosan veszi el a szüzességét. A nyúl révén megjelenik a zoofília motívuma, amely a harmadik történetben is visszatér. Borowczyk tervezte azt a fából épített, bonyolult labirintust, amellyel Raffaello megakadályozza, hogy idegenek jussanak be a munkaterületére. Ugyanebben az epizódban szerepel Raffaello legnagyobb ellenfele, Michelangelo is: Borowczyk hangsúlyosan sejteti a figura homoszexualitását (meztelen férfi modellek veszik körül a művészt), sőt egy kivágott jelenetben a ruhátlan férfiak az ifjú riválisnak szóló fricskaként a híres Raffaello-festmény, A három grácia leutánzott beállításában pózoltak. A romlás démonait Magyarországon az állami televízió vetítette egyetlenegy alkalommal, szó szerint éjszakai előadásban: 1992. december 31-én hajnali 3-kor kezdődött a film. 


Lulu 
A német Frank Wedekind (1864–1918) Pandora szelencéje című 1904-es drámájáról kevésbé köztudott, hogy valójában a kilenc évvel korábbi A föld szelleme folytatása. A cím a görög mitológiára utal: Pandora volt az első nő, akit az istenek teremtettek, és aki kíváncsisága miatt az emberiségre szabadított minden szerencsétlenséget és bajt, amik addig egy szelencében voltak elrejtve. A Wedekind-darab hősnője, a könnyűvérű és gátlástalan Lulu szépségének senki nem tud ellenállni, ám a nő romlást és halált hoz mindenki számára, míg végül ő maga Hasfelmetsző Jack áldozatául esik Londonban. A drámából született Alban Berg Magyarországon ritkán látható operája, a Lulu, nem is beszélve a különféle filmváltozatokról. Kuriózum, hogy az IMDb szerint elsőként egy magyar (!) film készült a műből 1917-ben (ámbár az ismertetett szereposztás német művészekből áll), rendezője Alexander Antalffy (Antalffy Sándor). A hősnőt Erna Morena alakította, egyik partnere a nácizmus idején kompromittálódott Emil Jannings, A kék angyal (1930) férfi főszereplője. A második Lulu-adaptáció hivatalosan is német produkció, 1921-ben jelent meg, rendezője viszont szintén magyar: Cserépy Arzén. A leghíresebb verzió Georg Wilhelm Pabst nevéhez fűződik: a Pandora szelencéje (1929) Luluját Louise Brooks formálta meg, akinek ez talán a legismertebb szerepe. 


Borowczyk adaptációját a téma egyik legrosszabb feldolgozásának tartják, egy unalmas drámának, amely a direktor által tervezett minimalista-szürrealista díszletek között játszódik. (Állítólag a projektet Liliana Cavanitól vette át.) Pedig Lulu sem más, mint a rendező korábbi műveinek hősnői: egy olyan nő, aki szabadon, függetlenül akar dönteni a sorsáról és az érzelmeiről, de akit a férfiak csupán megszerzendő tárgynak – mondhatjuk így is: szexuális objektumnak – tekintenek. Lulu hasonló utat jár be, mint Ewa A bűn történetében: prostituálódik, gyilkossá, majd áldozattá válik, az ő sorsa azonban sokkal végzetszerűbb és ezért érzelmileg kevésbé felkavaró, mint Ewáé. A címszerep kapcsán felmerült Sylvia Kristel és Maria Schneider neve is, míg végül a tizenhét esztendős Anne Bennent írhatta alá a szerződést. A művésznő nem más, mint az előző év filmszenzációja, a cannes-i nagydíjas A bádogdob (1979) ragyogó gyerekszereplőjének, David Bennentnek a nővére. Schwarzot, a festőt Michele Placido alakította, Hasfelmetsző Jacket a német kultszínész, Udo Kier, aki néhány magyar filmben is szerepelt. A Lulu magyarországi mozibemutatója szóba sem került, sőt érdekes módon később az állami tévé sem tartott rá igényt, noha a kilencvenes években a direktor több provokatív munkáját is bemutatta. 


Doktor Jekyll és a nők 
Robert Louis Stevenson (1850–1894) híres regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete 1886-ban jelent meg először, nyolc évvel később az első magyar fordítás is eljutott az olvasókhoz. A történet főszereplője egy Utterson nevű ügyvéd, aki megpróbálja kideríteni, miféle titokzatos kapcsolat köti össze jó barátját, a kiváló Jekyll doktort az elvetemült Mr. Hyde-dal. Az ügy megoldása hátborzongató titkot tár fel. A regényből 1908-ban az Egyesült Államokban forgattak először filmet, Otis Turner alkotása azonban elveszett. A legjelentősebb némafilm szintén amerikai, 1920-ban készült John Barrymore főszereplésével, ámbár felhasználták hozzá Oscar Wilde nevezetes regénye, a Dorian Gray arcképe bizonyos motívumait is. Az 1931-es verzió érdekessége, hogy Jekyll doktor (Fredric March) átalakulásának filmes kulisszatitkait csak a rendező, Rouben Mamoulian halála után hozták nyilvánosságra. Nagy sikert aratott a tíz évvel későbbi adaptáció is, az Ördög az emberben (1941), Victor Fleming alkotása, Spencer Tracy, Ingrid Bergman és Lana Turner játékával. Borowczyk verziója nem tartozik a legnépszerűbb filmváltozatok közé, a direktor rajongói szerint azonban egyik remekművéről van szó, amely az 1981-es sitgesi horrorfilmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját. 


A Jekyllt megszemélyesítő Udo Kier átváltozásai a viktoriánus erkölcsök, a képmutatás és a szexuális elfojtás elleni lázadás szimbólumai is. (Kuriózum viszont, hogy a korábbi filmváltozatokkal ellentétben Kier nem alakít kettős szerepet: Mr. Hyde-ot egy furcsa arcú színész, Gérard Zalcberg játssza.) A direktor kedvence, Marina Pierro formálja meg a házvezetőnőt, Fanny Osbourne-t. A valóságban Stevenson menyasszonyát hívták így: a legenda szerint a hölgy úgy megrémült a történet első változatától, hogy a szerző tűzbe vetette a kéziratot, és helyette megírta a klasszikussá vált verziót. Ellentétben a filmtörténeti anekdotákkal, Borowczyk nem a Mechanikus narancsban (1971), hanem a Sir Henry at Rawlinson End (1980) című filmben nyújtott alakítása miatt hívta meg Patrick Magee-t a tábornok szerepére. Szerződtette a film operatőrjét, Martin Bellt is, de túl lassúnak találta őt, és néhány nap múlva visszatért régi munkatársához, Noël Véryhez. A Doktor Jekyll és a nők különösen megszenvedte a cenzúrát: az évek során annyiféleképpen csonkították meg a széles körű mozihálózatból egyébként hamar eltűnt filmet, hogy amikor az új évezredben szóba került a kópia restaurálása, lehetetlennek látszott az eredeti verzió helyreállítása. Az már mindössze részletkérdés, hogy szinte mindegyik csonkolt változat más címet kapott: a Borowczyk által favorizált Doktor Jekyll és Miss Osbourne különös esete csak a 2015-ös felújított DVD- és Blu-Ray-kiadáson volt olvasható először. 


A szerelem művészete 
Augustus császár idején élt a klasszikus római költő, Ovidius (Publius Ovidius Naso, Kr. e. 43 – Kr. u. 17/18), akit az uralkodó Kr. u. 8-ban száműzetett Rómából, mert őt tartotta felelősnek lánya, Iulia Caesaris erkölcsi elzülléséért. Iulia ugyanis kifejezetten kedvelte Ovidius szerelmi költészetét, különös tekintettel A szerelem művészete (Ars amatoria) című munkájára. A három részből álló mű afféle ókori szerelmi tankönyv, amelyben a költő jó tanácsokkal látja el mindkét nem képviselőit, hogy mi a teendő, ha meg akarunk hódítani valakit, és ami még fontosabb, hogy mit tegyünk, ha meg is akarjuk tartani őt. Bár Szerb Antal szerint Ovidius a leggyengébb láncszem a három nagy római költő (Vergilius, Horatius, Ovidius) közül, és A szerelem művészete sem más, mint „a szerelem minden komoly és magasabb velejáróját [nélkülöző], tisztára technikai jellegű felfogása”, a művet szinte tökéletes disztichonos verselése miatt mindmáig az ókori költészet remekeként emlegetik. Borowczyk számára csupán ihletet jelentett az Ars amatoria, szigorú vélemények szerint mindössze illusztrálta Ovidiust. 


A modern kerettörténet hősnője, a szépséges Claudine egy autós utazás közben elalszik, és álmában a Római Birodalom fénykorába kerül vissza. Férje háborúba megy, anyósa árgus szemekkel lesi Claudine minden mozdulatát, miközben egy fiatal hódoló legyeskedik a szalmaözvegy körül. Ovidius szerelmi tanácsai azonban olykor boldogtalansághoz vezetnek… A francia–olasz koprodukcióban készült film szereposztása különösen figyelemre méltó: Ovidiust Massimo Girotti alakítja, Macariust Michele Placido, anyját a Pasolini-univerzum kulcsfigurája, Laura Betti, Modestinát Milena Vukotic, szeretőjét a fiatalon elhunyt Antonio Orlando, Pasolini Salójának (1975) egyik fiatal áldozata. Mondani sem kéne, hogy Claudine szerepében ismét Marina Pierrót láthatjuk. A szerelem művészete igen rossz kritikákat kapott, Borowczyk sem szerette, a művészetével foglalkozó weboldalak némelyike nem is említi az alkotásai között. Ennek oka, hogy az olasz producerek durván belenyúltak a műbe, és egy pornográf képsort helyeztek el benne, melyet Joe D’Amato Caligula – Az el nem mondott történet (1982) című olcsó sexploitationjéből vettek át. A film Magyarországon VHS-en jelent meg először a kilencvenes években, később az állami televízió is bemutatta. Külföldön DVD-n is forgalomba hozták, általános megítélése azonban az elmúlt harmincöt évben sem változott jelentősebben. 


Emmanuelle 5 
A hetvenes évek egyik leghíresebb erotikus filmje, az Emmanuelle (1974) az Erkölcstelen mesékkel párhuzamosan futott a francia mozikban, sőt jócskán le is körözte a nézettségi versenyben. A Sylvia Kristel nevével fémjelzett opusz sikere természetesen több folytatást is eredményezett, ám a negyedik részben Kristel helyét a svéd Mia Nygren vette át. Az új Emmanuelle nem igazán nyerte el a közönség tetszését, ezért az ötödik részben leváltották az amerikai Monique Gabrielle-re. Alain Siritzky producer persze tisztában volt azzal, hogy nem elég a színésznőt lecserélni, muszáj megújítani az egész koncepciót is. Erre Borowczykot találta a legalkalmasabbnak, hiszen a direktor neve a művészi színvonalat és a közönségvonzó pikantériát egyaránt garantálta. A rendező vállalta ugyan a felkérést, bár egyáltalán nem örült annak, hogy a főszereplőt nem ő választotta, hanem a producer. Igen nehezen tudott együtt dolgozni Monique-kal, aki – valljuk meg őszintén – tökéletesen tehetségtelen volt, ennek ellenére nem akarta engedelmesen alávetni magát Borowczyk szigorú instrukcióinak. Állítólag egy alkalommal úgy felháborodott azon, amit a rendező kívánt tőle, hogy felpofozta a koros Mestert. Borowczyknak akkor lett elege az egész projektből, amikor Siritzky is kötözködni kezdett, mert a forgatókönyvet túlságosan művésziesnek találta, és nem igazán tetszettek neki az absztrakt-szürrealista képi ötletek sem. (Fogalmam sincs, mire számított, hiszen Borowczyk csupán a rá jellemző dramaturgiai és vizuális ötleteit hozta.) A direktor végül megunta a szélmalomharcot, és kiszállt a produkcióból. Bennfentesek szerint valójában csak az úgynevezett „Love Express”-jeleneteket rendezte személyesen, a többi képsort közeli munkatársai irányításával rögzítették. 


Mindazonáltal az opuszon felismerhetők a Borowczyk-stílus főbb ismérvei, mint például a testrészek közelképei vagy a tárgyak hangsúlyos szerepe. A sziklás tengerparton meztelenül ölelkező páros egyértelmű vizuális utalás az Erkölcstelen mesék első történetére, A dagályra. A kritikusok egymással versengve pocskondiázták az új Emmanuelle-filmet, amely ennek ellenére Franciaországban jól futott a mozikban. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a zenét ismét az első rész örökzöld címadó dalának előadója, Pierre Bachelet írta. Az Emmanuelle 5 többféle változatban is forgalomba került, a 78 perces verziót szokták „Director’s Cut”-nak nevezni. Az amerikai változat felhasználta ugyan ennek bizonyos képsorait, Roger Corman megbízásából azonban Steve Barnett új jeleneteket forgatott, hogy az opuszból a Legénybúcsúhoz (1984) hasonló erotikus vígjátékot vágjanak össze, amely jobban megfelelt az amerikai közönség igényeinek. (Mellesleg Gabrielle-nek a Legénybúcsúban is volt egy rövid jelenete.) Ezt a hibrid filmet moziban sosem mutatták be, VHS-en és DVD-n viszont megjelent. Létezik egy pornográf képsorokkal kiegészített francia verzió is, de ezekben a pluszjelenetekben egyik fontosabb szereplő sem látható, noha Monique később pornókban is közreműködött. Az Emmanuelle 5 megítélése szélsőséges: egyesek szerint csupán egy feledhető kereskedelmi termékről van szó, amely igazából nem is Borowczyk-film, mások az életmű méltatlanul alábecsült vargabetűjének tartják. 


Szerelmi rítus 
Borowczyk utolsó mozifilmje, a Szerelmi rítus (1988) alapjául ismét André Pieyre de Mandiargues egyik műve szolgált, a Tout disparaîtra. Nem hiszem, hogy jobban össze tudnám foglalni a mű lényegét, mint ahogy Varga Zoltán tette remek Borowczyk-esszéjében, a Szépséges szörnyetegben (in: Filmvilág 2015/8): „Annak ellenére, hogy a történelmi-kosztümös közeggel látványosan szakít, a kései alkotói periódus alighanem legfontosabb tétele a Szerelmi rítusok, amely A bűn történetét keresztülszövő »őrült szerelem« tematikáját éppúgy folytatja, mint a Periféria érdeklődését érzékiség, szerelem és illúzió összegabalyodása iránt. A találkozás Miriammal – aki talán színésznő, talán prostituált – felkavarja és megváltoztatja Hugo, a divattervező életét. A Szerelmi rítusok nemcsak a nő lakásán eltöltött, szadomazochisztikus fordulattal sokkoló órák bemutatásakor működik kamaradarabként; már Miriam és Hugo találkozása és ismerkedése előbb a metrón, majd a párizsi utcákon is mintha csak kettejükre szűkítené le az egész világot, Borowczyk legjobb pillanataira emlékeztető költőiséggel. Talán ha nem is vezetett egyenes út a Goto, a szerelem szigetétől a Szerelmi rítusokig, de akárhány téves lépés csúszott is be ezen az úton, Walerian Borowczyk valójában végig kitartott legszemélyesebb szerzői jegyei mellett.” A filmet Magyarországon Szerelmi rítus címmel láthattuk az állami tévében (1993. szeptember 4-én, egy szombati napon, este 11 után), a szakirodalomban gyakran előforduló angol cím, a Love Rites azonban többes számot használ. A női főszerepet ki más játszaná, mint Marina Pierro? A Hugót alakító Mathieu Carrière sem ismeretlen számunkra, hiszen magyar filmekbe (Yerma, 1984; Magyar rekviem, 1990) is meghívták. A Szerelmi rítus talán kevésbé explicit mű, mint a rendező korábbi alkotásai, de semmivel sem érdektelenebb azoknál. 


Az utolsó évek 
1990 és 1992 között Borowczyk négy epizódot forgatott a Série rose című francia erotikus tévésorozathoz, amelyet a Magyar Televízió is bemutatott. Az Almanach des adresses des demoiselles de Paris (1990) a széria tizenharmadik epizódjaként készült Jean Grimaud és Allan Wenger főszereplésével. A történet a francia forradalom idején játszódik. Egy fiatal arisztokrata egy könyvkereskedésben egy olyan almanachra bukkan, amely a legjobb párizsi prostituáltakat mutatja be. Hősünk természetesen utána akar járni annak, amit olvasott… Rögtön e film után az Un traitement justifié (1990) került adásba, amely Giovanni Boccaccio egyik novellája nyomán született. Főszereplők: Florence Laigle, Denis Laustriat és Marina Pierro. A gazdag és öreg kereskedő, Jean egy fiatal és szép leányt vesz feleségül. Blanche hűséges a férjéhez, aki azonban kételkedik ebben, és hűtlenség vádjával kolostorba küldi a nejét… A Le lotus d’or (1991) volt a sorozat tizennyolcadik része, amely a magyar nyelven is megjelent kínai erotikus regény, a Szép asszonyok egy gazdag házban motívumai alapján készült. A főszerepeket Chun Yan Ning, Marguerite Tran és Yoko Tani játszotta. A XII. században vagyunk, Hszi-men Csing, a fiatal és gazdag kereskedő több feleséggel is büszkélkedhet, mégis elmegy a kurtizánokhoz mulatni. Egyik felesége, a gyönyörű Aranylótusz méltó bosszút akar állni, és meg akarja csalni az urát az egyik szolgával… A tizenkilencedikként bemutatott epizód, a L’experte Halima (1991) Borowczyk búcsúját jelentette a filmkészítéstől. Ezúttal az Ezeregyéjszaka egyik meséje jelentette a kiindulópontot: Kamar idegenként érkezik Bassa városába, ahol beleszeret Obeid feleségébe, Halimába. Nem ő az első, akinek vágyait felkorbácsolta a szépséges asszony, ám a hölgyet még senkinek sem sikerült elcsábítania. Vajon Kamar reménytelenül epekedik? Főszereplők: Hassan Guerrar és Souad Naoui. 


A direktor élete utolsó másfél évtizedében visszatért a képzőművészethez, és könyveket is írt. Az Anatomia diabła (Az ördög anatómiája, 1992) tíz provokatív erotikus történetet tartalmaz. Ezek nem mentesek a szürrealizmustól és a fekete humortól, bravúros nyelvi játékok és a számmisztika ötletes alkalmazása jellemzi őket. A kötet semmilyen irodalmi irányzatba nem sorolható, a novellák olyanok, mint a szerző filmes munkái: utánozhatatlanul egyediek és nyomasztóan érzékiek. A Moje polskie lata (Lengyelországi éveim, 2001) közvetlen előzménye az a cikk volt, amely a Przegląd Tygodniowy 1999. április 14-i számában jelent meg. Az újságban Grażyna Długołecka részletesen mesélt A bűn története forgatásán átélt nyomasztó élményeiről, melyek miatt pszichiáterhez kellett fordulnia. Elismerve Borowczyk kivételes tehetségét, Grażyna kifejtette, hogy a direktor mint ember csalódást okozott neki. Kifogásolta a rideg bánásmódot, és szóvá tette, hogy olyankor is vetkőznie kellett, amikor ez szerinte dramaturgiailag nem lett volna indokolt. Az állandó stressz miatt tizennégy kilót fogyott. Borowczyk a könyvében cáfolta a színésznő vádjait, szerinte Grażyna szexuálisan frusztrált volt, ez motiválta az ellene intézett kirohanásait. Długołecka egyszer állítólag megpróbálta elcsábítani a jóval idősebb rendezőt, aki kidobta őt a szállodai szobájából. Ha már botrány, legyen botrány: a kötetben Borowczyknak volt néhány keresetlen szava világhírű kollégáiról, Andrzej Wajdáról és Krzysztof Zanussiról is. A filmtörténet egyik legprovokatívabb alkotója 2006. február 3-án szívelégtelenségben halt meg Párizsban. 


Magánélet 
Borowczyk felesége, a nemesi származású Ligia Branice 1932. december 7-én született a Lublini vajdasághoz tartozó Krasnystawban. Eredeti neve: Ligia Brokowska. A második világháború után édesanyjával Krakkóba ment. Itt ismerkedett meg 1947-ben Borowczykkal, aki akkoriban a Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt. A két fiatal között szerelem bontakozott ki, 1950. május 25-én egybekeltek. Ezt követően Varsóba költöztek, ahol Walerian posztereket tervezett, Ligia színjátszást tanult. A művésznő 1957-ben kezdett filmezni, első két filmjét (Téli szürkület, Ülések) Stanisław Lenartowicz rendezte. A Ház (1959) volt az első közös munkája a férjével: nemcsak játszott benne, hanem Włodzimierz Kotońskival együtt ő szerezte a kísérőzenét is. (Legalábbis az IMDb szerint. A film főcíme azonban nem erősíti meg ezt az infót.) Ligia és Walerian együttműködésének legértékesebb és leghíresebb tételei a Rosalie, a Goto, a szerelem szigete, valamint a Vér és liliom. 1974-ben felmerült az az elképzelés, hogy Ligia játssza el A bűn története női főszerepét, de az akkortájt negyvenes éveiben járó színésznő már öreg volt ehhez. A közös munkák közül meg kell említeni a Le dictionnaire de Joachim (1966) című rövidfilmet is, amely Ligia rajzain alapul. Az Egy kolostor belsejében (1978) után a színésznő visszavonult, és a nagyközönség később már nem nagyon hallott róla. 


Borowczyk halála után kiderült, hogy Ligia birtokolja a művész néhány animációs filmjének szerzői jogait, de a kópiák nem álltak rendelkezésére. Ennek ellenére minden támogatást megadott ahhoz, hogy az Arrow Films Borowczyk-díszdoboza minél többet tartalmazzon néhai férje animációs alkotásaiból. Borowczyk a hetvenes évek második felében Olaszországban találkozott Marina Pierróval, akit egy fotón látott először. Rajongott a reneszánsz festőkért, és úgy látta, hogy Marina a klasszikus olasz nőtípust testesíti meg. A művésznő születési dátumát illetően kétféle adat is előfordul a világhálón: az IMDb szerint 1956. október 9-én született Boscotrecasében (Olaszország, Campania), az angol és az olasz Wikipédia viszont 1960-as évszámról tud. A Lulu és az Emmanuelle 5 kivételével Borowczyk mindegyik kései mozifilmjében szerepeltette felfedezettjét. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy kapcsolatuk csupán plátói volt-e, vagy idővel esetleg intimmé vált. Marinának még 1975-ben született egy fia, Alessio, aki sokat tanult Borowczyktól a képzőművészet és a filmkészítés területén. A két Pierro 2012-ben közösen készítette el a Himorogi című rövidfilmet, amely tiszteletadás Borowczyk művészete előtt, és megtalálható a Dr. Jekyll és a nők Blu-Ray-kiadásának extrái között. 


FILMOGRÁFIA 
Rövidfilmek, animációs filmek, tévéfilmek 
* 1946: Sierpień 
* 1949: Głowa 
* 1949: Magik 
* 1950: Tłum 
* 1954: Żywe fotografie / Photographies vivantes 
* 1954: Atelier de Fernand Léger 
* 1955: Ősz (Jesien) 
* 1957: Sztandar Młodych (társrendező: Jan Lenica) 
* 1957: Dni oświaty (társrendező: Jan Lenica) 
* 1957: Strip-tease (társrendező: Jan Lenica) 
* 1957: Egyszer volt… (Byl sobie raz) (társrendező: Jan Lenica)
* 1958: Nagrodzone uczucie (társrendező: Jan Lenica) 
* 1958: Iskola (Szkoła) 
* 1959: Ház (Dom) (társrendező: Jan Lenica) 
* 1959: Űrhajósok (Les Astronautes) (társrendező: Chris Marker) 
* 1959: Terra incognita 
* 1959: Le Magicien 
* 1959: La Tete 
* 1959: La Foule 
* 1959: Les Stroboscopes: Magasins du XIX siecle
* 1960: L’ecriture 
* 1961: La Boite a musique 
* 1961: Solitude 
* 1961: Les Bibliotheques 
* 1961: Les Ecoles 
* 1962: La fille sage 
* 1963: Holy Smoke 
* 1963: Le concert de M. et Mme. Kabal 
* 1963: L’encyclopédie de grand-maman en 13 volumes 
* 1963: Gancia 
* 1964: La musée 
* 1964: Renaissance 
* 1964: Angyaljáték (Les jeux des anges) 
* 1966: Le Petit Poucet 
* 1966: Le dictionnaire de Joachim 
* 1966: Rosalie 
* 1967: Monsieur és Madame Kabal színháza (Théâtre de M. et Mme. Kabal) 
* 1967: Diptyque 
* 1968: Gavotte 
* 1969: Le Phonographe 
* 1973: Egy különleges gyűjtemény (Une collection particulière) 
* 1975: Escargot de Vénus 
* 1975: Brief von Paris 
* 1977: L’amour monstre de tous les temps 
* 1979: Jouet joyeux 
* 1981: Hyper-auto-erotic 
* 1981: Hayaahi 
* 1984: Scherzo infernal 
* 1990–1991: Série rose (tévésorozat, az Almanach des adresses des demoiselles de Paris, az Un traitement justifié, a Le lotus d’or és a L’experte Halima című epizódok) 


Játékfilmek 
* 1969: Goto, a szerelem szigete (Goto, l’île damour) 
* 1971: Vér és liliom (Blanche) 
* 1974: Erkölcstelen mesék (Contes immoraux) 
* 1975: A bűn története (Dzieje grzechu) 
* 1975: A bestia / A szörnyeteg / Az állat (La bête) 
* 1976: Periféria / A legkülső körön (La marge) 
* 1978: Egy kolostor belsejében / A zárda mélyén (Interno di un convento) 
* 1979: Magángyűjtemények (Collections privées, a L’armoire című epizód) 
* 1979: A romlás démonai / A hősnőben van a hiba (Les héroïnes du mal) 
* 1980: Lulu 
* 1981: Doktor Jekyll és a nők / Doktor Jekyll és Miss Osbourne különös története (Docteur Jekyll et les femmes) 
* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 
* 1986: Emmanuelle 5 
* 1988: Szerelmi rítus / Szerelmi szertartás (Cérémonie d’amour) 

[Jelen írás a Wikipédián évekkel korábban publikált Borowczyk-életrajzom javított és jelentősen kibővített változata.]


ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 


Dušan Makavejev: Az örök provokátor


MESTERKURZUS – WALERIAN BOROWCZYK: MŰVÉSZET VAGY LUXUSPORNÓ?

A Franciaországba emigrált lengyel rendező, forgatókönyvíró és díszlettervező, Walerian Borowczyk (1923–2006) egyike a filmtörténet legvita...