Az 1975-ben forgatott Tisztes honpolgárok című olasz film ráadásként szerepel az egyik szubjektív toplistámon. Tizenhárom éves koromban láttam először, és nagyon tetszett. Megfogott a hangulata, a fordulatos cselekmény, Ennio Morricone hatásos kísérőzenéje és a főszereplők játéka. Az amerikai vendégszínésznő, Jennifer O’Neill kamaszkorom egyik „szerelme” volt, és szerintem ez az egyik legjobb filmje és alakítása. A férfi főszereplőt, az olasz Franco Nerót sokan nem szeretik – főleg mióta eljátszotta Árpád vezért Koltay Gábor filmjében –, nekem viszont Giuliano Gemma mellett ő volt kamaszkorom másik kedvenc olasz színésze, miközben kortársaim inkább Bud Spencer és Terence Hill rajongói voltak. Miután a Tisztes honpolgárok eltűnt a moziműsorból (az állami tévé is csak egyszer adta le, 1978-ban), sokáig nem volt hozzá szerencsém. Az új évezred elején egyik cimborám megvette nekem Olaszországban DVD-n. Kicsit féltem az újranézéstől, mert a régi kedvencek gyakran okoznak csalódást, de ez most nem következett be. Jó volt régi sztárjaimat újra látni fiatalkorukban, jó volt visszaidézni azt az időszakot, amikor (szintén fiatalon) először láttam ezt a filmet. Akkor se gondoltam azt, most meg pláne nem, hogy a Tisztes honpolgárok valamiféle filmművészeti csúcsteljesítmény lenne. Tisztességesen elkészített alkotásról van szó, amelynek van megfontolásra érdemes gondolati tartalma, ám szimpla bűnügyi filmként is élvezhető – feltéve, ha nem az új évezred hollywoodi sikerfilmjeinek felpörgetett tempóját és hatásmechanizmusát kérjük számon rajta.
FIGYELEM! Az ismertető a cselekmény fontosabb fordulataira és végkifejletére vonatkozó spoilereket is tartalmaz! A film legalul látható magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.
A történet
A fiatal tanítónő, Elena Bardi Északról érkezik egy szicíliai kisvárosba, új munkahelyére. A gyönyörű nővel már az autóbuszon kikezd egy rámenős férfi, ám Elena elhárítja a tolakodó közeledést. A busz este érkezik meg a városba. A tanítónőt szállásadója, Bellocampo úr megbízottja várja, aki elkíséri Elenát új otthonába, egy szépen berendezett, bár kissé régimódi ízlést tükröző kertes házba. Másnap Elena megismerkedik új kollégáival, köztük a jóképű és rokonszenves Michelével. Az osztály viszont kong az ürességtől: a gyerekek többsége hiányzik. Nem lógnak, nem betegek, hanem otthon segítenek a szüleiknek. Némelyik család annyira szegény, hogy csak felváltva tudják a gyerekeket iskolába járatni, mert nincs mindegyiknek megfelelő ruhája és cipője. A tanítási nap végén Elena elmegy Bellocampo úrhoz, aki nagy szeretettel fogadja. Az idős férfi hallani sem akar lakbérről, mert azt szeretné, ha a tanítónő segítene a szellemi elmaradottság felszámolásában. Neki nincsenek anyagi gondjai, a ház körüli teendőkben pedig segít neki szótlan, de szolgálatkész mindenese. A hazafelé tartó Elenát a főtéren mindenki szeme láttára inzultálja a buszról ismert férfi. Őt még aznap este ugyanott holtan találják egy széken ülve, szájában egy szál virággal, homlokában egy pisztolygolyóval. Mivel többen is tanúi voltak az áldozat délutáni viselkedésének, a nyomozók hamar eljutnak Elenához. A nő nem tud igazán hasznos információkkal szolgálni, és a kihallgatás után visszatér az iskolába. Az előző nap oly kimért igazgató most barátságosan és segítőkészen fogadja.
Úgy tűnik, Elena számára az ügy lezárult, egy esős napon azonban zord külsejű férfiak várják őt egy kocsiban az iskola előtt. Elena arra kéri a szintén távozni készülő Michelét, hogy kísérje haza. Sikerül megszabadulniuk az ismeretlen követőktől, és a pár hamar az ágyban köt ki. Elena rövidesen újra felkeresi Bellocampo urat, a méltóságteljes öregúr pedig lakásának zsalugáterei mögül bemutatja a kisváros képmutató hatalmasságait a tanítónőnek. Lehetséges, hogy a tisztes honpolgárok valamelyike valójában egy gyilkos? Profumo, a levakarhatatlan újságíró interjút akar kérni Elenától, aki nem áll kötélnek. A férfi a sötétben a nő otthona körül ólálkodik, hátha valami nyomra bukkan. Kíváncsiságáért alaposan pórul jár: egyik éjjel ismeretlen támadók véresre verik. Elena lakása ablakából szemtanúja lesz a támadásnak, de nem ismeri az elkövetőket. A következő napon Bellocampo úr kocsival elviszi őt a külvárosba, ahol Elena a saját szemével láthatja, milyen nyomorban élnek a tanítványai. Az anyák az empatikus tanítónő segítségét kérik, hogy kilátástalan helyzetükben változás álljon be végre. Elena a nyomornegyedből egyenesen a városházára megy, és a túlságosan szívélyes hivatalnokok szemébe mondja, miféle segítséget vár tőlük a szegények érdekében. Sötét van már, mire hazaindul. A főtéren egy motor várja, két férfi ül rajta. A símaszkos motorosok előbb megpróbálnak ráijeszteni, majd fellökik, és a hajánál fogva végighúzzák a földön a motor után. Többen is tanúi a támadásnak, mégsem siet senki Elena segítségére, aki egyedül támolyog haza.
A motorosokat még aznap éjjel holtan találják a főtéren. Másnap az ingerült Occhipinti felügyelő kihallgatja Elenát az újabb bűnügy miatt, ám semmit se tud rábizonyítani. A tanítónőt a főtéren hálás anyák egy csoportja fogadja: Elena közbenjárása a városházán meghozta a remélt eredményt. A tanterem is megtelt, a szülők iskolába küldték mindegyik gyereküket. A tanítónőt azonban újabb veszély fenyegeti: egy alacsony, ijesztő külsejű férfi kezdi követni, aki eliszkol, amikor a nő kérdőre akarja vonni, hogy mit akar tőle. Ebben a helyzetben Michele is gyávának bizonyul, amit a szókimondó Elena nyíltan a szemébe mond. Anélkül, hogy tudná, mitől, a tanítónő befolyása egyre növekszik: még maga Cataudella képviselő is személyesen keresi fel őt. Úgy tűnik, a dolgok kezdenek jó irányba változni. Rövidesen hatalmas beruházások kezdődnek a város környékén, lesz munkájuk az embereknek, van ok tehát arra, hogy a polgárok ünnepeljenek. A rámenős Profumónak ekkor sikerül végre Elena közelébe férkőznie. Az újságíró felnyitja a nő szemét, és rávilágít arra, valójában ki és mi állhat a különös gyilkosságok és a gyors ütemű fejlődés mögött…
A szerző
Giuseppe Fava olasz író, oknyomozó újságíró, drámaíró és közéleti aktivista 1925. szeptember 15-én született Szicíliában, a Siracusa megyei Palazzolo Acreidében. Cataniában folytatta jogi tanulmányait, 1947-ben kapta meg a diplomáját. Érdeklődése rövidesen az újságírás felé fordult, és 1952-ben már hivatásszerűen űzte ezt a mesterséget. Tehetségének, munkabírásának és az igazságba vetett rendíthetetlen hitének köszönhetően hamar tekintélyt szerzett magának ebben a szakmában, ugyanakkor ellenségeket is, nem is keveset. Ő volt a cataniai Espresso Sera napilap főszerkesztője. 1980-ban az Il Giornale del Sud élére került, ahol fiatal, elkötelezett újságírókat gyűjtött maga köré, és független, oknyomozó sajtóorgánummá alakította a lapot. Ezt a tulajdonosok nem nézték jó szemmel, mivel néhányan összeköttetésben álltak a maffiával, ezért Favát kirúgták az állásából. 1983-ban hűséges munkatársaival új lapot alapított I Siciliani néven. Cikkeikben élesen elítélték a cataniai maffia, a politikusok és az üzletemberek közötti kapcsolatokat. Fava más fontos társadalmi kérdésekben is hallatta a hangját, így például tiltakozott a NATO-rakéták Szicíliába való telepítése ellen. Akkor nyúlt a legmélyebbre a darázsfészekben, amikor az I Siciliani hasábjain megjelentette az „I quattro cavalieri dell'apocalisse mafiosa” (A maffia apokalipszisének négy lovasa) című cikkét. Ebben feltárta a négy legnagyobb, cataniai székhelyű építőipari vállalat és a maffia szoros kapcsolatát, nevén nevezve minden érintettet, köztük a tulajdonosokat: Carmelo Costanzót, Francesco Finocchiarót, Mario Rendót és Gaetano Gracit. A cataniai maffia feje, Nitto Santapaola és Graci együtt jártak vadászni, sőt a maffiózó szerepelt Costanzo fizetési listáján is.
Giuseppe Favát 1984. január 5-én gyilkolták meg a nyílt utcán Cataniában, miközben az unokájára várakozott, aki egy színházi próbán vett részt. Halálában szerepet játszott egy héttel korábbi televíziós szereplése is: Enzo Biagi népszerű tévéműsorában, a Retequattróban arról beszélt, hogy a maffia mekkora befolyásra tett szert az olasz parlamentben. Tíz év múlva, 1994-ben Nitto Santapaola unokaöccse, Maurizio Avola nem kevesebb, mint hetven gyilkosságot ismert be, köztük Giuseppe Fava megölését is. Állítása szerint nagybátyja rendelte el az újságíró halálát, hogy kedvében járjon „a maffia-apokalipszis négy lovasá”-nak. 1998-ban Santapaolát és Aldo Ercolanót elítélték Giuseppe Fava meggyilkolásáért. Az ítéletet 2001-ben a Cataniai Fellebbviteli Bíróság helybenhagyta, börtönbe juttatva a tényleges gyilkost, Maurizio Avolát is, az ügy bűnrészességgel gyanúsított többi vádlottját viszont bizonyítottság hiányában felmentette. A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jóváhagyta a három ítéletet, amely Santapaola és Ercolano esetében életfogytiglant, Avola esetében hat és fél évet jelentett. A Nyugaton íróként is köztiszteletnek örvendő Giuseppe Fava regényei közül a legismertebbek a Tisztes honpolgárok alapjául szolgáló Gente di rispetto (1975), valamint a Prima che vi uccidano (1977) és a Passione di Michele (1980). Ez utóbbi Szicília messze van címmel 1984-ben jelent meg Magyarországon, Székely Éva fordításában. Az Új Tükör kritikusának nem volt túl jó véleménye róla: „Fava nem tudja igazán »kezelni« a komor életanyagot. Túlságosan direkt, agitatív ez az írás, ábrázolásmódja külsődleges. Egyetlen igazán forró jelenete az, amikor Wolfsburgban az ízig-vérig német perben a hivatalból kijelölt és késve megérkezett olasz védőügyvéd megpróbál fordítani a tárgyalás menetén. Ám azután az ő ügyvédi tirádája – ez az olaszos-latinos szenvedélyű tiráda – is olyan politikai prédikációba, ellenvádba csap át, amivel csak árthat a fiú [a főszereplő Michele] ügyének.” Egy másik Fava-kötet, a Mafia: Da Giuliano a Dalla Chiesa 1985-ben jutott el a magyar olvasókhoz a Kossuth Kiadó jóvoltából, Majtényi Zoltán fordításában, Szicíliai maffia címmel. A meggyilkolt újságíró fia, Claudio Fava politikus, író, újságíró és forgatókönyvíró.
A rendező
Luigi Zampa olasz filmrendező és forgatókönyvíró 1905. január 2-án született Rómában. Munkáscsaládból származik. Volt egy fivére, Renato, akinek 1941-ben született fia (aki szintén a Renato keresztnevet kapta) a hetvenes években a rettegett terrorszervezet, a Vörös Brigádok egyik alapítójaként híresült el. Luigi Zampa építészmérnöknek készült, de már diákként élénken érdeklődött a művészetek iránt. Szabadidejében színdarabokat írt, némelyiket be is mutatták. 1932-ben kezdett filmkészítést tanulni. 1933-ban egy rövidfilmet rendezett Risveglia di una città címmel. 1938-tól forgatókönyveket is írt, többek között Mario Soldati, Mario Camerini és Max Neufeld számára. Később saját filmjei forgatókönyveinek megírásában is közreműködött. 1939-ben Max Neufeld asszisztense volt a Mille lire al mese című filmben, melynek főszerepeit Alida Valli és az olasz partizánok által 1945-ben kollaboráció miatt kivégzett Osvaldo Valenti játszotta. Ugyanabban az évben Zampa Carlo Ludovico Bragaglia mellett is segédkezett az Un mare di guai című film forgatásán. 1941-ben rendezte első játékfilmjét (L'attore scomparso), és egészen haláláig folyamatosan dolgozott. Karrierje a második világháború után kezdett kibontakozni. Külföldön a Békében élni (1947) című dráma tette ismertté a nevét. Egy kisember tragikus történetét láthatjuk az ellenállás időszakából: „A Békében élni emlékezetes film; sok ország, megannyi nép élete, vágya lüktet benne. Az egyszerű embereké szerte a világon, akiknek ma már… a békés élet szeretete és a küzdelem szükségessége egyet jelent” – méltatta Zampa alkotását egy korabeli magyar kritika.
Zampa későbbi műveit is haladó gondolkodás (ezen akkoriban elsősorban baloldali irányultságot kellett érteni) és társadalombíráló szándék jellemezte. Különösen jól fogadták a Per a város ellen (1952) című drámáját, amely a huszadik század elején játszódik Nápolyban, és foglalkozik a helyi maffia, a camorra működésével is. A társadalombírálat mellett a szatíra eszközeit is alkalmazta a fasizmusról szóló trilógiája filmjeiben: Nehéz évek (1948), Könnyű évek (1953), A hazugság városa (1962). Ezzel a szemlélettel jócskán megelőzte például Fellini Amarcordját (1973) is. A hazugság városa egyébként Gogol A revizor című drámájának a Mussolini-korszakba való átültetése. „Zampa filmje bár nem tartozik sem az olasz filmművészet, sem saját legjobb alkotásai közé, mulatságos és egyben elgondolkoztató” – írta az opuszról a magyar premier idején a kitűnő kritikusnő, Létay Vera. A neorealizmus hanyatlását követően a legkiválóbb olasz rendezők a lélekábrázolás elmélyítésével próbálkoztak, legyen szó Rosselliniről, Antonioniról vagy Viscontiról. Zampa is erre törekedett, amikor 1955-ben filmre vitte Alberto Moravia nagy feltűnést keltett regényét, A római lányt. A főszerepben Gina Lollobrigida bizonyíthatta, hogy szépsége jellemábrázoló tehetséggel párosul, amit gyakran – és igazságtalanul – szoktak elvitatni tőle. Társadalombíráló törekvések érvényesültek A bíró (1959) és A rendőr (1960) című Zampa-filmekben is: a maró gúny különösen az utóbbira jellemző. A magyar mozikban is láthattuk a Becsületbeli ügy (1965) című drámát, amelynek Ugo Tognazzi által alakított főhőse a vérbosszú kegyetlen szokásának tehetetlen áldozata lesz.
Utolsó alkotói korszakában Zampa arra törekedett, hogy művészetének legfőbb erényeit megőrizve népszerű és anyagilag is sikeres filmeket alkosson. Az olasz közönség egyik kedvencével, Alberto Sordival egymás után három filmet is forgatott, melyek közül nálunk a harmadik, a Jó megjelenésű ausztráliai feleséget keres (1971) a legismertebb. A történet főszereplője, az Ausztráliában élő Amedeo félénk ugyan, de hódítani akar, ezért a sajátja helyett előnyösebb külsejű barátja fényképét küldi el levelezőpartnerének, a szépséges olasz Carmelának (Claudia Cardinale), aki a prostitúció fogságából akarna szabadulni azzal, hogy külföldre megy férjhez. Miután kiderül az igazság, mindketten becsapva érzik magukat, ám a közös élet mégiscsak kecsegtetőbb lenne, mint a magány… A korabeli hazai kritika főleg a színészek játékát dicsérte, és kiemelte, hogy Sordi még sose volt ennyire kétbalkezes, mégis szerethető, és Cardinale is bebizonyította, hogy bármilyen gyönyörű is, elsősorban a tehetsége miatt tartozik az olasz színjátszás élvonalába. A Tisztes honpolgárok (1975) visszatérést jelentett a maffia témájához, a kritikusok többsége szerint azonban a direktor társadalombírálat helyett ezúttal csupán egy szokványos bűnügyi filmet forgatott a bűnszövetkezet ürügyén. Zampa utolsó két alkotása habkönnyű szórakozás, szellemes-kesernyés portrék az olasz kisemberekről. A rém (1977) főszereplője a szakmájában és családapaként egyaránt sikertelen újságíró (Johnny Dorelli), aki neki címzett leveleket kap egy sorozatgyilkostól. A beígért bűncselekmények be is következnek, az áldozatok közismert emberek, így balfék főhősünket rövidesen megtalálja a hírnév. De vajon miért épp őt választotta a gyilkos, hogy híressé tegye? Négy pikáns történetből áll a Vad ágyak (1979), mindegyik epizód főszereplője egy-egy szép és tehetséges színésznő: Monica Vitti, Sylvia Kristel, Ursula Andress és Laura Antonelli. Kedvencem az a szkeccs, amelyben egy diák felbérel egy utcalányt (Monica Vitti), hogy az anyjaként menjen be az iskola igazgatójához. A temperamentumos prostituált annyira beleéli magát az anyaszerepbe, hogy amikor meghallja, miféle kamaszcsínyek miatt kérették be, alaposan felpofozza neveletlen „magzatát”. Luigi Zampa 1991. augusztus 16-án hunyt el Rómában. A Verano temetőben helyezték örök nyugalomra. Fia, Fabrizio Zampa újságíró.
A fontosabb szereplők
Elena Bardit amerikai vendégművész alakítja, Jennifer O’Neill. Már tizenévesen bekerült a modellszakmába, rangos magazinok címlapjain jelentek meg a fotói, és a Ford modellügynökség is szerződtette. 1968-ban kezdett filmezni, első nagyobb szerepét a Rio Lobo (1970, Howard Hawks) című westernben játszotta. Leghíresebb filmje a Kamaszkorom legszebb nyara (1971, Robert Mulligan), amelyben egy fiatal katonafeleséget alakított, aki elveszíti a koreai háborúban harcoló férjét. Az opusz Magyarországon is szép sikert aratott, és láthattuk a Gyémánt Lady (1973, Tom Gries) című krimiben is. A hetvenes évek derekán három figyelemre méltó filmet forgatott Olaszországban: a Tisztes honpolgárok nyitotta a sort, ezt követte Luchino Visconti míves drámája, Az ártatlan (1976) és Lucio Fulci giallója, A médium (1977). A nyolcvanas évektől kezdve inkább tévésorozatokban és kis költségvetésű filmekben szerepelt. Az új évezredben írónőként is hallatott magáról. Viharos magánélete volt, kilencszer ment férjhez, egyik szerelméhez kétszer is. A Michelét megformáló Franco Nero az olasz filmművészet egyik állócsillaga. John Huston szuperprodukciója, a Biblia (1966) tette ismertté, legismertebb alakítása azonban Django az azonos című spagettiwesternben. Életművének külön fejezetét alkotják Damiano Damiani politikai krimijei, amelyek a magyar mozikba is eljutottak. Játszott igényes filmdrámákban is, mint például a Tristana (1970, Luis Buñuel), A szűz és a cigány (1970, Christopher Miles) vagy a Querelle (1982, Rainer Werner Fassbinder). Egyik legjobb alakítása az erőszakos és idegileg labilis katonatiszt Marco Bellocchio Győzelmi induló (1976) című drámájában. Már fénykorában is forgatott a vasfüggöny mögött: szerepelt jugoszláv, szovjet, magyar és szlovák filmekben is. Szigorú kritikusai többször is a szemére vetették, hogy nem voltak igazán nagy alakításai, túl gyakran és túl nagy engedményeket tett a kommersz műfajnak, s ezzel kapcsolatban főleg A nindzsa színre lép (1981) és A Versace-gyilkosság (1998) című filmjeit emlegették fel. Szerepet vállalt olyan világsikerekben is, mint a Még drágább az életed (1990) és a Django elszabadul (2012). Közel a nyolcvanhoz még mindig igen aktív, jelen sorok írásakor is több mint egy tucat filmben érdekelt. 2006-ban vette feleségül Vanessa Redgrave brit színésznőt, akitől még 1969-ben fia született, Carlo Gabriel Nero filmrendező.
A Bellocampo urat játszó James Mason a brit művészvilág egyik legjelentősebb személyisége volt. Építésznek készült, de még diákként kiderült, hogy érdemesebb lenne inkább a színészettel foglalkoznia. 1935-ben kezdett filmezni. Ahogyan gyarapodtak színpadi sikerei, úgy lettek egyre nagyobbak a filmszerepei is. A Hotel Reserve (1944) című kémfilmben a Vadassy Péter nevű főszereplőt alakította, A gonosz lady (1945) eredeti filmváltozatában pedig az útonállók vezérét, Jackson kapitányt. Az ötvenes években már Hollywood is igényt tartott rá: Brutust játszotta például a Julius Caesarban (1953), a címszereplőt a Némó kapitányban (1954) és ő volt az egyik központi figura Hitchcock Észak-északnyugat (1959) című klasszikusában is. Híres alakítása volt Humbert Humbert professzor a Lolita 1962-es, Stanley Kubrick-féle filmváltozatában. Biográfusai szemrehányóan jegyezték meg, hogy nem nagyon válogatott a felkérésekben, igénytelen fércművekhez is a nevét adta, ámbár ezeket a munkáit sem vette félvállról. Gyakran láthattuk a magyar mozikban is, ha nem is mindig a legjobb szerepeiben. 1984-ben hunyt el, utolsó filmjeit már halála után mutatták be. Az Occhipinti felügyelőt alakító Orazio Orlando tizennyolc évesen kezdte a szakmát. Évekig csak színházban játszott, az ötvenes évek végétől azonban tévésorozatokban is felbukkant. 1965-ben forgatott először a mozik számára: Monica Vitti machónak látszó, mégis ügyefogyott szeretőjét alakította a Cicababák (1965) egyik epizódjában. Egyik legnevezetesebb filmje Elio Petri Oscar-díjas drámája, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970). Érdekes szerepet kapott Francesco Barilli igényes pszichothrillerében, A fekete ruhás hölgy illatában (1974). A direktor visszaemlékezései szerint Orlando rejtőzködő homoszexuális volt, impozáns méretű férfiassággal megáldva, amelyet a film egyik jelenetében meg is villantott. A magyar mozikba is eljutott A rendőrnő (1974), A folyó vonala (1976) és a Forgalmi dugó (1979), melyekben Orazio szintén fontos epizódszereplő volt. Egy színházi próba közben szívrohamban vesztette életét.
A forgatási helyszínek
A Tisztes honpolgárok forgatása az IMDb szerint 1975. május 15-én kezdődött, és augusztusban ért véget, más források szerint azonban már az év első hónapjaiban elkészült. A film egyik producere Sophia Loren férje, Carlo Ponti volt. A jelenetek többségét Ragusában és Giuseppe Fava szülővárosában, Palazzolo Acreidében vették fel. Ez utóbbi főterén, a Piazza del Popolón forgatták a motorosok jelenetét, míg a Corso Vittorio Emanuele III a Városháza helyszíne volt. A régi görög színház romjainál játszódik az az epizód, amikor Cataudella képviselő meglátogatja Elenát. A belső jeleneteket a római Incir stúdió műtermeiben rögzítették. Említsük meg, hogy a zömmel negatív kritikai fogadtatás ellenére a Tisztes honpolgárok nem bukott meg, bár nem ért el kiemelkedő kereskedelmi sikert sem. Bevételével (a Dizionario dei film szerint 458 millió líra, míg a Catalogo Bolaffi 618 millióról tud) a tisztes középmezőnyben foglal helyet. Az 1975-ös toplistát Mario Monicelli Magyarországon is bemutatott tragikomédiája, a Férfiak póráz nélkül vezeti hárommilliárd líra tiszta haszonnal.
Társadalombírálat vs. tömegszórakoztatás
A második világháború utáni olasz filmművészet egyik fő ismertetőjegye a társadalombírálat. Ez határozta meg a filmtörténet egyik legnagyobb hatású irányzatát, a neorealizmust is, amelynek épp Zampa volt az egyik jelentős alkotója olyan műveivel, mint a fenti életrajzában már említett Békében élni és a Nehéz évek. A neorealizmus nem csupán a társadalmi problémák iránti fokozott érzékenységet jelentette, hanem egy, a korábbiaktól eltérő, modern filmkészítési stílust is, amelyet többek között a külső helyszíneken való forgatás, a természetes fények használata és az amatőrök szerepeltetése jellemzett, vagyis minden, ami eltávolodást, elszakadást jelentett a műtermek világától, és akkor még nem is szóltunk a történetmesélési technikák megújításának igényéről. Nem is gondolnánk, hogy a maguk idejében a neorealista filmek korántsem örvendtek akkora megbecsülésnek, mint később. Mindazok, akik találva érezték magukat e filmek által, előszeretettel hangoztatták, hogy amit az alkotók bemutatnak, az nem vonatkoztatható egész Olaszországra, mondhatni, egyedi esetek, elszigetelt jelenségek. A gazdasági fellendülés időszakában már maguk a nézők sem szívesen szembesültek a neorealista filmek elkeserítő és lehangoló világképével, így az irányzat hanyatlani kezdett, felhígult. Az úgynevezett „rózsaszín neorealizmus” képviselői a társadalombírálatot enyhe szirupba mártották, s egyre inkább közeledtek a commedia dell’arte hagyományaihoz és a populárisabb filmek eszköztárához.
Az ötvenes évek közepétől az olasz filmművészetben egyre inkább az egyéni problémák ábrázolása került előtérbe, ami nem jelentette azt, hogy a legkiválóbb rendezők filmjeiből hiányzott volna a társadalombírálat. Fellini olyan remekművei, mint például a Cabiria éjszakái (1957) vagy Az édes élet (1960) a főszereplők személyes sorsán keresztül a társadalmi valóságról is szigorú ítéletet mondtak, de még a (női) lélek rejtelmeibe merülő Michelangelo Antonioni műveinek is van társadalombíráló jellegük, gondoljunk csak A kiáltásra (1957) vagy a Vörös sivatagra (1964). A Megszállottság (1943) című filmjével az irányzatot lényegében elindító Luchino Viscontit előszeretettel nevezték később a neorealizmus árulójának, pedig ő sem vesztette el érdeklődését a társadalmi problémák iránt, aminek klasszikus példája a Rocco és fivérei (1960). Mindazonáltal a rózsaszín neorealizmus sokkal mélyebb nyomokat hagyott az olasz filmművészetben, mint maga a neorealizmus, legalábbis abban az értelemben, hogy a hatvanas évektől kezdve már az vált általánossá, hogy az alkotók a keserű pirulát valamilyen édesítőszerrel próbálták lenyomni a cenzorok és a nézők torkán. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy közönségvonzó témákat, műfajokat választottak, és a társadalomról alkotott véleményüket ebbe csomagolták. Elio Petri vagy Francesco Rosi műveiben a politikai töltet általában erősebb volt, mint a kommersz háttér, míg a legnagyobb sikereket arató Damiano Damiani olykor túl nagy engedményeket tett a vélt közönségelvárásoknak, ennek ellenére olyan alkotásaiban, mint például a Mint a bagoly nappal (1968), az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (1971), A vizsgálat lezárult, felejtse el! (1971) vagy a Félek (1977), nagyon is eleven és előnytelen képet festett az olasz közállapotokról, a mindennapi félelemről, a maffia növekvő befolyásáról.
Luigi Zampa a hetvenes évek közepén, a Tisztes honpolgárok forgatása idején lényegében a régi dilemmával szembesült: érvényes és hiteles társadalombírálatot megfogalmazni egy olyan korban és közegben, ahol nem az ilyesminek van a legnagyobb keletje a filmpiacon. Damianihoz hasonlóan ő is populáris külsőségekbe csomagolta a közlendőjét, sőt még kollégája filmjeinek állandó színészét, Franco Nerót is kölcsönvette az egyik főszerepre. Nyilvánvaló volt, hogy 1975-ben már nem kecsegtetnek sikerrel az olyan típusú filmek, mint amilyenek Zampa és korábbi állandó forgatókönyvírója, Vitaliano Brancati közös munkái (Nehéz évek, 1948; Könnyű évek, 1953) voltak, mivel nemcsak a filmdivat változott meg, hanem a társadalom is jelentős átalakuláson ment keresztül. Ezt tulajdonképpen a filmbeli gyilkosságok is tükrözik: amíg a szájba helyezett tárgy (esetünkben egy virág) a maffia hagyományaira utal vissza, addig a holttestek közszemlére tétele megfélemlítési célzattal inkább a kortárs bűnözési szokásokat jellemezte. A maga idejében a külföldi és a magyar kritikusok többsége nemigen volt hajlandó mást látni a Tisztes honpolgárokban, mint egy közepesen sikerült bűnügyi filmet némi maffiaháttérrel. Pedig a történetnek vannak társadalombíráló vonásai, és Elena Bardi (a könyvben: Elena Vizzini) tulajdonképpen az irodalmi alapmű szerzője, Giuseppe Fava egyfajta alteregójának tekinthető. Ne gondoljunk semmiféle nemi identitászavarra azért, mert a szerző egy nőt választott alteregójának. Elena neme („gyönge nő”) még jobban kihangsúlyozza a főszereplő kiszolgáltatottságát, amit fokoz az is, hogy idegenként érkezik a kisvárosba (erre a motívumra akaratlanul is ráerősít az a tény, hogy a figurát amerikai vendégszínésznő alakítja), szépsége pedig az erkölcsi tisztaság fizikai szimbóluma. A tanítónő magányosan, igazi társak nélkül áll ki az igazságért, és bár a rá leselkedő veszélyek, a fizikai atrocitások olykor megijesztik, a küzdelmet mégsem adja fel. Azaz néhány pillanatra mégis, hiszen a film vége felé látszólag meghátrál, és arra készül, hogy elhagyja a várost. A főtéren kora reggel azonban immár ő maga találja meg az utolsó hullát. Azzal, hogy kiveszi a halott szájából a virágot, és tüntetőleg a dekoltázsába tűzi, valójában üzen a gyilkosnak, aki valószínűleg ekkor is figyeli őt. Azt még látjuk, hogy az érkező busz nélküle megy el, de azt már nem tudhatjuk biztosan, hogy ez a történet később esetleg nem úgy ért-e örökre véget, hogy az egyre kényelmetlenebbé váló tanítónő is golyót kapott a fejébe.
Mint említettem, Elena Bardi története tulajdonképpen Fava közéleti szerepvállalásának egyfajta művészi lenyomata, s ezt az értelmezést nyomatékosítja az is, hogy a jelenetek többségét az író szülővárosában vették fel. Fava ugyan nem idegenként volt jelen a szicíliai közegben, mégis többé-kevésbé ugyanolyan magányosan vívta a harcát az igazságért, mint könyvének hősnője. Az Il Giornale del Sud alkalmazottjaként egy ideig ő is tudtán kívül bűnözőket szolgált, akik megszabadultak tőle, miután túl messzire ment az igazságért folytatott küzdelemben. Hogy a Tisztes honpolgárok végül sem regényben, sem filmen nem vált olyan megrendítő erejűvé, mint amilyet a szerző életútja alapján várnánk, az valószínűleg azzal a kegyetlenül őszinte ténnyel áll összefüggésben, hogy Fava oknyomozó újságírónak sokkal jobb volt, mint szépirodalmi szerzőnek. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Zampa és forgatókönyvírói sem erőltették meg magukat, hogy az eredeti regény hibáit vagy aránytévesztéseit megpróbálják kiküszöbölni. Az szerintem jó ötlet volt, hogy Franco Nerót a direktor egy egészen más jellegű szereppel bízta meg, mint amilyeneket Damiani filmjeiben játszott, de a figura sajnos nincs eléggé kidolgozva, ami csak részben a színész hibája. Nero jól hozza a külsőre erős és férfias, cselekedeteiben-lelkében mégis gyáva kisembert, elég egyértelműen érzékeltetve, hogy a maffia hatalma a félelmen, a megfélemlítésen (is) alapul, és nem csupán arról van szó, hogy az erősek lenyomják a gyengéket, hiszen Michele fizikailag jó kondícióban van. Aztán az utolsó harmadban, a templomi jelenet után gyakorlatilag eltűnik a filmből, talán azért, mert maga Zampa is belátta, hogy a férfi mint lehetséges tettes szóba se jöhet, pedig ennek a lehetőségnek a finom „meglebegtetése” szerintem nem ártott volna a műnek. (Az egyik reklámfotón azt látjuk, hogy Michele letaszít valakit egy ablakból, de a filmbe ez a jelenet nem került be. Zampa talán úgy gondolta, ezzel túl aktívvá, „harciassá” teszi a figurát, pedig nem ilyennek akarta láttatni.) Michele alighanem a „nem látok, nem hallok, nem beszélek” elvét követve él, és ez az élet egyszerre biztonságos, unalmas és jelentéktelen. Azzal viszont, hogy a tényleges gyilkos (egész pontosan: a felbujtó) tetteit személyes, sőt egyenesen pszichopatológiai okokra vezeti vissza, Zampa tulajdonképpen maga hatástalanítja mindazokat a társadalombíráló vonatkozásokat, melyeket a cselekmény folyamán felvetett.
Ami a formai megoldásokat illeti, a rendező sokat merített a divatos trendekből, különösen a giallókból, amelyekből általában nem hiányzik az erotika sem. Ezt Zampa csak mértékkel alkalmazta: ebből a szempontból a legmerészebb az a képsor, amelyben Jennifer O’Neill és Franco Nero anyaszült meztelenül kikelnek az ágyból, miután meghallják az ablak alól felcsendülő hangulatos mandolinzenét, melynek dallamára önfeledten táncra perdülnek. A giallókra emlékeztet az ijesztő külsejű utcaseprő szerepeltetése is, aki szemtanúja volt a motorosok meggyilkolásának, ám alkati adottságai és a félelem általános légköre miatt a titkot egy ideig magában tartja, s mire elmondhatná, már késő. Ilyesfajta különös figurákat számos giallóban is láthattunk, például Lucio Fulci Ne zaklasd a kiskacsát! (1972) című alkotásában, amelyben a szellemi fogyatékos néma kislány többet tud, mint amennyit fogyatékosságai miatt tudatni képes a környezetével, és játék babái megcsonkításával akaratlanul is üzen az ügy felderítésén dolgozó újságírónak és segítőjének. A giallók egyik jellemzője még az is, hogy akár több éves holttestek is előkerülnek a múltba visszanyúló cselekmény folyamán, s ezek a hullák valamilyen szempontból kapcsolódnak a jelen eseményeihez. A Tisztes honpolgárokban Bellocampo kertje rejt ilyen rettenetes emléket a múltból. A filmet Ennio Guarnieri fényképezte, aki olyan kiváló alkotók egyedi képi világgal rendelkező alkotásait fotografálta, mint például Pier Paolo Pasolini (Médea, 1969), Mauro Bolognini (Metello, 1970; Bubù, 1971), Vittorio De Sica (Finzi-Continiék kertje, 1970) és Franco Zeffirelli (Napfivér, Holdnővér, 1972). A Tisztes honpolgárok képi világának eleganciája és szépsége egyfajta ellenpontja azoknak a szörnyűségeknek, melyeket a gyilkosságok és a hatalmi-pénzügyi machinációk jelentenek.
Az 1976-os Karlovy Vary-i filmfesztivál
A szocializmus évtizedeiben a Karlovy Vary-i filmfesztivál éppoly presztízsnek örvendett a vasfüggöny mögötti kulturális médiában, mint nyugati társrendezvényei, a cannes-i, a nyugat-berlini vagy a velencei filmfesztivál. A nyugati országok azonban inkább csak kultúrdiplomáciai okokból vettek részt a seregszemlén, és viszonylag ritkán fordult elő, hogy egy élvonalbeli nyugati rendező először Karlovy Varyban vagy éppen Moszkvában versenyeztesse a filmjét. (A két városban felváltva rendezték meg a szocialista blokk nemzetközi filmfesztiváljait.) Ez persze nem jelenti azt, hogy például az 1976. július 7. és július 20. között lezajlott Karlovy Vary-i filmfesztivál programjának ne lettek volna érdekes tételei. A huszadik évfordulóját ünneplő rendezvényre ötvenhat ország küldött filmet, ezek egy részét versenyen kívül vetítették. (Más korabeli magyar forrás szerint harminchét ország ötvenkét filmje alkotta a programot.) Az egyik legfigyelemreméltóbb mű a nyugatnémet Volker Schlöndorff Katharina Blum elveszett tisztessége (1975) című drámája volt, Heinrich Böll regényének hatásos adaptációja a gátlástalan bulvársajtóról, amely a fenyegető terrorizmus ürügyén a személyiségi jogokat felrúgva befurakszik az átlagpolgár legintimebb szférájába is. A másik nyugatnémet film, a Halálodra magad maradsz (1976, Alfred Vohrer) Hans Fallada regénye alapján készült, és egy házaspárról szól, amelynek fia elesik a második világháborúban, ami a szülőket szembefordítja a nácizmussal. Érdekességként említsük meg, hogy a regény eredeti változata, amely a szülők alakját sokkal árnyaltabban és ellentmondásosabban ábrázolja, csak az új évezredben jelent meg először.
A múlt – különös tekintettel a világháborúkra – a Karlovy Vary-i filmek jelentős részében hangsúlyos szerepet kapott. Az inkább bűnügyi filmjeiről ismert olasz Romolo Guerrieri Salvo D'Acquisto (1974) című drámájának címszereplője valós személy volt, egy kis falu csendőr őrmestere. A derék férfiú önként feláldozta magát, hogy megmentsen húsz férfit, akiket az SS ki akart végezni két német katona – valójában véletlenül bekövetkezett – haláláért. A holland Az utolsó vonat (1975, Erik van Zuylen) néhány évvel a háború után játszódik, és egy falusi váltókezelő családjának széthullását ábrázolja, amelynek kiváltó oka az asszony korábbi futó viszonya egy német katonával. A francia Frank Cassenti drámája, a Vörös plakát (1975) a maga idejében sokat vitatott művészi kísérlet volt annak feltérképezésére, hogy egy 1944-ben elfogott és kivégzett nemzetközi partizáncsoport hőstettei mit jelentenek a harminc évvel későbbi fiatalok számára. A XI. században játszódott a jugoszláv versenyfilm, a Méreg (1975, Kiril Cenevski), amely etnográfiai hitelességével, igényes operatőri munkájával és meglepő erőszakosságával keltett figyelmet. Az egyik főszerepet az orosz Oleg Vidov alakította, aki korábban is vendégszerepelt jugoszláv produkciókban. A lengyel versenyfilm, a Jaroslaw Dabrowski (1976, Bohdan Poreba) címszereplője egy XIX. században élt lengyel nemes, a cári hadsereg egykori tisztje, akit az 1863–1864. évi lengyel felkelés katonai előkészítésében és szervezésében való részvételéért kivégeztek. A nagydíjjal kitüntetett kubai film, a Chilei kantáta (1975, Humberto Solás) a chilei proletármozgalmak kezdeteiről szól, a maga idejében sokat dicsért, mára kissé fárasztó és zavaró művészkedéssel. Az első világháború idején játszódik a románok által nevezett film, A Birodalom hamvain keresztül (1976, Andrei Blaier), amely két, ellentétes habitusú ember megpróbáltatásait ábrázolja, a komor téma ellenére a humort sem nélkülözve. Az egyik epizódszerepben Bencze Ferenc látható. A múltban játszódó alkotások sorát gyarapította a magyar versenyfilm is, az Árvácska (1976), amelyért Ranódy László egyéni fődíjat kapott, a személyesen is jelen lévő gyerek főszereplő, Czinkóczi Zsuzsa alakítását pedig lelkesen méltatta a sajtó.
Érdemes néhány mondatot szólni az akkori jelenben játszódó alkotásokról is. Közülük az egyik legérdekesebb Gleb Panfilov filmje volt, a Szót kérek (1976). A tekintélyes orosz rendező az elsők között próbálkozott azzal, hogy egy női főszereplő (Inna Csurikova) személyére koncentrálva hiteles és reális képet fessen az orosz átlagemberek magánéletéről, a nehezen működő családokról, ahol bizony nem mindig az a legégetőbb probléma, hogy a szülők miféle munkahelyi felajánlásokkal igyekeznek minél nagyobb részt vállalni a szocialista haza építésében-szépítésében. Magyarországon szerzett rendezői diplomát a bolgár Eduard Zahariev, akinek A társaság tisztelt tagjai (1975) című szatírája új színt hozott hazája filmművészetébe megalkuvást nem ismerő radikalizmusával. Szamben Uszman (Ousmane Sembene) szenegáli rendező alkotása, a Xala (1975) szintén a szatíra eszközeivel mutatja be, hogy a függetlenné vált Szenegál új urai, az egykori szabadságharcosok milyen gyorsan és hatékonyan átveszik az egykori francia gyarmatosítók helyét és módszereit, valamint az egyszerű helyi emberekkel mit sem törődő, önző életszemléletüket. Összességében azonban a harmadik világ filmjei csalódást okoztak elavult stílusukkal, helyenkénti primitívségükkel. A török Bay Okan filmjét, A buszt (1975) jómagam évtizedekkel ezelőtt a Tanács körúti Filmmúzeumban láttam, és szívesen megnézném újra, hiszen a történet – sokkal tragikusabb végkifejletekkel – napjainkban különösen aktuális: egy embercsempész egy buszon illegális vendégmunkásokat hoz Svédországba, s utána Stockholm szívében a járművel együtt magára hagyja becsapott áldozatait. A drámai alaphelyzet ellenére a film fekete komédiaként is nézhető. Nem aratott igazán nagy sikert mai cikkünk témája, a Tisztes honpolgárok. Karlovy Vary ugyanis a hetvenes években kimondatlanul is a politikai propagandafilmek otthona lett, s a versenyfilmek alkotóitól – legalábbis a béketábor újságírói – közéleti hevületet kértek számon. Zampának felrótták, hogy a maffiatéma, a szicíliai helyzet, a társadalmi elmaradottság csak ürügy volt számára ahhoz, hogy egy kommersz bűnügyi filmet készítsen, a téma mélyebb rétegei valójában nem érdekelték.
Így látták ők
„Az olasz filmművészet az elmúlt évtizedben valóságos iskolát teremtett: a politikai krimi iskoláját. Luigi Zampa, a neves rendező felvállalta, hogy maga is tagja lesz ennek az iskolának, legalábbis Tisztes honpolgárok című filmje ezt példázza. Sok kitűnő és nem kevés epigon mű született már ebben a műfajban, amely a legjobb alkotásaiban sikerrel egyesíti az elkötelezett társadalmi kritikát a krimik feszültségteremtő izgalmával. A Tisztes honpolgárokban is bőven akad gyilkosság, méghozzá meglehetősen rejtélyes körülmények között és szokatlan »tálalásban«. A hullákat ugyanis a szicíliai kisváros főterének közepén találják meg minden alkalommal, egy székre ültetve, arra rákötözve. A hullák – amíg éltek – azzal tűntek ki, hogy zaklatták a rendkívül vonzó, izgalmas tanító nénit, aki nagy ártatlanul elvállalta, született északi lévén, hogy itt, délen a kicsiket okítani fogja. […] Azt sem lehet tagadni, hogy a rendező rutinja feszültséget teremt, s még kevésbé hagy kétséget afelől, hogy valódi társadalombíráló szándék vezette a film elkészítésében. Valahogy mégis minden másodlagosnak hat, mintha minden részletét más-más filmekben már láttuk volna. S ezen a kitűnő szereposztás – a tanítónőt Jennifer O’Neill és az ügyvédet James Mason játssza – sem segít.”
(bernáth: „Tisztes honpolgárok”. In: Esti Hírlap, 1977. augusztus 10., 2. o.)
„Három, egészen kiváló színész, az Elena Bardit, a tanítónőt alakító feltűnően szép Jennifer O’Neill, a szerelmét játszó Franco Nero, és a »jólelkű« tömeggyilkos ügyvédet életrekeltő James Mason próbálja elhitetni velünk a történetet. Mi azonban izgulunk rajta, de nem hisszük el. Valami ugyanis hiányzik ebből a filmből. Némi töprengés után rájöttem, hogy mi. A párttitkár. Bár e sorok írója az ötvenes években gyakran berzenkedett, amikor a párttitkárt hiányolták akkori filmjeinkből, a kedélyes közgazdasági-politikai gyilkosságsorozatot látva, felmerül benne a kérdés: hol van az olasz kommunista párt helyi szervezete? Vagy a szocialistáé? Vagy legalább valamelyik szakszervezeté? Mert egy párttitkár nemcsak sematikussá tehet egy filmalkotást, de olykor – hitelessé is.”
(Gyertyán Ervin: „Tisztes honpolgárok”. In: Népszabadság, 1977. augusztus 11., 7. o.)
„Nincs a titkokkal bajom. Nélkülük elképzelhetetlen lenne egy izgalmas, kalandos film. Bajom csak a »csavarásokkal« van. Mintha az írók és a rendező semmit sem éreztek volna elégnek, mintha elveszítették volna a szakmai tudás és az ízlés korlátjait. Nem volt elég nekik, hogy a szálakat háttérből mozgató személy vagyont akar szerezni, és fasiszta, még bosszúvágyat, embergyűlöletet és őrültséget is adományoztak neki, nyilván a hatás fokozása kedvéért. Hiszen csak őrült lehet, aki évtizedekig őriz foszladozó hullákat a kiskertben. Nem volt elég, hogy a tanítónő szép és könnyen hajlik a szerelemre, jelleméhez még vadságot és hisztériát is kevertek. Hiszen csak hisztériás lehet az a nő, aki szeretkezni hívja partnerét a gyóntatószékbe. Szinte mindent az irrealitás irányába fokoztak.”
(Kuczka Péter: „Afféle nyári mulatságok”. In: Film, Színház, Muzsika, 1977. augusztus 27., 4–5. o.)
„A maffia beidegzett félelmekre épít. Annyiban különbözik más erőszakszervezetektől, hogy a leghosszabb ideje él azonos területen saját múltjának hatásából. Módszereiben eltérhet a vele rokon »intézményektől«, lélektani mechanizmusában azonban nem. Gyakorta megrendít egy-egy film, ahogy megráz minden, emberi megaláztatást jól ábrázoló műalkotás. […] Mitől jó a film? Egyrészt, mert a rendező a hagyományos komorságból a keserű iróniába emeli, humorral elegyíti anyagát, másrészt ritkán látott, míves mesteri stábmunka köt pillanatnyi üresjárat nélkül a film ívéhez, végül nagyszerű színészek hibátlan alakítása bilincsel le. A többször rafináltan megpördített anyagon pedig nem megdöbben vagy elszomorodik, hanem a rendező szándékát beváltva, gondolkodni kezd a néző.”
(Kurucz Gyula: „Heti filmkalauz – Tisztes honpolgárok”. In: Új Tükör, 1977. december 11., 30. o.)
Tisztes honpolgárok (Gente di rispetto, 1975) – olasz bűnügyi filmdráma. Giuseppe Fava azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Leo Benvenuti, Piero De Bernardi és Luigi Zampa. Operatőr: Ennio Guarnieri. Díszlet: Luigi Scaccianoce és Bruno Cesari. Jelmez: Danda Ortona. Zene: Ennio Morricone. Vágó: Franco Fraticelli. Rendező: Luigi Zampa. Főszereplők: Jennifer O’Neill (Elena Bardi), Franco Nero (Michele Belcore), James Mason (Antonio Bellocampo), Orazio Orlando (Occhipinti felügyelő), Aldo Giuffrè (Maresciallo), Gino Pagnani (Profumo, az újságíró), Claudio Gora (Cataudella képviselő), Franco Fabrizi (Sanguedolce doktor). Magyarországi bemutató: 1977. augusztus 25.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
