Az egykori francia fegyenc, Henri Charrière (1906–1973) Pillangó című könyve a hetvenes évek egyik leghíresebb bestsellerének számít. A szerző haláláig ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy saját életének történetét írta meg, ma már azonban egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a regény nagyobb része csupán fikció, illetve olyan események leírása, melyek valójában másokkal estek meg. A hatalmas sikernek köszönhetően hamar elkezdődtek a filmváltozat előkészületi munkálatai. Rendezőként felmerült például Roman Polański, Richard Brooks, Arthur Penn és Terence Young neve, a címszerep kapcsán pedig Warren Beatty, Alain Delon, Charles Bronson és Jean-Paul Belmondo nevét is emlegették. A rendezői székbe végül Franklin J. Schaffner ülhetett, aki A majmok bolygója (1968) és A tábornok (1970) című filmjeinek köszönhetően keresett mesterembernek számított. A végleges forgatókönyvet Hollywood egyik legjobb írója, Dalton Trumbo írta, de még javában dolgozott rajta, amikor már el kellett kezdeni a forgatást. Részben emiatt a jeleneteket kronológiai sorrendben vették fel. A legfontosabb forgatási helyszín Jamaica és Spanyolország volt. A munkát számos probléma nehezítette, így például az is, hogy a két főszereplő, Steve McQueen és Dustin Hoffman nem igazán jött ki egymással. A nehézségek ellenére a Pillangó nagy közönségsikert aratott világszerte, szakmai és kritikai fogadtatása azonban meglehetősen vegyes volt. Bár sokan úgy gondolták, hogy több Oscart is nyerhetne, ennek ellenére csupán Jerry Goldsmitht jelölték a filmzenéért. Mindazonáltal a Pillangó az elmúlt negyvenöt évben igazi hollywoodi klasszikussá vált, melynek remake-jét többször is beígérték, 2000-ben például egy televíziós sorozat formájában. Különösebb médiafelhajtás nélkül 2017-ben végül valóban elkészült az új változat, amelyet a jövő hónapban mutatnak be az Egyesült Államokban. Jelen sorok írásakor a magyar premierről még nincs hír, ám biztosra vehetjük, hogy hozzánk is el fog jutni. Addig is nézzük, mit érdemes tudni az 1973-as filmről!
[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem újbóli segítségéért. Grafikus: Helényi Tibor.]
A történet
Köztörvényes francia bűnözők egy nagyobb csoportja indul útnak Francia Guyanába, a Saint-Laurent-du-Maroni fegyenctelepre, hogy embert próbáló körülmények között letöltse büntetését. A szerencsésebbek „csak” néhány évet, de vannak olyanok is, akiket életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek. A transzport tagja a Pillangó névre hallgató „mackós”, akit egy strici meggyilkolásáért ítéltek el, ámbár ártatlannak vallotta magát. Egyik társa, Julot egyszer már megjárta a poklot, és tanácsokkal látja el Pillangót arra vonatkozóan, milyen lehetőségei adódhatnak majd a szökésre. A fegyencek között menetel a szemüveges, vézna testalkatú Louis Dega is, aki kötvényhamisítás miatt kapta szigorú büntetését. Mindenki úgy sejti, hogy tele van pénzzel, ami bárki számára megkönnyítené a rabság éveit, és ilyen szélsőséges helyzetben nem lehet finnyáskodni azon, hogy Dega egész pontosan hová is rejtette a vagyonát. A hamisító gyenge fizikuma miatt könnyű prédának tűnik, ezért az erős és vagány Pillangó védelmet ajánl neki, természetesen anyagi ellenszolgáltatás fejében. A fegyenctelep felé tartó hajón Degát két rabtársa valóban megkísérli megtámadni, Pillangó azonban résen van, és megvédi új barátját. Megérkezésüket követően Julot észrevétlenül megsebzi magát Pillangó késével, hogy a börtönkórházba kerüljön, mert onnan könnyebb megszökni. Degát megelőzte a híre, és egy régi rab megkörnyékezi őt. Felajánlja, hogy némi pénz fejében el tudná intézni neki, hogy könnyű szolgálatra osszák be. Dega üzletet köt vele, és az alku részeként könnyítéseket kér Pillangónak is. A fegyenctelep vezetői persze jól tudják, hogy egyes rabok szökési terveket forgatnak a fejükben, ezért látványosan demonstrálják, mi vár az engedetlenkedőkre: a guillotine hatékony működését előbb csak egy fahasábbal illusztrálják, ám hamarosan akad egy halálra ítélt rab is.
Gyorsan kiderül, hogy a pénz Francia Guyanán sem old meg mindent. A megvesztegetett börtönalkalmazott ugyan hajlandó lenne arra, hogy könnyű szolgálatra ossza be Degát és Pillangót, de a két barát vesztére a döntő pillanatban épp a közelben tartózkodik egy olyan felügyelő is, akit Dega kötvényügyletei miatt tetemes veszteségek értek. Ő a legkeményebb munkabrigádba osztja be a két fegyencet, ahol állandó életveszélynek vannak kitéve. Egy rövid pihenő közben beszédbe elegyednek Clusiot-val, aki a maláriaveszélyre figyelmezteti őket, sőt nagylelkűen megosztja velük a betegség megelőzésére nála lévő kinint is. Már-már idillinek mondható az a nap, amikor a fegyencek a vezetőség parancsára ritka pillangófajtákat próbálnak elkapni. Az alkalmat megragadva Pillangó alkut szeretne kötni a lepkék begyűjtőjével, hogy megszökhessen. A pasas azonnal az őrt szólítja, mire Pillangó gyorsan annyi pénzt ajánl neki, hogy az üzlet mégis létrejön: egy hét múlva fognak újra találkozni. Nem sokkal később a fejvadászok egy szökött rab holttestét hozzák: Julot az. Pillangót és Degát bízzák meg a hulla eltakarításával. Dega a látványtól okádni kezd, amiért az egyik börtönőr verni kezdi. Pillangó barátja védelmében rátámad az őrre. Ez már komoly fegyelemsértés, amit nem úszhatna meg egykönnyen, ezért azonnal szükni próbál. Idő előtt felkeresi a lepkés fickót, ám itt csapdába esik: a fejvadászok már várnak rá. A szigorított börtönbe viszik, ahol egy szűk cellában helyezik el. Megfogadja, hogy bármilyen ocsmány ételt is adnak neki, mindent meg fog enni, és fekvőtámaszokkal próbálja magát edzésben tartani, hogy ne gyengüljön le. Mindehhez váratlan külső segítséget kap: Dega nem felejtette el, hogy Pillangó az életét kockáztatta érte, és titokban kókuszdiót juttat a cellájába, ami segít megőrizni fizikai kondicíóját. A tranzakciót azonban az őrség felfedezi, és mivel Pillangó nem árulja el, kitől kapta a kókuszt, ezért szigorítják a büntetését: fél év sötétzárka és a fejadag felére csökkentése. Ez gyakorlatilag a halálos ítéletet jelenti.
A sötétzárkában töltött hetek legyengítik Pillangót. Éhségében a cellában futkosó bogarakat keveri az ennivalójába, és látomásaiban hol önmagát látja szabadon Dega társaságában, amint a tömeg ünnepli őket, máskor két halott fegyenctársa jelenik meg előtte. Eljön az a pillanat, amikor a parancsnok már azt hiszi, Pillangó haldoklik, a szívós férfi azonban élve, ámbár a végsőkig legyengülve szabadul ki a cellájából. Visszaviszik a telepre, ahol a börtönkórházba kerül. A hálás Dega tápláló levest juttat be hozzá, hogy felerősödjön. Amint alkalom adódik rá, meg is látogatja. Jó híreket hozott. Felesége közvetítésével sikerült elérnie, hogy az ügyvédje Pillangó ügyének is utánanézzen. Van esély arra, hogy az egyik tanú, aki terhelő vallomást tett rá, némi pénz fejében meggondolja magát. Dega nem mondja, mégis sejthető, hogy ő hajlandó megfizetni ezt az összeget a barátjáért. Ha minden jól megy, három éven belül kikerülhetnek innen. Pillangó soknak találja ezt az időt, és inkább szökni akar. Arra biztatja Degát, hogy jöjjön vele ő is, mert ez az egyetlen remény arra, hogy újra szabad legyen. Fordított helyzetben Dega mindent megtenne, hogy kiszabadítsa a feleségét, de vajon a szép, fiatal, elegáns és elítélt férjének köszönhetően dúsgazdag asszony is valóban megteszi ugyanezt? Pillangó szökési tervéhez közben mások is csatlakoznak. Clusiot egy óvatlan pillanatban ricinust csöpögtetett a szemébe, így ő is a kórházba került. Dr. Chatal egy szép summáért hajlandó csónakot szerezni Pillangónak, és hozzá felszerelést is, hogy nagyobb eséllyel vágjon neki a szabadság felé vezető útnak. Pillangó azon az estén akar megszökni, amikor börtönkoncertet rendeznek, ami leköti a vezetőség és az őrök figyelmét. A szigorúan őrzött betegszobából azonban csak egy módon juthatnak ki: ha valahogy elterelik a hullaszállítással foglalkozó rab, Turnkey figyelmét. A csúf férfi szemet vetett a fiatal Maturette-re, akinek Pillangó kétezer frankot ajánl, hogy a szökés sorsdöntő perceiben gondoskodjon Turnkey szórakoztatásáról. Maturette nem pénzt kér, hanem ő is Pillangóval akar menni…
A szerző
A közel öt évtizede bestsellerszerzőként ismert Henri Charrière (hivatalos neve: Henri Antonin Charrière) valójában elítélt köztörvényes bűnöző volt, aki közismert becenevét a mellkasára tetovált pillangóról kapta. 1906. november 16-án született a dél-franciaországi Saint-Étienne-de-Lugdarès-ben, tanár szülők gyermekeként. Életének történetét valójában mindmáig homály fedi, mert bár két önéletrajzi könyvet is írt, főleg a börtönéveiről szóló Pillangó hitelességét a modern kutatók megkérdőjelezik. Ami bizonyos, hogy Charrière-nek volt két nővére. Tizenegy éves korában meghalt az édesanyja. 1925-ben elszegődött a flottához, amit két év múlva csak úgy tudott otthagyni, hogy megcsonkította a hüvelykujját. Párizsba ment, ahol boldogan élt Nénette becenevű barátnőjével, polgári nevén Georgette Jeanne Fourellel, akit 1931. december 22-én vett feleségül. (Hivatalosan 1970. július 8-án váltak el.) Különféle zavaros ügyekbe keveredett, ámbár később határozottan állította, hogy semmilyen nagy horderejű bűncselekményt nem követett el. 1930. március 26-án valaki lelőtt egy Roland Legrand nevű férfit, aki hivatalosan hentes, valójában strici volt. A férfit kórházba vitték, ahol másnap meghalt, de előtte még elárulta gyilkosa nevét: Papillon Roger. A rendőrök a piti bűnözőként ismert Charrière-t tartóztatták le, hiszen közismert beceneve Papillon (Pillangó) volt. 1931. október 26-án életfogytiglani börtönbüntetésre és tíz év kényszermunkára ítélték. Charrière mindvégig tagadott, szerinte koholt vádak és hamis tanúvallomások alapján ítélték el. Itt jegyezzük meg, hogy 1970-ben hivatalosan is kegyelmet kapott, mindazonáltal ártatlanságát sosem sikerült kétséget kizáróan bebizonyítania se neki, se másnak. Büntetését a caeni Beaulieu börtönben kezdte meg, ahonnan 1933-ban szállították a Dél-Amerika északi részén fekvő Francia Guyanába, a Saint-Laurent-du-Maroni fegyenctelepre.
Önéletrajzi könyve szerint Charrière 1933. november 28-án kísérelte meg először a szökést két társával, André Maturette-tel és Joanes Clousiot-val. Egy csónakkal menekültek, amit a leprásoktól szereztek. Harminchét nappal később hajótörést szenvedtek Kolumbia észak-karibi térségében, Riohacha falu közelében. Itt elfogták őket, Pillangó azonban egy esős éjszakán megszökött, és eljutott a La Guajira-félszigetre, ahol egy indián törzs befogadta. Hónapokig élt közöttük, aztán úgy döntött, tovább folytatja útját. Elhamarkodott döntés volt, mert már az első civilizált településen újra fogságba esett, és visszahurcolták Francia Guyanába, ahol a következő két évet magánzárkában töltötte. Összesen tizenegy évig volt Francia Guyanában, ahonnan állítása szerint többször is szökni próbált, amiért egyre szigorúbb büntetéseket kapott. Utoljára az Ördög-szigeti munkatáborba került, ahonnan a legenda szerint senki nem tudott megszökni. A kutatók különösen ezzel kapcsolatban kérdőjelezik meg könyvének hitelességét, mert az Ördög-szigeten állítólag nem volt munkatábor, csupán a nehezen kezelhető rabok internálására használták, ráadásul a gyarmati nyilvántartások szerint Charrière-t nem küldték oda. Több eredménytelen próbálkozás után 1944-ben hajtott végre sikeres szökést: saját verziója szerint egy kókuszdióval megtömött zsákon hagyta el a szigetet. Mérföldeket sodródva az áramlatokkal elérte Guyanát, ahol egy évre ugyan bebörtönözték Wakenaam szigetén, de aztán nemcsak szabadon engedték, hanem még az állampolgárságot is megkapta. 1945-ben Venezuelában telepedett le, ahol feleségül vett egy Rita Alcover nevű nőt. Éttermeket nyitott Caracasban és Maracaibóban. Bizonyos értelemben celebbé vált, a helyi televízió műsoraiba is többször meghívták. 1967-ben visszatért Franciaországba, ahol 1969-ben megjelent önéletrajzi regénye, a Pillangó. 1971-ben egy ékszertolvajt játszott a Popsy Pop című filmben, amelynek alapötlete is tőle származott. Megírta könyve folytatását is, szökése utáni életének történetét, amely magyar nyelven Szabad vagy, Pillangó címmel jelent meg, eredeti címe: Banco. Még konzultált a Pillangóból készült film alkotóival, de a premiert már nem érte meg: 1973. július 29-én Madridban (Spanyolország) torokrák következtében elhunyt.
A regény
Henri Charrière önéletrajzi regénye, a börtönéveiről és szökéseiről szóló Pillangó először Franciaországban jelent meg 1969. április 30-án. A könyv óriási szenzációt keltett, pillanatokon belül a bestsellerlista élére került, ahol huszonegy hétig időzött. Másfél millió példány kelt el belőle, és minden fontosabb nyelvre lefordították. Meglepően gyorsan eljutott Magyarországra is: 1971-ben adta ki az Európa Könyvkiadó. Feltehetően a mielőbbi megjelenés érdekében három fordítója is volt: Szoboszlai Margit, Kamocsay Ildikó és Philipp Berta. Charrière haláláig kitartott azon állítása mellett, hogy a könyvben leírtak valóban megtörténtek, és vele estek meg, pontatlanságok legfeljebb csak apró részletekben lehetnek, melyeket az ember hosszú évek múlva már nem tud tökéletesen felidézni. Verziója szerint az általa elmondottakat egy hivatásos író öntötte végső formába. Mindezt azért hangsúlyozta, mert a publikációt követően többen is vitatni kezdték a mű hitelességét, és modern irodalomkutatók szerint nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a Pillangó inkább fikciós regény, mint önéletrajz, Charrière alighanem sajátjaként írt meg olyan epizódokat is, melyek valójában más foglyokkal estek meg. A mű francia kiadója, Robert Laffont (1916–2010) egyik utolsó interjújában elmesélte, hogy annak idején regényként ajánlották fel neki a könyvet. Kiadója viszont igaz történetekre specializálódott, ezért állítólag ő javasolta, hogy a mű önéletrajzként jelenjen meg. A Pillangó hitelességének témájával egymástól függetlenül ketten is igen alaposan foglalkoztak. Gerard de Villiers (1929–2013) francia újságíró 1970-ben a Papillon épinglé című kötetben publikálta kutatása eredményeit. Szerinte Charrière könyvében körülbelül tíz százalék lehet a valóban hiteles, személyes élményanyag.
Ugyancsak 1970-ben került a boltokba egy másik mítoszromboló mű, a Les quatre vérités de Papillon, amelyet a Paris-Match egykori riportere, Georges Ménager (1929–1994) írt. Ménager egyenesen azt állította, hogy Charrière valójában rendőrségi besúgó volt, és strici, aki prostituált barátnője (feltehetően a fentebb emlegetett Nénette-ről lehet szó) jövedelméből élt, ráadásul később a nőt vádolta meg Roland Legrand meggyilkolásával. Hivatkozott a gyarmati nyilvántartásra is, amely szerint Charrière-t valójában sosem küldték az Ördög-szigetre, amit szerinte az is bizonyít, hogy a sziget földrajza jelentősen eltér attól, mint amilyennek a könyv leírja. A Francia Igazságügyi Minisztérium is arra a megállapításra jutott, hogy a könyvben leírtak többsége vagy az írói fantázia szüleménye, vagy nem a szerzővel történt meg. Ennek egyik példája az az eset, amikor Pillangó megmenti a cápáktól az egyik őr kislányát. A valóságban egy Alfred Steffen nevű elítélt hajtotta végre ezt a bátor cselekedetet, melynek során mindkét lábát elvesztette, és sérüléseibe belehalt. A Pillangó kritikusai nemcsak mások életeseményeinek kölcsönzését rótták fel a szerzőnek, hanem a plágium gyanúját is felvetették. Szerintük ugyanis Charrière könyve néhány ponton kísértetiesen hasonlít egy másik könyvre, René Belbenoît Száraz guillotine című 1938-as önéletrajzára, amely szintén egy Francia Guyanából való szökés története. Különösen a guajira indiánok között játszódó rész gyanúsan hasonló, és mindkét műben szó esik olyan szökevényekről, akik a túlélés érdekében kannibalizmusra kényszerültek, illetve mindkettőben volt egy falábú is a szökevények között. 2005-ben egy 104 éves párizsi férfi, egy bizonyos Charles Brunier azt állította, ő az igazi Pillangó. Szavait látszólag alátámasztotta, hogy neki is volt pillangó formájú tetoválása a mellkasán, nagyjából ugyanakkor került Francia Guyanába, mint Charrière, ám vele ellentétben ő valóban megfordult az Ördög-szigeten is.
Megfilmesítési előkészületek
A Pillangó francia kiadója, Robert Laffont már 1969-ben jelezte, hogy kész eladni a filmjogokat, de részt kíván venni a produkció megszületésében. A két legígéretesebb jelentkező az Avco Embassy Pictures és a Continental Distributing, Inc. volt, ugyanakkor állítólag bejelentkezett az MGM és meg nem nevezett francia producerek is. Laffont végül a Continental Distributing, Inc.-t választotta. A szerződés 550 ezer dollárról szólt, és magában foglalta azt a kitételt is, hogy a kiadó társproducerként részt vesz a vállalkozásban. A rendezéssel kapcsolatban elsőként Roman Polański neve hangzott el. A lengyel művész második feleségét, az állapotos Sharon Tate-et 1969 augusztusában többedmagával brutálisan meggyilkolták Los Angeles-i bérelt villájukban, miközben Polański Londonban tartózkodott, hogy előkészítse új filmje, A delfin napja forgatását. A borzalmas tragédia megdöbbentette az egész világot, és a gyászoló Polański képtelen volt folytatni megkezdett munkáját. Európába menekült a szenzációhajhász firkászok és riporterek elől: a svájci Gstaad közelében bérelt ki egy csendes faházat, távol a nagyvilág zajától. Egyes források úgy tudják, hogy Gstaadban találkozott Henri Charrière-rel, és beszélgetésbe elegyedtek. Az egykori fegyenc lenyűgöző személyiségnek találta a rendezőt, és azon vette észre magát, hogy néhány felszínes mondat után máris az együttműködésről társalognak. Polański elmondta, hogy Warren Beattynek szánja Pillangó szerepét, a filmvilágban nem különösebben járatos Charrière azonban sose hallott még a hollywoodi sztárról. A direktor felvette a kapcsolatot Beattyvel, vázolta az elképzeléseit, és mielőbbi választ kért tőle. Warren a hetedik napon küldte meg rövid üzenetét, amelynek lényege az volt, hogy határozottan érdekli a szerep, ám arról szó sem lehet, hogy „csupasz seggel” álljon a kamerák elé. Ez valószínűleg nem lett volna áthidalhatatlan probléma, hiszen ilyesmit később Steve McQueen sem vállalt Schaffner filmjében, noha az egyik tömegjelenetben meztelenül látjuk a parancsnokság előtt felsorakozott fegyenceket. Polański filmterve a meztelenségnél prózaibb okok miatt bukott meg: a költségesnek ígérkező produkcióhoz nem sikerült támogatókat találnia, így valószínű, hogy Charrière nem a Continental Distributing, Inc. képviseletében tárgyalt a direktorral.
Miközben az 1970 első hónapjaiban megjelent bulvárlapok többsége Polański nevét emlegette a Pillangó filmváltozata kapcsán, a Variety 1970. január 28-i száma arról számolt be, hogy Arthur Penn is ajánlatot kapott a rendezésre. Néhány hónappal később a Continental Distributing, Inc. főnöke, Walter Reade kihátrált a projektből, és csekély 600 ezer dollár fejében eladta a jogokat Robert Dorfmann-nak. Az új jogtulajdonos barátja, Richard Davis valamilyen formában már a Laffont–Reade-féle üzletben is benne volt, ezért elképzelhető, hogy az ő közreműködésének köszönhetően szerezte meg Dorfmann a Pillangót. 1970 nyarán már arról szóltak a filmhírek, hogy a jogtulajdonosok a korai James Bond-filmek alkotóját, Terence Youngot környékezték meg, a címszerepet pedig Charles Bronsonnak szánják. 1971 márciusában eldőlt, hogy a főszerepet Steve McQueen fogja játszani, aki rögtön be is jelentette, hogy a film a First Artists Company produkciójaként fog megvalósulni: a céget Paul Newman, Barbra Streisand és Sidney Poitier alapította 1969-ben, McQueen és Dustin Hoffman később lettek társtulajdonosok. A színfalak mögött feltehetően különböző bonyolult egyeztetések zajlottak, mert az elkészült film főcímén nem a First Artists Company neve szerepel. A közel 14 millió dolláros büdzsé felét az Allied Artists fizette, cserébe az amerikai és a kanadai forgalmazás jogaiért, s a főcím így kezdődik: „Allied Artists presents”. A vége főcím copyrightjánál viszont a Corona/General Production Company neve és a Papillon Partnership elnevezés olvasható: alighanem ez a megfogalmazás takarja azokat a kisebb cégeket és magánszemélyeket is, akik valamilyen formában szintén beszálltak a gyártásba. Olyan infók is fellelhetők, hogy Dorfmann először Franklin J. Schaffner rendezővel állapodott meg, utána Charrière és Laffont bevonásával megvitatták, hogy ki legyen a főszereplő. Charrière Alain Delont akarta, a lánya Jean-Paul Belmondót javasolta. Végül megállapodtak abban, hogy Steve McQueent szerződtetik, mivel a világforgalmazás érdekében angol nyelven akarták forgatni a filmet.
A rendező
Franklin J. Schaffner amerikai rendező 1920. május 30-án született Tokióban. Szülei – Paul Franklin Schaffner és Sarah Horting – misszionáriusok voltak. Franklin Japánban töltötte a gyermekkorát. Középiskolai tanulmányait már az Egyesült Államokban folytatta, a Pennsylvania állambeli Lancaster 1787-ben alapított jó hírű intézményében, a Franklin & Marshall College-ben. Onnan bejutott a New York-i Columbia Egyetemre, ahol jogot tanult, a második világháború miatt azonban meg kellett szakítania a tanulmányait. Kétéltű hadviselésre specializálódott egységével együtt előbb Európába és Észak-Afrikába vezényelték, majd a háború utolsó szakaszában a Távol-Keletre került. Leszerelését követően a médiában helyezkedett el. 1949-től rendezett. Tehetségesnek bizonyult, rövidesen a jó nevű CBS tévétársaság alkalmazta. Itt rendezte meg 1954-ben a Tizenkét dühös ember című tévéjátékot, amelyért Emmy-díjat is kapott. Sidney Lumet három évvel későbbi, nagy nemzetközi sikert aratott filmváltozata miatt Schaffner verziója háttérbe szorult, sőt évekig elveszettnek hitték, 2003-ban azonban megtalálták, restaurálták és újra műsorra tűzték. Tévéfilmjeiért az ötvenes években Schaffner még három Emmy-díjat vehetett át. Széles körű elismerés fogadta az A Tour of the White House with Mrs. John F. Kennedy (1962) című dokumentumfilmjét, amelyben az akkori First Lady, Jacqueline Kennedy kalauzolta végig a tévéstábot a frissen felújított Fehér Házban. Először fordult elő, hogy ilyen jellegű műsort láthattak az amerikai tévénézők, akik közül elsősorban a hölgyek jelentették a célközönséget. Több mint nyolcvanmillióan nézték az adást, a filmet ötven ország vette át, és elindította a hasonló típusú, elsősorban nőknek szóló műsorok áradatát.
Schaffner 1963-ban mutatkozott be mozifilmek alkotójaként. A vetkőző William Inge A Loss of Roses című színdarabjának adaptációja volt Joanne Woodward főszereplésével. Eredetileg Marilyn Monroe-nak szánták a címszerepet, ám ő 1962-ben elhunyt, kiszemelt partnere, az énekesként is népszerű Pat Boone pedig erkölcsi okokból utasította vissza a férfi főszerepet. Vicces kuriózum, hogy egy kisebb szerepet egy valódi sztriptíztáncosnő, a legendás Gypsy Lee Rose játszott. A zenét Jerry Goldsmith szerezte, akivel Schaffner később többször is dolgozott. Noha A vetkőzőt nem fogadta különösebb lelkesedés se a szakma, se a közönség részéről, Schaffner számára mégis biztosította az előrejutás lehetőségét a játékfilmek világában. Saját színdarabja alapján Gore Vidal írta a következő Schaffner-film, A legjobb ember (1964) forgatókönyvét, amely az elnökválasztás kulisszái mögé kalauzolja a nézőket. A főszerepeket Henry Fonda és Cliff Robertson játszotta. Charlton Heston neve fémjelzi a XI. századi Normandiában játszódó Hadúr (1965) című drámát, amely az első olyan hollywoodi film volt, amely a megszokott romantikus idealizálás helyett a középkor véres és mocskos valóságát próbálta megeleveníteni. Heston különösen magáénak érezte a projektet, ezért sztárstátusával élve számos dologba megkísérelt beleszólni, beleértve a rendező és a partnerek kiválasztását is, jelöltjeinek többsége viszont vagy visszautasította a felkérést, vagy a gyártó cég, a Universal Pictures vétózta meg a javaslatot. A hatvanas években oly divatos hidegháborús kémfilmek egyikét szintén Schaffner rendezte: a javarészt Ausztriában játszódó A megkettőzött férfi (1967) főszereplője, a Yul Brynner által játszott CIA-ügynök fia rejtélyes halála ügyében kezd nyomozni. Kiderül, hogy egy olyan orosz akció nyomára bukkant, amelyben az ő hasonmását készülnek bevetni. Minden idők egyik legjobb és legnyomasztóbb sci-fije, A majmok bolygója (1968) – a főszerepben ismét Charlton Heston – azon ritka esetek egyike, amikor a film szerintem jobb, mint az alapjául szolgáló könyv. A négyfős különleges űrexpedíció kényszerleszállást hajt végre egy ismeretlen bolygón, de a legénység egyetlen női tagja életét veszti. A bolygó eleinte sivárnak tűnik, noha a levegője belélegezhető. A három űrhajós rövidesen az Élet minél több jelére bukkan, és hamarosan szembekerülnek a planéta uraival is...
A majmok bolygója kedvező fogadtatásban részesült, ám Schaffner igazi nagy dobása még csak ezután jött: a George Pattonról (1885–1945) szóló 1970-es filmje, A tábornok tíz Oscar-jelölést kapott, és ebből hetet díjra váltott, köztük a legjobb filmért és a legjobb rendezésért járót is. A címszerepet emlékezetesen alakító George C. Scott viszont nem tartott igényt az Oscarra, mert nem értett egyet a versenyjelleggel. Frank McCarthy producer Scott nevében ugyan átvette a díjat, de másnap a színész kívánságának megfelelően visszaküldte az Akadémiának. (Egyébként Schaffner sem volt jelen a gálán, a nevében Karl Malden vette át az Oscart.) Érdekességként említsük meg, hogy a Francis Ford Coppola és Edmund H. North által írt forgatókönyv egyik forrása a magyar származású hadtörténész és újságíró, Ladislas Farago (Faragó László) 1954-es kötete, a Patton: Ordeal and Triumph volt. Az 1971-ben bemutatott Cárok végnapjai az utolsó orosz cár, II. Miklós és felesége, Alekszandra cárné szerelmének, házasságának, rossz emlékű uralkodásának és szomorú halálának története. Schaffner egy újabb autentikus történelmi filmet szeretett volna a Hadúr nyomdokain haladva, a Columbia Pictures viszont egy Doktor Zsivágó-féle kasszasikerre vágyott, ám ehhez meglepően takarékos költségvetést biztosított csupán. A kritikák többsége ugyan elismerő volt, a közönségsiker mégis elmaradt.
Fordult a kocka a Pillangó esetében (1973), amely körülbelül tizennégy millió dolláros költségvetésének többszörösét hozta vissza, szakmai fogadtatása azonban a vártnál jóval hűvösebb volt. A tábornok után George C. Scott játszotta a főszerepet a Szigetek az áramlatban (1976) című drámában is: egy magányosan élő szobrászt alakított, aki a második világháború kitörése előtt felkeresi a fiait. Schaffner utolsó nagy sikere A brazíliai fiúk (1978) volt, amelyben a fáradhatatlan nácivadász, a Laurence Olivier által alakított Simon Wiesenthal a Brazíliában rejtőzködő Josef Mengelére (Gregory Peck) bukkan, aki épp egy ördögi terv kivitelezését irányítja. A film alapjául Ira Levin bestsellerje szolgált. Az ezt követő tíz évben Schaffner még négy filmet valósított meg: ezek közül Robin Cook krimijének adaptációja, a Szfinx (1981) és a gyerekek keresztes hadjárata idején játszódó Oroszlánszív (1987) részben Magyarországon készült. A Luciano Pavarotti főszereplésével forgatott Mondj igent Giorgiónak! (1982) csúfosan megbukott, Pavarottit két Arany Málna-díjra is jelölték, a film pedig mindmáig a 80-as évek egyik legrosszabb mozgóképének számít. Schaffner utolsó alkotása, a Kris Kristofferson által játszott vietnami veteránról szóló Welcome Home 1989 őszén került a mozikba. A direktor már nem érte meg a premiert, 1989. július 2-án tüdőrákban elhunyt a kaliforniai Santa Monicában. Özvegye, Helen Jane Gilchrist (1948-ban házasodtak össze) 1991-ben díjat alapított férje emlékére. A házaspárnak két lánya született, Jennie és Kate.
A forgatókönyv
A Pillangó első forgatókönyv-tervezetét William Goldman írta, aki a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969) sikere óta keresett szerzőnek számított. Schaffner elfogadta, amit írt, és a hivatalos bejelentés szerint 1973 februárjában kész forgatókönyvvel indult a forgatás. Bár a szkript mindössze hatvanhárom oldalt tett ki, Schaffner szerint meglehetősen hűséges volt a regényhez, és egy jó film alapjául szolgálhatott. A részleteket Lorenzo Semple Jr. (1923–2014) finomította, McQueen ugyanis kifogásolta azt, ahogyan Goldman a foglyok közötti homoszexualitást ábrázolta. Semple Jr.-t Dorfmann hozta a produkcióhoz, és igazi feladata az volt, hogy lényegében egy új forgatókönyvet írjon, mivel Goldman egy másik film miatt valójában nem fejezte be teljesen a Pillangót. Évekkel később Goldman megerősítette, hogy a végső változatban valóban alig maradt valami abból, amit ő írt. Semple Jr. karrierje az 1950-es évek elején kezdődött. Novelláit közölte például a The Saturday Evening Post és a Collier's Weekly is. Színdarabok írásával is próbálkozott, a Golden Fleecing című művét a Broadwayn is előadták, ám hamarabb lett belőle tévéfilm, mint színházi előadás. 1955-től dolgozott a televízió számára mint forgatókönyvíró. Szerepe volt olyan, immár klasszikus szériák megszületésében is, mint a Batman (1966) és a Zöld lódarázs (1966). 1961-től mozifilmek készítésében is közreműködött, elsőként épp saját művét, a Golden Fleecinget ültette át a filmvászonra (A nászutasgép). A hatvanas évek végétől átállt a mozifilmekre, és olyan híres alkotások forgatókönyvein dolgozott, mint például A Parallax-terv (1974), a Felkavart víz (1975), A Keselyű három napja (1975), a King Kong (1976), a Hurrikán (1979), a Flash Gordon (1980) és a Soha ne mondd, hogy soha (1983). A Sheena, a dzsungel királynője (1984) csúfos bukását követően Hollywood már nem kért belőle, ezért 1984-től haláláig újra televíziós filmekben és sorozatokban vett részt. Kilencvenegy éves korában természetes okokból halt meg.
Miután az illetékesek elfogadták a Semple Jr. által írt új forgatókönyvet, Dustin Hoffman is leszerződött a produkcióhoz. Egyik feltétele természetesen az volt, hogy sztárstátusának megfelelően egy nagy szerepet kapjon, a könyvben azonban Pillangó az abszolút főszereplő. Döntés született arról, hogy Hoffman fogja játszani Louis Degát, ehhez viszont a figurának a regényhez képest jóval nagyobb súlyt kellett kapnia a forgatókönyvben. Ehhez már egy tapasztalt író szakértelmére volt szükség, így került képbe Dalton Trumbo (1905–1976), aki szépirodalmi szerzőként sem volt ismeretlen. 1936-ban kezdett Hollywood számára dolgozni. Tehetségének köszönhetően rövid időn belül az élvonalbeli forgatókönyvírók közé emelkedett, és heti négyezer dollárt keresett. Baloldali meggyőződése miatt azonban a negyvenes évek végén feketelistára került, és az ún. Hollywoodi Tízek perében tizenegy hónap börtönbüntetésre ítélték. Kiszabadulása után csak álnéven tudott munkához jutni. A Sors iróniája, hogy az eltiltás éveiben kétszer is Oscart nyert – a Római vakáció (1953) és a The Brave One (1956) című filmekért –, de mások vették át a neki járó díjat. A diktátor hajlamú rendezőként ismert Otto Preminger tette az első konkrét lépést a feketelistázás felszámolása érdekében: ragaszkodott ahhoz, hogy az Exodus (1960) című filmjének Trumbo legyen a forgatókönyvírója, ráadásul az igazi nevén. Rövidesen Kirk Douglas is hasonló gesztust tett, amikor a Spartacus (1960) című filmjét forgatta, melynek nemcsak címszereplője, hanem producere is volt. A Pillangó volt Trumbo utolsó filmes munkája. Dega szerepét csak úgy lehetett megnagyobbítani, hogy a könyv egyes szereplőit kihagyták, és a velük történtek a pénzhamisító történetének részévé váltak. Megrövidültek Pillangó első komolyabb szökési próbálkozásának eseményei is. A film végén egyedül szökik meg az Ördög-szigetről, a könyvben viszont egy Sylvain nevű rabtársa is vele tart, aki életét veszti. A szkript írása közben kiderült, hogy Trumbo tüdőrákos, és emiatt Jamaicából rendszeresen haza kellett utaznia kezelésekre az Egyesült Államokba. Hogy a munkában ne legyenek fennakadások, szintén forgatókönyvírással foglalkozó fia, Christopher is besegített neki. Egyes források szerint David Newman és Robert Benton is dolgozott a forgatókönyvön, de közreműködésüket hivatalosan nem erősítették meg.
A forgatási helyszínek
A Pillangó forgatása 1973. február 19-én kezdődött, és ugyanazon év június 4-én ért véget. A nyitójeleneteket Spanyolországban vették fel: Madridban, az IES San Fernando épületében és Gipuzkoa tartományban, a francia határ közelében található Hondarribia településen. A börtönjeleneteket Jamaicán forgatták. A sziget északi partján fekvő Falmouthban építették fel a hatalmas fegyenctelepet 244 méter hosszan. Anthony Masters látványtervező állítólag két évig tartó előzetes felkészülés után tervezte meg ezt a díszletet. A mocsári jelenetek helyszíne Ferris Cross volt, a barlangjeleneteket Negrilben, Jamaica egyik legnépszerűbb tengerparti üdülőhelyén vették fel azoknál a szikláknál, ahol jelenleg az Xtabi Hotel áll. A fegyencek megérkezésének képsorát a fővárosban, Kingstonban rögzítették, az Ördög-szigeten és az indián faluban játszódó eseményeket viszont Ocho Riosban forgatták. Az Egyesült Államokhoz tartozó Hawaii egyik szigetén, Mauin vették fel azt a jelenetet, amikor a film vége felé Pillangó a sziklákról a tengerbe ugrik. A zárójelenet eredeti helyszínen készült, Francia Guyanán, a bezárt Saint-Laurent-du-Maroni fegyenctelepen. A stáb forgatott a venezuelai Higuerotében is. Különösen a jamaicai forgatás jelentett komoly megpróbáltatást részben a kiszámíthatatlan időjárás, részben a marihuána miatt. A filmesek nem bírtak ellenállni az olcsó kábítószernek, ami a munkafegyelmükre meglehetősen rossz hatást gyakorolt: az egyik bulin például bőven volt a kábítószer mellé pia is, a kettő kombinációjától pedig a rendezővel egyetemben mindenki úgy kidőlt, hogy a másnapi forgatást el kellett halasztani, mert senki nem volt munkaképes. Gondot jelentettek a kisebb-nagyobb lopások is. Állítólag a forgatás befejezését követően, a csomagoláskor a helyiek megrohanták a stábot, és mintegy harmincezer dollár értékben tűntek el jelmezek, kellékek, technikai eszközök és egyebek: csak cipőből 600 párat vittek el a szemtelen tolvajok.
A két főszereplő
Elsősorban a nem végleges forgatókönyv miatt – a filmgyártásban szokatlan módon – a jeleneteket kronológiai sorrendben forgatták le. Franklin J. Schaffner mindennap hajnali négykor kelt, és találkozott Trumbóval, hogy még egyszer átnézzék azt, amit aznap akartak felvenni. Este újra találkoztak, hogy közösen áttanulmányozzák, Trumbo mit írt a következő napi forgatásra. A cselekmény linearitását követő forgatási menetrend megkönnyítette a címszerepet alakító Steve McQueen dolgát, elősegítette a beleélést, a jellemfejlődés fokozatainak kidolgozott ábrázolását. A sztár ragaszkodott ahhoz, hogy minden jelenetét személyesen csinálja meg, kaszkadőrök igénybevétele nélkül, beleértve a film végén a magas szikláról a tengerbe ugrást is. Ez utóbbit később élete legizgalmasabb élményének nevezte. Ugyanakkor egyes filmtörténészek úgy tudják, hogy ezt a látványos és veszélyes attrakciót valójában a magasról való ugrások specialistája, Dar Robinson kaszkadőr hajtotta végre. Bennfentesek szerint Steve McQueen a Pillangó kedvéért sem mondott le azon sztárallűrjeiről, amelyek miatt nehéz természetűnek tartották, sőt egyes kollégái nem is kedvelték. Steve szívesen játszott együtt más sztárokkal, ám mindenkor szerette éreztetni, hogy minden téren őt illeti meg az elsőbbség. Dustin Hoffmannal éppúgy királykodni próbált, mint következő filmje, a Pokoli torony (1974) forgatásán Paul Newmannel. Nyílt összetűzésre azonban nem került sor, mert tiszteletben tartották egymás tehetségét és hírnevét. Hoffman mindazonáltal igen ingerült lett, miután megtudta, hogy partnere kétmillió dollárt kapott a filmért, míg ő „csak” egymillió-kétszázötvenezret. Állítólag emiatt egy ideig kifejezetten nehéz volt együtt dolgozni vele.
Problémát okozott eltérő munkamódszerük is. McQueen az a típusú sztár volt, aki személyes kisugárzására támaszkodva, sallangmentesen építette fel a szerepeit. Az általa játszott figurák közös vonása a szűkszavúság, míg Hoffman a legendás Actors Studio egykori növendékeként a pszichologizáló szerepformálás híve volt, aki fontosnak tartotta a dialógusokat, és a legapróbb részletekbe menően kidolgozta a szerepeit, beleértve a mozgást, a manírokat, a hanghordozást és az öltözéket. Előfordult, hogy az egyik jelenet felvétele közben McQueen rászólt a partnerére, hogy vegye rövidebbre a szövegét, és egyszerűsítse a játékát, hagyja el a tetszetős, ám nem feltétlenül szükséges sallangokat. Ez bántotta Hoffman szakmai önérzetét, hiszen kiugró tehetségének köszönhetően nagy művészi szabadságot kapott annak érdekében, hogy Pillangóhoz méltó és vele egyenrangú figurát teremtsen a regényben nem különösebben fontos Degából. Jól értesültek szerint McQueen attól tartott, hogy Hoffman „ellopja” előle a show-t, és igyekezett elérni, hogy Dega szerepe hangsúlyos legyen ugyan, de mindenképpen másodlagos Pillangóéhoz képest. Tekintve, hogy a könyv és a film címe is egyértelműen a főszereplőre fókuszál, McQueen törekvése tulajdonképpen teljesen érthető volt, még ha ő maga nem is viselkedett túl diplomatikusan. Több filmtörténész is arra hívja fel a figyelmet, hogy a két sztár közül McQueen az, aki valóban kimagaslót produkált, mert Hoffman ugyan szintén jól játszik, ám igazából csupán az Éjféli cowboyban (1969) nyújtott alakítását variálta: Dega személyében ismét egy gyenge fizikumú, beteges és kétes figurát formált meg, aki egy nálánál erősebb barát (emitt Jon Voight, amott Steve McQueen) védelmét élvezi, és cserébe korlátozott lehetőségeihez képest segít neki.
Hoffman egyszer meghívta néhány közeli barátját az egyik forgatási napra, McQueen viszont ragaszkodott a vendégek eltávolításához. Igaz, ez nem valamiféle gonoszkodás volt a részéről: munkamódszeréhez hozzátartozott, hogy egy bizonyos távolságon belül nem tűrt meg idegeneket maga körül egy forgatáson. Ezt a Pokoli torony esetében még a szerződésébe is beleíratta, és könnyen elképzelhető, hogy már a Pillangó esetében is megtette. Állítólag egyszer ezt mondta Hoffmanról: „Ha egy olyan fickóból, mint ő, sztár lehet, mi lesz akkor az olyanokkal, mint Paul Newman és én?” Az igazság kedvéért két dolgot még meg kell jegyeznünk. Az egyik, hogy Dustin Hoffman maga sem egy könnyű eset – elég csak a MeToo kapcsán kirobbant ügyeire gondolni. A másik, hogy a megközelíthetetlennek és nagyképűnek tartott McQueen sztárstátusa kiváltságait nemcsak saját maga, hanem az egyszerű halandók érdekében is felhasználta: amikor például meghallotta, hogy a produkció három hétre fizetésképtelenné vált, és a dolgozók nem kapták meg a bérüket, kerek perec közölte a producerekkel, hogy addig nem folytatja a munkát, amíg mindenkinek ki nem fizetik elmaradt járandóságát. Hoffman később ellentmondásosan nyilatkozott kollégájáról: egyszer azt mondta róla, hogy csodálatos ember volt, máskor azonban „kurafi”-nak nevezte, olykor pedig csupán „barátságos rivalizálás”-nak minősítette az ellentéteiket. Ami egészen biztos, hogy nem barátkoztak össze, és a kamerákon kívül nem nagyon szóltak egymáshoz.
Miután találkozott Dalton Trumbóval, Dustin Hoffman úgy döntött, hogy az ő személyiségét veszi alapul Louis Dega eljátszásához. A színész szerint az író visszahúzódó és gátlásos volt, és ő hasonló egyéniségnek képzelte a pénzhamisító fegyencet. Állítólag egyszer megjegyezte, hogy nem is érti, Trumbo miért nem saját magát írta meg Dega alakjában. (Mások szerint pontosan ezt tette.) Hoffman kókuszdión alapuló, speciális súlycsökkentő diétának vetette alá magát, hogy több mint nyolc kilót leadjon a szerep hiteles megformálásához. Filmbeli külsejéhez hozzátartozott a vastag üveges szemüveg, ezen keresztül viszont nem látott jól, emiatt a forgatás hetei alatt kontaktlencsét kellett viselnie. Dega nejének szerepében Hoffmann akkori felesége, Anne Byrne Hoffman látható néhány pillanatra a film elején. A jamaicai forgatás időszakában Dustin találkozott Paul McCartney-val, aki épp Montego Bayben vakációzott. Egyik este a filmsztár meghívta vacsorázni a zenészlegendát, és arra kérte, hogy ott helyben írjon egy dalt bármiről. Nem sokkal korábban hunyt el a XX. század egyik legzseniálisabb képzőművésze, Pablo Picasso, és Hoffman azt javasolta, hogy McCartney írjon egy dalt Picasso utolsó szavai alapján: „Beban por mí, beban a mi salud, ustedes saben que no puedo beber más”. (Koccintsatok rám, igyatok az egészségemre, hiszen tudjátok, hogy én már soha többé nem ihatok.) McCartney elfogadta a kihívást, és szinte azonnal improvizálta a Picasso Last Words (Drink to Me) című dalt, amely még abban az évben megjelent a zenész akkori együttese, a The Wings Band on the Run című albumán. A filmsztár számára a forgatásnak nemcsak könnyebb, hanem igen nehéz pillanatai is voltak: a sofőrje például elgázolt egy gyalogost, aki súlyosan megsérült, a balesetért azonban a helyiek nem a sofőrt, hanem inkább Hoffmant hibáztatták, és állítólag halállal fenyegették. Érdekes véletlen, hogy két mellékszereplő, Victor Jory (az indián törzsfőnök) és George Coulouris (dr. Chatal) korábban már játszott olyan filmben, amely az Ördög-szigethez kapcsolódott, Jory ráadásul kétszer is: először a Szökés az Ördög-szigetről (1935) című romantikus dráma főszereplője volt, majd közel húsz évvel később A férfi, aki megszökött az Ördög-szigetről (1954) című tévéfilmben alakított egy kisebb szerepet. George Coulouris Sandherr ezredest formálta meg az I Accuse! (1958) című drámában, amely az Ördög-sziget leghíresebb foglyáról, a valóban ártatlanul elítélt Alfred Dreyfusról szólt.
A filmzene
Franklin J. Schaffner két leghíresebb filmje, A majmok bolygója és A tábornok zenéjét Jerry Goldsmith szerezte, és a rendező őt kérte fel a Pillangó kísérőzenéjének megírására is. Megállapodtak abban, hogy csak azoknál a jeleneteknél fognak zenét használni, ahol fontosak a történések pszichológiai vonatkozásai: ez a 151 perces filmnek alig több mint egynegyedét jelentette (40 percet). Schaffner semmilyen más kívánsággal nem állt elő, noha Hollywoodban nem ritkaság, hogy a direktor ragaszkodik egyes hangszerek használatához vagy éppen mellőzéséhez. Teljesen szabad kezet adott Goldsmithnek, és a végeredmény sokak szerint a zeneszerző egyik legjobb – bár legkevésbé méltányolt – filmzenéje. Különösen vonatkozik ez a lírai fő témára, amely egyébként nem tipikus Goldsmith-szerzemény: olyan, mint egy nosztalgikus párizsi valcer, hangszerelésében a harmonika, a húros hangszerek és a csembaló dominál. A főhős életének fordulatait a zene hangulata és hangszerelése is érzékelteti: a fegyenctelephez kapcsolódó zenei téma például disszonáns hatást kelt, míg a szökési jelenetekhez írt muzsika könnyedséget, felszabadultságot sugall, amelyben azonban a börtöntéma motívumai is visszatérnek, a zene segítségével érzékeltetve a menekülési próbálkozások sejthető kudarcát. Egyes zenei tételeken Debussy és Ravel hatása érződik. Csak zenét hallunk azokban a jelenetekben, amikor a sikeresen megszökött Pillangó eljut a bennszülöttekhez, és hosszabb időt tölt náluk. Érdekességként említsük meg, hogy az amerikai Megadeth metálegyüttes 1986-os albuma, a Peace Sells... But Who's Buying? egyik szerzeményét, a Devil’s Islandet Schaffner filmje és Goldsmith zenéje inspirálta.
A forgalmazás
A producerek és a támogatók ragaszkodtak ahhoz, hogy a film a karácsonyi szezonban mozikba kerüljön, mert a bevételek szempontjából az különösen jó időszak. Ennek érdekében Franklin J. Schaffner rendező és Robert Swink vágó erőltetett menetben dolgozott, hogy a szükséges utómunkálatokkal időben elkészüljenek. Az MPAA (Motion Picture Association of America – Amerikai Filmgyártók Szövetsége) az erőszakos jelenetek miatt „R” kategóriába akarta sorolni a filmet (17 éven aluliak kizárólag szülő vagy felnőtt kíséretében tekinthetik meg). Az Allied Artists a „PG” minősítést szerette volna megkapni, ami csak javasolja, de nem teszi kötelezővé a szülői felügyeletet. Törekvését siker koronázta, sőt amikor egy Illinois állambeli apa pert indított, mert a PG-besorolás miatt elvitte a kiskorú fiát erre a filmre, pedig utólag úgy ítélte meg, hogy nem gyereknek való alkotás, a bíróság elutasította az apa keresetét, mondván, hogy a PG előzetes figyelmeztetést jelent a szülő számára, hogy a film esetleg nem felel meg a nevelési elképzeléseinek. A Pillangót 13 és félmillió dollárból forgatták, és 53 267 000 dollárt jövedelmezett. A közönségnek tetszett, a szakma viszont nem igazán kedvelte. Oscarra csupán Jerry Goldsmitht jelölték a filmzenéért, Golden Globe-ra pedig mindössze Steve McQueent mint a legjobb férfi főszereplőt. (Ez még így is kisebb pofára esés volt azoknak, akik szerint Hoffman „lejátszotta” a vászonról McQueent.) Steve egyszer azt mondta, ha Golden Globe-ot nyerne, elfogadná, de nem menne el a ceremóniára. Bennfentesek úgy tudják, a nagy hatalmú producer, Robert Evans befolyása miatt történt meg, hogy McQueent már nem jelölték az Oscarra, noha egyik legjobb alakítását nyújtotta a címszerepben. A filmsztár ugyanis elszerette Evans feleségét, Ali MacGraw színésznőt (az 1970-es Love Story felfedezettjét), sőt állítólag más befolyásos férfiak feleségeivel is összeszűrte a levet. A szerelmi háromszög legnagyobb kárvallottja mégsem Steve, hanem Ali lett. Evans mint producer eredetileg neki szánta A nagy Gatsby (1973) és a Kínai negyed (1974) női főszerepeit, de válásuk miatt végül Mia Farrow és Faye Dunaway állhatott a kamerák elé. Bár McQueen 1973-ban feleségül vette Alit, ragaszkodott ahhoz, hogy neje szakítson a filmezéssel. 1978-ban elváltak, ám addigra MacGraw nagy lehetőségei elúsztak: lakberendezőként próbált új életcélt találni magának, és már csak nagyon ritkán filmezett.
Bakik
Természetesen a Pillangó sem mentes a bakiktól, helyhiány miatt azonban csak hármat emelnék ki.
* A börtönudvaron folyamatosan ott van egy guillotine. A valóságban ha egy ilyen, javarészt fából készült eszközt szüntelenül kitesznek a trópusi napnak és esőnek, meglehetősen hamar használhatatlanná válik. A franciák már az 1870-es években kifejlesztettek egy könnyen szétszedhető és bárhol újra összerakható guillotine-t, és bizonyítékok vannak arra, hogy a guyanai büntetőtelep is rendelkezett már ilyennel, amikor Pillangó odakerült.
* Amikor az őrök elkezdik felhasítani az aligátor hasát, Dega egy hosszú ujjú, piszkos pólót visel, fején egy széles karimájú kalap, Pillangó homlokán pedig egy fejpánt látható. Néhány pillanat múlva, amikor a farönk felé mennek, hogy leüljenek, Degán már egy piros-fehér csíkos póló van, a homlokán pedig egy bandanna típusú fejkendő, Pillangó fejpántja pedig a nyaka köré van tekerve és megcsomózva.
* A film végén, amikor Pillangó beledobja a kókuszdióval teletömött zsákot a tengerbe, és utánaugrik, a képmező bal felső részében látható a jelenetet másik kameraállásból filmező repülőgép. Amikor a főhős a zsákon fekve lebeg a vízen, jól látható, hogy a zsák alatt egy búvár van.
A remake
A Pillangó remake-jét az elmúlt négy és fél évtizedben többször is beígérték, 2016-ban azonban valóban hozzá is láttak. Dalton Trumbo és Lorenzo Semple Jr. eredeti forgatókönyvének felhasználásával Aaron Guzikowski írt egy új szkriptet. Guzikowski első filmes munkája a Magyarországon is bemutatott Csempészek (2012) volt. Ezt követte a Hugh Jackman és Jake Gyllenhaal nevével fémjelzett Fogságban (2013), melyet szintén láthattunk a hazai mozikban. Ennek forgatókönyvét valójában már 2007-ben elkezdte, és két év múlva be is fejezte, mégis éveket kellett várnia a megvalósításra. A ramapo indiánokról szóló Red Road című tévésorozat (két évadot ért meg) megszületésében nemcsak íróként, hanem producerként is részt vett. Négy éve megírta a klasszikus horror, A farkasember (1941) remake-jének szkriptjét is, ám ez a projektje egyelőre várólistán van. A Pillangó rendezőjének a dán Michael Noert szerződtették, aki a skandináv filmművészet egyik nagy reménységének számít: börtöndrámája, az R (2010) és kőkemény akciófilmje, a Nordvest (2013) megfelelő ajánlólevél volt a hollywoodi klasszikus remake-jehez, amelyet meglepő módon nem a nagy stúdiók valósítottak meg, hanem három kisebb cég, az amerikai Red Granite Pictures, a spanyol FishCorb Films és a cseh Czech Anglo Productions összefogásával született meg. 2016 májusában jelentették be, hogy a címszerepet a Steve McQueenre külsőleg is emlékeztető Charlie Hunnam játssza. Három hónap múlva vált publikussá, hogy Louis Degát az egyiptomi származású Rami Malek kelti életre, aki a közelmúltban a Bohém rapszódia című filmben a legendás Freddie Mercuryt játszotta, és alakításáról a beavatottak felsőfokokban nyilatkoztak. A Pillangó forgatása 2016 decemberében kezdődött, és körülbelül ötven napig tartott. A munka Európában zajlott: Szerbiában (Belgrád), Montenegróban (Kotor, Nikšić, Ulcinj) és Máltán (Kalkara, Rabat). Az elkészült filmet 2017. szeptember 7-én mutatták be először a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Széles körű forgalmazása érdekes módon csak 2018 nyarán kezdődött el: az effajta szokatlanul hosszú késedelem többnyire gyanút ébreszt a nézőben, hogy vajon minden rendben van-e a művel. Jelen sorok írásakor a magyar premierről még semmit se lehet tudni, de idővel nyilván hozzánk is el fog jutni az új Pillangó.
Így látták ők
„Franklin J. Schaffner rendező nem rutintalan mesterember: pontosan ismeri a néző figyelmének lekötésére szolgáló fogásokat, s bár a film jóval több mint kétórai időtartamú (kétrészesként vetítik), általában nem is unatkozunk. A címszereplő Steve McQueen ugyan kicsit robusztusabb, mint amilyennek Papillont elképzeltük, de ahhoz elég jó színész, hogy elhitesse a figurát, ereje teljében levő vagányként és megtört öregemberként is. Hogy a filmbeli Pillangó figurája jóval egyértelműbb és jóval rokonszenvesebb, mint a könyv hőse, az már alighanem annak a szokásos »átlényegülésnek« tulajdonítható, amelyen a filmhősöknek keresztül kell menniük. A néző elvégre mégsem drukkolhat egy selyemfiúgyilkos, erkölcsi nihilista stricinek. Ezért a filmbeli Papillon ártatlanul szenved, s ezt az is aláhúzza, hogy – meglehetősen szervetlenül odabiggyesztett záradékként – a film végén közlik velünk az erkölcsi tanulságot: a hírhedett francia büntetőtelepek azóta megszűntek. S mindez úgy hangzik, mintha azért szűntek volna meg, mert Papillont és társait ártatlanul ítélték el és tartották fogva. Holott hát a fegyenctelepeken, igaz, iszonyatos körülmények között, mégiscsak gyilkosokat, rablókat és más »nehéz fiúkat« tartottak fogva...”
(Takács István: „Pillangó”. In: Pest Megyei Hírlap, 1977. szeptember 1., 4. o.)
„A megfilmesítés érzésünk szerint viszonylag jól sikerült. Jó színészek, jó rendező, jó operatőr adtak találkozót egymásnak – látványos, egzotikus helyszíneken. A legnagyobb gondot nyilván a zegzugos cselekmény vargabetűinek kiegyenesítése jelentette, el is hagytak számos részletet. A film végét Pillangó utolsó szökési kísérletével zárták le, a folytatást narrátor közölte. Összességében elmondhatjuk: a Pillangót mégiscsak jobb volt olvasni... A cselekmény fordulatosságát gyengítő, hosszúra nyúlt képsorok éppen abban tompították a hatást, ami a könyv legfőbb erényének számított. A csaknem négyórás film azonban így is szinte teljes egészében kimerítette egy nyáreste teherbíró képességét.”
(B. K.: „Filmjegyzet: Pillangó”. In: Dunántúli Napló, 1977. szeptember 3., 2. o. – A szerző kissé eltúlozta a dolgot, mert a film szinte percre pontosan két és fél órás.)
„Amikor Pillangó utolsó, vakmerő szökési kísérlete után felirat közli velünk, hogy hátralevő éveit szabad emberként élte le, a francia szigetbörtönt pedig felszámolták, megkönnyebbülten hagyjuk el a nézőteret. Igazságérzetünk elégtételt kapott, és sok izgalmas kalandnak, egy drámai megpróbáltatássorozatnak lehettünk szemlélői. Igaz, olykor meg-megfáradó szemlélői is, a második óra után egy-egy kisebb intenzitású részlet vetítése alatt. Zavarja a szórakozást az emlékképek stílusidegensége is. De Franklin J. Schaffner rendezői munkájára nem ezek a hiányosságok jellemzőek, hanem a börtönvilág, a kegyetlen rabtartás eszközeinek döbbenetesen szakszerű képei. A kiszolgáltatottság, ahogyan itt megfogalmazódik, szívdermesztő. A nullánál alig nagyobb esély keretei között kapja meg értelmét, jelentőségét az állhatatos kitörési vágy, amelyet Pillangó képvisel. A rendező a kalandfilmek legjobb hagyományait követi a feszültségteremtésben és a főszereplők jellemzésével, kapcsolatuk lélektani hitelével megteremti az alapot ahhoz, hogy végig érdekesek maradjanak. Az operatőri teljesítmény – Fred Koenekamp munkája – láttató és nagyvonalú.”
(Kürti Lászkó: „Mi van az emberben?”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/34, 6–7. o.)
Pillangó (Papillon, 1973) – amerikai–francia filmdráma. Henri Charrière azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Dalton Trumbo, Lorenzo Semple Jr. és William Goldman. Operatőr: Fred J. Koenekamp. Zene: Jerry Goldsmith. Díszlet: Anthony Masters. Jelmez: Anthony Powell. Vágó: Robert Swink. Rendező: Franklin J. Schaffner. Főszereplők: Steve McQueen (Pillangó), Dustin Hoffman (Louis Dega), Victor Jory (törzsfőnök), Don Gordon (Julot), Anthony Zerbe (Toussaint), Robert Deman (Maturette), Woodrow Parfrey (Clusiot), Bill Mumy (Lariot), George Coulouris (dr. Chatal). Magyarországi bemutató: 1977. szeptember 1.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
