A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol filmek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol filmek. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. május 1., szombat

ZENERAJONGÓK

A közelmúltban töltötte be 87. életévét Richard Chamberlain amerikai színész, akire a magyar közönség a nyolcvanas évek olyan sikersorozataiból emlékszik a legjobban, mint A sógun (1980) és a Tövismadarak (1983). Mindazonáltal már a hatvanas-hetvenes években is több emlékezetes szerepet játszott, így például Pjotr Iljics Csajkovszkijt a Zenerajongók (1971) című Ken Russell-filmben, amely idén ötvenesztendős. Rendhagyó életrajzi filmről van szó, amelyben a zene nem aláfesti a történéseket, hanem a mű vezérfonalát jelenti. A rendező számos jelenetben Csajkovszkij zenéjével érzékelteti a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát, vágyait és félelmeit. Olyan Csajkovszkij-művek részletei csendülnek fel, mint a Scherzo Burlesque a II. (c-dúr) szvitből, a b-moll zongoraverseny, az 1812 (nyitány), a Levélária az Anyegin című operából (énekel: April Cantelo), a 6. (h-moll, Patetikus) szimfónia, az ún. Manfréd-szimfónia, a 3. (esz-moll) vonósnégyes, A diótörőből a Miniatűr-nyitány és az Induló, a Hamlethez írt mellékzene, az op.67b, valamint a nyitány a Rómeó és Júliából és persze A hattyúk tava. A kiválasztott zeneműveket André Previn és a Londoni Szimfonikus Zenekar adja elő. Megszólalnak azonban más zeneszerzők művei is, például a Polovec táncok Alekszandr Borogyin Igor herceg című operájából és Felix Mendelssohn-Bartholdy szerzeménye, A bohócok tánca a Szentivánéji álomból. A Zenerajongók nyíltan foglalkozik Csajkovszkij homoszexualitásával, amelyről a korabeli biográfiák és más Csajkovszkij-filmek – a Zenerajongókkal párhuzamosan készült szovjet–amerikai koprodukció is – szemérmesen hallgattak, magánügyként kezelték, aminek semmi köze a művész alkotótevékenységéhez. (Russell szerint nagyon is van!) A maga idejében a Zenerajongókat értetlenség, sőt botrány fogadta. Voltak, akik az életrajzi tények (amúgy szándékos) pontatlanságát kérték számon, mások szerint Russell öncélúan vájkál Csajkovszkij magánéletében, anélkül hogy ennek bármilyen pozitív hozadéka lenne, de szép számmal akadtak olyan vélemények is, hogy Csajkovszkij ürügyén az egocentrikus rendező valójában saját magáról beszél, és a Zenerajongók sokkal többet mond el róla, mint az orosz zeneszerzőről. A szocialista filmforgalmazás éveiben szó sem lehetett a film magyarországi bemutatójáról. A hazai közönség először a Duna Tv-ben láthatta a Zenerajongókat 2002-ben. Azóta se jelent meg Magyarországon se videón, se DVD-n. Blu-ray-kiadás tudomásom szerint Nyugaton sem létezik belőle.


A történet
A moszkvai zenekonzervatórium professzorát, Pjotr Iljics Csajkovszkijt meglátogatja az öccse, Mogyeszt. A szerető fivér figyelmezteti a bátyját, hogy Pjotr karrierje véget érhet, ha nyilvánosságra kerül, hogy homoszexuális kapcsolatban áll Anton Csiluvszkij gróffal. A zeneszerzőt nyomasztó emlékek és különös víziók gyötrik. Így például gyakran látja maga előtt az édesanyját, aki kolerában szenvedett, és a betegségét úgy kezelték, hogy forró fürdőbe tették a testét. Pjotr friss zeneműve sikert arat ugyan a nyilvános bemutatón, felettese, Nyikolaj Rubinstejn viszont kíméletlenül megbírálja. A bemutatón megjelent a dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck is, akit teljesen elbűvöl Csajkovszkij muzsikája. Magához rendeli Rubinstejnt, és közli vele, hogy támogatni kívánja Csajkovszkijt: lakást és apanázst biztosít számára. A zeneszerző szerelmes levelet kap egyik rajongójától, Antonyina Miljukovától. Pjotr nem akar úgy járni, mint operájának főhőse, Anyegin, akinek Tatjana vallott szerelmet egy levélben, a férfi azonban elutasította őt, és későn döbben rá arra, hogy ez volt élete legnagyobb tévedése. Csajkovszkij feleségül veszi Nyinát, noha erről mind Mogyeszt, mind Csiluvszkij gróf megpróbálja lebeszélni. Madame von Meck sem örül a házasság hírének.


Rövidesen kiderül, hogy Pjotr valóban elhamarkodottan cselekedett: fizikailag nemcsak hogy nem vonzódik Nyina iránt, de az asszony mellett még az alkotókedve is kezd elszállni. Kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg. Az orvos pihenést javasol, és egy hosszabb távollétet Nyinától. Madame von Meck meghívja Csajkovszkijt a birtokára, hogy a művész kipihenje magát, és nyugalomban tudjon alkotni. A nimfomániás és nagyravágyó Nyina ezalatt pénzéhes anyja közvetítésével alkalmi kalandokba bonyolódik: szeretői közé tartoznak Csajkovszkij riválisai is, Borogyin és Rimszkij-Korszakov. A zeneszerzőt meglátogatja Csiluvszkij gróf, aki ismételten azt kéri, hogy Pjotr vállalja fel igazi önmagát, és térjen vissza hozzá. Amikor a művész ezt elutasítja, Csiluvszkij elmegy Madame von Meckhez, és beszámol neki Csajkovszkij homoszexualitásáról. Az asszony, aki titokban szerelmes is Csajkovszkijba, és lelki társra talált benne, a megdöbbentő leleplezés hatására elhagyja a birtokot, és megszünteti a zeneszerző számára folyósított apanázst. Mogyeszt javaslatára Pjotr karmesteri munkákat vállal, hogy anyagilag egyenesbe kerüljön. Mialatt Csajkovszkij a 6. szimfónián dolgozik, meghal imádott húga, Szása, a felesége, Nyina pedig tébolydába kerül. A koleraveszély ellenére Csajkovszkij megiszik egy pohár forralatlan vizet. Rövidesen kolerás lesz, és mint egykoron az anyját, kezelés gyanánt az ő testét is forró fürdőbe teszik. Hamarosan meghal, a megtébolyodott Nyina pedig örökre az elmegyógyintézet falai között marad.


Ki volt Csajkovszkij?
A komolyzene történetének egyik legnagyobb egyénisége, az orosz romantika géniusza, Pjotr Iljics Csajkovszkij 1840. május 7-én jött világra Votkinszk városában. Apja Ilja Petrovics Csajkovszkij, anyja Alekszandra Andrejevna Asszijer volt. A házaspárnak hat gyermeke született: Nyikolaj, Pjotr Iljics, Alekszandra (Szása), Ippolit, Anatolij és Mogyeszt. (A magyar Wikipédia szerint hét gyermekük volt: a legelső, egy lány meghalt, de erre vonatkozóan máshol nem találtam infókat.) Ilja Petrovicsnak az első házasságából is született egy lánya, Zinajda. Mivel a család tisztes anyagi körülmények között élt, így Pjotr Iljics megfelelő nevelésben részesült. A zene iránti érdeklődése már gyerekkorában megnyilvánult, és egy ideig lehetősége volt arra, hogy zongoraleckéket vegyen. Szentpéterváron jogi tanulmányokat folytatott, és 1859. május 25-én letette a záróvizsgát. Titkári állást kapott az igazságügy-minisztériumban. Szabadidejében továbbra is érdeklődött a zene iránt, operába és koncertekre járt, műkedvelőként komponált is, ám eszébe se jutott, hogy ez legyen a hivatása. 1859 júliusában egy mérnök tolmácsaként európai körutazást tett, amelynek során számos zenei élmény érte, különösen Párizsban. Hazatérése után úgy döntött, hogy további életét a zenének szenteli. Amikor Anton Grigorjevics Rubinstejn, a világhírű zongoravirtuóz 1862-ben egy konzervatóriumot nyitott Szentpéterváron, Csajkovszkij az elsők között iratkozott be oda, de az állását csak 1863 májusában adta fel. Már konzervatóriumi évei alatt szorgalmasan komponált, és közben óraadással kereste a kenyerét. Ebben Rubinstejn segítette őt, aki tanítványokat küldött hozzá. 1866-ban megkapta a diplomáját, és Rubinstejn öccse, a szintén zongoraművész Nyikolaj meghívására Moszkvába költözött, ahol zenepedagógusként dolgozott. Komponált is, ezekben az években születtek olyan zeneművei, mint például a c-moll koncertnyitány, az F-dúr nyitány és a Téli ábrándozás című szimfónia.


Első operája, az 1869. február 11-én bemutatott A vajda megbukott. Bár tagadhatatlan, hogy gyenge mű volt, ám a bukáshoz a hanyag előkészületek – kopott díszletek, kis létszámú zenekar – is hozzájárultak. Csajkovszkij első igazi remekműve, a Shakespeare-dráma alapján komponált Rómeó és Júlia című nyitány 1870-ben készült el, de tíz évvel később átdolgozta. Első igazi közönségsikerét A cár katonája (1874) című operájával érte el, amelyhez felhasználta A vajda néhány dallamát is. Miközben folyamatosan és váltakozó sikerrel komponált, egyre gyakrabban gyötörte a depresszió, és folyamatosan küzdött anyagi gondjaival is. Ezek megoldásához Nyikolaj Rubinstejn nyújtott segítséget, aki barátja nehéz helyzetét szóba hozta egy dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck előtt. A művészetpártoló asszony már ismerte Csajkovszkij néhány művét, és támogatást ajánlott a tehetséges zeneszerzőnek. Levelezni kezdtek, és a zeneszerző őszintén írt az asszonynak alkotói és magánéleti válságairól is. Soha nem találkoztak személyesen, de igen mély lelki kapcsolat fűzte össze őket. Csajkovszkij 1875-ben kezdett hozzá első balettjéhez, A hattyúk tavához. 1877-ben megismerkedett a nála tíz évvel fiatalabb Antonyina Miljukovával, aki nála tanult. Nyina beleszeretett, és szerelmes leveleivel ostromolta őt. Csajkovszkij beleegyezett a házasságba, mert az ő korában már furcsán néztek egy egyedülálló férfira, és véget akart vetni a homoszexualitásáról szállingózó pletykáknak is. A július 18-i esküvő után azonban értésére adta Nyinának, hogy kettőjük között nem lehet több testvéri szeretetnél. Valójában tehernek érezte a házasságot és felesége kitartó szeretetét, ráadásul a komponálással is nehézségei voltak. Elkeseredésében 1877 augusztusában öngyilkosságot kísérelt meg: a jéghideg Moszkva folyóba ugrott, de túlélte a próbálkozást. Orvosi tanácsra utazgatni kezdett, hogy megnyugvást találjon: ellátogatott Berlinbe, Svájcba, majd Olaszországba, s közben az alkotókedve is visszatért. Befejezte az Anyegin című operáját és a IV. szimfóniát is. 1878 júliusában a felesége levélben értesítette arról, hogy hajlandó elválni tőle, ám erre végül sosem került sor.


Problémái elől Csajkovszkij a munkába menekült, bár művei fogadtatása meglehetősen hullámzó volt: az Anyegin például hűvös kritikákban részesült, Az orléans-i szűz viszont nagy közönségsikert aratott, pedig a moszkvai Nagyszínház alig áldozott valamit a bemutatóra. Igaz, a sajtótámadások miatt a művet gyorsan levették a műsorról. 1881-ben a zeneszerzőt újabb csapások érték: előbb Nyikolaj Rubinstejn, majd másik jó barátja, Muszorgszkij is meghalt, patrónusa, Madame von Meck pedig arról értesítette, hogy az anyagi csőd szélére került. Ennek ellenére még évekig támogatta őt, és csak 1889-ben tudatta vele, hogy a jövőben erre már valóban nem lesz képes. A nagylelkű apanázs megszűnése már nem hozta kilátástalan helyzetbe Csajkovszkijt, mert időközben a csillaga felfelé ívelt, köszönhetően olyan új kompozícióinak, mint, mondjuk, a Koronázási induló és a IV. szvit, valamint olyan operáinak, mint a Mazeppa, A varázslónő és A pikk dáma, illetve a Csipkerózsika című balettnek. 1892-ben fejezte be A diótörő című balettjét. Élete utolsó éveit a Moszkvához közeli Majdanovóban és Klinben töltötte. Tanítványai és barátai gyakran felkeresték. 1893. november 6-án Szentpéterváron halt meg, feltehetően azért, mert a kolera sújtotta városban forralás nélkül ivott meg egy pohár vizet. Halálára persze voltak más magyarázatok is, melyek egy része a titkolt homoszexualitásával függött össze. Egyesek azt suttogták, hogy a kolerát a szentpétervári férfi prostituáltaktól kapta el, míg mások úgy tudták, hogy magánéletének kitudódott titka miatt egy becsületbíróság, netán maga a cár követelte, hogy legyen öngyilkos. Az is felmerült, hogy lelki problémái és az unokaöccse iránti vonzalma miatt önként választotta a halált. Leghíresebb művei mindmáig óriási népszerűségnek örvendenek, a b-moll zongoraversenyt például alighanem mindenki hallotta már, még ha nem is tudja, mi a címe és ki a szerzője.


Ken Russell a Zenerajongókról
„A film arról szól, hogy Csajkovszkij senkit sem tudott szeretni, annak ellenére, hogy a világ leggyönyörűbb zenéjét komponálta. Igazából csak önmagát és a húgát szerette. A film arról is szól, hogyan lépnek túl a művészek a személyes problémáikon, hogyan használja fel Csajkovszkij ezeket a problémákat és következményeiket ahhoz, hogy megalkossa ezt a különleges zenét. Ugyanolyan nyugalom van a Csajkovszkijról készült filmemben, mint az ő zenéjében.”


Így készült a film
A brit filmművészet zsenije, Ken Russell 1959 és 1965 között a BBC Monitor című műsora számára több rövidfilmet is forgatott neves zeneszerzőkről, mint például Claude Debussy, Bartók Béla és Edward Elgar. Harry Saltzman – többek között a korai James Bond-filmek egyik producere – látta ezeket a rövidfilmeket, és úgy gondolta, érdemes lenne megbízni a tehetséges rendezőt egy játékfilm készítésével is. Russell a film témájául állítólag Csajkovszkijt javasolta, akinek régóta rajongója volt, ám vannak, akik úgy tudják, hogy a legendás balett-táncosról, Nizsinszkijről akart filmet készíteni Rudolf Nurejev főszereplésével. Ebben is lehet valami, mert Russell 1977-ben Nurejevvel forgatta a Valentino című filmjét a némafilmkorszak nagy sztárjáról, 1979-ben pedig Saltzman volt a producere Herbert Ross Nizsinszkij-filmjének. Visszatérve a hatvanas évekbe, az üzleti szempontokat is mérlegelő Saltzman először valami kommerszebb játékfilmet várt Russelltől. Megállapodtak abban, hogy Russell megrendezi az Egymilliárd dolláros agy (1967) című kémfilmet, amely valójában egy trilógia befejező része, előzményei Az Ipcress ügyirat (1965) és a Temetés Berlinben (1966). Mindhárom film Len Deighton kémregényei alapján készült, melyekben a főhőst sosem nevezik meg. Saltzman a James Bond-filmek egyfajta ellenpólusának szánta a Deighton-adaptációkat, ám úgy gondolta, elkerülhetetlen, hogy a filmekben neve is legyen a szereplőnek. Nem akart olyan hangzatos nevet, mint a James Bond, inkább egy hétköznapi, mondhatni, unalmas névre gondolt. A főszerepre kiválasztott Michael Caine szemrebbenés nélkül megjegyezte, hogy szerinte a Harry a legunalmasabb keresztnév, és csak a producer felhőssé vált tekintete láttán ugrott be neki, hogy ez Saltzman keresztneve is. A Palmer vezetéknevet egyes források szerint a producer javasolta, mások szerint az is Caine ötlete volt: a színész azt mondta, hogy egykori iskolatársa, Tommy Palmer volt a suli legunalmasabb tanulója. Így lett a névtelen regényhősből a filmvásznon Harry Palmer. Itt jegyezzük meg, hogy 1976-ban Michael Petrovitch főszereplésével készült egy negyedik, sikertelen Palmer-film is, Caine pedig 1995-ben és 1996-ban is eljátszotta a figurát, de azokat a kései filmeket már nem Len Deighton könyvei alapján forgatták. Említsük meg azt is, hogy Caine volt a narrátora Russell néhány rövidfilmjének: a két művész összebarátkozott, és állítólag a színész javasolta Saltzmannak, hogy cimborája legyen az Egymilliárd dolláros agy rendezője. Utólag viszont azt nyilatkozta, hogy ez rossz ötlet volt a részéről, mert Russell ugyan zseniális művész volt, ám tökéletesen alkalmatlan egy kémfilm megrendezésére. A fogadtatás is Caine véleményét igazolta: a film vizualitását többen is lenyűgözőnek találták, ugyanakkor úgy vélték, a történet megengedhetetlenül zavarossá vált.


Az Egymilliárd dolláros agy után Russell ismét előjött a Csajkovszkij-témával. Saltzmant eleinte érdekelte a dolog, de miután értesült arról, hogy Dimitri Tiomkin közreműködésével az oroszok is filmet készítenek a zeneszerzőről, nemet mondott a projektre. Russell következő mozifilmje, a Szerelmes asszonyok (1969) című D. H. Lawrence-adaptáció kavart ugyan némi vihart a meztelen jelenetek miatt – különösen Oliver Reed és Alan Bates latens homoszexualitást sugalló birkózása láttán főtt a cenzorok feje –, ám a kritikusok általában jól fogadták, és a közönségsiker sem maradt el. Ennek hatására a gyártást is pénzelő amerikai forgalmazócég, a United Artists vállalta a következő Russell-film finanszírozását is. A direktor részletesen ismertette az elképzeléseit a cég illetékeseinek, amit utólag így magyarázott: „Ha nem mondom el nekik, hogy egy homoszexuálisról akarok forgatni, akibe szerelmes lesz egy nimfomániás, akkor soha nem támogatták volna a filmet”. (Azt hiszem, ez csak egyike lehet a direktor szokásos provokáló kijelentéseinek, mert jómagam nem tartom túl valószínűnek, hogy a szigorú amerikai cenzúra miatt a United Artists illetékeseit épp a problematikus mozzanatok kiemelése csigázta volna fel, amelyeknél borítékolható volt a cenzorok közbelépése. Bár az is igaz, hogy a Zenerajongók gyártója hivatalosan a Russ-Arts.) A produkció a Csajkovszkij munkacímet kapta, és főleg a zeneszerző életének második felére koncentrált, mert Russell azt az időszakot tartotta a legfontosabb periódusnak a művész életében. A Melvyn Bragg által írt forgatókönyv Csajkovszkij levelein alapult, melyek 1937-ben jelentek meg Beloved Friend címmel Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck válogatásában. Miután az oroszok konkurens filmje is Csajkovszkij címmel készült, ezért Russell új címet választott: a The Lonely Heart (A magányos szív) a zeneszerző egyik művének angol címéből származik. Az elkészült film főcímén végül ez olvasható: Ken Russell's Film on Tchaikovsky and The Music Lovers (Ken Russell filmje Csajkovszkijról és a zenerajongókról).


Russell a Szerelmes asszonyok két főszereplőjét, Alan Batest és Glenda Jacksont hívta meg új filmjébe is. Mindketten igent mondtak, de aztán Bates meggondolta magát és visszalépett. A rendező szerint Alan – aki a valóságban rejtőzködő biszexuális volt – úgy gondolta, hogy nem tenne jót az imázsának, ha egymás után két olyan figurát is eljátszik, akik homoszexuális hajlamaikkal vívódnak. Kereskedelmi okokból a United Artists egy sztárt szeretett volna látni a főszerepben, míg Ken Russell inkább egy olyan színészt akart találni, aki nem riad vissza egy provokatív szereptől, ugyanakkor készségesen aláveti magát a rendhagyó rendezői instrukcióknak. Amikor valaki az Angliába áttelepült Richard Chamberlaint ajánlotta, azt hitte, mindjárt szívinfarktust kap a meghökkentő ötlettől. Chamberlaint ugyanis a rokonszenves dr. Kildare megformálása tette igazán ismertté egy tévésorozatban (1961–1966). Russell is abban látta őt, és annak alapján azt hitte, tökéletesen alkalmatlan lenne Csajkovszkij eljátszására. Mindenesetre adott neki egy esélyt, és megnézte őt az Egy hölgy arcképe (1968) című sorozatban is. Az élmény hatására úgy gondolta, mégis érdemes fontolóra vennie Chamberlaint mint Csajkovszkijt, és miután megtudta, hogy a színész tud zongorázni, már övé is volt a szerep. (Ennek ellenére a filmben nem Chamberlain, hanem Rafael Orozco zongorajátékát halljuk Csajkovszkijként.) Sose bánta meg a döntését, szerinte Chamberlain „egyfajta csendes méltósággal rendelkezett, amire szükség volt ehhez a szerephez. Jó volt vele dolgozni: egy kedves úriember volt, mindent megtett, amire csak kértük.” A színész utólag azt nyilatkozta, hogy Csajkovszkij megszemélyesítése pályafutása legnagyobb kihívása volt. Ő maga is rejtőzködő homoszexuális volt (hajlamait csak az új évezred elején ismerte be nyilvánosan), így még inkább azonosulni tudott Csajkovszkij belső vívódásaival.


A Nyinát alakító Glenda Jacksonnak ez volt a második filmje Ken Russell-lel: később a Twiggy, a sztárban (1971), a Salome utolsó táncában (1988) és a Szivárványban (1989) is játszott. Nagyon szeretett vele dolgozni, mert szerinte Russellnek fogalma sem volt a színjátszásról, ezért hagyta a színészeket játszani, és ehhez fantasztikus hangulatot tudott teremteni. (Chamberlain is osztotta ezt a véleményét.) Meggyőződése, hogy a Zenerajongókat a néző vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja, de valószínűleg senkit nem hagy közömbösen, és ez benne a rendkívüli. Ennek ellenére a Szerelmes asszonyokat jobban kedveli, mert annak forgatókönyvét jobbnak találta. Mindkét filmben van szexjelenete, ám az a véleménye, hogy akik szerint ő szexi volt meztelenül a Zenerajongókban, azok valószínűleg Mini egeret (Miki egér barátnőjét) is szexisnek tartják. Itt említsük meg, hogy a Szerelmes asszonyoknak van egy olyan jelenete, amelyben a Glenda Jackson által alakított Gudrun és a barátját megformáló Vladek Sheybal azt játsszák, hogy ők a Csajkovszkij házaspár. A Zenerajongók szereposztásából emeljük ki Max Adrian, Christopher Gable, Kenneth Colley és Izabella Teleżyńska nevét is, mert mindnyájan dolgoztak máskor is a rendezővel. Adrian játszott még a Song of Summerben, Az ördögökben és a Twiggy, a sztárban. Ez utóbbiban Gable is szerepelt, akit láthattunk még a Szerelmes asszonyokban, a Song of Summerben, a Hétfátyoltáncban, A fehér féreg búvóhelyében és a Szivárványban. Colley Hitlert alakította a Hétfátyoltáncban, Legrand atyát Az ördögökben, Kreneket a Mahlerben, Chopint a Lisztomániában és Mr. Bruntot a Szivárványban. Az Angliába emigrált lengyel Teleżyńska egy litván gengsztert formált meg az Egymilliárd dolláros agyban és Christina Rossettit a Dante’s Infernóban (mindkét filmben az Iza Teller művésznevet használta). Az ördögökben Iza nővért játszotta, a Lisztomániában pedig ismét Nagyezsda von Meck szerepében láthattuk, ahogyan a Zenerajongókban is. A Russell család egyébként nemcsak a rendezővel képviseltette magát a Csajkovszkij-filmben: a direktor felesége, Shirley volt a jelmeztervező, gyermekeik közül hárman – Alexander, Victoria és Xavier – pedig kisebb szerepeket játszottak. Van még egy Russell a filmben, James Russell, de ő csak névrokonságban állt a rendezővel.


Mondani sem kéne, hogy Russell mellőzte a hagyományos életrajzi filmek ünnepélyes mesterkéltségét. Épp a mesterkélt fennköltség miatt ki nem állhatta Igor Talankin konkurens Csajkovszkij-filmjét, amely szerinte a zeneszerzőt mint idolt ábrázolja, amilyennek az oroszok láttatni akarták, míg ő az embert akarta megmutatni a maga összes vívódásával és problémájával, melyek mégis csodálatos zeneművek megszületéséhez vezettek. Filmjében a szenvedélyek uralmát látjuk, de nincsenek igazán rokonszenves, szerethető szereplők, ahogyan nincsen ítélkezés erkölcsi magaslatokról sem: a párhuzamos életutak megállíthatatlanul torkollnak a tragikus végkifejletbe. A direktor évekkel a forgatás után felkereste a Csajkovszkij-múzeumot a szovjetunióbeli Klinben. Visszaemlékezései szerint a szamovártól a szülők portréjáig minden kiállítási tárgy egy teljesen hamis képet sugallt, és az idegenvezető szavai is egy hazug idillről szóltak, boldog házasságról és elnyert díjakról, de egyetlen szót sem ejtett a zeneszerző életét kísérő botrányokról. Russellből előbújt a kisördög, és szólt az idegenvezetőnek, hogy szeretne látni egy képet Csajkovszkij egyik szeretőjéről, Alekszej hercegről. Az idegenvezető kijelentette, hogy sosem hallott még erről az illetőről. Kisebbfajta vita bontakozott ki közöttük, melyben az idegenvezető kifejtette, hogy szerinte a botrányok nem segítenek megérteni Csajkovszkij művészetét. Russell a Zenerajongókra hivatkozott, amely szerinte épp a kendőzetlen őszintesége miatt sok ember figyelmét felkeltette Csajkovszkij személye és művészete iránt, és még magának Dmitrij Sosztakovicsnak is tetszett. A filmet azonban az idegenvezető is látta, és neki viszont egyáltalán nem tetszett: szerinte Russell „eszeveszett karnevál”-nak ábrázolta Csajkovszkij életét, amelyben nincs idő se elmélkedésre, se egy kis nyugalomra.


A rendező önmaga alteregóját látta Csajkovszkijban. A közös pont nem a homoszexualitás volt – Russell imádta a nőket, négyszer nősült, első feleségétől öt, a másodiktól kettő, a harmadiktól egy gyermeke született –, hanem az alkotó képzelet szabad szárnyalása, a temperamentum és az a közeg, amely mindennek gátat próbál szabni. Mégis elsősorban azért vette alapul Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck (Nagyezsda von Meck Vlagyimir nevű unokájának felesége) könyvét, mert elsőként beszélt nyíltan Csajkovszkij homoszexualitásáról, amely a szerzők szerint a kulcsot jelenti a művész bonyolult személyiségének megértéséhez. Csajkovszkij szorosan kötődött családja nőtagjaihoz, különösen az édesanyjához és a húgához, Alekszandrához. Bár több férfival is volt szexuális kapcsolata, mégis kemény küzdelmet folytatott ilyesfajta vágyai ellen, és a konvencióknak való megfelelés érdekében vette feleségül Nyina Miljukovát. (Mellesleg a zeneszerző egyik fivére, Mogyeszt is meleg volt, és fiútestvérei közül Csajkovszkij vele volt a legjobb viszonyban.) Kapcsolata Nagyezsda von Meckkel is a „normális” világhoz való tartozás vágyát tükrözi. Csajkovszkij rettegett attól, hogy homoszexualitása lelepleződik a pártfogója előtt. (A filmben ez meg is történik, és egyértelműen emiatt szűnik meg kettőjük kapcsolata, ami egyébként a valóságban is így lehetett, mert az özvegy anyagi helyzete állítólag nem vált annyira súlyossá, mint amilyennek ő maga lefestette.) Egyes vélemények szerint a Zenerajongók többet mond el Russellről és a zenéhez való viszonyáról, mint Csajkovszkijról, hiszen a rendező elég szabadon kezelte az életrajzi tényeket. Anton Csiluvszkij, Csajkovszkij filmbeli szeretője például kitalált figura, aki több, a zeneszerző számára fontos fiatalember tulajdonságait egyesíti magában. Legfontosabb modelljei alighanem Csajkovszkij tanítványai, a Silovszkij fivérek voltak, Vlagyimir (1852–1893) és Konsztantyin (1849–1893). Kettőjük közül valószínűleg Konsztantyin lehetett az, aki különösen közel állt a művész szívéhez. Több művét is a különc fiatalembernek szentelte, leveleztek is, ámbár csak néhány levelük maradt fenn. A filmbeli Csiluvszkij furcsa szereplő: időnként rokonszenves, aki tisztánlátásával bátor tanácsot ad a szeretőjének, amikor azt mondja neki, fogadja el magát olyannak, amilyen, és ne színleljen. De végül mégis ő az, aki szétrombolja Csajkovszkij plátói kapcsolatát Madame von Meckkel, miután nem sikerül rábeszélnie a szeretőjét arra, hogy térjen vissza hozzá. A filmben Madame von Meck és Csajkovszkij – ha futólag is – többször találkoznak, míg a valóságban erre sosem került sor. Az igazi Nyina Miljukova csak négy évvel Csajkovszkij halála után került elmegyógyintézetbe, ahol húsz évig élt, 1917-ben bekövetkezett haláláig. Mindehhez hozzáteszem személyes véleményemet is, hogy a filmben Mogyeszt a külseje alapján sokkal inkább tűnik Pjotr bátyjának, mint öccsének. (Mindazonáltal a szerepet alakító Kenneth Colley tényleg fiatalabb, mint Richard Chamberlain.)


A Zenerajongók forgatása 1969. szeptember 1-jén kezdődött. Russell szeretett volna eredeti helyszíneken dolgozni, vagyis a Szovjetunióban, de ez nem jött össze, ezért Angliában keresett alkalmas helyszíneket. A moszkvai konzervatórium megfelelője a Grand Pump Room épülete volt Bathban (Somerset megye). Madame von Meck otthonát valójában két helyszín kombinálásával alkották meg: a külsőket West Wycombe House-ban (Buckinghamshire megye, High Wycombe) vették fel, a belsőket viszont Wilton House-ban (Wiltshire megye, Wilton). A szentpétervári parkot a Larmer Tree Gardens (Wiltshire megye, Tollard Royal) helyettesítette. Pjotr és Nyina esküvőjét a Szent Szófia görög székesegyházban (Nagy-London, Bayswater, Moscow Road) forgatták. Csajkovszkij öngyilkossági jelenetéhez a camdeni (Nagy-London) csatornahíd környékét választották, az elmegyógyintézet pedig a woolwichi (Nagy-London) Royal Artillery Barracks (Királyi tüzérségi laktanya) használaton kívüli épülete volt. Néhány jelenetet stúdióban vettek fel. Ezekhez a Water Oakley-ben található Bray Studiosban építették fel a moszkvai díszletet, amelyet már a film első jeleneteiben is látunk, például akkor, amikor Nyina felszalad az egyik ház erkélyére, hogy onnan hívja fel magára egy fiatal hadnagy figyelmét. A Greenwichi Egyetemhez tartozó Queen Mary Courtban forgatták azt a rövid jelenetet, amelyben Csajkovszkij és Miljukova teáznak. A pár meglátogatja a camera obscurát is, amely a West Wycombe Parkban (Buckinghamshire megye) volt.


A film egyik leghírhedtebb és leghatásosabb jelenete egy vonaton játszódik, ahol a nimfomániás Nyina meztelenre vetkőzik Pjotr Iljics előtt, és kéjvágyban vonaglik előtte. Russell azt akarta, hogy a fülke szimbolizálja Csajkovszkij pszichikai börtönét, a lengedező mennyezeti lámpák pedig a mentális állapotát. A zenei aláfestést a Manfréd-szimfónia és az ún. Patetikus szimfónia (6. h-moll szimfónia) szolgáltatja, amely Russell szerint a „legkínzóbb zene”, amelyet Csajkovszkij valaha is komponált. Forgatás közben ezt a zenei kavalkádot mindenki számára váratlanul egy tizenöt másodperces „barbár” zenével törte meg, amely Dmitrij Sosztakovics Sztyepan Razin kivégzése című kantátájából származott. A direktor tökéletesen érzékeltette azt az egyszerre szimbolikus és valóságos poklot, amelyben Csajkovszkij érezte magát, aki egy szűk vonatfülke rabjaként magára maradt egy öntudatlan, részeg és meztelen nővel, a feleségével, „egy darab hússal”. Glenda Jackson visszaemlékezései szerint amikor a díszletmunkások mozgásba hozták a vasúti kocsit, hogy a vonat mozgását imitálják, minden mozdítható tárgy a színésznő meztelen testére zuhant: a pezsgős vödör, a poharak, a csirke, a kés és a villa. Törött üveg borította el, amely itt-ott felsebezte a testét. A hangzavart a rendező fokozta, aki üvöltött, hogy „töröljétek le róla a vért, takarítsatok össze, ezt nem mutathatjuk”. Glenda azt mondta, hogy aki egyszer látja az ő csontvázszerű testét meztelenül vonaglani ebben a jelenetben, annak alighanem egy életre elmegy a kedve a szextől. Richard Chamberlain azt nyilatkozta, hogy a forgatás befejezése után hetekig arra gondolt, hogy abbahagyja a színészi pályát. Depressziós lett, és sokáig tartott, amíg túltette magát ezen. Kedvelte Russellt, és mindent hajlandó volt megtenni érte, de a maximalista rendező sokszor, akár hússzor is megismételtetett egy-egy jelenetet, és a végén ő és Glenda Jackson már mozdulni is alig bírtak. Richard szerint egyáltalán nem volt szórakoztató a forgatás, ámbár magát a filmet szerette, még ha korabeli fogadtatása nem is volt túl kedvező. Ugyanakkor a 2003-as önéletrajzi könyvében nem szentelt neki túl sok figyelmet.


Egyéb Csajkovszkij-filmek
Csajkovszkijról elsőként a németek forgattak filmet 1939-ben Es war eine rauschende Ballnacht (magyar változatban: Mámoros báli éj) címmel Carl Froelich rendezésében. Froelich a német filmművészet kulcsfigurája, az első német hangosfilm (Die Nacht gehört uns, 1929) alkotója, a náci korszak sztárrendezője volt. A forgatókönyvet Traugott Georg Wittuhn és Jean Victor történetéből a magyar Cziffra Géza (Géza von Cziffra) írta, a párbeszédek Frank Thieß nevéhez fűződnek. A film meglehetősen szabadon kezelte a zeneszerző életének eseményeit, ugyanis Csajkovszkijra például egyáltalán nem volt jellemző, hogy bálokba járt volna, mivel feszélyezve érezte magát az emberek között, bár ezt igyekezett leplezni. Csajkovszkijt Hans Stüwe alakította, a két női főszerepet pedig a korszak nagy sztárjai, Zarah Leander és Rökk Marika. A két színésznőnek ez az egyetlen közös filmje, és ebben sincs különösebben sok közös jelenetük. A Leander által megformált Katharina Alexandrovna Murakina modellje feltehetően Nagyezsda von Meck volt. A művésznő előadásában elhangzik a Nur nicht aus Liebe weinen című dal (Theo Mackeben és Hans Fritz Beckmann szerzeménye), amely a német zenetörténet egyik klasszikusa lett, ámbár többek szerint fölöttébb furcsán hat egy Csajkovszkij-filmben. Leander más zeneszámokat is elénekel, azok viszont Csajkovszkij-szerzeményeken alapulnak. A táncosnő Nasztaszja Petrovna Jarovát alakító Rökk Marikának a forgatáson vakbélproblémái jelentkeztek. Az utolsó forgatási napján szerepe szerint a végkimerülésig kellett táncolnia, ám az összeesése valódi volt: a forgatásról egyenesen egy kórházba vitték, ahol megműtötték. A Mámoros báli éj forgatása közel két hónapon át, 1939. január 18-tól március 15-ig tartott. Ősbemutatója 1939. augusztus 13-án volt a velencei filmfesztiválon, díszbemutatója két nappal később a berlini Ufa-Palast am Zoo-ban. A korabeli kritikák különösen Franz Weihmayr operatőri munkáját dicsérték, többek között azt írták róla, hogy „a szemével zenél”. Zarah Leander alakítását is kedvezően fogadták, kiemelve a művésznő szépségét és játékának érzelemgazdagságát.


A negyvenes években az Egyesült Államokban négy olyan filmet is forgattak, melyek Csajkovszkij személyéhez is kapcsolódnak, bár nem mindegyikben jelenik meg. A Heavenly Music (Mennyei zene, 1943) című huszonkét perces rövidfilmet az orosz származású Josef Berne rendezte, a zeneszerzőt Lionel Royce alakította, a nevét nem tüntették fel a stáblistán. Igazából ez a mű kakukktojás a Csajkovszkij-filmek között, és nem is elsősorban a játékideje miatt, hanem azért, mert nem a zeneszerző áll a középpontban, hanem Ted, egy zenekar vezetője. Tednek a túlvilágon bizonyítania kell, hogy méltó arra, hogy belépjen a Zene csarnokába a mennyekben. A bírálóbizottság vezetője Beethoven, az egyik tag pedig Csajkovszkij, aki lényegében plágiummal vádolja Tedet. A None but the Lonely Heart (1944) című filmet Clifford Odets rendezte, a forgatókönyvet is ő írta Richard Llewellyn regényéből. A cím az 1870-ből származó, hat tételből álló Op. 6 dalmű utolsó tételének (oroszul: Нет, только тот, кто знал) angol címéből származik: Csajkovszkij a hat dalt Tolsztoj, Hartmann, Heine, Goethe, Rosztopcsina és Apuhtyin verseire írta. Kuriózum, hogy a szerzemény a filmben a főszerepet alakító Cary Grant (zongora) és az egyik mellékszereplő, Jane Wyatt (cselló) előadásában hangzik el. Llewellyn és Odets egyaránt megdöbbentek, amikor meghallották, hogy a főszerepet, egy tizenkilenc éves fiút a negyvenesztendős Cary Grant fogja játszani. A színészt később Oscarra jelölték az alakításáért: hogy ez az alkotók aggodalmának alaptalanságát vagy a díj komolytalanságát bizonyítja, azt személyes tapasztalatok híján nem tudom eldönteni. Az viszont tény, hogy a film nemcsak hogy 72 ezer dollár veszteséget termelt, hanem még kommunista propagandával is megvádolták, és maga Grant is úgy érezte, hogy szereposztási tévedés volt őt választani.


Edgar G. Ulmer 1947-ben bemutatott, majdnem két és félórás filmje, a Carnegie Hall bizonyos motívumaiban a Heavenly Musicra emlékeztet. A történet főszereplője egy anya (Marsha Hunt), aki szeretné, ha Tony nevű fiából (William Prince) híres zongorista válna, aki majd a Carnegie Hallban is játszhat. A klasszikusok helyett azonban Tony a modern zenét részesíti előnyben, de még így is valóra váltja édesanyja álmát, mert egy szép napon együttesével, a Vaughn Monroe Orchestrával valóban a Carnegie Hall színpadára léphet. Közben a jelen és a múlt nagy alakjai is megjelennek, mint például Jascha Heifetz, Leopold Stokowski és Arthur Rubinstejn. Csajkovszkij szerepét a mexikói zeneszerző, karmester és zongorista, Alfonso D'Artega alakította. A négy amerikai film közül csupán az utolsó, a Song of My Heart (A szívem dala, 1948) az, amelynek valóban Csajkovszkij a főszereplője a svéd Frank Sundström megszemélyesítésében. A színészt a legendás producer, David O. Selznick hívta meg Hollywoodba, amikor látta a vendégszereplését a Broadwayn. A zongoraszólókat José Iturbi spanyol zongoraművésszel vették fel, az ő kezei láthatók a filmvásznon. Iturbit viszont a konkurens MGM-hez kötötte a szerződése, így a nevét nem lehetett feltüntetni a stáblistán, ő maga pedig – feltehetően az MGM-mel való viták elkerülése érdekében – lemondott a gázsijáról. Nemcsak a főszereplőnek, hanem az operatőrnek is „négere” volt: a Song of My Heartot hivatalosan Roland Totheroth, a Chaplin-filmek operatőrje fényképezte, valójában azonban a lengyel származású Curtis Courant állt a kamera mögött. Courant Európában tekintélyes művésznek számított, de nem vették fel az amerikai operatőrök szakszervezetébe, ezért szüksége volt egy, a szakszervezet számára elfogadható szakemberre, aki a nevét adja a filmhez: ő volt Totheroth. Az egyik elismerő kritikában az olvasható, hogy bár a költségvetés 600 ezer dollár volt, a látványvilág mégis olyan pazar, mintha kétmillió dollárt költöttek volna a forgatásra. A filmet Benjamin Glazer rendezte a saját forgatókönyve alapján. A korabeli szigorú amerikai cenzúra miatt Glazert előzetesen figyelmeztették, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel járjon el, mivel forgalmazási szempontból Csajkovszkij személyisége, különös tekintettel a magánéletére, meglehetősen problematikusnak számított. A kész filmből utólag kivágták azokat a mondatokat, amelyekből Csajkovszkij homoszexualitására lehetett következtetni.


Felületesen azt gondolhatnánk, hogy a szovjet Csajkovszkij (1970) és az angol Zenerajongók két véglet, pedig Igor Talankin és Ken Russell művészi hozzáállása igazából meglehetősen hasonló volt. Egyikőjük sem hagyományos életrajzi filmet akart készíteni, hanem mindketten Csajkovszkij zenéjén keresztül akarták megmutatni az embert, éppen ezért a zeneművek nem a soundtrack funkcióját töltik be, hanem dramaturgiai szerep jut nekik: az érzelmek hullámzásait, a lélek rezdüléseit közvetítik, lényegében a művész életében bekövetkezett sorsdöntő események zenei lenyomatát jelentik. Talankin így nyilatkozott saját nézőpontjáról: „Nekem Csajkovszkij csak a művein keresztül érdekes. Ami életében nem volt kapcsolatban a műveivel, az számomra nem létezik.” Lélektani szempontból jómagam azt mondanám, hogy Talankin a jungi, Russell pedig a freudi pszichológiát követte. Vagyis az orosz rendező az alkotást nem mint eseményt ábrázolja, hanem az ember leglényegének kifejeződését láttatja benne, s a mű keserves gyötrelmek árán születik meg. Ahogy Jung mondja (erősen leegyszerűsítve a gondolatmenetét), igazából nem a szerző hozza létre tudatosan a művet, hanem a mű akar kiemelkedni a kollektív tudattalanból a művész személyén keresztül. Russell viszont a freudi elméletnek megfelelően a szexualitás oldaláról közelíti meg Csajkovszkij alakját, s a művek megszületésének fájdalmas folyamata mögött az elfojtott, ki nem élt vágyakat és ösztönöket látja és láttatja.


Talankin állítólag három évig készült a filmre, a forgatókönyvet ő írta Jurij Nagibinnal és Bugyimir Metalnyikovval közösen. (Érdekességként említsük meg, hogy később Nagibin írta a Kálmán Imre életéről szóló Az élet muzsikája című 1984-es Palásthy György-film forgatókönyvét is.) Mindig is az volt a módszere, hogy a figurában gondolkodik, és utólag választ hozzá színészt, a Csajkovszkij esetében azonban kezdettől fogva tudta, hogy mást el sem tud képzelni a főszerepben, csak Innokentyij Szmoktunovszkijt. A színész Kozincev Hamletjével (1964) vált ismertté, és még be sem fejeződött annak forgatása, amikor Talankin felajánlotta neki Csajkovszkij szerepét. Szmoktunovszkij gyerekkorában zeneszerző szeretett volna lenni, Csajkovszkij volt a legnagyobb kedvence, és ha a zene területén nem is léphetett a nyomába, boldoggá tette a lehetőség, hogy eljátszhatja. „Én azt szerettem ebben a filmben, hogy nem sokat törődtünk Csajkovszkij egész életével. Mikor a film kezdődik, a komponista már meglett ember, és a film folyamán csak egyre öregedik. De a kort nem hangsúlyozzuk ki, az öregedés csak külsőség, másodrendű probléma. Az elsőrendű kérdés, a lelkialkat, az ihletés forrásai, a mű születése, majd a nagy művek keletkezésének módja” – nyilatkozta a bemutató után. A 70 mm-es nyersanyagra forgatott film a cselekmény szintjén a boldogtalan házasság (Nyina Miljukova) és a be nem teljesült vonzalom (Nagyezsda von Meck) érzelmi ellentétét hangsúlyozza, a művész homoszexualitása még homályos célzásként sem kerül szóba. Itt említsük meg, hogy a világhírű orosz származású amerikai zeneszerző, a négyszeres Oscar-díjas Dimitri Tiomkin nemcsak a film zenei rendezője, hanem a társproducere is volt. A Csajkovszkijt nagy sikerrel mutatták be az 1970-es San Sebastián-i filmfesztiválon, ahol Szmoktunovszkij megkapta a legjobb férfi alakítás díját (megosztva Latinovits Zoltánnal, akit az Utazás a koponyám körül című filmért díjaztak), Igor Talankin pedig külön elismerésben részesült. Az opusz 1972-ben esélyes volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ra és az Oscarra is, Dimitri Tiomkint pedig a zenéért jelölték Oscarra. A Golden Globe-ot végül az Azulai, a rendőr című izraeli film kapta (a Budapesten született Ephraim Kishon rendezése!), miközben olyan világhírű alkotók művei is versenyben voltak, mint Bernardo Bertolucci (A megalkuvó), Éric Rohmer (Claire térde) és André Cayatte (Meghalni a szerelemért). Az izraeli opusz szintén Oscar-esélyes volt, a Filmakadémia viszont Vittorio De Sica Finzi-Continiék kertje című drámájának ítélte az aranyszobrot. Ez a mű éppúgy nem szerepelt a Golden Globe-jelöltek között, mint a japán Dodeskaden (Kuroszava Akira) és a svéd Kivándorlók (Jan Troell), amelyeket a Filmakadémia szintén az Oscarra méltó külföldi filmek közé sorolt.


Így látták ők
„Ken Russell filmje, a Zenerajongók a múltból meríti témáját. A barokkosan túlburjánzó, emésztő szenvedélyekkel telezsúfolt alkotásnak hőse Csajkovszkij. Mégsem mondhatjuk, hogy Russell életrajzfilmet forgatott volna: monomániás érdeklődése kizárólag a zeneköltő szerelmi élete felé fordul, s ezenközben bizonyos történelmi pontatlanságokat is megenged magának. Pompás és némi humorral árnyalt jelenetek keltik életre azt a szerelmet, amely Csajkovszkij és soha nem látott patrónusnője, Madame von Meck között szövődött levelezésük során, s ezekből pontosan leszűrhető, hogy ez a távoli, absztrakt szerelem a narcisszizmus egy formája: mindkettő belehabarodik abba a képmásba, amelyet önmaga, a saját képzelete képes volt megteremteni a másikról, s amely bizonnyal szebb a valóságosnál. De ennél is megragadóbbak, s viharosabbak a Csajkovszkij házasságáról szóló képek. A filmalkotó itt ütközteti össze hősének ábrándjait a zord valósággal, az idealista tökélyvágyát az érzékiség sötét, mélybe húzó hatalmával. […] A Zenerajongók nem egyértelmű film. Izzó hőfoka, érzelmi gazdagsága, az a tény, hogy a csúcsfeszültségű jelenetek java részére csak egy még telítettebb, még fűtöttebb kép következik, sok néző számára fárasztóvá teszi. Erénye viszont, hogy a Csajkovszkijt alakító Richard Chamberlain és Glenda Jackson rendkívül fegyelmezetten, minden hatásvadászat nélkül játszik, s ez a szélsőségeknek is hitelt kölcsönöz.”
(Zilahi Judit: „Látomás és romantika”. In: Filmvilág 1972/17, 15–19. o.)


„Russell meghökkentő és tekintélyelvűséget elutasító módszere a Zenerajongók című munkájában folytatódott. A Diótörő hangjai alatt, a nyitójelenet mozgalmas és jól megkoreografált karneváli forgatagában mindenki jelen van, akit valaha is hatalmába kerített Csajkovszkij és a zenéje, így többek között Nyina Miljukova, aki néhány hétig a zeneszerző felesége volt, valamint Csiluvszkij gróf, Csajkovszkij közismert szeretője. Russell szokásos szellemességével azt mondta, hogy filmje egy homoszexuálisról szól, akibe beleszeret egy nimfomániás. A történet valóban Csajkovszkij és Nyina végzetes találkozására és tragikus sorsukra koncentrál. A hétköznapok szorításából, az anyagi problémák és erkölcsi botrányok elől a zeneszerző a fantázia világába menekült. Zenéjével ébresztve rá hallgatóit arra, hogy az élet gazdag és tartalmas is lehet – gondoljunk csak a b-moll zongoraverseny filmbeli előadására, amelyet a közönség illúziókkal teli álmodozásai kísérnek. Első találkozásukkor a férfi abban a fehér ruhában képzeli el a nőt, amit korábban a koncertjén viselt, s álomszerű megismerkedésük házassággal végződik. Ám a Hattyúk tava egyik bemutatóján Csajkovszkij felismeri, hogy nem tagadhatja meg valódi természetét, homoszexualitását. A jelenetben a kamera párhuzamosan filmezi a zeneszerzőt, Nyinát és a hozzájuk csatlakozó Csiluvszkijt, valamint a balettet, ahol a herceg összetéveszti a szép hattyúlányt a szélhámosnővel. Russell iróniájának egyik legszebb példája ez, ahogy a művészet az életet, az élet a művészetet imitálja. Néhány reménytelen és elkeseredett szeretkezési kísérlet után Csajkovszkij számot vet házassága kudarcával. A torokszorító igazság elől az öngyilkosságba akar menekülni, s egy meleg őszi estén a Moszkva folyó partjáról beugrik a vízbe, amely azonban csak térdig ér. A zeneszerző és Nyina útja elválik, a Rómeó és Júlia előadása csapnivalóan sikerült. Az álmait kergető, hírnévre és vagyonra vágyó Nyina a film végén magányosan, egy elmegyógyintézet rácsain keresztül tekint ábrándozva a fény felé.”
(Mátyás Péter: „Az ördög ifjúkora [Ken Russell]”. In: Filmvilág 1997/11, 34–40. o.)


„»Ez minden idők legjobb, zeneszerzőről szóló filmje« – nyilatkozta André Previn, aki a Londoni Szimfonikusok karmestereként közelről követhette a Zenerajongók fejlődését. A történetben Csajkovszkij zenéje nemcsak illusztrálja az életrajz epizódjait, a részletek a zenei válogatás köré szerveződve nyernek értelmet. Az egyik legismertebb jelenetben Nyina és Csajkovszkij vonatban [sic!] utaznak, és mialatt a hisztérikus asszony levetkőzik az imbolygó szerelvényben, a Patetikus szimfónia fináléja fogja össze a vizuális szempontból teljesen instabil jelenetsort. A komolyzene és a vizualitás tökéletes szintézisét adó film az igazi zenerajongók tetszését is elnyerte, hiszen a Csajkovszkij-művek nagyjából vágatlanul jelennek meg és szinte komolyzenei videoklipeket alkotnak a képekkel.”
(Hubai Gergely: „Szabad adaptáció [Ken Russell zeneszerző-trilógiája]”. In: Filmvilág 2012/2, 28–29. o.)


Zenerajongók (The Music Lovers, 1971) – angol életrajzi dráma. A Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck szerkesztésében megjelent Beloved Friend című levélgyűjtemény alapján a forgatókönyvet írta: Melvyn Bragg. Operatőr: Douglas Slocombe. Zene: André Previn. Díszlet: Natasha Kroll és Michael Knight. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Michael Bradsell. Rendező: Ken Russell. Főszereplők: Richard Chamberlain (Pjotr Iljics Csajkovszkij), Glenda Jackson (Antonyina Miljukova), Max Adrian (Nyikolaj Rubinstejn), Christopher Gable (Anton Csiluvszkij gróf), Kenneth Colley (Mogyeszt Csajkovszkij), Izabella Teleżyńska (Madame Nagyezsda von Meck), Maureen Pryor (Nyina anyja), Sabina Maydelle (Szása Csajkovszkij), Andrew Faulds (Davidov), Bruce Robinson (Alekszej Szofronov). Magyarországi bemutató: 2002. július 6. (Duna Tv).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?












2021. március 31., szerda

HALÁL A NÍLUSON

Agatha Christie népszerű bűnügyi regénye, a Gyilkosság az Orient expresszen 1974-es filmváltozata Sidney Lumet rendezésében oly nagy sikert aratott, hogy a producerek folytatni akarták az írónő krimijeinek filmre vitelét. Választásuk az 1937-ben publikált Halál a Nílusonra esett, amelyet eredeti helyszíneken akartak megfilmesíteni. A korábbi film főszereplője, Albert Finney azonban nem vállalta még egyszer a maszkírozás hosszadalmas és kényelmetlen procedúráját immár az egyiptomi hőségben, emiatt lecserélték Peter Ustinovra. Az új színész más felfogásban játszotta a figurát, mint Finney, ami nem nagyon tetszett Agatha Christie lányának. Az alkotók a főszereplőt leszámítva minden másban követendő példának tekintették Lumet filmjét, ezért is választottak egy olyan könyvet, amely javarészt szintén egyetlen helyszínen játszódik (vonat helyett egy hajón), és a fontosabb szerepekre megint közismert színészeket próbáltak megnyerni. Mindazonáltal a Halál a Níluson sztárparádéja nem annyira pazar, mint az elődjéé, ám a színészek ezúttal is meggyőző alakításokat nyújtottak. A siker kicsit mérsékeltebb volt, a befektetés mégis bőségesen megtérült. A regény tévés feldolgozásáról és a bemutatás előtt álló remake-ről a posztban bővebben is szó esik majd. Említsük meg azonban azt is, hogy a könyvből először egy színházi előadás született: 1944. január 17-én tartották a premiert a Dundee Repertory Theatre-ben (Dundee, Skócia) Hidden Horizon (Rejtett horizont) címmel. 1946. március 19-én a londoni West Enden is bemutatták a darabot Murder on the Nile (Gyilkosság a Níluson) címmel, és szeptember 19-én a New York-i Broadwayn is ezzel a címmel tűzték műsorra. A mű 1950. július 12-én az amerikai Kraft Television Theatre tévésorozat egyik részeként került adásba. A korabeli gyakorlatnak megfelelően a színészek élőben játszottak. Az egyórás tévéműsor szintén a Murder on the Nile címet viselte. Említést érdemel a BBC Radio 4 állomás ötrészes hangjátéka is, amelyet 1997. január 2. és január 30. között sugároztak, minden héten egy részt. A történet 2003-ban Franciaországban képregényalbumként jelent meg Mort sur le Nil címmel, amelynek angol változata 2007-ben került forgalomba. Ugyanabban az évben Poirot bravúros nyomozásából számítógépes játék készült. 

SPOILERVESZÉLY! Az alábbi filmismertető a cselekmény fordulataira és végkifejletére is kitér!


A TÖRTÉNET
Jacqueline de Bellefort – a barátainak csak Jackie – rövidesen férjhez megy. Jóképű vőlegénye, Simon Doyle viszont nemcsak nincstelen, de jelenleg még munkanélküli is. Szerencsére Jackie jó barátnője, Linnet Ridgeway, a dúsgazdag örökösnő hajlandó alkalmazni Simont. A közös munka során Linnet és jóképű alkalmazottja egymásba szeretnek, így a fiatalember végül az örökösnőt vezeti az oltár elé. Egyiptomba mennek nászútra. A becsapott Jackie bosszúálló fúriaként követi őket, hogy mindenáron tönkretegye a boldogságukat. Az ifjú pár csellel próbál megszabadulni tőle: úgy tesznek, mintha a kairói pályaudvarra mennének, valójában azonban felszállnak egy nílusi gőzösre, a Karnakra. Ám Jackie náluk is ravaszabb volt, mert rövidesen kiderül, hogy ő is a hajón tartózkodik. Az utasok később egy kis szárazföldi pihenőt tartanak, hogy megtekintsék egy ókori templom romjait. A magasból hirtelen egy hatalmas kődarab zuhan alá, amely hajszál híján eltalálja a házasokat. Lehetséges, hogy a törékeny Jackie keze van a dologban, és nem az idő vasfoga lazította ki a helyéről azt a követ? A Karnak egyik utasa, a belga mesterdetektív, Hercule Poirot már korábban figyelmeztette a lányt, hogy veszélyes játékot űz, amelyet be kellene fejeznie. Jackie nem hallgatott rá, sőt elárulta, hogy egy pisztolyt hord a kézitáskájában, és nem fél attól, hogy használja. Erre már a templomlátogatás estéjén alkalom adódik. Jackie ugyanis a kelleténél többet iszik, vitába bonyolódik egykori vőlegényével, és hirtelen felindulásában rálő a férfira, akit a lábán talál el. Szinte azonnal meg is döbben attól, amit tett. Hogy a kétségbeesett nő nehogy újabb ostobaságot kövessen el, nyugtatót adnak neki, és az utasok egyike, Miss Bowers vele tölti az éjszakát. Másnap reggel döbbenetes esemény történik: Linnetet holtan találják a kabinjában, valaki fejbe lőtte. A falra az áldozat vérével felírt „J” betű Jackie-re tereli a gyanút, ám a lánynak Miss Bowers által sziklaszilárd alibije van. Simont is hamar ki lehet zárni a gyanúsítottak közül, hiszen sebesülése miatt képtelen lábra állni. Poirot és barátja, Race ezredes megkezdi a nyomozást, melynek során kiderül, hogy sok utasnak volt indítéka és alkalma arra, hogy megölje Linnetet…


A NOVELLA ÉS A REGÉNY
A brit krimikirálynő, Agatha Christie Halál a Níluson című regénye 1937. november 1-jén jelent meg először az Egyesült Királyságban, az 1930-ban alapított Collins Crime Club kiadásában. A 288 oldalas kötet egyszerre jött ki kemény és puha fedeles változatban is, a borítót Robin Macartney tervezte. A mű előzménye egy szintén 1937-ben publikált, azonos című novella, amelynek főszereplője még nem Hercule Poirot volt, hanem James Parker Pyne nyugalmazott statisztikus, a „szívügyek nyomozója”. A cselekménybeli hasonlóságok és a címazonosság ellenére a novella és a regény két külön alkotás. A novellában a nílusi gőzhajón Parker Pyne mellett Sir George és felesége, Lady Grayle utaznak, valamint a hölgy unokahúga, Pamela, az ápolónője, Elsie MacNaughton és Sir George fiatal titkára, Basil West. A fiatalember az egyetlen, aki szemmel láthatóan jól kijön mindenkivel, a többiek között ugyanis különféle konfliktusok feszülnek. Sir George érdekből nősült, hogy megoldást találjon pénzügyi problémáira, és kapott egy nehéz természetű, örökösen rosszkedvű, hipochondriára hajlamos feleséget. Lady Grayle egyáltalán nem örül Parker Pyne jelenlétének, mert arra számított, hogy a személyzeten kívül csak az ő társasága lesz jelen a hajón. Ennek ellenére amikor a többiek kiszállnak, hogy megtekintsék Abüdosz ókori romjait, az asszony arra kéri a detektívet, hogy maradjon a hajón, mert beszélni akar vele. Elmondja, hogy arra gyanakszik, hogy a férje megmérgezi őt. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen rosszul érzi magát, ám az állapota mindig jobbra fordul, amikor Sir George távol van. Miss MacNaughton is megerősíti, hogy Lady Grayle egészségi állapota furcsán váltakozik, de annak ellenére sem gyanúsítja Sir George-ot, hogy maga is megfigyelte az összefüggést a férfi távolléteivel. Lady Grayle még aznap este meghal, a nyomok egyértelműen sztrichninmérgezésre utalnak. A szert Miss MacNaughton hozta magával szívproblémái enyhítésére. Sir George-nál megtalálják a terhelő bizonyítékokat. Pamela ellenben azt állítja, hogy a nagynénje öngyilkos lett, mert egy ideje furcsán viselkedett, mindenféle téveszmék gyötörték, így például az, hogy Basil szerelmes belé. Parker Pyne természetesen megoldja a rejtélyt: a fiatal titkár mérgezte meg az asszonyt, és megpróbálta a férjre terelni a gyanút. A terve az volt, hogy nőül veszi Pamelát, hiszen a lány örökölte volna a vagyont Sir George elítélése után.


A regényben Christie először Miss Marple-t akarta szerepeltetni, de meggondolta magát. Így másik népszerű hőse, a belga Hercule Poirot oldja meg a gyilkosság rejtélyét, és a gyanúsítottak – vagyis az utasok – köre is jóval tágabb, mint a novellában. A fiatal házaspár, Simon Doyle és felesége, Linnet Ridgeway boldogságát a férfi elhagyott menyasszonya keseríti meg: Jacqueline mindenhová árnyékként követi őket, erre a nílusi hajóútra is. Abu Szimbel ókori romjainak meglátogatása közben Linnetre kis híján rázuhan a magasból egy hatalmas szikla. Többen is arra gyanakodnak, hogy a baleset valójában Jacqueline műve, ám kiderül, hogy a bosszúszomjas nő a kirándulás idejére a hajón maradt. A forrongó szenvedélyek gyilkosságba torkollnak: Linnetet egyik éjjel valaki agyonlövi a kabinjában, és eltűnik az egyik értékes gyöngysora is. Vajon Jacqueline teljesítette be a bosszúját, vagy az ügy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik? A regénynek már a korabeli fogadtatása is igen kedvező volt. A kritikusok kiemelték a sztori remek felépítését és azt, hogy mivel Christie a mellékalakokat is árnyaltan alkotta meg, mindvégig bizonytalanságban tudja tartani az olvasókat az ügy megoldására vonatkozóan. Érdekességként említsük meg, hogy az írónő néhány helyen saját korábbi műveire is utal. Amikor leírja, hogyan találkozott először Poirot és Race ezredes, akkor a Nyílt kártyákkal (1936) című regényére céloz. A 11. fejezetben Miss Van Schuyler említést tesz Poirot-nak egy közös ismerősükről, Rufus Van Aldinről, aki A titokzatos Kék Vonatban (1928) szerepelt. A második rész 21. fejezetében Poirot megemlíti, hogy egyszer az Orient expresszen egy bűnügy nyomozása közben egy skarlátvörös kimonót talált a poggyászában. Természetesen itt Christie egyik leghíresebb krimije, a Gyilkosság az Orient expresszen (1933) kerül szóba. Poirot a Gyilkosság Mezopotámiában (1936) című regény cselekményére utal akkor, amikor kifejti módszerét a tettes személyének meghatározására. A Halál a Níluson magyar nyelven 1938-ban jelent meg először Kosáryné Réz Lola fordításában. A magyar verzió a Poirot kéjutazáson címet kapta, és a Palladis Kiadó 1 pengős regények című sorozatában látott napvilágot. 1962-ben Steinitz Tibor fordítása is ezzel a címmel jött ki az újvidéki Fórum Kiadónál. Az Európa Könyvkiadó 1987-ben Szabó Zoltán fordítását Halál a Níluson címmel dobta piacra, és a Helikon 2017-ben Kosáryné Réz Lola fordítását is immár ezzel a címmel hozta újra forgalomba.


A RENDEZŐ
John Guillermin angol rendező és producer 1925. november 11-én született Londonban, francia szülők gyermekeként. Eredeti neve: Yvon Jean Guillermin. Tizenhét éves korában lépett be a Brit Királyi Légierőhöz, ám ehhez hazudnia kellett az életkoráról. (Jómagam sose értettem igazán az ilyesfajta sztorikat: a kiskorúnak nem kellett semmilyen hiteles személyazonossági iratot bemutatnia, mert bemondásra ment a dolog?) Londoni születése ellenére csak tizennyolc éves korában kapta meg a brit állampolgárságot. Életrajzírói szerint már hétéves kora óta filmrendező akart lenni, miután látta A kincses sziget egyik filmváltozatát. Huszonkét éves korában szerelt le a légierőtől. Rendezői karrierje Franciaországban kezdődött el: dokumentumfilmeket készített főleg annak az illatszergyártó cégnek, ahol az apja dolgozott. 1948-ban tért vissza Londonba, ahol Robert Jordan Hill-lel közösen egy kis filmgyártó céget alapított Advent Films (más forrásokban: Advance Productions) néven. A cég első filmjét még Hill rendezte, a High Jinks in Society (1949) című vígjáték azonban már közös alkotásuk. Guillermin első önálló rendezése, a Torment (1950) című bűnügyi film saját forgatókönyve alapján készült. Még abban az évben Hollywoodba ment, hogy megismerje az ottani filmkészítési módszereket. Az ötvenes években kis költségvetésű filmeket forgatott olyan cégek részére, mint a Vandyke Productions, a Group 3 Films és a Nettleford. Az évtized második felében a televízió számára is dolgozott. 1956-ban vette feleségül a Town on Trial (1957) című filmjének egyik mellékszereplőjét, Maureen Connell színésznőt.


Az ötvenes évek végén Sy Weintraub producer elhatározta, hogy újraéleszti a Tarzan-sorozatot, és ehhez a feladathoz Guillermint találta a legalkalmasabb rendezőnek. Jól választott, mert a Guillermin által rendezett Tarzan legnagyobb kalandja (1959) – Gordon Scott főszereplésével – jelentős sikert aratott, és a széria egyik legjobb darabjának tartják. A sikert a direktor a Tarzan Indiába megy (1962) című filmmel meg tudta ismételni, pedig ebben a főhőst már Jock Mahoney formálta meg. A két Tarzan-film között, 1960-ban két filmet is forgatott: A nap, amikor kirabolták az Angol Bankot az MGM, a Never Let Go pedig az Independent Artists számára készült. Ez utóbbi cég megbízásából forgatta a Torreádor-keringő (1962) című kiugróan sikeres alkotását Jean Anouilh színdarabja alapján. A Fox megrendelésére született Guns at Batasi (1964) annyira tetszett a stúdió vezetőjének, Darryl F. Zanucknak, hogy újabb két filmre szerződtette Guillermint. Az egyik film A kék Max (1966) című háborús dráma volt, amelynek főszereplője, George Peppard azt nyilatkozta, hogy a közös munka Guillerminnel élete legizgalmasabb, legkreatívabb élménye volt. Ennek örömére 1968-ban még két filmet készítettek együtt, de sem a P. J., sem a House of Cards nem vált annyira sikeressé, mint első közös alkotásuk. A második világháború idején játszódó A remageni híd (1969) forgatása részben Csehszlovákiában zajlott, közvetlenül a 68-as szovjet megszállás előtti feszült belpolitikai helyzetben. Ez komoly problémát okozott, mivel a szovjet és a keletnémet média világgá kürtölte azt a vádat, hogy az Egyesült Államok a háborús film forgatása ürügyén valójában fegyvereket csempészett a szocialista országba. Amikor a szovjet csapatok megszállták Csehszlovákiát, a filmstábnak valósággal ki kellett szöknie az országból még a határok lezárása előtt. A sietség következtében egymillió dollár értékű felszerelést hagytak hátra, és az utolsó öt forgatási nap anyagát. A veszteség miatt a 3,5 millió dolláros költségvetés ötmillióra emelkedett.


A Spanyolországban forgatott El Condor (1970) című western az elsők között kapta meg az új amerikai forgalmazási rendszerben az R kategóriát az erőszak, a meztelenség és a kifogásolható nyelvezet miatt. A női főszerepre kiszemelt svéd Ewa Aulin nem vállalta a meztelen jeleneteket, és kiszállt a produkcióból. Guillermin és a magyar származású producer, André De Toth (Tóth Endre) nézeteltérései annyira elfajultak, hogy ökölharcra is sor került közöttük. Toth állítólag át akarta venni a rendezést Guillermintől, ahogy a Piszkos játék (1969) esetében is tette, de ez a szándéka ezúttal meghiúsult. (Elvesztette az ökölharcot?) A hetvenes évek elején Guillermin visszatért az MGM-hez: a Charlton Heston főszereplésével forgatott Terror a felhők felett (1972) kasszasikernek bizonyult, míg a Shaft Afrikában (1973) lényegében megbukott. Utána viszont blockbusterek következtek: Pokoli torony (1974), King Kong (1976), Halál a Níluson (1978). A nyolcvanas évek már egyértelműen szerencsétlen időszak volt a direktor pályáján. Új filmjei megbuktak, a Sheena, a dzsungel királynője (1984) például öt Arany Málna-jelölést is kapott, ráadásul a forgatás idején autóbalesetben elhunyt a direktor fia, Michael-John. Guillermin utolsó mozifilmje a King Kong visszatér (1986) volt, utolsó munkája pedig az Élve vagy halva (1988) című tévéfilm. A rendező 1999-ben elvált első feleségétől, akitől egy fia és egy lánya született, és ugyanabban az évben újra megnősült. Guillermin szívrohamban hunyt el 2015. szeptember 27-én a kaliforniai Topanga Canyonban. Nyolcvankilenc éves volt.


ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előzmények
Az 1969-ben alapított brit EMI Films nagy sikert ért el Sidney Lumet Gyilkosság az Orient expresszen (1974) című Agatha Christie-adaptációjával. A cég 1976-ban megvásárolta a British Lion Films vállalatot, melynek két akkori vezetője, Michael Deeley és Barry Spikings ügyvezető igazgatói pozícióba kerültek az EMI-nál. Arra törekedtek, hogy az EMI minél csekélyebb anyagi kockázattal bejusson a nemzetközi piacra, aminek egyik lehetősége a nagy amerikai filmstúdiókkal való együttműködés volt: a Warlords of Atlantis (1978) a Columbia, a Konvoj (1978) a United Artists, a Gengszterek sofőrje (1978) a 20th Century Fox, A szarvasvadász (1978) pedig a Universal közreműködésével készült, de ezek mindegyike hivatalosan amerikai film volt, és nem koprodukció. A Lumet-film világsikere miatt jó ötletnek tűnt egy másik közkedvelt Agatha Christie-regény megfilmesítése, szintén nagy sztárok közreműködésével. A választás a Halál a Níluson című regényre esett, melynek gyártásába ezúttal a Paramount szállt be, ám az amerikai társbefektető ellenére ez a film már angol produkcióként futott. Az EMI hangsúlyozni akarta a folytonosságot, ezért azt tervezte, hogy az új film a Gyilkosság a Níluson címet kapja, és Poirot szerepét ismét Albert Finney-nek ajánlották fel. A kiváló színész számára nagy megpróbáltatást jelentett a Poirot-smink a meleg vonatbelsőben, és amikor meghallotta, hogy ugyanezzel a sminkkel ezúttal a 38 fokos egyiptomi hőséget kellene elviselnie, nemet mondott az ajánlatra. A neves brit író, Anthony Shaffer – A mesterdetektív szerzője, az Equust és az Amadeust jegyző Peter Shaffer fivére – viszont elvállalta, hogy megírja a forgatókönyvet. Korábban a Lumet-filmbe is besegített, és a Halál a Níluson után még két Poirot-mozifilm, a Nyaraló gyilkosok (1982) és a Randevú a halállal (1988) forgatókönyvét is megírta. Két legutóbbi filmje, a Pokoli torony és a King Kong világsikere után a brit John Guillerminnél alkalmasabb rendezőt lámpással sem lehetett volna találni.


A szereposztás
Hercule Poirot szerepére az illetékesek végül az orosz származású Peter Ustinovot szerződtették, aki tíz év alatt három mozi- és három tévéfilmben játszotta el a figurát. Az egyik producer, Richard Goodwin a választást azzal indokolta, hogy Poirot valójában egy karakterszerep, Ustinov pedig kiváló karakterszínész. Szempont volt az is, hogy ha már kényszerből lecserélik Finney-t, utódja ne őt próbálja másolni, hanem a saját egyéniségéhez igazítsa a figurát. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyarok viszont ragaszkodtak a folytonossághoz: Finney-nek és Ustinovnak egyaránt Csákányi László volt a szinkronhangja.) Christie lánya, Rosalind Hicks nem értett egyet a producerek döntésével, és miután megnézte Ustinovot az egyik próbán, hangot is adott a véleményének: „Ő nem Poirot! Ő egyáltalán nem ilyen!” A színész szemrebbenés nélkül replikázott: „Hát most ilyen.” Érdekességként említsük meg, hogy a második világháborúban Ustinov volt a hadnagyból alezredessé előléptetett David Niven (a filmbeli Race ezredes) tisztiszolgája. Arról is emlékezzünk meg, hogy a Mrs. Salome Otterbourne-t megformáló Angela Lansbury féltestvére, Isolde Denham (1920–1987) volt Ustinov első felesége, akitől Tamara nevű lánya született. Bár filmbeli alakításáért Lansbury díjat is nyert, magát a filmet csak a negyvenéves jubileumi bemutatón, 2018. november 9-én nézte meg. Rajta kívül még két legendás színésznő játszik a filmben: az amerikai Bette Davis és a brit Maggie Smith. Hármójuknak közös öltözőjük volt a forgatás egyik helyszínéül szolgáló hajón, melynek kialakítása nem tette lehetővé, hogy minden színésznek külön öltözője legyen.


Richard Goodwin később elmesélte, hogy Davis magával hozta Amerikából a saját sminkfelszerelését, a tükreit és a lámpáit, mert azt hitte, hogy Egyiptomban ilyesmik nem állnak majd a rendelkezésére. Az újságírók előtt Bette nem titkolta, hogy egy cseppet sem volt ínyére az egzotikus utazás: „A régi időkben ilyen apróságokért nem kellett kimozdulni az összkomfortos Hollywoodból, ügyes díszlettervezők és technikusok mindent ott helyben, a műteremben produkáltak. Ha kellett, a Nílus folyót is megépítették neked, és sem a színész, sem a közönség nem vette észre a különbséget a díszlet-Nílus és a valódi folyó között. Manapság azonban a filmezés egyben hosszú utazgatást is jelent, a színészek pedig egyúttal dublőrökké is váltak.” Sem a Davis, sem a Maggie Smith által játszott szereplőnek nem tudjuk meg a keresztnevét. Smith egy kissé férfias nőt alakít, akinek öltözködése Greta Garbóét idézi a Krisztina királynő (1933) című filmből. Simont eredetileg Michael York játszotta volna, aki helyett állítólag anyagi okokból választották az inkább tévésorozatokból ismert Simon MacCorkindale-t. Linnet szerepét az amerikai Cybill Shepherdnek ajánlották fel, aki nemet mondott. A későbbi Bond-lány, a szintén amerikai Lois Chiles lépett a helyére, akinek kifejezetten rossz emlékei vannak a rendezőről: „Guillermin nem volt túl kedves hozzám. Az első forgatási napomon, amikor rákérdeztem egy instrukciójára, amelyet nem értettem, ordibált velem. Borzasztó volt.” A színésznő négy évvel korábban A nagy Gatsby (1974) című filmben együtt szerepelt a Jackie-t megformáló amerikai Mia Farrow-val. A szobalányt megszemélyesítő angol Jane Birkin a hatvanas évek végétől Franciaországban él, a Halál a Níluson tíz év után az első angol filmje volt. Rosalie Otterbourne szerepét a Rómeó és Júlia (1968) című Franco Zeffirelli-filmben világhírűvé vált Olivia Hussey játszotta.


A fiatal színésznő kora reggel mindig keleti zenét szeretett hallgatni, valószínűleg kissé túl hangosan. Az idős Bette Davis ugyanis elég hamar megkérte őt arra, hogy mellőzze a korai zenehallgatást. Szó szót követett, s a konfliktus vége az lett, hogy nem beszéltek egymással, amíg a hajón forgattak. Hussey az önéletrajzában azt írta, Bette valószínűleg annak örült volna a legjobban, ha Olivia jeleneteit a hajó mögé kötött csónakban vették volna fel. Davis ellenszenvét illetően egyébként Hussey olyan illusztris művészek társaságába került, mint Joan Crawford, Faye Dunaway és Karen Black, akiket a hollywoodi legenda korábbi közös munkáik miatt szintén nem kedvelt. Mr. Ferguson szerepét a hetvenes évek elején feltűnt Jon Finch játszotta, aki előbb Roman Polański Macbeth (1971), majd Alfred Hitchcock Téboly (1972) című filmjében bizonyította tehetségét, karrierjét azonban cukorbetegsége és téves szakmai döntései hátrányosan befolyásolták. Az Andrew Penningtont megformáló George Kennedynek az egyik jelenetben szamárháton is lovagolnia kellett. A szamár viszont nem bírta el a testes színészt, többször is összecsuklott, ezért Guillermin állítólag fogyókúrára kötelezte Kennedyt. A szereplők között felbukkan Saeed Jaffrey indiai színész – ő a személyzet azon tagja, aki megtalálja Louise holttestét –, neve azonban nem szerepel a stáblistán. Filmes oldalakon találkozhatunk olyan feltételezésekkel, hogy Gerald Sim és Victor Maddern – Magyarországon kevésbé ismert színészek – is statisztáltak a filmben, de mind ez idáig senki nem tudta azonosítani őket egyik jelenetben sem.


A forgatás
A Halál a Níluson forgatása 1977. szeptember 19-én kezdődött, és hét hétig tartott. A munka javarészt egyiptomi helyszíneken zajlott. Az egyiptomi kormány támogatta a produkciót, mivel nem volt semmilyen politikai tartalma, és Agatha Christie nagy népszerűségnek örvendett az országban. Mindmáig tartja magát az a tévhit, hogy a stáb a PS Sudan nevű gőzhajón forgatott. Ezen utazott 1933-ban Agatha Christie is a férjével, és állítólag ez az utazás adta az ötletet a regényéhez. Az 1921 és 2008 között üzemelt hajón később egy lakosztályt is elneveztek az írónő tiszteletére. A Karnakot azonban nem a PS Sudan, hanem a valamivel kisebb SS Memnon helyettesítette, ahol négy hétig tartott a munka. Mivel a hajó motorjai túl hangosak voltak, és zavarták a forgatást, ezért kikapcsolták őket, és a Memnont más hajók vontatták előre. Guillermin visszaemlékezései szerint a Memnon időnként zátonyra futott. A három hétig tartó szárazföldi forgatás sem volt sokkal könnyebb, noha olyan gyönyörű helyszíneken dolgoztak, mint Giza, Luxor, Asszuán és Kairó. Az egyik asszuáni helyszín az Old Cataract Hotel volt, ahol annak idején Agatha Christie is többször megfordult, s a tiszteletére Mrs. Christie-nek nevezték el az egyik lakosztályt. A stáb számára különösen megerőltetők voltak a sivatagi jelenetek, mert délre már 54°C-ra emelkedett a hőmérséklet, ezért a lehető legkorábban kellett elkezdeni a forgatást. A sminkelés már hajnali 4-kor elkezdődött, a színészek reggel 6-kor már a kamerák elé álltak. De hát ez semmiség volt ahhoz képest, hogy nem foglaltak le elegendő szállást, így egyes stábtagoknak szállodáról szállodára kellett vándorolniuk, olykor naponta többször is, attól függően, hogy éppen hol van szabad szoba. A rendező szerint a nehézségeket főleg a jó kedélyű stábtagoknak köszönhetően sikerült áthidalni. Kellemes meglepetést okozott Bette Davis, mert azt hallotta róla, hogy abszolút profi ugyan, de nem különösebben kommunikatív. Bette azonban a lelkesedés és a támogatás erős bástyájának bizonyult. Jól jött Ustinov különleges észjárása, ahogyan David Niven, Mia Farrow és Jack Warden humora is. Persze nemcsak a pihenőidő alatt, hanem a kamera előtt is adódtak vicces helyzetek. Így például Simon MacCorkindale és Lois Chiles csókjelenete közben egy szemtelen légy repült a színésznő szájára. A körülményekhez képest mindketten próbáltak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, és folytatták a jelenetet, miközben körülöttük a stábtagok pukkadoztak a nevetéstől. A rendező egy idő után véget vetett a vicces közjátéknak, és a légy elhessegetését követően újrakezdték a felvételt.


Jack Cardiff operatőr a rendezővel együtt úgy döntött, hogy vizuális szempontból is igyekeznek a lehető leghűségesebben felidézni a harmincas évek stílusát. Guillerminnek egyébként nem volt lehetősége megnézni a napi musztereket, mert azokat a producerek utasítására közvetlenül Londonba kellett küldeni. A kapcsolattartás a londoni illetékesekkel eléggé nehézkes volt, mert telefonok nem álltak rendelkezésre, ezért a telexgépre kellett hagyatkozni. Guillermin állítólag attól tartott, hogy idő előtt kiszivárognak a film fordulatai, emiatt nem engedte, hogy idegenek látogassák meg a forgatást. Tekintettel arra, hogy a cselekmény fordulatai nem nagyon térnek el a közismert regényétől, ez az aggodalom utólag kissé eltúlzottnak tűnik. Az a dal, amelyet Jackie (Mia Farrow) énekel a társalgóban, a Frankie és Johnny című népdal, amely egy nőről szól, aki lelövi a kedvesét, amikor kiderül, hogy a férfi megcsalta. Egy másik jelenetben Jackie A külváros fiai című Rudyard Kipling-versből idéz. A tangójelenet koreográfiáját Wayne Sleep brit táncművész és koreográfus tervezte. Negyven év elteltével így emlékezett vissza erre a munkájára: „Óradíjat kaptam, ami nagyon jól jött akkor, amikor senki nem jelent meg a próbán, és meg kellett keresnem David Nivent, hogy rábeszéljem, jöjjön el.” Anthony Powell jelmeztervező Oscar-díjat kapott ezért a munkájáért. Különösen a lábbelik terén lódult meg a fantáziája: Bette Davis cipőjének elkészítéséhez huszonhat piton pikkelyeit használták fel, Lois Chiles gyémántokkal díszített lábbelijét egy milliomos gyűjteményéből kérték kölcsön. (Sok hűhó semmiért: a hölgyek értékes cipellői a promóciós fotókon jobban érvényesültek, mint a filmben.) Bár a film javarészt Egyiptomban játszódik, a bevezető jelenetek helyszíne Nagy-Britannia volt, ezért a stáb a szigetországban is forgatott. A vidéken játszódó nyitó képsort Hambledonban (Buckinghamshire megye) vették fel. A kisváros utcáin száguldozó limuzin ugyanaz a jármű volt, amelyet korábban A sárga Rolls-Royce (1964) című filmhez is használtak. A Ridgeway-birtok valójában a Warwickshire-ben található Compton Wynyates volt.


A fogadtatás
Mint fentebb már említettem, az eredeti elképzelés az volt, hogy a producerek Gyilkosság az Orient expresszennel való folytonosságot hangsúlyozzák, emiatt a produkció először a Gyilkosság a Níluson (Murder on the Nile) címet kapta. Az első plakáttervek is ezzel a címmel készültek. Miután Albert Finney nem vállalta a második filmet, a producerek úgy döntöttek, hogy Peter Ustinovval más irányba viszik a figurát, ezért visszatértek a könyv eredeti címéhez. Noha a Halál a Níluson angol film volt, az ősbemutatóját mégis az Egyesült Államokban tartották, New York városában, 1978. szeptember 29-én. Az amerikai plakát elkészítésére a fiatalon elhunyt Richard Amselt (1947–1985) kérték fel, aki a hetvenes évek számos híres filmjéhez tervezett klasszikussá vált plakátokat, mint például Az utolsó mozielőadás (1971), A nagy balhé (1973), a Pillangó (1973) és a Kínai negyed (1974). Kiválasztásában szempont volt az is, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen plakátját is ő tervezte. A Halál a Níluson premierje idején kezdtek el jegyeket árulni a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum nagyszabású kiállítására Tutanhamon fáraó kincseiből. Amsel feladata az volt, hogy a plakátot kapcsolatba hozza a Tutanhamon-kiállítással, hogy így kiaknázzák az Egyiptom iránti nagy érdeklődést a film javára. A művész egy olyan plakátot készített (lásd legalul), melynek közepén a néhai fáraó látható egyik kezében egy áldozati késsel, a másikban egy revolverrel, körülötte a szereplők portréi. A londoni premierre 1978. október 23-án egy jótékonysági gála keretében került sor, amelyen II. Erzsébet királyné a férjével, Fülöp herceggel együtt vett részt. Bár a film nem aratott olyan nagy kereskedelmi sikert, mint a Gyilkosság az Orient expresszen, mégis a korszak legsikeresebb brit filmjének bizonyult. Csak az Egyesült Államokban a nyolcmillió dollárból forgatott film 14 560 084 dollár bevételt termelt. A kritikai fogadtatás fanyalgó volt, a legtöbb ítész szerint a Halál a Níluson nem ért elődje nyomába, de az elmúlt bő negyven év alatt megítélése pozitív irányba változott. Mint már említettem, Anthony Powell jelmeztervező munkáját Oscar-díjjal ismerték el, sőt a BAFTA díját is megkapta. Az Evening Standard British Film Awards 1979-es díjkiosztóján John Guillermin (legjobb film), Peter Ustinov (legjobb színész) és Simon MacCorkindale (legígéretesebb színész) is díjat vehetett át. Ugyanitt a legjobb színésznő Maggie Smith lett, de nem a Halál a Níluson mellékszerepéért, hanem a Kaliforniai lakosztály (1978) című vígjátékért. A Halál a Nílusont nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra, ahogyan az azt követő Ustinov-féle Poirot-produkciókat sem. A filmet hazánkban elsőként a Magyar Televízió mutatta be 1984. november 6-án.


Bakik
Hercule Poirot természetesen nem tévedett, amikor magyarázatot adott a hajón elkövetett gyilkosságokra, az alkotók viszont elkövettek néhány apró bakit, főleg a nyelvhasználat terén. (Ezek egy részét a magyar szinkron korrigálta.) Szemezgessünk a tévedések közül!

* Luxor és Abu Szimbel között 250 mérföld a távolság, amelyet a harmincas években egy nílusi gőzhajó nem tudott volna egyetlen délután megtenni, mint ahogy a filmben látjuk.

* A bakivadászok szerint a hajón töltött második estén Mrs. Van Schuyler angolul kíván jó éjszakát Poirot-nak, aki erre franciául így felel: „Bonjour” (Jó napot!). Poirot – még ha belga is, és nem francia – túl komoly ember ahhoz, hogy egy idős hölgynek ne a megfelelő nyelvi fordulattal válaszoljon, ami a „Bonne nuit” (Jó éjszakát!) lett volna. (Jómagam megnéztem a filmet angol hangsávval is, és szerintem Poirot ott is ugyanazt mondja, mint a magyar szinkronban: „Bon soir” [Jó estét!].)

* Abban a jelenetben, amikor dr. Bessner a jó híréről akar beszélni Linnettel, németül „asszonyom”-nak szólítja őt, vagyis azt mondja: „mein Frau”. Egy született német azonban pontosan tudja, hogy a német nyelvtani szabályok szerint a helyes változat: „meine Frau”. (A magyar szinkronban a doktor ekkor nem használ német szavakat.)

* Miközben Poirot Linnet kabinjában vizsgálódik, a halott észrevehetően lélegzik.

* Amikor Poirot – Simon jelenlétében – részben franciául, részben angolul kikérdezi Louise-t, az egyik kérdésére a szobalány így tiltakozik: „Ah non” (Ó, nem!), amire Poirot így reagál: „Ah oui” (Ó, igen!). A francia nyelvben viszont, amikor ellenkezésről van szó, az „Ah si” a helyes formula, és nem az „Ah oui”. Ezt nemcsak Poirot tudta, hanem a franciául kitűnően beszélő Peter Ustinov is, így kissé érthetetlen, miért nem figyelmeztette a forgatókönyvírót vagy a rendezőt erre a hibára. (A magyar szinkron se korrigálta ezt a bakit.)

* A néző látja is, amint Poirot elmeséli, hogy dr. Bessner hogyan lőhette volna agyon Linnetet. Amikor az orvos a nő halántékához érinti a fegyvert, Linnet összerándul, holott a történet szerint mélyen alszik.

* Louise Bourget meggyilkolásának estéjén, miközben Poirot és Race ezredes vacsoráznak, a zenekar észrevehetően afrikai hangszereken játszik, miközben a néző nyugati zenét hall klarinéttel és hegedűvel.

* Mrs. Otterbourne homlokán a véres sebhely egy másodperccel előbb megjelenik, mint ahogy a gyilkos lövés eldördül. A gyilkosság előtti pillanatban a hölgy ennyit mond: „I saw that it was…”, ám amikor később flashbackben, a gyilkos szemszögéből látjuk a történteket, a lövés már az „I saw it…” után eldördül.

* A Simon által leadott lövedék pályája egész más volt, mint amilyen akkor lett volna, ha tényleg Jackie lövésétől sebesült volna meg. A bakivadászok szerint Poirot-nak erre fel kellett volna figyelnie.

* Amikor az egyik flashbackben azt látjuk, hogy Jackie kiveszi a szikét az orvos táskájából, nem zárja azt vissza, és ezt a járásképtelen Simon sem tudta megtenni, így a kabinba visszatérő Bessnernek azonnal észre kellett volna vennie az eszköz hiányát.

* A film legvégén Poirot pontatlanul idézi Molière-t: „La grande ambition des femmes est d'inspirer l'amour”, ami helyesen ez lenne: „La grande ambition des femmes est d'inspirer de l'amour”. (A magyar szinkronban a francia idézet helyesen hangzik el, Poirot így fordítja le Race ezredesnek: „Szerelmet ébreszteni a férfiban: ez minden nő legfőbb célja”.)


A TÉVÉFILM
Az ITV brit televíziós csatorna 1989. január 8. és 2013. november 13. között sugározta az Agatha Christie: Poirot történetei (Agatha Christie’s Poirot) című hetvenrészes sorozatát, amelyben a zseniális belga mesterdetektívet David Suchet alakította. Érdekességként említsük meg, hogy a Peter Ustinovval forgatott egyik Poirot-tévéfilmben (Vacsora tizenhármasban, 1985) – Suchet még Japp felügyelőt játszotta. Ő ezt tartja élete legrosszabb alakításának, ám Ustinov már akkor azt mondta neki, hogy illene hozzá Poirot szerepe. Erre egyébként épp Agatha Christie családja javasolta a széria producereinek, de nem az Ustinov-tévéfilmben, hanem a Blott on the Landscape (Kertész a vártán, 1985) című tévésorozatban nyújtott színészi teljesítménye miatt. Suchet azzal kezdte a felkészülést, hogy elolvasta az összes Poirot-regényt és -novellát, és kijegyzetelte a figuráról szóló leírásokat. Úgy érezte, nemcsak megérteni kell Poirot-t, hanem már azelőtt azzá kell válnia, mielőtt elkezdődik a forgatás. Meggyőződése volt, hogy Poirot rögeszmés-kényszeres személyiségzavarban szenvedett, és ragaszkodott ahhoz, hogy ezek a furcsa szokások a sorozatban is megjelenjenek, így például az, hogy a magándetektív egy zsebkendőt terít a park padjára, mielőtt leülne rá. A Poirot rigolyáihoz való ragaszkodása miatt vitája támadt az egyik rendezővel, és még az a lehetőség is felmerült, hogy az első évad után otthagyja a szériát. Szerencsére nem ez történt. Számos kritikus és rajongó szerint Suchet szerepformálása áll a legközelebb ahhoz, amilyennek Christie írta meg a figurát, és ezt a véleményt kiváló barátom, Ákos is osztja. (A magam véleménye pedig az, hogy szerintem Kenneth Branagh alakítása áll a legtávolabb az írónő elképzeléseitől.) Suchet számára az jelentette a legnagyobb elismerést, hogy az írónő lánya, Rosalind Hicks azt mondta, biztos abban, hogy a színész alakításával maga Agatha Christie is elégedett lenne.


A Halál a Níluson a széria kilencedik évadjának harmadik filmje volt, először 2004. április 12-én került adásba. Alapvetően hűséges maradt a regényhez, ami persze nem jelenti azt, hogy nem történtek kisebb változtatások. Így például a cselekményből kimaradt Miss Bowers, Jim Fanthorp és Guido Richetti személye. Richetti mellőzése miatt más magyarázatot kellett adni arra, hogy Race ezredes hogyan kerül a hajóra. A regényben ugyanis Race azért utazik a Karnakon, mert egy titokzatos ügynököt akar leleplezni, akiről a történet vége felé kiderül, hogy Richettivel azonos. A tévéfilmben az ezredes épp befejezett egy diplomáciai missziót, és úgy dönt, inkább Poirot-val utazik, és nem egy kormányhajón. A regényben a mesterdetektív a londoni Chez Ma Tante nevű francia étteremben látja meg először Jacqueline-t és Simont, míg a tévéfilmben Kairóban találkozik velük először. A tévéfilmben Tim Allerton tapintatosan elhárítja Rosalie Otterbourne közeledését, ami a férfi homoszexualitását sejteti. Itt jegyezzük meg, hogy a Poirot-szériában 2003 után időnként olyan motívumok kaptak hangsúlyt, amelyek Christie-nél mellékesek voltak, vagy szóba sem kerültek, mint például a kábítószer-fogyasztás, a szex, a homoszexualitás és az abortusz. A regényben Louise holttestét az ágya alatt találják meg, a tévéfilmben viszonyt a szekrénybe rejtették a tetemet. A Linnet elleni merénylet a templomnál a tévéfilmben kicsit másképp zajlik le, mint a regényben. Némi zavart figyelhetünk meg az időt illetően is. A cselekmény 1932 vége felé játszódik, mégis szó esik a Normandie nevű hajóról, amelyet csak 1935-ben bocsátottak vízre. Ferguson egyszer egy holdkórosról beszél, aki át fogja venni a hatalmat Németországban. Nyilván Hitlerre célzott, aki 1933 januárjában valóban a Német Birodalom kancellárja lett. Ferguson bőröndjén egy matrica viszont azt tanúsítja, hogy 1936-ban utazott a Normandie fedélzetén, vagyis amikor Hitler hatalomra jutása közismert tény volt, és nem feltételezés tárgya. A film javát Egyiptomban forgatták, a Karnakon játszódó jeleneteket a fentebb már említett, 1921-ben vízre bocsátott PS Sudan fedélzetén. A szárazföldi jeleneteket Luxorban és Denderában vették fel, a Wode Hallt a londoni Eltham Palace helyettesítette. A filmet 2004. október 2-án mutatta be Magyarországon a Duna TV.


A REMAKE
A 20th Century Fox 2013-ban jelentette be a Gyilkosság az Orient expresszen remake-jét, és 2015-ben állapodott meg arról, hogy Kenneth Branagh egyszerre lesz a film rendezője és főszereplője. Az Agatha Christie Limited elnöke, James Prichard – az írónő dédunokája – pozitív tapasztalatokat szerzett az angol művésszel való együttműködés során, és kijelentette, hogy a maga részéről készen áll a további közös munkára. 2017 májusában Branagh is azt nyilatkozta, hogy amennyiben a Gyilkosság az Orient expresszen sikert arat, ő is hajlandó újabb Christie-filmet készíteni. Az 55 millió dollárból forgatott film összesen 352,8 milliót jövedelmezett, s ennek köszönhetően a Fox novemberben bejelentette, hogy hozzákezdtek a következő Christie-film, a Halál a Níluson előkészítéséhez. A forgatókönyvet ismét Michael Green írta, és ígéretének megfelelően Branagh is elvállalta a rendezést és a főszerepet. A színészek közül rajta kívül Tom Bateman is visszatér, természetesen megint Poirot barátja, Monsieur Bouc szerepében. Ezt 2018 szeptemberében hozták nyilvánosságra, ugyanakkor, mint Armie Hammer közreműködését. Ugyanebben a hónapban Gal Gadot szereplését is megerősítették. Marie Van Schuyler megformálására 2019 januárjában Jodie Comer került szóba, aki azonban egyeztetési problémák miatt visszalépett: a helyét szeptemberben Jennifer Saunders foglalta el. Addigra már minden fontosabb szerepre szerződtették a színészeket: közülük a legnagyobb név Annette Bening volt, aki Euphemia Boucot alakítja.


A Halál a Níluson forgatása 2019. szeptember 30-án kezdődött a Longcross faluban (Nagy-Britannia, Surrey megye) található filmstúdióban. A munka az angol Wikipédia szerint Marokkóban folytatódott annak ellenére, hogy az első híradások még arról szóltak, hogy a stáb Egyiptomban fog forgatni. Az IMDb viszont egyiptomi forgatási helyszíneket sorol fel: Kairó, Asszuán és Luxor. Nos, az IMDb téved. A férfi főszereplő, Armie Hammer ugyanis világgá kürtölte csalódását, amikor megtudta, hogy Egyiptom helyett Marokkóba utazik a stáb. Az Abu Szimbel-i templom valójában egy 150 láb magas díszlet. A forgatáshoz külön megépítették a Karnakot (vagyis nem egy igazi hajót béreltek ki), és egy hatalmas víztartály helyettesítette a Nílust. A Linnet Ridgeway Doyle-t alakító Gal Gadot a Tiffany Yellow Diamondot (Tiffany sárga gyémánt) viseli, amely a világ egyik legnagyobb sárga gyémántja, 1878-ban találták Dél-Afrikában. Ebben a szerencsében rajta kívül eddig csupán három nő részesült: Mrs. E. Sheldon Whitehouse egy 1957-es Tiffany-bálon viselhette, Audrey Hepburn az Álom luxuskivitelben (1961) reklámfotóihoz kapta meg, Lady Gaga pedig a 2019-es Oscar-díjátadón villoghatott vele. A film forgatása 2019. december 18-án ért véget. A vágó Úna Ní Dhonghaíle volt: őt már csak azért is meg kell említeni, mert bevallom, a neve alapján séróból se a nemét, se a nemzetiségét nem tudtam megtippelni. Nos, ő egy ír hölgy, a Three Girls című minisorozattal több szakmai díjat is nyert, ami nyilván jó ajánlólevélnek bizonyult ehhez a filmhez is. A vizuális effektek előállításában a Double Negative (DNEG), a Lola VFX és a Raynault VFX vett részt az Oscar-díjas George Murphy irányítása alatt. A kísérőzenét Patrick Doyle, Branagh egyik állandó munkatársa írta. A film premierjét a COVID-járvány miatt többször is elhalasztották, a jelenlegi dátum: 2021. szeptember 17. A magyarországi bemutatóról jelen sorok írásakor még nincs megbízható információ.


Így látták ők
„Két (ha nem több) nehéz órán át ül türelmesen az ember, és várja – miközben a vetítővásznon zajlik az áldozatok tömeges mészárlása –, hogy felvillanjon az az apró szikra, amely kilendítené az unalomból, vagy hogy elérkezzék végre már az úgy-ahogy meggyőző befejezés. Ahogy azt a főcím közli velünk, Agatha Christie regényének filmváltozatát látjuk... A könyv betűjét nem is árulták el: a személyek hasonlítanak azokra, akiket a szerző elgondolt, a színészek tehetségesek és van egyéni varázsuk, a nők bájosak, a humor is makacsul a felszínre tör, s egy olyan zeneszerző, mint Nino Rota is segíteni próbál, az ókori Egyiptom műemlékei egész ragyogó szépségüket dobják fel, a kamera önfeledten, néha ihletetten mozog. De, fájdalom, mindenki és mindez együttesen menthetetlenül hajótöröttekké válik a közhelyek rideg óceánján. Hiányzik annak az intelligenciája vagy tehetsége – John Guillerminről beszélünk –, aki az egészet filmre vitte.”
(Florica Ichim: „Halál a Níluson”. In: Megyei Tükör, 1980. február 25., 4. o.)


„Manapság oly sok krimi kezdődik mindjárt a hullával, s egyfajta feszültséget ezzel eleve áramtalanít, mert nem ismerhettük meg az áldozatot, nem tudjuk, szeressük és sajnáljuk-e, vagy nyugodtan utálhatjuk és örülhetünk, minthogy megérdemelte a sorsát. Nem így a krimikirálynőnél! Itt jó egy óra is eltelik a gyilkosságig, igaz, utána aztán nincs megállás, és további négy halottunk lesz. De a hatvanperces előkészítésből, meg a történet egészéből is kiderül, hogy Agatha asszony nem csupán krimiket gyártott futószalagon, hanem alaposan átgondolta, és biztonságosan megszerkesztette történeteit, többnyire hús-vér embereket ábrázolt, hangulatot festett és atmoszférát teremtett. Nála minden szereplőben érdekeltek vagyunk, közünk van az egész ügyhöz. Nemcsak külső, de belső események is lezajlanak műveiben, érzelmi konfliktusok és lelki feszültségek színezik a sztorit, egyszóval – írói eszközöket vett igénybe. John Guillermin pedig, aki a Halál a Nílusonból angol filmet rendezett – jól adta vissza Christie munkáját, és sztárparádéval is vonzóvá tette, szerepeltetve Peter Ustinovtól Bette Davisen s David Nivenen át a nemrég magyar filmen is látott Maggie Smithig mindenkit.”
(bt: „Tévénotesz”. In: Esti Hírlap, 1984. november 8., 2. o.)


„Alig hevertük ki a Kígyóstratégia című film okozta sokkhatást (amelyet a közelről fényképezett, meglehetősen gusztustalan hüllők látványa okozott), néhány nap múltán egy félelmetes kobra fenyegette a képernyőn a derék Poirot felügyelő életét. Ebből már sejthetik az olvasók, hogy a Halál a Níluson című filmről van szó. Ahogyan kiderült, a hosszúra sikeredett produkciót igencsak megtűzdelték halottakkal, csakúgy, mint logikátlanságokkal. Mindezeket azért bátorkodjuk leírni, mert beleéltük magunkat a történetbe, és szinte résztvevőként vészeltük át a hajón megesett rémségeket. Poirot felügyelőtől azért merjük megkérdezni: ha már olyan bizonyossággal tudta, ki a gyilkos, miért nem szólt közbe hamarabb? Legalább három hullát megtakaríthattunk volna, amúgy is van elég a képernyőn, minden este. És ezek a »mindennapi« halottak nem is csak játékból esnek áldozatul.”
(I. M.: „Szivárvány”. In: Szabad Föld, 1984. november 17., 13. o. – A kritikust valószínűleg annyira megrémisztette a hüllők látványa, hogy észre sem vette: Poirot, bár felderíti a gyilkosságokat, nem felügyelő, hanem magándetektív.)


Halál a Níluson (Death on the Nile, 1978) – angol bűnügyi film. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Anthony Shaffer. Operatőr: Jack Cardiff. Zene: Nino Rota. Díszlet: Peter Murton. Jelmez: Anthony Powell. Vágó: Malcolm Cooke. Rendező: John Guillermin. Főszereplők: Peter Ustinov (Hercule Poirot), Jane Birkin (Louise Bourget), Lois Chiles (Linnet Ridgeway Doyle), Bette Davis (Mrs. Van Schuyler), Mia Farrow (Jacqueline „Jackie” De Bellefort), Jon Finch (Mr. Ferguson), Olivia Hussey (Rosalie Otterbourne), I. S. Johar (a Karnak kapitánya), George Kennedy (Andrew Pennington), Angela Lansbury (Mrs. Salome Otterbourne), Simon MacCorkindale (Simon Doyle), Maggie Smith (Miss Bowers), David Niven (Race ezredes), Jack Warden (Dr. Ludwig Bessner), Harry Andrews (Barnstaple), Sam Wanamaker (Rockford). Magyarországi bemutató: 1984. november 6. (Magyar Televízió).

Halál a Níluson (Death on the Nile, 2004) – angol bűnügyi tévéfilm. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Kevin Elyot. Operatőr: Martin Fuhrer. Zene: Christopher Gunning. Díszlet: Mark Rimmell. Jelmez: Sheena Napier. Vágó: John Mayes. Rendező: Andy Wilson. Főszereplők: David Suchet (Hercule Poirot), James Fox (Race ezredes), Emma Malin (Jacqueline De Bellefort), JJ Feild (Simon Doyle), Emily Blunt (Linnet Ridgeway), Judy Parfitt (Miss Van Schuyler), Daisy Donovan (Cornelia Robson), Barbara Flynn (Mrs. Allerton), Daniel Lapaine (Tim Allerton), David Soul (Andrew Pennington), Frances De La Tour (Salome Otterbourne), Zoe Telford (Rosalie Otterbourne), Alastair Mackenzie (Ferguson). Magyarországi bemutató: 2004. október 2. (Duna TV).

Halál a Níluson (Death on the Nile, 2021) – amerikai bűnügyi film. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Michael Green. Operatőr: Haris Zambarloukos. Zene: Patrick Doyle. Díszlet: Abi Groves. Jelmez: Paco Delgado. Vágó: Úna Ní Dhonghaíle. Rendező: Kenneth Branagh. Főszereplők: Armie Hammer (Simon Doyle), Gal Gadot (Linnet Ridgeway Doyle), Kenneth Branagh (Hercule Poirot), Sophie Okonedo (Salome Otterbourne), Rose Leslie (Louise), Annette Bening (Euphemia), Emma Mackey (Jacqueline de Bellefort), Tom Bateman (Bouc), Letitia Wright (Rosalie Otterbourne), Jennifer Saunders (Marie Van Schuyler).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?