Agatha Christie népszerű bűnügyi regénye, a Gyilkosság az Orient expresszen 1974-es filmváltozata Sidney Lumet rendezésében oly nagy sikert aratott, hogy a producerek folytatni akarták az írónő krimijeinek filmre vitelét. Választásuk az 1937-ben publikált Halál a Nílusonra esett, amelyet eredeti helyszíneken akartak megfilmesíteni. A korábbi film főszereplője, Albert Finney azonban nem vállalta még egyszer a maszkírozás hosszadalmas és kényelmetlen procedúráját immár az egyiptomi hőségben, emiatt lecserélték Peter Ustinovra. Az új színész más felfogásban játszotta a figurát, mint Finney, ami nem nagyon tetszett Agatha Christie lányának. Az alkotók a főszereplőt leszámítva minden másban követendő példának tekintették Lumet filmjét, ezért is választottak egy olyan könyvet, amely javarészt szintén egyetlen helyszínen játszódik (vonat helyett egy hajón), és a fontosabb szerepekre megint közismert színészeket próbáltak megnyerni. Mindazonáltal a Halál a Níluson sztárparádéja nem annyira pazar, mint az elődjéé, ám a színészek ezúttal is meggyőző alakításokat nyújtottak. A siker kicsit mérsékeltebb volt, a befektetés mégis bőségesen megtérült. A regény tévés feldolgozásáról és a bemutatás előtt álló remake-ről a posztban bővebben is szó esik majd. Említsük meg azonban azt is, hogy a könyvből először egy színházi előadás született: 1944. január 17-én tartották a premiert a Dundee Repertory Theatre-ben (Dundee, Skócia) Hidden Horizon (Rejtett horizont) címmel. 1946. március 19-én a londoni West Enden is bemutatták a darabot Murder on the Nile (Gyilkosság a Níluson) címmel, és szeptember 19-én a New York-i Broadwayn is ezzel a címmel tűzték műsorra. A mű 1950. július 12-én az amerikai Kraft Television Theatre tévésorozat egyik részeként került adásba. A korabeli gyakorlatnak megfelelően a színészek élőben játszottak. Az egyórás tévéműsor szintén a Murder on the Nile címet viselte. Említést érdemel a BBC Radio 4 állomás ötrészes hangjátéka is, amelyet 1997. január 2. és január 30. között sugároztak, minden héten egy részt. A történet 2003-ban Franciaországban képregényalbumként jelent meg Mort sur le Nil címmel, amelynek angol változata 2007-ben került forgalomba. Ugyanabban az évben Poirot bravúros nyomozásából számítógépes játék készült.
SPOILERVESZÉLY! Az alábbi filmismertető a cselekmény fordulataira és végkifejletére is kitér!
A TÖRTÉNET
Jacqueline de Bellefort – a barátainak csak Jackie – rövidesen férjhez megy. Jóképű vőlegénye, Simon Doyle viszont nemcsak nincstelen, de jelenleg még munkanélküli is. Szerencsére Jackie jó barátnője, Linnet Ridgeway, a dúsgazdag örökösnő hajlandó alkalmazni Simont. A közös munka során Linnet és jóképű alkalmazottja egymásba szeretnek, így a fiatalember végül az örökösnőt vezeti az oltár elé. Egyiptomba mennek nászútra. A becsapott Jackie bosszúálló fúriaként követi őket, hogy mindenáron tönkretegye a boldogságukat. Az ifjú pár csellel próbál megszabadulni tőle: úgy tesznek, mintha a kairói pályaudvarra mennének, valójában azonban felszállnak egy nílusi gőzösre, a Karnakra. Ám Jackie náluk is ravaszabb volt, mert rövidesen kiderül, hogy ő is a hajón tartózkodik. Az utasok később egy kis szárazföldi pihenőt tartanak, hogy megtekintsék egy ókori templom romjait. A magasból hirtelen egy hatalmas kődarab zuhan alá, amely hajszál híján eltalálja a házasokat. Lehetséges, hogy a törékeny Jackie keze van a dologban, és nem az idő vasfoga lazította ki a helyéről azt a követ? A Karnak egyik utasa, a belga mesterdetektív, Hercule Poirot már korábban figyelmeztette a lányt, hogy veszélyes játékot űz, amelyet be kellene fejeznie. Jackie nem hallgatott rá, sőt elárulta, hogy egy pisztolyt hord a kézitáskájában, és nem fél attól, hogy használja. Erre már a templomlátogatás estéjén alkalom adódik. Jackie ugyanis a kelleténél többet iszik, vitába bonyolódik egykori vőlegényével, és hirtelen felindulásában rálő a férfira, akit a lábán talál el. Szinte azonnal meg is döbben attól, amit tett. Hogy a kétségbeesett nő nehogy újabb ostobaságot kövessen el, nyugtatót adnak neki, és az utasok egyike, Miss Bowers vele tölti az éjszakát. Másnap reggel döbbenetes esemény történik: Linnetet holtan találják a kabinjában, valaki fejbe lőtte. A falra az áldozat vérével felírt „J” betű Jackie-re tereli a gyanút, ám a lánynak Miss Bowers által sziklaszilárd alibije van. Simont is hamar ki lehet zárni a gyanúsítottak közül, hiszen sebesülése miatt képtelen lábra állni. Poirot és barátja, Race ezredes megkezdi a nyomozást, melynek során kiderül, hogy sok utasnak volt indítéka és alkalma arra, hogy megölje Linnetet…
A NOVELLA ÉS A REGÉNY
A brit krimikirálynő, Agatha Christie Halál a Níluson című regénye 1937. november 1-jén jelent meg először az Egyesült Királyságban, az 1930-ban alapított Collins Crime Club kiadásában. A 288 oldalas kötet egyszerre jött ki kemény és puha fedeles változatban is, a borítót Robin Macartney tervezte. A mű előzménye egy szintén 1937-ben publikált, azonos című novella, amelynek főszereplője még nem Hercule Poirot volt, hanem James Parker Pyne nyugalmazott statisztikus, a „szívügyek nyomozója”. A cselekménybeli hasonlóságok és a címazonosság ellenére a novella és a regény két külön alkotás. A novellában a nílusi gőzhajón Parker Pyne mellett Sir George és felesége, Lady Grayle utaznak, valamint a hölgy unokahúga, Pamela, az ápolónője, Elsie MacNaughton és Sir George fiatal titkára, Basil West. A fiatalember az egyetlen, aki szemmel láthatóan jól kijön mindenkivel, a többiek között ugyanis különféle konfliktusok feszülnek. Sir George érdekből nősült, hogy megoldást találjon pénzügyi problémáira, és kapott egy nehéz természetű, örökösen rosszkedvű, hipochondriára hajlamos feleséget. Lady Grayle egyáltalán nem örül Parker Pyne jelenlétének, mert arra számított, hogy a személyzeten kívül csak az ő társasága lesz jelen a hajón. Ennek ellenére amikor a többiek kiszállnak, hogy megtekintsék Abüdosz ókori romjait, az asszony arra kéri a detektívet, hogy maradjon a hajón, mert beszélni akar vele. Elmondja, hogy arra gyanakszik, hogy a férje megmérgezi őt. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen rosszul érzi magát, ám az állapota mindig jobbra fordul, amikor Sir George távol van. Miss MacNaughton is megerősíti, hogy Lady Grayle egészségi állapota furcsán váltakozik, de annak ellenére sem gyanúsítja Sir George-ot, hogy maga is megfigyelte az összefüggést a férfi távolléteivel. Lady Grayle még aznap este meghal, a nyomok egyértelműen sztrichninmérgezésre utalnak. A szert Miss MacNaughton hozta magával szívproblémái enyhítésére. Sir George-nál megtalálják a terhelő bizonyítékokat. Pamela ellenben azt állítja, hogy a nagynénje öngyilkos lett, mert egy ideje furcsán viselkedett, mindenféle téveszmék gyötörték, így például az, hogy Basil szerelmes belé. Parker Pyne természetesen megoldja a rejtélyt: a fiatal titkár mérgezte meg az asszonyt, és megpróbálta a férjre terelni a gyanút. A terve az volt, hogy nőül veszi Pamelát, hiszen a lány örökölte volna a vagyont Sir George elítélése után.
A regényben Christie először Miss Marple-t akarta szerepeltetni, de meggondolta magát. Így másik népszerű hőse, a belga Hercule Poirot oldja meg a gyilkosság rejtélyét, és a gyanúsítottak – vagyis az utasok – köre is jóval tágabb, mint a novellában. A fiatal házaspár, Simon Doyle és felesége, Linnet Ridgeway boldogságát a férfi elhagyott menyasszonya keseríti meg: Jacqueline mindenhová árnyékként követi őket, erre a nílusi hajóútra is. Abu Szimbel ókori romjainak meglátogatása közben Linnetre kis híján rázuhan a magasból egy hatalmas szikla. Többen is arra gyanakodnak, hogy a baleset valójában Jacqueline műve, ám kiderül, hogy a bosszúszomjas nő a kirándulás idejére a hajón maradt. A forrongó szenvedélyek gyilkosságba torkollnak: Linnetet egyik éjjel valaki agyonlövi a kabinjában, és eltűnik az egyik értékes gyöngysora is. Vajon Jacqueline teljesítette be a bosszúját, vagy az ügy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik? A regénynek már a korabeli fogadtatása is igen kedvező volt. A kritikusok kiemelték a sztori remek felépítését és azt, hogy mivel Christie a mellékalakokat is árnyaltan alkotta meg, mindvégig bizonytalanságban tudja tartani az olvasókat az ügy megoldására vonatkozóan. Érdekességként említsük meg, hogy az írónő néhány helyen saját korábbi műveire is utal. Amikor leírja, hogyan találkozott először Poirot és Race ezredes, akkor a Nyílt kártyákkal (1936) című regényére céloz. A 11. fejezetben Miss Van Schuyler említést tesz Poirot-nak egy közös ismerősükről, Rufus Van Aldinről, aki A titokzatos Kék Vonatban (1928) szerepelt. A második rész 21. fejezetében Poirot megemlíti, hogy egyszer az Orient expresszen egy bűnügy nyomozása közben egy skarlátvörös kimonót talált a poggyászában. Természetesen itt Christie egyik leghíresebb krimije, a Gyilkosság az Orient expresszen (1933) kerül szóba. Poirot a Gyilkosság Mezopotámiában (1936) című regény cselekményére utal akkor, amikor kifejti módszerét a tettes személyének meghatározására. A Halál a Níluson magyar nyelven 1938-ban jelent meg először Kosáryné Réz Lola fordításában. A magyar verzió a Poirot kéjutazáson címet kapta, és a Palladis Kiadó 1 pengős regények című sorozatában látott napvilágot. 1962-ben Steinitz Tibor fordítása is ezzel a címmel jött ki az újvidéki Fórum Kiadónál. Az Európa Könyvkiadó 1987-ben Szabó Zoltán fordítását Halál a Níluson címmel dobta piacra, és a Helikon 2017-ben Kosáryné Réz Lola fordítását is immár ezzel a címmel hozta újra forgalomba.
A RENDEZŐ
John Guillermin angol rendező és producer 1925. november 11-én született Londonban, francia szülők gyermekeként. Eredeti neve: Yvon Jean Guillermin. Tizenhét éves korában lépett be a Brit Királyi Légierőhöz, ám ehhez hazudnia kellett az életkoráról. (Jómagam sose értettem igazán az ilyesfajta sztorikat: a kiskorúnak nem kellett semmilyen hiteles személyazonossági iratot bemutatnia, mert bemondásra ment a dolog?) Londoni születése ellenére csak tizennyolc éves korában kapta meg a brit állampolgárságot. Életrajzírói szerint már hétéves kora óta filmrendező akart lenni, miután látta A kincses sziget egyik filmváltozatát. Huszonkét éves korában szerelt le a légierőtől. Rendezői karrierje Franciaországban kezdődött el: dokumentumfilmeket készített főleg annak az illatszergyártó cégnek, ahol az apja dolgozott. 1948-ban tért vissza Londonba, ahol Robert Jordan Hill-lel közösen egy kis filmgyártó céget alapított Advent Films (más forrásokban: Advance Productions) néven. A cég első filmjét még Hill rendezte, a High Jinks in Society (1949) című vígjáték azonban már közös alkotásuk. Guillermin első önálló rendezése, a Torment (1950) című bűnügyi film saját forgatókönyve alapján készült. Még abban az évben Hollywoodba ment, hogy megismerje az ottani filmkészítési módszereket. Az ötvenes években kis költségvetésű filmeket forgatott olyan cégek részére, mint a Vandyke Productions, a Group 3 Films és a Nettleford. Az évtized második felében a televízió számára is dolgozott. 1956-ban vette feleségül a Town on Trial (1957) című filmjének egyik mellékszereplőjét, Maureen Connell színésznőt.
Az ötvenes évek végén Sy Weintraub producer elhatározta, hogy újraéleszti a Tarzan-sorozatot, és ehhez a feladathoz Guillermint találta a legalkalmasabb rendezőnek. Jól választott, mert a Guillermin által rendezett Tarzan legnagyobb kalandja (1959) – Gordon Scott főszereplésével – jelentős sikert aratott, és a széria egyik legjobb darabjának tartják. A sikert a direktor a Tarzan Indiába megy (1962) című filmmel meg tudta ismételni, pedig ebben a főhőst már Jock Mahoney formálta meg. A két Tarzan-film között, 1960-ban két filmet is forgatott: A nap, amikor kirabolták az Angol Bankot az MGM, a Never Let Go pedig az Independent Artists számára készült. Ez utóbbi cég megbízásából forgatta a Torreádor-keringő (1962) című kiugróan sikeres alkotását Jean Anouilh színdarabja alapján. A Fox megrendelésére született Guns at Batasi (1964) annyira tetszett a stúdió vezetőjének, Darryl F. Zanucknak, hogy újabb két filmre szerződtette Guillermint. Az egyik film A kék Max (1966) című háborús dráma volt, amelynek főszereplője, George Peppard azt nyilatkozta, hogy a közös munka Guillerminnel élete legizgalmasabb, legkreatívabb élménye volt. Ennek örömére 1968-ban még két filmet készítettek együtt, de sem a P. J., sem a House of Cards nem vált annyira sikeressé, mint első közös alkotásuk. A második világháború idején játszódó A remageni híd (1969) forgatása részben Csehszlovákiában zajlott, közvetlenül a 68-as szovjet megszállás előtti feszült belpolitikai helyzetben. Ez komoly problémát okozott, mivel a szovjet és a keletnémet média világgá kürtölte azt a vádat, hogy az Egyesült Államok a háborús film forgatása ürügyén valójában fegyvereket csempészett a szocialista országba. Amikor a szovjet csapatok megszállták Csehszlovákiát, a filmstábnak valósággal ki kellett szöknie az országból még a határok lezárása előtt. A sietség következtében egymillió dollár értékű felszerelést hagytak hátra, és az utolsó öt forgatási nap anyagát. A veszteség miatt a 3,5 millió dolláros költségvetés ötmillióra emelkedett.
A Spanyolországban forgatott El Condor (1970) című western az elsők között kapta meg az új amerikai forgalmazási rendszerben az R kategóriát az erőszak, a meztelenség és a kifogásolható nyelvezet miatt. A női főszerepre kiszemelt svéd Ewa Aulin nem vállalta a meztelen jeleneteket, és kiszállt a produkcióból. Guillermin és a magyar származású producer, André De Toth (Tóth Endre) nézeteltérései annyira elfajultak, hogy ökölharcra is sor került közöttük. Toth állítólag át akarta venni a rendezést Guillermintől, ahogy a Piszkos játék (1969) esetében is tette, de ez a szándéka ezúttal meghiúsult. (Elvesztette az ökölharcot?) A hetvenes évek elején Guillermin visszatért az MGM-hez: a Charlton Heston főszereplésével forgatott Terror a felhők felett (1972) kasszasikernek bizonyult, míg a Shaft Afrikában (1973) lényegében megbukott. Utána viszont blockbusterek következtek: Pokoli torony (1974), King Kong (1976), Halál a Níluson (1978). A nyolcvanas évek már egyértelműen szerencsétlen időszak volt a direktor pályáján. Új filmjei megbuktak, a Sheena, a dzsungel királynője (1984) például öt Arany Málna-jelölést is kapott, ráadásul a forgatás idején autóbalesetben elhunyt a direktor fia, Michael-John. Guillermin utolsó mozifilmje a King Kong visszatér (1986) volt, utolsó munkája pedig az Élve vagy halva (1988) című tévéfilm. A rendező 1999-ben elvált első feleségétől, akitől egy fia és egy lánya született, és ugyanabban az évben újra megnősült. Guillermin szívrohamban hunyt el 2015. szeptember 27-én a kaliforniai Topanga Canyonban. Nyolcvankilenc éves volt.
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előzmények
Az 1969-ben alapított brit EMI Films nagy sikert ért el Sidney Lumet Gyilkosság az Orient expresszen (1974) című Agatha Christie-adaptációjával. A cég 1976-ban megvásárolta a British Lion Films vállalatot, melynek két akkori vezetője, Michael Deeley és Barry Spikings ügyvezető igazgatói pozícióba kerültek az EMI-nál. Arra törekedtek, hogy az EMI minél csekélyebb anyagi kockázattal bejusson a nemzetközi piacra, aminek egyik lehetősége a nagy amerikai filmstúdiókkal való együttműködés volt: a Warlords of Atlantis (1978) a Columbia, a Konvoj (1978) a United Artists, a Gengszterek sofőrje (1978) a 20th Century Fox, A szarvasvadász (1978) pedig a Universal közreműködésével készült, de ezek mindegyike hivatalosan amerikai film volt, és nem koprodukció. A Lumet-film világsikere miatt jó ötletnek tűnt egy másik közkedvelt Agatha Christie-regény megfilmesítése, szintén nagy sztárok közreműködésével. A választás a Halál a Níluson című regényre esett, melynek gyártásába ezúttal a Paramount szállt be, ám az amerikai társbefektető ellenére ez a film már angol produkcióként futott. Az EMI hangsúlyozni akarta a folytonosságot, ezért azt tervezte, hogy az új film a Gyilkosság a Níluson címet kapja, és Poirot szerepét ismét Albert Finney-nek ajánlották fel. A kiváló színész számára nagy megpróbáltatást jelentett a Poirot-smink a meleg vonatbelsőben, és amikor meghallotta, hogy ugyanezzel a sminkkel ezúttal a 38 fokos egyiptomi hőséget kellene elviselnie, nemet mondott az ajánlatra. A neves brit író, Anthony Shaffer – A mesterdetektív szerzője, az Equust és az Amadeust jegyző Peter Shaffer fivére – viszont elvállalta, hogy megírja a forgatókönyvet. Korábban a Lumet-filmbe is besegített, és a Halál a Níluson után még két Poirot-mozifilm, a Nyaraló gyilkosok (1982) és a Randevú a halállal (1988) forgatókönyvét is megírta. Két legutóbbi filmje, a Pokoli torony és a King Kong világsikere után a brit John Guillerminnél alkalmasabb rendezőt lámpással sem lehetett volna találni.
A szereposztás
Hercule Poirot szerepére az illetékesek végül az orosz származású Peter Ustinovot szerződtették, aki tíz év alatt három mozi- és három tévéfilmben játszotta el a figurát. Az egyik producer, Richard Goodwin a választást azzal indokolta, hogy Poirot valójában egy karakterszerep, Ustinov pedig kiváló karakterszínész. Szempont volt az is, hogy ha már kényszerből lecserélik Finney-t, utódja ne őt próbálja másolni, hanem a saját egyéniségéhez igazítsa a figurát. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyarok viszont ragaszkodtak a folytonossághoz: Finney-nek és Ustinovnak egyaránt Csákányi László volt a szinkronhangja.) Christie lánya, Rosalind Hicks nem értett egyet a producerek döntésével, és miután megnézte Ustinovot az egyik próbán, hangot is adott a véleményének: „Ő nem Poirot! Ő egyáltalán nem ilyen!” A színész szemrebbenés nélkül replikázott: „Hát most ilyen.” Érdekességként említsük meg, hogy a második világháborúban Ustinov volt a hadnagyból alezredessé előléptetett David Niven (a filmbeli Race ezredes) tisztiszolgája. Arról is emlékezzünk meg, hogy a Mrs. Salome Otterbourne-t megformáló Angela Lansbury féltestvére, Isolde Denham (1920–1987) volt Ustinov első felesége, akitől Tamara nevű lánya született. Bár filmbeli alakításáért Lansbury díjat is nyert, magát a filmet csak a negyvenéves jubileumi bemutatón, 2018. november 9-én nézte meg. Rajta kívül még két legendás színésznő játszik a filmben: az amerikai Bette Davis és a brit Maggie Smith. Hármójuknak közös öltözőjük volt a forgatás egyik helyszínéül szolgáló hajón, melynek kialakítása nem tette lehetővé, hogy minden színésznek külön öltözője legyen.
Richard Goodwin később elmesélte, hogy Davis magával hozta Amerikából a saját sminkfelszerelését, a tükreit és a lámpáit, mert azt hitte, hogy Egyiptomban ilyesmik nem állnak majd a rendelkezésére. Az újságírók előtt Bette nem titkolta, hogy egy cseppet sem volt ínyére az egzotikus utazás: „A régi időkben ilyen apróságokért nem kellett kimozdulni az összkomfortos Hollywoodból, ügyes díszlettervezők és technikusok mindent ott helyben, a műteremben produkáltak. Ha kellett, a Nílus folyót is megépítették neked, és sem a színész, sem a közönség nem vette észre a különbséget a díszlet-Nílus és a valódi folyó között. Manapság azonban a filmezés egyben hosszú utazgatást is jelent, a színészek pedig egyúttal dublőrökké is váltak.” Sem a Davis, sem a Maggie Smith által játszott szereplőnek nem tudjuk meg a keresztnevét. Smith egy kissé férfias nőt alakít, akinek öltözködése Greta Garbóét idézi a Krisztina királynő (1933) című filmből. Simont eredetileg Michael York játszotta volna, aki helyett állítólag anyagi okokból választották az inkább tévésorozatokból ismert Simon MacCorkindale-t. Linnet szerepét az amerikai Cybill Shepherdnek ajánlották fel, aki nemet mondott. A későbbi Bond-lány, a szintén amerikai Lois Chiles lépett a helyére, akinek kifejezetten rossz emlékei vannak a rendezőről: „Guillermin nem volt túl kedves hozzám. Az első forgatási napomon, amikor rákérdeztem egy instrukciójára, amelyet nem értettem, ordibált velem. Borzasztó volt.” A színésznő négy évvel korábban A nagy Gatsby (1974) című filmben együtt szerepelt a Jackie-t megformáló amerikai Mia Farrow-val. A szobalányt megszemélyesítő angol Jane Birkin a hatvanas évek végétől Franciaországban él, a Halál a Níluson tíz év után az első angol filmje volt. Rosalie Otterbourne szerepét a Rómeó és Júlia (1968) című Franco Zeffirelli-filmben világhírűvé vált Olivia Hussey játszotta.
A fiatal színésznő kora reggel mindig keleti zenét szeretett hallgatni, valószínűleg kissé túl hangosan. Az idős Bette Davis ugyanis elég hamar megkérte őt arra, hogy mellőzze a korai zenehallgatást. Szó szót követett, s a konfliktus vége az lett, hogy nem beszéltek egymással, amíg a hajón forgattak. Hussey az önéletrajzában azt írta, Bette valószínűleg annak örült volna a legjobban, ha Olivia jeleneteit a hajó mögé kötött csónakban vették volna fel. Davis ellenszenvét illetően egyébként Hussey olyan illusztris művészek társaságába került, mint Joan Crawford, Faye Dunaway és Karen Black, akiket a hollywoodi legenda korábbi közös munkáik miatt szintén nem kedvelt. Mr. Ferguson szerepét a hetvenes évek elején feltűnt Jon Finch játszotta, aki előbb Roman Polański Macbeth (1971), majd Alfred Hitchcock Téboly (1972) című filmjében bizonyította tehetségét, karrierjét azonban cukorbetegsége és téves szakmai döntései hátrányosan befolyásolták. Az Andrew Penningtont megformáló George Kennedynek az egyik jelenetben szamárháton is lovagolnia kellett. A szamár viszont nem bírta el a testes színészt, többször is összecsuklott, ezért Guillermin állítólag fogyókúrára kötelezte Kennedyt. A szereplők között felbukkan Saeed Jaffrey indiai színész – ő a személyzet azon tagja, aki megtalálja Louise holttestét –, neve azonban nem szerepel a stáblistán. Filmes oldalakon találkozhatunk olyan feltételezésekkel, hogy Gerald Sim és Victor Maddern – Magyarországon kevésbé ismert színészek – is statisztáltak a filmben, de mind ez idáig senki nem tudta azonosítani őket egyik jelenetben sem.
A forgatás
A Halál a Níluson forgatása 1977. szeptember 19-én kezdődött, és hét hétig tartott. A munka javarészt egyiptomi helyszíneken zajlott. Az egyiptomi kormány támogatta a produkciót, mivel nem volt semmilyen politikai tartalma, és Agatha Christie nagy népszerűségnek örvendett az országban. Mindmáig tartja magát az a tévhit, hogy a stáb a PS Sudan nevű gőzhajón forgatott. Ezen utazott 1933-ban Agatha Christie is a férjével, és állítólag ez az utazás adta az ötletet a regényéhez. Az 1921 és 2008 között üzemelt hajón később egy lakosztályt is elneveztek az írónő tiszteletére. A Karnakot azonban nem a PS Sudan, hanem a valamivel kisebb SS Memnon helyettesítette, ahol négy hétig tartott a munka. Mivel a hajó motorjai túl hangosak voltak, és zavarták a forgatást, ezért kikapcsolták őket, és a Memnont más hajók vontatták előre. Guillermin visszaemlékezései szerint a Memnon időnként zátonyra futott. A három hétig tartó szárazföldi forgatás sem volt sokkal könnyebb, noha olyan gyönyörű helyszíneken dolgoztak, mint Giza, Luxor, Asszuán és Kairó. Az egyik asszuáni helyszín az Old Cataract Hotel volt, ahol annak idején Agatha Christie is többször megfordult, s a tiszteletére Mrs. Christie-nek nevezték el az egyik lakosztályt. A stáb számára különösen megerőltetők voltak a sivatagi jelenetek, mert délre már 54°C-ra emelkedett a hőmérséklet, ezért a lehető legkorábban kellett elkezdeni a forgatást. A sminkelés már hajnali 4-kor elkezdődött, a színészek reggel 6-kor már a kamerák elé álltak. De hát ez semmiség volt ahhoz képest, hogy nem foglaltak le elegendő szállást, így egyes stábtagoknak szállodáról szállodára kellett vándorolniuk, olykor naponta többször is, attól függően, hogy éppen hol van szabad szoba. A rendező szerint a nehézségeket főleg a jó kedélyű stábtagoknak köszönhetően sikerült áthidalni. Kellemes meglepetést okozott Bette Davis, mert azt hallotta róla, hogy abszolút profi ugyan, de nem különösebben kommunikatív. Bette azonban a lelkesedés és a támogatás erős bástyájának bizonyult. Jól jött Ustinov különleges észjárása, ahogyan David Niven, Mia Farrow és Jack Warden humora is. Persze nemcsak a pihenőidő alatt, hanem a kamera előtt is adódtak vicces helyzetek. Így például Simon MacCorkindale és Lois Chiles csókjelenete közben egy szemtelen légy repült a színésznő szájára. A körülményekhez képest mindketten próbáltak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, és folytatták a jelenetet, miközben körülöttük a stábtagok pukkadoztak a nevetéstől. A rendező egy idő után véget vetett a vicces közjátéknak, és a légy elhessegetését követően újrakezdték a felvételt.
Jack Cardiff operatőr a rendezővel együtt úgy döntött, hogy vizuális szempontból is igyekeznek a lehető leghűségesebben felidézni a harmincas évek stílusát. Guillerminnek egyébként nem volt lehetősége megnézni a napi musztereket, mert azokat a producerek utasítására közvetlenül Londonba kellett küldeni. A kapcsolattartás a londoni illetékesekkel eléggé nehézkes volt, mert telefonok nem álltak rendelkezésre, ezért a telexgépre kellett hagyatkozni. Guillermin állítólag attól tartott, hogy idő előtt kiszivárognak a film fordulatai, emiatt nem engedte, hogy idegenek látogassák meg a forgatást. Tekintettel arra, hogy a cselekmény fordulatai nem nagyon térnek el a közismert regényétől, ez az aggodalom utólag kissé eltúlzottnak tűnik. Az a dal, amelyet Jackie (Mia Farrow) énekel a társalgóban, a Frankie és Johnny című népdal, amely egy nőről szól, aki lelövi a kedvesét, amikor kiderül, hogy a férfi megcsalta. Egy másik jelenetben Jackie A külváros fiai című Rudyard Kipling-versből idéz. A tangójelenet koreográfiáját Wayne Sleep brit táncművész és koreográfus tervezte. Negyven év elteltével így emlékezett vissza erre a munkájára: „Óradíjat kaptam, ami nagyon jól jött akkor, amikor senki nem jelent meg a próbán, és meg kellett keresnem David Nivent, hogy rábeszéljem, jöjjön el.” Anthony Powell jelmeztervező Oscar-díjat kapott ezért a munkájáért. Különösen a lábbelik terén lódult meg a fantáziája: Bette Davis cipőjének elkészítéséhez huszonhat piton pikkelyeit használták fel, Lois Chiles gyémántokkal díszített lábbelijét egy milliomos gyűjteményéből kérték kölcsön. (Sok hűhó semmiért: a hölgyek értékes cipellői a promóciós fotókon jobban érvényesültek, mint a filmben.) Bár a film javarészt Egyiptomban játszódik, a bevezető jelenetek helyszíne Nagy-Britannia volt, ezért a stáb a szigetországban is forgatott. A vidéken játszódó nyitó képsort Hambledonban (Buckinghamshire megye) vették fel. A kisváros utcáin száguldozó limuzin ugyanaz a jármű volt, amelyet korábban A sárga Rolls-Royce (1964) című filmhez is használtak. A Ridgeway-birtok valójában a Warwickshire-ben található Compton Wynyates volt.
A fogadtatás
Mint fentebb már említettem, az eredeti elképzelés az volt, hogy a producerek Gyilkosság az Orient expresszennel való folytonosságot hangsúlyozzák, emiatt a produkció először a Gyilkosság a Níluson (Murder on the Nile) címet kapta. Az első plakáttervek is ezzel a címmel készültek. Miután Albert Finney nem vállalta a második filmet, a producerek úgy döntöttek, hogy Peter Ustinovval más irányba viszik a figurát, ezért visszatértek a könyv eredeti címéhez. Noha a Halál a Níluson angol film volt, az ősbemutatóját mégis az Egyesült Államokban tartották, New York városában, 1978. szeptember 29-én. Az amerikai plakát elkészítésére a fiatalon elhunyt Richard Amselt (1947–1985) kérték fel, aki a hetvenes évek számos híres filmjéhez tervezett klasszikussá vált plakátokat, mint például Az utolsó mozielőadás (1971), A nagy balhé (1973), a Pillangó (1973) és a Kínai negyed (1974). Kiválasztásában szempont volt az is, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen plakátját is ő tervezte. A Halál a Níluson premierje idején kezdtek el jegyeket árulni a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum nagyszabású kiállítására Tutanhamon fáraó kincseiből. Amsel feladata az volt, hogy a plakátot kapcsolatba hozza a Tutanhamon-kiállítással, hogy így kiaknázzák az Egyiptom iránti nagy érdeklődést a film javára. A művész egy olyan plakátot készített (lásd legalul), melynek közepén a néhai fáraó látható egyik kezében egy áldozati késsel, a másikban egy revolverrel, körülötte a szereplők portréi. A londoni premierre 1978. október 23-án egy jótékonysági gála keretében került sor, amelyen II. Erzsébet királyné a férjével, Fülöp herceggel együtt vett részt. Bár a film nem aratott olyan nagy kereskedelmi sikert, mint a Gyilkosság az Orient expresszen, mégis a korszak legsikeresebb brit filmjének bizonyult. Csak az Egyesült Államokban a nyolcmillió dollárból forgatott film 14 560 084 dollár bevételt termelt. A kritikai fogadtatás fanyalgó volt, a legtöbb ítész szerint a Halál a Níluson nem ért elődje nyomába, de az elmúlt bő negyven év alatt megítélése pozitív irányba változott. Mint már említettem, Anthony Powell jelmeztervező munkáját Oscar-díjjal ismerték el, sőt a BAFTA díját is megkapta. Az Evening Standard British Film Awards 1979-es díjkiosztóján John Guillermin (legjobb film), Peter Ustinov (legjobb színész) és Simon MacCorkindale (legígéretesebb színész) is díjat vehetett át. Ugyanitt a legjobb színésznő Maggie Smith lett, de nem a Halál a Níluson mellékszerepéért, hanem a Kaliforniai lakosztály (1978) című vígjátékért. A Halál a Nílusont nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra, ahogyan az azt követő Ustinov-féle Poirot-produkciókat sem. A filmet hazánkban elsőként a Magyar Televízió mutatta be 1984. november 6-án.
Bakik
Hercule Poirot természetesen nem tévedett, amikor magyarázatot adott a hajón elkövetett gyilkosságokra, az alkotók viszont elkövettek néhány apró bakit, főleg a nyelvhasználat terén. (Ezek egy részét a magyar szinkron korrigálta.) Szemezgessünk a tévedések közül!
* Luxor és Abu Szimbel között 250 mérföld a távolság, amelyet a harmincas években egy nílusi gőzhajó nem tudott volna egyetlen délután megtenni, mint ahogy a filmben látjuk.
* A bakivadászok szerint a hajón töltött második estén Mrs. Van Schuyler angolul kíván jó éjszakát Poirot-nak, aki erre franciául így felel: „Bonjour” (Jó napot!). Poirot – még ha belga is, és nem francia – túl komoly ember ahhoz, hogy egy idős hölgynek ne a megfelelő nyelvi fordulattal válaszoljon, ami a „Bonne nuit” (Jó éjszakát!) lett volna. (Jómagam megnéztem a filmet angol hangsávval is, és szerintem Poirot ott is ugyanazt mondja, mint a magyar szinkronban: „Bon soir” [Jó estét!].)
* Abban a jelenetben, amikor dr. Bessner a jó híréről akar beszélni Linnettel, németül „asszonyom”-nak szólítja őt, vagyis azt mondja: „mein Frau”. Egy született német azonban pontosan tudja, hogy a német nyelvtani szabályok szerint a helyes változat: „meine Frau”. (A magyar szinkronban a doktor ekkor nem használ német szavakat.)
* Miközben Poirot Linnet kabinjában vizsgálódik, a halott észrevehetően lélegzik.
* Amikor Poirot – Simon jelenlétében – részben franciául, részben angolul kikérdezi Louise-t, az egyik kérdésére a szobalány így tiltakozik: „Ah non” (Ó, nem!), amire Poirot így reagál: „Ah oui” (Ó, igen!). A francia nyelvben viszont, amikor ellenkezésről van szó, az „Ah si” a helyes formula, és nem az „Ah oui”. Ezt nemcsak Poirot tudta, hanem a franciául kitűnően beszélő Peter Ustinov is, így kissé érthetetlen, miért nem figyelmeztette a forgatókönyvírót vagy a rendezőt erre a hibára. (A magyar szinkron se korrigálta ezt a bakit.)
* A néző látja is, amint Poirot elmeséli, hogy dr. Bessner hogyan lőhette volna agyon Linnetet. Amikor az orvos a nő halántékához érinti a fegyvert, Linnet összerándul, holott a történet szerint mélyen alszik.
* Louise Bourget meggyilkolásának estéjén, miközben Poirot és Race ezredes vacsoráznak, a zenekar észrevehetően afrikai hangszereken játszik, miközben a néző nyugati zenét hall klarinéttel és hegedűvel.
* Mrs. Otterbourne homlokán a véres sebhely egy másodperccel előbb megjelenik, mint ahogy a gyilkos lövés eldördül. A gyilkosság előtti pillanatban a hölgy ennyit mond: „I saw that it was…”, ám amikor később flashbackben, a gyilkos szemszögéből látjuk a történteket, a lövés már az „I saw it…” után eldördül.
* A Simon által leadott lövedék pályája egész más volt, mint amilyen akkor lett volna, ha tényleg Jackie lövésétől sebesült volna meg. A bakivadászok szerint Poirot-nak erre fel kellett volna figyelnie.
* Amikor az egyik flashbackben azt látjuk, hogy Jackie kiveszi a szikét az orvos táskájából, nem zárja azt vissza, és ezt a járásképtelen Simon sem tudta megtenni, így a kabinba visszatérő Bessnernek azonnal észre kellett volna vennie az eszköz hiányát.
* A film legvégén Poirot pontatlanul idézi Molière-t: „La grande ambition des femmes est d'inspirer l'amour”, ami helyesen ez lenne: „La grande ambition des femmes est d'inspirer de l'amour”. (A magyar szinkronban a francia idézet helyesen hangzik el, Poirot így fordítja le Race ezredesnek: „Szerelmet ébreszteni a férfiban: ez minden nő legfőbb célja”.)
A TÉVÉFILM
Az ITV brit televíziós csatorna 1989. január 8. és 2013. november 13. között sugározta az Agatha Christie: Poirot történetei (Agatha Christie’s Poirot) című hetvenrészes sorozatát, amelyben a zseniális belga mesterdetektívet David Suchet alakította. Érdekességként említsük meg, hogy a Peter Ustinovval forgatott egyik Poirot-tévéfilmben (Vacsora tizenhármasban, 1985) – Suchet még Japp felügyelőt játszotta. Ő ezt tartja élete legrosszabb alakításának, ám Ustinov már akkor azt mondta neki, hogy illene hozzá Poirot szerepe. Erre egyébként épp Agatha Christie családja javasolta a széria producereinek, de nem az Ustinov-tévéfilmben, hanem a Blott on the Landscape (Kertész a vártán, 1985) című tévésorozatban nyújtott színészi teljesítménye miatt. Suchet azzal kezdte a felkészülést, hogy elolvasta az összes Poirot-regényt és -novellát, és kijegyzetelte a figuráról szóló leírásokat. Úgy érezte, nemcsak megérteni kell Poirot-t, hanem már azelőtt azzá kell válnia, mielőtt elkezdődik a forgatás. Meggyőződése volt, hogy Poirot rögeszmés-kényszeres személyiségzavarban szenvedett, és ragaszkodott ahhoz, hogy ezek a furcsa szokások a sorozatban is megjelenjenek, így például az, hogy a magándetektív egy zsebkendőt terít a park padjára, mielőtt leülne rá. A Poirot rigolyáihoz való ragaszkodása miatt vitája támadt az egyik rendezővel, és még az a lehetőség is felmerült, hogy az első évad után otthagyja a szériát. Szerencsére nem ez történt. Számos kritikus és rajongó szerint Suchet szerepformálása áll a legközelebb ahhoz, amilyennek Christie írta meg a figurát, és ezt a véleményt kiváló barátom, Ákos is osztja. (A magam véleménye pedig az, hogy szerintem Kenneth Branagh alakítása áll a legtávolabb az írónő elképzeléseitől.) Suchet számára az jelentette a legnagyobb elismerést, hogy az írónő lánya, Rosalind Hicks azt mondta, biztos abban, hogy a színész alakításával maga Agatha Christie is elégedett lenne.
A Halál a Níluson a széria kilencedik évadjának harmadik filmje volt, először 2004. április 12-én került adásba. Alapvetően hűséges maradt a regényhez, ami persze nem jelenti azt, hogy nem történtek kisebb változtatások. Így például a cselekményből kimaradt Miss Bowers, Jim Fanthorp és Guido Richetti személye. Richetti mellőzése miatt más magyarázatot kellett adni arra, hogy Race ezredes hogyan kerül a hajóra. A regényben ugyanis Race azért utazik a Karnakon, mert egy titokzatos ügynököt akar leleplezni, akiről a történet vége felé kiderül, hogy Richettivel azonos. A tévéfilmben az ezredes épp befejezett egy diplomáciai missziót, és úgy dönt, inkább Poirot-val utazik, és nem egy kormányhajón. A regényben a mesterdetektív a londoni Chez Ma Tante nevű francia étteremben látja meg először Jacqueline-t és Simont, míg a tévéfilmben Kairóban találkozik velük először. A tévéfilmben Tim Allerton tapintatosan elhárítja Rosalie Otterbourne közeledését, ami a férfi homoszexualitását sejteti. Itt jegyezzük meg, hogy a Poirot-szériában 2003 után időnként olyan motívumok kaptak hangsúlyt, amelyek Christie-nél mellékesek voltak, vagy szóba sem kerültek, mint például a kábítószer-fogyasztás, a szex, a homoszexualitás és az abortusz. A regényben Louise holttestét az ágya alatt találják meg, a tévéfilmben viszonyt a szekrénybe rejtették a tetemet. A Linnet elleni merénylet a templomnál a tévéfilmben kicsit másképp zajlik le, mint a regényben. Némi zavart figyelhetünk meg az időt illetően is. A cselekmény 1932 vége felé játszódik, mégis szó esik a Normandie nevű hajóról, amelyet csak 1935-ben bocsátottak vízre. Ferguson egyszer egy holdkórosról beszél, aki át fogja venni a hatalmat Németországban. Nyilván Hitlerre célzott, aki 1933 januárjában valóban a Német Birodalom kancellárja lett. Ferguson bőröndjén egy matrica viszont azt tanúsítja, hogy 1936-ban utazott a Normandie fedélzetén, vagyis amikor Hitler hatalomra jutása közismert tény volt, és nem feltételezés tárgya. A film javát Egyiptomban forgatták, a Karnakon játszódó jeleneteket a fentebb már említett, 1921-ben vízre bocsátott PS Sudan fedélzetén. A szárazföldi jeleneteket Luxorban és Denderában vették fel, a Wode Hallt a londoni Eltham Palace helyettesítette. A filmet 2004. október 2-án mutatta be Magyarországon a Duna TV.
A REMAKE
A 20th Century Fox 2013-ban jelentette be a Gyilkosság az Orient expresszen remake-jét, és 2015-ben állapodott meg arról, hogy Kenneth Branagh egyszerre lesz a film rendezője és főszereplője. Az Agatha Christie Limited elnöke, James Prichard – az írónő dédunokája – pozitív tapasztalatokat szerzett az angol művésszel való együttműködés során, és kijelentette, hogy a maga részéről készen áll a további közös munkára. 2017 májusában Branagh is azt nyilatkozta, hogy amennyiben a Gyilkosság az Orient expresszen sikert arat, ő is hajlandó újabb Christie-filmet készíteni. Az 55 millió dollárból forgatott film összesen 352,8 milliót jövedelmezett, s ennek köszönhetően a Fox novemberben bejelentette, hogy hozzákezdtek a következő Christie-film, a Halál a Níluson előkészítéséhez. A forgatókönyvet ismét Michael Green írta, és ígéretének megfelelően Branagh is elvállalta a rendezést és a főszerepet. A színészek közül rajta kívül Tom Bateman is visszatér, természetesen megint Poirot barátja, Monsieur Bouc szerepében. Ezt 2018 szeptemberében hozták nyilvánosságra, ugyanakkor, mint Armie Hammer közreműködését. Ugyanebben a hónapban Gal Gadot szereplését is megerősítették. Marie Van Schuyler megformálására 2019 januárjában Jodie Comer került szóba, aki azonban egyeztetési problémák miatt visszalépett: a helyét szeptemberben Jennifer Saunders foglalta el. Addigra már minden fontosabb szerepre szerződtették a színészeket: közülük a legnagyobb név Annette Bening volt, aki Euphemia Boucot alakítja.
A Halál a Níluson forgatása 2019. szeptember 30-án kezdődött a Longcross faluban (Nagy-Britannia, Surrey megye) található filmstúdióban. A munka az angol Wikipédia szerint Marokkóban folytatódott annak ellenére, hogy az első híradások még arról szóltak, hogy a stáb Egyiptomban fog forgatni. Az IMDb viszont egyiptomi forgatási helyszíneket sorol fel: Kairó, Asszuán és Luxor. Nos, az IMDb téved. A férfi főszereplő, Armie Hammer ugyanis világgá kürtölte csalódását, amikor megtudta, hogy Egyiptom helyett Marokkóba utazik a stáb. Az Abu Szimbel-i templom valójában egy 150 láb magas díszlet. A forgatáshoz külön megépítették a Karnakot (vagyis nem egy igazi hajót béreltek ki), és egy hatalmas víztartály helyettesítette a Nílust. A Linnet Ridgeway Doyle-t alakító Gal Gadot a Tiffany Yellow Diamondot (Tiffany sárga gyémánt) viseli, amely a világ egyik legnagyobb sárga gyémántja, 1878-ban találták Dél-Afrikában. Ebben a szerencsében rajta kívül eddig csupán három nő részesült: Mrs. E. Sheldon Whitehouse egy 1957-es Tiffany-bálon viselhette, Audrey Hepburn az Álom luxuskivitelben (1961) reklámfotóihoz kapta meg, Lady Gaga pedig a 2019-es Oscar-díjátadón villoghatott vele. A film forgatása 2019. december 18-án ért véget. A vágó Úna Ní Dhonghaíle volt: őt már csak azért is meg kell említeni, mert bevallom, a neve alapján séróból se a nemét, se a nemzetiségét nem tudtam megtippelni. Nos, ő egy ír hölgy, a Three Girls című minisorozattal több szakmai díjat is nyert, ami nyilván jó ajánlólevélnek bizonyult ehhez a filmhez is. A vizuális effektek előállításában a Double Negative (DNEG), a Lola VFX és a Raynault VFX vett részt az Oscar-díjas George Murphy irányítása alatt. A kísérőzenét Patrick Doyle, Branagh egyik állandó munkatársa írta. A film premierjét a COVID-járvány miatt többször is elhalasztották, a jelenlegi dátum: 2021. szeptember 17. A magyarországi bemutatóról jelen sorok írásakor még nincs megbízható információ.
Így látták ők
„Két (ha nem több) nehéz órán át ül türelmesen az ember, és várja – miközben a vetítővásznon zajlik az áldozatok tömeges mészárlása –, hogy felvillanjon az az apró szikra, amely kilendítené az unalomból, vagy hogy elérkezzék végre már az úgy-ahogy meggyőző befejezés. Ahogy azt a főcím közli velünk, Agatha Christie regényének filmváltozatát látjuk... A könyv betűjét nem is árulták el: a személyek hasonlítanak azokra, akiket a szerző elgondolt, a színészek tehetségesek és van egyéni varázsuk, a nők bájosak, a humor is makacsul a felszínre tör, s egy olyan zeneszerző, mint Nino Rota is segíteni próbál, az ókori Egyiptom műemlékei egész ragyogó szépségüket dobják fel, a kamera önfeledten, néha ihletetten mozog. De, fájdalom, mindenki és mindez együttesen menthetetlenül hajótöröttekké válik a közhelyek rideg óceánján. Hiányzik annak az intelligenciája vagy tehetsége – John Guillerminről beszélünk –, aki az egészet filmre vitte.”
(Florica Ichim: „Halál a Níluson”. In: Megyei Tükör, 1980. február 25., 4. o.)
„Manapság oly sok krimi kezdődik mindjárt a hullával, s egyfajta feszültséget ezzel eleve áramtalanít, mert nem ismerhettük meg az áldozatot, nem tudjuk, szeressük és sajnáljuk-e, vagy nyugodtan utálhatjuk és örülhetünk, minthogy megérdemelte a sorsát. Nem így a krimikirálynőnél! Itt jó egy óra is eltelik a gyilkosságig, igaz, utána aztán nincs megállás, és további négy halottunk lesz. De a hatvanperces előkészítésből, meg a történet egészéből is kiderül, hogy Agatha asszony nem csupán krimiket gyártott futószalagon, hanem alaposan átgondolta, és biztonságosan megszerkesztette történeteit, többnyire hús-vér embereket ábrázolt, hangulatot festett és atmoszférát teremtett. Nála minden szereplőben érdekeltek vagyunk, közünk van az egész ügyhöz. Nemcsak külső, de belső események is lezajlanak műveiben, érzelmi konfliktusok és lelki feszültségek színezik a sztorit, egyszóval – írói eszközöket vett igénybe. John Guillermin pedig, aki a Halál a Nílusonból angol filmet rendezett – jól adta vissza Christie munkáját, és sztárparádéval is vonzóvá tette, szerepeltetve Peter Ustinovtól Bette Davisen s David Nivenen át a nemrég magyar filmen is látott Maggie Smithig mindenkit.”
(bt: „Tévénotesz”. In: Esti Hírlap, 1984. november 8., 2. o.)
„Alig hevertük ki a Kígyóstratégia című film okozta sokkhatást (amelyet a közelről fényképezett, meglehetősen gusztustalan hüllők látványa okozott), néhány nap múltán egy félelmetes kobra fenyegette a képernyőn a derék Poirot felügyelő életét. Ebből már sejthetik az olvasók, hogy a Halál a Níluson című filmről van szó. Ahogyan kiderült, a hosszúra sikeredett produkciót igencsak megtűzdelték halottakkal, csakúgy, mint logikátlanságokkal. Mindezeket azért bátorkodjuk leírni, mert beleéltük magunkat a történetbe, és szinte résztvevőként vészeltük át a hajón megesett rémségeket. Poirot felügyelőtől azért merjük megkérdezni: ha már olyan bizonyossággal tudta, ki a gyilkos, miért nem szólt közbe hamarabb? Legalább három hullát megtakaríthattunk volna, amúgy is van elég a képernyőn, minden este. És ezek a »mindennapi« halottak nem is csak játékból esnek áldozatul.”
(I. M.: „Szivárvány”. In: Szabad Föld, 1984. november 17., 13. o. – A kritikust valószínűleg annyira megrémisztette a hüllők látványa, hogy észre sem vette: Poirot, bár felderíti a gyilkosságokat, nem felügyelő, hanem magándetektív.)
Halál a Níluson (Death on the Nile, 1978) – angol bűnügyi film. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Anthony Shaffer. Operatőr: Jack Cardiff. Zene: Nino Rota. Díszlet: Peter Murton. Jelmez: Anthony Powell. Vágó: Malcolm Cooke. Rendező: John Guillermin. Főszereplők: Peter Ustinov (Hercule Poirot), Jane Birkin (Louise Bourget), Lois Chiles (Linnet Ridgeway Doyle), Bette Davis (Mrs. Van Schuyler), Mia Farrow (Jacqueline „Jackie” De Bellefort), Jon Finch (Mr. Ferguson), Olivia Hussey (Rosalie Otterbourne), I. S. Johar (a Karnak kapitánya), George Kennedy (Andrew Pennington), Angela Lansbury (Mrs. Salome Otterbourne), Simon MacCorkindale (Simon Doyle), Maggie Smith (Miss Bowers), David Niven (Race ezredes), Jack Warden (Dr. Ludwig Bessner), Harry Andrews (Barnstaple), Sam Wanamaker (Rockford). Magyarországi bemutató: 1984. november 6. (Magyar Televízió).
Halál a Níluson (Death on the Nile, 2004) – angol bűnügyi tévéfilm. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Kevin Elyot. Operatőr: Martin Fuhrer. Zene: Christopher Gunning. Díszlet: Mark Rimmell. Jelmez: Sheena Napier. Vágó: John Mayes. Rendező: Andy Wilson. Főszereplők: David Suchet (Hercule Poirot), James Fox (Race ezredes), Emma Malin (Jacqueline De Bellefort), JJ Feild (Simon Doyle), Emily Blunt (Linnet Ridgeway), Judy Parfitt (Miss Van Schuyler), Daisy Donovan (Cornelia Robson), Barbara Flynn (Mrs. Allerton), Daniel Lapaine (Tim Allerton), David Soul (Andrew Pennington), Frances De La Tour (Salome Otterbourne), Zoe Telford (Rosalie Otterbourne), Alastair Mackenzie (Ferguson). Magyarországi bemutató: 2004. október 2. (Duna TV).
Halál a Níluson (Death on the Nile, 2021) – amerikai bűnügyi film. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Michael Green. Operatőr: Haris Zambarloukos. Zene: Patrick Doyle. Díszlet: Abi Groves. Jelmez: Paco Delgado. Vágó: Úna Ní Dhonghaíle. Rendező: Kenneth Branagh. Főszereplők: Armie Hammer (Simon Doyle), Gal Gadot (Linnet Ridgeway Doyle), Kenneth Branagh (Hercule Poirot), Sophie Okonedo (Salome Otterbourne), Rose Leslie (Louise), Annette Bening (Euphemia), Emma Mackey (Jacqueline de Bellefort), Tom Bateman (Bouc), Letitia Wright (Rosalie Otterbourne), Jennifer Saunders (Marie Van Schuyler).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
