Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 26., hétfő

EXCALIBUR

„Anál nathrach, orth’ bháis’s bethad, do chél dénmha.”
(Kígyó lehelete, élet és halál varázslata, jeled a teremtésre.)

John Boorman 1981-ben bemutatott filmje, az Excalibur Artúr király legendájának egyik legigényesebb és legnépszerűbb feldolgozása. Alapjául Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus műve szolgált, de az alkotók figyelembe vettek a témával foglalkozó más forrásokat is, illetve maguk is gazdagították a mítoszt. A fontosabb szerepeket nemzetközi viszonylatban akkor még nem igazán ismert színészek játszották, akiknek többsége később világhírűvé vált, mint például Nicol Williamson, Helen Mirren, Nigel Terry, Nicholas Clay, Liam Neeson, Patrick Stewart, Gabriel Byrne és Ciarán Hinds. Az Excalibur részt vett az 1981-es cannes-i filmfesztiválon, ahol a legjobb művészi megvalósításért járó díjat kapta. A 140 perces alkotásnak létezik egy bő húsz perccel rövidebb változata is (kevesebb vér, kevesebb szex), mindazonáltal Magyarországon vágatlanul mutatták be: először 1983 márciusában a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében láthattuk, ugyanazon év november 10-étől pedig országos forgalmazásban is. Az opusz a Vér és mágia alcímet kapta.


AZ ARTÚR-LEGENDA
Artúr király legendája a legismertebb kelta mítosz, melynek valós alapja is van. Noha Artúr neve több középkori forrásműben (Historia Brittonum, Annales Cambriae, De excidiu et conquestu Britanniae, Gododdin) is előfordul, mindmáig nem tisztázott, hogy valóban létezett-e, illetve ha igen, akkor olyan volt-e, amilyennek a mítosz megörökítette. Történészek azt valószínűsítik, hogy az V. század végén és a VI. század elején élhetett, abban az időszakban, amikor a római hódítók elhagyták Britanniát. Ezt követően az őslakosokat főleg a piktek és a skótok visszatérő támadásai nyugtalanították, ezért szövetségre léptek a szászokkal, akik viszont idővel a fejükre nőttek, és legfőbb ellenségeikké váltak. Artúr alighanem a szászok elleni sereg vezére volt, és elképzelhető, hogy a velük folytatott harcban, a camlani csatában esett el. Erről az ütközetről azonban szinte semmi konkrétumot nem tud a történelemtudomány: nemcsak az időpont (537) kétséges, hanem az is, hogy a britonok ekkor tényleg a szászokkal csaptak-e össze. A hadvezér Artúrt egyébként sosem koronázták uralkodóvá, sőt még a szászokat sem sikerült kiűznie hazája földjéről. Ennek ellenére évszázadokkal később ő lett az angol lovagok példaképe, a férfiasság és a hazaszeretet szimbóluma, és idővel az ideális uralkodó megtestesítőjeként tekintettek rá. A személyéhez kapcsolódó legenda a XII. század első felében kezdett elterjedni, elsősorban Monmouth-i Gottfried (kb. 1100–1155) 1136-ra datálható műve, a Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak története) hatására, amely az Artúr-mítosz első írásos változata, mindazonáltal a történet hitelességét már a kortársak is erősen vitatták. Boorman filmje nagyjából hűségesen követi a legendát, bár a drámaiság és a filmszerűség érdekében vannak kisebb eltérések.


Így például a filmben Lancelot első pillantásra vonzalmat érez Ginevra iránt, de az Artúr iránti tiszteletből és barátságból küzd ez ellen az érzés ellen: Morgana ármánykodása csupán beteljesíti a lovag és a királyné szerelmét, míg a legendában szerelmük kialakulása is varázslat következménye. Az Artúr által emeltetett királyi székhely, Camelot várának pontos helye éppúgy bizonytalan, mint a mítosz egyéb elemei. Azonosították már Somerset megyében, a Glastonbury közelében fekvő Cadbury várával, míg mások szerint Skóciában található, az Edinburghtól északnyugatra fekvő Stirlingben. A winchesteri kastélyban látható faasztalról máig azt tartják, hogy az volt a híres kerekasztal, melynek formáját Merlin, a varázsló javasolta Artúrnak. Egy kör formájú asztal esetében ugyanis nincsen kiemelt hely, így mindenki egyenrangúnak érezhette magát a többiekkel. A legenda variációi eltérnek abban is, hogy hányan foglalhattak helyet a kerekasztal mellett: leggyakrabban százötven, ötven vagy tizenkét lovagról olvashatunk. A tizenkettes szám a keresztény mondakörrel (tizenkét apostol) mutat hasonlóságot, sőt egyes feltételezések szerint magát a kerekasztalt is az utolsó vacsora egyes ábrázolásai ihlették. A kereszténység hatását tükrözi az Artúr-mítosz kulcseleme, a Szent Grál is, amely a legenda szerint az a kehely, amelyből Krisztus ivott az utolsó vacsorán.


A SZERZŐ ÉS A KÖNYV
Az Excalibur alapjául Sir Thomas Malory klasszikus műve, a Le Morte d’Arthur szolgált. Ami egész biztos, hogy Malory valóban létezett, személyazonosságára vonatkozóan viszont többféle elmélet is született, részben annak köszönhetően, hogy a XV. századi krónikák több különböző személyt is ezen a néven említenek. A XIX. század végén terjedt el az a nézet, hogy egy földbirtokos lovagról és parlamenti képviselőről van szó, aki valamikor 1415 és 1418 között látta meg a napvilágot az angliai Warwickshire-ben. (Bizonyos források 1405 körüli dátumot tartanak valószínűbbnek, ahogyan az életrajz egyéb dátumainak többsége is szinte forrásonként változik.) Apja halála után, feltehetően 1434-ben, örökölte a családi birtokot, ősei tisztes nevét azonban bemocskolta azzal, hogy a bűn útjára lépett, többször is börtönbüntetéssel sújtották. Még apja életében megvádolták lopással, sőt később állítólag saját maga is elismerte, hogy rablás, zsarolás és nemi erőszak is szárad a lelkiismeretén. Egy politikai merényletbe is belekeveredett, mely Buckingham herceg (Humphrey Stafford) ellen irányult. Valamikor az 1440-es években megnősült: fia, Robert lett az örököse, ám valószínűsíthető, hogy még egy vagy két gyereket nemzett feleségének, Elizabeth Walshnak. Sötét ügyei ellenére 1441-ben lovaggá ütötték, 1450-ben pedig bekerült a parlamentbe. Címe és rangja sem gátolta meg abban, hogy idővel újra a börtönben kössön ki, ahonnan többször megszökött, és bűnlajstromát egy cisztercita kolostor kirablásával is tetézte. 1454-ben újra elfogták és bebörtönözték, néhány év múlva viszont maga az uralkodó részesítette kegyelemben. Nem sokáig élvezhette a szabadságot, ismét vétett a törvény ellen, ezért a newgate-i börtönbe szállították. Itt írta meg 1469 és 1470 folyamán híres művét, a Le Morte d’Arthurt. Malory személyes élete és a Le Morte d’Arthurt átható magasztos lovagi erények ordító ellentéte miatt merül fel rendre az a gyanú, hogy talán más szerzőről lehet szó, mindazonáltal a legvalószínűbbnek továbbra is a rovott múltú lovag tűnik. Thomas Malory a börtönben halt meg 1471. március 14-én.


A Le Morte d’Arthur egyes irodalomtörténészek szerint nem önálló irodalmi alkotás, mert Malory nem saját kútfőből írta a történeteket, hanem csupán lejegyezte, illetve különféle forrásokból fordította azokat. Az egyik forrásmű a XIII. századi ófrancia Vulgata-ciklus lehetett, melynek történeteit Malory ún. középangol nyelven írt szövegekkel kombinálta. Ilyen kiegészítő szövegnek tűnik két hosszabb vers Artúrról: a XIV. századi Stanzaic Morte Arthur és az 1400-ra datálható Alliterative Morte Arthure. A Malory nevéhez kötődő Le Morte d’Arthur a szerző halála után, 1485. július 31-én jelent meg először, mégpedig William Caxton (kb. 1422–1491) jóvoltából, aki egy személyben volt író, nyomdász, kereskedő és diplomata. Már maga Caxton is javított a mű nyelvezetén, az azóta eltelt évszázadokban pedig rendszeresen megjelentek olyan kiadások, amelyek egyrészt a középangol nyelvezetet a korabeli angol köznyelvhez próbálták közelíteni, másrészt húztak is az eredeti szövegből, meg hozzá is tettek. A Caxton-féle első kiadás összesen két példányban maradt fenn: az egyik a New York-i Morgan Library & Museum, a másik a manchesteri John Rylands Library gyűjteményét gazdagítja. A Malory-féle mű nyolc részből áll: 1. Artúr születése és felemelkedése; 2. Artúr király háborúja a rómaiak ellen; 3. Lancelot könyve; 4. Gareth könyve; 5. Trisztán és Izolda; 6. A Szent Grál keresése; 7. Lancelot és Ginevra; 8. A Kerek Asztal vége és Artúr halála. Caxton ezt a nyolc könyvet huszonegy könyvre bontotta tovább, minden egyes fejezethez összefoglalót és zárszót is írt. 1934-ben a Winchester College könyvtárának katalogizálása közben egy kéziratot találtak, amelyről ma már azt feltételezik, hogy ez áll a legközelebb a Malory-féle eredeti szöveghez, ugyanakkor megállapították azt is, hogy jelentősen eltér a Caxton-féle kiadástól. A magyar változat, az Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája 1970-ben jelent meg először Tellér Gyula fordításában, a Magyar Helikon és az Európa Kiadó közös kiadásában, mindössze 3650 példányban, amelyből 550 darab japán nejlonkötésben került forgalomba. Az 1996-os és az 1998-as utánnyomásokon már a Háttér Kiadó nevét olvashatjuk.


A RENDEZŐ
John Boorman 1933. január 18-án született a délkelet-angliai Sheppertonban. Édesapja egy holland származású fogadós, George Boorman, édesanyja Ivy Chapman. Bár a szülők protestánsok voltak, John a chertsey-i Salesian School katolikus iskolában tanult. Tizenhat éves korában abbahagyta tanulmányait, és barátjával egy ruhatisztító vállalkozásba kezdett. A közös üzlet meglepően hamar felvirágzott, Johnt azonban nem kötötte le teljesen ez a munka. Szeretett volna elsőrangú krikettjátékos lenni, ám ehhez nem volt eléggé tehetséges. Annál ügyesebbnek bizonyult az újságírásban: eleinte filmkritikákat írt lánymagazinokba, később más folyóiratok is foglalkoztatni kezdték, sőt bejutott a BBC Radio kulturális műsoraiba is. 1951 és 1953 között katonai szolgálatát töltötte. Emiatt végleg hátat fordított a ruhatisztításnak, de kitartott az újságírás mellett. 1955-ben munkát kapott az Independent Television Newsnál, ahol három évig saját műsora is volt Day by Day címmel. 1959-ben átment a Southern Televisionhöz. Itt már rendezőként és dokumentumfilm-sorozatok producereként foglalkoztatták. Karrierjének következő állomása a BBC Television volt, ahol ő vezette a bristoli dokumentumfilmes részleget. Olyan komoly visszhangot kiváltott minisorozatokat készített, mint például az ötrészes Citizen’63 (1963) vagy a hatrészes The Newcomers (1964). A kedvező kritikai fogadtatás ellenére egyre kevésbé volt elégedett a dokumentumfilmjeivel: úgy látta, minél inkább törekszik a realitásokra, a valóság megragadására, annál távolabb kerül tőle. 1964-ben világsikert aratott Richard Lester Beatles-filmje, az Egy nehéz nap éjszakája, mire Boorman előállt azzal a javaslattal, hogy egy hasonló filmet kéne forgatni a négy gombafejű nagy riválisával, a Dave Clark Five-val is. David Deutsch producer ráharapott az ötletre, a film címét a zenekar egyik slágerétől (Catch Us If You Can) kölcsönözték. A Beatles-film népszerűségét ugyan nem sikerült túlszárnyalni, de több tekintélyes kritikus is elismerően szólt arról, hogy Boorman milyen nagyszerűen adta vissza a hatvanas éveknek azt a pezsgő kulturális légkörét, amelyben a Catch Us If You Can megszületett.


Boorman ettől kezdve főleg játékfilmeket forgatott, igen széles műfaji skálán: bűnügyi film, háborús dráma, szatíra, kalandfilm, sci-fi, horror és fantasy egyaránt található a filmográfiájában. Az ismert amerikai filmsztár, Lee Marvin kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy Boorman rendezze A játszmának vége (1967) című bűnügyi filmjét, melynek stábja elsőként forgathatott a híres börtönben, Alcatrazban. Mivel úgy a rendező, mint a főszereplő elégedetlen volt a stúdió által jóváhagyott eredeti forgatókönyvvel, a forgatáson mindennapos volt az improvizáció. A különös film a maga idejében nem aratott számottevő sikert, de az elmúlt fél évszázad alatt kultikussá vált, és a kiemelt védelmet élvező amerikai filmörökség részévé nyilvánították. Kétszereplős háborús dráma a Pokol a Csendes-óceánon (1968), melyben az amerikai pilótát Lee Marvin, a japán kapitányt Mifune Tosiró játszotta. A háborúban szemben álló feleket szimbolizáló két katona egy lakatlan csendes-óceáni szigetre vetődik, ahol a kezdeti ellenségeskedés után kénytelenek együttműködni, hogy elkerülhessenek onnan. A producerek megváltoztatták az eredeti befejezést, s emiatt Boorman elhatározta, hogy a továbbiakban ragaszkodik ahhoz, hogy mindegyik filmje kreatív jogait megtarthassa magának. A produkció egyébként korának egyik legnagyobb bukása volt, ám azóta a filmtörténészek jelentősen átértékelték. A hazai mozikba is eljutott Az utolsó Leó (1970), amely a magyar származású George Tabori The Prince című színműve alapján készült Marcello Mastroianni és az akkor még kevésbé ismert kitűnő színésznő, Billie Whitelaw főszereplésével. A történet címszereplője egy arisztokrata család utolsó sarja, aki megpróbál közel kerülni a hétköznapi emberekhez, és ennek érdekében rangja kiváltságairól is hajlandó lemondani. Az opusz elnyerte ugyan a legjobb rendezés díját az 1970-es cannes-i filmfesztiválon, széles körű forgalmazásban azonban megbukott.


Igen nagy szakmai és közönségsikernek bizonyult a Gyilkos túra (1972), amely négy jó barát (Burt Reynolds, Jon Voight, Ned Beatty és Ronny Cox) tragikus eseményekhez vezető vadvízi túrájáról szól. Az amerikai filmművészet legemlékezetesebb mesterművei között jegyzett alkotást Zsigmond Vilmos fényképezte, aki így emlékezett erre a munkájára: „Végig külsőben forgattunk, és a valóságban minden nagyon színes volt – tavasz volt, a fák zöldelltek, a virágok nyíltak. Mi viszont tompítani akartuk a színeket, hogy drámaibb hatása legyen, főként a vízparton játszódó jeleneteknek. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha süt a nap, az ég kékje tükröződik a vízen, és a túl sok kék szín nagyon gazdaggá teszi a képet. Ezért elhatároztuk, hogy majdnem mindent borús időben fogunk forgatni. Ez trükkös vállalkozás volt, hiszen nem tudhattuk előre, hogy lesz-e elég borús napunk. De szerencsénk volt, és sikerült tompítani úgy a színeket, hogy nem volt szükség sok utólagos beavatkozásra. Azért így is összekopíroztunk fekete-fehéret a színes képekkel, mert több kontraszt és több fekete kellett. Fehér, fekete és zöld: azt akartuk, hogy ez a három szín domináljon a filmben.” A hetvenes években Boorman még két filmet forgatott, sajnos mindkettővel megbukott. A Gyilkos túra után eredetileg A Gyűrűk Urát akarta megfilmesíteni, ám az előkészületi munkálatok nagyon elhúzódtak. Közben megírta egy furcsa sci-fi, a Zardoz szkriptjét, és miután a Tolkien-adaptáció kútba esett, helyette megvalósíthatta ezt. A főszerepet ismét Burt Reynoldsnak szánta, de ő már foglalt volt, Richard Harris pedig nem is reagált a megkeresésre. Sean Connery elfogadta a szerepet, mert miután szakított a James Bond-sorozattal, kiesett a producerek kegyeiből, és alig kapott munkát. A női főszerepet Charlotte Rampling vállalta, akinek a bulvármédia szerint csalódást okozott a Conneryvel közös szerelmi jelenet. Az Ördögűző 2 – Az eretnek (1977) William Friedkin 1973-as klasszikus horrorjának folytatásaként készült. Az opuszt a közönség szó szerint kiröhögte a New York-i bemutatón, egyes vélemények szerint minden idők egyik legrosszabb filmjéről van szó.


Az Excaliburt követő Smaragderdő (1985) állítólag megtörtént eset alapján készült: a Los Angeles Times közölt egyszer egy cikket egy perui munkásról, akinek gyermekét egy őslakos indián törzs elrabolta, és csak tizenhat év múlva találták meg: csupán bőrszíne különböztette meg elrablóitól, akik a törzs teljes jogú tagjaként nevelték. A fiú szerepét Boorman saját fia, Charley játszotta. A Smaragderdő nem csupán egy kalandos történet, hanem felhívás az Amazonas őserdeinek gyors pusztítása ellen is, mely beláthatatlan környezeti katasztrófákhoz vezethet, sőt részben már vezetett is. Komoly szakmai sikert aratott a direktor gyerekkori élményein alapuló Remény és dicsőség (1987), amely a második világháború alatt játszódik, amikor Londont német repülőgépek bombázták. A forgatáshoz a brit filmgyártás egyik legnagyobb díszletét építették meg, amely tizenhét ikerházat foglalt magában. A fontosabb szerepeket Sebastian Rice-Edwards, Geraldine Muir, Sarah Miles, David Hayman, Sammi Davis, Ian Bannen és Jean-Marc Barr játszotta. Az elmúlt negyed században készült Boorman-filmek közül említést érdemel A szabadság ösvényein (1995), amelynek hősnője (Patricia Arquette) azért utazik Burmába, hogy férje és fia meggyilkolását követően magára találjon, de ott belekeveredik a diktatúra elleni mozgalomba, és rövidesen már az élete múlik azon, hogy mielőbb eljusson Thaiföldre. Mint több korábbi Boorman-film, ez is megtörtént eset alapján készült. A panamai szabó (2001) John le Carré kémregényének hangulatos adaptációja, mely az író többi művéhez hasonlóan realisztikus képet kíván adni a kémkedés világáról, ami merőben más, mint amilyennek a James Bond-filmek alapján képzeljük. Ironikus, hogy a történet lecsúszott titkos ügynökét Bond akkori megformálója, Pierce Brosnan alakította. Boorman mind ez idáig utolsó filmje, A királynőért és a hazáért (2014) a Remény és dicsőség folytatásaként készült, és tulajdonképpen a direktor katonaéveinek élményein alapul.


A SZÍNÉSZEK
Az Artúr királyt alakító Nigel Terry (1945–2015) mindig is elsősorban színpadi színésznek tartotta magát. Különösen a klasszikus szerepeket kedvelte, szívesen és gyakran játszott Shakespeare-darabokban. 1967-ben filmezett először egy tévésorozatban, és karrierje során rendszeresen elfogadott televíziós felkéréseket is. Filmvásznon Az oroszlán télen (1968) című háromszoros Oscar-díjas történelmi drámában mutatkozott be olyan partnerek mellett, mint Peter O’Toole, Katharine Hepburn és az akkor még szintén pályakezdő Anthony Hopkins és Timothy Dalton. Kuriózum, hogy O’Toole II. Henrik királyt játszotta, akárcsak a Becket (1965) című filmben, és mindkét alakítását Oscar-díjra jelölték. A Jánost alakító Nigel Terry jó kritikákat kapott ugyan, ennek ellenére egészen az Excaliburig csak egyszer szerepelt újra mozifilmben. Harmincöt éves volt, amikor eljátszotta Artúrt a figura kamaszkorától egészen öregkoráig. Későbbi szereplései közül kiemelkedik a címszereplő megformálása Derek Jarman Caravaggio (1986) című életrajzi filmjében és Mortimer szerepe egy másik Jarman-produkcióban, a II. Edwardban (1991). Egy kicsiny szerepet (Archeptolemus) játszott a német Wolfgang Petersen Trója (2004) című hollywoodi szuperprodukciójában. Emphysemában (krónikus obstruktív légúti betegség) vesztette életét.


A Morganát megszemélyesítő orosz származású Helen Mirren 1945-ben született Hammersmithben, eredeti neve: Helen Lydia Mironoff. Korán feltámadt érdeklődése a színészi pálya iránt, és alig töltötte be a huszadik életévét, már a rangos Royal Shakespeare Company szerződtette. Egyike azon színészeknek, akik úgy a színpadon, mint a filmvásznon sikeres és egyenletes karriert építettek ki maguknak. A hatvanas évek közepétől filmezik. Ken Russell Barbár Messiás (1972) című filmjében figyelt fel rá a szélesebb közönség. A Szerencsefia (1973) című Lindsay Anderson-drámában Malcolm McDowell-lel játszott, és az ő ajánlására kapta meg Caesonia szerepét Tinto Brass híres-hírhedt, pornográf színezetű szuperprodukciójában, a Caligulában (1980). Kuriózum, hogy az ugyanabban a korban játszódó – és a Caligulával párhuzamosan forgatott – Én, Claudius (1976) című tévésorozat castingján Drusilla szerepére jelentkezett, de ott elutasították. Az Excalibur sikere ellenére három évig nem vállalt újabb filmszerepet, és karrierje csak a 80-as évek végén kapott új lendületet Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című provokatív művészfilmjének köszönhetően. Ettől kezdve minden fontosabb filmjét láthattuk a hazai mozikban, és meggyőződhettünk arról, hogy a legkülönbözőbb műfajokban is megállja a helyét. 1995 és 2010 között négyszer jelölték Oscar-díjra, amelyet A királynő (2006) című filmért kapott meg, II. Erzsébet megszemélyesítéséért. (Mellesleg I. Erzsébetet is eljátszotta egy kétrészes tévéfilmben.) Többször forgatott Magyarországon, például ő volt a főszereplője Szabó István Az ajtó (2012) című alkotásának. Férje Taylor Hackford filmrendező.


Lancelot megformálója, Nicholas Clay (1946–2000) tehetségére maga Laurence Olivier figyelt fel, aki a pályakezdő színészt szerződtette a nagy múltú Old Vic társulatához. Clay a Roald Dahl forgatókönyvéből készült lélektani krimi, Az ásós gyilkos (1971) főszereplőjeként mutatkozott be a moziba járó közönségnek. Számára is az Excalibur jelentette az első kiugró sikert. Ezt követő két filmje, a Lady Chatterley szeretője (1981) és a Nyaraló gyilkosok (1982) szintén nagy feltűnést keltett. Későbbi szerepléseinek sajnos már nem volt nagyobb visszhangjuk. Az Oroszlánszív (1987) című filmjét Magyarországon forgatta. 1998-ban szerepet vállalt a Merlin című tévésorozatban, amely szintén az Artúr-mondakörre épül. Nicholas Clay rákban halt meg. Cherie Mary Lunghie (Ginevra) 1952-ben született olasz apa és angol anya gyermekeként. Színészi tanulmányai elvégzése után a Royal Shakespeare Company társulatához került. A televízióban kamasz lányként kapta első szerepeit, és felnőtt színészként is rendszeresen játszott különféle sorozatokban és tévéfilmekben. 1980-ban forgatta első mozifilmjét Diversion címmel. Nemzetközi hírnevét a másodiknak, az Excaliburnek köszönheti. Huszonnyolc éves volt a forgatás idején, de a figurát tizenéves korától öregkoráig ő játszotta. Viszonylag kevés mozifilmben szerepelt, ezek között azonban olyan figyelemre méltó opuszokat találunk, mint A misszió (1986), a Megölni egy papot (1988) és a Frankenstein (1994). Az Egyesült Királyságban egy kávéreklám arcaként és egy televíziós táncverseny egyik játékosaként is nagy népszerűségnek örvendett. Roland Joffé filmrendezővel való kapcsolatából 1986-ban született a lánya, Nathalie.


A Merlint alakító Nicol Williamson (1936–2011) színészi tehetségét olyan szerzők méltatták, mint például Samuel Beckett és John Osborne. Őt tartják a híres Shakespeare-figura, Hamlet egyik legnagyszerűbb megformálójának úgy a színpadon, mint a filmvásznon. Az Excalibur több fontosabb szereplőjéhez hasonlóan Williamson is Boorman alkotásának köszönhette világhírnevét: ezt megelőző és ezt követő filmjei karrierje szempontjából vagy másodlagos jelentőségűek, vagy Magyarországon nem különösebben ismertek. Nem csinált titkot belőle, hogy sokat iszik, és naponta akár nyolcvan cigarettát is elszív. (Ez utóbbit jelen sorok írója még egy erős dohányostól is túlzásnak tartja.) Káros szenvedélyei idővel legyengítették a szervezetét. 1997-ben állt utoljára a felvevőgép elé. Csendben és békében akart meghalni, s ez a kívánsága teljesült: fia, Luke Williamson bő egy hónappal később hozta csak nyilvánosságra édesapja halálhírét. Nicol Williamson nyelőcsőrákban hunyt el. A Percevalt alakító Paul Geoffrey-ról érdekes módon kevés infó lelhető a világhálón. Az IMDb-n még a születési adatai sem szerepelnek, életrajza az angol Wikipédián se található meg. Pedig számunkra különösen érdekes a személye, hiszen egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nagymamája a magyar Nemzeti Színház művésze volt, és az ő élménybeszámolói keltették fel az érdeklődését a színjátszás iránt. Ugyanebben az interjúban mondta el, hogy huszonöt éves volt az Excalibur forgatása idején, így feltehetően 1955-ben született. Annyit tudhatunk még róla, hogy főleg tévéfilmekben és sorozatokban játszott, és mindmáig aktívan – bár nem túl gyakran – forgat.


A felnőtt Mordredet megszemélyesítő Robert Addie (1960–2003) tizenhat éves korában abbahagyta iskolai tanulmányait, hogy csatlakozzon egy színészi társulathoz. 1978-ban kezdett filmezni. Színi tanulmányait a RADA intézményében az Excalibur kedvéért hagyta félbe. A forgatáson Boorman lányának, Katrine-nek csapta a szelet, s emiatt a direktor egy ideig beszélni se volt hajlandó vele. Mordred mellett Robert másik híres szerepe Sir Guy of Gisbourne a Robin Hood-sztori egyik tévés feldolgozásában (1984–1986), melyben a címszereplőt Jason Connery alakította. 1989-ben személyes okokból néhány évre hátat fordított a színjátszásnak, de 1995-ben visszatért a pályára. Háromszor nősült, három gyereke született. 2003-ban tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ami három hét alatt elvitte. Az Uryens szerepét játszó Keith Buckley 1941-ben született Huddersfieldben (Egyesült Királyság). 1958-ban kezdett filmezni, tévésorozatokban és mozifilmekben egyaránt játszott. 2008 óta nem forgat. Nős, két lánya viszont egy házasságon kívüli kapcsolatból született. Gabriel Byrne (Uther Pendragon) 1950-ben született egy hatgyermekes ír család legidősebb gyermekeként. Szigorú katolikus nevelésben részesült, sőt szülei azt szerették volna, hogy pap legyen. Öt évig készült erre a hivatásra, végül mégis lemondott róla. Csak 2011-ben beszélt arról, hogy annak idején a papok szexuálisan zaklatták. Régészként, szakácsként és spanyol–történelem szakos tanárként is dolgozott, mielőtt a színészet mellett kötelezte el magát. Filmvásznon ő is az Excaliburnek köszönhetően vált ismertté. A világpremier évében, 1981-ben Magyarországon forgatott a Wagner című tévésorozat egyik mellékszereplőjeként. Leghíresebb filmjei hazánkba is eljutottak, mint például a Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986), A halál keresztútján (1990), A bérgyilkosnő (1993), a Közönséges bűnözők (1995), a Halott ember (1995) és A vasálarcos (1998). Kétszer nősült, első felesége, Ellen Barkin színésznő két gyereket szült neki.


A Gawaint alakító Liam Neeson 1952-ben született, hivatalos neve: William John Neeson. Akárcsak Byrne, ő is többféle szakmát kipróbált, míg eljutott a színészetig, és számára is az Excalibur jelentette a nagy áttörést. Az ezt követő bő egy évtizedben több, Magyarországon is bemutatott filmben játszott. Igazi világhírnévre a Schindler listája (1993) főszerepének eljátszásával tett szert. Ettől kezdve Hollywood is állandóan igényt tartott a tehetségére, számos szuperprodukcióban osztottak rá fontos szerepeket. Közel a hatvanhoz vált ideális akcióhőssé az Elrabolva című trilógiának köszönhetően. Több híres kolléganőjéhez fűzte röpke románc, így például Helen Mirrennel épp az Excalibur hozta össze. 1994-ben feleségül vette Natasha Richardson színésznőt, akitől két gyermeke született. Natasha 2009-ben egy síbaleset következtében elhunyt. Liam szeretett felesége miatti bánatát italba fojtotta. Azóta sikerült kimozdulnia a mélypontról, jelen sorok írásakor öt készülő produkcióban is számítanak rá. A Cornwallt megszemélyesítő Corin Redgrave (1939–2010) legendás színészdinasztia sarja. Szülei (Michael Redgrave és Rachel Kempson) éppúgy színészek voltak, mint két lánytestvére, Vanessa és Lynn. Noha számos filmben szerepelt, elsősorban a színházi világban ért el jelentős sikereket. Nővéréhez, Vanessához hasonlóan aktívan politizált a baloldal, a romák és a palesztinok mellett. Kétszer nősült, mindkét feleségétől két-két gyermeke született. Nagy visszhangot váltott ki édesapjáról szóló könyve, melyben kettőjük feszült kapcsolatáról és az idősebb Redgrave biszexualitásáról írt. Prosztatarákban halt meg. Nem egész egy hónap múlva húga, Lynn is rákban hunyt el.


A Kayt alakító Niall O'Brien (1946–2009) karrierje során nem kevesebb, mint 130 produkcióban lépett a dublini Abbey Theatre színpadára. 1966-ban egy tévésorozatban debütált a kamerák előtt, és később is elfogadott televíziós felkéréseket. A filmvásznon kisebb-nagyobb epizódszerepeket játszott például a Ryan lánya (1970), a Gorkij park (1983), a Diplomás örömlány (1986), A rettenthetetlen (1995) és Az óceánjáró zongorista legendája (1998) című filmben. 2007-ben rákot diagnosztizáltak nála, a betegség húsz hónap alatt végzett vele. Patrick Stewartot (Leondegrance) épp a közelmúltban láthattuk a mozikban a Logan – Farkas (2017) című filmben. Az 1940-ben született színész már tizenéves korában érdeklődött a színjátszás iránt. Haja ugyanis egy betegség következtében kihullott, emiatt Patrick félénkké vált, amit a színészet segítségével próbált leküzdeni. Tette ezt oly eredményesen, hogy egyenesen a Royal Shakespeare Company ajánlott neki szerződést. 1964-ben kezdett filmezni, ő is sorozatokkal és tévéfilmekkel kezdte. 1975-ben forgatott először a mozik számára, de az Excalibur volt az első jelentősebb filmje. Az egész világ – így a magyar közönség is – elsősorban Picard kapitány megformálójaként ismeri a Star Trek-szériából, illetve Xavier professzorként az X-Men-filmekből. Patrick Stewart háromszor nősült, első feleségétől két gyermeke született.


ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az eredeti elképzelések
Boorman a hatvanas évek végén kezdett el foglalkozni az Artúr-mondakör megfilmesítésével. Úgy tervezte, hogy egy háromórás filmben dolgozza fel a témát. Későbbi állandó munkatársával, Rospo Pallenberggel megírta a forgatókönyvet, és benyújtotta a United Artisthoz. A cég szerint a megvalósítás túl költséges lett volna, ezért az illetékesek inkább egy másik témát ajánlottak, Tolkien A Gyűrűk Ura című regényét. (Ugyan, miből gondolták, hogy abból olcsóbb és rövidebb filmet lehet forgatni?) Boorman próbálkozott más stúdióknál is, de mindenhol elutasították. Végül elfogadta a United Artists ajánlatát, és megkezdte az előkészületeket A Gyűrűk Ura filmre viteléhez. Épphogy elmélyedt a munkában, a projekt máris kútba esett. Egyesek szerint ismét a várható magas büdzsé jelentett problémát, mások szerint viszont nem sikerült megszerezni a filmjogokat. A hetvenes években Boorman mindössze három filmet rendezett: az utolsót, az Ördögűző második részét állítólag csak azért vállalta el, hogy zöld utat kapjon végre az Artúr-film. Bár az Ördögűző 2 csúfosan megbukott, a direktor mégis lehetőséget kapott az Excalibur megvalósítására, amelyhez felhasználta A Gyűrűk Urához készített díszletterveit és egyéb vizuális elképzeléseit is. Még a téma paródiája, a Monty Python-féle Gyalog-galopp (1975) is megihlette. Azt tervezte, hogy Merlin címmel mutatja be a filmet, ám a CBS tévétársaság épp akkoriban indított egy showműsort Mr. Merlin címmel, és lekötötte a név kizárólagos használatát. Boorman ekkor a Knights (Lovagok) címet választotta, de erről is le kellett mondania, mert A nyolcadik utas a Halállal világhírűvé vált Ridley Scott bejelentette saját projektjét, amely a Knight (Lovag) címet viselte. Boorman alkotása ekkor kapta az Excalibur címet, és ezen már akkor sem változtattak, amikor Scott filmje meghiúsult.


Mint arról korábban szó volt, Pallenberg és Boorman forgatókönyve Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus történetfüzérén alapul, de az elkészült film olyan híres mitográfiai műveket is megidéz, mint például az ősi kultúrákról, rítusokról és mítoszokról szóló Az aranyág (Sir James Frazer, 1890) és A szertartástól a lovagmondáig (Jessie Weston, 1920). Artúr király személye a Halászkirállyal mutat rokonságot: mindkettőjük országa kietlenné válik, és csak akkor köszönt be újra a virágkor, amikor Perceval megszerzi a Szent Grált. Boorman szerint filmje arról szól, hogy a mitikus igazság nem azonos a történelmi igazsággal. Az Excalibur azt a folyamatot örökíti meg, amikor a babonák és a mágia elsüllyed a tudattalanban, hogy átadja helyét a kereszténységnek. A keresztény szimbolika a Szent Grál kapcsán nyilvánul meg a legvilágosabban, lényegében Perceval megkeresztelését látjuk, mielőtt megszerezné a kelyhet, hogy azzal meggyógyítsa Artúrt, és újra felvirágoztassa az országot. Pallenberg és Boorman nem ragaszkodtak mereven Artúr személyes történetéhez: bizonyos motívumok a mondakör más meséiből származnak, így például az alvó szerelmesek meztelen teste közé döfött kard a Trisztán és Izoldából. A filmben Perceval kiemelt szerephez jut: ő az, aki megszerzi a Grált (ez Chrétien de Troyes XII. századi verziójában is így volt, Malorynál viszont Galahad bizonyult erre méltónak), és ő az, aki a történet végén visszadobja a kardot a tóba (az alapműben ezt Bedivere teszi meg). Boorman filmjében a kőbe döfött kard és az Excalibur ugyanaz, a legenda bizonyos változataiban azonban két külön fegyverről van szó. A forgatókönyvírók Morgana személyében két figurát (Morgause és Morgan le Fay) egyesítettek. Tudatos alkotói szándék, hogy a film nem kötődik szorosan egyetlen korszakhoz sem: a „sötét középkor” idején kezdődik (vagyis még a X. század előtt), miközben a lovagok öltözéke és fegyverzete a XV. századból való. Pallenberg és Boorman új elemeket is adtak a mítoszhoz: így például náluk már Uther is birtokolta az Excaliburt, továbbá ők írták meg óír nyelven a teremtés varázsigéjét Merlin számára (lásd jelen cikk mottóját). Tőlük származik a sárkányvilág motívuma is, amelyet feltehetően Monmouth-i Gottfried műve, a Vita Merlini (Merlin élete) inspirált.


A szereposztás
A filmkrónikák szerint Boorman történetcentrikus filmet akart, ezért választott olyan színészeket, akik akkoriban még nem voltak különösebben közismertek, pláne nem külföldön. Mindennek azonban némileg ellentmond, hogy a kezdeti fázisban néhány nemzetközi sztár neve is felmerült. Sean Conneryt például állítólag Artúr és Merlin szerepére egyaránt fontolóra vették, mégsem kapta meg egyiket sem. (1995-ben Az első lovag című filmben végül eljátszhatta Artúrt.) Merlin megformálására szóba került a svéd Max von Sydow és a rendezőhöz fűződő régi barátsága okán az amerikai Lee Marvin is. Boorman leginkább a kanadai Donald Sutherlandet szerette volna megnyerni, ő viszont Robert Redfordnak mondott igent az Átlagemberek (1980) című filmre. A United Artists nem kívánt beleszólni abba, hogy ki játssza Merlint, csupán egyetlen kikötéssel élt: Nicol Williamsonról szó se lehet! Hát persze, hogy a direktor őt választotta! Természetesen nem azért, hogy a United Artists illetékeseit bosszantsa, hanem azért, mert Morgana szerepére már szerződtette Helen Mirrent, és kapóra jött neki Williamson, mert a két színész egy korábbi kínos Macbeth-előadás miatt ki nem állhatta egymást. Boorman úgy gondolta, ez a személyes ellentét kapóra jön a filmhez, mert Merlin és Morgana között sem harmonikus a kapcsolat. Mindazonáltal Helen Mirren évek múlva azt állította, hogy az Excalibur forgatása közben tisztázták ellentéteiket Williamsonnal, és jó barátokként váltak el egymástól a munka végén.


Nem tudni, pontosan miért, de a DVD audiokommentárjában Boorman egyszer sem nevezi nevén a Lancelot lovagot alakító Nicholas Clay-t, ami arra a gyanúra ad okot, hogy munkakapcsolatuk valamiért nem lehetett túl harmonikus. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond, hogy Clay-nek jó híre volt a szakmában, barátságos, közvetlen kollégának tartották. Az egyik jelenetben Lancelot és Gawain megküzdenek egymással. Boorman azt akarta, hogy Gawain magasabb legyen, mint Lancelot, s állítólag ezért választotta a szerepre a 193 centis Liam Neesont, aki tíz centivel volt magasabb, mint Clay. Lovagolni viszont egyáltalán nem tudott, így a forgatás kedvéért meg kellett tanulnia. Három kisebb szerepet a direktor gyermekei alakítanak: Charley játssza a gyermek Mordredet, Telsche a Tó tündérét, Katrine pedig Igrayne-t. Emiatt az Excaliburt időnként „a Boorman család projektje”-ként is emlegették. Lot szerepére Pierce Brosnan volt az első jelölt, próbafelvétele azonban annyira rosszul sikerült, hogy Boorman Ciarán Hinds mellett döntött. Brosnan 2001-es visszaemlékezései szerint ráadásul a csapnivaló felvételt követően régi járgánya nem indult be, ezért kénytelen volt gyalog hazamenni, noha éppen szakadt az eső. Akkora kudarcként élte meg azt a napot, hogy elgondolkodott azon, nem kéne-e abbahagynia a színjátszást. (Mint tudjuk, nem hagyta abba, és két évtizeddel később ő játszotta az egyik főszerepet Boorman A panamai szabó című filmjében.) Bár az 1943-ban született Peter Bensont egy nagyobb szerepre szerződtették, jelenetei végül a vágószoba padlóján végezték.


A jelmezek
A jelmezeket Bob Ringwood tervezte, akinek ez volt az első filmes megbízatása. Nem csinálta rosszul, hiszen munkájáért BAFTA-díjra jelölték, és később olyan híres produkciókhoz is felkérték, mint például a Dűne (1984), A Nap birodalma (1987), a Batman (1989), A végső megoldás: Halál (1992) és a Trója (2004). Különösen nagy tetszést aratott Ginevra kézzel varrott esküvői ruhája, amelynek díszítéséhez több száz gyöngyöt használtak fel. Állítólag egy időben menyasszonyok tucatjai próbálták kölcsönkérni ezt a ruhát, ám mindenki elutasító választ kapott. A filmben látható páncélokat és fegyverzeteket Terry English brit fegyverkovács készítette, aki a filmvilágban sofőrként, színészként, jelmeztervezőként és kaszkadőrként is hasznosította magát. Bár az IMDb-n nem tüntetik fel, de az Excaliburben színészként is látható: ő játssza azt a kovácsot, akitől a fiatal Artúr (akkor még csak fegyverhordozó) majdnem elemel egy kardot. English alumíniumból készítette el az összes páncélt, mindegyik egyedi darab. 2004-ben az Artúr király című filmhez is igénybe vették a szaktudását, sőt korábban részt vett A bolygó neve: Halál (1986) páncéljainak elkészítésében is. A film néhány híres kellékét maga a rendező, John Boorman őrzi, így például otthonában található a Szent Grál és az Excalibur mása, illetve Morgana mellvértje, amelyet majdan Helen Mirrenre kíván hagyni.


Forgatási érdekességek
Alex Thomson az utolsó pillanatban csatlakozott a stábhoz, miután az eredetileg szerződtetett operatőr egy rosszul sikerült éjszakai felvétel miatt ideg-összeroppanást kapott, és visszaadta a megbízást. (Az első csatajelenetről van szó, amelyet éjszaka forgattak, és a fénymérő későn észlelt meghibásodása miatt az első két felvételen alulexponált volt a filmszalag.) Thompsonnak sem volt könnyű dolga, mert a mintegy öt hónapig tartó forgatás szabadtéri helyszínein szinte mindig esett az eső. Boorman azt akarta, hogy a helyszínek mindenkor valóságosnak hassanak, a szereplők természetes közegének, függetlenül az időjárási problémáktól és a történet által megkívánt irrealisztikus képi elemektől. Mindezek ellenére ragaszkodott a különleges megvilágításhoz és színhatáshoz, hogy az összkép mégis egy mágikus világot tükrözzön vissza. Thomson ezt a feladatot zöld háttérvilágítással oldotta meg. Fontos volt, hogy az Excalibur mágikus erejét maga a látvány is érzékeltesse: ennek érdekében minden felvételnél speciális fényérzékeny zselével kenték be a fegyvert, és nagy teljesítményű lámpával világították meg, ami egyfajta foszforeszkáló hatást keltett. A páncélokat is csillogó hatást eredményező különleges anyaggal kenték be, ami miatt viszont a kameratükröződés problémája jelentkezett. Ráadásul a gyakori esőzések miatt a víz által lemosott kenőanyagot újra és újra fel kellett vinni.


Ha kellett, a stáb még egy-egy rövid jelenet felvételén is napokig dolgozott. Így például amikor Perceval a Grál felkutatására indul, útja során egy akasztott embert lát, akinek egy holló kezdi enni a szemét. A szem valójában egy bárányé volt, és a segédoperatőrnek türelmesen ki kellett várnia, amíg a holló tényleg belekap a szembe. Boorman a színeknek dramaturgiai funkciót is akart adni: így például a sötét és véres középkorban játszódó bevezető részt értelemszerűen a vörös szín uralja, Artúr felemelkedését és fénykorát a megújulást szimbolizáló tavasz színei, a zöld és a fehér határozzák meg, míg a komor befejező részt, a Gonosz (időleges) győzelmét a sötétbarna és a szürke szín dominanciája hangsúlyozza. Thomson ötletes és hatásos operatőri munkáját jelölték a Brit Operatőrök Szövetségének szakmai díjára, sőt Oscarra is (ez volt egyébként a film egyetlen Oscar-jelölése). Az Excaliburt 1.85:1 képaránnyal forgatták, mert ez megkönnyítette a vizuális effektusok alkalmazását. A tesztvetítéseken Boorman nem volt megelégedve a Dolby-rendszerrel készült hangkeverés végeredményével, ezért a film mono hanggal került mozikba. A 2006-ban megjelent Blu-Ray verzión az angol hang már DD Plus 5.1, a francia és a spanyol szinkron viszont továbbra is mono.


A film külső felvételeit írországi helyszíneken forgatták, Wicklow, Tipperary és Kerry megyében, akárcsak korábban a Zardozt. A cahiri kastélynál (Tipperary megye) forgatták azt a csatajelenetet, amelyben Artúr az őt királynak elismerő Leondegrance segítségére siet. Legyőzött ellenfele, Uryens lovaggá üti őt az Excaliburrel, miközben Artúr egy vizesárokban térdel. A néző jól látja Artúr remegését, ami a veszélyes helyzet miatti érzelmi megnyilvánulásnak tűnik, ám valójában csak arról volt szó, hogy a szerepet alakító Nigel Terry a hidegtől reszketett. Az Artúr és Lancelot közötti párviadalt a festői szépségű Powerscourt Estate melletti vízesésnél forgatták. (Ugyanezt a helyszínt a 2004-es Artúr király című film alkotói is használták, de itt vették fel évtizedekkel korábban Laurence Olivier 1944-es Shakespeare-adaptációja, az V. Henrik csatajeleneteit is.) Wicklow Head volt a helyszíne a Tintagelért folyó csatának. A Wicklow megyei Childers Woodnál (Roundwood közelében) vették fel azt a jelenetet, amikor Artúr kihúzza az Excaliburt a sziklából. Ez a helyszín egyébként igen közel volt Boorman otthonához, Annamoe-hoz. A Kerry Blackwater partján forgatták a film egyik utolsó jelenetét, amikor az Artúr holttestét szállító gálya elindul Avalon felé. A belső felvételek a bray-i Ardmore Studios műtermeiben készültek.


Visszatérve a hidegre, az nem csak Nigel Terry számára jelentett problémát. Lancelot és Ginevra szerelmi jelenetét például egy erdőben vették fel egy különösen hideg éjszakán, s az órákig tartó forgatás közben Cherie Lunghi és Nicholas Clay szinte végig meztelen volt. És ha ez nem lett volna elég, a forgatás órái alatt állítólag szúnyogok keserítették meg a két színész és a stáb életét. Clay-nek van egy másik meztelen jelenete is, melyet szintén éjszaka forgattak: a Ginevra iránti érzelmeivel viaskodó Lancelot álmában önmagát sebzi meg a fegyverével. Sem Clay, sem Lunghi nem kért testdublőrt maga helyett, ahogyan az Igrayne-t alakító Katrine Boorman sem. Az Uther Pendragont megformáló Gabriel Byrne visszaemlékezése szerint az Igrayne-nel való szerelmi jelenete közelképeit úgy forgatták, hogy ő és Katrine akkor valójában nem is találkoztak: ő például valójában egy tűpárnát ölelgetett. Egyes anekdoták szerint a stáb tagjai remekül mulattak Byrne ír akcentusán, melynek köszönhetően például a „One night with Igrayne” (Egy éjszaka Igrayne-nel) kifejezés a színész szájából úgy hangzott, hogy „One night with your granny” (Egy éjszaka a nagyiddal).


Boorman eredetileg A Gyűrűk Ura általa tervezett filmváltozatában Völgyzugoly (Rivendell) megjelenítéséhez akarta felhasználni azt az erdei díszletet, ahol Lancelot és Gawain megvívnak egymással Ginevra becsületéért. Az összes erdei jelenetben a talajon és a fákon igazi virágokat látunk, mert a forgatások helyszínét lezárták, és a stáb gondosan ügyelt arra, hogy senki ne tiporja le a természetes növényzetet. Stúdióban vették fel viszont azt a képsort, amikor Merlin magával viszi a csecsemő Artúrt az erdőbe, mert az állatok a műtermi körülmények között jobban kezelhetők voltak. S ha már az állatok kerültek szóba: a Percevalt játszó Paul Geoffrey egy igazi nyulat sütött meg, hogy Lancelot kegyeibe férkőzzön. Ő az, aki távol maradó gazdája helyett kész megvívni Gawainnel: a lovat, amelyen harcba száll, maga Boorman vásárolta meg a forgatás után. A filmben egyébként úgynevezett pólópónikat látunk (kifejezetten a lovas pólóhoz tenyésztett lovak), mert könnyebben kezelhetők, mint a normál termetű lovak, és így a lovagokat alakító színészek egyik kezükkel megbízhatóan irányíthatták őket, a másikkal pedig a fegyvereiket tudták használni. A lovakkal ellentétben a direktor kifejezetten elégedetlen volt a kutyákkal, mert egyáltalán nem viselkedtek olyan ijesztően, mint amennyire szerette volna. Amikor Merlint látjuk, amint halat próbál fogni, a sikeres felvétel érdekében kövekkel elzárták a hal útját a víz alatt. És akkor említsünk meg néhány trükköt is, melyek egy része tulajdonképpen nagyon egyszerű volt! Morgana szülési jelenetében Helen Mirrennek csak a fejét látjuk, a test egy igazi vajúdó nőé, akinek a fejét eltakarták. A kívánt hatás érdekében egy nyílást vágtak az ágyat jelképező asztalba, melyen Mirren keresztül tudta dugni a fejét. Egy másik jelenetben egy speciális pipa segítségével oldották meg, hogy úgy látszódjék, mintha Morgana szájából jönne az a köd, amely Merlin varázslatának következményeként lassan ellepi a másnapi csata helyszínét. Amikor viszont a film elején Uther lovagol a ködben, a ködöt szárazjég segítségével állították elő. Az Artúr első győzelmének színhelyén felszálló füst égő gumiabroncsokból származott, aminek következtében a közeli városra fekete permet hullott.


Amikor Camelot várát messziről látjuk, valójában egy makett tükörképét mutatja a kamera. A falakról aranyszínű fény tükröződött vissza. A stúdióban megépített várbelsők sokkal nagyobbak voltak, mint magának a várnak a makettje. A vár folyosóit optikai trükkel mutatták nagyobbnak, mert matt színűre festették őket. A kerekasztalt az egyik jelenetben egy olyan beállításban látjuk, mintha egy kránról (filmgyártáshoz használt speciális daruról) filmezték volna: valójában egy emelvényen hátrafelé haladtak a kamerával. Egyszerű trükkel oldották meg azt is, hogy úgy lássuk, mintha a Szent Grál magától töltődne meg. Ennek érdekében kis lyukat fúrtak a kehely aljába, és egy csövön keresztül alulról öntötték bele a bort. A végső csata előtt Artúr lovagjai egy dombon állnak egy kőépítménynél, amely a Stonehenge-re emlékeztet. Állítólag az arra járó turisták nem akarták elhinni, hogy ez nem az igazi Stonehenge, csupán egy filmdíszlet. A csatajelenetekben részt vevő ír statiszták akkor sem hagyták abba a küzdelmet, amikor a rendező a sikeres felvételt követően kiadta a vezényszót a leállásra. „Alighanem régi sérelmeket akartak megtorolni egymáson” – jegyezte meg Boorman évek múlva. Az Excalibur forgatásáról egyébként dokumentumfilm is készült a későbbi neves rendező, Neil Jordan irányításával, ám ez tudomásom szerint eddig sem a DVD-, sem a Blu-Ray-kiadásokra nem került rá mint extra anyag. Boorman filmjének végső változata több mint három óra volt, amelyet forgalmazási okokból 140 percre rövidítettek. A kivágott jelenetek sajnos elvesztek, ámbár némelyikből részleteket láthatunk a hivatalos előzetesben. A filmből kimaradt az a jelenet is, amelyben Lancelot megmenti a királynét egy erdei banditától. Az Excaliburnek létezik egy 119 perces verziója is (kevesebb vér, kevesebb szex), amelyet a mozihálózatban nem forgalmaztak széles körűen, egyes tévécsatornák viszont ezt favorizálták, hogy az opuszt fő műsoridőben játszhassák. Néhány éve szóba került, hogy Bryan Singer rendezésében egy remake készül, amely aztán nem valósult meg. Magyarországon május 11-én mutatták be Guy Ritchie Artúr király: A kard legendája című új alkotását, amely hivatalosan nem remake, de ugyanazon a mítoszon alapul.


A zene
Az eredeti, körülbelül ötvenöt perces filmzenét Trevor Jones komponálta: a gregorián háttérkórus alkalmazása egyértelműen az öt évvel korábbi világhírű horror, az Ómen (1976) hatását tükrözi. Az Excaliburben részletek hangzanak el klasszikus zeneművekből is. Carl Orff Carmina Burana kantátájának egyik tétele, az O Fortuna két jelenetben is felcsendül, amikor Artúr és lovagjai csatába indulnak. Richard Wagner Istenek alkonya című operájából Siegfried gyászindulója a film fő zenei témája. Perceval és a Szent Grál zenei témája egy másik Wagner-opera, a Parsifal nyitányából származik. Ugyancsak Wagner-mű a Trisztán és Izolda is, melynek nyitánya Lancelot és Ginevra szerelmi témája. A zeneválasztást valószínűleg a hasonló történet indokolta, hiszen Trisztán (Sir Tristram de Lyones) is a kerekasztal lovagja volt, akinek szerelme Izolda (Iseult) iránt szintén szomorú véget ért. A Wagner-műveket a Londoni Filharmonikus Zenekar (LPO) előadásában hallhatjuk, vezényelt Norman Del Mar. Az O Fortuna a Lipcsei Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara előadásában szólal meg, karmester: Herbert Kegel.


A fogadtatás
Az Excaliburt 1981. április 10-én mutatták be az Egyesült Államokban. A nyitó hétvégén 4 519 706 dollár bevételt hozott. A fogadtatás meglehetősen vegyes volt. Ami a külsőségeket (látványvilág, díszletek, jelmezek) illeti, a kritikusok általában elégedettségüket hangoztatták, a cselekményvezetéssel és a színészi játékkal kapcsolatban azonban számos bírálat is elhangzott. Jelen sorok írója leginkább a Variety véleményével tud egyetérteni, mely szerint az Excalibur „az akció, a romantika, a fantázia és a filozófia közel tökéletes keveréke”. A színészek közül Nicol Williamson kapta a legtöbb elismerést, a The Times kritikusa egyenesen azt írta: „hiányzott minden alkalommal, amikor épp nem volt jelen a vásznon”. A film megosztotta a szakmát az 1981-es cannes-i filmfesztiválon is, ahol május 23-án vetítették. Boorman olyan világhírű alkotókkal versengett az Arany Pálmáért, mint Ettore Scola, Bernardo Bertolucci, Dušan Makavejev, Liliana Cavani, Andrzej Wajda, James Ivory, Andrzej Żuławski, Michael Cimino, Bertrand Blier, Ken Loach, Claude Lelouch, Alain Tanner és Hugh Hudson. Magyarországot a játékfilmek mezőnyében Szabó István (Mephisto) és Gaál István (Cserepek) képviselte. A Jacques Deray vezette zsűri végül Wajda filmjének, A vasembernek adta az Arany Pálmát, noha a fesztiválszabályzat megsértésével, a nevezési határidő után került a versenybe, és csupán erős aktuálpolitikai tartalma emelte a többi versenyfilm fölé: vizuális szempontokat is figyelembe véve nem Wajdát illette volna az elsőbbség. A legjobb művészi megvalósítás díját épp az Excalibur kapta, teljes joggal. Alex Thompson operatőr Oscar-jelöléséről és Bob Ringwood jelmeztervező BAFTA-jelöléséről már esett szó. Ringwood munkáját díjjal ismerte el a Tudományos-fantasztikus, Fantasy & Horrorfilmek Akadémiája (USA). Az intézmény 1982-es díjkiosztóján az Excalibur mint legjobb fantasyfilm, továbbá John Boorman (legjobb rendező), Helen Mirren (legjobb női mellékszereplő), Nicol Williamson (legjobb férfi mellékszereplő), illetve Basil Newall és Anna Dryhurst (legjobb maszk) szintén a jelöltek között volt.


ÍGY LÁTTÁK ŐK
„A lovagkor nosztalgiáját idézte fel az angol John Boorman nagyszabású kosztümös filmje, az Excalibur, amely a régi kelta mondavilágot, Arthur király és a kerekasztal lovagjainak legendáját eleveníti meg a látvány káprázatos erejével. Az áttetsző, susogó írországi erdők, komor sziklavárak, fantasztikus veretű páncélok, természetfeletti varázslatok ritka képzelőerővel csalogatják elő az eltűnt évszázadok mögül az európai kultúrkincs e halhatatlan mesejátékát. A világ a lovagkori ideálokban még harmonikus egésszé állt össze, s hiába fúródott a páncélok ízületei közé kard, dárda, szekerce vagy egyéb bádogosszerszám, a haldoklók tekintete még kerekre csiszolt, sértetlen égboltozaton akadt fenn. Boorman tudósi alapossággal és művészi szeszélyességgel építi fel középkori univerzumát. Míg Bresson Lancelot, a Tó lovagját és Rohmer Parszifálját a francia Chrétien de Troyes középkori regénye ihlette meg, Wagnert a német Wolfram von Eschenbach, Boorman az angol Malory késő középkori Le Morte ďArthurjára alapozta filmje történetét. Talán egyetlen film sem osztotta olyan szélsőségesen ketté Cannes-ban a kritikusi közvéleményt, mint Boorman Excaliburja. Rajongóinak hada Shakespeare-hez, Wagnerhez hasonlította; s a vallásos áhítat a másik táborban csakazértis-ellenkezést szült, ott neo-hollywoodi képeskönyvet emlegettek.”
(Létay Vera: „Ha az értelem alszik”. In: Filmvilág 1981/7, 3–9. o.)


„Ezt és ennyit sikerült kiszedni, összegereblyézni a világ-legendából? A produkció egyébként küzd az ifjúsági jelleg ellen, szexszel és vérrel küzd természetesen. Nem biztos, hogy meggyőződéssel és sikeresen küzd, inkább csak ezt sem akarja kihagyni az eladhatóság feltételei közül. Szép, meztelen hölgy és páncélos lovag duettjét látva a közönség finoman feszeng; senki sem bírja elhárítani a gondolatot, hogy istenkém, milyen kényelmetlen lehet egy ilyen vaskollekcióval (-ban) szerelmeskedni. A rengeteg piros festék pedig nemcsak a lovagokból folyik, hanem – belátom – a téma természetéből. De hát ezek csak részletek, jobbak-rosszabbak. Az alapprobléma – mint minden mese-, legenda-, romantika-filmnél – a kétdimenziós történet és háromdimenziós megjelenítése között feszül. Félreértés ne essék, a két dimenzió ebben az esetben több, mint a három. A két dimenzió egyike ugyanis a legenda, a másik az örök emberi képzelet.”
(Nemes Nagy Ágnes: „Lovag-ábránd”. In: Filmvilág 1983/11, 30–31. o.)


„A kard: az erő és a hit jelképe, mely egyesíti a gyilkos penge és a kereszt funkcióját. Állapota és az azt kísérő mozdulatsor mindig fontos eseményeket jelez: a hüvelyébe csusszanó kard a béke, a vállat érintő penge a lovagi szolgálat, a Szent György nevét visszhangzó kiáltások közben magasba lendülő fegyver pedig a háború fejezetét nyitja meg. Excaliburt a mitikus időkben kovácsolták, mozgása épp ezért rituális, és az egész emberiség sorsát meghatározza. John Boorman filmjének legelején, Wagner muzsikája közben a tükörsima tóból magasba lendülő kardot látjuk: ez a mozdulat a rendező szerint az Aranykor kezdetét, a kollektív tudattalan születésének korszakát nyitja meg. Az emberiség »második korszakának« nyitánya az a jelenet, melyben Arthur kirántja a kardot a kőből: ez a rítus a mitikus igazság megtalálását, a természettel és a kollektív tudattalannal harmóniában élő emberiség fénykorát jelzi. A történet fordulópontján a felszarvazott, elárult Arthur az erdei tisztáson egymás karjában alvó mezítelen Sir Lancelot és Guinevere közé döfi a kardot: ez a pillanat az ember és a mitikus idő, a ráció és a tudatalatti harmóniájának megtörését jelzi. Az utolsó szimbolikus mozdulatsor a film végén a kard visszahajítása a tóba: ez az Aranykor végét, az Istenek és az ő szavukat felejtő emberek alkonyát jelenti.”
(Beregi Tamás: „A király álma”. In: Filmvilág 2004/9, 10–14. o.)


Excalibur (Excalibur, 1981) – angol–amerikai romantikus kalandfilm. Thomas Malory regénye alapján a forgatókönyvet írta: Rospo Pallenberg és John Boorman. Operatőr: Alex Thomson. Zene: Trevor Jones. Díszlet: Anthony Pratt és Bryan Graves. Jelmez: Bob Ringwood. Vágó: John Merritt és Donn Cambern. Rendezte: John Boorman. Főszereplők: Nigel Terry (Artúr király), Helen Mirren (Morgana), Nicholas Clay (Lancelot), Cherie Lunghi (Ginevra), Paul Geoffrey (Perceval), Nicol Williamson (Merlin), Robert Addie (a felnőtt Mordred), Charley Boorman (a gyerek Mordred), Gabriel Byrne (Uther Pendragon), Keith Buckley (Uryens), Katrine Boorman (Igrayne), Liam Neeson (Gawain), Corin Redgrave (Cornwall), Niall O'Brien (Kay), Patrick Stewart (Leondegrance).

REFLEKTORFÉNYBEN – MARC POREL: ÉLJ GYORSAN, SZERESS SZENVEDÉLYESEN, HALJ MEG FIATALON!

A magyar átlagnéző számára nem cseng túl ismerősen Marc Porel neve. Nem csoda, hiszen nagyon kevés filmje jutott el a hazai mozikba, és épp azok, amelyekben csak mellékszerepeket játszott. Igazság szerint kultusza Nyugaton is már kissé megfakult, pedig egy időben Alain Delon legnagyobb riválisaként emlegették. (Mellesleg két közös filmjük is van, sőt Marc évekig együtt élt Delon exfeleségével, Nathalie-val.) Évtizedek távlatából azt mondhatjuk, Porel rosszkor érkezett a filmvilágba: a Delon-féle sztártípust képviselte, vagyis imázsában az előnyös fizikai külsőből eredő személyes kisugárzás legalább annyira fontos volt, mint az inkább visszafogottnak, semmint expresszívnek mondható játékstílus. Az ilyen színészek többnyire csak sejtetik a figura mélységeit, a titokzatosság és a férfiasság aurája veszi körül őket, ám épp Porel kezdeti sikereivel párhuzamosan egy másfajta, „kitárulkozóbb”, a figurát gyakran szó szerint és képletesen is lemeztelenítő színészi játékstílus jött divatba, melynek talán legmarkánsabb képviselője Gérard Depardieu. Porel alighanem érezte, hogy hazájában nem tudja kifutni magát, ezért megpróbált Olaszországban érvényesülni, miközben szakmai félsikereit és kudarcait féktelen életmódjával igyekezett ellensúlyozni. A legenda szerint a nőket éppoly mohón élvezte, mint a drogokat. A „rossz fiú” imázs azonban – Delonnal ellentétben – nem tett jót neki: elterjedt róla, hogy megbízhatatlan, hogy lobbanékony természete miatt nehezen jön ki a rendezőivel és a partnereivel. Umberto Lenzi például eredetileg Marcnak szánta a szadista, biszexuális bűnöző szerepét a Milánó gyűlöli: a rendőrség képtelen tüzelni (1974) című filmjében, de a csalódást jelentő személyes találkozás hatására meggondolta magát, és a kubai Tomás Miliánt választotta. (Mellesleg Milián és Porel is konfliktusba keveredtek egymással egy 1972-es Lucio Fulci-film forgatásán.) A hetvenes évek második felében Marc karrierje egyértelműen hanyatlani kezdett: utolsó filmjei vagy jelentéktelenek, vagy korábbi hírnevéhez képest csupán másodrangú mellékszerepeket kapott bennük. Harmincnégy éves korában halt meg, hivatalosan agyhártyagyulladásban, ami azonban valószínűleg túlpörgetett életmódjának szomorú következménye volt. Két anyától két lánya született: az idősebbik gyermek néhány évvel apja halála után egy tragikus balesetben vesztette életét.


A kezdetek 
Marc Porel 1949. január 3-án született a svájci Lausanne-ban. Hivatalos neve: Marc Michel Marrier de Lagatinerie, más források szerint: Marc Landry. Édesapja, a Buenos Aires-i születésű Gérard Landry (Landry Fernand Charles Marrier de Lagatinerie, 1912–1999) 1932-ben kezdett filmezni. Főleg epizódszerekben foglalkoztatták, néhány filmje Magyarországra is eljutott. Landry kétszer nősült: Jacqueline Porel (Jacqueline Renée Parfouru-Porel, 1918–2012) francia színésznővel kötött házasságából született a fia, Marc. Az asszony előzőleg a Magyarországon is jól ismert színművész, François Périer felesége volt, akinek három gyermeket szült. (Ámbár az egyik gyermek, Jean-Marie életrajzában az olvasható, hogy vér szerinti apja valójában nem François Périer, hanem Henri Salvador színész volt.) A Porel–Périer család életét szomorú tragédiák kísérték végig, melyek Jacqueline egyik fia, Jean-Pierre Périer-Pillu (1943–1966) öngyilkosságával kezdődtek, de ne vágjunk az események elébe! Marc gyerek- és kamaszkoráról sajnos nem találtam infókat. Filmes karrierje tizennyolc éves korában, 1967-ben kezdődött. Gondolhatnánk, hogy egy népes színészfamília sarja szinte automatikusan bekerül a filmvilágba, ám ez nem egészen így történt. A Franciaországban élő görög rendező, Costa-Gavras Egy emberrel több (1967) című filmjében a népszerű francia színész, Jean-Claude Brialy játszotta az egyik főszerepet. A művész visszaemlékezései szerint Costa-Gavras megkérte őt, hogy segítsen neki megfelelő színészt találni az egyik fiatal ellenálló kicsiny, de fontos szerepére, mert az addig meghallgatott jelöltek nem váltak be. Brialy a forgatással párhuzamosan egy szinkronmunkát is elvállalt, amely La Garenne-Colombes-ba szólította őt. A közismerten homoszexuális színész egyik nap beült egy kávéra a szinkronstúdióhoz közeli bárba, és ott felfigyelt egy fiatal srác „vad szépség”-ére. Ez a fiú volt Marc Porel.


Brialy odament hozzá, és megkérdezte tőle, volna-e kedve filmezni. Porel azt hitte, az ismeretlen férfi ezzel az ócska trükkel csupán fel akarja csípni őt, és elhajtotta. Brialy azonban nem hagyta magát lerázni. Elmondta, hogy ajánlata komoly, a neves rendező, Costa-Gavras készülő filmjéről lenne szó. Megadott Marcnak egy telefonszámot azzal, hogy hívja fel, ha érdekli a dolog. Porelt érdekelte, és a direktor is megfelelőnek találta a fiatalembert. Brialy szerint felfedezettje a szenvedély, a düh, a szépség és az elementáris tehetség lenyűgöző elegyét képviselte, akárcsak egy másik fiatal szereplő, Pierre Clémenti, akinek a sorsa később éppoly balszerencsésen alakult, mint Marcé. Az Egy emberrel több Jean-Pierre Chabrol magyarul is megjelent regényének adaptációja. A cselekmény 1943-ban játszódik, amikor a francia ellenállás kiszabadít néhány hazafit egy német fogolytáborból. Az akció végén kiderül, hogy a létszám nem stimmel: egy emberrel több van a kiszabadítottak között. Ki lehet ő, és miért csapódott a menekülőkhöz? Ez volt Costa-Gavras első politikai témájú alkotása, amely a fordulatok izgalma helyett a történet morális vonatkozásait hangsúlyozza. Ebből a szempontból unikumnak számít, hiszen akkoriban azok a filmek voltak divatosak, melyek a világháború kisebb-nagyobb történéseit inkább a kalandfilmekre jellemző eszköztárral mutatták be. Az Etienne Périer által rendezett Des garçons et des filles (Fiúk és lányok, 1967) tíz főszereplője (hat fiú, négy lány) közösen bérel egy rossz állapotban lévő házat, hogy afféle kommunában éljenek ott. Idővel különféle feszültségek támadnak közöttük, és amikor kiderül, hogy a házat le fogják bontani, a fiatalok szétszélednek, hogy immár önállóan folytassák életüket. Az opusz egyik érdekessége, hogy egy kisebb szerepet, egy énekest, a későbbi szintetizátormágus, Jean-Michel Jarre alakít. Sergio Gobbi rendezése, Az ígéret (1969) egy tizenegy éves kamaszról szól, aki egy balesetben elveszíti a szüleit. A tragédia zárkózottá teszi, és többé nem hajlandó autóba ülni. Nagynénjéhez és nagybátyjához kerül, ahol találkozik jóképű unokatestvére angol exbarátnőjével, Wendyvel. Ez a találkozás kimozdítja a fiút az elszigeteltségből, ám miután Wendy nem teljesíti az ígéretét, és nem viszi magával Londonba, a srác visszatér a maga zárt világába. A kamasz fiút Jean-François Maurin, unokatesóját Marc Porel, Wendyt a gyönyörű Jacqueline Bisset alakította.


A bűnügyi filmek epizodistája
Henri Verneuil valaha Magyarországon is nagy sikert aratott bűnügyi filmje, A szicíliaiak klánja (1969) eleve világforgalmazásra készült, ezért három nyelven (francia, olasz, angol) forgatták. A főszerepekre sikerült megnyerni Jean Gabint, Alain Delont és Lino Venturát, akik külön-külön is garanciát jelentettek a sikerre. Delon játszotta Roger Sartet-t, a francia rendőrség által leginkább keresett bűnözőt, akit Vittorio Manalese, a szicíliai származású „keresztapa” (Jean Gabin) fondorlatos módon megszöktet a rendőri őrizetből. (Ez a jelenet egyébként a valóságon alapul: egy René Girier nevű bűnöző egyszer valóban így szökött meg a rabszállítóból.) Az erőszakos Le Goff felügyelő (Lino Ventura) mindenáron kézre akarja keríteni a szökevényt, aki közben szövetkezett Manalesével egy nagyszabású ékszerrablásra Rómában. Marc Porel játszotta Sergio Manalesét, a „keresztapa” egyik fiát. A következő évben Pierre-Granier Deferre bűnügyi drámájában, A lóban (1970) viszont már a Gabin által megformált erőskezű családfő unokáját alakította, aki kábítószer-csempészetbe keveredik. A nagyapa megsemmisíti a vagyont érő szállítmányt, megtévedt unokáját kivonja a forgalomból, és szembeszáll a gengszterekkel, akik kemény bosszút állnak az őket ért komoly kárért. Az idős férfi azonban nem az a fajta ember, akit meg lehetne félemlíteni, és nem is az a rendőrségre rohangáló típus, így az ügyet a maga módján kívánja rendezni. Sokan egy valós bűnügy kulcsfiguráját, Gaston Dominicit vélték felismerni a vaskezű családfő alakjában. (Kuriózum, hogy három évvel később Gabin eljátszotta Dominici szerepét is.) A filmmel a kritikusok nem voltak túl kíméletesek, de a közönségnek tetszett. Gabin állítólag rokonszenvezett Porellel, aki éppúgy afféle atyafigurának és színészi példaképnek tartotta őt, mint Alain Delon és Jean-Paul Belmondo. 


Édouard Luntz Le dernier saut (Az utolsó ugrás, 1970) című bűnügyi filmjében Maurice Ronet és Michel Bouquet játszotta a két főszerepet. A történet egy ejtőernyős őrmesterről szól, aki egyik este váratlanul hazamegy a szolgálatból, és feleségét rajtakapja egy másik férfival. Hirtelen felindultságában megöli a hűtlen asszonyt, majd eltünteti a nyomokat, és észrevétlenül visszatér a laktanyába, ahol még nem vették észre a távollétét. Az ügyben elkezdődik a nyomozás, melynek vezetője egyre nagyobb rokonszenvet érez az őrmester iránt, hiszen mindketten hasonló élethelyzetben vannak: a szolgálat mellett kevés idejük jut a magánéletre. Vajon elég erős lesz-e ez az új barátság ahhoz, hogy az igazság terhét is elbírja? Marc csak egy kicsiny szerepet kapott: egy táncost alakít, akit őrizetbe vesznek a rendőrök. A Delon- és Belmondo-filmjeiről nevezetes Georges Lautner hazánkban kevésbé ismert alkotása a Road to Salina (Út Salinába, 1970) című pszichológiai thriller. A főhős egy fiatal csavargó, Jonas, aki a Salinába vezető út mentén megáll egy benzinkútnál a szomját csillapítani. Legnagyobb meglepetésére a benzinkút tulajdonosnője, Mara szállást ajánl neki, mert négy éve eltűnt fiát, Rockyt véli felismerni benne. Az elcsigázott Jonas sajnálatból és önnön kényelme érdekében nem tiltakozik a tévedés ellen. Megdöbbenése azonban csak fokozódik, amikor előbb az asszony látogatóba érkező barátja, majd a nő lánya, Billie is felismerni véli benne az eltűnt fiút. Jonas hamarosan kíváncsi lesz arra, hogy mi történhetett az igazi Rockyval… Mivel a fontosabb szerepeket amerikai színészek játszották, ezért a forgatás jobbára angol nyelven zajlott. Jonast a fiatalon elhunyt amerikai sztár, Robert Walker és nem kevésbé híres felesége, Jennifer Jones fia, Robert Walker Jr. alakította. Mara szerepét a legendás hollywoodi filmcsillag, Rita Hayworth vállalta, aki karrierje mélypontján volt akkoriban. Kizárólag anyagi okokból mondott igent, miközben rettegett attól, hogy ugyanolyan rideg bánásmódban lesz része, mint ezt megelőző olasz filmje forgatásán. Lautner stábja azonban oly meleg fogadtatásban részesítette, hogy a művésznő könnyek között búcsúzott tőlük a munka végén. Billie-t a Chicagóban született Mimsy Farmer formálta meg, aki európai filmekkel futott be a hetvenes években, ezek közül néhányat (Sztrogoff Mihály, 1970; Két férfi a városban, 1972; Allonsanfan, 1974; Hajtóvadászat, 1975) a magyar mozik is bemutattak. Marc Porel kapta a különös körülmények között eltűnt Rocky szerepét. A Road to Salina ma már kultuszfilmnek számít, egyik legnagyobb rajongója maga Quentin Tarantino, aki a Sunny Road to Salina című zenei betétet felhasználta a Kill Bill 2 (2004) soundtrackjében. 


Az első főszerepek
Lényegében egy road movie az 1970-ben bemutatott Tumuc Humac, melyet Marc féltestvére, Jean-Marie Périer rendezett, az egyik fontos szerepet pedig François Périer játszotta. A történet egy Marc nevű fiatalemberről szól, aki nagyapja, egy volt fegyenc keresésére indul Guyanába. Útja során találkozik egy fiatal lánnyal, akivel egymásba szeretnek. Sikerül megtalálniuk a nagypapát, aki él ugyan, de leprában szenved. Sem a nézők, sem a kritikusok nem fogadták túl jól a filmet, amely Porel első főszerepe volt a filmvásznon. A legédesebb vallomás (1971) Georges Arnaud 1954-es színdarabjából készült Édouard Molinaro rendezésében. A cselekményt az alkotók az akkori jelenbe helyezték át. Jean (Marc Porel) és Catherine (Caroline Cellier) a fiatal és pénztelen szerelmesek bohém életét élik. A fiatalember belekeveredik egy gyilkossági ügybe, és a rendőrök számára az lenne a legkényelmesebb megoldás, ha rá tudnák bizonyítani a bűntényt. A filmet francia–olasz–algériai koprodukcióban forgatták, és talán emiatt a történet helyszíne nem azonosítható egyértelműen. Feltehetően a franciaországi Marseille-ről van szó, ámbár a rendőrök olasz egyenruhát viselnek, egyes jeleneteket (például a strandon vagy a városháza előtt) pedig felismerhetően Algériában vettek fel. Molinaro eredetileg Claude Jade francia színésznőnek akarta adni Catherine szerepét, akivel remekül kijött a Nagybátyám, Benjamin (1969) forgatásán. A művésznő azonban visszautasította az újabb közös munkát a meztelen jelenetek miatt. A legédesebb vallomás egyébként az egyetlen olyan film, melyben Marc Porel az édesapjával, Gérard Landryval szerepel.


A művészfilmektől a közönségfilmekig
Az Egy kis napfény a hideg vízben (1971) Françoise Sagan magyarul is megjelent regényéből készült, a forgatókönyvet Jean-Claude Carrière, Buñuel több híres filmjének írója jegyzi. (Mellesleg játszik is a filmben, méghozzá a hősnő férjét.) A rendezői székben Jacques Deray ült, akit elsősorban Alain Delon főszereplésével forgatott alkotásai révén ismerünk. A Sagan-adaptáció előtti két filmjét – A medence (1969), Borsalino (1970) – is Delonnal készítette, mindkettőnek Carrière volt az egyik forgatókönyvírója. Az Egy kis napfény a hideg vízben főszereplője Gilles, az életunt újságíró (Marc játssza), aki főnöke javaslatára vidékre megy, hogy úrrá legyen növekvő depresszióján. Távol a nagyváros zajától megismerkedik a szép Nathalie-val (Claudine Auger), szerelmüket azonban a Párizsba való visszatérés válságba sodorja. A kritikusok dicsérték Deray hangulatos rendezését, Michel Legrand fülbemászó kísérőzenéjét és a színészi alakításokat. A szereposztásból még három nevet emelnék ki: a szépséges Barbara Bachot elsősorban Bond-lányként (A kém, aki szeretett engem, 1977) és Ringo Starr feleségeként ismerjük, Guido Mannari később kulcsszerepet játszott a hírhedt Caligulában (1979), az akkor még pályakezdő Gérard Depardieu-t pedig alighanem mindenki ismeri. Itt utalnék arra, hogy egyes vélemények szerint Porel sosem tudott kitörni a „tehetséges Delon-klón” skatulyájából, és épp azért ment a Deray-film után Olaszországba forgatni, mert az újonnan feltűnt francia riválisok – köztük Depardieu és Patrick Dewaere – mellett háttérbe szorult.


Lucio Fulci felkavaró bűnügyi drámája, a Ne zaklasd a kiskacsát! (1972) a kétes értékű zombifilmjei miatt ma már rossz hírű direktor egyik legjobb munkája. A történetet a forgatást megelőző évben Bitontóban (Dél-Olaszország) elkövetett gyerekgyilkosságok ihlették. Az alkotók először Torinót választották helyszínnek, végül úgy döntöttek, hogy a társadalmi feszültségek elkerülése érdekében inkább fiktív helységneveket használnak. Mindazonáltal az egyik útjelző táblán egy valóban létező község, a Matera megyei Accettura neve olvasható. A forgatás fő helyszíne a különleges fekvésű Monte Sant’Angelo volt a Gargano-félszigeten. Don Alberto szerepét kezdetben az énekesként is népszerű Massimo Ranierinek szánták, aztán mégis Marc lett a befutó, a rejtélyes gyilkosságok ügyében nyomozó bűnügyi újságírót az Olaszországban élő kubai Tomás Milián alakította. A két színész állítólag nem jött ki egymással: nemcsak szerepük szerint, hanem a kamerákon kívül is feszültség vibrált közöttük. A csavargónőt játszó brazil Florinda Bolkan jeleneteit teljesen külön vették fel, a forgatási krónikák szerint a színésznő nem is találkozott a többi főszereplővel. A zenét Riz Ortolani komponálta, aki ugyanazzal a módszerrel élt, mint korábban a Kutyavilág (1962) és később a Cannibal Holocaust (1980) esetében, vagyis az erőszakos képsorok alá gyönyörű zenét írt, amely mellesleg egyike a legnépszerűbb szerzeményeinek. A sokkoló lincselési jelenet közben a közkedvelt énekesnő, Ornella Vanoni Quei giorni insieme a te című dala szól. (Eredetileg Patty Pravo Un po' di più című slágerét választották, de aztán lecserélték Vanoniéra.)


A Ne zaklasd a kiskacsát! nagy sikert aratott a közönség körében, a kritikusok viszont dühödten támadták, öncélú brutalitást és perverziókat emlegettek. A cenzorok sem tétlenkedtek: az opuszt a „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriába sorolták. A korlátozás ellenére peres eljárás indult Fulci, Edmondo Amati producer és Barbara Bouchet színésznő ellen, mert az egyik jelenetben Bouchet meztelenül mutatkozott egy gyerek előtt. Fulcinak bizonyítania kellett, hogy forgatás közben a gyerek valójában nem látta a meztelen színésznőt. Az ügy későbbi tragikus szenzációja, hogy a gyereket helyettesítő törpe dublőrt, Domenico Semerarót 1990-ben felesége és annak szeretője meggyilkolta. A Ne zaklasd a kiskacsát! az 1990-es években vált kultfilmmé, és a giallo-rajongók Fulci mesterműveként méltatják, teljes joggal. Maga a rendező néhány filmjében visszautalt erre az alkotására: például A médium (1977) című opuszában gyakorlatilag ugyanaz a zuhanási jelenet látható, a New York-i hasfelmetsző (1981) című hírhedt filmjének sorozatgyilkosa pedig Donald kacsa hangján beszél. (A Ne zaklasd a kiskacsát! eredeti címe az lett volna, hogy Ne zaklasd Donald kacsát!, de a Disney-cég nem járult hozzá a névhasználathoz.)


Porel filmográfiájának egyik legértékesebb tétele Luchino Visconti monumentális alkotása, a Ludwig (1973). A rendező ún. „német trilógiá”-jának befejező része (tematikai előzményei az Elátkozottak 1969-ből és a Halál Velencében 1971-ből) a tragikus sorsú bajor királyról, II. Lajosról (1845–1886) szól. Az igen szigorú – sőt mondjuk ki nyugodtan: kegyetlen – nevelésben részesült fiatalember tizenkilenc évesen került a trónra, a hatalmi csatározások és a politikai intrikák kellős közepébe. Művészetkedvelő uralkodó volt, pártfogolta például Richard Wagnert is, ami miatt állandóan konfrontálódott a minisztereivel. A politikai életben elszenvedett kudarcai miatt fokozatosan elvesztette érdeklődését az államügyek iránt, és átadta magát költséges szenvedélyeinek: káprázatos kastélyokat emeltetett vadregényes tájakon, bár egyikben sem időzött túl sokáig. Valóságos mesebirodalmat épített maga köré, és egyre jobban elszigetelődött az emberektől, amiben nagy szerepet játszott be nem vallott homoszexualitása is. Sose nősült meg, eljegyzését unokatestvérével, Zsófia Sarolta hercegnővel néhány hónap elteltével felbontotta. Noha Lajos titkolta férfiak iránti vonzalmát, néhány esetben állítólag mégis engedett a vágyainak: két évtizeden át folytatott viszonyt főlovászmesterével, Richard Horniggal, sőt a krónikák úgy tudják, egy magyar színész, Kainz József is a szeretője volt.


A királyt végül uralkodásra alkalmatlannak nyilvánították, és a Berg-kastélyban szigorú orvosi felügyelet alá helyezték. Egyik nap kora este sétálni indult kezelőorvosával, az őt elmebetegként diagnosztizáló dr. Guddennel. Miután sokáig nem tértek vissza, keresni kezdték őket. Holttestüket a kastély melletti Stanbergi-tóban találták meg. A feltételezések szerint Lajos öngyilkos lett, miután végzett Guddennel. Visconti méltóságteljes eposzt forgatott Lajos történetéből, számos jelenetet eredeti helyszíneken vett fel. Munka közben sajnos szélütést kapott, ami a forgatást jelentősen lelassította. A királyt a Maestro felfedezettje és élettársa, Helmut Berger játszotta, Richard Wagnert Trevor Howard, Cosima Wagnert (Liszt Ferenc lányát) pedig Silvana Mangano. A Visconti iránti hálából és tiszteletből Romy Schneider hajlandó volt arra, hogy újra eljátssza a boldogtalan osztrák császárné, Sisi szerepét, ami ugyan bő másfél évtizede híressé tette, de be is skatulyázta, ezért nem szerette. Épp Visconti segített Romynak abban, hogy kitörjön a Sisi-féle negédes filmek világából, és kibontakoztathassa drámai tehetségét. Marc alakította Lajos állandó szeretőjét, Richard Hornigot. Szerepét a cenzorok utólag jelentősen megnyirbálták, így például egy homoerotikus képsor is az olló áldozatául esett. A Ludwig eredeti változata négyórás, ám a forgalmazók követelésére bő egy órával meg kellett rövidíteni. A teljes változatot csak Visconti halála után hosszú évekkel restaurálták, miután barátainak egy árverésen sikerült megszerezniük a kivágott jeleneteket. A neves kolléga, Carlo Lizzani szerint a négyórás Ludwig Visconti legcsodálatosabb alkotása, míg más vélemények szerint egy „halott, túldíszített, vontatott cselekményvezetésű film”. Mondanom se kéne, hogy jómagam egyértelműen Lizzani véleményét osztom. 


Jean Larriaga drámája, az Un officier de police sans importance (Egy rendőr nem számít, 1973) főszereplői a társadalom peremén élő fiatalok, akik kisebb lopásokkal szerzik meg mindennapi kábítószeradagjuk anyagi fedezetét. Az egyik akció közben a vezéregyéniségnek számító Camille (Marc Porel) fivére rendőrkézre kerül. A fiatalok elhatározzák, hogy elrabolnak egy rendőrt, hogy kicseréljék őt Camille testvérére. Egyes vélemények szerint Larriaga alkotása tulajdonképpen Sidney Lumet Kánikulai délután (1975) című filmjének előzménye, legalábbis a témát és a hangulatot tekintve. Az olasz Duccio Tessari Tony Arzenta – Vendetta (1973) című bűnügyi filmjében Marc újra összekerült Alain Delonnal. A címszereplő (Delon megformálásában) a maffia első számú bérgyilkosa: munkáját pontosan és precízen végrehajtja, hűségéhez kétség sem férhet. Amikor azonban úgy dönt, visszavonul, és a továbbiakban inkább a családjának él, egykori megbízói számára teherré válik, akitől örökre meg akarnak szabadulni. A cselekmény során Torinóba, Milánóba, Párizsba és Koppenhágába egyaránt eljutunk, ám a fordulatok ellenére sincs részünk igazán nagy meglepetésekben. Tessari felvonultatja az effajta filmek minden kliséjét, és bár ügyesen használja őket, hozzájuk tenni nem tud. Ahogy a geekz.444.hu kritikusa is írja, olyan, mintha Delon klasszikusát, a Jean-Pierre Melville által rendezett A szamurájt (1967) látnánk exploitation kivételben, vagyis: több akció és kevesebb kifinomultság. Porel alakította Domenico Maggiót, a főszereplő hűséges barátját, partnerei között pedig a francia és az olasz filmipar olyan megbízható epizodistáival találkozhatunk, mint például Roger Hanin, Carla Gravina, Umberto Orsini, Ettore Manni és Rosalba Neri. A fő maffiózók egyikét egy Amerikából érkezett vendégművész, Richard Conte játszotta.


Jelentős kereskedelmi sikert aratott Olaszországban Paolo Cavara vígjátéka, a Virilità (Férfiasság, 1974). A történet főszereplője, a szicíliai Don Vito La Casella egy csinos fiatal lányt készül feleségül venni, hogy bizonyítsa soha nem lankadó férfiasságát. Büszkén híreszteli, hogy kivételes potenciáját és fizikai adottságait fia, Roberto is örökölte. A srác váratlanul hazatér Londonból, és nagy csalódást okoz édesapjának, mivel úgy tűnik, a fiúkat szereti, sőt még attól sem riad vissza, hogy nyilvánosan adjon puszit egy azonos neműnek. Don Vito mindent megtesz annak érdekében, hogy fiát összeboronálja egy lánnyal, ám végül tulajdon menyasszonyával éri tetten. Vajon felszarvazott vőlegényként éli meg a helyzetet, vagy büszke apaként, akinek a fiával a férfiasság terén mégiscsak minden rendben van? Az apát Turi Ferro, a menyasszonyt Agostina Belli, Robertót Marc Porel játszotta. Bűnügyi dráma az NSZK-ban készült Die Ameisen kommen (Jönnek a hangyák, 1974), Jochen Richter rendezése. A film egy visszavonult gengszterről, Michelről szól, aki vidéken él, az ő sötét múltjáról mit sem sejtő lányával. Hamarosan azonban megjelenik egy fiatal és jóképű bűnöző, Alain (Marc Porel), aki szeretné Michelt rávenni arra, hogy vállaljon el egy új munkát. A helyzetet bonyolítja, hogy Alain beleszeret Michel lányába. Richter a gengszterfilmek sémáiból építkezik ugyan, de a hangsúlyt az intellektuális körítésre, a három szereplő közötti függőségi kapcsolatok bemutatására helyezi. Érdekesség, hogy Michelt és lányát valóban apa és lánya játszotta: Ferdy Mayne és Belinda Mayne.


Erotikus dráma a szintén 1974-es keltezésű Nipoti miei diletti (Szeretett unokáim), Franco Rosetti filmje. 1936-ban járunk, a fasizmus térhódításának fontos évében. A Bassa Padana-i ifjakban tombolnak a hormonok, ráadásul vágyaik egyik tárgya, a negyvenes éveiben járó, kikapós Elisabetta Cenci Lisi asszony nem fukarkodik a bájaival. Elisabetta ágyán kívül a férfiasság bizonyításának másik látványos terepe a katonaság, a háború. Fiatal hőseink lelkesen jelentkeznek katonai szolgálatra, hogy Abesszíniába menjenek harcolni. A fasiszta propaganda hangzatos szólamaival szemben Elisabetta asszony minden női vonzereje hatástalan marad. Az érzéki asszonyt Bernardo Bertolucci volt felesége, a Ludwigban is szereplő Adriana Asti formálta meg, egy kisebb szerepet a nálunk inkább rendezőként ismert Luciano Salce alakított. Marc játszotta a virtuskodó fiatalemberek egyikét. Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert rendező Fernando Di Leo, akinek tudomásom szerint egyetlen filmje sem jutott el hozzánk. Pedig a hetvenes évek első felében különösen jó formában volt, és ha nem is a Töltött fegyverek (1975) a legjobb munkája, de mindenképpen érdemes a figyelmünkre. A történet hősnője Nora, a gyönyörű stewardess (Ursula Andress domborítja), aki nápolyi bűnbandák harcába keveredik, amelyben szépségét és női rafinériáját egyaránt jól tudja hasznosítani. Ahogy általában lenni szokott a filmvilágban, a Töltött fegyverek is kisebb-nagyobb kompromisszumok árán valósult meg. Például Nora a kezdeti elképzelések szerint biszexuális lett volna, Di Leo azonban attól tartott, a közönség ezt nem fogadná jól, hiszen az olasz átlagemberek jelentős része azt sem tudta, mi az a biszexualitás. Rizikósnak tűnt az is, hogy egy olyan nőt szerepeltessen, aki szinte férfiként viselkedik a nehéz helyzetekben. Ennek ellensúlyozására megpróbált vígjátéki elemeket építeni a cselekménybe, ám a végeredmény akciófilmnek nem elég kemény, vígjátéknak pedig nem elég szellemes. Mindazonáltal egyik jelenetét bátran nevezhetjük akár klasszikusnak is: ebben a pepita cipős bérgyilkos a fürdőkádban lepi meg Ursulát, aki egy táskarádió meg némi tánc segítségével teszi ártalmatlanná a támadót. Marc a hősnő szerelmét játszotta, egy volt bokszolót. Érdekességként említsük meg, hogy Quentin Tarantino 1997-es filmjének címszereplőjét, Jackie Brownt állítólag részben Nora személyisége inspirálta.


Annak idején a magyar mozikban is nagy sikerrel játszották Pasquale Festa Campanile A zsoldoskatona (1976) című filmjét, amelyben Bud Spencer akkori állandó partnere, Terence Hill nélkül szerepelt. Egy Ettore Fieramosca nevű katonát alakított, aki valós személy volt ugyan, mindazonáltal a film nem követi pontosan a feltehetően egyébként sem hiteles történelmi krónikákat. 1503-ban járunk, a barlettai csata idején. Az épp spanyol fennhatóság alatt lévő várat a franciák ostromolják. Fieramosca és emberei eredetileg az ostromlóknak akarják felajánlani a szolgálataikat – természetesen kellő ellenszolgáltatás fejében –, ám amikor egy gőgös francia tiszt megsérti az egyik olaszt, úgy döntenek, hogy mégis a spanyolok oldalára állnak. Az igazi kalandok még csak ezután kezdődnek… Marc a francia király unokaöccsét, Namur hercegét játszotta, ismertebb partnerei: Philippe Leroy, Andrea Ferréol, Enzo Cannavale és Jacques Dufilho. A szereplők között találjuk Pasolini hírhedt Salòjának egyik kamasz színészét, a fiatalon elhunyt Antonio Orlandót is. A forgatás tízmillió dollárba került, ami kiugróan magas a többi Bud Spencer-filmhez képest, de a középkori téma miatt a díszletek, a jelmezek és a nagyszámú statisztéria sokba került. Fernando Di Leo forgatókönyvéből készült a mindmáig vitákat keltő Zsaruként élj, férfiként halj (1976), amelynek megrendezésére Ruggero Deodatót szerződtették. Deodatónak ez az egyetlen poliziottesco filmje, amelynek hírhedtségét későbbi kannibálfilmjei (Az utolsó kannibál világ, 1977; Cannibal Holocaust, 1980) jócskán felülmúlták. Előző évben figyelemre méltó sikert ért el az Ondata di piacere (A gyönyör hulláma, 1975) című alkotásával, ezért bízták rá Di Leo forgatókönyvét.


Az eredeti szkriptben a két erőszakos rendőrtiszt között egyértelműen homoszexuális kapcsolat volt, ezt a motívumot azonban az alkotók jelentősen tompították, és antihőseink inkább amolyan aranyifjak lettek. Szó volt arról, hogy az Ondata di piacere egyik főszereplője, Al Cliver játszaná valamelyik rendőrt, ő viszont durvának és erőszakosnak találta a történetet, ezért nemet mondott. Végül Marc Porelt és a Magyarországon szintén kevéssé ismert Ray Lovelockot szerződtették a két főszerepre. (Lovelock a színészet mellett énekelgetett is, a soundtrackben két dalt az ő előadásában hallhatunk.) A szereposztásban olyan ismert művészek neve is olvasható, mint Adolfo Celi, Renato Salvatori, Franco Citti, valamint a direktor későbbi felesége, Silvia Dionisio és húga, Sofia Dionisio. Az olasz rendőrséget nem túl kedvező színben feltüntető film látványos üldözési jelenetének forgatásához sem a rendőrség, sem Róma önkormányzata nem adott engedélyt, így valahányszor feltűntek a hatóság emberei, a stáb azonnal elinalt egy másik helyszínre. A film nagy közönségsikert aratott, noha a cenzorok csak 18 éven felülieknek engedélyezték, és ragaszkodtak néhány különösen durva képsor kivágásához. Így például az egyik jelenetben a Renato Salvatori által játszott bűnöző kinyomja egy férfi szemét, majd a földre hullott szemgolyót a csizmájával széttapossa. Quentin Tarantino minden idők egyik legjobb filmjének tartja Deodato opuszát, és a Kill Bill (2003) című saját filmjéhez maga is leforgatott egy hasonló szemgolyós jelenetet. A nézőkkel ellentétben egyébként a korabeli kritikusok nem lelkesedtek különösebben, ezért a Zsaruként élj, férfiként halj csak az új évezredben kapott komolyabb elismeréseket, s ma már a kultuszfilmek között jegyzik. Di Leo egyébiránt elégedett volt Deodato rendezői teljesítményével, sőt szóba került egy folytatás is, amely különböző okokból mégsem valósult meg.


A zseniális olasz rendező, Luchino Visconti már nem érte meg utolsó filmje, Az ártatlan premierjét az 1976-os cannes-i filmfesztiválon, és talán jobb is volt így, mert a kritikusok többsége inkább csak fanyalgott, és gyönyörűen fényképezett, de fárasztóan unalmas melodrámának bélyegezte a művet. Azt is felrótták az egyébként baloldali beállítottságú, ámbár arisztokrata származású rendezőnek, hogy miért éppen a fasiszta érzelműként elhíresült Gabriele D’Annunzio idejétmúltnak tartott regényéből forgatott. A XIX. század végén játszódó történet főszereplője egy gazdag arisztokrata, Tullio Hermil (Giancarlo Giannini), aki szépséges felesége (Laura Antonelli) mellett nem kevésbé gyönyörű szeretőt (Jennifer O’Neill) is tart. Egy cseppet sem törődik a látszattal, hiszen az ő köreiben a hűtlenség bocsánatos bűnnek számít, ám őrült féltékenység támad benne, miután megtudja, hogy megalázott felesége megcsalta őt egy fiatal költővel (Marc Porel). A házasságon kívüli kapcsolatból gyermek is születik. Tullio társadalmi pozíciója miatt el akarja kerülni a botrányt, ugyanakkor esze ágában sincs egy fattyút felnevelni, ezért kegyetlen tettre szánja el magát. Az ártatlan témája, mint általában a kései Visconti-filmeké, a dekadencia, az erkölcsi hanyatlás, az arisztokrácia szimbolikus bukása. Rosszmájú kritikusok sose mulasztották el megjegyezni, hogy Visconti mindig is szeretett nyakig merülni a hanyatlás pompájának gigantikusan érzékletes, nagyoperákat idéző ábrázolásában, és történelmi freskóiban mindig is jobban érdekelte a hanyatló régi, mint a születendő új. Filmje férfi főszerepét egyébként Alain Delonnak szánta, akit azonban egy hosszú távú szerződés máshová kötött, és egymillió dollárt kellett volna fizetni azért, hogy Viscontinál játszhasson. A feleség szerepét Romy Schneider kapta volna, aki a forgatás időszakában állapotos volt, ezért nemet kellett mondania. A bulvárhírekben járatosak jól tudják, hogy a magánéletben milyen botrányok kísérték Delon és Schneider szerelmét, ami Az ártatlannak külön érzelmi pluszt adhatott volna. Delon helyett szóba került az amerikai Ryan O’Neal, Schneider helyett pedig a brit Julie Christie, azonban velük sem sikerült megegyezni. A szerető szerepét Visconti Jacqueline Bisset-nek szánta, aki állítólag olyan követelésekkel állt elő, amelyeket a produkció nem kívánt teljesíteni. Helyébe az akkor éppen Itáliában filmező amerikai Jennifer O’Neill lépett.


Jennifer és Marc játszották a főszerepeket Lucio Fulci A médium (1977) című izgalmas giallójában. A gyönyörű Virginiát (Jennifer O’Neill) édesanyja öngyilkossága óta különös látomások gyötrik. Amikor meglátja a férje, Francesco (Gianni Garko) által vásárolt házat, ráismer a látomásaiban megjelenő épületre. Vízióit követve az egyik szobában megbontja a falat, és mögötte egy üreget talál, benne egy nő csontvázával. Az áldozatban a rendőrség az épp üzleti úton lévő férj néhány évvel korábban eltűnt barátnőjét azonosítja. Annyira egyértelmű, hogy Francesco a tettes, hogy Virginia úgy érzi, itt valami komolyabb rejtélyről lehet szó. A parapszichológiában járatos barátjától (Marc Porel) kér segítséget, s hamarosan ráébred arra, hogy látomásaiban valójában nem egy megtörtént, hanem egy majdani bűntény mozzanatait látja… A médium Vieri Razzini Terapia mortale című regénye alapján készült, Fulci és forgatókönyvírói azonban alaposan átdolgozták az eredeti történetet, és beleszőtték Edgar Allan Poe A fekete macska című hátborzongató históriájának egyes motívumait is. Ez volt a direktor első olyan alkotása, amelyben megjelent a természetfölötti motívuma, ami későbbi munkásságában vált meghatározóvá. A következő évben a Laura Mars szeme (1978) című amerikai film használta fel ugyanezt az alapötletet – egy dekoratív nő (Faye Dunaway) vízióiban gyilkosságokat lát, az utolsó látomásában egyenesen saját maga jelenik meg mint áldozat –, 1991-ben pedig egy indiai (!!) remake készült a filmből 100 nap (1991, rendező: Partho Ghosh) címmel.


Visconti unokaöccse, Eriprando Visconti rendezte a Ködspirál (1977) című drámát, amelynek jóképű főhősét, Fabriziót (Marc Porel) felesége megölésével vádolják. Unokahúga hisz az ártatlanságában, és kész mindent bevetni, hogy ezt bizonyítsa. De ha nem Fabrizio a gyilkos, akkor ki és miért végzett a feleséggel? A Ködspirál a felső tízezer erkölcsi képmutatását és hazug világát leleplező filmek hosszú sorába illeszkedik, és csak annyiban emelkedik ki közülük, hogy mindegyik fontosabb szereplője frontális meztelenséget is bemutat. Ez különösen a női főszerepet alakító Claude Jade esetében okozott némi meglepetést, hiszen hat évvel korábban, A legédesebb vallomás esetében még kerek perec elutasította a meztelenkedést. Pierre Grasset bűnügyi drámája, a Quand la ville s'éveille (Amikor a város felébred, 1977) bűnbandája trükkös rablást hajt végre, ám a rablók egy valamire nem számítottak: akciójukat egy fiatal fotóriporter titokban megörökítette. A fényképek megjelennek a másnapi lapokban, a rendőrség és a bűnözők pedig egyaránt vadászni kezdenek a vakmerő fotósra. Mulatságos érdekesség, hogy a filmet annak idején az NDK-ban a mozikban és a televízióban is játszották, az általában engedékenyebb NSZK-ban viszont csak a videokorszakban láthatták a nézők. A Difficile morire (Nehéz halál, 1977) a második világháború idején játszódik, a negyvenes évek első felében. Egy fiatal anarchista a líbiai háború elleni tiltakozásul merényletet követ el, a felelősségre vonás elől azonban menedékre lel egy osztrák diplomata házában. Itt viszonyt kezd a diplomata feleségével (Barbara Magnolfi), miközben a férj megpróbálja kiszedni belőle a számára hasznos információkat. Az Umberto Silva által rendezett film magyar vonatkozású érdekessége, hogy az IMDb szerint Jancsó Miklós is látható benne, aki akkoriban Olaszországban élt és alkotott. 


Leszállóágban
Porel és Magnolfi együtt játszottak a Milano... difendersi o morire (Milánó: védekezni vagy meghalni, 1978) című bűnügyi filmben is, ámbár Barbara ezúttal csak epizódszerepet kapott. Gianni Martucci alkotásának főszereplője, Pino Scalise (Marc Porel) korábban autóversenyző volt. Hat évet húzott le a börtönben fegyveres rablás miatt, jó magaviseletének köszönhetően került szabadlábra. Milánóba megy a nagybátyjához. Itt megtudja, hogy egyik unokahúgát, Marinát (Anna Maria Rizzoli) a helyi gengszterfőnök, Don Ciccio prostitúcióra kényszeríti. Elhatározza, hogy megmenti a lányt, de ahogy az ilyen filmekben történni szokott, ez nem megy minden konfliktus nélkül. Sajnos sem a közönség, sem a kritikusok nem fogadták jól a filmet. Főleg a kliséket vették rossz néven, illetve azt, hogy a forgatókönyv dramaturgiai hiányosságait Martucci erőszakkal és szexszel próbálta kiküszöbölni. Gianfranco Pagani krimije, a Porci con la P.38 (Disznók P.38-assal, 1978) Marc által játszott detektívje egy háromszoros gyilkosság ügyében nyomoz. Az áldozatok: egy maffiafőnök és két embere. Természetesen nem mindenkinek érdeke, hogy kiderüljön az igazság, ezért hősünk ügybuzgalmát azzal próbálják mérsékelni, hogy elrabolják a lányát, és megzsarolják a feleségét… A kritikusok azt kifogásolták, hogy hiányzik az igazi drámai feszültség a történetből, dramaturgiai szempontból a sablonos megoldások, vizuális szempontból pedig a külsőségek (meztelen nők, erőszak, kábítószer-használat) dominálnak.


Ezek a vádak sajnos az Ursula nővére (1978) esetében is megállják a helyüket. A történet főszereplője két gyönyörű lánytestvér, akik apjuk halála után, a megnyugvást keresve érkeznek egy hangulatos tengerparti szállodába. Nem a legjobbkor jöttek, mert nyugalom helyett a félelem légköre kezd eluralkodni a környéken: egy ismeretlen kéjgyilkos ugyanis több fiatal nővel is végez. Gondolom, a bonyodalmakat mindenki sejti, a végkifejletet azonban nem árulom el, bár az sem túl eredeti. Ursulát Barbara Magnolfi alakította. A művésznő szerint a szkript érdekes és izgalmas volt, és már javában zajlott a forgatás, amikor a producer – a rendezővel egyetértésben – úgy döntött, hogy a várható bevételek növelése érdekében szexjeleneteket is tesz a filmbe. Barbara szerint ezek a képsorok nem váltak az opusz előnyére. A vetkőző hölgyek egyike, Antiniska Nemour Pasolini hírhedt filmjében, a korábban már említett Salòban az egyik áldozatot alakította. Giacinto Bonacquisti L'albero della maldicenza (A rágalom fája, 1979) című alkotása számomra olyan, mintha Fellini első fontos filmje, A bikaborjak (1953) hetvenes évekbeli variációja lenne. A helyszín egy eldugott hegyi falu. Az öt fiatal főszereplő különböző társadalmi osztályokat képvisel, de egyvalami közös bennük: semmittevéssel, értelmetlen cselekedetekkel töltik mindennapjaikat. A helyi választások felkavarják az unalom állóvizét, s noha az események nem a remélt irányba fordulnak, az teljesen egyértelművé válik, hogy a dolgok már nem mehetnek tovább a régi módon. Porel a történet kulcsfiguráját játszotta.


A Jobb ma egy nő, mint tegnap három (1980) című vígjáték a műfaj egyik alapsztoriját variálja: a középpolgári jólét kiszámítható unalmába belefáradt harmincas családos férfi megpróbálja megvalósítani régi álmait, és visszatérni egykori önmagához. Többet nem is érdemes mondani, hiszen a magyar cím nemcsak a bonyodalmakat, hanem a végkifejletet is megelőlegezi. Az önmegvalósító férjet Christian Clavier, a feleségét Nathalie Baye, a playboy életmód örömeit megtestesítő barátot pedig Marc Porel alakította. 1979 és 1982 között Porel négy tévésorozatban szerepelt. Ezek közül a hazai nézők a klasszikus Stendhal-mű alapján forgatott hatrészes A pármai kolostort (1982) ismerhetik a legjobban, melyet a magyar tévé is bemutatott. Mauro Bolognini rendezésében Marthe Keller, Gian Maria Volontè és Andrea Occhipinti játszotta a főszerepeket, Marc alakította Robert hadnagyot. Kései poliziottesco a La pagella (A bizonyítvány, 1980), Ninì Grassia rendezése, amelynek alaphelyzete engem Fernando Di Leo izgalmas filmjére, A megfélemlített városra (1975) emlékeztet. Mindkét alkotás főszereplője egy szerelő, mindkettőjüknek megölik a fiát, amiért az apák bosszút állnak. Grassia filmjében a srác kiváló bizonyítványt visz haza, amiért cserébe édesapja egy arany órával akarja megajándékozni. Vásárlás közben azonban az üzletben rablás történik, amelyben a gyerek életét veszti. Édesapja bosszút esküszik… Porelt nem az apa, hanem az ügyben nyomozó Vincenzo Saliani szerepében láthatjuk. A film nem kapott túl jó kritikákat, az olasz közönségnek viszont tetszett, egymilliárd-nyolcszázmillió lírát jövedelmezett a mozipénztáraknál. 


Alberto Moravia egyik regénye alapján készült Aldo Lado drámája, a La disubbidienza (Az engedetlenség, 1981). A fasiszta Salòi Köztársaságban vagyunk. A kamasz Luca megvetést érez megalkuvó és képmutató családja iránt, ezért beáll a partizánok közé harcolni. Erősen bízik abban, hogy a dolgok megváltoznak, de a háború után minden marad a régiben. Ahogy az életben is lenni szokott, talán a szerelem jelentheti a gyógyírt a bajokra, hiszen a válságos pillanatokban az érzékeny Luca mindig számíthat egy gyengéd női ölelésre… A fontosabb szerepeket Karl Zinny, Mario Adorf, Marie-José Nat, Stefania Sandrelli, a közelmúltban elhunyt Teresa Ann Savoy, Jacques Perrin, Marc Porel és az elsősorban filmrendezőként ismert Nanni Loy játszotta. Annak idején a magyar mozik is bemutatták a Vaskos tréfa (1981) című kosztümös komédiát. Mario Monicelli alkotása Del Grillo márkiról szól, aki ugyan magas méltóságot tölt be a pápai titkos tanácsban, ennek ellenére bármikor bárkit képes megtréfálni, lóvá tenni vagy netán gúnyt űzni belőle. Legvaskosabb tréfája, amikor hasonmását, egy szénhordót ültet a maga helyére. Mindez az alkotók részéről persze csak ürügy arra, hogy Alberto Sordi kettős szerepben csillogtathassa meg komikusi képességeit. Fontosabb partnerei: Paolo Stoppa, Caroline Berg, Flavio Bucci, Leopoldo Trieste és Blanchard kapitány szerepében Marc Porel.


Pornográf színezetű jelenetekkel megtűzdelt bűnügyi film Cesare Canevari opusza, a Delitto carnale (A test bűnei, 1983). A szereplők egy temetés ürügyén gyűlnek össze egy hotelben. A gyász láthatóan senkit nem tört meg, hiszen a várakozás idejét részegeskedéssel és alkalmi szexuális kapcsolatokkal töltik. Aztán megkezdődnek a gyilkosságok… Több forrás is Marc és Barbara utolsó közös szerepléseként emlegeti a filmet, holott Magnolfi valójában nem látható benne, a forgatás idején nem is tartózkodott Olaszországban. Porel tényleges partnernői közül kettőt emelnék ki. Az egyik hölgy, Sonia Otero nem más, mint a legendás spanyol–francia táncosnő, Carolina Otero („La belle Otero”, 1868–1965) dédunokája, aki egyszer így nyilatkozott őséről: „Bár én bizonyosan sokkal jobban táncolok, mint annak idején a dédanyám, mégsem dicsekedhetem olyan legendás sikerekkel, mint ő… Ma már nem szenzáció egy szép táncosnő.” Tegyük hozzá némileg gonoszkodva, hogy egy vetkőző színésznő sem volt már szenzáció akkoriban, így Sonia Otero néhány feledhető alkotás után nyomtalanul eltűnt a filmvilágból. A másik hölgy, Moana Pozzi (1961–1994) a nyolcvanas-kora kilencvenes évek népszerű olasz pornósztárja volt, aki Cicciolinához hasonlóan – sőt vele együttműködve! – politikai karriert is befutott. Harminchárom évesen halt meg, hivatalosan májrákban, mindazonáltal egyesek AIDS-ről sugdolóztak. Halálának körülményei gyanúsak voltak, de nem sok mindent lehetett tenni, mert a testet a család kívánságára elhamvasztották. Az özvegyen maradt férj 2007-ben beismerte, hogy Moana oly sokat szenvedett élete utolsó hónapjaiban, hogy kívánságára egy levegőinjekcióval a túlvilágra segítette. Az is csak a művésznő halála után derült ki, hogy az öccsének hitt Simone valójában a fia volt. 


Magánélet
Marc Porel magánéletét két nagy szenvedély határozta meg: a nők és a kábítószer. Állítólag hölgyek tucatjai hitték azt, hogy ők jelentik a nagy szerelmet Marc életében, és mellettük a férfi leszokik a kicsapongásokról és a káros szenvedélyekről. Porel 1967-ben, a Des garçons et des filles forgatásán ismerkedett meg Bénédicte Lacoste színésznővel, akit feleségül is vett. 1968-ban lányuk született, Bérangère de Lagatinerie. Bénédicte és Marc válása után a színészt három híres kolléganőjéhez fűzték komolyabb érzelmi szálak, a futó kalandokat inkább hagyjuk. Alain Delon volt feleségével, Nathalie-val közel négy évig élt viharos kapcsolatban. Nathalie ugyanis egyáltalán nem az a fajta nő volt, aki unalmas háziasszonyként otthon ülve várta párja hazatérését, és zokszó nélkül eltűrt mindent, legfeljebb csak leghűségesebb barátnőinek zokogta el a sérelmeit. Korának egyik legszebb nőjeként Nathalie-tól mi sem állt távolabb, mint egy konvencionális párkapcsolat. Az ártatlan forgatásán Porel beleszeretett amerikai partnernőjébe, Jennifer O’Neillbe, akivel A médiumban is együtt játszott. A szépséges színésznőnek azonban akkoriban megvoltak a maga komoly privát problémái, és nem akart tartós viszonyba bonyolódni egy érzelmileg ingatag, különféle függőségekben szenvedő, ámbár tagadhatatlanul jóképű kollégával. Marc 1977-ben, a Difficile morire forgatásán találkozott Barbara Magnolfi színésznővel. Kölcsönösen egymásba szerettek, és még abban az évben össze is házasodtak. 1980-ban megszületett közös lányuk, Camille. Mivel Porel karrierje akkoriban már egyáltalán nem szárnyalt, a színész még mélyebbre merült a kábítószerek élvezetében, ami szervezetét tovább gyengítette. Egy casablancai nyaralás közben halt meg 1983. augusztus 15-én, mindössze 34 évesen. Halálának okaként agyhártyagyulladás olvasható a hivatalos közleményben, ám feltételezhető, hogy ez valójában függőségének egyik következménye volt. Sajnos a családot sújtó átok ezzel még nem múlt el. Marc elsőszülött lánya, Bérangère 1991. április 23-án vesztette életét, mindössze két nappal 23. születésnapja előtt. Egy esős napon egyik barátnőjének segített az út szélére tolni megsérült autóját, amikor a nedves aszfalton megcsúszott, és beütötte a fejét a kocsi csomagtartójába. Súlyos állapotban került kórházba, ahol a kezelés harmadik napján agyvérzésben elhunyt.


FILMOGRÁFIA
* 1983: Delitto carnale 
* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat) 
* 1982: Progetti di allegria (tévésorozat)
* 1981: Vaskos tréfa (Il marchese del Grillo)
* 1981: La disubbidienza 
* 1980: La pagella 
* 1980: Jobb ma egy nő, mint tegnap három (Je vais craquer!!!)
* 1979: L'albero della maldicenza 
* 1979: I giochi del diavolo (tévésorozat, a La Venere d'Ille című epizódban)
* 1979: Histoires insolites (tévésorozat, az Une dernière fois Catherine című epizódban)
* 1978: Ursula nővére (La sorella di Ursula) 
* 1978: Porci con la P.38 
* 1978: Milano... difendersi o morire 
* 1977: Difficile morire 
* 1977: Quand la ville s'éveille 
* 1977: Ködspirál (Una spirale di nebbia) 
* 1977: A médium / Hét fekete hangjegy (Sette note in nero) 
* 1976: Az ártatlan (L’innocente)
* 1976: Zsaruként élj, férfiként halj / Az emberek megszületnek, a zsaruk meghalnak (Uomini si nasce poliziotti si muore)
* 1976: A zsoldoskatona (Il soldato di ventura)
* 1975: A marseille-i fiú (Il marsigliese) (tévésorozat)
* 1975: Töltött fegyverek (Colpo in canna)
* 1974: Nipoti miei diletti
* 1974: Die Ameisen kommen
* 1974: Virilità
* 1973: Tony Arzenta – Vendetta (Tony Arzenta e Big Guns)
* 1973: Un officier de police sans importance
* 1973: Ludwig 
* 1972: Ne zaklasd a kiskacsát! (Non si sevizia un paperino)
* 1971: Egy kis napfény a hideg vízben (Un peu de soleil dans l'eau froide) 
* 1971: A legédesebb vallomás (Les aveux les plus doux) 
* 1970: Tumuc Humac 
* 1970: Road to Salina 
* 1970: Le dernier saut 
* 1970: A ló (La horse)
* 1969: A szicíliaiak klánja (Le clan des Siciliens) 
* 1969: Az ígéret (La promesse) 
* 1969: Une fille nommée Amour (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1967: Des garçons et des filles 
* 1967: Egy emberrel több (Un homme de trop)

[A szerző ezúton is köszöni Laokoon kolléga szaklektori közreműködését, tanácsait és kiegészítéseit, melyek nélkül a fenti szöveg nem egészen ilyen lenne, sőt talán nem is lenne.]

MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek el...