Elátkozottak

Elátkozottak

2019. március 23., szombat

ANYU A SZTÁR

Hollywood egyik legnagyobb női sztárja, Joan Crawford (1905–1977) egyszer azt nyilatkozta, ha valaha filmet forgatnának róla, nagyon örülne, ha őt Faye Dunaway játszaná, akit figyelemre méltó tehetségnek tartott. Ez a film 1981-ben el is készült, ám Crawford legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy alapjául az a botránykönyv szolgál majd, amelyet egyik örökbe fogadott lánya, Christina írt róla Mommie Dearest címmel. Az 1978-ban megjelent kötet bestsellerré vált, a belőle forgatott film viszont – bár anyagilag nem bukott meg – totális szakmai kudarcnak bizonyult: kilenc kategóriában jelölték Arany Málna-díjra, és ötben győzött is. Magyarországon csak a tévében láthattuk, illetve DVD-n is megjelent Anyu a sztár címmel. Az opusz végzetes törést okozott Faye Dunaway karrierjében, és a korábban oly sikeres Oscar-díjas színésznő a nyolcvanas években bukást bukásra halmozott. Mindazonáltal az ősbemutató óta eltelt közel negyven év alatt az Anyu a sztárból kultuszfilm vált, és egyre általánosabb az a vélemény, hogy Dunaway egyik méltánytalanul alábecsült alakításáról van szó. A film a magyar szakirodalomban A legdrágább anya és Drága anyukám címmel is előfordul.


A cselekmény
A harmincas években járunk. Joan Crawford Hollywood egyik legnagyobb csillaga, aki kitartó munkával jutott fel a csúcsra, és nap mint nap keményen megdolgozik azért, hogy ott is maradjon. Hajnali 4-kor ébred, hogy felkészüljön az aznapi munkára, és reggel 6-kor már bent van a stúdióban, ahol felfrissülve, mosolyogva kezdi a forgatást. Otthon az alkalmazottjától is megköveteli a lelkiismeretes munkavégzést, különösen ha a takarításról van szó, a filmsztár ugyanis tisztaságmániás. Joan tökéletesnek látszó életéből egyvalami hiányzik a boldogsághoz: egy gyermek. Ügyvéd szeretője, Greg Sawitt segítségét kéri, hogy örökbe fogadhasson egyet. A férfi először különféle nehézségekre hivatkozik, ám valahogy mégis elintézi a dolgot, és Joan végre boldogan karjaiba veheti kislányát, akit Christinának nevez el. Megígéri, hogy mindent meg fog adni a gyereknek. Az évek múlásával azonban bebizonyosodik, hogy Joan sajátos gyereknevelési elvei Christina esetében hosszabb távon nem eredményesek, s a gyereket egyre gyakrabban és egyre szigorúbban kell megbüntetnie. Amikor például a kislány először szól vissza a nevelőanyjának, Crawford órákra bezárja a fáskamrába. Egyszer rajtakapja, hogy Christina őt utánozza a tükör előtt: dühében ollóval esik neki a gyerek hajának, és rövidre vágja, hiába sír a kislány, hogy elcsúfítja őt. Joan nehezményezi, hogy Greg nem áll ki mellette az MGM főnökével, Louis B. Mayerrel szemben, és emiatt legutóbb lemaradt egy ígéretes szerepről. Bár az ügyvéd azt mondja, hogy soha nem szól bele Mayer döntéseibe, később valószínűleg mégis szót emelhetett szeretője érdekében, mert Crawfordot értesítik, hogy megkapja a hőn áhított szerepet. A nagy hírt Greggel akarja megünnepelni egy elegáns étteremben, ahol Mayer is jelen van. A filmmogul mások előtt megalázó módon bánik a filmcsillaggal, aki otthon számon kéri Gregtől, hogy már megint miért nem állt mellé. Vitájuk elmérgesedik, és szakítanak. Másnap Joan a házvezetőnő közreműködésével a férfi minden nyomát el akarja tüntetni az életéből, és ollóval vagdossa le őt a közös fényképekről.


Crawfordot a szerelmi csalódás sem töri össze, továbbra is kőkeményen dolgozik azon, hogy megőrizze elsőségét a hollywoodi filmvilágban. Christina viszont egyre több bosszúságot okoz neki: ha megkéri, hogy maradjon csendben, mert pihennie kell egy fontos találkozó előtt, a kislány a hangos játszadozásával idő előtt felébreszti. Ám ez semmiség ahhoz képest, hogy a fontos találkozón Mayer udvarias szavakba csomagolva, de végső soron kirúgja őt az MGM-től, és még a kocsijáig sem hajlandó kikísérni, hogy méltósággal távozhasson a filmgyárból. Odahaza a sztár tehetetlen dühében fejszével esik neki a volt főnökétől kapott rózsabokornak, és még a gyerekeknek is fel kell kelniük, hogy segítsenek neki a pusztításban. (Crawford időközben ugyanis Christina után egy kisfiút is örökbe fogadott, Christophert.) A szerencse rövidesen ismét Joan mellé szegődik: egy ígéretes szerepajánlatot kap a Warnertől, és még próbafelvételre is hajlandó, hogy meggyőzze az illetékeseket arról, hogy őt szerződtessék. Ellenben Christina viselkedése most is feldühíti. A dacos gyerek nem akarja megenni a félig sült bifszteket, mert ha a villájával megnyomkodja, akkor piros lé folyik ki a húsból. Crawford hiába mondja, hogy a hús így egészséges, hiába fenyegetőzik, hogy a gyerek addig fel sem állhat az asztaltól, amíg meg nem eszi, Christina megmakacsolja magát. A gyereknevelés nehézségeit rövid időre elfeledteti, hogy a Warnernál játszott filmszerepért Joan megkapja az Oscar-díjat. Odáig van a boldogságtól, ám amikor este felmegy a gyerekek szobájába, hogy ellenőrizze őket, észreveszi, hogy Christina szekrényében drótfogason lógnak a drága ruhák. Őrjöngve szórja mindegyiket a földre, és a kislánynak büntetésből az éjszaka közepén fel kell súrolnia a fürdőszoba kövezetét. Amikor Christina belép a kamaszkorba, nevelőanyja már riválist is lát benne, ezért egy szigorú bentlakásos iskolába íratja. A problémák azonban így sem szűnnek meg, és Christina egyre többször szembeszáll nevelőanyja akaratával…


Az igazi Joan Crawford 
Az 1905. március 23-án a texasi San Antonióban született Joan Crawford élete valóban kész regény volt, hiszen a legnagyobb mélységekből jutott el a legnagyobb magasságokba. (Maga a sztár 1962-ben és 1971-ben is kiadott egy életrajzi kötetet.) Eredeti neve: Lucille Fay LeSueur. Egy nővére és egy bátyja volt, a lány azonban még Lucille születése előtt meghalt. A szülők házassága nem volt boldog, az édesapa néhány hónappal második lánya világrajövetele előtt elhagyta a családot. A későbbi sztár visszaemlékezései szerint gyermekkorát az anyagi és érzelmi szegénység jellemezte, kétségbeesett anyja egyik kapcsolatból a másikba menekült. Crawford életrajzírói szerint Joant már tízévesen dolgozni küldték, és otthon gyakran megverték. Tizenegy éves korában mostohaapja szexuálisan zaklatta. A családi nehézségek ellenére volt alkalma tanulni, több oktatási intézményben is megfordult. A columbiai Stephens College rektora arra biztatta, hogy önsajnálat helyett próbálja megváltoztatni a dolgokat maga körül, megteremteni az előrejutás feltételeit. Ez egy életre szóló tanácsnak bizonyult. Évek múlva az MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) egyik szakembere ezt mondta: „Igazából senki nem akarta a cégnél, hogy Joan Crawford sztár legyen. Maga Crawford viszont mindenképpen az akart lenni, és sztár is lett.” Idáig azonban hosszú és göröngyös út vezetett. Crawford félbehagyta a tanulmányait, és táncosnőként próbált érvényesülni. Feltűnően szép lány volt, egyre több helyre hívták, Chicagóban, Detroitban és New Yorkban is fellépett. Később azt rebesgették, hogy ebben az időszakban pornófilmben is szerepelt, de ezt az állítást sosem sikerült egyértelműen bebizonyítani.


1924 decemberében a három kisebb filmvállalat fúziójával létrejött MGM hét hónapra szerződtette a csinos táncosnőt. A cégnek nem voltak különösebb tervei Lucille-lel, csupán statisztaként, esetleg kisebb szerepekben gondoltak rá. Az egyik nagyfőnök, Louis B. Mayer azonban felfigyelt a csinos showgirlre, és úgy látta, többet is ki lehetne hozni belőle. Az ambiciózus lány rögtön megérezte, hogy megfogta az isten lábát Mayerrel, és csak rajta múlik, hogy megcsinálja a szerencséjét. Nem a bevált módszert választotta: nem lett a főnök szeretője, mert valószínűleg sejtette, hogy ebben a szerepkörben állandó és nagyszámú konkurenciája lenne, és Mayer idővel ráunna. Helyette eljátszotta az engedelmes kislányt, aki zokszó nélkül elfogadja az atyai-főnöki tanácsokat, és készségesen aláveti magát a tekintélynek, mert meg se fordul a fejében, hogy valamiben esetleg ne a másiknak lenne igaza. A taktika bevált, Mayer egyre nagyobb figyelmet szentelt arra, hogy a csinos és alkalmazkodó táncosnőből a fiatal filmvállalat egyik sztárja legyen. Eredeti nevét közönségesnek találta, és másikat javasolt helyette. Ravasz üzletemberként ebbe a nézőket is bevonta: a Movie Weekly magazinban névadási versenyt hirdetett ezerdolláros fődíjjal. A Joan Arden lett volna a nyerő, de kiderült, hogy az olvasók is voltak annyira ravaszak, mint Mayer: többen is beküldték ugyanezt a nevet.


Az MGM nem akart többször ezer dollárt kifizetni ugyanarra, ezért inkább házon belül megalkotta a Joan Crawford művésznevet. Maga az érintett állítólag utálta ezt a nevet, mert ő ezt tartotta közönségesnek, de volt annyira bölcs, hogy nem szállt szembe Mayerrel. Lucille Fay LeSueurből így lett Joan Crawford, akinek az Our Dancing Daughters (1928) hozta meg a nagy áttörést. Hála Mayer atyai jó tanácsainak (= főnöki utasításainak), Crawford pár év múlva gond nélkül váltott át a hangosfilmekre, és az új médium egyik első sztárja vált belőle. Eleinte zenés-táncos produkciókban szerepeltették, ám amikor ezek iránt alábbhagyott az érdeklődés, szerepkört váltott. Mayer mellett egyébként még valakinek tartozott köszönettel, és folyamatosan le is rótta háláját: a közönségnek. Joan tisztában volt azzal, hogy karrierje érdekében meg kell őriznie a nézők szeretetét, ezért minden rajongói levélre válaszolt, mindenkinek dedikált fotót küldött, és mindig ügyelt arra, hogy a nyilvánosság előtt a legjobb formáját nyújtsa. Élelmes cégek már Hollywood fénykorában buszos kirándulásokat szerveztek Los Angeles sztárok által lakott negyedébe. A legtöbb filmcsillag ki nem állhatta a kíváncsiskodókat, és a villájába zárkózott a buszos túrák ideje alatt, Joan viszont kötelességének érezte, hogy mindig megmutassa magát az érdeklődőknek, és mosolyogva integetett otthona ajtajából az utasoknak. Az egyszerű emberek odáig voltak a meghatottságtól, hogy az isteni filmsztár tudomást vesz a létezésükről, törődik velük, és a rajongói szeretetnek oroszlánrésze volt abban, hogy Crawfordnak mindig volt ereje megbirkózni a szakmai problémáival.


A harmincas évek végétől Joan népszerűsége csökkenni kezdett. Új filmjei megbuktak, alakításai a kritikusoknak se igazán tetszettek. Hiába hivatkozott a rossz forgatókönyvekre, a nem megfelelő rendezésre, a rosszul időzített premierekre: nem volt mentség számára. 1943. június 29-én Crawford szerződését az MGM-mel a két fél közös megegyezéssel felbontotta – legalábbis a nyilvánosság így tudta. Bármennyire megalázva érezte magát a színésznő, hogy végső soron kirúgták attól a cégtől, amelyért annyi mindent tett, már július 1-jén új szerződése volt, melyet a Warner Bros.-szal kötött három filmre, félmillió dollárért. Mindenre hajlandó volt, hogy karrierjét egyenesbe hozza, ezért beleegyezett abba is, hogy próbafelvételt készítsenek vele a Mildred Pierce (1945) című filmhez. Kertész Mihály rendező ugyanis nem őt akarta, hanem Barbara Stanwycket, ám a Warner ragaszkodott Crawfordhoz. A próbafelvétel meggyőzte a rendezőt, Joan pedig meghálálta a bizalmat: kimagasló alakításáért 1946-ban megkapta a legjobb színésznőnek járó Oscart. Újra sínen volt, ismét jó szerepeket kapott, még kétszer jelölték az Oscarra, és az ötvenes években is sztárként tündökölt, például a Johnny Guitar (1954) című Nicholas Ray-filmben. Három (egyes források szerint: négy) félresikerült házasság után 1955-ben a magánéleti boldogság is rátalált. Előző férjei színészek voltak (Douglas Fairbanks Jr., Franchot Tone és Phillip Terry), negyedszerre viszont Alfred Steele-nek, a Pepsi-Cola cég egyik igazgatójának mondta ki a boldogító igent. Az ambiciózus Joan bebizonyította, hogy üzletasszonynak is van olyan jó, mint színésznőnek. Hírnevét és tekintélyét egyaránt latba vetette férje cége érdekében. Médianyilatkozataiban sosem mulasztotta el megemlíteni, hogy ő természetesen kizárólag Pepsit iszik. Közvetlen környezete titokban jót mulatott rajta, mert ők tudták, hogy Joan leginkább márkás szeszes italokkal oltja a szomját. Pepsi-Colát ritkán ivott, Smirnoff vodkát és Dom Pérignon pezsgőt annál gyakrabban. Steele halála után a Pepsi-Cola cég megpróbált megszabadulni az energikus özvegytől, Crawford azonban nem hagyta magát, és csak a hetvenes évek elején, egészségi problémái miatt vonult vissza az üzleti életből. Bennfentesek szerint egyszerűen megfenyegette a cég vezetőségét, hogy meg ne próbálják kijátszani, mert befolyását, amit addig a Pepsi érdekében hasznosított, a jövőben ellenük fordítja.


Az üzleti világban elért sikerekkel párhuzamosan Joan színésznői karrierje megint hanyatlani kezdett. Crawford lázas igyekezettel próbálta megtalálni az újabb nagy lehetőséget, amelyet végül a Mi történt Baby Jane-nel? (1962) című lélektani horror biztosított számára, melyben Bette Davis volt a partnere. Szakmai és magánéleti okokból a két színésznő hosszú évek óta rivalizált egymással, és legendásan rossz viszonyban álltak. Kettőjük közül a nyilvánosság előtt Crawford viselkedett elegánsabban, Davis gyakran vulgáris stílusban fejezte ki kolléganőjéről alkotott – meglehetősen lesújtó – véleményét. A készülő film érdekében Robert Aldrich rendező ügyesen kihasználta a két sztár személyes konfliktusát, hiszen a cselekmény középpontjában két testvér gyűlöletbe fordult viszonya állt. Jól értesültek szerint a két színésznő valójában irigyelte egymást: Crawford mindig is arra vágyott, hogy színészi tehetségét éppúgy elismerjék, mint Davisét, míg Bette szeretett volna ugyanolyan körülrajongott sztár lenni, mint Joan. A Mi történt Baby Jane-nel? jelentős szakmai és közönségsikert aratott, mindkét korosodó színésznő iránt újra feltámadt az érdeklődés, viszont csak Davist jelölték Oscarra. Joan a maga módján vett elégtételt a sérelemért: megtudta, hogy a díj legnagyobb esélyese, Anne Bancroft nem óhajt részt venni a gálán, ezért rábeszélte, hogy őt bízza meg a díj átvételével, ha nyerne. Számítása bevált: ha csupán meghatalmazottként is, de végül ő mosolyoghatott a pódiumon Oscarral a kezében, és nem a győzelemben reménykedő Bette. A revansra nem kellett sokat várnia: Aldrich következő filmje, a Csend, csend, édes Charlotte (1964) főszerepeire is a két sztárt választotta. A két film között Davis összejött Aldrichcsal, és ily módon lehetősége nyílt arra, hogy Crawfordot háttérbe szorítsa. Joan átlátott a szitán, és beteget jelentett. Sokan azt gyanították, hogy csak bosszúból tette ezt, hogy hátráltassa a produkciót, valójában nem volt semmi baja. Bette unszolására Aldrich lecserélte Crawfordot Davis barátnőjére, Olivia de Havillandra. A direktor arra kérte a szeretőjét, hogy ezt tartsa titokban, míg Crawforddal és ügyvédjével nem tisztázza a helyzetet, Davis viszont azonnal kiadta az infót a médiának.


A munkamániás Joan a megalázó kirúgás ellenére sem adta fel, újabb és újabb filmeket vállalt el abban a makacs reményben bízva, hogy újra felragyog a csillaga. Keserűen tapasztalta, hogy már egyáltalán nem kezelik sztárként: nemhogy a gázsi vonatkozásában, de még a munkakörülmények tekintetében is súlyos kompromisszumokat kellett kötnie. Ma már ezek a fércművek legfeljebb csak az ő szereplése miatt érdekesek. A hetvenes évek elején Crawford belátta, hogy el kell engednie a múltat, mert soha többé nem lesz olyan sztár, mint amilyen fénykorában volt. Imázsát azonban gondosan őrizte, azt akarta, hogy a közönség emlékezetében az a kép maradjon meg róla, amilyennek mindig is láttatni szerette volna magát. Ezért nemcsak a filmezést hagyta abba, hanem a nyilvánosságtól is visszavonult, amiben egy rosszul sikerült fotó is komoly szerepet játszott. Egy keresztény gyülekezet aktív tagjaként próbálta megtalálni lelki nyugalmát és hátralévő élete értelmét. Hasnyálmirigyrákban hunyt el 1977. május 10-én New York-i otthonában. Halálhíre miatt egy időre ismét reflektorfénybe került. Bette Davis még ekkor sem bocsátott meg neki, és a gyászhírt így kommentálta: „Halottakról vagy jót, vagy semmit. Joan Crawford meghalt. Jó.” Állítólag később megbánta cinikus szavait. A néhai sztárról halála után több mítoszromboló könyv is megjelent. Örökbe fogadott lánya, Christina Crawford regénye, a Mommie Dearest lett a legismertebb, de más szerzők is szorgoskodtak Joan nimbuszának megtépázásában. Egyes írásművekben a színésznőt nemcsak férfifalónak, hanem leszbikusnak is beállították. Persze kellő részletességgel ecsetelték alkoholfogyasztási szokásait is. Művészete azonban túlélte a személyével kapcsolatos botrányokat, és Crawford az új évezredben is Hollywood egyik klasszikus sztárjának számít.


A botránykönyv 
Christina Crawford még nevelőanyja életében hozzálátott a róla szóló könyvhöz, amely 1978. október 2-án jelent meg, közel másfél évvel Joan halála után. A kötet hatalmas érdeklődést keltett, ez volt ugyanis az első leleplező botránykönyv egy szupersztárról, ráadásul nem egy kívülálló, hanem az elhunyt egyik közeli hozzátartozója írta. Christina mindent megtett annak érdekében, hogy porig rombolja azt az imázst, amelyet Crawford több évtizedes kemény munkával épített fel magának. Nevelőanyját alkoholista, nimfomániás, labilis idegzetű, kiállhatatlan perszónaként festette le, aki pokollá tette Christina és mostohafivére, Christopher életét. Gyerekkorukban például mindketten szopták az ujjukat, amiről Joan úgy akarta leszoktatni őket, hogy az ágyhoz kötözte mindkettőjüket. A filmsztár nem tűrt semmilyen pocsékolást: ha a gyerekek nem ettek meg valamit, minden étkezéskor ugyanazt tálalták fel nekik, míg el nem fogyasztották. Christina számára különösen traumatikus élményt jelentett, amikor egyszer a nevelőanyja egy félig sült (vagyis kicsit még véres) bifsztek elfogyasztására akarta kényszeríteni, mert szerinte az úgy egészséges. A szegénysorból felemelkedett Crawford rend- és tisztaságmániás volt, s hogy a gyerekek is azok legyenek, rendszeresen felsúroltatta velük a padlót, akár még este is.


Egy alkalommal magából kikelve, hisztérikusan üvöltözött a kislánnyal, amikor észrevette, hogy a gyerek drága pénzen vásárolt ruhái drótfogasokon lógnak a szekrényben. Ahogy Christina növekedett, nevelőanyja egyre szigorúbban bánt vele. Hosszabb-rövidebb időszakokra olyan bentlakásos iskolákba küldte, ahol eleve vasfegyelem uralkodott, ennek ellenére külön kérte az intézményvezetőket, hogy lányával szigorúan bánjanak, mert ő maga egyre nehezebben tudta fegyelmezni őt. Egyszer állítólag szó szerint Christina torkának esett, és kis híján megfojtotta. Christina a könyvben kifejtette, hogy szerinte nevelőanyja valójában egyáltalán nem akart gyerekeket, és csupán azért fogadott örökbe négyet, mert meg akart felelni a róla kialakított „a család sztárja” imázsnak. A hollywoodi villa falai között azonban „a legdrágább anya” (mommie dearest) – Crawford megkövetelte ezt a megszólítást a nevelt gyerekeitől – igen gyakran nézett a pohár fenekére, mohó szexuális étvágya pedig nem csak a férfiakra terjedt ki. A gyerekeknek kötelező volt bácsinak, sőt olykor apukának szólítani a filmcsillag soros szeretőjét.


A Mommie Dearest rövid időn belül a bestsellerlista élére került, több millió példányt adtak el belőle. A jámbor olvasók elborzadva és szánakozva merültek el Christina sanyarú gyerekkorának históriájában, ám voltak olyanok is, akik valótlannak minősítették a leírtakat, és Crawford mellett foglaltak állást, mint például Van Johnson, Cesar Romero, Bob Hope, Barbara Stanwyck, Sydney Guilaroff, Ann Blyth és Gary Gray. A néhai díva hűséges barátnője, a szintén legendás filmcsillag, Myrna Loy határozottan kijelentette, hogy a Christina által megírt incidensek egyikéről sincs tudomása, és a maga részéről Christinánál sokkal inkább tapasztalt kifogásolható viselkedést, mint Joannál. Azt nem tagadta, hogy Crawford ambiciózus nő volt, aki túlságosan szerette az italt, Christina viszont mindent eltúlzott és felnagyított. Crawford első férje, Douglas Fairbanks Jr. filmszínész így nyilatkozott: „Az a Joan Crawford, aki valaha a feleségem volt, egyáltalán nem azonos azzal, aki a Mommie Dearestben szerepel.” Cindy és Cathy, Crawford két másik örökbe fogadott lánya szintén elítélően nyilatkozott Christina könyvéről. Cathy ezt mondta: „Az én anyám nem azonos azzal a nőszeméllyel, akiről az a könyv szól. Azzal a Joan Crawforddal én sohasem találkoztam. Anyám melegszívű, szeretetteljes asszony volt, akit egész életemben hiányolni fogok.” A visszavonultságban élő Marlene Dietrich kijelentette, hogy bár nem ismerte személyesen Crawfordot, mégis mélységesen felháborította, hogy Christina egy ilyen könyvvel hálálta meg, hogy a sztár kiemelte őt a nyomorból, és felnevelte. Azt is vérlázítónak tartotta, hogy a Paramount megvette egy személyes bosszúvágyból született, semmilyen irodalmi értéket nem képviselő könyv filmjogait.


A negyedik testvér, a vietnámi veterán Christopher (1943–2006) viszont megerősítette Christina kijelentéseit, sőt előadta a saját emlékeit is. Állítása szerint egyszer gyufával játszott, mire Crawford büntetésből a tűzbe tartotta a kezét. Hetekig tartott, míg begyógyultak a sérülései. Ötéves volt, amikor Christina játékból ráadta Joan egyik ruháját. A sztár rajtakapta őket, és állítólag katonai derékszíjjal verte össze Christophert. A férfi a botránykönyv megjelenése után így nyilatkozott a nevelőanyjáról: „Gyűlöltem azt a rettenetes némbert! Tudom, hogy borzalmas dolog ilyet mondani, de rászolgált.” Rossz nyelvek szerint Christinának és Christophernek egyébként is minden okuk megvolt arra, hogy gyűlöljék a nevelőanyjukat, ugyanis a díva így rendelkezett a végakaratában: „Christina lányomról és Christopher fiamról nem kívánok gondoskodni az általuk is jól ismert okok miatt.” Egyes biográfusok úgy tudják, hogy Joan tudomást szerzett nevelt lánya készülő könyvének tartalmáról, ami szerepet játszott abban, hogy kizárta őt az örökségből. Ötven évig volt az elhunyt filmsztár titkárnője Betty Barker, aki azt nyilatkozta a médiának, hogy Crawford szigorúan bánt a gyerekekkel, de soha nem verte meg egyiket sem.


Mindazonáltal néhány filmsztár – például Bette Davis, June Allyson, Helen Hayes és Betty Hutton – megerősítette, hogy a Christina által leírt esetek egy része valóban megtörtént. Bette Davis pár év múlva a következőkkel egészítette ki a véleményét: „Nem tagadom, hogy nem én vagyok Joan Crawford legnagyobb rajongója. De azt a rettenetes könyvet, amit a lánya írt róla, nem érdemelte meg.” A színésznőnek személyes oka volt arra, hogy utólag együttérzést tanúsítson legnagyobb riválisa iránt: Crawforddal ellentétben ő a nyolcvanas években megérte, hogy vér szerinti lánya, Barbara Sherry (szerzőként: B. D. Hyman) írt róla két hasonló botránykönyvet, a legelső épp Bette agyvérzésének időszakában került a könyvesboltokba. Betty Hutton egy időben Crawford szomszédja volt, és azt állította, hogy többször is látta a gyerekeket egy-egy incidens után, sőt gyakran áthívta őket magukhoz, hogy Christina és Christopher az ő gyerekeivel játsszanak. Joan egyik legjobb barátnője, Eve Arden színésznő azt mondta, hogy a néhai filmcsillag nagyszerű asszony volt ugyan, ám anyának valóban nem volt tökéletes. Egyes szakemberek szerint Crawford ún. „borderline személyiségzavar”-ban szenvedett, ez okozta kiszámíthatatlan viselkedését, melytől egyébként nem csak örökbe fogadott gyermekei szenvedtek.


1998-ban a Mommie Dearest „jubileumi kiadás”-ban újra megjelent, ám Christina a könyvet – részben a film szakmai kudarca miatt is – jelentősen átdolgozta. Ötven oldalt kihagyott az eredeti szövegből, főleg olyan részeket, melyek egyes kritikusok szerint nemcsak Crawfordra, hanem rá is rossz fényt vetettek. Ugyanakkor százoldalnyi új szöveg került a műbe. Christina szerint ezek olyan anyagok voltak, melyeket különböző okokból kénytelen volt mellőzni az első kiadásból. A Joan halála óta eltelt két évtized nem szépítette meg az asszony emlékeit, az átdolgozások ugyanis egyáltalán nem azt a célt szolgálták, hogy Joan alakját árnyaltabban mutassák be. A jubileumi kiadásban Christina konkrétan megnevezett néhány olyan személyt, akik addig név nélkül szerepeltek a könyvben. A kiegészítésekben a korábbinál részletesebben taglalta nevelőanyjával való kapcsolatát az 1970-es években, illetve bővebben írt Christopher sorsáról, a fiút ért egykori bántalmazásokról. Sérelmei között említette azt is, hogy miközben nevelőanyja a nehezebb időszakokban sem tagadott meg magától semmilyen megfizethető luxust, neki gyakran még a megélhetésére sem adott pénzt, mert álláspontja szerint a nehézségek megedzik az embert, fejlesztik a személyiségét, kitartását és akaraterejét. 2017-ben Christina felvette a kapcsolatot David Nehls zeneszerző-szövegíróval, hogy musicalt készítsenek a Mommie Dearestből. Ez a projekt egyelőre még nem valósult meg, Christina azonban nem tett le róla. 2018-ban, a negyvenedik évfordulón a Mommie Dearest e-book formátumban is megjelent, s a szerző abban reménykedik, hogy egy új olvasónemzedékhez is eljut, mert a gyerekbántalmazás témája sajnos még mindig aktuális.


A forgatási előkészületek
A Mommie Dearest kiugró sikerének köszönhetően hamar elkezdődtek a megfilmesítési előkészületek. Akkoriban egyébként is népszerűek voltak a Hollywood fénykorát drámai vagy éppen komikus szemszögből felidéző alkotások, mint például A sáska napja (1975, John Schlesinger), a Feliratok (1975, John Byrum), a Bombasiker (1976, Mel Brooks), Az ötcentes mozi (1976, Peter Bogdanovich), a Won Ton Ton, Hollywood megmentője (1976, Michael Winner), Az utolsó filmcézár (1976, Elia Kazan), a Valentino (1977, Ken Russell) és a Fedora (1978, Billy Wilder). A Mommie Dearest jogait a Paramount Pictures szerezte meg. Christina Crawford férje, David Koontz volt az egyik producer, így az asszony bele tudott szólni a fontosabb kulcskérdésekbe, ámbár több esetben kénytelen volt engedni. A cég Franco Zeffirellit akarta rendezőnek, és Anne Bancroftot főszereplőnek. Zeffirelli nem egy szörnyeteget látott Joan Crawfordban, hanem Hollywood áldozatát, akinek személyiségét a korabeli könyörtelen stúdiórendszer torzította el. Christina hallani sem akart erről a koncepcióról, ezért a direktor kiszállt a produkcióból. Bancroft elolvasta az éppen aktuális forgatókönyv-tervezetet, utána udvariasan közölte, hogy őt ez így nem érdekli. A színésznő tisztelte Crawfordot tehetségéért és azért, amit hatalmas áldozatok árán elért Hollywoodban, és nem akart részt venni abban, hogy üzleti megfontolásokból a sárba tiporjanak egy idolt. A Paramount mindenképpen egy sztárt akart a főszerepre, rendezőnek viszont olyasvalakivel is beérte, akit jól kézben lehet tartani. Így esett a választás Frank Perryre, akitől elvárható volt, hogy engedelmesen kivitelezi majd a vezetőség elképzeléseit.


A filmvállalat megengedte ugyan, hogy Christina Crawford írja a forgatókönyvet, de azt azonnal félre is dobták, mert használhatatlannak ítélték. A végső szkript megírásában Frank Yablans producer, Frank Perry rendező, továbbá Tracy Hotchner és Robert Getchell vett részt. Getchell volt a nagyobb név, nevéhez fűződött az Aliz már nem lakik itt (1974, Martin Scorsese) és a Dicsőségre ítélve (1976, Hal Ashby) forgatókönyve is. A munka nem ígérkezett egyszerűnek, mert igen sok objektív és szubjektív szempontot kellett figyelembe venni. A játékidő korlátjai miatt a cselekmény Joan második házassága után kezdődik, és nem foglalkozik bővebben a sztár szerelmi ügyeivel. Kihagyták a keresztény szektát is, melynek Joan a hetvenes években aktív tagja volt. Jogi problémák miatt a négy gyermek közül csupán Christina és Christopher személyét emelték át a filmbe is. Szerepösszevonásokra is sor került. Greg Savitt például kitalált figura, alakjában Crawford harmadik férjének (Phillip Terry) és a díva számos szeretőjének bizonyos jellemvonásait gyúrták egybe. Carol Ann, a házvezetőnő személyében azoknak a háztartási alkalmazottaknak a jellemző tulajdonságait egyesítették, akik Crawfordnál dolgoztak 1937 és 1977 között. A lehetetlenség határát súrolta, hogy olyan forgatókönyv szülessen, amely maximálisan megfelel a Paramount, Christina Crawford, Frank Perry és a női főszerepet alakító Faye Dunaway elvárásainak. Mindenkinek engednie kellett bizonyos dolgokban, ugyanakkor mindenki ragaszkodott bizonyos jelenetekhez, és emiatt a végeredmény kicsit olyan lett, mintha belső logikai összefüggés nélkül dobáltak volna egymásra meglehetősen eltérő hangvételű jeleneteket.


Dunaway a sztár 
Anne Bancroft után több neves színésznőnek is felajánlották a főszerepet, ám azt mindenki túl kockázatosnak találta. Faye Dunaway azonban olyan színésznő volt, aki nem ijedt meg a kihívásoktól. Soha nem találkozott Crawforddal, de kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Faye így nyilatkozott példaképéről: „Joan Crawford volt számomra a mozi királynője, a valaha létezett legnagyobb amerikai filmsztár. Kétségbeesetten szeretett volna anya lenni, és végül adoptált négy gyermeket. Úgy érezte, csak így tudja elviselni a harmincas-negyvenes évek hollywoodi stúdióinak szörnyű hajszáját. Joan és Christina konfliktusa abban gyökerezett, hogy sohasem tudták megérteni egymás világát. Joan szegénységben és bizonytalanságban volt gyermek, Christina pedig a filmsztár gyermekének gazdag világában élt.” Dunaway különösen szerette a Mildred Pierce-t: nemcsak azért, mert lenyűgözőnek tartotta Crawford alakítását, hanem azért is, mert a filmsztár ezzel a szerepével bebizonyította Louis B. Mayernek, hogy túl korán írta le őt. Faye ugyanolyan munkamániás volt, mint Joan, ugyanúgy egy férfiak által uralt világban kellett érvényesülnie, és ugyanolyan makacsul küzdött azért, hogy a vérbeli színésznőt lássák benne, és ne egy kizárólag a külső adottságaival érvényesülő csillagocskát. (Mellesleg épp az Anyu a sztár forgatása előtt Dunawaynek is örökbefogadás útján lett gyermeke, egy Liam nevű fiú.)


Crawford 1971-es önéletrajzában, a My Way of Life-ban ezekkel a szavakkal emlékezett meg fiatal kolléganőjéről: „Szerintem csupán Faye Dunawayben van elegendő tehetség, stílusérzék és kurázsi ahhoz, hogy igazi nagy sztár lehessen.” Egy interjúban azt is mondta, hogyha valaha filmet forgatnának az életéről, örülne, ha őt Dunaway játszaná. Könnyen meglehet, hogy nevelőanyja kedvező véleménye miatt tiltakozott oly hevesen Christina, hogy Faye legyen a főszereplő. Mégis el kellett fogadnia a Paramount döntését, végtére is Dunaway Oscar-díjas színésznő volt, neve megfelelő kereskedelmi vonzerőt jelentett. A „villámhárító” szerepére is alkalmasnak látszott, hiszen várható volt, hogy a könyv után a film is vihart fog kavarni, amelyet azzal az érvvel lehet majd csillapítani, hogy a címszereplőt épp Crawford kívánságának megfelelően választották ki. Köztudott volt Hollywoodban, hogy Faye – Joanhoz hasonlóan – különösen nehéz természetű művész, viszont tíz évvel korábban, a Doc (1971) című westernben már dolgozott Frank Perryvel, ismerték egymás munkamódszereit, ami reményt keltett arra vonatkozóan, hogy az újabb közös munka különösebb problémák nélkül fog zajlani. Perrynek az volt a véleménye, hogy Dunaway méltó utódja Hollywood klasszikus sztárjainak. Így nyilatkozott róla: „Nagyon szerencsés vagyok. Együtt dolgozhattam az összes színésszel, akivel akartam. Faye Dunawayért különösen rajongok. Szeretem őt, és úgy érzem, nem értékelik kellőképpen, pedig szerintem ragyogó színésznő.”


Faye a Hálózat (1976) című drámában nyújtott alakításáért végre átvehette a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. (Korábban már kétszer jelölték a Bonnie és Clyde, illetve a Kínai negyed női főszerepeiért.) Nehéz természet ide vagy oda, akkoriban szinte mindenki vele akart dolgozni, mert ahogyan Roman Polanski is megfogalmazta viharos együttműködésük konklúzióját: „A ragyogó végeredmény sokkal fontosabb, mint az ahhoz vezető göröngyös út.” Néhány ígéretes projektet Faye visszautasított – például a Júlia (1977) címszerepét, ami aztán Oscart hozott Vanessa Redgrave-nek –, más filmtervek egyéb okokból hiúsultak meg. A szakmai sikereket megelőző megfeszített munka nem tett jót Faye házasságának Peter Wolf zenésszel, s amikor a Laura Mars szeme (1978) című krimi forgatásán összejött Terry O’Neill brit sztárfotóssal, úgy érezte, egy kis szünetet kell tartania, hogy rendezze a magánéletét. A bajnok (1979) és Az első halálos bűn (1980) című filmekben nyújtott alakításaira sok rossz kritikát kapott, sőt utóbbiért Arany Málnára is jelölték. Az Anyu a sztár annak lehetőségét jelentette, hogy Dunaway egy igazán neki való, parádés szerepben újra az érdeklődés középpontjába kerüljön.


Faye a felkészülést azzal kezdte, hogy figyelmesen elolvasott szinte mindent, ami Crawfordról megjelent, megnézte a filmjeit, és gondosan tanulmányozta a róla készült fotókat. Meggyőződésévé vált, hogy az igazi Joan Crawford sokkal összetettebb személyiség volt, mint amilyennek Christina megírta. Bízott abban, hogy sikerül úgy eljátszania Joant, hogy a nézők nem egy hárpiát fognak látni a filmvásznon, hanem egy erős akaratú asszonyt, aki minden áldozatot meghozott a felemelkedésért, álmai megvalósulásáért, ám vele szemben mindig sokkal többen álltak, mint mellette. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hogy saját elképzeléseit keresztülvigye, hiszen Christina a férje révén szigorú felügyeletet gyakorolt a produkció felett. Dunaway saját érdekei védelmében elérte, hogy élettársa, Terry O’Neill producerként szintén részt vehessen a munkában. Az érintettek ezzel kapcsolatban elsősorban azt sérelmezték, hogy erre vonatkozóan lényegében ultimátumot nyújtott be, és kijelentette, hogy ellenkező esetben kiszáll a filmből. Addigra viszont annyi időt, energiát és főleg pénzt fektettek a produkcióba, hogy az illetékesek inkább teljesítették a művésznő követelését. Faye-nek mindmáig meggyőződése, hogy Christina mereven egyoldalú látásmódja miatt volt szükség arra, hogy O’Neillt bevonja a filmbe, míg mások csak egy értelmetlen sztárallűrt láttak ebben a cselekedetében, szerintük O’Neill valójában semmit nem csinált.


Dunaway mindent elkövetett annak érdekében, hogy tökéletes illúziót keltsen mint Joan Crawford. A film nyitójelenete akár róla is szólhatna, hiszen a forgatási krónikák szerint Faye minden forgatási napon már hajnali 4-kor megjelent a stúdióban, ahol legalább három órán keresztül készítették a sminkjét és a frizuráját. Elismerésre méltó elkötelezettség ez egy olyan filmsztártól, aki a hollywoodi legendák szerint más filmek esetében olykor órákat késett a forgatásról. Pontos elképzelései voltak a filmben viselt ruháiról is, melyek nem mindenben egyeztek az ötszörös Oscar-díjas Irene Sharaff jelmeztervező elképzeléseivel. Dunaway egyszer állítólag magánkívül őrjöngött, mert valamelyik szoknyájának ráncain akarata ellenére változtatni akartak valamit. Sharaff valaha dolgozott magával Crawforddal is, így nem minden ok nélkül gondolta azt, hogy ő ehhez jobban ért, Faye azonban nem engedett. Sharaff kisétált a díszletek közül, s később az emlékirataiban ironikus megjegyzések kíséretében idézte fel ezt a kínos szakmai élményét. A Carol Annt alakító Rutanya Alda évek múlva egy könyvet írt, amely jószerivel az Anyu a sztár forgatásáról és Faye Dunaway akkori viselkedéséről szól. Alda szerint az egész stáb gyűlölte a színésznőt, és mindenki sokkal felszabadultabban végezte a dolgát, amikor a díva még vagy már nem volt bent a stúdióban. Az igazi Joan Crawford rivalizált ugyan némelyik kolléganőjével, ám a technikai stáb dolgozóival mindig barátságosan viselkedett, keresztnevükön szólította őket, érdeklődött a családjukról, és gyakran kisebb ajándékokat is adott nekik. Vele ellentétben – Alda szerint – Dunaway rettegésben tartotta az egész stábot, és kiszámíthatatlanul viselkedett: vagy keresztülnézett a stábtagokon, vagy üvöltözött velük. Ugyanakkor beismerte, hogy voltak pillanatok, amikor a szeszélyes sztár barátságos volt a környezetével. Így például amikor Alda bevitte a forgatásra néhány ismerősét, az ilyesmit egyáltalán nem kedvelő Faye – aki gyakran a szerződéseibe is belefoglaltatta, hogy a stúdió látogatói nem közelíthetik meg őt – kedvesen elbeszélgetett velük.


Rutanya Alda szerint Dunaway mindenáron azt akarta, hogy a film csakis róla szóljon. Állítólag ragaszkodott ahhoz, hogy amikor valamelyik partnernőjével kerül képbe, akkor az illető háttal álljon a kamerának, vagy olyan helyen, ahol nem tereli el a figyelmet róla. Alda beszámolt arról az esetről, amikor Dunaway leállította az egyik jelenet forgatását, mert Rutanya olyan ruhát viselt, amelyben szerinte túl jól nézett ki. Egyik sztárallűrjeként tartják számon, hogy felvétel közben senkinek nem engedi, hogy a szemébe nézzen, vagy egyáltalán rápillantson, és előfordult, hogy csak a rendező és az operatőr figyelhette őt, mindenki másnak hátat kellett fordítania. Alda úgy látta, Faye majdnem olyan kegyetlenül viselkedett a nevelt lányát kiskorában alakító Mara Hobellel, ahogyan az igazi Crawford bánt Christinával. Jómagam azonban úgy gondolom, ez nem valamiféle negatív emberi tulajdonsága volt Dunawaynek. Gyakori művészi megoldás ugyanis a rendezők részéről, hogy ha a cselekmény szerint egyes szereplők között problémás a viszony, akkor különböző praktikákkal elérik, hogy a színészeknek a kamerákon kívül lehetőleg ne legyen alkalmuk szívélyes kapcsolatot kialakítani egymással, illetve ugyanezen indíttatásból egyes művészek felkészülésük részeként tudatosan kerülik azokat a partnereiket, akikkel szerepük szerint nem harmonikus a viszonyuk.


A film egyik leghíresebb és legvitatottabb jelenete, amikor az éjszakai arcpakolást viselő Crawford késő este bemegy a gyerekek szobájába, és felfedezi, hogy Christina szekrényében drótfogason lógnak a drága ruhák. Őrjöngve szórja őket a földre, miközben artikulátlanul azt ordítja, hogy „No wire hangers!” (Soha többé drótfogasokat!) A színésznő rekedtre üvöltötte magát a próbákon, a torka is bevérzett, mégsem volt elégedett a végeredménnyel. Végül felhívta jó barátját, Frank Sinatrát, akivel Az első halálos bűnben játszott. Sinatra személyesen vitte el egy kiváló torokspecialistához, és megtanította egy olyan hangképzési technikára, melynek köszönhetően Dunaway hangja mélyről jövő és erőteljes lett. Hála a minden részletre kiterjedő előzetes felkészülésnek, Faye annyira azonosult Crawforddal, hogy állítása szerint úgy érezte, mintha megszállta volna őt Joan szelleme. A forgatás végén így nyilatkozott: „Az Anyu a sztár főszerepe olyan volt, mintha egy görög tragédiát játszottam volna. Amióta filmezek, ez volt a legnehezebb szerepem.” Valószínű, hogy kiszámíthatatlan viselkedését a forgatáson az okozta, hogy tökéletesen átlényegült Crawforddá, és a labilis idegzetű filmsztár szerepéből nem tudott egyik pillanatról a másikra kilépni, amint lekapcsolták a jupiterlámpákat. Cinikusok szerint azonban nem a színészi átélés, hanem a kábítószer-fogyasztás volt a legfőbb indoka a sztár szélsőséges hangulatváltozásainak: Faye azokban az években állítólag gyakran élt a kokainnal.


A fogadtatás 
Az Anyu a sztár ősbemutatóját 1981. szeptember 16-án tartották New Yorkban. A filmet szeptember 25-étől játszották országosan. A kritikusok nem lelkesedtek érte különösebben, a rettegett Roger Ebert például így kezdte a recenzióját: „El se tudom képzelni, ki akarja kitenni magát annak, hogy ezt a filmet megnézze.” Faye Dunaway játékát illetően megoszlottak a vélemények. Egyesek úgy látták, briliáns alakítást nyújtott Crawford szerepében, különösen azokban a jelenetekben remekelt, melyek a díva érzékenységét és sebezhetőségét, a boldogság és a család iránti őszinte vágyát érzékeltették. Mások szerint túljátszotta a szerepet, és nem megszemélyesítette, hanem inkább parodizálta Crawfordot: ezzel kapcsolatban főleg a drótfogas-jelenettel példálóztak, illetve azzal a képsorral, amikor Joan Christina torkának ugrik. A véleménykülönbségek a szakmai elismerésekben is megnyilvánultak. Csupán néhány szavazaton múlt, hogy Glenda Jackson helyett Dunaway legyen az év színésznője a New York-i filmkritikusok szavazásán, miközben ugyanezért az alakításért Faye – Bo Derekkel megosztva – megkapta a legrosszabb színésznőnek járó Arany Málnát. A hírhedt díjat egy évvel korábban alapították, és az Anyu a sztár máris rekordot állított fel, mert kilenc kategóriában jelölték, és ötben nyert is: legrosszabb film, legrosszabb forgatókönyv, legrosszabb női főszereplő, legrosszabb férfi mellékszereplő, legrosszabb női mellékszereplő. A film rossz híre annyira tartósnak bizonyult, hogy 1990-ben elnyerte az évtized legrosszabb alkotásának járó Arany Málnát is, 2005-ben pedig esélyes volt „Az elmúlt 25 év legrosszabb drámájá”-nak járó díjra is. (Negyed század viszonylatában már a 2000-es Háború a Földön győzött.)


A bemutató óta eltelt közel négy évtized alatt az Anyu a sztár valamelyest átértékelődött, sőt az új évezredben bizonyos értelemben kultuszfilmmé vált. Egyik nagy rajongója például John Waters, a bizarr alkotásairól nevezetes különc rendező, aki elvállalta, hogy audiokommentárt mondjon a film 2001-ben megjelent, ún. Hollywood Royalty DVD-kiadásán. Az IMDb-n 12 829-en szavaztak a filmre, melynek átlagpontszáma: 6,7. Ez egy öt Arany Málnával díjazott produkció esetében meglepően jó érték. Az elmarasztaló kritikák ellenére a film anyagi szempontból nem bukott meg, hiszen ötmillió dollárba került, és csak az Egyesült Államokban tizenkilenc milliót jövedelmezett a moziforgalmazásból, és ehhez később még kilencmillió dollár folyt be a videokazetta-kölcsönzésekből, nem beszélve a DVD-eladásokból befolyt összegről.) Alig egy hónappal a bemutató után az Anyu a sztárnak ugyanolyan fanatikus rajongótábora kezdett kialakulni, mint pár évvel korábban a The Rocky Horror Picture Show-nak (1975). A lelkes rajongók Ajax tisztítóspray-vel (a filmben használt márka) és drótfogasokkal felszerelkezve jártak a vetítésekre. A Paramount illetékesei felismerték, hogy a film akaratlanul is parodisztikus felhangokat kapott, és propagandakampányukat ennek megfelelően átszervezték. Új reklámszlogenjük ez lett: „Meet the biggest MOTHER of them all.” (Találkozzon mind közül a legnagyobb ANYÁ-val.) Ez mind Frank Yablans, mind Faye Dunaway tiltakozását kiváltotta, de megakadályozni nem tudták.


Faye Dunaway nem szívesen emlékszik vissza erre a filmjére. Looking for Gatsby című 1995-ös önéletrajzi könyvében még azt írta, hogy büszke erre az alakítására. (Mondhatnánk, hogy persze, mi mást is írna önmagáról a saját könyvében, pedig az az igazság, hogy a kötet egyáltalán nem a szokásos hollywoodi önfényezés: Faye egynémely alakításáról őszintén elismeri, hogy nem tudta azt nyújtani, amit szeretett volna.) Későbbi nyilatkozataiban árnyalta saját véleményét. Kifejtette, hogy az Anyu a sztár hátrányosan befolyásolta a karrierjét, és a nézők emiatt mintha el is felejtették volna, mi mindent ért el a filmet megelőző másfél évtizedben Hollywoodban. Sajnálattal állapította meg, hogy az Anyu a sztár „nem az lett, amit én akartam. Ez az, amit Christina akart.” Önéletrajzi kötetében említést tett egy olyan filmjelenetről, amely egy tábortűz mellett zajló beszélgetést örökített meg Joan és Christina között, és amely némi magyarázatot adott volna Crawford kiszámíthatatlan viselkedésére. Faye-t megdöbbentette, hogy ezt a kulcsfontosságú jelenetet a forgatás kezdetekor vették fel, holott igazán hiteles eljátszásához olyan fokú érzelmi kapcsolatra lett volna szükség a színészek között, amely néhány nap alatt még nem alakul ki. A jelenetet kivágták a végső változatból.


Méltánytalanság lenne elhallgatni, hogy több szakmabeli őszinte elismeréssel nyilatkozott Faye szerepformálásáról. A Hálózat rendezője, Sydney Lumet szerint például „egy briliáns, rendkívüli alakítás”. A nyolcvanas évek elején befutott színésznő, Debra Winger kijelentette, hogy nyolcszor is megnézte a filmet, hogy színjátszást tanuljon belőle. Évekkel később Edward Norton egy tévéműsorban méltatta Dunaway színészi játékát Joan Crawford szerepében. Ellenben Bette Davisnek valószínűleg dupla élvezetet jelentett az Anyu a sztár szakmai kudarca, mert Joan Crawfordnál már csak Faye Dunawayt utálta jobban. Öt évvel korábban ugyanis együtt játszott vele az Aimée eltűnése (1976) című tévéfilmben, és szerinte a forgatáson Dunaway nem úgy viselkedett, mint egy profi: rendszeresen órákig várakoztatta a munkára kész stábot, és nem tudta a szövegét. Különösen az utóbbi vád meglepő, hiszen Faye különösen szerette azt a szerepét, és egyik legjobb alakításaként tartják számon. Dunaway szerint Bette ellenszenve abból fakadt, hogy valaha ő szerette volna eljátszani Aimée-t, 1976-ban viszont már be kellett érnie egy mellékszereppel, ráadásul a marketingkampányban is a második helyre szorult. Szakmai konfliktusaik dacára Faye nagy tisztelője volt és maradt Davis kimagasló tehetségének. Az Anyu a sztár kínos kudarca ellenére a színésznő később is hajlandó volt arra, hogy megszemélyesítse egy-egy híres kolléganőjét: a The Calling (2002) című filmben Mae Westet alakította, színpadon pedig nagy sikerrel játszotta a kilencvenes években az operadíva Maria Callas, a közelmúltban pedig Katharine Hepburn szerepét. Megvásárolta a Callas-darab filmjogait, és éveken át küzdött azért, hogy filmet rendezhessen a színmű alapján saját főszereplésével, ám a forgatást végül nem tudta befejezni.


Faye-hez hasonlóan Christina Crawford is elégedetlen volt az Anyu a sztárral. Ő természetesen azt kifogásolta, hogy a tömörítések és egyszerűsítések miatt a film nem tükrözte vissza kellőképpen a valóságot, illetve egész pontosan: az ő álláspontját. A filmben például Joan azután esik neki metszőollóval és fejszével a rózsakertnek, miután elbocsátották az MGM-től. Christina szerint viszont ezekben a dühkitörésekben az volt a legijesztőbb, hogy minden megmagyarázható előzmény nélkül jelentkeztek. A híres ruhafogas-jelenetet a film összekapcsolja a fürdőszoba kövezetének felsikálásával, holott Tina szerint ezek időben távolabb történtek. Kifogásolta azt is, hogy a film elején az látható, hogy Crawford a cselédlánnyal együtt súrolja a padlót, noha szerinte ilyesmi soha nem történt. A sztár elvárta a makulátlan tisztaságot, de soha nem állt oda takarítani, többnyire csak ellenőrizte, hogy Tina és Christopher elég alapos munkát végeztek-e. Christina állítólag a bemutató után pár nappal elment megnézni a filmet egy Los Angeles-i mozi délutáni előadásán, ahol ő volt az egyetlen néző. Faye Dunaway alakításáról kijelentette, hogy nevelőanyja nem ezt érdemelte volna. Megítélésem szerint meglehetősen cinikus vélemény ez olyasvalakitől, aki azóta is néhai nevelőanyja befeketítéséből él, és kifogyhatatlannak látszik az ezzel kapcsolatos történetekből és ötletekből. Az elmúlt években elterjedt az a hír, hogy Rutanya Alda után Faye Dunaway is könyvet ír arról, ő hogyan látja az Anyu a sztár megszületésének folyamatát. A kötet iránt nagy az érdeklődés, ennek ellenére frissebb hírek azóta sincsenek róla.


A cenzúra 
Az Anyu a sztárt az amerikai televíziós vetítések alkalmával néhány helyen cenzúrázták, ami kicsit meglepő annak fényében, hogy a produkció korábban esélyes volt a legjobb családi filmnek járó Young Artist Awardra. A CBS az 1983-as tévépremier érdekében tíz percet vágott ki a filmből. A tévéváltozatokból hiányzik az opusz egyik leghíresebb szállóigéje, a „Don’t fuck with me, fellas!” (Ne baszakodjatok velem, fiúk!), melyet Joan a Pepsi-cég vezetőségének mond, miután férje halála után ki akarják tenni a luxuslakásból és az igazgatótanácsból. Helyette az hangzik el, hogy „Don’t mess with me, fellas!” (Ne kezdjetek ki velem, fiúk!). Hogy Dunaway szájáról ne lehessen leolvasni az eredeti mondatot, az ominózus helyen a képkockákat is kicserélték, és Crawfordot hátulról mutató snittek kerültek a filmbe. A „fuck” szó helyére azonban olyan ügyetlenül vágták be a „mess”-t, hogy azonnal észre lehet venni, hogy a színésznő eredetileg nem ezt mondta. A legérthetetlenebb változtatás az volt, hogy egyszerűen kihagyták a drámai kísérőzenét abban a jelenetben, amelyben Joan metszőollóval és fejszével esik neki a rózsakertnek. Egyes tévécsatornák megrövidítették azt a képsort is, melyben Joan és Alfred a New York-i lakás költségeiről vitatkoznak.


Érdekességek 
* Nem Faye Dunaway volt az első, aki eljátszotta Joan Crawfordot. Egy évvel korábban, 1980-ban mutatták be a The Scarlett O’Hara War című tévéfilmet, amely arról az évtizedekkel korábbi versengésről szólt, hogy ki játssza Scarlett O’Hara szerepét az Elfújta a szél (1939) című legendás produkcióban. Crawford is az esélyesek között volt, a tévéfilmben Barrie Youngfellow alakította őt. A 2017-es szezon egyik tévészenzációja volt a Viszály című sorozat, amelynek első évadja Crawford és Davis évekig tartó viszályát dolgozta fel. Joant Jessica Lange, Bette-et Susan Sarandon alakította. A szériát négy kategóriában jelölték Golden Globe-ra.

* A CBS megtagadta a támogatását a filmtől, ezért nem lehetett cím szerint említeni azt a szappanoperát, amelyben Crawford átvette a lánya szerepét. Az 1954-ben kezdődött The Secret Storm című sorozatról van szó, az ominózus szerepcserére pedig 1968-ban került sor. Az IMDb cáfolja azt a közkeletű feltételezést, hogy az Anyu a sztár ezen jeleneteit egy másik nevezetes amerikai szappanopera, a The Happy Days díszletei között vették volna fel.

* Dunaway emlékezetes mondata, a „No wire hangers!” az Amerikai Filmintézet listáján minden idők 100 leghíresebb filmes szállóigéje között a 72. helyen szerepel, míg a Premiere filmmagazin 2007-es hasonló listáján ugyanez az idézet a 89. helyet foglalja el.

* A Hollywood Royalty DVD egyik interjújában Rutanya Alda elmondta, hogy egyszer belenézett Christina Crawford szekrényébe, ahol drótfogason lógtak a ruhák.

* A Keselyű három napja (1975) című film első magyar DVD-kiadásán, Faye Dunaway filmográfiájában az Anyu a sztár eredeti címét Mommie Dearest helyett Mummy Dearestnek tüntették fel, amit Drága múmiám címre fordítottak le.


Anyu a sztár (1981) – amerikai életrajzi film. Christina Crawford Mommie Dearest című regényéből a forgatókönyvet írta: Frank Yablans, Frank Perry, Tracy Hotchner és Robert Getchell. Operatőr: Paul Lohmann. Zene: Henry Mancini. Díszlet: Bill Malley és Richard C. Goddard. Jelmez: Irene Sharaff. Vágó: Peter E. Berger. Rendező: Frank Perry. Főszereplők: Faye Dunaway (Joan Crawford), Diana Scarwid (a felnőtt Christina Crawford), Mara Hobel (a gyermek Christina Crawford), Steve Forrest (Greg Savitt), Howard Da Silva (Louis B. Mayer), Rutanya Alda (Carol Ann), Harry Goz (Al Steele), Michael Edwards (Ted Gelber), Jocelyn Brando (Barbara Bennett), Priscilla Pointer (Mrs. Chadwick). Magyarországi bemutató: 2005. június 7. (DVD).

(A fenti szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm átdolgozott, javított és bővített változata.)

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!








EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA

Makk Károly már az ötvenes évek második felében filmet akart készíteni Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából, az Örkény István...