Dolce Vita

Dolce Vita

2017. november 23., csütörtök

MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek első felében kezdett rendezni. Dokumentum- és rövidfilmjei a szocialista társadalmi rendszer hibáira, fonákságaira, furcsaságaira hívták fel a figyelmet. Már ezekben a művekben is megfigyelhető a későbbi Makavejev-alkotások számos ismérve, például az ironikus-gunyoros hangvétel, ami a cenzoroknak egyáltalán nem tetszett, ezért némelyik filmet csak vágások után engedélyezték. A direktor 1965-ben forgatta első játékfilmjét Az ember nem madár címmel. Tehetségére külföldön is felfigyeltek, és munkáit rangos nyugati filmfesztiválokra is meghívták. A nemzetközi szaksajtó „a Balkán Godard-ja”-ként emlegette. Negyedik egész estés filmje, a W. R., avagy az organizmus misztériuma (1971) Nyugaton lelkes kritikákat kapott, Jugoszláviában viszont hevesen támadták, és be is tiltották. Makavejevet azzal vádolták, hogy ezzel a filmjével megsértette Vlagyimir Iljics Lenin emlékét és a kommunizmus „szent” eszméjét. Az egyre feszültebbé vált helyzet miatt a rendező 1973-ban elhagyta hazáját. Az emigrációban csak több éves szünetekkel tudott forgatni, miután első nyugati filmje, a Sweet Movie (1974) óriási botrányt okozott, egyes országokban mind a mai napig tiltólistán szerepel. Makavejev 1993-ban rendezett utoljára játékfilmet. Több alkalommal is járt Magyarországon, játékfilmes életművéből a Magyar Filmintézet és a Magyar Televízió is rendezett már sorozatot.


A kezdetek 
Dušan Makavejev Belgrádban született, a II. István Uroš szerb királyról elnevezett utcában, a szovjet és a kínai nagykövetség közelében. Szülei elváltak, Dušan sosem találkozott az édesapjával. Állatorvos édesanyja volt szakmájában az első szerb nő, aki szérumok előállításával foglalkozott. Makavejev ötéves korában látta Walt Disney klasszikus mesefilmjét, a Hófehérke és a hét törpét (1937). Többször is megnézte, és évtizedek múlva elmondta, hogy lelke mélyén talán már akkor megszületett benne az elhatározás, hogy filmrendező lesz. A második világháború épp abban az évben tört ki, amikor Dušan megkezdte általános iskolai tanulmányait. 1949-ben belépett a Kommunisták Ligájába, ahonnan 1953-ban kizárták. Ennek oka az volt, hogy a Belgrádi Egyetemen – ahol filozófiát és pszichológiát tanult – részt vett egy diákújság szerkesztésében, amely azonban nem a hivatalos irányelveket követte. Eleinte nem találta különösebben érdekesnek a pszichológiát – kezdetben alaklélektant (gestaltpszichológia) tanult –, de később már komolyan érdeklődni kezdett iránta, egyik professzora ugyanis valaha Freud bécsi tanítványa volt. Makavejev a freudi eszmerendszer nyomvonalát követve már az ötvenes évek elején felfedezte magának a szintén osztrák Wilhelm Reichet is. Megkísérelte megrendelni az Egyesült Államokból Reich legfontosabb munkáit. Megdöbbenéssel értesült arról, hogy a pszichiáter épp börtönbüntetését tölti tanai miatt, sőt műveit tűzre akarják vetni. Makavejev világnézetét jelentősen befolyásolta Erich Fromm német filozófus is – aki mellesleg élesen bírálta Freud gondolatait –, különösen olyan művei, mint a Menekülés a szabadság elől és a Kiutak egy beteg társadalomból. A Kommunisták Ligájából való kitiltás ellenére Makavejev filmkritikái továbbra is megjelenhettek az egyetemi lapban, sőt épp kitiltása évében, 1953-ban kezdődött filmrendezői pályafutása. Később dolgozott színházban is, nemzetközi hírnevét azonban elsősorban a filmjeinek – főleg a játékfilmjeinek – köszönheti. 


A korszakformáló művészeti irányzatok és a társművészetek hatását is tükröző dokumentumfilmjei kezdetben a szocializmus jó szándékú kritikáinak tűntek, melyek valós problémákra hívják fel a figyelmet, anélkül hogy kétségbe vonnák a rendszer létjogosultságát. Azonban már második rövidfilmje, a tizennyolc perces Pecsét (1955) sejtetni engedte, hogy egy eredeti látásmódú, a társadalmi problémákra különösen érzékeny művész tűnt fel a színen, aki nem fog megelégedni azzal, hogy a felszínt vakargatja, hanem megpróbál a dolgok mélyére hatolni. A szürrealizmus hatását tükröző, kaffkai hangulatú opusz egy meg nem nevezett elnyomó társadalomban játszódik. A főhős maga meséli el élete történetét – halála után. Visszatérő vizuális motívumként láthatjuk, hogy életének minden fordulópontját (születés, házasság, halál) a rendszer arctalan képviselői hitelesítik pecsétjükkel. Az Antonio törött tükre (1957) már nem a szürrealizmus, inkább a neorealizmus jegyében fogant. Antonio egy rokonszenves, magányos utcai illuzionista, aki tulajdon illúziója áldozatául esik. Beleszeret egy kirakati bábuba, aki megelevenedik számára az üveg túloldalán, ám amikor Antonio betöri az őket elválasztó kirakatot, a valóságnak hitt csodás ábrándnak mindörökre vége. Hasonló hangvételű alkotás a Ne higgyetek az emlékműveknek! (1958) is. Ebben egy fiatal nő beleszeret egy parkban elhelyezett szoborba, ám a lángoló érzelmek ellenére az emlékmű hideg és érzéketlen marad. A szimbolikus történet a kommunista országokra jellemző emlékmű-őrületet figurázza ki, amely szinte vallásos áhítatot teremt a múlt bizonyos eseményei és személyiségei köré, és ezzel egyben statikussá és egyoldalúan lezárttá merevíti a történelmet. Hogy az állami ünnepek mennyire üres formalitássá váltak a hétköznapi ember számára, azt kitűnően példázza a mindössze tízperces Parádé (1962), amely a belgrádi május 1-jei felvonulás előkészületeiről szól. A kommunista cenzorok értették a célzást, és mélyen megsértődtek azon, hogy a rendező magát a felvonulást már nem örökítette meg. Miután kívánságuknak megfelelően Makavejev kivágta a Titót ábrázoló képsort, amely ebben a kontextusban állítólag sértő lett volna az államfőre nézve, a Parádé megkapta a bemutatási engedélyt. A rendező több dokumentumfilmje művészeti témákat dolgoz fel, illetve néhány alkotásában a gyerekek szemszögéből vizsgálta a társadalmat. 


Az ember nem madár
Makavejev első egész estés filmje, Az ember nem madár (1965) az ún. „jugoszláv fekete hullám” egyik korai és jelentős darabja. A cselekmény egyik fontos helyszíne a bori rézmű. A hitelesség érdekében a rendező jóval a forgatás előtt elutazott Borba, hogy tanulmányozza a város életét, és beszélgessen az ott élőkkel. Elképesztő történeteket hallott tőlük, illetve a helyi lapokban is olvasott olyasmiket, amiket be tudott építeni a filmbe. Például az egyik újságban olvasott arról, hogy két nő összeverekedett a piacon egy káposztahalom mellett, mert az egyik a ruháját vélte felismerni a másikon. Makavejev kézikamerával vette fel a rekonstruált jelenetet, és mivel a két színésznőn kívül senki nem tudott semmiről, az emberek azt hitték, igazi incidenst látnak. A közbeavatkozó rendőrt is egy színész játszotta, az emberek pedig egész a kapitányságig kísérték a szereplőket, közben hangosan kommentálták a történteket. A rendező szerint ez a módszer életszerűvé tesz egy-egy jelenetet, és inspirálóan hat a színészi játékra is. Makavejev más filmjeiben is előszeretettel élt a cinema vérité lehetőségeivel, alkotói módszerei miatt „a Balkán Godard-ja” címkét is ráragasztották. A forgatáson egyébként végig esett az eső, ami vizuális szempontból szintén a film javára vált. Az ember nem madár három párkapcsolat történetét mutatja be. Mindegyik pár a szerelem segítségével próbál kitörni a szürke hétköznapok világából, ahol az ember valóban nem madár (= nem szabad), hanem dróton rángatott báb csupán, aki a szabadság illúziójában él, a munkáshatalom nyomasztó jelképeinek árnyékában. Már ebben a filmben megcsillan Makavejev iróniája és szarkasztikus humora: az egyik jelenetben például a mérnök szereplő az Örömóda hangjai mellett veszi át a kiváló munkájáért járó kitüntetést, miközben valahol a város másik végében a hősnő – ugyanerre a zenére – éppen az orgazmus pillanatait éli át. Ami közös kettőjükben, hogy azokban a percekben a maguk módján mindketten mennyei boldogságot éreznek. 


A filmet egy hipnotizőr, Roko Ćirković vezeti be, aki a mágia veszélyeire hívja fel a figyelmet. Nem nehéz észrevenni, hogy a rendező tulajdonképpen magát a kommunizmust is a mágiához hasonló szemfényvesztésnek tartja. „Arról akartam mesélni, hogyan is néz ki ez az egész szocialista ipar, milyenek azok az emberek, akikből a szocialista realizmus pozitív hősöket akar faragni. S itt a pozitív hős nem egyszerűen annyit jelent, hogy valaki ügyesebb a társainál, jobban, hatékonyabban dolgozik náluk, kitüntetéseket kap, hanem – s megformálásánál a művészeknek is erre kell helyezniük a hangsúlyt – hogy valaki tetteivel, magatartásával a Jövőt képviseli. Most mondjam azt, hogy a dolog józan ésszel nehezen felfogható? Hogyan testesítheti meg valaki egyszerre a Jelent és a Jövőt? Ez olyan, mintha két feje vagy három szeme volna. Az ember nem madár főhőse is pozitív figura, de azért már nem mentes bizonyos gyengeségektől: magányos, otthagyja a szerelme, aminek nem örül túlzottan, s bármilyen kitüntetésnél többre becsül egy fésülést. Némiképp tehát sikerült korrigálnom a pozitív hősről kialakított felfogást.” A női főszerepeket a jugoszláv filmművészet két nagy egyénisége, Milena Dravić és Eva Ras játszotta, a mérnököt megformáló Janez Vrhovec pedig az 1965-ös pulai filmfesztiválon (a jugoszláv filmek évenkénti hazai seregszemléjén) megkapta a legjobb férfi alakítás díját. „Úgynevezett üzemi témát dolgoz fel újszerűen, őszintén, óvakodva a kínálkozó közhelyektől” – írta róla fesztiválbeszámolójában a Filmvilág tudósítója, Garai Tamás a lap 1965/16. számában. Ennek ellenére a filmet nem vásárolták meg magyarországi forgalmazásra: a kilencvenes évek elején láthattuk először a budapesti Örökmozgó mozi műsorán, akárcsak a direktor többi korai filmjét. 


Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája
Félig-meddig komoly, „tudományos” bevezetővel kezdődik Makavejev második játékfilmje, a Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (1967) is. Az idős szexológus arról beszél, hogy napjainkban a szex nem beszédtéma, és szexuális felszabadulás helyett inkább szexuális elfojtás van. Maga a történet egy magyar nemzetiségű postáskisasszony (a több magyar filmből is ismert Eva Ras alakítja) és egy török származású patkányirtó fiatalember tragikusan végződő kapcsolatáról szól. Makavejev az egyszerű emberek életének képeit állítja szembe a kommunista állam embertelen eszméit jelképező felvételekkel: a két világ konfrontációja csakis tragédiával végződhet. A Szerelmi ügy a korabeli jugoszláv filmekben szokatlanul explicit meztelen jeleneteivel is feltűnést keltett, különösen az a képsor, melyben a meztelen Eva Ras egy macskával pózol az ágyon. Ez a beállítás a jugoszláv „fekete hullám” egyik emblémájává vált. A rendező évekkel később a budapesti Örökmozgóban épp jelen sorok írójának kérdésére válaszolva elmondta, hogy jugoszláviai évei alatt még voltak illúziói a kommunizmust illetően: úgy vélte, az egészséges szexualitás és a prűd kommunista ideológia párosítása sokkal emberközelibbé tenné az eszmét, és élhetőbbé a rendszert. (Természetesen nem ezt mondta szó szerint, tolmács fordította a mondandóját, de nagyjából ezt szűrtem le mint lényeget. Utólag is elnézést, ha félreértettem valamit.) Ennek fényében mindenképpen érdekes fordulat, hogy nem is annyira Jugoszláviában, inkább a szabadabbnak és felvilágosultabbnak hitt Nyugaton keltett némi megütközést az opusz erotikus merészsége: Angliában például a cenzorok megtagadták tőle a bemutatási engedélyt, mert a kamera szeméremszőrzetet is mutat, ami akkoriban tiltottnak számított a szigetország mozijaiban. Szóba került, hogy a szexmozik számára esetleg engedélyeznék a vetítést. Végül 1969-ben – kisebb vágások árán – a Szerelmi ügy eljuthatott a hagyományos angol filmszínházakba, de a vágatlan változat először csak 1996-ban jöhetett ki VHS-en.


Makavejev alkotását bemutatták az 1967-es cannes-i filmfesztiválon is, a Kritikusok hete szekció programjában. A rendezvényről beszámoló magyar szaksajtó az érdekes bemutatók között emlékezett meg róla, ennek ellenére a monopoljoggal rendelkező MOKÉP nem vásárolta meg magyarországi forgalmazásra. Bán Róbert – aki 1967-ben is a Film, Színház, Muzsika olvasóit tudósította a cannes-i mustra eseményeiről, mint oly sok éven át – érdekes módon a Filmvilágban (1967/14) publikálta azt az írását, amely kifejezetten a Kritikusok hete bemutatóiról szól. Makavejev filmjéről így írt: „A tudatosan banális történet: egy szerelmi gyilkosság előzményeinek feltárása, Makavejev számára alkalom arra, hogy ezt a legkülönbözőbb eszközökkel tegye többszörös töltésűvé. Cinéma vérité jellegű közbeiktatott tudományos nyilatkozatok, keresetten jelzett szimbolika, dúsan felhasznált történelmi dokumentáció az erotika problémaköréből, szociologikus elemek, egyfajta groteszk enciklopédikus igény és a modern festészet Dalítól származó szürreális naturalizmusa egyaránt fellelhető ebben a különös, helyenként keserű ízű, de mindenképpen elgondolkoztató »filmművészeti-vegyes-salátában«. Makavejev szintetizáló szándéka érdekes, az eredmény – egyelőre – még túlságosan is látni engedi viszont a szándék lólábát. Hogy ez az előzetes eltökéltségéből származik-e vagy talán a rendező nem elégséges művészi teremtő erejéből – ezt egy film után aligha lehetne eldönteni.”


Védtelen ártatlanság
Az 1968-as Védtelen ártatlanság tulajdonképpen egy filmes kollázs. Kiindulópontjául egy 1942-ben bemutatott, töredékesen fennmaradt amatőr film szolgált, melyet Dragoljub Aleksić (1910–1985) erőművész készített egy önimádó akrobata és egy névházasságba kényszerített polgárlány szerelméről, melodramatikus hangvételben. Filmtörténészek szerint ez volt az első szerb hangosfilm, a szűkös lehetőségek miatt fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Belgrádban így is mintegy nyolcvanezren látták, mígnem a náci cenzorok betiltották, mert szerintük a rendező valójában a Harmadik Birodalom ellen lázított. 1945 után a kommunisták sem engedélyezték a film forgalmazását. Ironikus, hogy ők meg arra hivatkoztak, hogy Aleksić tulajdonképpen kollaboráns volt, mert a forgatáshoz a németek biztosítottak számára nyersanyagot és technikai hátteret. Eljárást indítottak ellene, három hónapra börtönbe került, végül felmentették, de a film továbbra is dobozban maradt. A jugoszláv filmtörténetből mindmáig előszeretettel kifelejtik, mondván, hogy a német megszállás alatt készült, vagyis még nem jugoszláv film. Makavejev egy archívumban bukkant a töredékre, melyet későbbről származó dokumentumfilm-részletekkel és különféle német propagandafilmekből átvett képsorokkal egészített ki, illetve néhol részleges színezést is alkalmazott, kiszíneztette a beállítás egy-egy elemét. Megszólaltatta az eredeti film még életben lévő közreműködőit is, köztük magát Aleksićet is. A Védtelen ártatlanság 1968-as verziója szintén felkeltette a cenzorok figyelmét, hiszen a rendező ezúttal is élt a humor és az irónia fegyverével, és mivel a cenzorok úgy látták, hogy Aleksić hasonlít Josip Broz Titóra, arra gyanakodtak, hogy Makavejev valójában magán a marsallon gúnyolódik. Az opuszt végül mégis engedélyezték, sőt részt vehetett az 1968-as nyugat-berlini filmfesztiválon, ahol Ezüst Medve-díjat kapott és a FIPRESCI díját. Méltatói kiemelték, hogy a Védtelen ártatlanság egyszerre tekinthető egy filmtörténeti kuriózum utáni kutatómunka megörökítésének és kordokumentumnak is, amely nemcsak a negyvenes évekről, hanem az akkori jelenről is érzékletes képet fest. 


W. R., avagy az organizmus misztériuma
Makavejev filmjei a szocialista Jugoszlávia kultúrpolitikusai körében egyáltalán nem örvendtek nagy népszerűségnek, de a W. R., avagy az organizmus misztériuma (1971) volt az első olyan alkotása, amelyet be is tiltottak. A címben szereplő monogram Wilhelm Reich (1897–1957) osztrák–amerikai szexuálpszichológusra utal, aki szerint a szexuális elfojtás rombolja az ember személyiségét, a ki nem élt biológiai ösztönök az agresszió növekedését okozhatják, ami társadalmi méretekben erőszakos tömegmozgalmakat eredményezhet. „A fasizmus a szexuális nyomorékok őrjöngése, dühöngése” – vallotta Reich. Ezen nézetei az 1960-as évek végétől főleg az olasz filmesek között találtak termékeny talajra. Akkoriban több ismert rendező feszegette a fasizmus és a szexuális eltévelyedések kapcsolatát, mint például Luchino Visconti (Elátkozottak, 1969), Liliana Cavani (Az éjszakai portás, 1974), Pier Paolo Pasolini (Salò, avagy Szodoma 120 napja, 1975), Bernardo Bertolucci (Huszadik század, 1976) és Tinto Brass (Salon Kitty, 1976). Reich vitatott elmélete inspirálóan hatott az 1960-as évek végén fellángolt nyugati diákmozgalmakra, a kibontakozó szexuális forradalomra is. Makavejev szerint a reichi tanok jelentették volna a „vérfrissítés”-t a kommunista eszmék számára, ezért harcol a film hősnője, Milena is (Milena Dravić alakítja), aki szerint „a kommunizmus szabad szerelem nélkül temető”. Szerelme, az orosz jégrevütáncos lesz a végzete: a férfi korcsolyájával vágja le Milena fejét, ám az még a tepsiben is tovább szónokol. 


Talán ebből a rövid összefoglalóból is sejthető, miért értékelte az 1972-es magyar Új Filmlexikon ezt a filmet úgy, hogy benne Makavejev „egyrészt pornográfiába tévedt, másrészt politikai vakvágányra”. Pedig a rendező a W. R.-rel nemcsak a kommunizmusról, hanem a kapitalizmusról is lesújtó véleményt fogalmaz meg: szerinte minden társadalmi rendszer rossz, mert kizárólag a maga elveit tartja egyedül üdvözítőnek. A szexuális forradalom azonban Nyugaton sem a szexuális felszabadulást, hanem inkább a nemi szerepek összezavarodását hozta el. Az emberek Makavejev szerint mindkét meghatározó társadalmi rendszerben valójában magányosak, csak az egyikben elnyomás alatt, a másikban anélkül. Jugoszláviában a film körüli viták politikai síkra terelődtek, a rendezőt Lenin és a kommunizmus eszméinek megsértésével vádolták, és emigrációba kényszerítették. És ez még a szerencsésebb végkifejlet volt: Makavejev saját bevallása szerint akkor döntött úgy, hogy elhagyja hazáját, amikor számos burkolt fenyegetést követően egyszer azt vette észre, hogy valaki meglazította az összes csavart autója kerekein, ami feltehetően súlyos vagy akár halálos balesetet okozott volna. Évek múlva azt nyilatkozta, hogy a filmje körül kirobbant vita valójában szovjet provokáció volt, amelynek célpontja igazából nem ő volt, hanem Tito, aki ellenezte a szovjetek bevonulását Csehszlovákiába, és egyfajta „harmadik világ”-ot valósított meg a kapitalizmus és a szocializmus között. A támadásra az ürügyet egy filmfotó szolgáltatta, mely egy újonnan indult szexlapban jelent meg, és egy meztelen színésznőt ábrázolt, a háttérben egy Lenin-képpel. Makavejev hiába hivatkozott arra, hogy a kép az engedélye nélkül jelent meg, és kiragadták a film kontextusából, a szovjet követség provokációnak minősítette az esetet. Később kiderült, hogy a szexlapot ugyanaz a cég adta ki, mint amelyik a hivatalos szovjet folyóirat szerb fordítását is. A szovjeteknek az sem tetszett, hogy Nyugaton a filmet állítólag arra használták fel, hogy a kommunista eszmék szörnyűségeit szemléltessék vele. Azt beszélik, maga Leonyid Brezsnyev lépett fel a W. R. ellen. Mindenkit leváltottak, aki engedélyezte a film elkészítését, és a „kemény mag” képviselői kerültek az addig liberálisnak mondható jugoszláv vezetés számos kulcspozíciójába. 


Sweet Movie
Makavejev 1973-ban hagyta el Jugoszláviát, és Párizsban telepedett le. Francia–kanadai–nyugatnémet koprodukcióban valósította meg a filmtörténet egyik legprovokatívabb és legellentmondásosabb alkotását, a Sweet Movie-t. Ennek érdekében visszautasította Francis Ford Coppola felkérését, hogy rendezze meg a vietnami háborúról szóló Apokalipszis mostot. Az volt az álláspontja, hogy „egy ilyen filmet csakis egy amerikai tud jól megcsinálni, aki kritizálhatja és köteles is kritizálni a saját hadseregét”. A Sweet Movie eredetileg a W. R. nyomdokain haladó szatíra lett volna, újfent Milena Dravić főszereplésével, aki ezúttal három szimbolikus, a történet végén egyetlen személyben egyesülő nőalakot formált volna meg: az Arany, a Vörös és a Szürke Milenát. A jugoszláv hatóságok nem engedélyezték a színésznő külföldi szereplését, ezért Makavejev átdolgozta a forgatókönyvet. Az új változat Miss Kanada furcsa kalandjait követte nyomon a kapitalista világ, a fogyasztói társadalom hangsúlyos kulisszái között. A szerepet a kanadai Carole Laure vállalta, akinek a meztelen és provokatív jelenetek nem okoztak problémát – egy bizonyos határig. A rögtönzés módszerével is élő Makavejev azonban átlépte ezt a határt. A kommunajelenet forgatásán a művésznőnek premier plánban kellett végigsimogatnia az arcát az egyik férfi statiszta hímtagjával, miközben körülöttük a többiek zabálnak, okádnak, vizelnek. A felvételt követően Laure úgy döntött, hogy a továbbiakban nem vesz részt a forgatáson. Makavejev emiatt kénytelen volt újra átdolgozni a szkriptet. 


Ekkor került be a történetbe Anna Planeta, aki egy hatalmas Marx-fejjel díszített hajón közlekedik Amszterdam csatornáiban. Előbb a Patyomkin matrózát csábítja el és öli meg, majd gyerekeket csal a hajóra, akik előtt meztelen csábtáncot lejt, mielőtt velük is végezne. Miss Kanada cselekményszála lényegében a kapitalizmus, Anna Planetáé pedig a kommunizmus kritikáját képviselte: a kettőt a katyńi mészárlás áldozatainak kihantolásáról készült eredeti dokumentumbetétek szakítják meg. Érdekességként említsük meg, hogy akkoriban még az volt a hivatalos szovjet álláspont, hogy a tömeggyilkosságot a nácik követték el. Mihail Gorbacsov orosz pártfőtitkár csak 1990-ben ismerte el, hogy a németek nem hazudtak, a mészárlás valóban az NKVD műve volt, ahogyan azt a náci propagandagépezet annak idején állította. Bár a Sweet Movie költségvetése állítólag mindössze 700 000 kanadai dollár volt, sikerült figyelemre méltó művészeket is megnyerni a produkcióhoz, mint például a francia Pierre Clémenti és Sami Frey, a kanadai John Vernon, az amerikai Marpessa Dawn, a Franciaországban élő lengyel Anna Prucnal és a barbadosi testépítő és profi birkózó, Roy Callender. Prucnal számára szomorú következményekkel járt a filmben való szereplése: a lengyel hatóságok nemkívánatos személynek minősítették, és akkor sem engedélyezték hazautazását, amikor haldokló édesanyját szerette volna meglátogatni. A kommunajelenetben a vitatott osztrák képzőművész és ún. akcionista, Otto Muehl (1925–2013) kommunája látható. Tevékenységük heves viták kereszttüzében állt, ami mellesleg a Sweet Movie láttán valamelyest érthető is. Egyébként Muehl később megtagadta a filmet, „arcpirító giccs”-nek nevezte. 


Az opusz az 1974-es cannes-i filmfesztiválon a Rendezők két hete szekcióban szerepelt, ahol óriási felzúdulást váltott ki. Voltak, akik provokatív mesterműként méltatták, mások a gyomorforgató ízléstelenség céltalan orgiájának minősítették. Akadtak olyan vélemények is, hogy valójában Marx megfilmesíthetetlennek hitt műve, A tőke érzéki filmváltozatáról van szó. Bán Róbert így írt a Sweet Movie-ról a Filmkultúra 1974/3. számában közölt fesztiváltudósításában: „Makavejev mindezt nagy elokvenciával, kétségtelen tehetséggel, filmrendezői tudással adja elő. S tán abban is igaza van, amikor művének – amelyet kialakult módszere szerint ellát tudományos jellegű intermezzókkal – terapikus hatást tulajdonít. Azt várja – olvashatjuk –, hogy a film a nézőtéren »kipirult arcokat, mosolyt és csillogó tekintetet eredményez majd...« Nos, terápiája nálam el is érte a kívánt célt: az undortól kipirult az arcom, az elképedéstől keserű mosolyba rándult a szám és a dühtől csillogott a szemem, amikor kijöttem a moziból...” A film végkicsengése mindazonáltal egyértelmű: Makavejev szerint a kommunizmus és a kapitalizmus egyaránt embertelen társadalmi formák, mert a maguk céljaira kizsákmányolják az emberi testet. (Az emberi testek kizsákmányolása volt Pier Paolo Pasolini egyik kedvenc témája is, és később Olaszországban Pasolini nevével hirdették a Sweet Movie-t. Az olasz rendező Az Ezeregyéjszaka virágai című filmjével szerepelt az 1974-es cannes-i filmfesztiválon, és ott figyelt fel Makavejev alkotására.) A szocialista országokban a rendszerváltásig szóba se jöhetett a Sweet Movie bemutatása. Magyarországon először 1990-ben láthatta a közönség videokazettáról, Makavejev életmű-sorozatának speciális kiegészítéseként. Két év múlva filmszalagról mutatta be a budapesti Örökmozgó filmszínház, majd játszotta az állami televízió és a Filmmúzeum tévécsatorna is. Ezzel mellesleg le is köröztük a liberális Nyugatot, ahol számos országban mindmáig tiltólistán van a film, a maga idejében pedig még az engedékenyebb országok is többnyire csak vágások után engedélyezték szűk körű forgalmazását. Több évtizedes csend után az amerikai Criterion cég 2007-es DVD-kiadásának köszönhetően került vissza a filmes köztudatba Makavejev opusza, melyet az új évezredben immár a hetvenes évek legjelentősebb művészfilmjei közé sorolnak.


Montenegro
A Sweet Movie körül támadt viharok és cenzurális problémák miatt a nyugati producerek óvatossá váltak Makavejevvel szemben. Ragaszkodtak ahhoz, hogy előzetesen jóvá kell hagyniuk a forgatókönyvet, és attól a rendezőnek nem is szabad eltérnie. Makavejevnek nem felelt meg ez a munkamódszer. Hét év hallgatás következett, mígnem a svéd Bo Jonsson hajlandó volt szabad kezet adni neki, s így megvalósulhatott a rendező egyik legsikeresebb alkotása, a Montenegro (1981). Főszereplői az amerikai Susan Anspach, a svéd Erland Josephson és a szerb Svetozar Cvetković. A történet hősnője, a harmincas éveiben járó Marilyn Jordan megelégeli a jóléti társadalom konszolidált unalmát, és a jugoszláv vendégmunkások furcsa, szabad(os) világában véli megtalálni új helyét. Rá kell döbbennie azonban arra, hogy ez a miliő is csupán illúzió, a vendégmunkások valójában abba a környezetbe vágynak, amelyből ő kitörni próbál. A film utolsó jelenetében a tökéletes feleség, anya és háziasszony sztereotip szerepkörében derűs arccal tálalja fel családjának a vacsorát, amelybe mérget kevert. Makavejev bőséggel adagolja a (fekete) humort, ám a szatíra ettől csak élesebbé válik. Emlékezetesek a zenei betétek: a nyitójelenet hangulatának megteremtéséhez a rekedtes hangú Marianne Faithfull The Ballad of Lucy Jordan című felvétele járul hozzá, a bohókás nagypapa fergeteges feleségkeresési akcióját – mely az unokák közreműködésével zajlik – pedig a svédek büszkesége, az ABBA I Do, I Do, I Do, I Do, I Do című slágere kíséri. A Montenegro Svédországot képviselte az 1981-es cannes-i filmfesztiválon. Díjat ugyan nem kapott, viszont elég jól fogadták a kritikusok, és a közönségnek is tetszett. A MOKÉP megvásárolta magyarországi forgalmazásra: ez volt az első Makavejev-film, amely eljutott a hazai mozikba. 


A Coca-Cola kölyök 
Az Ausztráliában forgatott A Coca-Cola kölyök (1985) Makavejev pályafutásának legkevésbé méltányolt darabja. Előzményei tíz évre nyúlnak vissza: az 1975-ös sydneyi filmfesztiválon a direktor a Sweet Movie című alkotásával vett részt. David Stratton brit–ausztrál filmes polihisztor ekkor adott neki egy példányt Frank Moorhouse The American Baby című novelláskötetéből, hátha valamelyik történet felkelti az érdeklődését. A megvalósításra egy évtizedet kellett várni, mert Makavejev sokkal tovább készült a nyugati filmjeire, mint a hazaiakra, és – mint fentebb szóba került – nehezebben is talált hozzájuk vállalkozó szellemű producert. A Coca-Cola kölyök forgatókönyvét maga Moorhouse írta, aki a The American Baby mellett forrásműként használta egy másik novelláskötetét is, a The Electrical Experience-t. A végleges párbeszédek kialakításában Denny Lawrence is részt vett. A történet főhőse, a Coca-Cola-cég törekvő fiatal munkatársa, Becker (Eric Roberts), aki azért utazik az ausztrál kontinensre, hogy kiderítse, Anderson Valley (fiktív város!) lakói miért olyan elutasítóak a cég termékeivel szemben. Segítőtársa egy kicsit lökött, ámbár igazán csinos titkárnő (Greta Scacchi). Mondani sem kéne, hogy a két fiatal között szerelem szövődik, s együttes erővel arra is rájönnek, hogy egy helyi üdítőital-gyártó vállalkozó konkurál a hatalmas Coca-Cola-konszernnel. Ausztrália Makavejev alkotásával vett részt az 1985-ös cannes-i filmfesztiválon, de az opusz csalódást okozott a szakmának és később a közönségnek is. A legtöbben azt kifogásolták, hogy a rendező ezúttal különösebb koncepció nélkül csipkelődik hol a fogyasztói társadalmon, hol a cowboymítoszon, hol az ausztrál provincializmuson, hol az amerikai típusú reklámokon stb., ezért helyzetgyakorlatokra esik szét a mű. A Filmvilág kritikusa, Létay Vera így írt róla fesztiválbeszámolójában: „A főcím büszkén hirdeti, hogy a film nem a Coca-Cola cég támogatásával készült. Bár lehet, hogy akkor több pezsgés jutott volna a néző poharába.” 


Kiáltvány
Amikor 1979-ben Menahem Golan és Yoram Globus izraeli producerek átvették a Cannon Films irányítását, célul tűzték ki, hogy a vállalat közismertségre és tekintélyre tegyen szert a nemzetközi filmvilágban. Kis költségvetésű akciófilmjeikkel – melyekben többnyire Charles Bronson, Chuck Norris vagy Michael Dudikoff játszotta a főszerepet – rövid idő leforgása alatt jelentős kereskedelmi sikereket értek el. A két producer azonban nem érte be ennyivel, művészi presztízst is ki akartak vívni. Ennek érdekében számos világhírű színészt és jó nevű rendezőt környékeztek meg szerződési ajánlatokkal. Olyan alkotókkal tudtak megegyezni, mint például John Cassavetes, Andrej Koncsalovszkij, Just Jaeckin, Liliana Cavani, Lina Wertmüller, Franco Zeffirelli, Ivan Passer és Jean-Luc Godard. A legenda szerint Godard-ral egy étteremben kötötték meg a szerződést olyannyira spontánul, hogy egy szalvétára írták le a kötelezvénynek minősülő szövegtervezetet. Makavejevvel is sikerült megállapodniuk: a szerb rendező a Cannon számára forgatta a Kiáltvány című filmjét, amely Émile Zola Egy szerelmes éjszaka ára (Pour une nuit d'amour) című novelláján alapul. A direktor tizenöt év után tért vissza a széthullás szélén álló Jugoszláviába, hogy nemzetközi stábjával újra hazájában dolgozzon. A fontosabb szerepeket játszó színészek akkoriban még nem voltak széles körben ismertek, ám többségük azóta befutott, mint például Alfred Molina, Eric Stoltz, Gabrielle Anvar és Rade Šerbedžija. A film 1920-ban játszódik Kelet-Európában, ahol szexuális forradalom érlelődik, miközben a szereplők egy másfajta forradalomra, a látogatóba érkező király megölésére is szövetkeznek. Az idők változásával együtt járt, hogy ez a bizarr politikai szatíra már sem Keleten, sem Nyugaton nem háborított fel senkit, inkább csendes érdektelenségbe fulladt.


A gorilla délben fürdik
Makavejev számára a művészi megújulás lehetőségét az 1993-ban bemutatott A gorilla délben fürdik jelentette. A „történelmi burleszk” főszereplője egy szovjet tiszt, aki valahogy Berlinben ragad a német újraegyesítés után, és nem igazán tudja, mi történik körülötte, és mi lesz vele: egyik nap még a dicső szovjet hadsereg megbecsült tagja volt, másnap pedig egy múltból ottfelejtett kövület. Makavejev több részletet is átvett egy hírhedt szovjet propagandafilmből, Mihail Csiaureli Berlin eleste (1949) című alkotásából. A slusszpoén: Makavejev hőse, Viktor Boriszovics (Svetozar Cvetković, a Montenegro címszereplője és a Kiáltvány epizodistája játssza) nem más, mint Csiaureli hőseinek, Aljosának és a nyakába boruló bárisnyának, Natasának a fia. Vagyis egy legenda, maga az irrealitás, de Makavejev arra figyelmeztet, hogy múltunk, jelenünk és alighanem a jövőnk is ilyen irreális legendákra építkezik. Úgy tűnt, ezzel a filmjével a direktor visszanyerte régi alkotóerejét és frissességét. A gorilla délben fürdik az 1993-as berlini filmfesztiválon megkapta a kritikusok díját, fogadtatása mégsem volt egyértelműen lelkes. Abban többnyire egyetértettek az ítészek, hogy a német egyesítés és a szocialista világrendszer széthullása Makavejev kamerájához méltó téma, és a rendező könnyedén visszatalált korábbi politikai pamfletjeinek szerkezetéhez. Arról azonban már megoszlottak a vélemények, hogy ezt a szerkezetet most mennyire sikerült valódi tartalommal megtöltenie. Emlékszem, a Szindbád moziban láttam először a filmet, a vetítés után Bíró Yvette tartott előadást róla. Szavaiból egyértelműen az jött le, hogy ő maga a W. R.-rel és a Sweet Movie-val egyenrangúnak érzi ezt az opuszt is, míg én azon a véleményen voltam, hogy A gorilla délben fürdikből hiányzik az említett művek megdöbbentő ereje, felkavaró hatása, és inkább csak ötletpetárdák villannak fel egy olyan téma kapcsán, amelyben igazából akkor még mindenki tanácstalan volt (sőt sokan azóta is): Most mi lesz? Tényleg itt a szabadság? És ha igen, meddig fog tartani?


Az elmúlt negyed század
A délszláv háború kitörését követően Makavejev újra külföldre ment. 1994 és 1998 között az Egyesült Államokban élt, a Harvard Egyetemen tanított. Erre az időszakra évek múlva így emlékezett vissza: „Csodálatos diákokkal találkoztam, akik fantasztikus filmeket készítettek a kezem alatt, így azzal vigasztaltam magam, hogy ezek az én alkotásaim is. A jövő a diákjaimé, csináljanak ők játékfilmeket.” A gorilla délben fürdik óta Makavejev valóban nem rendezett új játékfilmet, csupán egy dokumentumfilmet és egy szkeccset forgatott a kilencvenes évek közepén. Az ötvenkét perces Lyuk a lélekben (1994) a BBC felkérésére született ironikus hangvételű, önéletrajzi vonatkozású mű „valahol Belgrád, Los Angeles és San Francisco között félúton, amely az én 1993–94-es töprengéseimről szól. Belgrádban Rambo Amadeusszal csorgok lefelé a Száván a hidak alatt, miközben a lerombolt mostari Öreg hídra gondolok.” A filmben a direktor visszaemlékezik gyerekkorára, karrierjére, de már nem provokál, inkább olyan, mint a Montenegro vicces nagypapa szereplője, aki hajlandó önmagán is gúnyolódni. A címe alapján akár egy pornófilm is lehetne A dán lányok mindent megmutatnak (1996). Természetesen nem az, ámbár van némi köze a műfajhoz. A kilencvenhárom perces kísérleti filmet nem kevesebb, mint tizenkilenc rendező jegyzi, köztük a magyar Hámos Gusztáv videoművész. Mindegyik direktor egy-egy pár perces epizódot forgatott, melyekben a lányok jelentik a vezérmotívumot. Makavejev szkeccsében két dán lány Hollywoodba megy szerencsét próbálni, és végül egy pornófilm castingján köt ki. A reklámszlogen szerint: „A szex fővárosa találkozik a film fővárosával”. Hasonló témában jó néhány drámai alkotást láthattunk már, Makavejevében inkább a humor dominál.


Az elmúlt negyed században több újságíró is feltette a kérdést Makavejevnek, hogy tervez-e új játékfilmet. A direktor mindenkor elmondta, hogy szerinte a filmiparban évek óta kedvezőtlenek a feltételek a kisebb költségvetésű, „másfajta” alkotások készítésére, mert a mozikat a szuperprodukciók uralják. Ő viszont az olyan filmeket szereti, melyek elkészítése igazi kalandot jelent saját maga számára is, hiszen annyi váratlan dolgot kell figyelembe venni egy forgatáson, amihez a forgatókönyv amúgy is csak kiindulópont, nem pedig megvalósítandó végcél. Jogosan vetődött fel az a kérdés is, hogy mint szerb rendező nem áll-e szándékában a saját szemszögéből filmet forgatni a délszláv háborúról. Makavejev válaszaiban kifejtette, hogy nem zárkózna el a témától, ezzel kapcsolatban több ötlet is megfordult már a fejében, sőt feljegyzéseket is készített, de még nem tudta egységgé ötvözni az anyagot. „Életemben már számtalanszor elolvastam Milovan Gyilasz Háború című novelláját, amelyik az egyik legjobb szerb nyelven írott mű a háborúról. Én túl sok háborút éltem át, és egyre kevésbé értem őket. Hogyan válhatnak a fiúk szenvedélyes futballszurkolókból ártatlanok elállatiasodott gyilkosaivá?” Makavejev néhány héttel ezelőtt ünnepelte 85. születésnapját. Sajnos aligha valószínű már, hogy új filmet forgatna, eddigi életművének köszönhetően azonban előkelő hely illeti meg a XX. század legjelentősebb és legeredetibb tehetségű rendezői között. Mindazonáltal nem szabad elhallgatni azt sem, hogy munkássága mindmáig megosztja a kritikusokat és a közönséget. Például egyik kedvenc filmesztétám és filmkritikusom, Bikácsy Gergely szerint Makavejev két fő műve, a W. R. és a Sweet Movie „egy sajátos »polito-pornó« műfaj máig nem meghaladott remekei”, míg a kelet-európai filmművészet egyik szakértője, Szíjártó Imre szerint „afféle mozgóképes filozófusról van tehát szó, aki a filmben úgy találta meg a kifejezési médiumát, hogy közben kettős szorításba került: a gondolat mélyítésének a vizuális nyelv »butasága« szabott gátat, a filmjeiben kimunkált forma viszont a tartalmak felől szenvedett sérülést. A filmművészet legszabadabb rabja.” Jómagam zárszóként csupán annyit mondok: soha rosszabb vitatémát a filmbarátok számára, mint Makavejev alkotásai. 


FILMOGRÁFIA 
Játékfilmek
* 1993: A gorilla délben fürdik (Gorilla Bathes at Noon)
* 1988: Kiáltvány (Manifesto)
* 1985: A Coca-Cola kölyök (The Coca-Cola Kid)
* 1981: Montenegro
* 1974: Sweet Movie
* 1971: W. R., avagy az organizmus misztériuma / Wilhelm Reich, avagy a kielégülés rejtelmei (W. R. – Misterije organizma)
* 1968: Védtelen ártatlanság (Nevinost bez zaštite )
* 1967: Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (Ljubavni slučaj ili tragedija službenice PTT)
* 1965: Az ember nem madár (Čovek nije tica)


Rövidfilmek, dokumentumfilmek, epizódfilmek 
* 1996: A dán lányok mindent megmutatnak (Danske piger viser alt)
* 1994: Lyuk a lélekben (Rupa u duši)
* 1974: Wet Dreams (a Politfuck című epizód) (Sam Rotterdam néven)
* 1971: I Miss Sonia Henie
* 1964: Új játékszer (Nova igračka)
* 1964: Új háziállat (Nova domača životinja)
* 1962: Le a kerítésekkel! (Dole plotovi)
* 1962: Parádé (Parada)
* 1962: Film az ábécés könyvről (Film o knjizi A. B .C.)
* 1962: Széplány ’62 (Ljepotica 62)
* 1961: Mosoly ’61 (Osmjeh 61)
* 1961: Eci, pec, pec
* 1961: Pedagógiai tanmese (Pedagoška bajka)
* 1959: Mi a munkástanács? (Što je radnički savjet?)
* 1958: Álmodnak a színek (Boje sanjaju)
* 1958: Nevető méhkasok (Kosnice pune smijeha)
* 1958: Átkozott ünnep (Prokleti praznik)
* 1958: A méhész képeskönyve (Slikovnica pčelara)
* 1958: Ne higgyetek az emlékműveknek! (Spomenicima ne treba verovati)
* 1957: Antonio törött tükre (Antonijevo razbijeno ogledalo)
* 1955: Pecsét (Pečat)
* 1953: Jatagan mala


Fontosabb díjak és jelölések
Berlini Filmfesztivál 
* 1968: Védtelen ártatlanság (Arany Medve-jelölés)
* 1968: Védtelen ártatlanság (Ezüst Medve-díj, FIPRESCI-díj)
* 1971: W. R., avagy az organizmus misztériuma (FIPRESCI-díj, Interfilm-díj)
* 1993: A gorilla délben fürdik (a kritikusok díja)

Cannes-i filmfesztivál
* 1981: Montenegro (Arany Pálma-jelölés)
* 1985: A Coca Cola-kölyök (Arany Pálma-jelölés)

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban megjelent Makavejev-életrajzom javított és bővített változata.]


ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?



MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek el...