2021. június 20., vasárnap

RAGYOGÓ NAPFÉNY / A TEHETSÉGES MR. RIPLEY

Patricia Highsmith 1955-ben megjelent, ma már klasszikus bűnügyi regénye, A tehetséges Mr. Ripley elsőként 1960-ban elevenedett meg a mozivásznon. Az adaptációt a nouvelle vague előtti francia filmművészet egyik legtekintélyesebb alkotója, René Clément rendezte Ragyogó napfény címmel. (Az opusz a magyar szakirodalomban Szikrázó napfény és Tűző nap címmel is előfordul.) A főszerepet Alain Delonra bízta, akinek ez volt az első jelentős alakítása. A filmet a kritikusok és a nézők is kedvezően fogadták, Patricia Highsmith véleménye sem volt elutasító, ámbár a regénytől jelentősen eltérő befejezés nagyon nem tetszett neki. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, amelyet bő húsz évvel később a televízióban láthattunk először. Anthony Minghella angol rendező 1999-ben készítette el a remake-et a saját forgatókönyve alapján. A főszerepre az amerikai Matt Damont szerződtette. A kritikusok kihangsúlyozták, hogy Minghella sokkal hűségesebben követte a regény cselekményét, mint francia kollégája. Ez persze nem teljesen igaz, mert új szereplőket is bevont a cselekménybe, és bár a befejezést illetően valóban hűségesebb volt Highsmithhez, mint Clément, a regény egyik háttérmotívumát, a latens homoszexualitást túlságosan előtérbe helyezte és egyértelművé tette. A tehetséges Mr. Ripley több Golden Globe-ra és Oscarra is esélyes volt, ám a gálákon egyik kategóriában sem győzött. A történet egyik, Európában kevésbé ismert, de figyelemre méltó szabad adaptációja a Naan (2012, Jeeva Shankar) című indiai film. Ez Ázsiában annyira sikeressé vált, hogy egy bengáli thriller, az Amanush második részeként 2015-ben a remake-je is elkészült.


A történet
A jóképű, de nincstelen Tom Ripley Olaszországba érkezik, hogy rávegye Philippe Greenleafet (a regényben és a remake-ben: Dickie [Richard] Greenleaf), térjen vissza az Egyesült Államokba dúsgazdag szüleihez. Az apa szép summát helyezett kilátásba Tom számára, ha sikerül rávennie a tékozló fiút a hazatérésre. Philippe azonban jól érzi magát a napfényes Itáliában, remekül szórakozik, és ebben eleinte Tom is megfelelő társaságnak bizonyul. Ripley hamar megszokja a könnyelmű életvitelt, s közben megismeri Greenleaf barátnőjét, Marge-ot és legjobb cimboráját, Freddyt. A férfi nem szimpatizál Tommal, élősködőnek tartja a fiatalembert. Egy idő után Philippe is megunja Tom társaságát, és szabadulni próbál tőle. Esze ágában sincs hazamenni, így Ripley elesik attól a pénztől, amelyet Mr. Greenleaf ígért neki a sikeres küldetés fejében. Szívesen élné Philippe gondtalan életét, tökéletesen el tudja képzelni magát a helyében, mígnem eljut az elhatározásig, hogy valóban átveszi a helyét…


A regény
Az amerikai Patricia Highsmith (1921–1995) bűnügyi regénye, A tehetséges Mr. Ripley 1955. november 30-án jelent meg először, az Egyesült Államokban a Coward-McCann, az Egyesült Királyságban pedig a Cresset Press kiadásában. Ez volt a negyedik könyve, és a harmadik, amelyet a saját neve alatt publikált. (Második kötete, a leszbikus vonzalomról szóló The Price of Salt első kiadása még Claire Morgan álnéven került a boltokba.) Az írónő 1954-ben körülbelül fél év alatt írta meg a könyvet, amelyhez egy európai utazás adta az ötletet. Saját bevallása szerint önnön személyisége jelentette a legfőbb motivációt az írásra: „Megmutatom a gonosz egyértelmű diadalát a jó felett, sőt örülök is ennek. […] Magam is hajlamos vagyok a bűnözésre. Titkos rokonszenvet érzek a törvénysértők iránt.” A történetben eredetileg drogcsempészek is szerepeltek volna, akik holttestekbe rejtik a kábítószert. Highsmith részletesebben szerette volna kidolgozni Tom és Dickie egyre feszültebbé váló kapcsolatát, de úgy gondolta, ezzel csak a Két idegen a vonaton (1950) és A balek (1954) című korábbi regényeit ismételné. A cselekmény bizonyos elemeit Henry James The Ambassadors (A nagykövetek, 1903) című regényéből kölcsönözte. Így például James könyvének is az a kiinduló helyzete, hogy egy férfi Amerikából Európába utazik, hogy hazatérésre bírjon egy könnyelmű fiatalembert. Egész pontosan egy középkorú, vagyontalan férfiról van szó, akit gazdag menyasszonya bíz meg azzal, hogy menjen Párizsba, és hozza haza az asszony fiát, mielőtt a tapasztalatlan ifjú netán kalandornők hálójába keveredik. A tehetséges Mr. Ripley esetében jelentőségteljes motívum a homoszexualitás, és az olvasónak határozottan az az érzése támad, hogy Tom meleg. Az írónő szerint hősében valóban megvan ez a hajlam, de a későbbi folytatásokban ennek már nincs különösebb jelentősége. Highsmith négy folytatást írt a könyvhöz: Ripley Under Ground (Ripley a mélyben, 1970), Ripley’s Game (Ripley és a maffiózók, 1974), The Boy Who Followed Ripley (1980), Ripley Under Water (1991). Magyar nyelven elsőként a Ripley és a maffiózók jelent meg 1987-ben, Lugosi László fordításában. Ezt a Magvető adta ki, míg a Geopen 2003-ban két Highsmith-kötettel örvendeztette meg a magyar olvasókat, mindkettőt Jász István fordította: A tehetséges Mr. Ripley, Ripley a mélyben.


A televíziós feldolgozások
Magyarországon kevésbé köztudott, hogy A tehetséges Mr. Ripley első filmváltozata egy hatvanperces amerikai tévéfilm volt, amelyet az 1948-tól 1958-ig futó Studio One sorozat keretében mutattak be 1956. január 9-én. Az epizódot nem is akárki rendezte: Franklin J. Schaffner, aki később olyan híres filmeket forgatott, mint például A majmok bolygója (1968), a Pillangó (1973) és a Brazíliai fiúk (1978). (Mellesleg Schaffner nem kevesebb, mint 110 filmet készített a Studio One számára!) A forgatókönyvet maga Highsmith írta Marc Brandel társaságában. A fontosabb szerepeket Keefe Brasselle, William Redfield, Patricia Smith és Vaughn Taylor kapta. A részletesebb szereposztás nem ismeretes, csak feltételezhető, hogy Brasselle játszotta Ripley-t, Redfield alakította Greenleafet, Patricia Smith pedig Marge-ot. A tévéfilm nem maradt fenn az utókor számára. Feltehetően ez már nem fog megtörténni a több évadra tervezett Ripley című sorozattal: az első évad bemutatását jövőre ígérik, ebben A tehetséges Mr. Ripley cselekményét fogjuk viszontlátni. A forgatókönyvíró-rendező Steven Zaillian kilátásba helyezte, hogy a többi Ripley-regény szolgál majd a tervezett további évadok témájául. Az első évadot javarészt Olaszországban forgatják Capri és Ischia szigetén, valamint az Amalfi-parton, Rómában és Palermóban. Bizonyos jeleneteket New Yorkban vesznek fel. A főszereplők: Andrew Scott (Tom Ripley), Dakota Fanning (Marge Sherwood) és Johnny Flynn (Dickie Greenleaf). A Ripley négy tévétársaság, a Showtime Networks, az Endemol Shine North America, az Entertainment 360 és a Filmrights összefogásával valósul meg, bár a COVID-járvány miatt a projekt sorsa egyelőre még bizonytalan.


RAGYOGÓ NAPFÉNY
A rendező
René Clément francia filmrendező és forgatókönyvíró 1913. március 18-án született a délnyugat-franciaországi Bordeaux városában. Hivatalos neve: René Jean Bayle. Szülei Jean (Maurice) Clément és Marguerite Bayle. A kis René már négyéves korában érdeklődni kezdett a film iránt, mindazonáltal dekoratőr édesapja kedvéért építészetet kezdett tanulni. Apja halála után félbehagyta a tanulmányait, és teljesen a filmművészetnek szentelte magát. 1931-ben rendezte meg első saját alkotását César chez les Gaulois címmel. A tízperces animációs film egy múzeumban játszódik, ahol Julius Caesar és Vercingetorix, az arvernusok törzsfője csatázik egymással, míg a múzeumőr szundikál. Clément 1934-ben összebarátkozott Jacques Tatival, és az ő főszereplésével készítette el a Vigyázz a bal öklödre! (1936) című tizenhárom perces rövidfilmjét. Egy évtizeden át rövidfilmeket és dokumentumfilmeket rendezett. Jean Lehérissey operatőrrel Tunéziában készítette el a La Au seuil de l’Islam (1936) című rövidfilmet, majd Jules Barthoux antropológussal Jemenbe utazott, ahol rejtett kamerával forgatta a L'Arabie interdite (1937) című dokumentumfilmjét. 1940-ben, Franciaország német megszállását követően megszűnt a külföldre utazás lehetősége. Clément a déli zónába (Zone Sud) ment, ahol Henri Alekan operatőrrel filmezett. A két művész együtt készítette a Harc a sínekért (1946) című játékfilmet is, amely a vasútnál dolgozó ellenállókról szól, akik minden eszközt megragadnak, hogy késleltessék a megszálló német csapatok utánpótlásait, és megakadályozzák a hadmozdulataikat. Az 1946-os cannes-i filmfesztiválon a mű megkapta a nemzetközi zsűri díját, és Clément a legjobb rendezőnek járó díjat. Ugyanebben az esztendőben Jean Cocteau segédrendezője és technikai tanácsadója volt A szép és a szörnyeteg (1946) forgatásán.


Ettől kezdve Clément már csak egész estés játékfilmeket rendezett, és a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb rendezőjévé lépett elő. A Harc a sínekért után is visszatért a világháború és az ellenállás témaköréhez: Az elátkozott hajó (1947), Tiltott játékok (1952), A nap és az óra (1963), Párizs ég? (1966). A Tiltott játékokért megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat: másodszor részesült ebben az elismerésben (az elsőt A feledés útján című 1949-es alkotásáért kapta), és ezzel mindmáig rekordot tart a francia filmrendezők között. Életművének másik vonulatát az irodalmi művek megfilmesítése jelenti: az Üvegkastély (1950) Vicki Baum, a Ripois úr (1954) Louis Hémon, a Patkányfogó (1956) Émile Zola, a This Angry Age (1957) Marguerite Duras, a Ragyogó napfény (1960) pedig Patricia Highsmith regényéből készült. Az új hullám, a nouvelle vague előretörése idején Clément nemcsak háttérbe szorult, hanem olykor vitába is bonyolódott a fiatal filmesekkel, különösen François Truffaut-val. Megpróbálta felvenni velük a versenyt: ennek jegyében készült a Highsmith-adaptáció is, hiszen az új hullámosok is sokat merítettek az amerikai bűnügyi irodalomból és filmekből. A Ragyogó napfény ugyanakkor a pszichothrillerek sorát is megnyitotta Clément pályáján: A macskák (1964), Futó zápor (1970), Halálos csapda (1971). Ezekben olyan külföldi sztárok is szerepeltek, mint Jane Fonda, Charles Bronson, Jill Ireland, Faye Dunaway és Frank Langella. A La course du lièvre à travers les champs (1972) című zsarufilm után újabb pszichothriller következett, az életmű zárótétele, A gyerekfelügyelő (1975). A fontosabb szerepeket Sydne Rome, Maria Schneider, Vic Morrow, Robert Vaughn és Nadja Tiller játszotta. Ezt követően a direktor nyugállományba vonult, elsősorban utolsó filmjeinek kereskedelmi és kritikai kudarca miatt. Életműve elismeréseként 1984-ben tiszteletbeli César-díjat kapott. Kétszer nősült, gyermeke nem született. Egy nappal a 83. születésnapja előtt, 1996. március 17-én hunyt el Monte-Carlóban. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra. Alain Delon neki ajánlotta második saját rendezését, A kíméletlen (1983) című krimit.


Így készült a film
Az ötvenes évek végén Alain Delon neve már nem volt ismeretlen a francia filmvilágban, de addigi sikereit egyértelműen a külsejének köszönhette. Delon tudta, hogy az első csatát megnyerte, a következő lépés, hogy igazi színészként is elfogadtassa magát. Ehhez pedig egy jó szerepre van szüksége. A korszak egyik legtekintélyesebb francia rendezője, René Clément rokonszenvvel figyelte a fiatalember pályájának alakulását, és miután megnézte őt a Gyenge asszonyok (1959) című Michel Boisrond-filmben, az előnyös külső mögött meglátta a figyelemre méltó tehetséget is. Clément konkurenciának érezte a feltörekvő új hullámos rendezőket, akik amerikai ihletésű bűnügyi történeteket is forgattak. Elhatározta, hogy az ellenséget a saját fegyverével győzi le, és új filmjét ő is egy amerikai bűnügyi regény alapján készíti el. Választása Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényére esett, amelyet 1957-ben az év krimijének választottak Franciaországban. A címszerepet a megnyerő külsejű Jacques Charrier-nek szánta, Philippe szerepét pedig Delonnak ajánlotta fel. Más források úgy tudják, hogy Clément kifejezetten gyengének találta Alain színészi teljesítményét a Boisrond-filmben, nem is számolt vele saját filmje szereposztásakor, és csak Delon ügynöke, George Beaume kitartó unszolására gondolta meg magát. Jacques Charrier a Csalók (1958) című Marcel Carné-drámának köszönhetően került az érdeklődés középpontjába. A következő évben már a szuperszexi Brigitte Bardot-val filmezett a Babette háborúba megy (1959, Christian-Jaque) című vígjátékban. A fiatalok egymásba szerettek, és 1959. június 18-án összeházasodtak. Brigitte ekkor már állapotos volt, és 1960. január 11-én megszülte egyetlen gyermekét, Nicolas-Benoit-t. Bardot-t a terhesség nagyon megviselte, ezért Charrier úgy döntött, hogy a felesége mellett marad, és aláírt szerződése ellenére lemondja a Clément-filmet. Mindezt a forgatás előtt pár nappal tette meg, vakbélgyulladásra hivatkozva. A producerek tajtékzottak, be akarták perelni Charrier-t, aki helyett váratlan beugróként Maurice Ronet vette át a szerepet. Az 1949 óta filmező Ronet a Felvonó a vérpadra (1958) című Louis Malle-opusz főszereplőjeként hívta fel magára a figyelmet, és élete végéig hálás maradt Charrier-nek, hogy lényegében átengedte neki Clément filmjét. Az események azonban az utolsó pillanatban még egy éles fordulatot vettek.


Miután Delon elolvasta a forgatókönyvet, úgy érezte, Ripley szerepe sokkal inkább illik hozzá, mint Greenleafé: mintha saját magát kellene alakítania, az ismeretlenségből, a jelentéktelenségből mindenáron kitörni vágyó fiatalembert. (Mellesleg évek múltán ő is különféle bűnügyekbe keveredett.) Megérzésében annyira biztos volt, hogy szilárdan eltökélte: ha nem lehet övé a főszerep, nem fog játszani a filmben. A sorsdöntő megbeszélést évek múlva így idézte fel: „A Hakim fivérek [Robert és Raymond, a film producerei] egyik lakásán találkoztunk, Clément, a felesége, Bella, Hakimék és jómagam. Megpróbáltam meggyőzni Hakimékat, hogy mekkora tévedés lenne, ha nem cserélnénk meg a szerepeket, mire egyikük elkezdett üvöltözni: »Hogyan merészeli visszautasítani, hogy René Clément-nal forgasson?” Mire én: »Nem utasítok vissza semmit, de a véleményemet csak elmondhatom, nem?« Már éppen kezdett fagyossá válni a hangulat, amikor egy hosszabb csendet kihasználva megszólalt az egyik sarokban olvasgató Bella: »René, azt hiszem, a kölyöknek igaza van!« Erre Hakimék röhögni kezdtek, és a dolog ezzel eldőlt.” Bizonyos források úgy tudják, hogy Charrier ekkor még képben volt, és csak a szerepcsere után döntött úgy, hogy a vakbélműtétje miatt nem utazik Olaszországba, mivel Philippe szerepe egyébként sem érdekelte. Ekkor szerződtették helyette Maurice Ronet-t. Charrier rövidesen ráébredt, hogy rosszul döntött, és szerette volna visszacsinálni az egészet, de erre már nem volt lehetősége. Delon és Ronet a forgatáson összebarátkoztak, és később még három filmben játszottak együtt: Elveszett dicsőség (1966), A medence (1969), Egy gazember halála (1977). A három film közül különösen A medence című pszichothriller az érdekes, mert ebben Delon ismét egy olyan férfit alakított, aki megöli a Maurice Ronet által megformált barátját, akárcsak a Ragyogó napfényben.


A forgatás 1959. augusztus 3-án kezdődött Olaszországban, és október 22-én ért véget. A fontosabb forgatási helyszínek a következők voltak: Ischia és Procida szigete, valamint Róma. Marge szerepét egy akkoriban feltűnt fiatal tehetség, Marie Laforêt kapta, aki 1959-ben megnyert egy televíziós énekversenyt, ahová valójában az utolsó pillanatban ugrott be a testvére helyett. Hat évvel később egy interjúban bevallotta: sajnálja, hogy elfogadta ezt a filmszerepet. Túl fiatal volt még akkor, túl könnyen befolyásolható, és szerinte elszalasztotta annak lehetőségét, hogy valóban jó alakítást nyújtson. Helyzetét se Maurice Ronet, se Alain Delon nem könnyítette meg: „Két nagyképű, arrogáns seggfej!” – mondta róluk. Különösen Delont nem szívelte. Amikor először találkoztak egy liftben, Delon állítólag ezt kérdezte tőle: „Szeretnéd, hogy rád vessem magam?” Marie nemmel felelt, mire Alain így folytatta: „Nem tudod, mit veszítesz.” Laforêt nem késlekedett a csípős válasszal: „Te sem fogod sose megtudni, hogy miről maradtál le.” A pályakezdő színésznőnek az sem esett jól, hogy a forgatásra látogató és a filmben egy cameoszerepben látható Romy Schneider, Delon akkori menyasszonya kinevette őt. A 2019-ben elhunyt Marie ellenszenve Alain iránt az évek múlásával nemhogy eloszlott volna, inkább fokozódott. „Delon se nem vicces, se nem intelligens” – mondta róla egy 2004-es interjúban. De ami különösen rossz emléke volt, hogy belekeveredett Delon testőre, Stevan Marković 1968-as meggyilkolásának ügyébe, a rendőrség is kihallgatta. A művésznő szerint közel nyolc órán át faggatták a nyomozók pusztán azért, mert Markovićnál találtak egy névjegyzéket, melyen az ő telefonszáma is szerepelt. Felmerült ugyanis annak gyanúja, hogy Laforêt is részt vett azokon az intim összejöveteleken, melyekről Marković zsarolási céllal titokban fotókat készített. A gyilkosság egyik gyanúsítottja maga Delon volt, aki nem bocsátotta meg, hogy Marković lefeküdt a színész akkori feleségével, Nathalie-val, és a rendőrség gyanúja szerint Alain a maffiakapcsolatait felhasználva leszámolt egykori barátjával.


Laforêt hiába hivatkozott arra, hogy közös filmjük forgatása óta csak egyszer találkozott Delonnal. A lakását is átkutatták kompromittáló leveleket keresve, sőt a bankszámláját is ellenőrizték, hogy nem vett-e ki nagyobb összeget, hogy fizessen Markovićnak. „Rémálom volt” – emlékezett később Marie, akit még kétszer kihallgattak, mire kizárták az ügyből. Az eljárás ideje alatt a botránysajtó által felheccelt emberek sértő megjegyzéseket tettek rá az utcán. A Sors úgy hozta, hogy Laforêt néhány év múlva egy másik, szintén szexszel fűszerezett bűnügyi botrányba is belekeveredett. A prostitúció világában csak Madame Claude néven ismert Fernande Grudet minden igényt kielégítő luxusnőket közvetített francia és külföldi politikusoknak és hírességeknek, s közben állítólag bizalmas információkat szolgáltatott róluk a francia titkosszolgálatnak. A szolgálatkész hölgyeket táncosnők és színésznők közül válogatta, és bennfentesek úgy tudták, sőt terjesztették is, hogy Laforêt szintén a hálózat tagja volt, de a hivatalos vizsgálat semmi kompromittálót nem állapított meg róla. Azt beszélik, valamilyen formában Delon is kapcsolatban állt Madame Claude-dal. Ha a tapasztalatlansága és a férfi főszereplők iránti ellenszenve nem lett volna elegendő, Marie-nek más nehézségekkel is szembe kellett néznie a Ragyogó napfény forgatásán. A művésznő ugyanis tengeribeteg volt, ezért a tengeren játszódó jelenetek különösen megviselték: „Be voltam zárva egy kabinba egy haláltól bűzlő hajó aljában” – idézte fel évek múltán ezt az élményét. Nos, ami a tengertől való viszolygást illeti, abban osztozott Delonnal, akinek a forgatás végére annyira elege lett a hullámokból, hogy megfogadta, soha az életben nem vállal még egy olyan filmet, amelyben tengeri jelenetekben is részt kell vennie. Elhatározása hátterében az állt, hogy az egyik forgatási napon kis híján vízbe fulladt.


A főszereplőknek oly sok gondot okozó hajó, a Marge (a hősnőről kapta a nevét) egy 18,28 m hosszú, ún. bermuda kutter volt, amelyet 1940-ben a dániai Stubbekøbing hajógyárban építettek Johan Anker tervei alapján. A megbízás egyenesen X. Keresztély dán királytól érkezett, aki a hajónak az Eva nevet adta, állítólag azért, mert ajándékba szánta Adolf Hitler szeretőjének, Eva Braunnak. A vitorlás a flensburgi Mürwik Tengerészeti Akadémia kikötőjében vészelte át a háborút, és épségben megúszta a szövetségesek bombázásait. A háború után Lasse-ra keresztelték át. A film forgatása közben Clément-t kellemes csalódás érte: Delon ugyanis sokkal jobb volt Ripley szerepében, mint amire számított. Alig hibázott, pontosan betartotta a rendezői instrukciókat, sőt olykor elébe is ment ezeknek, szinte kitalálta Clément gondolatait. A rendező így emlékezett vissza erre a munkájára: „Elkezdtük ugyan a forgatást, de néhány jelenet nem volt pontosan kidolgozva, és improvizálnunk kellett. Olyan is előfordult, hogy az ebédszünet alatt írtam meg egy-egy jelenetet. Egyébként nem véletlenül számítottam Cocteau egyik legjobb tanítványának, én is magamévá tettem azt az elvet, miszerint mindig készen kell állni a váratlan megoldásokra. Soha nem szabad megállni a forgatással csak azért, mert bizonyos jelenetek nincsenek előre megtervezve. A forgatókönyv számomra egyébként is olyan, mint egy kotta, amelyben csak a hangok vannak papírra vetve, a tempót azonban mindig az adott karmester választja meg. Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogyan vesszük fel Greenleaf halálát, míg egy szép napos délelőtt egy gyönyörű vitorlás húzott el mellettünk. Később kiderült, hogy maga a dán király hajókázott éppen arra. Ráordítottam Alainre, hogy azonnal ugorjon a vízbe, operatőrünk felkapta a kameráját, és néhány perc alatt sikerült felvennünk azt, aminek a szalagra vitele egyébként minimum egy hétig tartott volna.”


A film hatásosságában tagadhatatlanul oroszlánrésze volt Clément szakmai hozzáértésének, Delon tehetségének és a két művész harmonikus együttműködésének, de ez csak az érem egyik oldala. A sikerhez kellett a stáb többi tagjának munkája is, például a Freddyt alakító amerikai Billy Kearns, akinek filmkarrierje főleg Franciaországhoz kapcsolódott: mindig őt hívták, ha egy amerikai vagy angol karakterre volt szükség. Az ötletes főcímet Maurice Binder készítette, két évvel hasonló stílusú munkája, az első James Bond-mozifilm, a Dr. No (1962) előtt. A premier után igen elismerően írtak Henri Decaë, az egyik legkiválóbb francia operatőr munkájáról is: kiemelték, hogy nem csupán a helyszínek természetes szépségét adta vissza, hanem a képeivel atmoszférát is teremtett, és érzékeltetni tudta a címben szereplő ragyogó napfény minden jelentésárnyalatát. A kísérőzenét Federico Fellini állandó munkatársa, Nino Rota komponálta, akinek a vezetékneve sajnálatos tévedés folytán hibásan (Rotta) szerepel a főcímen. A zeneszerző ismét remeket alkotott: muzsikája egyrészt tökéletesen közvetíti a mediterrán tájak hangulatát, másrészt az egymást követő dallamok egyre sötétebbé és nyomasztóbbá válnak, és így a zene egyszerre tükrözi az események drámaiságát és Ripley lelkivilágát. Paul Gégauff és René Clément forgatókönyve két ponton tért el jelentősen a regénytől: a kezdésben és a befejezésben. A rendező kihagyta Tom találkozását Greenleaf apjával, és in medias res indít, vagyis amikor a fiatalember már rátalált Philippe-re. A film végén Ripley lelepleződik, ugyanis a holttesttől valójában nem sikerült megszabadulnia. „Ez a befejezés szörnyű engedmény az úgynevezett közerkölcsnek” – nyilatkozta Patricia Highsmith, aki mindazonáltal alapvetően elégedett volt Clément opuszával. „Nagyon szép a szemnek és érdekes az értelem számára” – mondta, és kiemelte, hogy Alain Delon játéka különösen tetszett neki. Clément is elégedett volt a színésszel, rögvest a következő filmjébe (Mily öröm élni!, 1961) is meghívta, aztán még kettőbe, ám újabb közös munkáiknak már nem volt annyira kedvező visszhangjuk, mint a legelsőnek.


A Ragyogó napfényt 1960. március 10-én mutatták be Franciaországban. Noha igen jó kritikákat kapott, mégis amolyan „sleeper hit” volt, vagyis az átlagosnál némileg hosszabb idő alatt vált sikeressé. Az új évezredben már kultuszfilmnek számít. A maga idejében 2 437 874 nézője volt Franciaországban, ebből 706 553-an Párizsban és vonzáskörzetében látták. Olaszországban 2 800 000 néző váltott rá jegyet, az Egyesült Államokban viszont csak 618 090 dollár bevételt termelt. Magyarországi moziforgalmazásra nem vásárolták meg, huszonegy évvel (!) az ősbemutató után, a televízióban láthattuk először. 2012-ben a StudioCanal finanszírozta a film felújítását, amelyet az Immagine Ritrovata Laboratory munkatársai végeztek. A felújított változat elsőként a 2013-as cannes-i filmfesztiválon került a közönség elé egy Delon-homage keretében, 2013. július 10-étől pedig újra műsorra tűzték a francia mozik. Ugyanabban az évben a görög, az angol és a japán filmszínházak is felújították a filmet, sőt a görögöknél tavaly megint a mozikba küldték. Ebben a cikkben kicsit lentebb részletesen foglalkozunk az 1999-es remake-kel is, ugyanakkor említsük meg, hogy Highsmith regényének alapötletét mások is felhasználták. A szintén francia Barátok (1968) című Claude Chabrol-drámát azért érdemes kiemelni, mert ennek egyik forgatókönyvírója ugyancsak Paul Gégauff volt. Az eredeti francia cím, a Les biches nem véletlenül emlékezteti még a magyar olvasót is a „leszbikus” szóra, mivel a történet középpontjában leszbikus hölgyek állnak. (Emlékezzünk rá, Tom Ripley sztorijának is voltak homoerotikus felhangjai.) A gazdag Frédérique (Stéphane Audran) megismerkedik egy nincstelen utcai művésszel, Whyjal (Jacqueline Sassard). Elcsábítja őt, és meghívja Saint-Tropez-i villájába. Itt Why találkozik a jóképű Paullal (Jean-Louis Trintignant), és összejön vele. A szerelmi háromszög gyilkosságba torkolló személyiségcserével ér véget. A Barátok a maga idejében nem volt különösebben sikeres, de ma már Chabrol egyik legjobb filmjének tartják. Ő maga is úgy érezte, ezzel az alkotásával talált rá arra a tematikára és közegre, amelyben igazán otthonosan érezte magát. Közel húsz évvel később egyébként az igazi Highsmith is megihlette: 1987-ben filmesítette meg a Huhog a bagoly című regényét A bagoly kiáltása címmel.


Így látták ők
„A történet? Stendhalt és Dosztojevszkijt idézi. Ripley, a film hőse, Julien Sorel és Raszkolnyikov kései utóda. Szegény, és gazdag akar lenni, kisemmizett, és boldogságra vágyik. Gyilkol, mint Raszkolnyikov – de még józanabbul, még hűvösebb fővel –, mert azt hiszi, hogy neki mindent szabad, s mert erkölcsileg azzal igazolja magát: »egyeseknek joguk van a társadalom perifériáján élni.« De miért alakul – miért alakulhat – ki Ripley-ben ez a meggyőződés? Mi vonzza, mi ösztökéli? Miért akar azáltal különb lenni, hogy kirekeszti magát? A formai tökélyen túl a szolid érvelés s a diagnózis helyessége vagy helytelensége adhat csak választ arra, vajon Clément műve fordulat-e, vagy kitérő.”
(Gera György: „Két nemzedék vetélkedése az új francia filmekben”. In: Filmvilág 1960/8, 15–17. o.)


„A barátját meggyilkoló, majd annak identitását, vagyonát és barátnőjét elorzó szélhámos meséje ugyan nem nélkülözi a meglepő fordulatokat, de Clément mozijának az ereje nem – vagy nem elsősorban – a csavaros történetvezetésben van. A film amiatt hatásos máig, mert a rendező – mint már a címmel nyomatékossá teszi – a miliőnek főszerepet szán, és nagy hangsúlyt helyez az atmoszféraépítésre (műve többek között éppen a cselekmény közegének ihletett megfestésével múlja magasan felül a történet hollywoodi feldolgozását, az ezredfordulón nagy hiszti mellett bemutatott, de középszerű A tehetséges Mr. Ripley című Minghella-opuszt). Clément és Henri Decaë (Négyszáz csapás) operatőr Rómát, Nápolyt, valamint a verőfényben fürdő-égő délolasz tengert az expozíció szűk félórás hajókalandjától kezdve főszereplővé avatja, olyan hellyé, amely egyszerre a vágyak és álmok tárgya és temetője. Az alkotók látványosan kerülik az éjszakai vagy legalábbis sötétben, félhomályban játszódó jeleneteket, és a maga korában ez a közelítésmód unikálisnak számított a bűnügyi históriák között.”
(Pápai Zsolt: „Ragyogó napfény”. In: Filmvilág 2012/7, 60–61. o.)


Ragyogó napfény (Plein soleil / Delitto in pieno sole, 1960) – francia–olasz bűnügyi dráma. Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényéből a forgatókönyvet írta: Paul Gégauff és René Clément. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Nino Rota. Díszlet: Paul Bertrand. Jelmez: Bella Clément. Vágó: Françoise Javet. Rendező: René Clément. Főszereplők: Alain Delon (Tom Ripley), Marie Laforêt (Marge Duval), Maurice Ronet (Philippe Greenleaf), Erno Crisa (Ricordi felügyelő), Frank Latimore (O’Brien), Billy Kearns (Freddy Miles), Ave Ninchi (Signora Gianna), Viviane Chantel (a belga hölgy), Barbel Fanger (Mr. Greenleaf), Elvire Popesco (Popova asszony). Magyarországi bemutató: 1981. december 19. (MTV 1).


A TEHETSÉGES MR. RIPLEY
A rendező
Anthony Minghella angol író, filmrendező és producer 1954. január 6-án jött világra az Egyesült Királyságban, a Wight-szigeti Ryde városában. Édesapja egy olasz bevándorló volt, Edoardo Minghella, édesanyja a szintén olasz Gloria Arcari. Anthonynak négy testvére született, köztük az ügyvéd Loretta és a forgatókönyvíró-producer Dominic. A Minghella családot jól ismerték a szigeten, egészen a nyolcvanas évekig egy presszót üzemeltettek Ryde-ban, ahol olasz fagylaltokat árusítottak. Anthony komolyan érdeklődött a könnyűzene iránt, billentyűsként játszott két helyi együttesben, az Earthlightban és a Dancerben. Ez utóbbival 1972-ben egy lemezt is felvett Tales of the Riverbank címmel, ám az anyag csak 2001-ben jelent meg. A Kingston upon Hull-i egyetem dráma szakára járt, ugyanakkor továbbra is intenzíven foglalkozott a zenével. Musicalt írt Gabriel Josipovici Mobius the Stripper című műve alapján, amelyet 1975-ben mutattak be az egyetem színpadán. Három év múlva végzett az egyetemen, de ottmaradt tanítani, és közben meg akarta szerezni a PhD-fokozatot is. (Ez utóbbi szándékáról idővel letett.) 1978-ban rendezte első filmjét, az ötvenöt perces A Little Like Drowning című drámát, amely a saját színművéből készült. A forgatás tizenöt napig tartott a Wight-szigeten. Egy kisebb szerepet is eljátszott a filmben, akárcsak az öccse, Dominic. 1981 júniusában a londoni New End Theatre bemutatta Minghella Whale Music című színdarabját. Az A Little Like Drowningot a londoni Hampstead Theatre tűzte műsorára 1984 júliusában. 1986. március 18-án a szerzőnek újabb színpadi premierje volt: a West End-i (London) Aldwych Theatre-ben került színpadra a jelenben játszódó Made in Bangkok. A nyolcvanas években Minghella a BBC-nél dolgozott mint forgatókönyvíró, sőt rádiójátékokat is rendezett a BBC Radio 4 számára 1987-ben a Hang Up, 1988-ban pedig a Cigarettes and Chocolate című saját írásából.


Minghella második játékfilmje, a Szívből, igazán (1990) eredetileg szintén a BBC részére készült, a Screen Two című sorozat részeként, végül mégis mozifilmként mutatták be. A romantikus szerelmi történet két főszereplője sírig tartó szerelmet fogad, de a csellista férfi (Alan Rickman) váratlanul meghal. A nyelvtanárnő (Juliet Stevenson) a tragédia hatására összeomlik, mígnem a halott férfi egy napon szellemként jelenik meg a lakásában… Romantikus húrokat pengetett a Mr. Wonderful (1993) is. Főhőse, Gus (Matt Dillon) egy tekepályát nyithatna, ehhez azonban pénzre van szüksége, ami nincs, mivel volt feleségének (Annabella Sciorra) fizet tartásdíjat. A megoldás egyszerű: új férjet kell találni az asszonynak, ám a haditerv nem várt fordulatot hoz… Minghella leghíresebb filmje, a kilenc Oscar-díjjal elismert Az angol beteg (1996) főhőse valójában nem angol, hanem magyar: Almásy László felfedező és Afrika-kutató. Az amnéziás beteget a második világháború végén találják meg egy toscanai kolostorban, és miközben megismerjük a férfi előéletét, szerelem szövődik közte és ápolónője között. A főszerepeket Ralph Fiennes, Juliette Binoche és Kristin Scott Thomas játszotta. A tehetséges Mr. Ripley-t követő játékfilm, a Hideghegy (2003) sem mentes a romantikától: az amerikai polgárháborúból megszökött katona (Jude Law) hazatér szerelméhez (Nicole Kidman), aki közben egy talpraesett parasztlány (Renée Zellweger) segítségével próbálta átvészelni a nehéz időket. Minghella utolsó mozifilmje, a Bűnös viszonyok (2006) férfi főszerepét ismét Jude Law játszotta. Ezt már csak egy tévésorozat, a Női szimat nyomozóiroda egyik 2008-as epizódja követte. Minghella producerként is aktív volt, olyan közismert filmek megszületését segítette elő, mint például A csendes amerikai (2002), A tolmács (2005) és A felolvasó (2008). Két házasságából három gyermeke született. 2008. március 18-án halt meg egy műtéti beavatkozást követő agyvérzésben.


Így készült a film
„Ripley számomra a világirodalom egyik legérdekesebb rejtőzködő figurája, egyik legtörékenyebb karaktere. Abból indultam ki, hogy valahol mindannyian magunkban hordozzuk a Ripley-jelenséget: a kis emberek álmát, elérhetetlen nagyravágyását, fantáziálását, hogy ha csak a képzelet szintjén is, de megváltoztassuk az életünket. […] Tom Ripley nem tesz egyebet, mint hogy a felkínált lehetőségekkel élve senki mivoltát »valakivé« cseréli fel. A lelepleződés kockázatát pedig azért sikerül kijátszania, mert hihetővé tudja tenni a hihetetlent, mert a környezete idővel annak látja, akinek láttatni akarja magát. Ennek a hihetővé tételnek a lélektana az igazi mozgatórugója a filmnek” – nyilatkozta Anthony Minghella, aki elmondta, hogy az ötvenes évek olasz valósága, életöröme különösen közel állt hozzá, hiszen ő is olasz származású volt. Amikor A tehetséges Mr. Ripley-t forgatta, sokat merített Fellini Az édes élet (1960) című klasszikus remekművének életérzéséből. A megvalósítást elsősorban Az angol beteg szakmai és közönségsikere tette lehetővé, a büdzsét a Miramax és a Paramount közösen biztosította. Saját filmje és a Ragyogó napfény közötti különbséget így látta: „A Clément-film esetében az európaiak amerikai tapasztalatai játszottak szerepet, az ő filmje a pénz megszállottságáról szólt. A tehetséges Mr. Ripley valójában csak a regény központi témáját őrizte meg, a mi filmünk esetében az amerikaiak európai »megszállottsága« dominál. Az 50-es, 60-as évek szélesvásznú mozijának stílusában közelítettünk a történethez.” Highsmith regényéből maga Minghella írta a forgatókönyvet: ne feledjük, fentebb szó volt róla, hogy íróként is jelentékeny sikereket ért el.


Tom Ripley szerepére több figyelemre méltó jelölt is volt, mint például Leonardo DiCaprio, Christian Bale, Edward Norton és Tom Cruise. Minghella Cruise-t találta a legmegfelelőbbnek. A sztárról már akkoriban is terjengtek olyan pletykák, hogy rejtőzködő homoszexuális, és a figura egyik fontos jellemzője épp a nem is annyira latens homoszexualitás volt. Miután a rendező megnézte a Good Will Hunting (1997, Gus Van Sant) című filmet, annak főszereplőjében, Matt Damonban rálelt az ideális Tom Ripley-re. A szerep kedvéért Damon több mint tizenhárom kilót leadott, sőt zongorázni is megtanult. Nemcsak imitálni tudta a zongorázást, hanem valóban képes volt játszani a hangszeren. Ennek ellenére a filmben nem az ő játékát halljuk: a Bach-zenemű Sally Heath, a Vivaldi-szerzemény pedig Gabriel Yared előadásában csendül fel. Az egyik jelenetben a My Funny Valentine című dalt viszont valóban Damon énekli. A színész később azt nyilatkozta, saját filmjei közül A tehetséges Mr. Ripley a kedvence. Jude Law a Krokodilok bölcsessége (1998, Po-Chih Leong) című filmjének köszönhette a felkérést, annak ugyanis Minghella felesége volt a vágója. A színész először nemet mondott Dickie Greenleaf szerepére, ám hamar meggondolta magát. Habozásának állítólag az volt az oka, hogy a Gattaca (1997, Andrew Niccol) című sci-fiben már eljátszott egy olyan figurát, akinek identitását másvalaki veszi át. Mások úgy tudják, nem akart egy üresfejű szépfiút alakítani, de miután megismerte a történet részleteit és a partnereit, megváltozott a véleménye. A felkészülés részeként Minghella még a forgatás előtt elküldte őt Ischia szigetére, hogy lebarnuljon és megtanuljon vitorlázni. Ezenkívül meg kellett tanulnia szaxofonozni is. Damonnal ellentétben Jude-nak nem fogynia kellett, hanem magára szednie egy-két kilót. Vicces érdekességként említsük meg, hogy a figurát Highsmith Paul Gauguin és Errol Flynn keverékeként jellemezte, öt év múlva pedig Jude Law Errol Flynn szerepét játszotta az Aviátor (2004) című Martin Scorsese-filmben. Minghella egyébként különösen elégedett volt Law játékával, és később szerepet adott neki a Hideghegy és a Bűnös viszonyok című filmjeiben is.


Minghella mint forgatókönyvíró több új figurával gazdagította a történetet. Meredith Logue tulajdonképpen Marge, míg Peter Smith-Kingsley Dickie egyfajta ellenpontja. A regényben is szereplő Fausto Dickie olasz barátja. Ők azok, akik rokonszenvet, sőt pozitív érzelmeket mutatnak Tom iránt. Fontos viszont az is, hogy Meredith az első pillanattól Dickie-nek hiszi Tomot, mivel a fiú Greenleafként mutatkozott be neki útban Olaszország felé – vagyis őt akár a Greenleaf-vagyon is befolyásolhatta érzéseiben –, ellenben Peter érzelmei egyértelműen Tomnak szólnak, hiszen ő a fiatalember igazi énjét ismeri. Kettőjük közül – a vitatható rendezői alapkoncepció szempontjából – szerintem egyértelműen Peter a dramaturgiailag fontosabb figura. Tom először Dickie személyében azt az embert öli meg, akibe alighanem szerelmes is volt, míg Peter esetében azzal a férfival végez, aki viszont őt szerette. Ezzel az utolsó gyilkossággal Tom szimbolikus értelemben önmagát is megölte: ekkor válik egyértelműen egy másik emberré.


Minghella valahogy megtudta, hogy a kitűnő ausztrál színésznő, Cate Blanchett érdeklődik Meredith szerepe iránt. Hogy megnyerje őt a filmhez, hajlandó volt megnagyobbítani a szerepet. Egyes forrásokban viszont azt az infót találhatjuk, hogy nagyon szeretett volna Cate-tel dolgozni, és kifejezetten az ő kedvéért találta ki Meredith figuráját. Peter megformálója, Jack Davenport a neves színész, Nigel Davenport fia, aki szintén a Krokodilok bölcsességében nyújtott alakításával hívta fel magára Minghella figyelmét. Ő maga egyébként nem látta dramaturgiailag annyira fontosnak a szerepét, mint kicsit fentebb jómagam: „Az a fickó voltam, aki düftin zakóban időnként fel- és eltűnt a háttérben.” Freddie szerepében Philip Seymour Hoffman remekelt: „Freddie Milest eljátszani nagyon egyszerű volt. Ez egyike azoknak a szerepeknek, amelyeknél pontosan tudod, mit csinálsz. A fickó egyáltalán nem kertel. Legfontosabb feladata, hogy leleplezze Tom Ripley-t mint csalót.” Érdekes véletlen, hogy három évvel később egy másik remake-ben, Az embervadászban (2002) Hoffman egy másik Freddie-t is megformált, akit szintén a főszereplő gyilkol meg. A zenész Faustót a népszerű olasz énekes és show-man, Fiorello (Rosario Tindaro Fiorello) alakította. Az egyik jelenetben Jude Law és Matt Damon társaságában előadja a Tu vuò fà l'americano című humoros dalt. Ezt az ötvenes évek második felében igen kedvelt nápolyi slágert eredetileg Renato Carosone énekelte, a szerzők: Carosone és Nicola Salerno. (A dal Sophia Loren előadásában is hallható volt a Nápolyban kezdődött című 1960-as filmben.) A szöveg egy olyan olasz férfiról szól, aki a filmekben látott amerikai életstílust próbálja utánozni, amihez a mamája pénzét költi. Ez egyértelmű célzás Dickie-re, aki amerikaiként szórja szülei pénzét, és éli az olaszok mediterrán életét.


A tehetséges Mr. Ripley forgatása 1998. augusztus 10-én kezdődött, és ugyanazon év december 8-án fejeződött be. Az eredeti terv az volt, hogy a teljes filmet Olaszországban veszik fel, beleértve a New Yorkban játszódó nyitójeleneteket is. Ezeket Rómában rögzítették, de Minghella elégedetlen volt velük, ezért később az összest újra leforgatták, ezúttal valóban New Yorkban. Az egyik itteni helyszín, a Lyceum Theatre a Nyugati 45. utca 149. szám alatt található. Ripley alagsori lakása a Gramercy Park egyik bérházában volt a Second Avenue-n, a 26. utcánál. Azt a rövid képsort viszont, amikor Tom elhagyja a lakást, és a vaslépcsőn felszalad a rá várakozó taxihoz, a Franklin Place egyik házánál vették fel a Tribeca negyedben. Ripley a palermói terminálban lép Olaszország földjére. A történet egyik fő helyszínének számító Mongibello a valóságban az Etna olasz neve, és nem egy (kis)város. A filmesek két, Nápolyhoz közeli szigetet használtak Mongibello megteremtéséhez: az egyik Ischia volt, a másik Procida, akárcsak Clément filmjében. Tom Ischia Ponténél száll le a buszról: a háttérben a XII. században épült Aragon-vár (Castello Aragonese) látható, amely uralja a sziget északkeleti részét. A magántulajdonban lévő Bagno Antonio tengerpartján forgatták azt a jelenetet, amikor Ripley először találkozik Dickie-vel és Marge-zsal. Ischia Ponte főutcáján, a Via Luigi Mazzellán található a Palazzo Malcovati, amelyet Dickie villájaként láthatunk. A ház nyugati oldala mentén helyezkedik el a Piazza Malcovati rakpartja, ahol a Madonna-fesztivál zajlik, amikor a Szűzanya szobrát kiemelik a vízből, majd kisvártatva a felszínre kerül Silvana (Dickie titkos szeretője) holtteste is. A mongibellói események nagyobb részét azonban a procidai halászfaluban, Corricellában rögzítették.


A cselekmény szerint Rómában van a Caffe Latino, amelyet valójában a nápolyi Vesuvio bár helyettesített, a római operaházban játszódó jelenetet pedig a szintén nápolyi Teatro San Carlóban vették fel. A jellegzetes boltozatú Galleria Principe di Napolinál forgatták azt a képsort, amikor Dickie felveszi az apanázsát a pénzintézetnél. Valóban Rómában, mégpedig a Piazza Navonán rögzítették Tom és Freddie első találkozását. Ripley római hotelje a St. Regis Grand Hotel (Via Vittorio Emanuele Orlando 3) volt. Dickie meggyilkolása után Tom visszatér Rómába, és láthatjuk a Forum Romanum romjainál a Capitoliumon. Lakása a Piazza Gioin van, amely kitalált helyszín, valójában a régi zsidónegyed egyik épülete a Piazza Mattein. A Via di Monte Giordano 36. alatt található Palazzo Taverna kettős funkciót is betöltött: egyrészt Ripley római lakásának belseje volt, másrészt a Grand Hotel apartmanja. A Piazza Gioihoz hasonlóan az ugyancsak római Dinelli kávézó sem létezik: a Spanyol lépcső közelében lévő ruhaüzlet előtt rendezték be a helyszínt. A sanremói fesztivál eseményeit a Róma környéki Anzióban vették filmszalagra. Tom velencei lakását is valójában két helyszín kombinálásával teremtették meg: az egyik a forgatás idején üres, de azóta ötcsillagos szállodaként üzemelő Ca 'Sagredo volt, a másik a Ca 'da Mosto: mindkettő a Canal Grande mentén helyezkedik el. Marge a velencei Santa Lucia pályaudvarra érkezik meg, és a Cafe Florianban (Piazza San Marco 56–59.) fogalmazza meg gyanúját Dickie eltűnésével kapcsolatban. Tom és Mr. Greenleaf a Westin Europa e Regina szállodában (Calle Larga 22 Marzo, San Marco 2159.) találkoznak. A velencei templom, ahol Peter a Stabat Mater próbáján vesz részt, valójában a XII. századi palermói Chiesa della Martorana volt. Bár Itália napfényes országként él az emberek tudatában, a forgatást a gyakori eső jelentősen megnehezítette. Minghella szerint többször is megtörtént, hogy még egy rövid jelenetet sem tudtak folyamatosan felvenni: két-három mondatonként le kellett állniuk a kiújuló eső miatt. A csónakban játszódó gyilkossági jelenet forgatása közben Jude Law egyszer úgy esett hátra, hogy eltört az egyik bordája.


A filmet 1999. december 12-én mutatták be az Egyesült Államokban. A fogadtatása általában kedvező volt. A kritikusok dicsérték Minghella stílusos rendezését, a színészek játékát, különös tekintettel Matt Damonra. Az értékelések szerint A tehetséges Mr. Ripley egy olyan thriller, amely mindvégig fenntartja a feszültséget. A rettegett kritikus, Roger Ebert véleménye is kedvező volt: intelligens, ugyanakkor alattomos thrillernek nevezte az opuszt, amely a Ripley-vel való azonosulásra készteti a nézőt. A Time magazin az év tíz legjobb filmje közé sorolta Minghella alkotását, míg a neten publikáló tekintélyes filmkritikus, James Berardinelli szerint minden szempontból alulmarad a Ragyogó napfény erényeivel szemben. A filmet öt Golden Globe-ra és öt Oscarra jelölték, de nem teljesen ugyanazokról a kategóriákról volt szó. Jude Law és Gabriel Yared mindkét díjra esélyes volt. Minghella a Golden Globe-ot rendezőként, az Oscart viszont forgatókönyvíróként kaphatta volna meg. A Golden Globe-on A tehetséges Mr. Ripley a drámai kategóriában a legjobb öt film egyike volt, és ugyanebben a kategóriában Matt Damont mint legjobb színészt jelölték, ellenben az Oscaron már a legjobb jelmez és a legjobb díszlet kategóriájában indították a filmet, amely végül mindkét gálán díjak nélkül maradt. A tehetséges Mr. Ripley-t Magyarországon a UIP–Duna Film mutatta be 2000. március 2-án.


Így látták ők
„Rém bőbeszédűen vitte vászonra Anthony Minghella a nyugati olvasók szemében kultuszfigurának számító Mr. Ripley-nek, egy krimiregény-sorozat főhősének a történetét. Ez a túldíszítő, romantizáló szószátyárság az egyik legfőbb oka annak, hogy a végeláthatatlan képáradatban feloldódik nemcsak a feszes krimi, hanem a figurákban rejlő drámai lendület is. A tehetséges Mr. Ripley túlszínezett lélektani drámának látszik, igazi lélektani mélységek nélkül, feltuningolt áldráma, amelyben a tehetséges Matt Damon játssza a fiatalembert, akinek különleges adottsága van a környezethez való idomuláshoz, a hazugsághoz, a más személyiség felöltéséhez. Nyomornegyed lakójaként férkőzik be egy dúsgazdag aranyifjú kegyeibe, majd adott pillanatban magára is ölti a másik személyiségét, miután az eredetit kiiktatta az élők sorából. Sokféle hangsúlyt kitehetne Minghella, hisz nem ez az egyetlen véres megoldás, amelyhez hőse a szerepjáték kedvéért folyamodik, széplelkű rendezőként azonban a bűn tárgyilagos »leírását« nem választja, a szociális lázadás sem érdekli, elpepecsel csak a homoszexuális vonzódással is, különösebb merészség nélkül. Mesél és színez.”
(Bársony Éva: „A tehetséges Mr. Ripley”. In: Népszava, 2000. március 2., 9. o.)


„Korábban René Clément alaposan mellényúlt, amikor Alain Delonnak adva a szerepet romlott szépfiút csinált Ripley-ből, aki a végén – az irodalmi forrást megcsúfolva – elnyeri példás büntetését. Tony Minghella Gwyneth Paltrow-val fogott törököt; nem is kérdés, hogy Hollywood üdvöskéje nem játszhatja el a regénybeli nagy fenekű, korlátolt, minden képzelőerő és érzékenység híján levő Marge-ot. Jobb nyomon járt Matt Damonnal, mert a filmjét (A tehetséges Mr. Ripley) indító bombasztikus jelzők (rejtélyes, baljós, veszélyes) ellenére komolyan vette a szerző szavait, miszerint Tom Ripley legfontosabb külső ismertetőjegye az, hogy »konformista arca van«. A cselekményt illetően is aprólékos pontossággal követte az eredetit – az a változtatás, hogy dilettáns festő helyett dilettáns zenészt csinált Dickyből, csak javára vált a filmnek –, a lényeget illetően azonban rendre félresiklott. A hollywoodi változat üzenetet akar közvetíteni, félreérthetetlent. Elsőre és eleinte még alig észrevehető, nüánsznyi változtatások révén vezeti oda a filmet és rá a nézőt, hogy itt egy minden módon és bármi áron feltörni vágyó fiatalember karriertörténetével van dolgunk. Tom szándékosan megtéveszti az apát, és már a hajón Greenleafnek adja ki magát, majd »az ő arca az én arcom« mondat biflázásával kezdi olasz tanulmányait, mintha tudatosan készülne arra a szereplehetőségre, amely valójában egy hosszú folyamat végeredményeként áll csak elő – nem mellékesen, ez a folyamat maga a regény! Ehhez képest a gyilkosságra úgy kerül sor, hogy Ripley visszaütött, és minderre egy szabályszerű coming out teszi fel a hamis koronát.”
(Bori Erzsébet: „Fenevadak a golftanfolyamon”. In: Filmvilág 2000/5, 26–31. o.)


A tehetséges Mr. Ripley (The Talented Mr. Ripley, 1999) – amerikai bűnügyi dráma. Patricia Highsmith azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Anthony Minghella. Operatőr: John Seale. Zene: Gabriel Yared. Díszlet: Roy Walker és Bruno Cesari. Jelmez: Gary Jones és Ann Roth. Vágó: Walter Murch. Főszereplők: Matt Damon (Tom Ripley), Gwyneth Paltrow (Marge Sherwood), Jude Law (Dickie Greenleaf), Cate Blanchett (Meredith Logue), Philip Seymour Hoffman (Freddie Miles), Jack Davenport (Peter Smith-Kingsley), James Rebhorn (Herbert Greenleaf), Sergio Rubini (Roverini felügyelő), Philip Baker Hall (Alvin MacCarron). Magyarországi bemutató: 2000. március 2.


Alain Delon vs. Matt Damon, avagy: Így láttam én
Bár a Sors úgy hozta, hogy a remake-et hamarabb láttam, mint az eredetit, mégis az utóbbit tartom jobbnak. A külsőségeket tekintve mindkét film pazar és hangulatos, és mindkét rendező jó színészekkel forgatott. A minőségi különbség számomra egyértelműen a rendezői szemléletmódból adódik. A Ragyogó napfény cselekménye követhető és érthető, ám megvannak a titkai is, és ez határozottan a film előnyére vált. Alain Delon Ripley-je megnyerő arcú fiatalember, aki tökéletesen alkalmazkodik a környezetéhez, és a büszkeségét is kész félretenni, hogy megtartsa a vagyonos Philippe barátságát: gondoljunk csak arra, hogy látszólag milyen könnyedén teszi túl magát azon az életveszélyes incidensen, amikor Greenleaf egy csónakba löki, amely aztán valahogy elszakad a hajótól, és jó ideig irányíthatatlanul sodródik a tengeren a víziszonyos Tommal. Nem látunk azonban a fejébe, nem tudjuk, mi rejtőzik a megnyerő arc mögött. A filmből nem nehéz rájönnünk, hogy Tom legfőbb motivációja a pénz, de igazából nem lehet eldönteni, hogy a cinkos közös játék mikor fordul át gyilkos tervvé. Nem lehetünk biztosak abban, Ripley-nek eleve az volt-e a szándéka, hogy a barátja helyébe lép, vagy Mr. Greenleaf lemondólevele inspirálta a bűntényre. Valószínűleg Philippe számára Tom azért érdekes egy ideig, mert jó partner a szórakozásban, zokszó nélkül beéri a másodhegedűs szerepével, ugyanakkor nem tud róla mindent, mert Ripley igazából kiismerhetetlen. A gyűrű-ügy kapcsán döbben rá arra, hogy Tom nemcsak rejtélyes, de veszélyes is, ám ekkor már késő.


Minghella legnagyobb hibája szerintem az, hogy ő viszont mindent megmagyaráz, sőt olykor túlmagyaráz. Egy percnyi kételyünk sincs afelől, hogy Matt Damon Ripley-je a mélyből akarja felküzdeni magát, és bár már az Olaszországba tartó hajón is Greenleafnek adja ki magát, igazából esze ágában sincs gyilkolni: inkább lenne Dickie oldalán (nemcsak barátként, hanem szerelmi partnerként is), mint a helyében. A gyilkosság is hirtelen felindulásból következik be, amikor Dickie a csónakban nyíltan és agresszíven visszautasítja Tom – egyébként tényleg idegesítő és visszatetsző – nyomulását, és bejelenti, hogy útjaik a csónakázás után végleg elválnak egymástól. A regénnyel és Clément filmjével ellentétben Ripley homoszexualitása nemcsak hogy egyértelmű, de túlságosan is kihangsúlyozott motívum. A két rendező eltérő szemléletmódjára remek példa a tükörjelenet: amikor Delon Tomja a barátja ruhájában csókot ad a tükörképének, abban az önimádat sokkal dominánsabban van jelen, mint a latens homoszexualitás. Damon Ripley-je viszont leginkább pipiskedik a tükör előtt, még pucsít is, szóval teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy itt csupán a homoszexualitásról van szó, semmi másról. El kell ismerni, Matt Damon jól játssza ezt a komplexusos, alázatoskodó, coming outra (és persze jólétre) vágyó figurát, mindig tudjuk, mit érez, mert folyton kitárulkozik, csak éppen ezáltal Ripley érdekessége és titokzatossága vész el. A Damon által alakított Ripley egy piócaként tapadó, egyre idegesítőbbé váló lúzer, aki ha tehetséges is, az semmiképpen nem a bűnözésben nyilvánul meg. Gyakran csak a szerencsének köszönhetően kerüli el a lelepleződést, míg Delon Tomja – anélkül hogy ennek bármi külső jelét adta volna – hideg fejjel előre felépítette a tervét, melyet a gyilkosság előtt halálos nyugalommal el is mond Greenleafnek.


Damon figurája egyértelműen csak véletlenül és kényszerből válik többszörös gyilkossá, míg Delon esetében biztosak lehetünk abban, hogy benne eleve megvolt a bűnre való hajlam, amely valahol mélyen minden ember személyiségében ott rejtőzik, és tudatosan engedett a „sötét oldal” csábításának. Pedig egy-két esetben – ha nem is feltétlenül szándékosan – Minghella is tanújelét adja annak, hogy túlmagyarázás nélkül is képes gondolatokat közvetíteni. A film vége felé, amikor a hajón Tom félközelije mögött a háborgó tengert látjuk, a beállítást bátran tekinthetjük a fiatalember lelkiállapotának szimbólumaként is, anélkül hogy az alkotó ránk erőltetné ezt az értelmezést. De ilyen a befejezés is, amikor Peter megölése után a himbálózó szekrényajtó tükrében kis időre megpillantjuk Ripley-t, aki a beállítás következtében néhány pillanatra igazi önmaga mellé kerül, mintegy kettős személyiségének jelképeként. A gyilkosság hangjainak felidézése után a két Tomból egy lesz, egy minden értelemben új személyiség: a szekrényajtó lassan bezárul, vagyis szimbolikusan Ripley végleg önmaga csapdájába esik. Ha Minghella bátrabban élt volna az ehhez hasonló, kevésbé direkt képi eszközökkel, akkor talán most az eredetivel egyenértékű remake-ről beszélhetnénk. Így viszont ő is csupán azt tette, mint a filmhőse: megpróbált másvalaki helyébe lépni, de ez neki sem sikerült tökéletesen, csak tehetségesen.

MÉG TÖBB ALAIN DELON!





MÉG TÖBB MARIE LAFORÊT!



MÉG TÖBB HOMOEROTIKA!






A TEHETSÉGES MR. TEAKBOIS






2021. június 4., péntek

A RÓZSA NEVE

Umberto Eco 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve világszerte hatalmas sikert aratott. Megfilmesítése is hamar szóba került, a francia Jean-Jacques Annaud szívügyének érezte a megvalósítást. Az előkészületek több évet vettek igénybe. A forgatókönyv megírásában négy író is közreműködött. Eco nem volt közöttük, mert szerinte a filmkészítés és a forgatókönyvírás olyasmi, amihez ő nem ért, ezért nem avatkozik bele. A rendező különösen nagy gondot fordított a hitelességre, s bár Eco ezt nem igényelte, a legfontosabb dolgokban kikérte a tanácsait. Annaud több mint háromszáz kolostort nézett meg, hogy megtalálja a legmegfelelőbbet, de egyik sem volt alkalmas a forgatásra. Végül díszletként építették fel: a Kleopátra (1963) óta nem építettek ekkora külső filmdíszletet, így A rózsa neve a korszak legdrágább európai produkciójává lépett elő. A filmet a kritikusok fanyalogva fogadták, a regény gazdag rétegzettségét kérték számon rajta, és azon a véleményen voltak, hogy a rendező egy középkori krimivé egyszerűsítette le az alapművet. Sokan azt remélték, hogy Eco is elítéli az adaptációt, ám az író elfogadta a filmet mint regényének egy lehetséges olvasatát. A rózsa neve különösen az európai mozikban bizonyult kiemelkedően sikeresnek, és annak ellenére új lendületet adott Sean Connery karrierjének, hogy az Egyesült Államokban jóval szerényebb érdeklődés kísérte.


A cselekmény
A szörnyűséges eseményeket, melyek az Úr 1327. esztendejében játszódtak le, Melki Adso idézi fel. A nevezett esztendőben egy császárbarát észak-olasz apátságba érkezett a mesterével, Baskerville-i Vilmossal. A helyszínt a történtek miatt nem nevezi meg. Az apát úr arra kérte az éles eszű és tapintatos Vilmost, hogy járjon a végére egy közelmúltban történt rejtélyes halálesetnek. Történt ugyanis, hogy egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében a fiatal Otrantói Adelmust. A felfedezést megelőző éjszakán vihar tombolt, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy a miniatúrafestő honnan zuhanhatott ki. Ha ugyan tényleg kizuhant, mert másnap nem találtak egyetlen nyitott ablakot sem, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy nem lehet véletlenül kiesni rajtuk. Vilmos épphogy elkezdi a nyomozást, amikor újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött titkos könyvtárába vezetnek, ahová hőseink is csupán saját leleményességüknek köszönhetően tudnak bejutni. A gyanús elhalálozások mielőbbi felderítésére már csak azért is szükség lenne, mert az apátság a közeljövőben nagy horderejű találkozó helyszíne lesz. Itt gyűlnek majd össze a pápa hívei és a szakadár ferencesek, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a kérdésben már akkora véleménykülönbségek léptek fel, amelyek az egyházszakadás rémével fenyegetnek. Az apát úr úgy ítéli meg, hogy Vilmos ügyessége sajnos már nem elegendő a bűntények megoldására, és a Szent Inkvizícióhoz fordul segítségért. Rövidesen az egyik legkönyörtelenebb inkvizítor, Bernardo Gui érkezik az apátságba. Gui eretnek összeesküvést lát az események mögött, és az inkvizíció teljes szigorával akar lecsapni azokra, akiket bűnösöknek tart. A máglyahalálra ítéltek között van az a fiatal lány is, aki a szerelmet jelenti a fiatal Adso életében…


A történelmi háttér
A történet a XIV. században játszódik, amikor a pápaság székhelye Avignonban volt. Az 1305-ben megválasztott V. Kelemen pápa 1309-ben önként költözött a franciaországi Avignonba, és pontifikátusa (pápai uralkodási ideje) alatt be se tette a lábát Rómába. Kelemen a francia uralkodó, IV. (Szép) Fülöp politikáját támogatta, sőt egyes feltételezések szerint a király segítette őt a pápai trónra. Fülöp arra törekedett, hogy felszámolja a köznép körében igen népszerű templomos lovagrendet, amely nagy vagyonnal és ennek köszönhetően jelentős befolyással rendelkezett, ám azt korántsem mindig az uralkodó érdekében használta fel. A templomosok komoly politikai erővé váltak, akik fölött Fülöpnek semmilyen hatalma nem volt, ezért egyházi vonalon próbált leszámolni velük. A korábbi keresztes hadjáratok során a templomos lovagok átvettek bizonyos keleti szokásokat. Különféle titkos szertartásaik voltak, és a szexualitás kérdését is szabadabban kezelték, mint a kortársaik. Fülöp nyomására Kelemen már 1307-ben vizsgálatot rendelt el a templomosok ellen eretnekség, istenkáromlás és fajtalanság vádjával. A király parancsára több mint tizenötezer templomos lovagot tartóztattak le, és adtak át az inkvizíciónak. Kelemen állítólag tiltakozott a kegyetlen bánásmód ellen, Fülöp viszont értésére adta, hogy a döntés az ő kezében van, a pápa hatalma valójában formális. Kelemen hallgatólagos beleegyezésével a lovagrendet felszámolták, vagyonának java a király kincstárába került. Kelemen 1314-ben elhunyt, utódja, XXII. János azonban csak 1316-ban léphetett a helyére. A késedelem oka egyrészt az volt, hogy a pápaválasztásra jogosult bíborosok között nem alakult ki egyetértés, másrészt a külpolitikai helyzet is kedvezőtlenül alakult, ráadásul néhány hónappal Kelemen halála után Szép Fülöp is meghalt. Utódja, X. (Civakodó) Lajos bő másfél évig mondhatta királynak magát, örököse, I. János pedig mindössze öt napot élt és uralkodott: nem tudni biztosan, hogy halálát a csecsemőhalandóság vagy idegen kéz okozta-e. V. (Hosszú) Fülöpöt 1316. november 19-én kiáltották ki királlyá, és 1322. január 3-án bekövetkezett haláláig irányította az országot. Őt követte IV. (Szép) Károly: A rózsa neve cselekménye idején ő ült a francia trónon.


Az ingatag francia belpolitikai helyzetet kihasználta az ország legnagyobb riválisa, a Német-római Császárság, amely egyébként szintén viharos időket élt át. 1314-ben öt német választófejedelem Frankfurtban császárrá választotta Bajor Lajost, miközben a Majna túlpartján a rajnai választófejedelem és Köln érseke Ausztriai Frigyest emelte a trónra. Mindkettőt 1314. november 25-én koronázták meg a hívei. Igazából egyikük sem számított törvényes uralkodónak, mert ahhoz mind a hét választófejedelem egységes döntésére lett volna szükség. XXII. János Frigyest támogatta, aki azonban 1322. szeptember 28-án vereséget szenvedett Lajostól a mühldorfi csatában, és fogságba esett. A pápa nem ismerte el Lajos győzelmét, és 1324-ben kiközösítette őt. Nem hatotta meg az sem, hogy Lajos és Frigyes egyezséget kötöttek, és egy ideig lényegében társuralkodók voltak, ámbár Lajos kezében összpontosult a tényleges hatalom. János pápa nemcsak Lajos hatalmi törekvéseivel került szembe, hanem a pápaság addigi biztos támaszaival, a ferences rendiekkel is. A szélsőségesek, az ún. spirituálisok – a rendfőnök Cesenai Mihály vezetésével – rendjük erényességét és tisztaságát azáltal kívánták megőrizni, hogy vissza akartak térni az evangéliumi szegénységhez, és azt vallották, hogy az egyháznak le kell mondania minden vagyonáról. Ez együtt járt volna a hatalomról való lemondással is, így arról az alapelvről is, hogy a császárnak nincs joga püspököket kinevezni, a pápának viszont hatalmában áll császárt választani. 1323-ban János a Cum inter nonnullos nevű dekrétumban elítélte a ferencesek tételeit. A rend vezetői 1328-ban Bajor Lajosnál kerestek menedéket. Ugyanabban az esztendőben Lajos bevonult Rómába, és kiáltványt tett közzé, amelyben eretneknek nyilvánította a pápát, és megfosztotta a trónjától, sőt ellenpápát is választott, V. Miklóst. A regény és a film egy évvel korábban játszódik, amikor némi remény mutatkozott arra, hogy János és Lajos megegyezésre jussanak, és az egyházszakadás elkerülhető legyen.


A regény
Umberto Eco olasz szemiotikaprofesszor és filozófus első regénye, A rózsa neve először 1980-ban jelent meg. Több műfaj jellemzőit is felfedezhetjük benne: bűnügyi és történelmi regényként egyaránt olvashatjuk, nem beszélve a különféle kulturális és tudományos utalásokról. Ami a két főszereplőt illeti, személyük egyértelmű utalás Sir Arthur Conan Doyle nevezetes hőseire, Sherlock Holmesra és segítőjére, Watson doktorra. Vilmos vezetékneve egy Holmes-novellára, A baskerville-i kutyára (magyarul A sátán kutyája címmel jobban ismert) utal, míg Adso nevének kiejtése hasonlít a Watsonhoz: fonetikai szempontból a zöngés „d” mássalhangzó zöngétlen párja a „t”. Adso teljes neve: Melki Adso. Melkben egy könyvtáráról híres középkori apátság található, ahogyan Eco regényének apátsága is a könyvtáráról nevezetes. Eco nagy tisztelője volt Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin költőnek és elbeszélőnek, aki irodalomtörténészként és filozófusként is világhírnévre tett szert. A könyv egyik szereplője, a titkos könyvtár vezetője, a világtalan Burgosi Jorge valójában az argentin polihisztor alteregója: Borges egy időben Argentína nemzeti könyvtárának igazgatója volt, és idősebb korában valóban elvesztette a látását. Mellesleg A titkos csoda című művében szerepelt egy vak könyvtáros, míg a Bábeli könyvtár című novellája ihlette az apátság titkos könyvtárát. A halál és az iránytű című 1942-es Borges-novellában a detektív egy elméletet állít fel a gyilkos nevére vonatkozóan. A tettes megismeri ezt az elméletet, és általa csalja csapdába a detektívet. Eco könyvében Burgosi Jorge Vilmosnak azt a téves meggyőződését használja fel, hogy a gyilkosságok János apostol kinyilatkoztatásain alapulnak, mindazonáltal Vilmos mégis megoldja a rejtélyt. Az említetteken kívül A rózsa neve több más motívuma (labirintusok, tükrök, szekták, rejtélyes kéziratok és könyvek) is különféle Borges-művekből eredeztethető.


A mérgezett könyv ötlete id. Alexandre Dumas többször megfilmesített történelmi regényéből, a Margó királynéból (1844–1845) származik, amelynek cselekménye – Eco könyvéhez képest – kétszáznegyvenöt évvel később kezdődik. A motívum kapcsolódik a Szép asszonyok egy gazdag házban (1610) című híres kínai erotikus regényhez is: egy legenda szerint az ismeretlen szerző a kéjsóvár főszereplőt családja egyik ellenségéről, egy miniszterről mintázta, akinek el is küldte elolvasni a könyvet. Előtte azonban méreggel itatta át a lapok sarkait, hogy amikor az olvasó az ujját megnyálazva lapoz, az olvasás végére meghaljon a szervezetébe került méregtől. Valószínű, hogy Eco ismerte Rudyard Kipling Allah szeme című 1926-os novelláját, amely magyar nyelven a Kívánságok háza című kötetben olvasható. A két mű tematikájában ugyanis vannak hasonlóságok, mint például a papi tekintély, az egyház hozzáállása a tudományos felfedezésekhez, a zene, az orvostudomány, az optika, a miniatúrák és a kódexek. Az sem mellékes, hogy mindkét könyvnek van Jorge nevű szereplője. Alessandro Manzoni klasszikus regénye, A jegyesek (1825–1829) hatása elsősorban a cselekményépítésben fedezhető fel. Mindkét műre jellemző, hogy fiktív szereplői is vannak, ugyanakkor a motivációk és az események hitelesek, és elősegítik az adott történelmi kor jobb megértését. A rózsa neve számos autentikus latin idézetet tartalmaz, illetve Arisztotelész és más filozófusok filozófiájának megvitatását is, különös tekintettel a millenarizmus híveire és az ún. fraticellikre (a ferences rendből kiszakadt spirituálisokra). Bizonyos hivatkozások azonban szándékosan anakronisztikusak, hiszen például Ludwig Wittgenstein huszadik századi filozófus volt.


Visszaemlékezésében Melki Adso pontosan meghatározza, hogy az események 1327-ben történtek, de sem azt nem tudjuk meg, hogy ő mikor idézi fel a múlt emlékeit, sem azt, hogy helyileg hol volt az apátság. A helyszín leírásához az írót állítólag a Susa-völgyi (Olaszország, Piemont régió) Szent Mihály-apátság ihlette meg. Ugyanakkor Adso beszámolója az apátság bejáratáról a franciaországi Moissacban található Szent Péter-apátságnak felel meg. A szereplők között találhatunk valóban létezett személyiségeket is, mint például Bernardo Gui (kb. 1261/1262–1331), Cesenai Mihály (kb. 1270–1342) és Casalei Hubertinus (kb. 1259–1329), jellemzésük azonban történelmileg nem teljesen hiteles. Főleg Gui alakját érte sok bírálat. Edward Peters történész szerint – akinek a középkor volt a szakterülete – a regénybeli inkvizítor sokkal sötétebb személyiség, mint amilyen valós elődje volt. Jómagam viszont azt gondolom, hogy alapvetően mégiscsak egy fikciós regényről van szó, ezért nem lehet minden betűjén a történelmi hitelességet számonkérni. Eco hívei egyébként azzal érveltek, hogy Gui alakjában az író a középkori inkvizítorok és egyházi elöljárók személyiségének groteszk ábrázolására törekedett, az egyik párbeszédet pedig a Gui által írt Practica Inquisitionis Heretice Pravitatis című inkvizítori kézikönyvből vette át. Gui a kora középkor tekintélyelvűségét képviseli, míg Vilmos a reneszánsz ember előfutára, aki mer kételkedni, gondolkodni, és nyitott a tudományos újdonságok (asztrolábium, iránytű, nagyító) iránt. Vilmos szerint a könyvekben leírt gondolatokat kiindulópontként kell kezelni, nem pedig abszolút és megfellebbezhetetlen igazságként mereven ragaszkodni hozzájuk.


Mint már utaltam rá, nagy sikere ellenére A rózsa neve bírálatokat is kapott, a szerzőnek több pontatlanságot vagy tévedést is felróttak. A jogos észrevételek figyelembevételével Eco átdolgozta a regényt, és 2011-ben megjelentette az új változatot, amelyben már lefordította a latin nyelvű idézeteket a kevésbé tájékozott olvasók érdekében. Vicces, hogy ezt azzal indokolta, hogy az amerikai olvasóknak „a latin olyan, mintha magyar lenne: érthetetlen”. Ugyanakkor cáfolta, hogy valamiféle lebutított verziót hozott volna létre az új évezred internetes generációja számára. „Nem írtam át az eredetit. Eltüntettem az ismétléseket, javítottam az elbeszélés ritmusán, pontosítottam a könyvtáros arcának leírását” – indokolta az átdolgozást. Az eredeti kiadás tipikus hibájaként említette, hogy a latin növényleírásokban a cikóriát összekeverte a tökkel [a tökkelütött! :)], és a paprikáról is beszélt, amelyet a cselekmény idején Európában még nem ismertek. A regény mindkét változatát Barna Imre fordította magyarra: az eredeti kötet hazai kiadása 1988-ban jelent meg először, az átdolgozott változat 2012-ben látott napvilágot. Ami a címet illeti, ahhoz a szerző ezt a magyarázatot fűzte: „Ötletként az, hogy A rózsa neve, szinte véletlenül jutott eszembe, és nagyon megtetszett, mert a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsaélete, a rózsák háborúja, a rózsa a rózsa a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál. Ettől az olvasó – nagyon helyesen – eltájolódik, nem tudja, melyik magyarázatot válassza; és még ha rájön is a befejező verssor lehetséges nominalista olvasataira, csak a legvégén jön rá, addigra pedig már ki tudja, miféle más értelmezéseket választott magának. A cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait.” Állítólag Eco tíz címet is javasolt, és ezek közül a véleményezésre felkértek A rózsa nevét választották. Más források úgy tudják, Melki Adso lett volna a mű címe, de ezt a kiadó túl érdektelennek tartotta.


A rendező
Jean-Jacques Annaud rendező, forgatókönyvíró és producer 1943. október 1-jén született Franciaországban, az Essonne megyei Juvisy-sur-Orge-ban. Szülei: Pierre Annaud vasutas és Madeleine Tripoz titkárnő. Műszaki tanulmányokat folytatott Vaugirard-ban (Párizs 15. kerülete), majd felvételt nyert a L'Institut des hautes études cinématographiques (IDHEC) filmművészeti főiskolára, ahol 1964-ben kapott diplomát. Az 1960-as évek végétől kezdett rendezni, eleinte reklámfilmeket forgatott a televízió számára. Első egész estés mozifilmje, a Fekete-fehér színesben (1976) nemzetközi sikert ért el, 1977-ben megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az opuszt kameruni katonai szolgálatának élményei ihlették. „Le a kalappal a francia öngúny előtt – ritkán láttuk még filmen, hogy franciák önmagukon ilyen nyíltan nevessenek, hogy a szent eszmények (a Haza! La Patrie!) ironikusan ábrázoltassanak” – írta az Esti Hírlap kritikusa, Fencsik Flóra, akinek azért voltak fenntartásai is. A Csatár a pácban (1979) főszereplője egy fiatal focista (Patrick Dewaere), aki bosszút áll a klub elnökén, miután az kipenderíti őt a csapatból. A tűz háborúja (1981) az őskorban játszódik, amikor az emberek még nem tudtak tüzet csiholni, de már ismerték áldásos hatását. Amikor az egyik törzsnél kialszik a tűz, három fiatal harcos útra kel, hogy egy másik törzstől tüzet szerezzen. A filmbeli ősemberek egy különleges nyelven kommunikálnak, amelyet Anthony Burgess, a Mechanikus narancs írója dolgozott ki.


Annaud évekig készült A rózsa neve filmváltozatára, melyet éppúgy koprodukcióban tudott csak megvalósítani, mint A tűz háborúját. Ennek érdekében félbehagyta A medve című alkotását, amely 1988-ban került a közönség elé. „Azt szeretném elérni ezzel a filmmel, hogy az emberek becsüljék ezeket az abszolút bűbájos teremtményeket, akik érzelmekkel, véleménnyel, barátokkal és intelligenciával rendelkeznek” – nyilatkozta A medvéről, amely szintén világsikert aratott. Sok bírálatot kapott viszont A szerető (1992), Marguerite Duras önéletrajzi regényének filmváltozata egy tizenöt éves francia lány (Jane March) első szenvedélyes szerelméről, amelyet egy kétszer annyi idős kínai férfi (Tony Leung Ka-fai) iránt érez. A világ első IMAX 3D-s játékfilmje volt A bátorság szárnyai (1995), amely a repülés két francia úttörője, Jean Mermoz és Antoine de Saint-Exupéry számára állított mozgóképes emléket. Megtörtént események alapján készült a Hét év Tibetben (1997), amely annyira felháborította a kínai hatóságokat, hogy úgy a rendezőt, mint a két főszereplőt (Brad Pitt és David Thewlis) örökre kitiltották az országból. Sztálingrád ostromáról szóló fordulatos háborús dráma az Ellenség a kapuknál (2001), amelynek főszerepeit Jude Law, Joseph Fiennes és Rachel Weisz játszotta. Annaud ezt követő alkotásainak már nem volt olyan nagy visszhangjuk, mint a korábbiaknak. Mind ez idáig utolsó mozifilmje, a Farkastotem (2015) a kínai kulturális forradalom idején játszódik. Mostanság a Notre-Dame-ban 2019 áprilisában pusztított tűzvészről készít filmet. Jean-Jacques Annaud kétszer nősült, első házasságából két, a másodikból egy lánya született.


A FILM
Az előzmények és a forgatókönyv
Jean-Jacques Annaud még a megjelenés előtt olvasott a könyvről a Le Monde nevű francia napilapban. A rendező rajongott a görög nyelvért, és csodálattal adózott a középkori apátságoknak, a regényben pedig egy görög nyelven írt könyvről is szó van, amelynek nyoma veszett az egyik ősi apátságban. Annaud-t annyira lázba hozta A rózsa neve, hogy még a megjelenés előtt megszerezte a francia fordítást. Miután elolvasta, azonnal elhatározta, hogy filmet készít belőle. Találkozott az íróval, és azt mondta neki, úgy érzi, hogy ezt a könyvet Eco egyenesen azért írta, hogy ő filmet készítsen belőle, és szerinte erre más nem is lenne alkalmas. A szerző beadta a derekát. Annaud 1982 nyarán kezdett hozzá az előkészületekhez. Akkor már dolgozott A medve (1988) című filmjén, de félbehagyta, hogy előbb A rózsa nevét valósítsa meg. Első lépésként korábbi filmje, a Csatár a pácban forgatókönyvírója, Alain Godard segítségével egy kb. 150 oldalas kivonatot készített a regény alapján. A kivonat tartalmazta a szereplők listáját és a figurák legfontosabb jellemzőit. A következő lépésben ki kellett választani a fő cselekményszálat és az ahhoz kapcsolódó eseményeket, és meghatározni, hogy mi is legyen a film központi mondanivalója. Annaud a bűnügyi cselekményszálat tartotta a legfontosabbnak, ezért elmerült a bűnügyi filmekkel kapcsolatos irodalomban. Elolvasta François Truffaut ma már klasszikusnak számító interjúkötetét is, amely Alfred Hitchcockról szól, ugyanis a középkor miliőjében hitchcocki légkört akart teremteni. Részletesen kidolgozott forgatókönyvet tervezett, amelynek megírására egy esztendőt szánt. Több szakmabeli is kételkedett abban, hogy meg tud-e majd birkózni a hatalmas feladattal. Egyikőjük Alexandre Mnouchkine volt, aki később a film egyik producere lett.


Umberto Eco nem akart részt venni a forgatókönyv megírásában. Szerinte ő megtette a magáét a könyv megírásával, és becsületesen beismerte, hogy a film egészen más műfaj, amelyhez ő nem ért. Éppen ezért nem akarta ráerőltetni Annaud-ra a saját elképzeléseit, hanem engedte, hogy a rendező saját értelmezéssel álljon elő. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne maradtak volna kapcsolatban, amelyet az egymás munkája iránti kölcsönös tisztelet jellemzett. Ez a filmben is megnyilvánul: az egyik jelenetben Baskerville-i Vilmos egy olyan könyvre bukkan, amelyet egy bizonyos Bolognai Umberto kommentál. A fiktív név utalás az íróra, aki a bolognai egyetemen tanult, majd oktató lett ugyanott. Miután kikristályosodtak a legfontosabb szempontok, kezdődhetett a tényleges forgatókönyvírás. Godard nem kevesebb, mint kilenc változatot írt. A rendezőnek egyik se tetszett igazán, mire Godard bedobta a törülközőt. Annaud ragaszkodott ahhoz, hogy a bűnügyi szál maradjon a központi motívum, mert szerinte a regény gazdag és összetett kulturális-történeti ismeretanyaga tévutakra vinné a forgatókönyv íróját. Godard pótlására olyan jó nevű írók kerültek szóba, mint David Newman, Peter Feibleman, Alvin Sargent és David Mamet. Végül Roman Polański állandó munkatársa, Gérard Brach állt csatasorba, aki két további forgatókönyv-változatot írt. Neki sikerült a legjobban megragadnia a lényeget a cselekményt és a szereplőket illetően, beleértve azok motivációját és külsejét is. A szereplők kinézetére vonatkozóan Annaud fantáziáját megmozgatták Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516) és id. Pieter Bruegel (kb. 1525–1569) festményei is, noha ezek a művészek évszázadokkal később éltek, mint amikor a történet játszódik. Az engedékeny Ecónak csupán egyetlen kikötése volt, hogy a filmet angolul forgassák, mivel az a XX. század latinja. A forgatókönyv megírásába ezért az amerikai Howard Franklint is bevonták. Nem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni a német producer, Bernd Eichinger kérését sem, hogy valami „németes” jellege is legyen az egésznek. Eichinger rögvest javasolt is valakit, mégpedig a rendezőként sem ismeretlen Andrew Birkint, aki két újabb forgatókönyv-változatot írt, sőt színészként is látható a filmben: ő Winchesteri Cuthbert. A legutolsó verziót Annaud egyedül fejezte be, mert mindenki kidőlt mellőle munka közben.


Helyszín- és producerkeresés
Annaud tisztában volt azzal, hogy tervezett filmje nem lesz olcsó, ezért több lehetséges támogatóval is tárgyalt Rómában, Tokióban, Madridban, Londonban, Los Angelesben és Párizsban. Gérard Lebovici, a befolyásos francia filmmogul személyében meg is találta a megfelelő producert. Lebovici azonban nemcsak nagy vagyonáról és szakmai összeköttetéseiről volt nevezetes, hanem arról is, hogy vonzódott a szélsőbaloldalhoz és kapcsolatot tartott fenn bűnözőkkel is. 1984. március 5-én egy párizsi parkoló alagsorában, kocsija vezetőülésében hátulról agyonlőtték. A tettes sosem került rendőrkézre, a rendőrség a több elkövető lehetőségét sem zárta ki. Annaud új producert keresett és talált Alexandre Mnouchkine személyében, aki 1940 óta volt a szakmában: a Királylány a feleségem (1952) című kosztümös klasszikus és Philippe de Broca Belmondóval forgatott kalandfilmjei egyaránt az ő nevéhez fűződnek. A hetvenhat éves Mnouchkine úgy érezte, túl öreg már egy ilyen nagyszabású produkció kézben tartására, amely ráadásul anyagi lehetőségeinek is a határait feszegette, ezért egy komoly feltételt szabott: Annaud keressen mellé egy fiatalabb társproducert. Azt javasolta, hogy főleg az NSZK-ban keresgéljen, ahol különösen népszerűnek bizonyult a direktor előző filmje, A tűz háborúja. Annaud megfogadta a tanácsot, és meg is találta az ideális koprodukciós partnert, Bernd Eichingert, aki épphogy befejezett egy nagyszabású szuperprodukciót, a Végtelen történetet (1984, Wolfgang Petersen). A francia rendező lelkesedése a téma iránt a német producert is meggyőzte, és Eichinger mindenét feltette a filmre, sőt amikor a forgatás befejezéséhez további pénzre volt szükség, még a cége épületét is eladta. A gyártási folyamatba egyébként az olaszok is beszálltak: Franco Cristaldi korábban számos olasz filmklasszikus megszületését tette lehetővé, köztük van exfelesége, Claudia Cardinale több filmje és Fellini Amarcordja (1973) is. Az amerikai Columbia Pictures is hajlandó volt pénzt fektetni A rózsa nevébe.


A fáradhatatlan rendező nemcsak a producerkeresés miatt járta a világot, hanem azért is, hogy megtalálja a legmegfelelőbb apátságot a forgatáshoz. Több százat is felkeresett, jegyzeteket készített róluk, de egyik sem felelt meg az igényeinek. A legtöbb épület ugyanis jelentős átalakításokon esett át, és sem kívülről, sem belülről nem a XIV. század hangulatát árasztotta. Csupán egyetlen épület felelt meg valamelyest Annaud elképzeléseinek: a hesseni Eberbach kolostor. Itt forgatták a belső jelenetek többségét, sőt néhány külsőt is. Ez a XII. században a Rajna mentén, a Rheingau borvidéken alapított ciszterci kolostor a XIV–XVI. században élte fénykorát, ekkor mintegy 100 szerzetes és 200 laikus testvér lakhatta. A barátok régi, középkori formájában megmaradt hálóterme lett a filmbeli szkriptórium, az ispotályból az étkező, a pincéből pedig a bírósági terem. Az eberbachi épületegyüttes egyes részei a harmincéves háború (1618–1648) során súlyos károkat szenvedtek, melyeket a XVII. századi újjáépítés számolt fel. A filmesek igyekeztek elkerülni ezeket az újjáépített részeket. Mivel az apátságot gyakran látjuk kívülről is, és ehhez nem akadt minden szempontból megfelelő helyszín, ezért díszletet kellett építeni, amelynek egyik fontos eleme a torony volt. Az első díszletet Franciaországban építették, de takarékoskodni kellett, aminek az lett a vége, hogy a torony túlságosan kicsire sikerült. A francia díszlettervező megtagadta, hogy Annaud kívánságának megfelelően másik díszletet építsen, ezért mennie kellett. Nem is akárki érkezett a helyére: Dante Ferretti korábban olyan nagyágyúkkal dolgozott, mint Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Marco Ferreri és Elio Petri. Ferretti nemcsak elképesztő kreativitásáról volt nevezetes, hanem arról is, hogy zseniális ötleteit meglepően olcsón tudja kivitelezni. A rózsa neve esetében is ez történt: a Róma közelében felépített új díszlet feleannyiba került, mint az előző, és tökéletesen megfelelt a rendező elképzeléseinek. A fél évig tartó díszletépítés után Annaud speciális szakembereket szerződtetett arra, hogy a vadonatúj díszletfalakat mohával és penésszel vonják be.


A labirintus
Eco a könyvtárt szobák sokaságából álló labirintusnak írta le, amelyben az illetéktelen behatolók könnyen eltévedhetnek: „Nem tudom pontosan, mi történt, de mihelyt elhagytuk az őrbástyát, a szobák rendje összezavarodott. Az egyikből két, a másikból három ajtó nyílott. Ablaka mindegyiknek volt, azoknak is, amelyekbe egy-egy ablakos szobából abban a hiszemben léptünk, hogy az Aedificium belseje felé haladunk. Mindegyikben mindig ugyanolyan szekrények és asztalok voltak, s mintha mindenütt ugyanazok a könyvek sorakoztak volna szép rendben, ami bizony nem segített egy-egy pillantással fölmérnünk, hogy hol is vagyunk. Megpróbáltunk a szalagdíszek segítségével tájékozódni.” Annaud hívta fel az író figyelmét arra, hogy semmit nem írt az emeletekről, holott a könyvtár egy toronyban van. A rendező Dante Ferrettivel közösen tervezte meg a labirintust lépcsőkkel és emeletekkel. A valóságban leginkább az ösvények vagy falak által alkotott, vízszintes kiterjedésű labirintusok a legismertebbek, ezért a két művész variálható kartonmakettek és a díszletekről készített fényképek segítségével találta ki a megoldást. Figyelembe vették Maurits Cornelis Escher (1898–1972) A lépcsők és Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) A börtönök című alkotásait is, melyek térbeli labirintusokat ábrázolnak. A labirintus szobáiból csak hármat építettek meg teljes egészében, és ezekben cserélgették a könyveket, hogy a nézőnek az legyen az érzése, hogy a szereplők mindig máshol járnak. A labirintust – amely egy harmincméteres torony öt emelettel és egy bonyolult lépcsőrendszerrel – a római Cinecittàban építették fel egy hónap alatt.


A katakombák
A rózsa neve forgatása 1985. november 11-én kezdődött, és 1986. március 10-én ért véget. A stáb az NSZK-ban és Olaszországban dolgozott. Az egyik jelenetben Vilmos és Adso egy föld alatti katakombába kerülnek. A rendező ezt az epizódot a Vatikánhoz tartozó „hivatalos” katakombákban szerette volna felvenni, de nem kapott forgatási engedélyt. A véletlen hozta el a megoldást. A stáb rendszeresen egy olyan római étteremben ebédelt, amelyről kiderült, hogy saját katakombája van, ahol le tudták forgatni a szükséges jelenetet. A szerencse egyébként máskor is a stáb segítségére sietett. Az egyik jelenethez például valódi hóra volt szükség, leginkább azért, mert a forgatás vége felé jártak, és annyira kevés pénz maradt a büdzséből, hogy abból műhóra már nem futotta volna. Noha Rómában igen ritka a hóesés, a szükséges időben mégis megérkezett a hó. Vele együtt pedig egy újabb probléma: a nagy hó által okozott közlekedési problémák miatt szinte alig jelent meg valaki a stábból a forgatás helyszínén. Végül a nehézségek ellenére sikerült a „havas” epizódokat is rögzíteni.


A kódexek
Annaud olyan volt, mint az Aranypók: ügyelt a részletekre, és hogy minden a lehető leghitelesebb legyen, a felesége, Laurence Duval Annaud és a középkor elismert kutatója, Jacques Le Goff segítségével a legjobb szakértőket kérte fel a filmhez. Mindegyik szakembernek megvolt a maga szakterülete, amelyhez különösen értett, mint például a középkori hétköznapok, az öltözködés, a fazekasmesterség, a vallási kérdések vagy éppen a kolostorok életvitele stb. Annaud a forgatókönyv írásakor maximálisan figyelembe vette a szakértőktől kapott tanácsokat. Le Goff tevékenyen részt vett a filmben látható kódexek elkészítésében is. Ezeket három csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak azok a könyvek, melyek csak a háttérben voltak láthatók, így részletes kidolgozásukra nem volt szükség. A második csoport kódexeit kinyitva is mutatják a filmben, ám nem készültek róluk közeli felvételek. A harmadik kategóriába tartozó könyvek igényelték a legtöbb munkát, mert ezekről a kódexekről közeli felvételek is voltak, ezért különösen oda kellett figyelni a részletekre is. Ha nem is sikerült annyira tökéletesen elkészíteni őket, mint az igazi kódexeket, de egy laikus nem nagyon figyelt volna fel a különbségekre. Annaud az egyik forgatási napon elkövette azt a hibát, hogy a közelik elkészítését a nagy kódexről a következő napra halasztotta. Másnap hűlt helye volt a könyvnek. (Egyes források szerint nem a teljes könyv, csak a részletesen kidolgozott lapok tűntek el.) Nyolc hónapig tartott a hiány pótlása, és a közelik csupán a bemutató előtt pár nappal készültek el. Idővel megkerült a tettes is: állítólag az egyik főszereplő vitte el a lapokat, Annaud pár év múlva az illető lakásának falán látta viszont őket. Jegyezzük meg azt is, hogy napjainkban már csak a padovai Praglia apátságban (Veneto, Olaszország) készítenek kódexeket úgy, mint a filmben: egyetlen oldal kidolgozása hat hónaptól egy teljes évig is eltarthat. A történet szempontjából különösen nagy jelentőségű Arisztotelész könyve, a Poétika, amely útmutató a művészetekhez. Sokáig elveszettnek hitték, és csak a kora reneszánsz idején került elő egy arab fordítás (Averroës munkája), amelyet átültettek latin nyelvre. A két részre osztott eredeti mű első könyve a tragédiáról, a második a komédiáról szólt, de ez utóbbi elveszett. A filmben ez az elveszett mű a tiltott könyv.


A színészek
Baskerville-i Vilmos eljátszására Annaud egy ötven év körüli, ismeretlen színészt akart, akinek arcához és személyiségéhez semmilyen híres alakítás nem köthető. Több tucat lehetséges jelöltet megnézett, míg végül rájött arra, hogyha egy színész ötvenéves kora fölött még mindig ismeretlen, akkor nincs meg az a kisugárzása, amely ehhez a szerephez kell. Ezután már az ismert színészek között keresgélt, és szóba került például Albert Finney, Michael Caine, Richard Harris, Ian McKellen, Jack Nicholson, Roy Scheider, Jack Nicholson, Yves Montand, Marlon Brando, Donald Sutherland, Max von Sydow, Vittorio Gassman, Robert De Niro és Frederic Forrest. De Niro látszott a legalkalmasabbnak, aki ugyan fiatalabb volt a szükségesnél, ám az ő esetében az életkor nem jelentett gondot. Az viszont igen, hogy egészen más elképzelései voltak a szerepről, mint a rendezőnek. Elengedhetetlennek tartotta, hogy valódi párbajra kerüljön sor Vilmos és Bernardo Gui között, Annaud ellenben csak szellemi összecsapást akart. De Nirót ezért ejtették, és újabb jelölteket vettek fontolóra, például Paul Newmant és Anthony Perkinst. Mike Ovitz színészügynök rendületlenül ajánlgatta egyik védencét, Sean Conneryt. Annaud három okból ellenkezett. Az egyik ok az volt, hogy Connery személyéhez túlságosan kötődött James Bond szerepe, a másik, hogy szerinte a legutóbbi filmjeiben nem játszott túl jól, a harmadik pedig az, hogy meglehetősen drága színésznek számított. Ovitzot azonban nem lehetett lerázni, ezért Bernd Eichinger azt javasolta, hogy hallgassák meg Conneryt, és így szabaduljanak meg tőle. A meghallgatás meglepetéssel zárult: Connery elsőre úgy mondta a szöveget, ahogyan a rendező elképzelte. Umberto Eco nem örült az ex-Bond szerződtetésének, a film megtekintése után viszont ő is elismerően nyilatkozott a sztár alakításáról. Ellenben a Columbia Pictures hajthatatlan volt, nem akarta Conneryt, mert már nem volt eléggé nagy név, s mivel a rendező ragaszkodott a színészhez, az amerikai cég visszalépett a film finanszírozásától.


Melki Adsót Eco ostobának tartotta, aki nem érti a mesterét, Annaud azonban olyannak akarta ábrázolni, aki végül felülkerekedik Vilmoson, mert megért valami olyasmit is, amit mestere, az ész embere nem: az ösztönök és a szerelem világát. Christian Slater még nem töltötte be a tizenhatodik életévét, amikor több száz tizenéves fiú közül kiválasztották a szerepre. Megkérték arra is, hogy vegyen részt a lány megformálására kiszemelt három színésznő meghallgatásán is. Az első jelölt a chilei Valentina Vargas volt, a másik kettő próbafelvételére másnap került volna sor. Slater azonban az anyjával megüzente a rendezőnek, hogy oly mély benyomást tett rá a huszonkét éves Valentina, hogy a másik két színésznővel már nem szeretné és nem is tudná megcsinálni a próbafelvételt. Annaud figyelembe vette Slater kérését. Bizonyos források úgy tudják, hogy a lány szerepére először a francia Mathilda Mayt választották, de a művésznő az Életerő (1985) című horror kedvéért visszalépett. Persze az is lehet, hogy Slater szerződtetésére csak May visszalépése után került sor, és Christian nem is tudott Mathildáról. A kamasz fiú számára a legnagyobb nehézséget a szerelmi jelenet forgatása okozta. Annaud azt akarta, hogy Adso meglepetése és tapasztalatlansága hiteles és őszinte legyen, ezért Christiant egyáltalán nem avatta be a részletekbe, Valentinától meg azt kérte, improvizáljon. Szerette volna legalább azzal megkönnyíteni Slater helyzetét, hogy a jelenet felvételét a forgatás végére időzíti, amikorra a két fiatal színész kicsit jobban megismeri egymást, ám a díszletépítés nehézségei miatt végül a forgatás elején vették fel a szeretkezési epizódot. Sean Connery és Christian Slater kapcsolata a valóságban is olyan volt, mint mesteré és tanítványáé. Christian szerint Conneryvel forgatni felért egy mesterkurzussal: mindent tudott a színjátszásról és az életről, de egy cseppet sem volt öntelt és nagyképű, hanem igazi úriemberként viselkedett. Sean mindazonáltal annak is hangot adott, ha nem tetszett neki valami, így például egy idomárt leteremtett amiatt, ahogyan az illető a lovakkal bánt.


Vilmossal és Adsóval ellentétben Bernardo Gui valós történelmi személyiség volt, aki körülbelül 900 eretnekgyanús esetet vizsgált ki, és legalább 42 esetben halálos ítéletet hozott. A filmben a feldühödött tömeg végzett vele, míg a valóságban békében hunyt el püspöki rezidenciáján. Annaud visszaemlékezései szerint nem volt könnyű együtt dolgozni a szerepet alakító egomániás F. Murray Abrahammel, aki állítólag Connery tökéletes ellentéte volt. Nem győzte hangsúlyozni, hogy ő egy Oscar-díjas színész – néhány hónappal a forgatás előtt kapta a díjat az Amadeus (1984) című filmért, amelyben Salierit alakította –, Connery viszont nem. (A két színész 2000-ben újra együtt forgatott a Fedezd fel Forrestert! című filmben, s akkor már Connery is Oscar-díjas volt, az elismerést az Aki legyőzte Al Caponét című 1987-es gengszterfilmért kapta.) Pedig Abraham igazából kedvelte Seant, egyszer például így nyilatkozott róla: „Vannak bizonyos férfiak és nők, akikről abban a pillanatban, ahogy a kamera elé állnak, kiderül, hogy valóban ott a helyük. Connery is ilyen.” A színész azt mondta, olyannak akarta megformálni az inkvizítort, aki ízig-vérig gonosz, s ezért képtelenség szimpatizálni vele. Szerinte sok kollégája úgy játssza a negatív szerepeket, hogy közben képletesen kikacsint a közönség felé: „Hé, valójában nem ilyen vagyok”. Ezt ő mindenképpen el akarta kerülni.


A mellékszerepekre is számos lehetséges jelölt volt, némelyiküket több szerep esetében is fontolóra vették. Jean Rochefort például Bernardo Gui és Malakiás eljátszására egyaránt szóba került. Az apát úr megformálására alkalmasnak tűnt Philippe Noiret, Alberto Sordi és Adolfo Celi is, végül a kiváló Michael Lonsdale-t szerződtették. Remigius szerepét Michel Galabru és Jean Carmet számára is felajánlották. Az utolsó választás az osztrák Helmut Qualtinger volt, akinek ez az utolsó szerepe: bő két héttel az európai premier előtt elhunyt. Berengárt Michael Habeck személyesítette meg, mert nem sikerült megállapodni Annaud kiszemeltjével, Jean-Claude Brialyvel. Malakiást a német Volker Prechtel alakította, miután az amerikai Jack Palance-ről és az olasz Franco Franchiról le kellett mondani. Franchi állítólag Salvatore szerepére is esélyes volt, de nem akart tonzúrát csináltatni magának, ezért ejtették őt. Más források úgy tudják, hogy a színész mondott nemet, mert komédiáknak köszönhetően vált ismertté, és nem akart változtatni ezen az imázsán. Szó szerint az utolsó pillanatban lépett a helyére az amerikai Ron Perlman, aki ugyan elsőként jelentkezett a szerepre, de az olasz koprodukciós partner olasz színészt akart, Franchi akadékoskodása miatt azonban hajlandó volt elfogadni Perlmant. A színész visszaemlékezései szerint a forgatókönyv alig tartalmazott párbeszédeket. Salvatorét úgy jellemezték, hogy hat nyelven tud beszélni, ezért Perlman mindegyik nyelven megkapta a forgatókönyvet, és a különböző nyelvű változatokból átvett szavakból maga alkotta meg a figura mondatait. Annaud nagyon szeretett Perlmannel dolgozni, aki már A tűz háborújában is játszott, és az Ellenség a kapuknál egyik fontos szerepét is rábízta.


Az amerikai színész-rendező, John Huston elvállalta Jorge szerepét, ám megrendült egészségi állapota miatt feltételeket szabott. Így például azt kérte, hogy a forgatási helyszínen legyen fűtés, és az ő jeleneteit egyszerre vegyék fel. Annaud nem tudta elfogadni ezeket a feltételeket, különösen a fűtésre vonatkozót. Azt akarta ugyanis, hogy a hidegre a színészek épp olyan természetesen, a nyakuk összehúzásával reagáljanak, mint a középkori szerzetesek. A szerepet a legendás orosz operaénekes, Fjodor Saljapin fia, a Nyugaton élő Feodor Chaliapin, Jr. kapta. Előtte kikérték Connery véleményét is, aki állítólag ezt mondta: „Nagyszerű színész, de el fogja lopni a show-t.” Annaud folyamatosan aggódott Chaliapin egészsége miatt, hiszen a vak szerzetest alakító művésznek állandóan könnyezett a szeme a szürke hályogot imitáló kontaktlencsék miatt, ráadásul a forgatás hideg, nyirkos helyeken zajlott, és a színésznek a veszélyes jeleneteit is személyesen kellett megcsinálnia. Chaliapin igyekezett megnyugtatni a rendezőt, hogy nincs miért aggódnia, pedig nagyon is volt. Jorge ugyanis a lángoló könyvtárban leli halálát, a szakemberek azonban hanyagul készítették elő a forgatási helyszínt. Az egyik lángoló tölgyfa gerenda a tetőről rázuhant az idős színészre, erősen fejbe vágta és a földre döntötte. Annaud azonnal Chaliapinhoz rohant, hogy mi történt vele, nem sérült-e meg. A színész állítólag így reagált: „81 éves vagyok, nemsoká úgyis meghalok. Sikerült a felvétel?” Nos, sikerült, sőt a baleset képsora bele is került a filmbe.


Nem Chaliapin volt az egyetlen színész, aki életveszélybe került a tűz miatt. Amikor kigyullad a könyvtár, Vilmos felszólítja Adsót, hogy távozzon. Connery csuhája közben lángra kapott. Annaud reagált a leggyorsabban: a földre lökte a színészt, és megforgatta a földön, hogy elfojtsa a lángokat. Mellesleg Connery sem mentesült az alól, hogy valódi tonzúrát készítsenek neki, mint a többi színésznek. Mindazonáltal igyekezett kissé komfortosabbá tenni a forgatási körülményeket, ezért a hideg miatt az első munkanapon szandálban és zokniban jelent meg. Annaud azonnal felelősségre vonta a kellékest, hogy miért adott Conneyre szandált és zoknit. Végül kompromisszumos megoldás született: a rendező beleegyezett abba, hogy a színész zoknit, sőt akár bakancsot is viseljen, amikor a lába nem látszik, amúgy pedig szandált, zokni nélkül. Ez utóbbi is engedmény volt a hitelesség rovására, hiszen a ferencesek mezítláb jártak. (Valójában a történet idején a ferences rendben már csak a spirituálisok ragaszkodtak szigorúan Assisi Szent Ferenc eredeti reguláihoz. Connery egyébként olyan csuhát viselt, mint az igazi ferencesek: az öltözék Marokkóban készült.) Az egyik jelenet hangfelvételének ellenőrzése közben Annaud felfigyelt egy furcsa, ismétlődő zajra: kiderült, hogy a zaj Connery csizmájától származik, ahogy a márványpadlóval érintkezik. Connerynek nemcsak a rendezővel támadt konfliktusa, hanem az operatőrrel is. Tonino Delli Colli ugyanis megállás nélkül beszélt a forgatás alatt, ami a koncentrálásra törekvő színészt nagyon idegesítette. Annaud megpróbálta meggyőzni az operatőrt, hogy legyen tekintettel erre, ám az operatőr állítólag ezt felelte: „Fellini két Oscar-díjat kapott azokért a filmekért, melyeket együtt csináltunk, pedig azok forgatásán is folyton beszéltem.” Ez persze anekdotaként nagyon szellemes, de egyetlen szó sem igaz belőle. Fellini Oscar-díjas filmjeinek ugyanis nem Delli Colli volt az operatőrje, sőt A rózsa neve előtt csak egyszer dolgoztak egymással, amikor Delli Colli lépett Ennio Guarnieri helyére a Ginger és Fred (1986) forgatásán. És még egy anekdota: Annaud akkoriban egy faluban élt, és az ottani férfiak külsejéből kiindulva a legcsúnyább színészeket választotta a mellékszerepekre, hogy az arcok hitelesek legyenek. Amikor hazatért a falujába, néhány falusi férfi megkérdezte tőle, hogy tényleg olyan rondának látja-e őket, mint a kiválasztott színészeket, mire a direktor szemrebbenés nélkül „igen”-nel felelt. A módszer egyébként gazdaságos volt, mert az eleve adott előnytelen külső miatt a színészek sminkelése többnyire csak fél órát vett igénybe. Az egyetlen kivétel az amúgy szintén nem adoniszi külsejű Ron Perlman volt: őt olykor napi öt órán át sminkelték.


A fogadtatás
A rózsa neve ősbemutatója az IMDb szerint az Egyesült Államokban és Kanadában volt ugyanazon a napon: 1986. szeptember 24-én. Nem aratott igazán kiemelkedő sikert, csupán 7,2 millió dollár bevételt termelt. Ellenben Európában egész más volt a helyzet. Franciaországban például 4 960 026-an nézték meg a filmet, és ezzel az eredménnyel a szezon negyedik legsikeresebb filmjévé lépett elő. Spanyolországban 2 179 322, az NSZK-ban 5 896 891, Olaszországban 4 386 000 jegyet adtak el rá. Ellenben a kritikusok nem voltak különösebben lelkesek. Szinte egyöntetűen állapították meg, hogy a film egyértelműen alatta maradt a regénynek, Annaud egy középkori krimivé egyszerűsítette Eco gazdagon rétegezett művét, és a színészek külseje sok esetben az igazi jellemábrázolást helyettesíti. Felemlegettek bizonyos történelmi tévedéseket is, nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy Eco is elkövetett néhányat írás közben. Azt viszont nem vitatták el, hogy a külsőségeket illetően a rendező kitett magáért, a miliő ugyanis tagadhatatlanul érzékletes. Magyarországon a MOKÉP forgalmazásában mutatták be a filmet 1988. május 5-én, feliratos változatban. A bemutató évében 2005 előadást tartottak belőle, ezekre 206 497 néző váltott jegyet 5 388 000 Ft értékben. (Engem kicsit meglepett, hogy a minden szempontból jóval gyengébb, s azóta méltán elfeledett nyugatnémet film, a Világautó feltűnően jobb eredményt ért el szinte ugyanannyi idő alatt.) A hazai kritikák hangvétele egyébként hasonló volt a külföldiekéhez.


Persze mindenkit érdekelt Umberto Eco véleménye is. A bemutató után egyetlenegyszer volt hajlandó ezt megfogalmazni: „Könyv és film két különböző dolog, mindegyiknek más az alkotója, más a sorsa. Annaud nem akar az én könyvem olvasásához kulcsokat adni a közönségnek, azon kívül, hogy filmet készített belőle. És alighanem ő se venné jó néven, ha én tenném ugyanezt a filmjével. […] Ha azt mondanám például, hogy tetszett a labirintus, valaki még arra következtetne belőle, hogy nem tetszett a templom… […] A film elkészülte után választhattam, adom-e a nevemet a produkcióhoz, mint az ötletadó mű szerzője, vagy sem. […] A nevem maradt, le lehet vonni a következtetést. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy szerintem a film ugyanarról szól, mint a könyv. Részben igen, részben nem. A film a könyvnek egyfajta olvasata, mégpedig elsősorban vizuális olvasata.” (Magyarósi Gizella fordítása. In: Filmvilág 1987/2, 45. oldal) 2011-ben Eco újra hajlandó volt beszélni a filmről. Ekkor ezt mondta: „Egy ilyen könyv olyan, mint a klubszendvics pulykával, szalámival, paradicsommal, sajttal, salátával. És a filmnek csak a salátát vagy a sajtot kell választania, megszüntetve minden mást – a teológiai és a politikai oldalt. Ez egy jó film.” Bennfentesek úgy tudják, Eco végső soron mégsem volt igazán elégedett, és ezért nem járult hozzá semelyik másik műve megfilmesítéséhez, viszont beleegyezett a tévésorozatba. Néhány évvel a halála előtt az író azt mondta, A rózsa neve a legrosszabb regénye, de népszerűségét a szerinte sokkal jobban sikerült könyvei meg se tudták közelíteni.


A tévésorozat
2019-ben mutatták be világszerte az Eco regénye alapján készült nyolcrészes olasz–német tévésorozatot. A forgatókönyvet Giacomo Battiato, Andrea Porporati, John Turturro és Nigel Williams írta, a szériát Giacomo Battiato rendezte. „A rózsa neve nagyszerű könyv: magában foglal egy thrillert, amelyet Annaud filmje elmesél, ám tartalmaz filozófiai vitát, a vallás és a hatalom viszonyáról, a szeretetről, a nőkről, az életről szóló fejtegetéseket is. Amire egy kétórás filmben nincs idő, mi elmondhattuk” – nyilatkozta a rendező. Baskerville-i Vilmost John Torturro, Melki Adsót Damian Hardung, Bernardo Guit Rupert Everett alakította. Torturro elmondta, hogy nem nézte meg Annaud filmjét, mert nem akarta, hogy Connery alakítása befolyásolja őt. A középkori okcitán nyelvű párbeszédeket a Salernói Egyetem szakértői csoportja fordította és felügyelte. (Az újlatin nyelvek családjába tartozó okcitán nyelvet főleg Dél-Franciaországban beszélik, a középkorban a trubadúrköltészet és a balladák nyelve volt.) Az előkészületek még Umberto Eco életében elkezdődtek, az első forgatókönyvvázlatot az író még látta és jóvá is hagyta. A költségvetés 25 millió euró (8 milliárd forint) volt. A forgatás 2018-ban kezdődött Olaszországban. A fontosabb helyszínek a következők voltak: Abruzzo régióban a Fara San Martino-szurdok, a középkorban alapított Roccamorice település, a majellai Santo Spirito-apátság és a több száz éves múltra visszatekintő, sziklákra épült roccascalegnai kastély, továbbá a régészeti természeti park Vulciban (Velch), Montalto di Castro és a tusculumi régészeti park. Panorámaképeket vettek fel Perugiában és Bevagnában, míg az épületeket a római Cinecittà műtermeiben építették fel. A sorozatot 132 országba adták el, és ezzel A rózsa neve a négy évadot megért Gomorra után a második legkelendőbb olasz tévésorozatnak bizonyult. Magyarországon elsőként 2019. november 20-ától láthatták a Telekom Moziklub előfizetői, december 20-tól pedig a Filmcafé nézői is.


Így látták ők
„Röviden szólva, A rózsa neve nem mindennapi moziélmény. Komor színei, nyomasztó titokzatossága és szelíd érzelmessége a fantasztikus közegben különösen jól érvényesülnek: profik ritka profi munkája. Noha, tegyük hozzá, a középkorban, illetve az ókorban játszódó detektívtörténet – amelyben a korabeli, irracionális »megfejtést« kínálókkal szemben egy lényegében mai logikájú »nyomozó« küzd – egyáltalán nem számít újnak a krimi immár elég gazdag világtörténetében. Noha, ezt is hozzátehetjük, a regény intellektuális és kultúrtörténeti rétegeiből a film nagyon keveset tud – akar – a filmvásznon is megőrizni. Sean Connery kissé kérkedve azt nyilatkozta, a regény felét sem értette meg: ez a mondata reklámfogásnak sem utolsó. Ilyesfajta reklámízt valahol mélyen végig ott érzünk A rózsa neve filmváltozatában: de ha nem nagyon figyelünk rá, akkor nem rontja az élvezetünket. Nemsokára a könyv is megjelenik magyarul, s ki-ki maga hasonlíthatja össze a regénybeli Vilhelmus és a filmbeli ex-007 gondolatait, kalandjait. De ezt egyáltalán nem fanyalgásnak szánom: a nyolcvanas évek nagyon mélyre süllyedt ízlésvilágában a maga műfaján belül mind a regény, mind a film nem megvetendő kísérlet valaha volt értékek visszaidézésére.”
(Hegyi Gyula: „A rózsa neve”. In: Magyar Hírlap, 1988. május 12., 4. o.)


„Sean Connerynek a film szerint több mint egy napra van szüksége ahhoz, hogy gyanút fogjon: ebben az apátságban »kell lennie valahol« egy könyvtárnak. Tekintve, hogy később a filmben is elhangzik: a keresztény világ legnagyobb könyvtáráról van szó, és ráadásul az is kiviláglik, hogy nem akármilyen hely, hanem noch dazu szimbólum is ez a könyvtár, nehéz elismeréssel adózni ennek a detektívnek. Pedig az események és következtetések aztán már nagyon gyorsan követik egymást. Sean Connery egykettőre (körülbelül a film feléig) rájön arra, ami a regénybeli Vilmos atyának számos kézenfekvő, de hihetetlen, illetve hihető, de elképzelhetetlen feltevés átrostálása után, körülbelül a négyszázadik oldalon kezd derengeni: honnan szövi hálóját a gyilkos, hogyan követi el gyilkosságait, és hogyan lehet hozzá a könyvtár labirintusában tájékozódva eljutni. Ezek után a nézőnek nem sok izgalom marad. Legfeljebb azon lepődhet meg végül, hogy – a megszokott krimi-szabályokra rácáfolva – egyszerre két eleve gyanús alakról is kiderül, hogy tényleg gyilkos. Mondani se kell, hogy a fiú, Adso málészájúbb és hülyébb minden Watson-paródiánál, ellenben remek amorósónak bizonyul a még nála is fotogénebb Valentina Vargasszal a szeretkezési jelenetben, mely Annaud dramaturgiája szerint a film csúcspontja.”
(Barna Imre: „Nulla rosa est”. In: Filmvilág 1988/5, 40–42. o.)


„A film képi világa valóban hiteles és lenyűgöző. Szemet gyönyörködtető az a szigorú tökéletességre törekvés, amellyel az alkotók megidézték a középkort, annak minden tárgyi és ikonográfiái kellékével. Különösen Fellini remek filmépítésze, Dante Ferretti tett ki magáért. Fantasztikus díszletei egy olyan világot tárnak elénk, ahol együtt él a végtelen labirintusba rejtett, kincsként őrzött tudás és a kegyetlenség, a torz testi szenvedély és a misztikus hit, a szép iránti sóvárgás és a nyers földhözragadtság. A film komor színei, nyomasztó titokzatossága és szelíd érzelmessége jól érvényesül e közegben. Mindenen átható, erős atmoszféra, kiváló zenei és hanghatások, ügyes cselekménybonyolítás, elsőrangú színészi alakítások és Tonino Delli Colli jóvoltából gyönyörű felvételek jellemzik Annaud filmjét, amely sajnos a túlzásoktól sem mentes. A rózsa neve túl sötét, túl kegyetlen képet fest a középkorról. A filmbeli apátság lakói szinte kivétel nélkül aberráltak. Nehéz elhinni: nekik köszönhető, hogy fennmaradtak a régi könyvek. Egyedül a Sean Connery megformálta Vilmos atya lóg ki a sorból, csak ő számít itt normálisnak. Cinikus mosolyával, lekezelő viselkedésével nem illik e korba, nagyon is huszadik századi ember ő. Afféle csuhába öltözött detektívfelügyelő, aki minden megnyilvánulásában Sherlock Holmesra emlékeztet.”
(Hollós László: „Sherlock atya”. In: Új Tükör, 1988. június 19., 29. o.)


A rózsa neve (Der Name der Rose / Il nome della rosa / Le nom de la rose, 1986) – nyugatnémet–olasz–francia történelmi dráma. Umberto Eco azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Andrew Birkin, Gérard Brach, Howard Franklin és Alain Godard. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: James Horner. Díszlet: Dante Ferretti és Francesca Lo Schiavo. Jelmez: Gabriella Pescucci. Vágó: Jane Seitz. Rendező: Jean-Jacques Annaud. Főszereplők: Sean Connery (Baskerville-i Vilmos), Christian Slater (Melki Adso), Helmut Qualtinger (Varaginei Remigius), Elya Baskin (Severinus), Michael Lonsdale (az apát), Volker Prechtel (Malakiás), F. Murray Abraham (Bernardo Gui), Feodor Chaliapin Jr. (Burgosi Jorge), William Hickey (Casalei Hubertinus), Michael Habeck (Berengár), Urs Althaus (Venantius), Valentina Vargas (a lány), Ron Perlman (Salvatore), Leopoldo Trieste (Cesenai Mihály), Vernon Dobtcheff (Newcastle-i Hugó), Andrew Birkin (Winchesteri Cuthbert). Magyarországi bemutató: 1988. május 5.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?









TEAKBOIS ERETNEKSÉGEI