A modern olasz filmművészet egyik legjelentősebb személyisége, Bernardo Bertolucci (1941–2018) atyai jó barátja, Pier Paolo Pasolini támogatásával indult el a rendezői pályán. Bár más jeles alkotók is hatottak rá – mint például a francia Jean-Luc Godard –, arra törekedett, hogy mielőbb megtalálja a saját hangját, és kialakítson egy rá jellemző filmnyelvet. E törekvésének első kiemelkedően jelentős állomása Alberto Moravia híres regénye, A megalkuvó 1970-ben bemutatott filmváltozata volt, amelyet az amerikai Paramount cég felkérésére forgatott olasz–francia koprodukcióban. Mint forgatókönyvíró változtatott a regény szerkezetén: az eseményeket egyértelműen a főszereplő, Marcello Clerici szemszögéből ábrázolta. Az antihős személyiségét a freudi pszichológia mentén elemezte, és ezzel összhangban felborította a cselekmény időrendjét is. Megváltoztatta az eredeti befejezést, sőt egy új szereplőt emelt be a történetbe. A főszerepre a francia Jean-Louis Trintignant személyében sikerült megnyernie egy kivételes tehetségű színészt, de a mellékszerepekben is ragyogó színészi alakításokat láthatunk. Külön ki kell emelni Gastone Moschin, Stefania Sandrelli és az akkor még pályakezdő Dominique Sanda teljesítményét. A megalkuvó világpremierje a politikai viharokkal tarkított 1970-es nyugat-berlini filmfesztiválon volt. Később világszerte bemutatták, és úgy a kritikai, mint a közönségvisszhangja pozitív volt. Magyarországon 1973-ban került a mozik műsorára.
A TÖRTÉNET
1938, Párizs. A fasiszta érzelmű Marcello Clerici egykori tanára, az antifasiszta beállítottságú Quadri professzor megölésére készül. Egy autóval indul a tett helyszínére, a kocsit Manganiello ügynök vezeti. Útközben Marcello térben és időben ugrálva visszaemlékezik élete kulcsfontosságú eseményeire. Láthatjuk, amint vak barátjával, Italóval megbeszéli házassági terveit – a bájosan buta Giuliát azóta feleségül vette –, értesülünk arról, hogyan próbál álláshoz jutni a minisztériumban, továbbá megismerkedünk morfiumfüggő anyjával és elmegyógyintézetben ápolt apjával is. Egy másik emlékképben iskolásfiúként látjuk, akit társai gúnyolnak és megvernek. Szorult helyzetéből egy Lino nevű sofőr menti ki, aki elviszi magához. Lino egy pisztolyt is mutat neki, és megpróbál szexuálisan közeledni hozzá. Marcello megszerzi a pisztolyt, és előbb a falba, majd Linóba lő, utána elmenekül a bűncselekmény helyszínéről. Láthatjuk a gyónását is: a pap egyrészt elszörnyülködik azon, amit hall, másrészt azon, hogy Marcellóból hiányzik a bűntudat. Valamelyest megenyhül, amikor a férfi beszámol a normális családi élet iránti vágyáról és arról, hogy a fasiszta titkosrendőrségnek dolgozik. A feleségével, Giuliával való nászút remek ürügy arra, hogy Clerici felkeresse Quadrit, ahol találkozik annak fiatal nejével, Annával is. Quadri és Anna tudnak Clerici fasiszta elköteleződéséről és az őket fenyegető veszélyről. Az asszony lelke mélyén talán azt hiszi, ha enged Marcello hirtelen feltámadt vágyainak, azzal megmentheti a férje életét, és ennek érdekében barátkozni próbál Giuliával is. Clerici egy olyan napot szemel ki a merényletre, amelyen a házaspár vidékre akar utazni. A férfi ráveszi Annát, hogy maradjon Párizsban, ne tartson a professzorral. Amikor Manganiellóval elindul a tervezett bűntény helyszínére, bűntársától megtudja, hogy Anna az utolsó pillanatban mégis csatlakozott a férjéhez…
A REGÉNY
A megalkuvó alapjául az olasz irodalom kiemelkedő alakja, a baloldali beállítottságú Alberto Moravia azonos című, 1951-ben megjelent regénye szolgált. A szerző az elsők között tette vizsgálat tárgyává a „hétköznapi fasizmus”-t, hogy a kisemberben megbúvó pszichológiai jellemzők, komplexusok és elfojtott vágyak miképp találtak termékeny táptalajra a fasiszta ideológiában. A történet főszereplője, Marcello Clerici gyerekkorában „furcsa” kisfiú volt, aki örömét lelte az állatkínzásban (gyíkokat ölt), ami nem is meglepő, hiszen agresszív, idegbeteg apja gyakran bántalmazta őt és az édesanyját. (Felsejlik e mögött az a magyarázat, hogy a férfi szerint nem ő a gyerek apja.) A srácot az osztálytársai is gúnyolják feminin külseje miatt. Marcellóban kimondatlanul is kialakul a megfelelési kényszer és az a vágy, hogy ő is az „erősek” oldalán álljon. Ennek egyik első állomása egy gyerekfejjel elkövetett gyilkosság (a filmben végső csattanóként derül ki, hogy az áldozatnak hitt pedofil sofőr életben maradt), majd felnőttként az olasz fasiszta kormány hűséges kiszolgálása. Inkább a megfelelési kényszerből, semmint igazán mély szerelemből köttetik Marcello házassága is az érzéki Giuliával, miközben érdeklődik más nők iránt is. A diktatúra engedelmes szolgájaként vesz részt egy kettős politikai gyilkosságban. Moravia abban is az elsők között volt A megalkuvóval, hogy boncolgatta a fasizmus és a szexuális eltévelyedések közötti összefüggéseket is: ez a törekvés csak a hatvanas évek végén kapott teret a filmművészetben, és a következő évtized egyik leghírhedtebb irányzata, az ún. nazisploitation kialakulásához vezetett.
A regény Moravia második alkotói korszakában született, amikor műveiben az erkölcsi dilemmák boncolgatását felváltotta a bűntudat és a megtisztulás motívuma. A történet három időpontban játszódik: 1920-ban, 1937-ben és 1945-ben, Marcello tizenhárom, harminc- és harmincnyolc éves korában, életének három fontos esztendejében. Középső részének kulcsmotívuma, az antifasiszta Quadri professzor és feleségének meggyilkolása valós eseményeken alapul. Carlo Rosselli (1899–1937) és öccse, Nello Rosselli (1900–1937) olasz történészek Moravia unokatestvérei voltak anyai ágon. Mindketten szemben álltak a fasiszta rendszerrel, és emiatt el kellett hagyniuk Olaszországot, noha Carlóról köztudott volt, hogy a marxizmusról és a sztálini diktatúráról sincs túl kedvező véleménye. 1937 júniusának elején Carlo az északnyugat-franciaországi Bagnoles-de-l'Orne üdülővárosban lábadozott egy korábbi betegsége után. Június 9-én látogatóba érkezett hozzá a felesége, Marion Catherine Cave és az öccse, Nello. Az asszony különvált tőlük, s ezután a fivéreket egy elhagyatott helyen meggyilkolták a fasiszta beállítottságú, antikommunista francia szervezet, a La Cagoule merénylői. Már akkoriban felmerült a gyanú, hogy a francia szélsőségesek valójában Mussolini megbízásából cselekedtek. (A harmadik Rosselli fiú, Aldo már az első világháborúban életét vesztette.) A regény megírásában többen is támogatták Moraviát, így például akkori felesége, Elsa Morante írónő és a legendás riporter és író, a fasisztából baloldalivá lett Curzio Malaparte. (A bőr című regényéből forgatott 1981-es Liliana Cavani-filmről épp a közelmúltban írtunk.)
1934-ben Malaparte és Moravia együtt utaztak Párizsba, ahol a riporter bemutatta a barátját a francia írótársadalom olyan kulcsfiguráinak, mint Jean Giono, Léon-Paul Fargue és Paul Valéry. Moraviára mély benyomást tettek párizsi élményei, és ez volt az egyik oka annak, hogy A megalkuvó házaspárját, Marcellót és Giuliát a francia fővárosba küldte nászútra. Elsa Morante elmesélte a férjének egy régebbi szexuális kalandját. Viszonya volt egy általa csak T.-nek nevezett biszexuális férfival, aki Elsa mellett egy férfi szeretőt is tartott. A „harmadik” egyszer alkoholos befolyásoltság alatt, pisztollyal a kezében jelent meg egy összejövetelen, és arra kérte T.-t, hogy lője agyon. A férfi állítólag a jelenlévők szeme láttára megtette ezt. Hogy ez valóban megtörtént-e, vagy csupán Morante írói fantáziájának terméke volt, az nem egyértelmű, de az elmesélt eset kétségtelenül hatott Moraviára, amikor Marcello, Giulia és a homoszexuális-pedofil sofőr, Lino jellemének pszichológiai hátterét dolgozta ki. Megjelenése idején A megalkuvót nem fogadta egyértelmű lelkesedés. Több kritikus is azon a véleményen volt, hogy a szerző leegyszerűsíti a fasizmus problémakörét, és egy kisebb szegmens pszichológiai jellemzőit a társadalom egészére vetíti ki úgy, hogy igazából őt magát sem érdekli Marcello személyisége, miközben váltakozó sikerrel próbálja megtalálni az egyensúlyt a pornográfia és az erkölcs, a fasizmus és az antifasizmus között, s ez utóbbi témában meglehetősen vázlatos maradt. Az évek múlásával felerősödtek a pozitív vélemények, és a regényt ma már Moravia munkássága és az olasz irodalom egyik kiemelkedő darabjának tartják. A megalkuvó 1959-ben jelent meg először magyar nyelven a Magvető kiadásában, Füsi József fordításában. 1964-től az Európánál jelentek meg az újrakiadások, melyek szintén a Füsi-fordítást tartalmazzák.
BERNARDO BERTOLUCCI A FILMRŐL
„Hála a regénynek, így is a »zsigereibe« jutottam el annak a burzsoáziának, amely azóta is keveset változott. Egész filmemet Marcello belső világára építettem fel, ahogyan a többiektől különbözőnek, a rendestől eltérőnek és gyengébbnek érzi magát, s épp ezért érzi szükségét egy erős tekintélyuralmi államnak. A film az én elemzésem a fasizmusról. Egyáltalában nem ortodox; nem kísérelek meg gazdasági és társadalmi elemzést, nem döntök jóról és rosszról. Bemutatok egy normális burzsoát, akiről, ahogyan fokozatosan megtanuljuk ismerni őt, kiderül, hogy egy szörnyeteg. Méghozzá úgy, hogy csak a pszichológiára korlátozódom.”
A FŐSZEREPLŐK
A Marcello Clericit játszó Jean-Louis Xavier Trintignant 1930. december 11-én született a délkelet-franciaországi Piolencben. Húszéves korában költözött Párizsba, és ott kezdett el komolyabban foglalkozni a színjátszással, ámbár kezdetben tehetségtelennek tartották. 1955-ben állt először a kamerák elé. A következő évben egy csapásra ismertté vált az És Isten megteremté a nőt (1956, Roger Vadim) című filmmel. A bulvármédiában azt pedzegették, hogy viszonya van a női főszerepet alakító Brigitte Bardot-val, aki akkoriban Vadim felesége volt. Katonai szolgálatát követően Trintignant az ötvenes évek végétől folytatta karrierjét. A francia filmművészet olyan nagyágyúival dolgozott, mint például Abel Gance, Costa-Gavras, Claude Lelouch, Michel Drach, Alain Robbe-Grillet, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Yves Boisset, Jacques Deray, Michel Deville, François Truffaut, Bertrand Blier és Patrice Chéreau. Tehetségét a legkülönbözőbb műfajú filmekben bizonyította, hogy csak három végletes példát említsek: Egy férfi és egy nő (1966), Transzeurópa expressz (1966), Zsarutörténet (1975). Gyakran vendégszerepelt Olaszországban is: Dino Risi, Tinto Brass, Sergio Corbucci, Umberto Lenzi, Bernardo Bertolucci, Luigi Comencini, Valerio Zurlini és Ettore Scola egyaránt rendezte őt, és általuk belekóstolhatott olyan jellegzetesen olasz műfajokba is, mint a spagettiwestern és a giallo. Egész pályafutása során elzárkózott a meztelenkedéstől, emiatt utasította vissza az Utolsó tangó Párizsban (1972) főszerepét is. Filmográfiájának értékes tételei közé tartozik a Három szín: piros (1994, Krzysztof Kieślowski) és a Szerelem (2012, Michael Haneke) is. Saját rendezése, Az úszómester (1979) igazi filmcsemege a ritkaságokra vágyó filmfanoknak. Rendszeresen játszott második felesége, Nadine Trintignant rendezőnő filmjeiben is. (Első neje Stéphane Audran színésznő volt.) Egy fiuk és két lányuk született. Az egyik lány, Pauline még csecsemőkorában meghalt, a másikat, Marie-t negyvenegy éves korában, 2003-ban élettársa, Bertrand Cantat zenész olyan súlyosan bántalmazta egy vilniusi hotelszobában, hogy a színésznő pár nappal később elhunyt. Jean-Louis Trintignant-nál 2018-ban prosztatarákot diagnosztizáltak, de a kezelést visszautasította. Állapota folyamatosan romlik, tavalyi hírek szerint látását szinte teljesen elveszítette. (Trintignant jelen poszt piblikálása után három héttel, 2022. június 17-én elhunyt.)
A Giuliát alakító Stefania Sandrelli az olasz filmművészet egyik állócsillaga. 1946. június 5-én született Viareggióban. 14 éves korában megnyerte a Miss Cinema Viareggio szépségversenyt, és a következő évben már el is kezdődött ragyogó karrierje, melynek meghatározó figurája volt Pietro Germi és Bernardo Bertolucci. Nemcsak a természetes szépséget, hanem a tehetséges színésznőt is meglátták benne, és jó szerepeket osztottak rá. Germi munkái (Válás olasz módra, 1961; Elcsábítva és elhagyatva, 1964; Egy erkölcstelen férfi, 1967; Alfredo, Alfredo, 1972) éppúgy az olasz filmművészet klasszikusai közé tartoznak, mint a Bertoluccival forgatott opuszok (Partner, 1968; A megalkuvó, 1970; Huszadik század, 1976; Lopott szépség, 1996). Drámai alakításai közül a Jól ismertem őt (1965, Antonio Pietrangeli), a Gramigna szeretője (1969, Carlo Lizzani) és a Szerelmi bűntény (1974, Luigi Comencini) a legjelentősebbek. Az áldozatot alakította a francia Alain Corneau Police Python 357 (1975) című krimijében, és a Forgalmi dugó (1979, Luigi Comencini) sztárparádéjában is láthattuk. Gyümölcsöző művészi együttműködését Ettore Scolával olyan filmek fémjelzik, mint a Mennyire szerettük egymást! (1974), A terasz (1980) és A család (1987). Nagy meghökkenést váltott ki, hogy elvállalta Tinto Brass híres-hírhedt erotikus filmje, A kulcs (1983) főszerepét, amellyel hatalmas sikert aratott. Forgatott a magyar Gábor Pállal is (A menyasszony gyönyörű volt, 1987). Bigas Luna két filmje, a Sonka, sonka (1993) és A meztelen Maya (1999) szintén jeles darabok a színésznő életművében. A mai napig aktív, jelen sorok írásakor négy készülő filmje van. Egy fia (Vito) és egy lánya (Amanda) született.
Az Annát megszemélyesítő francia Dominique Sanda 1951. március 11-én született Párizsban. (A magyar Wikipédia 1948-as születési dátumról tud.) Hivatalos neve: Dominique Marie-Françoise Renée Varaigne. Tizenhat éves korában eljött otthonról, és férjhez ment, a házasság azonban két év múlva válással végződött. A Vogue modellként szerződtette, és rövidesen a filmesek is felfigyeltek rá. A tekintélyes mester, Robert Bresson rábízta az Egy szelíd asszony (1969) című alkotásának főszerepét. Ebben látta meg Bertolucci, és szerződtette A megalkuvóhoz. Sanda legérdekesebb és leghíresebb filmjei olasz rendezőkkel készültek. Vittorio De Sica Oscar-díjas drámájában, A Finzi-Continiék kertjében (1971) egy zsidó lányt alakított, Bernardo Bertolucci négyrészes történelmi freskójában, a Huszadik században (1976) az enervált, de jó érzésű, elegáns dámát, Adát, Mauro Bolognini míves adaptációjában, A Ferramonti-örökségben (1976) pedig egy érzékien vonzó, ám velejéig romlott fiatalasszonyt. Ez utóbbi alakításáért Cannes-ban díjat kapott – Törőcsik Marival megosztva. Liliana Cavani Túl jón és rosszon (1977) című botrányfilmjében Lou Andreas-Salomét személyesítette meg. Részben Magyarországon forgatta az Első szerelem (1970, Maximilian Schell) című drámát, amely egy Turgenyev-novellán alapul. Művészfilmjei közül kiemelkedik egy Hermann Hesse-feldolgozás, A prérifarkas (1974, Fred Haines) és a Titkos utazás (1980, Michel Deville). Olykor igényes kommerszeket is elvállalt (Látszólag ok nélkül, 1971, Philippe Labro), amerikai filmjeiben pedig olyan sztárokkal játszhatott, mint Paul Newman, Charles Bronson és Jason Robards. Mind a mai napig aktív, de a nyolcvanas évektől kezdve filmjei már nem keltettek olyan széles körű figyelmet, mint a hetvenes évek opuszai. Christian Marquand színész-rendezővel folytatott kapcsolatából egy fiúgyermek született, Yann Marquand. 2000-ben férjhez ment Nicolae Cutzarida román származású argentin filozófushoz. Jelenleg Uruguayban él.
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
A forgatókönyv
1969-ben Bertolucci épp a Pókstratégia (1970) című filmjét forgatta, amikor az amerikai Paramount cég együttműködést ajánlott neki. A rendező A megalkuvó című Moravia-regényt javasolta témának, bár akkor még nem olvasta, csupán elfogadta róla akkori élettársa (bizonyos források szerint a felesége), Maria Paola Maino kedvező véleményét. (A hölgy mellesleg Jancsó Miklós 1976-os botrányfilmje, a Magánbűnök, közerkölcsök díszlet- és jelmeztervezője volt. Aligha kellett megszakadnia a munkában, hiszen a díszlet, a drávaszőlősi kastély adott volt, a szereplők pedig gyorsan megszabadultak a gönceiktől.) Miután elolvasta a regényt, Bertolucci egy hónap alatt megírta a forgatókönyvet. Elmondása szerint azokat az indítékokat akarta megvizsgálni, amelyek apja kortársait Mussolini ideológiájának híveivé tették. Több változtatást is eszközölt Moravia szövegén: „Ahhoz, hogy hű maradjak a regényéhez, el kellett árulnom azt.” A Partner (1968) című filmjében még tudatosan törekedett az elbeszélő szerkezet lerombolására, A megalkuvó esetében viszont szükségét érezte a klasszikus elbeszélő szerkezet alkalmazásának.
Így például Moravia több nézőpontból mondta el a történetet, míg Bertolucci kizárólag Clerici nézőpontját alkalmazta. A nézőnek az az érzése, hogy egy tudatfolyam részese lesz, ahol a főhős félreérthető és megbízhatatlan emlékei és érzései is teret kapnak. Ezt a szubjektivitást erősíti az idősíkok közti ugrálás. Bertolucci azt akarta, hogy a néző Clerici helyzetében érezze magát, és így passzív részese legyen a fasiszták tetteinek. Jellemző erre a gyilkossági jelenet, amelyben Marcello kinéz a gépkocsi ablakán, melynek másik oldalán Anna könyörög segítségért. Clerici közönyösen figyeli a nőt, ahogyan Bertolucci szerint a fasiszta ideológiától félrevezetett olaszok is közönyösek maradtak a rendszer áldozataival szemben. Marcello vak barátja, Italo nem szerepelt a regényben, a figurát a rendező találta ki, és José Quaglio játszotta el. Jelentősen változott a befejezés is. A regényben a fasizmus bukása után Marcello a családjával kocsin menekül Rómából, autójukat azonban megtámadja egy repülőgép, és mindnyájan meghalnak. Bertolucci szerint ez afféle „isteni igazságszolgáltatás” volt, amitől idegenkedett. Ezért a filmben azt látjuk, hogy 1943. július 25-én este Marcello az utcán találkozik azzal a sofőrrel, aki gyerekként megpróbálta elcsábítani, és akiről mind ez idáig azt hitte, hogy megölte. Ekkor ismeri fel, hogy egész élete önáltatáson alapult, hiszen nem követett el gyilkosságot. De ekkor már nincs visszaút: az aljasságtól eljut az árulásig, és feladja fasiszta barátját, hogy immár az új rendszernek feleljen meg.
Bertolucci életében, művészi munkásságában meghatározó szerepet játszott az apagyilkosság motívuma, természetesen csak képletes értelemben. A rendező édesapja, Attilio Bertolucci (1911–2000) elismert költő volt. Bernardo maga is megpróbálkozott a költészettel. Kezdeti próbálkozásait ugyan kedvezően fogadták, mégis felhagyott az irodalommal, mert úgy érezte, sose lesz képes felülmúlni az apját, és más területén kell túlszárnyalnia („megölnie”) őt. Ez a színtér a filmművészet volt, ahol egy másik apafigura, Pier Paolo Pasolini (1922–1975) támogatásával tette meg az első lépéseket. (Mellesleg az író-költő Pier Paolót pályája elején épp Attilio Bertolucci karolta fel.) Bertolucci Pasolini asszisztense volt A csóró (1961) forgatásán, és első saját játékfilmjét, A kaszást (1962) mestere forgatókönyve alapján rendezte. Megpróbált kikerülni Pasolini befolyása alól, és megtalálni a saját hangját, amihez immár a francia Jean-Luc Godard jelentette az új példaképet. A megalkuvó már a leszámolást jelenti a Godard-féle apafigurával egy újabb francia mester, Jean Renoir bűvöletében. Renoir 1939-es klasszikusa, A játékszabály egy család sorsán keresztül ábrázolja a régi világ összeomlását: „Búcsú az arisztokrácia, a nagypolgárság életformájától, a lényegeset mindig áthágó, a felszíneset mindig betartó játékszabályaitól” – írta Bikácsy Gergely 1976-os Renoir-esszéjében. Bertolucci is egyéni sorsokon keresztül láttatja a múlt század első felének sorsdöntő évtizedeit. A mestert idézi meg A megalkuvó egyik jelenete, amelyben Renoir Miénk az élet (1936) című filmjének reklámja látható.
Godard egyszer azt mondta, hogy mindenki a fasizmussal kacérkodik, aki a nagy nyilvánosság számára dolgozik (pláne egy amerikai multicég anyagi támogatásával!). Quadri professzor ugyanolyan apafigurát jelentett Clericinek, mint Godard Bertoluccinak. Ezt a párhuzamot erősíti meg két fontos motívum: egyrészt a professzor párizsi lakcíme és telefonszáma pontosan az volt, mint Godard-é, másrészt Quadri a Godard-filmekből ismert szófordulatokat használt. Így például A kis katona (1963) című Godard-opuszból származik ez a két mondata: „Az elmélkedés ideje lejárt. Ideje cselekedni.” Említsünk meg néhány egyéb utalást is. Clerici fasiszta segédje és bűntársa, a sofőr-verőember-gyilkos neve, a Manganiello az olasz manganello (husáng) szóból származik, amelyet a feketeingesek az ellenzékiekkel való összecsapásokban előszeretettel használtak. A vonaton Clerici a hírhedt olasz író és költő, a fasisztaszimpatizánsként elkönyvelt Gabriele D’Annunzio La pioggia nel pineto (Eső a fenyvesben, 1903) című költeményét idézi. Útban arra a helyre, ahol végeznie kell a Quadri házaspárral, Clerici egy másik költeményt is idéz, amelyet Hadrianus római császárnak tulajdonítanak: „Animula, vagula, blandula, hospes comesque corporis” („Lelkecske, kóborka, dévajka / Testem vendége, s társa te…” – Móra Ferenc fordítása). A film végén fonográfon keresztül hangzik el a Come l'ombra (Mint az árnyék) című dal a harmincas években népszerű Trio Lescano énekegyüttes előadásában.
A stáb
A Paramount elfogadta Bertolucci forgatókönyvét (a végső simításokat, különös tekintettel a párbeszédekre, Lee Kresel végezte), és 750 ezer dollárt szánt a film elkészítésére. Bertolucci az unokatestvérével, Giovanni Bertolucci producerrel látott hozzá a stáb toborzásához. A művészeti vezetést Ferdinando Scarfiotti vállalta. Vittorio Storaro 1964-ben ismerte meg a rendezőt, amikor segédoperatőrként dolgozott Bertolucci Forradalom előtt című filmjében. Tehetségesnek találta a fiatal rendezőt, ugyanakkor arrogánsnak is. A Pókstratégiában is együtt dolgoztak, ekkor kezdett kibontakozni tartós barátságuk. Bár annak a filmnek volt egy másik operatőrje is, Franco Di Giacomo, Bertolucci mégis Storarót kérte fel arra, hogy vállalja el A megalkuvót. Storaro ragaszkodott ahhoz, hogy a kameraman Enrico Umetelli legyen. A jelmezeket a francia új hullám egyik fontos személyisége, Gitt Magrini tervezte, aki színésznőként sem volt ismeretlen. A hatásos és hangulatos kísérőzenét Georges Delerue komponálta. Bertolucci azt kérte a munkatársaitól, hogy minél több korabeli filmet nézzenek meg. Nem azért, hogy rekonstruálják az azokban látottakat, hanem hogy még jobban átérezzék a kor hangulatát. Bertolucci korábbi filmjeinek vágója, Roberto Perpignani úgy állította össze a filmet, hogy az események lineárisan követték egymást. Franco Arcalli néhány jelenetet viszont úgy vágott össze, hogy múlt és jelen váltakozott. Ez megtetszett Bertoluccinak, és nemcsak hogy rábízta a végső változat összeállítását, hanem következő két filmjében is már vele dolgozott. (Perpignani még részt vett az Utolsó tangó Párizsban elkészítésében, sőt ő volt a vágója Jancsó már említett filmjének, a Magánbűnök, közerkölcsöknek is. Annak ellenére sem dolgozott többé Bertoluccival, hogy Arcalli 1978-ban elhunyt.)
A szereposztás
Clerici szerepét Bertolucci azonnal a francia Jean-Louis Trintignant-nak ajánlotta fel, aki épp akkor Olaszországban forgatott egymás után két filmet. A színész igent mondott, sőt Michael Haneke Szerelem (2012) című alkotásáig A megalkuvót tartotta a legjobb filmjének. Javában zajlott a forgatás, amikor Trintignant tíz hónapos kislánya, Pauline egy fulladásos rohamban életét vesztette. Bertolucci a művész személyes fájdalmát is felhasználta ahhoz, hogy bepillantást engedjen Clerici pszichéjébe. Trintignant annak ellenére is megtanulta a szövegét olaszul (fonetikus átírásban), hogy hangját Sergio Graziani szinkronizálta. Giulia, a feleség szerepére Bertolucci elsőként az Olaszországban élő brazil Florinda Bolkant kérte fel, aki nemet mondott, mert már elkötelezte magát Az utolsó völgy (1971) című filmhez. A rendező ekkor a Partner (1968) című filmje tehetséges női főszereplőjét, az olasz közönség előtt már jól ismert Stefania Sandrellit szerződtette. A két művész között tartós és mély barátság alakult ki. Bertolucci elmondása szerint Stefanián kívül nem volt olyan színésznő, aki annyira tökéletesen megtestesítette volna a római nő azon típusát, amelyet Moravia megírt a könyveiben. Ráadásul ösztönös volt, mindig ráérzett a figurák lényegére, átlátta a legbonyolultabb instrukciókat is. Sandrelli így emlékezett vissza barátjára Bertolucci halálakor: „Különleges ember volt, egy igazi óriás művészként és emberileg is. Ugyanakkor nagyon barátságos is. Sok közös vonásunk volt, így például szeretetünk egyetlen fivére, Giuseppe vagy éppen a zene iránt.”
Quadri professzor felesége, Anna szerepére több színésznő neve is felmerült. Valószínűleg a fentebb taglalt apamotívum miatt Bertolucci kezdetben Jean-Luc Godard első feleségét, Anna Karinát szerette volna szerződtetni, majd a másodikat, Anne Wiazemskyt. Őt egyébként jól ismerte, mert Wiazemsky játszott Pier Paolo Pasolini két filmjében is: Teoréma (1968), Disznóól (1969). Mivel egyik színésznővel sem tudott megállapodni, kapcsolatba lépett Brigitte Bardot-val, aki állítólag túl magas gázsit kért. Párizsi tartózkodása alatt Bertolucci elment egy moziba, ahol látta Robert Bresson Egy szelíd asszony (1969) című filmjét. Annyira megtetszett neki a főszerepet játszó, mindössze tizennyolc esztendős debütáló színésznő, Dominique Sanda, hogy neki is felajánlotta Anna szerepét. Sanda ekkor még igent mondott, később azonban az Utolsó tangó Párizsban (1972) női főszerepét már nem vállalta, a Huszadik században (1976) viszont megint együtt dolgozott a rendezővel. A professzort a Magyarországon nem igazán ismert Enzo Tarascio formálta meg. Clerici sorsának alakulásában fontos szerepet játszik Manganiello, a fasiszta ügynök és Lino a sofőr. Előbbit az olasz filmművészet kissé alulértékelt epizodistája, Gastone Moschin alakította, utóbbit pedig a hatvanas évek egyik kultszínésze, a francia Pierre Clémenti, akit olyan rendezők adtak kézről kézre, mint Luchino Visconti, Luis Buñuel, Liliana Cavani, Pier Paolo Pasolini, Jancsó Miklós és Dušan Makavejev.
A világhírű francia színésznőt, Anouk Aimée-t is felkérték egy szerepre. Ő nemet mondott, amit utólag megbánt. Egy évtized múlva az Egy nevetséges ember tragédiája (1981) című filmben mégis dolgozott Bertoluccival. Emiatt viszont lemondta Mészáros Márta Anna (1981) című drámájának női főszerepét. A megalkuvó táncjelenetének egyik statisztája állítólag az akkor tizenéves Isabelle Adjani volt. A Quadri professzor házában megjelenő diákok között volt Bertolucci jó barátja, Gianni Amico filmrendező és a brazil új hullám, a cinema novo ikonikus színésze, Joel Barcellos. A színészekkel való munkájáról Bertolucci a következőket mondta: „Megpróbáltam valamiféle párbeszédet folytatni velük. Amivé váltak, az saját maguktól történt. Csak azt hoztam ki belőlük, ami bennük volt.” Stefania Sandrelli a feleség szerepében többször is felvesz olyan pózokat, melyek a harmincas évek filmdíváira, főleg Greta Garbóra és Marlene Dietrichre voltak jellemzők. A két női főszereplő, Sandrelli és Sanda gördülékeny, kecses mozdulatai ellentétét jelentik Trintignant kiszámított, szögletes gesztusainak: a francia színész a testbeszédet is a figura jellemzésére használta fel.
Forgatási helyszínek
A megalkuvó forgatása 1969 októberében kezdődött, és 1970 januárjában ért véget. A jelenetek többségét Rómában és Párizsban vették fel, de voltak más olasz és francia helyszínek is. Rómában a Via del Tempio 1. szám alatti palazzo volt Giulia háza. A Villa Mianiban (Via Trionfale 151.) rendezték be Lino lakását, ahol megpróbálja elcsábítani a gyerek Marcellót, akit társai a Villa Celimontana (Via della Navicella 12.) parkjában zaklattak. A Villino Cirini (Via Ugo Bassi 1.) épületében talált menedékre a feketébe öltözött felnőtt Clerici. A Palazzo dei Congressiben (Piazza John Fitzgerald Kennedy 1.) található Teatro Libera volt az az elmegyógyintézet, ahol Clerici apját ápolták. Clerici anyjának háza egy olyan épület volt a Via Pincianán, amelyet azóta lebontottak. Az egyik jelenetben Marcello elsétál a Piazza Augusto Imperatorén a mauzóleum mellett. A film vége felé Marcello a Ponte Sant'Angelón találkozik Italóval. Az utolsó jelenet az ókorból fennmaradt Marcellus Színház (Theatrum Marcelli) romjainál játszódik. A ventimigliai villa, ahol Clerici találkozott Raoullal, valójában Santa Marinellában volt. Néhány fontosabb párizsi helyszín: a D’Orsay Hotel, ahol a Clerici házaspár megszáll; az Avenue Matignon, ahol Giulia és Anna vásárolnak; a Place du Trocadéro, ahol Marcello egy taxit fog Giuliának, hogy az a közelben lévő Eiffel-toronyhoz vigye a nejét; és a XVI. Lajos tér, ahol Manganiello szólongatja Clericit. Joinville-le-pont-ban (Val-de-Marne megye) volt a báljelenet helyszínéül szolgáló terem.
A képi világ
A látványt illetően Bertolucci szándéka az volt, hogy felidézze a húszas-harmincas évek német filmjeinek vizuális világát, az expresszionizmust és a fasiszta esztétikát, különös tekintettel Fritz Langra és Leni Riefenstahlra. Letagadhatatlan az Amerikába áttelepült német rendező, Josef von Sternberg, a német–francia–amerikai Max Ophüls és az amerikai Orson Welles hatása is. Ugyanakkor Bertolucci érzékeltetni akarta azt is, hogy amit látunk, az abnormális valóság. Elképzelései megvalósításához a legideálisabb alkotótársat találta meg Vittorio Storaro operatőr személyében. Storaro élénk színeket használt, továbbá szokatlan kameraállásokat („holland dőlésszögek”, vagyis ferde beállítások) és gördülékeny kameramozgást. A professzor és felesége meggyilkolásának jelenetét tartotta Bertolucci a legnehezebbnek. Kézi kamerát használtak ahhoz, hogy érzékeltessék Anna kétségbeesettségét és kiszolgáltatottságát, ahogy próbál elfutni a gyilkosai elől. A Mussolini-korabeli óriási, barátságtalan épületeinek szerepét a világkiállítás római negyede és a párizsi Palais de Tokyo (1937) vette át.
Különösen érdekes a térkihasználás módja a Palazzo dei Congressiben (az elmegyógyintézet) játszódó jelenetekben. A megalkuvót vizuális remekműnek tartják, amely számos filmalkotót is megihletett. Például Francis Ford Coppolát, aki a szélfútta levelek jelenetét idézte meg A Keresztapa II-ben (1974), akárcsak Paul Schrader a Mishima (1985) című drámájában. Coppola az Apokalipszis, most (1979) operatőrjének már magát Storarót szerződtette, aki azért a munkájáért kapta első Oscar-díját. Dominique Sanda és Stefania Sandrelli leszbikus színezetű táncjelenete Paul Verhoeven fantáziáját mozgatta meg, aki egy hasonló, homoerotikus töltetű táncjelenetet forgatott Rutger Hauer és Derek De Lint közreműködésével a Futás az életért (1977) című drámájához. A megalkuvó egyik, fentebb már említett emlékezetes epizódjában a Sanda által alakított hősnőt férje meggyilkolása után a havas erdőben üldözik: a helyszín, a hangulat és a megvilágítás a világsikert elért Maffiózók (The Sopranos) harmadik évadában, a Steve Buscemi által rendezett A barreni erdő (Pine Barrens) című epizódban köszön vissza.
AZ 1970-ES NYUGAT-BERLINI FILMFESZTIVÁL
Melyik komoly filmbarát ne hallott volna arról a skandalumról, amelyet Michael Cimino alkotása, A szarvasvadász (1978) okozott az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon? Arról azonban jóval kevesebben tudnak, hogy már az 1970-es Berlinalén is – ellenkező előjellel – botrányt váltott ki egy Vietnám-film, amely miatt a fesztivált idő előtt bezárták. A sorrendben huszadik seregszemlét 1970. június 28-án nyitották meg, és július 7-én ért volna véget. A kilenctagú zsűri elnöki tisztét a tekintélyes amerikai filmrendező, George Stevens töltötte be, a tagok között volt Alberto Lattuada olasz és Dušan Makavejev szerb filmrendező, Billie Whitelaw angol színésznő és Manfred Durniok nyugatnémet producer. A versenyprogramba huszonkét filmet válogattak be, közülük A megalkuvót különösen nagy várakozás előzte meg. Riválisa volt például Tinto Brass provokatív drámája, az Üvöltés, Alain Robbe-Grillet francia–csehszlovák koprodukcióban megvalósult művészfilmje, Az Éden és ami utána következik, Brian De Palma korai műve, a Dionysus in '69, az indiai Szatjadzsit Ráj (Satyajit Ray) drámája, a Nappalok és éjszakák az erdőben, Rainer Werner Fassbinder korai remeklése, a Miért lett R. úr ámokfutó?, a kamaszok szerelméről szóló Roy Andersson-opusz, a Svéd szerelmi történet, az Alain Delon és Jean-Paul Belmondo nevével fémjelzett retró gengszterfilm, a Borsalino (Jacques Deray) és Michael Verhoeven felkavaró Vietnám-drámája, az o. k. A nyitógálán a francia-belga versenyfilm, A nagy Klann úr (Patrick Ledoux rendezése) került a nézők elé, akik kifütyülték a szerintük unalmasan művészkedő opuszt. Az első napokban bemutatott filmek többségének szintén negatív volt a visszhangja, ideértve De Palma, Robbe-Grillet és Tinto Brass munkáit is. Nagy tetszést aratott viszont a Fassbinder-film, melyet a bemutató után az Arany Medve egyik legnagyobb esélyeseként emlegettek.
Július 2-án vetítették a nyugatnémet Michael Verhoeven o. k. című filmjét. (Érdekes véletlen, hogy a film producere az akkoriban az NSZK-ban ténykedő holland Rob Houwer volt, aki ezután Paul Verhoeven korai filmjeivel könyvelhetett el komoly szakmai és anyagi sikereket. A két Verhoeven között csak névrokonság áll fenn.) A megtörtént esetet feldolgozó dráma amerikai katonákról szól, akik brutálisan megerőszakolnak és meggyilkolnak egy vietnámi lányt. A közönség reakciója szélsőséges volt: a többség tapsolt, de hangos tiltakozásokra is sor került, sőt voltak, akik távoztak a teremből. Közéjük tartozott a nyugatnémet zsűritag, Manfred Durniok is. (Durniok volt Szabó István néhány későbbi filmje, például a Mephisto és a Redl ezredes producere). A mű sajtóvisszhangja alapvetően kedvező volt, bár inkább Verhoeven alkotói bátorságát, mint a film esztétikai értékeit méltatták. A másnapi zsűriülésen Durniok bocsánatot kért az amerikai zsűrielnöktől, hogy az NSZK épp egy Amerika-ellenes filmet nevezett be a versenyre. Stevens köztudottan támogatta a vietnámi háborút, és állítólag azzal fenyegetőzött, hogy vagy kizárják Verhoeven rendezését a versenyből, vagy lemond az elnöki posztjáról. Dušan Makavejev ellenvéleményt jelentett be: szerinte az o. k. nem Amerika-ellenes mű, hanem antimilitarista alkotás. Álláspontját osztotta a brazil zsűritag, David Neves is. Makavejev tájékoztatta az ülésen elhangzottakról Verhoevent és Houwert – amivel egyébként megszegte a zsűritagokra vonatkozó titoktartási kötelezettséget –, így elterjedt az a hír, hogy Verhoeven alkotását ki akarják zárni a versenyből. A zsűrinek azonban ilyesmire nem volt hatásköre, ezért a szervezőbizottságot kérték fel annak vizsgálatára, hogy az o. k. nem sérti-e a fesztiválszabályzat azon részét, mely szerint a versenyműveknek „hozzá kell járulniuk a népek közötti megértéshez és barátsághoz”.
Az o. k. bemutatójának napján Makavejev politikai cenzúrával vádolta meg a zsűrit. A tiltakozáshoz csatlakozott a fesztiválon részt vevő művészek és újságírók egy része is. A botrányt fokozta, hogy politikai színezetű problémák támadtak a spanyol versenyfilm körül is. Eredetileg ugyanis Carlos Saura A gyönyörök kertje című filmjét hívták meg a programba, de azt a spanyol cenzúra nem engedélyezte, és helyette Gonzalo Suárez El extraño caso del doctor Fausto című alkotását küldte Nyugat-Berlinbe. A Verhoeven-ügyben tiltakozók szerint a fesztivál illetékesei behódoltak a spanyol cenzúrának, sőt az o. k. miatt maguk is cenzorokká váltak. Viták, nyilatkozatok, tiltakozások követték egymást, és több rendező is bejelentette, hogy visszalép a versenyből, köztük Fassbinder is. A spanyol versenyfilmet végül nem mutatták be. A spanyol delegáció vezetője közölte, hogy egyrészt Saura filmje időközben megkapta a bemutatási engedélyt, másrészt a cserefilmmel valójában egy tehetséges, de még ismeretlen rendezőnek akartak volna nemzetközi bemutatkozási lehetőséget biztosítani.
Július 5-én bejelentették a zsűri és a fesztiváligazgató lemondását és a fesztivál befejezését. Díjakat nem osztottak, de információs vetítések keretében levetítették a programból még hátralévő és nem visszavont filmeket. Az o. k. ügye azonban a fesztivál után is folytatódott. A Warner Bros. plágiummal vádolta az alkotókat, és bíróságon követelte a film betiltását. Keresete szerint Verhoeven valójában Daniel Lang Casualties in War című regényét adaptálta, melynek jogaival a Warner rendelkezett. (Ebből készült Brian De Palma 1989-es filmje, A háború áldozatai.) A rendező azzal védekezett, hogy a Tömegmészárlás című saját színdarabját dolgozta fel, amely még Lang könyve előtt megjelent. A bíróság elfogadta a védekezést. A korabeli magyar média is előszeretettel háborgott azon, hogy a zsűri „politikai cenzúrát alkalmaz az amerikai imperializmus védelmében”. Verhoeven alkotását 1970. október 23-án tekintette meg a magyar Filmátvételi Bizottság. Bár voltak véleménykülönbségek az erőszakos jelenetek megítélésében, a tagok egy ellenszavazattal a bemutatás mellett voksoltak, valamint szinkront és 16 éves korhatárküszöböt javasoltak. Ennek ellenére a filmet végül nem mutatták be a magyar mozik. A botrányok árnyékában A megalkuvó eleinte nem kapta meg a kellő nemzetközi figyelmet, viszont eljutott más fesztiválokra is, és az elismerő kritikáknak köszönhetően üzletileg is jelentős sikert aratott.
A FORGALMAZÁS ÉS A FOGADTATÁS
A nyugat-berlini ősbemutatót követően A megalkuvó 1970. szeptember 18-án a New York-i Filmfesztiválon, 1970 decemberében a Londoni Filmfesztiválon, december 7-én pedig az olaszországi Saint-Vincentben került a közönség elé. Széles körű forgalmazása csak 1971-ben kezdődött meg. Az olasz nagyvárosokban csúsztatásokkal kezdték vetíteni a filmszínházak: így például Milánóban január 29-én, Torinóban február 5-én, Rómában március 25-én. A korabeli olasz forgalmazás zárómérlege: 207 269 000 líra. Az Egyesült Államokban sem azonos időben indult a forgalmazás: New Yorkban és Los Angelesben például 1971 áprilisában, Chicagóban és Washingtonban pedig egy hónappal később került a film a mozik műsorára. Az amerikai változatból kimaradt egy ötperces jelenet, a „vakok tánca”, amely az 1996-os felújítás keretében került vissza a filmbe.
A kritikai fogadtatás összességében kedvező volt, különösen ami a látványvilágot és a színészi alakításokat illeti. Megoszlottak a vélemények azonban a belbecsről: egyesek szerint Bertolucci kulcsfontosságú motívumokat mellőzött Moravia regényéből, s így Clerici történetét freudi esettanulmánnyá egyszerűsítette, míg mások azt az álláspontot képviselték, hogy a rendező kiváló pszichológiai elemzését adta az egyén és a fasizmus kapcsolatának. A bemutató óta eltelt több mint fél évszázad határozottan jót tett A megalkuvó megítélésének, amelyet napjainkban expresszionista remekműnek, Bertolucci legjobb filmjének tartanak. 1972-ben az opuszt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ra jelölték (a magyar származású Ephraim Kishon által rendezett Azulai, a rendőr című izraeli film nyert), míg az Oscaron a legjobb forgatókönyvért járó díjra volt esélyes, de a Francia kapcsolat (1971) lekörözte.
A megalkuvót 1993-ban restaurálták Vittorio Storaro felügyelete mellett. A felújított kópiát abban az évben a Locarnói Filmfesztiválon is levetítették. 2011-ben a Cineteca Bologna jóvoltából a film digitális restauráláson esett át, és ezt követően több olasz moziban is újra műsorra tűzték. Bemutatták a 2011-es cannes-i filmfesztiválon is a klasszikus alkotások szekciójában abból az alkalomból, hogy Bertolucci Tiszteletbeli Arany Pálmát kapott a rendezvényen. Az IMDb szerint Bertolucci mesterművének magyarországi premierje 1973. június 14-én volt. Ez azonban nem teljesen pontos információ: az opuszt már május 17-étől feliratos változatban vetítette a budapesti Toldi Stúdió Mozi, június 14-étől tűzték műsorra más fővárosi filmszínházak is. (A hazai forgalmazás szeszélyei folytán akkoriban futott a magyar mozikban Trintignant és Dominique Sanda másik közös filmje is, a Látszólag ok nélkül című francia–olasz krimi.) Az első szinkron az 1982-es tévébemutatóhoz készült Somló Andrea rendezésében. A főszereplőket Lukács Sándor (Trintignant), Kovács Nóra (Sandrelli), Bujtor István (Moschin), Avar István (Tarascio) és Bánsági Ildikó (Sanda) szinkronizálta.
A második tévés szinkron (Tv2, 2005) hangjai: Lux Ádám (Trintignant), Kiss Virág (Sandrelli), Faragó András (Moschin), Balázsi Gyula (Tarascio) és Götz Anna (Sanda). Az újraszinkronizálást indokolta az is, hogy 1982-ben csupán egy vágott változatot láthattak a tévénézők. Az egykori Szovjetunióban gyakorlatilag teljesen szétbarmolták A megalkuvót, amelyet először 1971 júliusában mutattak be a moszkvai filmfesztiválon. Az orosz szinkron már 1972-ben elkészült, de a mű „erkölcstelen” tartalma miatt a bemutatóra csak 1976. november 15-én került sor. Harminckét percet (!) vágtak ki a filmből, vagyis a teljes játékidő (113 perc) közel egynegyedét. Eduard Wolk szinkronrendező lényegében értelmi fogyatékosoknak tartotta a szovjet nézőket, ezért a „könnyebb érthetőség” kedvéért újraszerkesztette a filmet, és lineáris sorrendbe rendezte az eseményeket. A kontármunka betetőzéseként a széttrancsírozott opuszt fekete-fehér kópiákkal küldték a mozikba, így Vittorio Storaro kitűnő operatőri munkáját is sikerült szinte teljesen tönkre tenni.
A FASIZMUS MINT NEMI ELTÉVELYEDÉS
Az olasz filmesek voltak az elsők, akik a nácizmust a szexualitás témájával kapcsolták össze, kezdetben azzal a céllal, hogy megtalálják a fasizmus lelki eredőit. Már Roberto Rossellini két korai klasszikusa, a Róma nyílt város (1945) és a Németország, nulla év (1948) is pedzegette ezt a témát, amely Luchino Visconti botrányos remekműve, az Elátkozottak (1969) világsikere után vált felkapottá. A komoly filmesek, mint például Bertolucci, Liliana Cavani, Pier Paolo Pasolini, sőt még a kétes hírű Tinto Brass is, arra törekedtek, hogy analizálják a Hatalom és a szexualitás mint az elnyomás és kizsákmányolás eszközének kapcsolatát. Bertolucci monumentális opusza, a négyrészes Huszadik század (1976) Nyugaton és Keleten egyaránt heves vitákat váltott ki, még csak nem is a fasizmus témája miatt. Nyugaton a vörös zászlókat és a kommunista felhangokat nézték rossz szemmel, míg Keleten az erőszak és a szexualitás szokatlanul nyílt ábrázolása váltott ki megütközést, bár az tény, hogy érdekes módon inkább a nyugati cenzorok csattogtatták az ollóikat.
Cavani hírhedt botrányfilmjében, Az éjszakai portásban (1974) a náci láger egykori foglya (Charlotte Rampling) évek múlva találkozik kínzójával (Dirk Bogarde), és újrakezdik szadomazochisztikus viszonyukat. A rendezőnőt többek között azzal vádolták, hogy egyenlőségjelet tesz bűnös és áldozata közé. Az 1990-es magyar videópremier kapcsán K. D. így látta a filmet: „Liliana Cavani olasz–amerikai filmje kitűnő szereplőgárdát vonultat föl koncepciója hitelesítésére (Charlotte Ramplingtól Dirk Bogarde-ig és Philippe Leroy-ig), s persze bőven méri a pszichologizáló fordulatokat meg a félelemkeltés krimiszerű eszközeit; leginkább mégis a miliőteremtésben jeleskedik, amikor is egymásba úsztatja a náci kínzatások és a titkos éjszakai fenyegetések s a zabolátlan, perverz szenvedély sokkoló képkockáit. Az igazi emberi dráma mégis szükségképpen lúgozódik ki a gondosan kidekázott filmtörténetből, ahogy előtérbe tolakszik a szórakoztató célzatú borzongtatások sora.” A filmtörténet egyik leghírhedtebb alkotása, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975, Pier Paolo Pasolini) az alkotó szándéka szerint egy befejezetlen De Sade-regény modernizálása ürügyén azt demonstrálja, hogy mire képes a Hatalom a neki kiszolgáltatott emberi testekkel. Tinto Brass kissé alábecsült munkája, a Salon Kitty (1976) viszont azt szemlélteti, hogy a Hatalom az egyén legintimebb magánéletébe is befurakszik, és a szexualitást eszközként használja az ellene lázadók likvidálására.
A hetvenes években főleg Olaszországban virágzott az ún. nazisploitation irányzat, amely a fentebb említett filmek motívumaiból építkezve mindenfajta komoly elemző szándék nélkül illusztrálja a nácik által elkövetett szexuális atrocitásokat, melyekhez általában különösen durva erőszak is kapcsolódott. Ezek a kis költségvetésű filmek nem annyira vizuális merészségük, mint inkább szemléletük miatt tartoznak a kétes értékű mozgóképek közé, mivel a fasizmust lényegében a szexuális perverziókkal azonosítják, és ezzel egy füst alatt lényegében bagatellizálják is a témát. Az irányzat leghírhedtebb műveiről egy másik blogomban már részletes áttekintést adtam, így most csak egy-két jellegzetes darabra térek ki néhány mondat erejéig. Az Ilsa, az SS nőstényfarkasa (1975) amiatt is kakukktojás, hogy kanadai színekben készült, és a szörnyűségekre koncentrál ugyan, ám ezek némelyikének vannak valós alapjai is. Így például hipotermiával és nyomáskamrával kapcsolatos kísérleteket valóban végeztek a náci időkben. A film anyagi sikerében nem elhanyagolható a maszkulin domina címszereplőt megformáló dús keblű Dyanne Thorne alakítása. Az opusz kedvező közönségfogadtatásának köszönhetően az antihősnő két hivatalos és egy nem hivatalos folytatásban is visszatért annak ellenére, hogy már az első rész végén meghalt.
Rino Di Silvestro nyolc filmből álló rendezői életműve teljes egészében a szex és erőszak kombinációjára épült. Egyik leghírhedtebb műve, Az SS különleges részlegének deportáltjai (1976) a filmkrónikák szerint az első olasz exploitation film volt a náci témában olyan művészi igényű elődök után, mint Az éjszakai portás vagy a Salò. A hősnő a történet végén bosszút áll a láger parancsnokán, akit a háború előtt egyszer már visszautasított. Magát a filmet több országban viszont a cenzorok utasították vissza. A Horogkereszt a hason (1977) is egy hasonló bosszútörténetet mond el. A zsidó főszereplőnő, Hannah (a finn Sirpa Lane alakításában) egy koncentrációs tábor bordélyrészlegébe kerül, ahol maga a parancsnok vet szemet rá. A lánynak módjában állna megszökni, de a bosszút részesíti előnyben… Az epizodisták között volt a koronavírusban nemrég elhunyt egykori olasz popcsillag, Gloria Piedimonte és a Salò egyik mellékszereplője, Renata Moar. A mű arról is hírhedt, hogy állítólag élesben lefilmezett nemi aktus is látható benne.
A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (1977, Cesare Canevari) Az éjszakai portás alapötletét variálja: az egykori lágerparancsnok megússza a felelősségre vonást javarészt egyik korábbi foglya tanúvallomásának köszönhetően. Ők ketten felelevenítik beteges szadomazochisztikus viszonyukat, amely az egykori tábor területén ér véget örökre… A film nem fukarkodik az erőszakkal és a meztelenséggel, ám Canevari a lélektani motívumokra is próbált odafigyelni. A Gestapo hosszú éjszakái (1977, Fabio De Agostini) a Salon Kitty motívumaiból építkezik: ezúttal is egy náci bordély életébe nyerünk bepillantást, ahol az igazi cél azok leleplezése, akik Hitler megbuktatását tűzték ki célul. A nazisploitation irányzat a hetvenes évek végére kifulladt, a motívum azonban a pornókban is megjelent. A heterók számára a John Holmes és Seka nevével fémjelzett Prisoner of Paradise (1980) lehet a legérdekesebb, amelyben az amerikai tengerész személyes biológiai csodafegyvere (vagyis a méretes hímtagja) segítségével hiúsítja meg egy őrült náci ezredes mesterkedéseit. A melegek számára készült Unspeakable (2007) főszereplője (az ex-tengerészgyalogos Matt Majors) férfiakkal is szexel, hogy rátaláljon az igazságszolgáltatás elől rejtőző nácikra. A cél érdekében összemelegszik egy fiatalemberrel, aki mit sem sejt nagyapja sötét múltjáról és arról, hogy új barátja valójában az öregúr leleplezésén fáradozik...
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Bernardo Bertolucci megfilmesítésében A megalkuvó portréján jóformán csak ezek az »elengedhetetlen adalékok« szemlélhetők, az egyik vonásból az egyetlen meghatározó vonássá burjánzik a szerelmi élet eltorzulása. Az együtt rohanás, együtt lihegés a tévútra tért sokasággal, a hullámverés taraján kicsapódó szennyel együtt sodródás, a nemtelenbe beilleszkedés szinte teljesen hiányzik Bertolucci ábrázolatából. A címszereplőt alakító Jean-Louis Trintignant is inkább a jelmezében hordozza ezeket a vonásokat, semmint a jellemében, a magatartásában. Így ez a csak külsejében, öltözetében slemil megalkuvó valójában kezdettől fogva erőszakos, velejéig gonosz, és csupán annyiban »gyáva«, hogy magát a vérontást mással végezteti el, ő csak elképzeli, megtervezi a gyilkosságot. Bertolucci tehát a csőcselékbe beolvadni vágyó megalkuvót kiemeli közegéből – s ezzel egyéni bűnné, egyszerű betegséggé csökkenti a kórt, amely Moraviánál huszonkét esztendeje még fertőző dögvészként fenyegetett.”
(Zay László: „A megalkuvó”. In: Magyar Nemzet, 1973. május 17., 4. o.)
„Bertolucci filmje – noha látszólag követi a regény fő vonalait – az aberráció motívumát, a gyógyíthatatlan gyerekkori sérülések meghatározó szerepét, freudista elemzését háttérbe szorítja, s a jellemgyengeségre mint általánosítható emberi képletre összpontosítja figyelmét. Bertoluccit a megalkuvás magatartásának elvont elemzése, laboratóriumi párlata érdekli, azé az orvosilag nem abnormális, mégis beteges gyávaságé, amely megsokszorozódva, társadalmi méretekben elhatalmasodva, romboló erővé válik. Clerici, a fasiszta erőszakszervezet jelentéktelen tagja, jólesően húzódik meg a hatalom melegében, a kispolgári tömegérzés felelősség nélküli közegében, ahhoz is gyáva, hogy saját kezűleg gyilkoljon, de ahhoz is gyáva, hogy segítséget nyújtson szerelmének. Ez a vacogó, passzív magatartás, ez a tehetetlen kegyetlenség egyenes úton vezet a legocsmányabb, legkisszerűbb áruláshoz, a tipikus feljelentő magatartáshoz. A fasiszta Clerici, a Mussolini-diktatúra összeomlásakor, a Badoglio-kormány hatalomra jutását izgatottan és boldogan ünneplő tömeg áramlásában, jelképes gesztussal eltaszítja magától barátját is. »Fasiszta!« – kiáltja ujjal rámutatva, hogy eszmetársát kiszolgáltassa a tömeg haragjának. Ez a motívum teljesen új a Moravia-regényhez képest, s mintegy felkiáltójelként hívja fel a figyelmet Bertolucci törekvésére, hogy némiképp kiemelje a témát a szexuális eltévelyedések, öröklött lelki torzulások túlságosan is extrém közegéből, s felruházza társadalmi jelentéssel.”
(Létay Vera: „A megalkuvó”. In: Filmvilág 1973/11, 9–11. o.)
„A megalkuvóban Jean-Louis Trintignant elhiteti velünk, hogy egy óriási erőfeszítésekkel normálissá válni akaró puhány, egy erkölcsi halott, aki végig tudtunkra adja, hogy az, de mégis ember, és ezért bírja rokonszenvünket vagy együttérzésünket, egyszóval mint embert figyeljük őt, és nem mint egy filmbeli »negatív figurát«. Egészen kiemelkedő színészi teljesítmény ez, érthetetlen, hogy a film ünneplői erre nem figyeltek fel. Már-már elhisszük, hogy rokonszenves hős áll előttünk, egy igazságtalan ügy képviseletében is, bátor és férfias hős, amikor egy arcrándulása, egy értelmetlenül gyáva megnyilatkozása leleplezi őt előttünk. Az embernek eszébe jut a »férfias« Mussolini, aki rémülten menekül az őt üldöző partizánok elől. Kiváló a két női főszereplő is, Stefania Sandrelli a feleség és Dominique Sanda Anna szerepében.”
(Nemeskürty István: „Hétköznapi fasizmus, avagy az alkalmazkodás művészete”. In: Filmkultúra 1973/4, 27–33. o.)
A megalkuvó (Il conformista, 1970) – olasz–francia–nyugatnémet filmdráma. Alberto Moravia azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Bernardo Bertolucci és Lee Kresel (angol verzió). Operatőr: Vittorio Storaro. Zene: Georges Delerue. Díszlet: Ferdinando Scarfiotti és Maria Paola Maino. Jelmez: Gitt Magrini. Vágó: Franco Arcalli. Rendezte: Bernardo Bertolucci. Főszereplők: Jean-Louis Trintignant (Marcello Clerici), Stefania Sandrelli (Giulia), Gastone Moschin (Manganiello), Enzo Tarascio (Quadri professzor), Dominique Sanda (Anna Quadri), Fosco Giachetti (az ezredes), Pierre Clémenti (Lino), José Quaglio (Italo Montanari), Yvonne Sanson (Giulia anyja), Milly (Marcello anyja), Pasquale Fortunato (a gyermek Marcello). Magyarországi bemutató: 1973. május 17. (Budapest, Toldi Stúdió Mozi), 1973. június 14. (széles körű forgalmazás), 1982. július 24. (Magyar Televízió).
A FASIZMUS/NÁCIZMUS FILMES ARCULATAI
