Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 22., hétfő

BOMBÁZÓK A MÚLT SZÁZADBÓL 2/2: AZ ELSŐ HAT HELYEZETT

Íme, az a hat színésznő a múlt századból, aki mindmáig a legjobban megdobogtatja a szívemet. Akik ismernek, az első három helyezetten egész biztosan nem csodálkoznak. 


6. URSULA ANDRESS (* 1936)
A svájci születésű amerikai színésznőt az Empire magazin 1995-ben a filmtörténet 100 legszexisebb sztárja közé választotta, nálam viszont – mint látható – még a Top 12-be is bekerült. Az már más kérdés, hogy vajon „A 100 legjobb színésznő” között is helye lenne-e, mivel karrierjét elsősorban külső adottságaira építette. Az 1960-as évek végétől egyre gyakrabban vetkőzött a filmjeiben (is), ezért a kritikusok ironikusan „Ursula Undress” („a ruhátlan Ursula”) néven emlegették. Kevésbé köztudott, hogy amikor William Styron a Sophie választása című híres regényét írta, arra gondolt, hogy a filmváltozatban majd Ursula Andress fogja eljátszani a női főszerepet. A holokauszt-túlélő asszony megformálása kétségtelenül éles fordulat lett volna Andress pályáján, és egy lehetőség arra, hogy valóban komoly színésznőként jelenjen meg a filmvásznon, de végül nem őt szerződtették. Talán azt hitték róla, hogy nem alkalmas egy ilyen nehéz szerepre, talán úgy gondolták, szexistennői imázsa nevetségessé tenné a komoly témát. De kezdjük az elején! Ursula népes családból származik: egy fiú- és négy lánytestvére született. (Más források hat testvérről tudnak.) A családnak politikai okokból el kellett hagynia Svájcot. A német diplomata édesapa eltűnt a második világháborúban. A magára maradt édesanya igyekezett színvonalas nevelést biztosítani a gyerekeinek. Ursula például festészetet, szobrászatot és táncot tanult Párizsban, ám túl feltűnő szépség volt ahhoz, hogy mulandó fiatalságát tanulásra pazarolja. 1954-ben kezdett filmezni Olaszországban, de csak egészen parányi szerepeket kapott. Mindazonáltal nem kisebb híresség figyelt fel rá, mint Marlon Brando, aki a hóna alá (meg még ki tudja, hová) nyúlt, és támogatásának köszönhetően Ursulát szerződtette a Paramount Pictures. Az együttműködés hamar megszakadt, mert az önfejű Andress nem engedelmeskedett a sztárcsinálók diktátumainak. Az Egyesült Államokban a szépséges sztárjelöltet egyszerre két ifjú színész is ostromolta: a fiatalok bálványa, James Dean és egy ismeretlen kezdő, John Derek. Ursula az utóbbit választotta, 1957-ben feleségül is ment hozzá, így még el sem kezdődött karrierjében máris fél évtizedes szünet következett.


1962-ben indult a filmtörténet eddigi leghosszabb és legsikeresebb szériája, a James Bond-sorozat, amely sokáig Ian Fleming népszerű kémregényein alapult. Az első rész a Dr. No címet kapta. A 007-es ügynök szerepe sztárrá tette Sean Conneryt, és a film világhírnévhez segítette Ursula Andresst is, akit mindmáig a legtökéletesebb Bond-lánynak tartanak. Az a jelenet, amelyben az általa játszott Honey Ryder egy fehér bikiniben kilép a tengerből, túlzás nélkül a filmtörténet egyik leghíresebb pillanatának számít. Kit érdekelt, hogy a gyönyörű nő erős német akcentusa miatt valójában nem a saját hangján szólalt meg?! Ursula megkapta a legígéretesebb új sztárnak járó Golden Globe-ot, és persze elárasztották szerepajánlatokkal. Ám ő alaposan megrostálta a felkéréseket, mert saját bevallása szerint túl lusta volt a forgatásokhoz. Következő filmjét (Acapulcói kaland, 1963) Elvis Presley-vel forgatta, aztán Frank Sinatra, Dean Martin, Charles Bronson és Anita Ekberg oldalán tűnt fel a Négyen Texasért (1964) című westernben. Ő játszotta a főszerepet H. Rider Haggard híres regénye, a She 1965-ös filmváltozatában is. Általános meglepetésre ugyanabban az évben levetkőzött a Playboy magazin számára. (Ezt az elkövetkezendő esztendőkben többször is megtette.) Az okokat firtató riporteri kérdésekre frappánsan tömör választ adott: „Mert szép vagyok”. Játszott például Elio Petri A tizedik áldozat (1965) című sci-fijében, az Egy kínai viszontagságai Kínában (1965) című Belmondo-vígjátékban és a Dél csillaga (1969) című kalandfilmben. (Az utolsó kettő egyaránt egy-egy Verne-regényen alapul.) A Casino Royale (1967) című James Bond-paródiában lényegében önmagát, híres alakítását figurázta ki, immáron a saját hangját használva. A Vörös nap (1971) című rendhagyó westernben Toshiro Mifune, Charles Bronson és Alain Delon partnere lehetett. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy nem lesz belőle igazi hollywoodi sztár, így Európára, azon belül is Olaszországra koncentrált. Olasz színekben forgatta olyan filmjeit, mint például Az ápolónő (1975), az Afrika Expressz és a Szafari Expressz (mindkettő 1976-os), A kannibálok hegye (1978) vagy a Vad ágyak (1979). Az ötödik muskétás (1979) című Dumas-adaptációban ármánykodó dámát alakított, aki buja bájaival csavarja el a fiatal XIV. Lajos király fejét. A Titánok harca (1981) című mitikus kalandfilmben ki mást játszott volna, mint a szépség görög istennőjét, Aphroditét? A látványos opusz dicstelen bukását követően karrierje főleg a televízióra korlátozódott. A múló idő sajnos kikezdte legendás szépségét, így Ursula 1995 után már csak háromszor állt a felvevőgép elé. A bulvármédiában viszont rendszeresen felbukkan, és élvezi, hogy rajongói élő legendaként tekintenek rá. Mozgalmas magánéletében John Derektől való 1966-os válása után Jean-Paul Belmondo, Fabio Testi és Harry Hamlin játszott fontos szerepet, utóbbitól született Dimitri nevű fia. Jóban maradt exférjével, sőt annyira összebarátkozott annak negyedik feleségével, Bo Derekkel, hogy egyszer még az is szóba került, hogy anyát és lányát játsszák egy közös filmben.


5. SYLVIA KRISTEL (1952–2012)
A szocialista filmforgalmazás két műfajtól óvta legkitartóbban a hazai közönséget: a horrortól és az erotikus filmtől. Az illetékesek ugyanis egészen komolyan gondolták, hogy hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának. Teljes hírzárlatot azonban nem rendeltek el, ezért a holland Sylvia Kristelről időnként a magyar filmlapok is írtak, ám csak az 1979-es holland filmhéten láthattuk őt először a filmvásznon, méghozzá a Rejtélyek (1978) című goethei hangvételű tragikus szerelmi történetben és a Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámában. (Mindkettőben Rutger Hauer volt a partnere.) Megvallom, Sylvia nekem akkor még csalódást okozott. Híres filmje, az Emmanuelle (1974) lényegében pornóként került néha szóba a magyar médiában, szóval én mint felajzott kamasz valami szopós szájú macát vártam hatalmas luftballonmellekkel, és hát Sylvia ennek a fantáziaképnek (ma már azt mondom: hála istennek!) egyáltalán nem felelt meg. Az évek múlásával szerencsére enyhült a cenzorok szigora, fellazult a szocialista erkölcs, és Kristel néhány filmje beszivárgott hozzánk. Fokozatosan kerültem a művésznő hatása alá, lényének furcsa kettőssége ragadott meg. Arca naivságot és ártatlanságot tükrözött, ő maga törékenynek és védelemre szorulónak tűnt, ugyanakkor az érzékiség lángja lobogott benne, és gyakran át is engedte magát elemi ösztöneinek. Sajnos immár végleg lezárult karrierjére visszapillantva azt is mondhatnám, ő volt „a női Dolph Lundgren”. Természetesen nem a külsejükben hasonlítottak, hanem abban, hogy kimagasló intelligenciájuk filmszerepeik megválasztásában nem igazán tükröződött. Sylviáról hamar kiderült, hogy nemcsak szép, de okos is: éles eszének köszönhetően négy osztályt is kihagyhatott az iskolában. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy szépsége fogja meghatározni pályaválasztását. Muszáj is volt minél előbb önállóvá válnia, mert 16 éves korában apja egy vadidegen nővel tért haza, és közölte, ő lesz az új felesége, a mostani nejének és két lányának pedig fel is út, le is út. Sylvia 17 éves korában már modellként dolgozott. 21 évesen megnyerte a Miss Tv Europe szépségversenyt. Ekkor figyeltek fel rá a filmesek, és 1973-ban három holland filmben kapott kisebb szerepeket.


A nagy áttörést a fentebb említett Emmanuelle hozta meg számára: az érzéki örömökkel ismerkedő diplomatafeleség szerepe világhírűvé tette. Just Jaeckin rendező több tucat jelentkező közül választotta ki Kristelt, mert úgy találta, hogy csakis Sylvia rendelkezik a figura hiteles megformálásához szükséges kisugárzással. A sikerben oroszlánrésze volt a Pierre Bachelet által előadott romantikus főcímdalnak is. Töredelmesen bevallom, hogy jómagam sose kedveltem ezt a filmet, a folytatásokat is beleértve. Ugyanis borzasztóan idegesít benne a sznoboknak szóló álintellektuális máz, a falvédő bölcsességek a test felszabadulásáról, meg hasonlók, amikkel a szemnek kellemes szexfilmet mindenáron művészetté akarták feltupírozni. Szerencsére akadtak olyan rendezők is, akik valódi művészfilmekben tartottak igényt Sylvia közreműködésére. Kristel ugyanis nem annyira színésznő volt, mint inkább médium: megfelelő irányítás mellett lényének izgalmas ellentmondásai kellőképpen érvényesültek, míg iparosoknál nemigen volt több, mint szép arc és test. Dolgozott Jean-Pierre Mockyval, Alain Robbe-Grillet-vel, Francis Girod-val és Roger Vadimmal, személyes kedvencem azonban Walerian Borowczyk drámája, a Periféria (1976). Ennek főhőse, a jóképű és nős üzletember (Joe Dallesandro) Amszterdamba utazik üzleti ügyben. Bár ígéretet tesz nejének, hogy nem fogja megcsalni, mégis viszonyt kezd egy arisztokratikus viselkedésű örömlánnyal (Sylvia Kristel), ám a kapcsolatnak annak ellenére sincs jövője, hogy a férfi értesül kisfia és felesége tragikus haláláról. A Sylvia által alakított Diana csupán a testét adja kuncsaftjának, a lelkét nem. Olykor úgy tűnik, mintha csak a pénzforrást látná a férfiban, máskor inkább azt sejtjük meg, hogy ez a nő valaha testestül-lelkestül lehetett valakié, ám talán épp annak a kapcsolatnak szomorú következményeként került az utcára, és nem akar egy újabb óriási érzelmi csalódást átélni. Kristel Ursula Andress riválisaként szerepelt Az ötödik muskétás (1979) című kosztümös kalandfilmben, bár partnernőjével egyetemben olykor kosztüm nélkül. Felbukkant az Airport-sorozat negyedik részében (1979) Alain Delon oldalán, és illúziókeltő volt a Lady Chatterley szeretője (1981) női főszerepében. (Férjét Shane Briant, szeretőjét Nicholas Clay alakította.) Pályájának vannak magyar vonatkozásai is: a Der Liebesschüler (1974) című (nyugat)német erotikus filmben Tordai Terivel (alias Terry Torday) meztelenkedett, a Mata Hari (1985) című filmjét pedig javarészt Magyarországon forgatta. Az 1990-es években visszatért híres szerepéhez, és az idős Emmanuelle-t játszotta egy tévésorozatban, de igazán nagy sikert sem azzal, sem egyéb szerepeivel nem ért már el. Magánélete egyszerre volt mozgalmas és boldogtalan. Ian McShane brit színésszel való viszonyát különösen megszenvedte, és akkoriban vált a kábítószer rabjává is. Szerencsére volt számára kiút, többé-kevésbé kigyógyult szenvedélybetegségeiből – a dohányzást kivéve. Többször kezelték torok- és gégerákkal, 2012 júliusában pedig szélütés érte. Egy amszterdami kórházban, álmában halt meg. (Az IMDB szerint szülővárosában, Utrechtben hunyt el.) Halálhírét Hugo Claus belga írótól született fia, Arthur jelentette be a médiának.


4. MONICA VITTI (* 1931)
A listámon szereplő hölgyek közül egyértelműen a fiatal Monica Vitti lenne az, akit valóban el tudnék képzelni magam mellett a valóságban is. Egész biztosan olaszosan zajos életet élnénk – köszönhetően elsősorban neki –, a szürke és unalmas hétköznapokat valószínűleg hírből sem ismernénk. Mint színésznő, Monica is kétarcú volt, akárcsak Sylvia Kristel: főleg pályája első szakaszában inkább drámai szerepeket alakított – érzékenynek, sebezhetőnek, labilis idegzetűnek láttam. Miután átváltott a vígjátékokra, egészen más arcát mutatta meg a közönségnek: temperamentumos volt, és nagyszájú, sohasem közönséges, de mindig szenvedélyes. Szerepeiben örökös – és tökéletesen alaptalan – kételyei voltak külsejét illetően, megmosolyogtató igyekezettel próbált megfelelni a tisztes feleség, a tüzes szerető és a talpraesett háziasszony sztereotípiáinak, miközben valószínűleg rendre odakozmálta az ételt. Komolyan haragudni azonban nem lehetett rá. A Monica Vitti egyébiránt felvett név, a művésznő igazi neve: Maria Louisa Ceciarelli. 1953-ban kapott diplomát a római színművészeti akadémián. Színpadi színésznőként mutatkozott be a közönségnek. 1954-ben kezdett filmezni. Eleinte csupán parányi szerepeket osztottak rá, vagy csak szinkronizálni hívták. A modern filmművészet kimagasló alakja, Michelangelo Antonioni egy színpadi komédiában figyelt fel rá. 1960-ban neki adta A kaland című drámája főszerepét. Az opusz óriási botrányt kavart a cannes-i filmfesztiválon: a közönség egy része fütyült és hurrogott, mások a modern film korszakalkotó mérföldköveként értékelték Antonioni mesterművét. A szakmai sikerben meghatározó szerepe volt Monica alakításának. Egy kritikus így írt róla: „Vitti feledhetetlen képét viszi haza mindenki a moziból, az ő finom csontozatú arcát, mézszőke hajának gubancát, pazarul fényképezett hosszú közelijeit, amint a szerelem születésére eszmél, a veszteség nyomorúságát éli át, a legvadabb életörömből a legvégső kétségbeesésbe zuhan.” A színésznő és a rendező alkotói frigyéből még három híres mozgókép született: Az éjszaka (1960), a Napfogyatkozás (1962) és a Vörös sivatag (1964), amelyben Antonioni a színek kifejezőerejével kísérletezett. A munkakapcsolat szerelemmé mélyült, és Monicának meggyőződésévé vált, hogy Antonioni nélkül jelentéktelenné zsugorodna a filmvásznon. Mestere rábeszélte, hogy dolgozzon másokkal is, próbáljon ki más műfajokat is.


Monica a magánéletben szeretett tréfálkozni, barátait szórakoztatni, így kézenfekvő volt, hogy vígjátékkal próbálkozzon. Mondani sem kéne, hogy jeles rendezők egész sora kereste fel szerepekkel, és bár a közös művek nem mindig lettek sikeresek, Vitti népszerűsége és önbizalma egyre nőtt. Leghíresebb filmjeit Magyarországon is bemutatták: a korosztályom valószínűleg emlékszik még az olyan alkotásokra, mint a Modesty Blaise (1965) – amelyben Monica afféle női James Bondként domborított –, a Lány pisztollyal (1967), A skarlátruhás nő (1968), a Szerelmem, segíts! (1969), a Nászéjszaka a börtönben (1971), az Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975) vagy a Szerelmeim (1979). Személyes kedvencem a Narancsos kacsasült (1975), amelyben Vitti egy jómódban élő temperamentumos feleséget játszott, aki egy nap bejelenti, hogy egy új szerelem kedvéért elhagyja a férjét (Ugo Tognazzi). A férfi modern felfogásúnak vallja magát, és rábeszéli a nejét, hogy hívják meg magukhoz víkendre a csábító harmadikat, hogy összeismerkedjenek. S hogy még nagyobb legyen a kavarodás, a férj elhívja víkendezni szexis, de nem túl okos titkárnőjét is. Monica valósággal lubickolt a vígjátéki szerepekben, és gyakori magyar hangja, Almási Éva nagyszerűen ráérzett erre a komikai stílusra. Vitti különösen szívesen dolgozott a kiváló komikussal, Alberto Sordival, aki rendezőként is ténykedett, mindazonáltal a színésznő időről időre megpróbált visszatérni a drámai műfajhoz is. Egyik próbálkozása Jancsó Miklós első olasz filmje, A pacifista (1970) volt, ám a közös munka során csalódtak egymásban a magyar rendezővel. Antonioni utáni élettársa, Carlo Di Palma operatőr is drámai szerepeket bízott rá a rendezéseiben, a francia André Cayatte egy politikai krimibe (Államérdek, 1978) hívta meg, maga Antonioni pedig a videotechnikával kísérletező kamaradrámája, Az oberwaldi titok (1981) női főszerepét ajánlotta fel neki. Vitti karrierje az 1980-as évek elején hanyatlásnak indult. Az ötvenes éveibe lépett színésznő egyre kevésbé tudott megfelelni a nagyszájú, kissé kelekótya szexbomba szerepkörének, de már nem volt visszaút a fajsúlyosabb alkotások világába sem, így egyre kevesebbet filmezett. 1992-ben végleg hátat fordított a filmvászonnak. Az 1980-as évek második felétől a színészmesterséget oktatta a római színművészeti akadémián, ahol bő harminc évvel korábban ő maga is tanult. 1995-ben feleségül ment a nála tizenhat évvel fiatalabb Roberto Russo rendezőhöz, akivel már hosszú évek óta együtt élt. Monica Vittinél 2008-ban Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ez a gyógyíthatatlan betegség szellemi és testi leépüléssel jár, a beteg elfelejti, hogy kicsoda. A filmszerető közönség viszont aligha fogja elfeledni a múlt század egyik legtüneményesebb színésznőjét.


3. JULIE NEWMAR (* 1933)
Az amerikai Julie Newmar különleges helyet foglal el a szívemben és az emlékeimben: ő volt az első „színésznő szerelmem” és az első meztelen nő, akit mozivásznon láttam. Erre a nagy horderejű eseményre 1973-ban került sor, amikor a Május 1. moziban (ma: Átrium Film-Színház) megtekintettem a Mackenna aranya (1969) című kalandfilmet. Le voltam nyűgözve: csodálatos tájak, izgalmas kalandok és két elbűvölő nő. Mivel az ellentétek vonzzák egymást, én pedig szófogadó kisfiú voltam, persze hogy a gonosz hölgyemény nyerte meg a tetszésemet, a fekete hajú, sebhelyes arcú, dús keblű indián lány, Hesh-ke. Na, ő volt Julie Newmar. Kemény kilenc évemmel is ösztönösen megéreztem, hogy ő az ideális nő: gyönyörű, szenvedélyes és szavát se hallani. (Hesh-ke ugyanis néma.) Hogy idővel lecseréltem őt, az kizárólag az akkoriban monopoljoggal rendelkező hazai forgalmazó, a MOKÉP lelkén szárad, ugyanis a művésznő újabb filmjei nem jutottak el a magyar mozikba. Egyszer még láttam őt a tévében, a Columbo egyik epizódjában, aztán mire videón bejött hozzánk néhány egyéb filmje, addigra mostani listám első két helyezettjéért már jobban lángoltam, és Julie csak egy szép emlék maradt a gyermekkorból. Persze azért amint internetem lett, utánajártam az ő pályafutásának is. Eredeti neve: Julia Chalene Newmeyer. Táncosnőként került a show-businessbe, és eleinte ebbéli minőségében kapott munkát a filmiparban is. 1952-ban állt először a kamerák elé, kezdetben a Julie Newmeyer nevet használta. A Nílus kígyójában (1953) tetőtől talpig arany színűre festve jelent meg: ki tudja, talán ez adta az ötletet később a Goldfinger (1964) című James Bond-film egyik híres jelenetéhez, amelyben Shirley Eaton is aranyra festve látható – mint halott. (Nem, senki ne emlegesse a könyvet, mert azt Ian Fleming csak 1959-ben írta meg.) Julie élete első nagyobb szerepét a Hét menyasszony hét fivérnek (1954) című zenés vígjátékban játszotta. A filmezéssel párhuzamosan bontakozott ki színpadi karrierje is: 1955-ben már a Broadwayn láthatta a közönség, 1956-ban pedig egyike volt a legendás színpadi show, a Ziegfield Follies sztárjainak. A gyönyörű hölgy igazi terepének azonban a televízió bizonyult, ahol az ötvenes évek második felétől az új évezredig folyamatosan foglalkoztatták. Különféle sorozatokban játszott kisebb-nagyobb szerepeket, és persze számos szórakoztató show-műsor vendégsztárjaként is megjelent a képernyőn. Leghíresebb alakítása a Macskanő (Catwoman) volt, akit a Batman hatvanas évekbeli tévéváltozatában játszott 13 részen át. A denevérember jelmezébe Adam West bújt. Ugyanabban az évben Newmar a Star Trek tévésorozat egyik epizódjában is megjelent.


A férfi közönség teljes megelégedésére Julie 1968-ban a Playboy számára meztelenül fotóztatta magát. A következő évben jött a már említett Mackenna aranya, amelyben volt egy meztelen jelenete is, amikor a víz alatt megpróbálja megfojtani szőke riválisát. A szigorú amerikai cenzúra ismeretében már az is csoda, hogy csupasz kebleket lehetett látni ebben a képsorban. Mindenesetre a Magyar Televíziónak még ez is az erkölcstelenség netovábbja volt, mert amikor a hetvenes évek végén műsorra tűzte a Mackenna aranyát, az ominózus víz alatti jelenettől megkímélték a tévénézőket. A hetvenes években Julie mint feltaláló két saját találmányát szabadalmaztatta: a Nudemar fantázianevet viselő harisnyát és egy szinte teljesen átlátszó melltartót, amely Marilyn Monroe stílusát idézte. Az 1980-as években Newmar nem túl nagy igényű B-filmekhez szerződött, melyeket számos országban csak videón jelentettek meg: az Evils of the Night (1985) vagy a Deep Space (1988) csak a legmegátalkodottabb horror-rajongók tetszését nyerte el. Mindazonáltal az 1990-es években már élő hollywoodi legendaként tekintettek rá: megjelent George Michael Too Funky című slágerének klipjében, önmagát játszotta a Melrose Place című népszerű tévésorozat egyik 1996-os epizódjában, illetve a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995) című mozifilmben, amelynek címe egyik régi fotója dedikációjából származik. A nőimitátorokról szóló road-movie a világsikerű ausztrál film, a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) amerikanizált, de még élvezetes variációja Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo főszereplésével. Az amerikai médiában kellő hírverést kapott Newmar vitája híres szomszédjával, James Belushi színésszel. 2004-ben Belushi négymillió dollárra perelte Julie-t vandalizmus, kémkedés és becsületsértés miatt. A vita kirobbantója állítólag Jimmy túl zajos légkondicionálója volt, ámbár a környékbeliek szerint az ellenségeskedés jóval korábban kezdődött. A konfliktus sajátos huszárvágással ért véget: Belushi meghívta Julie-t népszerű sorozata, a Jim szerint a világ egyik epizódjába, ahol a színésznő lényegében önmagát, a helyi közösség harcos szóvivőjét alakította. A nyolcadik X-be lépett Julie Newmar egyetlenegyszer ment férjhez, 1977-ben. Hat évig tartó házasságából egy fiúgyermek született.


2. JENNIFER O'NEILL (* 1948)
Valamikor az 1970-es évek közepén a Bem mozi előtt sétálva megláttam a Gyémánt Lady (1973) című film plakátját. Mit ne mondjak, minimalista stílusban készült: fehér alapon öles betűk hirdették a címet, és kisebb betűkkel tüntették fel a két főszereplő nevét, Donald Sutherland és Jennifer O'Neill. „Hát ezek meg kik?” – kérdeztem magamban, mivel filmes tájékozottságom akkoriban különösen sok kívánnivalót hagyott maga után. Persze az első adandó alkalommal beültem megnézni a filmet: lightos bűnügyi történet volt, semmi különös, Jennifer tökéletes szépsége és ellenállhatatlan mosolya viszont egészen elbűvölt. Rögvest elkezdtem feltérképezni, vajon miben láthatnám még őt. Szerencsére itt-ott még játszották leghíresebb filmjét, a Kamaszkorom legszebb nyarát (1971), amely nagyon tetszett. Tökéletesen bele tudtam élni magam a főszereplő kamasz fiú helyzetébe, aki beleszeret a csodaszép katonafeleségbe, kinek férje a második világháborúba ment harcolni. Gyönyörűnek találtam Michel Legrand kísérőzenéjét is, amelyhez Bradányi Iván írt magyar szöveget Kovács Kati számára. Aztán jött két olasz film, számomra talán a legemlékezetesebbek Jennifer munkásságából. Az egyik Luigi Zampa bűnügyi drámája, a Tisztes honpolgárok (1975), amelyről itthon anno igen lesújtó kritikák jelentek meg, én viszont egyszerűen imádtam. Nemcsak azért, mert az egyik éjszakai jelenetben Jennifer és szerelme (Franco Nero) meztelenül táncra perdül az utcáról beszűrődő zene hangjaira, hanem azért is, mert izgalmasnak találtam a történetet. A filmet szinkronizálva játszották a hazai mozik, és megint csak Almási Évát kell dicsérnem, akinek a hangja tökéletesen illett a Jennifer által alakított kisvárosi tanítónőhöz. Egyik kedvenc rendezőm, a sokszor (és gyakran igazságtalanul) bírált Luchino Visconti utolsó filmjében, Az ártatlan (1976) című melodrámában Jennifer ugyan nem vetkőzött (megtette helyette a női főszereplő, Laura Antonelli), viszont felöltözve is ellenállhatatlan volt. Tökéletesen megértettem a Giancarlo Giannini játszotta férjet, mert szexi feleségét csakis egy ilyen nővel volt érdemes megcsalnia. (Visconti egyébként eredetileg Jacqueline Bisset-nek szánta a szerető szerepét, ám a vele való közös munka meghiúsult.) Más kérdés, hogy a feleséget is megértettem, hogy férje hűtlensége miatt Marc Porel karjaiban keresett vigaszt. Természetesen nagyon vártam az újabb filmeket Jennifer főszereplésével, de sajnos akkor még hiába. Közben igyekeztem minél többet megtudni róla.


Jennifer érzékeny kislány volt, akivel osztálytársai nemegyszer gonosz tréfákat űztek. Úgy érezte, szülei sem értik meg. Jennifer imádott lovagolni, tizennegyedik születésnapjára egy lovat szeretett volna, ám egy macskát kapott. A csalódott tini öngyilkosságot kísérelt meg édesanyja gyógyszereivel, és két hétig kómában feküdt. A szülők megértették, hogy lányukra az átlagosnál nagyobb figyelmet kell fordítaniuk. Amúgy nem véletlenül aggódtak a lovaglás miatt, mivel Jennifer a következő évben komoly balesetet szenvedett, amikor egy ló ledobta a hátáról. Nyaka és háta három helyen eltört, a lovaglástól azonban ez sem vette el a kedvét. Miután a család New Yorkba költözött, a feltűnő szépségű lányt modellnek szerződtette a világhírű Ford ügynökség. Élvezte a sikert, és azt tervezte, hogy pénzéből egy saját lovat vásárol magának. A filmesek is felfigyeltek rá, és három kisebb szerep után John Wayne oldalán főszerepet játszott a Rio Lobo (1970) című westernben. Nem kapott túl jó kritikákat, így komolyan meg kellett küzdenie a már említett Kamaszkorom legszebb nyara női főszerepéért, melyet eredetileg Barbra Streisandnak szántak. (Nem vicc!) Ezután már olyan rutinos mesteremberek is foglalkoztatták, mint Otto Preminger és Blake Edwards. A Peter Proud újjászületése (1975) című horrorba hajló filmben beleszeret abba a férfiba, aki talán saját elhunyt édesapjának reinkarnációja. Európai korszakából feltétlenül említést érdemel Lucio Fulci izgalmas giallója, a Sette note in nero (1977), amely sajnos nem jutott el hozzánk, pedig a rossz hírű direktor igényesebb munkái közé tartozik. A televízióban láthattuk a Karavánok (1978) című romantikus kalandfilmet (helyszín: egy fiktív közel-keleti ország 1948-ban), amelyben Jennifer egy amerikai szenátor elrabolt lányát alakította, akit persze megtalálnak, és kiderül, hogy számára a civilizált világ, a férjével való házasság volt az igazi rabság. A színésznő forgatott Chuck Norrisszal is (Egyszemélyes hadsereg, 1979), és főszerepet játszott David Cronenberg Agyfürkészők (1980) című, ma már klasszikus horrorjában. Az 1980-as években elsősorban a televízió foglalkoztatta, különféle sorozatokban játszott fontos szerepeket. Megszemélyesítette például az ókor egyik leghírhedtebb ribancát, Messalinát is, az idős és nyomorék Claudius római császár harmadik feleségét, aki meglakolt féktelen nimfomániájáért. Sikert aratott a modellek között játszódó Cover Up című sorozata is, a szériát mégis leállították, miután a férfi főszereplő, a jóképű Jon-Erik Hexum meghalt az egyik forgatási szünetben. A fiatal színész elunta a felvételre való várakozást, viccből egy kellékfegyvert emelt a halántékához, és meghúzta a ravaszt. Jennifert különösen megrázta a haláleset, mivel két évvel korábban ő is megsebesült, amikor az akkori férje által otthon tartott fegyverrel véletlenül hasba lőtte magát. És ha ennyi tragédia nem lenne elég, harmadik férjét, Nick De Noiát – 1975-ben esküdtek meg, de már a következő évben elváltak – 1987-ben az amerikai Chippendale-fiúk körüli homályos ügyben valaki agyonlőtte. A szépséges színésznő egyébiránt kilencszer ment férjhez (Richard Allan Brownhoz kétszer is), amivel Elizabeth Taylor és Gábor Zsazsa rekordját is megdöntötte. Lelki békéjét a keresztény vallás elkötelezett híveként találta meg, és azóta számos jótékonysági kezdeményezésben részt vesz. Háromszoros édesanya és többszörös nagymama, aki egy nashville-i farmon él jelenlegi férjével. Kell-e mondani, hogy lovaik is vannak?


1. FAYE DUNAWAY (* 1941)
Faye Dunaway nevével egy Film, Színház, Muzsika évkönyvben találkoztam először. Egzotikusan egyedinek tűnt ez a név, évekig fogalmam se volt arról, hogyan kell helyesen kiejteni. Maga a színésznő szépnek tűnt ugyan a fotókon, de nem annyira, hogy vadásszam a filmjeit. Aztán megnéztem az Oklahoma olaja (1973) című drámát, amely ugyan tetszett, Faye is jól játszott (mint általában mindig), de tizenéves fejjel öregnek és csúnyának találtam. Amikor 1976 őszén értesültem arról, hogy a hazai mozik bemutatják A három testőr akkor legújabb filmváltozatát (1973), egy cseppet sem tartottam jó választásnak Dunawayt a csábító Milady szerepére. Ő azonban jött, látott és győzött – legalábbis nálam. Egyoldalú és évtizedeken átívelő szerelmünk a folytatás (A négy testőr, avagy a Milady bosszúja, 1974) azon jeleneténél szökkent szárba, amikor a Milady és a bíboros a Vörös Galambdúc fogadóban megállapodnak Buckingham herceg megöléséről. Faye egyszerűen gyönyörű volt abban a kék ruhában, göndör szőke fürtjeivel. Meg se tudnám mondani, azóta hányszor láttam ezt a két filmet, és persze sasszemmel fürkésztem a művésznőről szóló híreket és az újabb opuszokat. Szerencsém volt, mert Dunaway akkoriban kezdett divatba jönni nálunk, és vagy a mozikban, vagy a tévében (a 80-as évek végétől VHS-en is) lassan-lassan megjelentek új és kevésbé új filmjei. Mindegyikben elbűvölőnek találtam, és tökéletesen igaznak éreztem azt, amit Robert Redford mondott róla közös filmjük, A Keselyű három napja (1975) alkalmával: „Faye rendkívül nőies. Ő az igazi asszony, akiről egy férfi álmodik”. Redfordon kívül is szép számmal akadtak hírességek, akik szeretettel és elismeréssel beszéltek Dunawayről, mint például Warren Beatty, Elia Kazan, Kirk Douglas, Frank Perry, Richard Chamberlain, Jack Nicholson, Paul Newman, Steve McQueen, Frank Sinatra, Mickey Rourke, Kim Cattrall, Peter Falk, Melanie Griffith, René Russo, Johnny Depp vagy Sharon Stone. Nem kevésbé rangos azonban azok névsora is, akik kiállhatatlan és hisztérikus perszónaként emlékeznek rá, mint például Roman Polanski, Bette Davis, James Woods vagy a közelmúltból Hilary Duff. A legendás rendező, Elia Kazan egyszer azt mondta róla: „Faye sosem hazudik neked, soha nem mesél szórakoztató anekdotákat, és egyáltalán nem akar megkímélni a fájó igazságtól. Viszont mindig melletted áll, sosem hagy cserben. Ha össze kéne írnom, hány ilyen embert ismerek, a lista nagyon rövid lenne.” Faye tizenéves korában szépségversenyt nyert, és eltökélte, hogy színésznő lesz. Megtehette volna, hogy kizárólag szépségére építse a karrierjét, ám ő nemcsak sztár akart lenni, hanem jó színésznő is, ezért számos kecsegtető szerepajánlatot visszautasított, hogy az Actor's Studio növendékeként elsajátítsa a szakma alapjait. A Vihar Délen (1967) epizódszerepe – és a rendezővel, Otto Premingerrel való konfliktusa – hívta fel rá a figyelmet. A nagy áttörést a harmincas években játszódó idealizált gengszterhistória, a Bonnie és Clyde (1967) hozta meg számára, amelyhez több tucat esélyes jelölt közül választották ki. A Thomas Crown-ügy (1968) című bűnügyi filmben egy gyönyörű és intelligens biztosítási nyomozót formált meg.


Szerepajánlatokban ugyan nem szenvedett hiányt, de az újabb nagy dobásra 1974-ig kellett várnia. A Kínai negyed titokzatos özvegyének szerepében pályája egyik legnagyobb alakítását nyújtotta, noha a rendezővel, Roman Polanskival igen viharos körülmények között dolgozott együtt. Évekkel később azt mondta, hogy konfliktusuk mélyén az lehetett, hogy Roman mint zsarnoki rendező megszokta, hogy a nők (sőt igazából az egész stáb) engedelmesen alávetik magukat az akaratának, Faye viszont nem a kezes bárány típusa volt. Ekkoriban készült filmjei közül feltétlenül említést érdemel még a Pokoli torony (1974) című látványos katasztrófafilm és Sidney Lumet drámája a televízió hatalmáról, a Hálózat (1976). Ez utóbbiban Dunaway egy karrierista, érzelemszegény nőt játszott, és kitűnő alakításáért Oscar-díjat kapott. (Ez volt harmadik, mindmáig utolsó jelölése.) Az 1980-as években karrierje félresiklott, többször is jelölték Arany Málna-díjra, melyet az Anyu a sztár (1981) című életrajzi drámáért meg is kapott. Pedig legendás pályatársnőjét, Joan Crawfordot a legnagyobb átéléssel játszotta el, maga a film azonban számtalan sebből vérzett, és emiatt Faye szerepformálása időnként akaratlanul is parodisztikusan hatott. Filmográfiájából nem nagyon szokták emlegetni a Casanova (1987) című televíziós minisorozatot, pedig nagyon testhezálló szerepet játszott benne: az öregedő márkinét, aki mindenre hajlandó, hogy megőrizze fiatalságát és szépségét. Dunaway sajnos a magánéletben is ilyenné vált, és egyike lett a túlzásba vitt plasztikai sebészet elrettentő példáinak. Egyes internetes fórumozók szerint újabb fotói alapján maszkírozás nélkül játszhatna egy zombifilmben. Mindazonáltal aligha valószínű, hogy impozáns filmográfiája zombifilmmel gyarapodna, de ha már a filmográfiánál tartunk, nem kevésbé imponáló azon alkotások listája sem, melyekhez eredetileg őt akarták szerződtetni, de aztán a dolgok másképp alakultak: Tűzgolyó (1965), Üldözők (1966), Fesd át a kocsid! (1969), Szerelmes asszonyok (1969), Bob és Carol és Ted és Alice (1969), Szökésben (1972), A nagy Gatsby (1973), Száll a kakukk fészkére (1975), Foglalkozása: riporter (1975), Családi összeesküvés (1976), Taxisofőr (1976), Mókás páros (1977), Júlia (1977), Norma Rae (1979), Polipka (1983), Rekviem egy álomért (2000). Dunaway szerelmi életében olyan híres férfiak játszottak kisebb-nagyobb szerepet, mint Lenny Bruce, Michael Caine, Jerry Schatzberg, Steve McQueen, Marcello Mastroianni, Harris Yulin és Marlon Brando. Kétszer ment férjhez, mindkétszer elvált. Második férjével örökbe fogadott egy Liam nevű fiút, akiről azonban sokáig azt állította, hogy vér szerinti gyermeke. Évek óta készül első saját egész estés filmje, a Master Class megrendezésére, amely a zseniális opera-énekesnő, Maria Callas életének kései szakaszán alapul. A szerepet színpadon ugyan sikerrel játszotta, filmvásznon viszont egyértelműen öreg hozzá, hiszen elmúlt már hetvenéves, Callas viszont 53 éves korában elhunyt. 2014-ben bejelentették a téma másik filmváltozatát Mike Nichols rendezésében, Meryl Streep főszereplésével. Dunaway ekkor lemondott a saját filmjéről, ámbár Nichols halála miatt végül a konkurens produkció sem valósult meg.

BOMBÁZÓK A MÚLT SZÁZADBÓL 2/1: AZ UTOLSÓ HAT HELYEZETT

Íme, tizenkét szépséges hölgy a múlt század sztárjai közül, akikkel szívesen hancúroztam volna – amikor én is fiatalabb voltam, de főleg ők is. A ma már éltes dámák többsége még köztünk van, némelyikük olykor még filmezik is, szóval annyit mindenképpen megérdemelnek tőlem, hogy egy kicsit rájuk irányítsam a figyelmet. Amikor elkezdtem összeírni a jelölteket, azt hittem, hamar megleszek a szelektálással, végtére is nem vagyok szerelmes típus, de kiderült, hogy a szóba jöhető szépségek száma bőven meghaladja az egy tucatot. A szívemért folytatott képletes versengésben olyan hírességek véreztek el, mint például az örök díva, Sophia Loren, a tüneményes Claudia Cardinale, az alabástrom szépségű Silvana Mangano, az érzéki Ornella Muti, kinek buja keblei az Olcsó regény (1974) című filmből kamaszkorom emlékezetes moziélményei közé tartoznak, továbbá a tragikus sorsú Sharon Tate, az igéző Isabelle Adjani, a titokzatos Florinda Bolkan vagy a kihívó Sharon Stone. Az utóbbi hölgy mellőzésén magam is elcsodálkoztam, hiszen bő 20 éve feltétlenül helye lett volna egy ilyen rangsorban, sőt komolyan veszélyeztette a mostani első helyezett hosszú évek óta megingathatatlan pozícióját. (Hab a tortán, hogy ők ketten civilben igen jó barátnők.) De hát mi tagadás, az Elemi ösztön (1992) után Sharon számomra sem a filmvásznon, sem a médiában nem tudta megőrizni-megerősíteni azt az elementáris hatást, amelyet egyetlen alakításával váltott ki bennem. Szóval nézzük, kik maradtak bent a pixisben, és azt is, hogy Te, Nyájas Olvasó, kiket ismersz közülük!?


12. CARLA ROMANELLI (* 1949)
Az érzéki olasz szépséget semmiképpen nem akartam kihagyni a felsorolásból, hiszen őt érdemtelenül feledtük el, pedig erős kötődései vannak Magyarországhoz. Legszebb éveiben játszott magyar filmekben is, érzelmi kapcsolat fűzte Ragályi Elemér operatőrhöz és Lukács Sándor színművészhez, sőt utóbbival állítólag el is jegyezték egymást. Carla az a típusú nő, akiről nekem mindig „az” jut eszembe, ő pedig filmjei többségében tett is arról, hogy gondolataim abba az irányba kalandozzanak. 1968-ban kezdett filmezni, méghozzá a Cannibal Holocaust (1980) későbbi rendezője, Ruggero Deodato egyik feledhető filmjében. (Kissé rosszmájúan jegyezném meg: vajh' melyik munkája nem feledhető Deodatónak?) Évekig játszott többnyire szóra sem érdemes tucatfilmecskékben. Ebből a korszakából talán csak Umberto Lenzi ún. „poliziottesco” filmje, a Milano rovente (1973) érdemel említést. A főszerepeket Antonio Sabato (az idősebb) és Philippe Leroy játszották, a gyengébb nemet Carla mellett az osztrák szexbomba, Marisa Mell képviselte. 1974-ben karrierje váratlan fordulatot vett, felfedezték ugyanis a művészfilmesek is. Fred Haines igényes Hesse-adaptációjában, A prérifarkasban Max von Sydow, Pierre Clémenti és Dominique Sanda partnereként játszott. Különösen a Bergman-filmekből ismert Von Sydow volt rá nagy hatással.


Ugyanabban az évben vállalt szerepet Horváth Z. Gergely Krúdy-tévéfilmjében, a Napraforgóban is. Rajta kívül két másik olasz színész alakította a főszerepeket: Mario Maranzana és Paola Pitagora. Sándor Pál Herkulesfürdői emlék (1976) című emlékezetes alkotásában a szanatórium olasz betegét játszotta. Az egyik jelenetben teljesen meztelenül mutatkozott a női ruhában bujkáló férfi főhős előtt. A magyar filmkedvelő férfiak többsége alighanem ekkor jegyezte meg a színésznő nevét. Makk Károly a lelkileg labilis örömlány, Bella szerepét bízta rá az Egy erkölcsös éjszaka (1977) című kitűnő filmjében. Carla „magyar korszakában” kapott felkérést Az ápolónő (1975) című erotikus olasz filmre, ahol ingerlő idomait olyan világszépség mellett mutathatta meg, mint Ursula Andress. Játszott továbbá két, a Magyar Televízióban is bemutatott sorozatban, az Alfa holdbázisban és Az Angyal visszatérben. Későbbi filmjei közül említést érdemel a Szabadlábon Velencében (1980) című bohóság Belmondóval, a Rendőrgyilkos (1983) című lélektani thriller a Sex Pistols énekese, John Lydon (alias Johnny Rotten) főszereplésével és A magányos hölgy (1983), melyet a magyar származású Peter Sasdy rendezett az új csillagocska, az Arany Málna-díjak egyik biztos favoritja, Pia Zadora főszereplésével. Carla karrierje végső soron nem szárnyalt oly magasra, mint amilyen gyorsan múltak az évek, így idővel pályát módosított. Bár nem hagyott fel teljesen a színészettel, az elmúlt három évtizedben inkább háttérmunkát végez, különféle kulturális események megszervezésében jeleskedik. A könyörtelen idő kegyesen bánt vele: még az új évezredben is elbűvölő, vonzó személyiség. Fiatalos külsejének megőrzésében szerepet játszhatott az is, hogy kultúrmenedzserként alighanem megtalálta a hozzá legjobban illő elfoglaltságot, amelyben valóban ki tud teljesedni. Őszintén kívánom, hogy erre még hosszú évek álljanak rendelkezésére.


11. DELPHINE SEYRIG (1932–1990)
Amíg Carla a „vadmacska” típusát képviselte, addig a Bejrútban született francia színésznő, Delphine Claire Beltiane Seyrig az érett asszonyiságot testesítette meg számomra. Arisztokratikus külseje, hidegnek tűnő szépsége mögött az érzékiség forrongó vulkánját lehetett sejteni, amely bármikor kész az elemi erejű kitörésre. Ilyennek láttam őt Fred Zinnemann kitűnő politikai thrillerjében, A Sakál napjában (1973), amelyben a negyvenes éveibe lépett Madame de Montpellier bárónőt alakította. Festett hajával és a dohányzástól kissé rekedtes hangjával általános iskolai történelemtanárnőmre, Judit nénire emlékeztetett, akibe akkoriban titkon szerelmes voltam. Bevallom, általában nem tetszenek a dohányzó nők, mert semmi erotikusat nem találok abban, ha egy nő szájának olyan szaga van, mint egy csikkekkel teli hamutálnak, Delphine azonban még a cigizést is elegánsan és érzékien csinálta. A Sakál napja egyébiránt különleges kivételt jelentett a pályáján, mert mindig is a művészfilmeket részesítette előnyben, kommerszet csak kivételes esetben vállalt. A legendás New York-i Actor's Studióban (is) tanulta a szakmát, játszott a Broadwayn, filmkarrierje azonban Franciaországban indult be. A női főszerepet alakította Alan Resnais Tavaly Marienbadban (1961) című alkotásában. Az Alain Robbe-Grillet forgatókönyve alapján készült mű a modern filmművészet egyik talányos darabja. Resnais rendezte a Murielt (1963) is, amely szintén mozaikszerű mozgókép, filmesztéták kedvenc csemegéinek egyike. Innentől kezdve Delphine-t kézről kézre adták a korszak ismert és kevésbé ismert, de kétségtelenül tehetséges alkotói: kétszer forgatott Joseph Losey-val (Baleset, 1966; Babaház, 1973) és Luis Buñuellel (Tejút, 1969; A burzsoázia diszkrét bája, 1972), de elfogadta François Truffaut (Lopott csókok, 1968) és Jacques Demy (Szamárbőr, 1970) felkéréseit is.


Bármikor szívesen állt a világhírű írónő, Marguerite Duras rendelkezésére, akiről nálunk kevesen tudják, hogy filmeket is rendezett: tömegfogyasztásra alkalmatlan kísérleti alkotásai nem jutottak el hozzánk. Delphine kevés kommerszfilmje közül említést érdemel A fekete szélmalom (1971) is, melyet Don Siegel rendezett Michael Caine főszereplésével. Sajnos nem láthattuk a Vér az ajkon (1971) című filmet sem, amelyben Seyrig a hírhedt Báthory Erzsébetet játszotta. Harry Kümel modernizálta a középkori legendát: míves alkotása annak bizonyítéka, hogy a vámpírtémából sokkal többet is ki lehet hozni, mint amiket az utóbbi évek tini irodalma és filmipara ránk zúdít. A szakma Chantal Akerman Jeanne Dielman (1976) című feminista drámájában nyújtott alakítását tartja Delphine legkiemelkedőbb teljesítményének: egy családanyát játszott, aki megélhetési gondok miatt prostitúcióra adja a fejét, majd az egyik kliensét, akivel orgazmust él át, váratlanul meggyilkolja. Annak idején a magyar mozik is bemutatták Mario Monicelli Kedves Michele (1976) című filmjét, amely Natalia Ginzburg egyik írásán alapul. 1979-ben Delphine elfogadta Mészáros Márta felkérését az Útközben (1979) című filmre: a negyvenes éveibe lépett, érzelmi válságba került férjes asszonyt, Barbarát alakította. Az opusz itthon nem kapott túl jó kritikákat, a Filmkultúra kritikusa szerint Seyrig érzéketlen, nehézkes, ügyetlen alakítást nyújtott: „...ilyen merev színésznőt itthon nehéz lett volna találni”. Mások viszont – jelen sorok íróját is beleértve – egyáltalán nem ilyennek látták a művésznőt. Delphine az 1980-as években számunkra nem túl ismert alkotók ismeretlen alkotásaiban szerepelt. A languszta sikolya című 1985-ös tévéfilmben a legendás színésznőt, Sarah Bernhardtot játszotta: a magyar színházi közönség nem sokkal korábban Psota Irén játékának tapsolhatott ugyanebben a szerepben. Delphine Seyrig 58 éves korában halt meg tüdőrákban. Közhely, de sajnos tényleg igaz: a dohányzás valóban káros az egészségre.


10. MIREILLE DARC (* 1938)
Valamikor az 1970-es évek közepén a vajtai gyermeküdülőben töltöttem három hetet. Kedd esténként vacsora után filmvetítés volt, és ekkor láttam először a Magas szőke férfi felemás cipőben (1972) című francia vígjátékot. Mi tagadás, már akkor sem az éles eszemért szerettek, ugyanis a filmbeli – amúgy nem túl bonyolult – titkosszolgálati játszmákból szinte semmit nem értettem. A rossz oldalon viszont feltűnt egy gyönyörű szőke nő, aki megdobogtatta kamasz szívemet, mert nem a „tizenkettő egy tucat” típust képviselte. Szigorúan nézve nem is mondanám kifejezetten szabályos szépségnek, az összhatás azonban levett a lábamról. No és az számomra mindenképpen filmtörténeti pillanat volt, amikor ez a Christine nevű hölgy hátat fordított hősünknek (Pierre Richard), és megláttam, hogy elegáns estélyi ruhájának hátulja mélyen, nagyon mélyen kivágott... Amint hazautaztam, rögtön újra megnéztem a filmet, és kiderítettem a színésznő nevét is. Mireille Darcnak hívták. Sose hallottam róla korábban, de rögvest vadászni kezdtem a filmjeit. Idővel megtudtam, hogy karrierje az 1950-es évek végén indult, és eredeti neve: Mireille Aigroz. Manökenként is ténykedett. Egy 1960-as Belmondo-filmben, a Szórakozásokban játszott először. Ettől kezdve folyamatosan foglalkoztatták, és már korai filmjeiben olyan sztárok partnere lehetett, mint például Brigitte Bardot és Louis de Funès. Sztárolásában oroszlánrészt vállalt Georges Lautner rendező, akivel többször is dolgozott. Egyik közös filmjük, a Galia (1966) címszerepe hozta meg az igazi áttörést Mireille számára. Innentől fogva már nemcsak dekorációként gondoltak rá a rendezők, hanem komoly színésznőként is számoltak vele.


Jean-Luc Godard például rábízta híres filmje, a Week-end (1967) női főszerepét. A színésznő rajongójaként néztem meg ezt a művet a budapesti Filmmúzeumban a hetvenes évek derekán. A Godard név számomra akkor még semmit nem mondott, úgyhogy komolyan beszoptam az opusz elején olvasható feliratot, amely valahogy így hangzott: „Ezt a filmet véletlenül találták meg egy párizsi szeméttelepen”. Nos, akkoriban semmi affinitásom nem volt az elborult művészfilmek iránt, úgyhogy amikor eljutottunk a megváltó utolsó filmkockáig, tökéletesen érteni véltem, hogy ez a mű miért végezte a szeméttelepen, és sűrűn emlegettem magamban azt a bunkózni való marhát, aki megtalálta. Egy szó, mint száz, Godard azóta se szívügyem, ámbár nyilván ezt a filmjét is másképp nézném ma már. Ami viszont egyértelműen tetszett Mireille filmográfiájából, az egy másik Lautner-film, a Volt egyszer egy zsaru (1971), amelyben fiával együtt került életveszélybe. Feltűnt a Nem zörög a haraszt... (1973) című társadalombíráló bűnügyi filmben, és persze a magas szőke férfi történetének 1974-es folytatásában is. A hatvanas évek végén ismerkedett meg a világhírű filmsztárral, Alain Delonnal, akinek másfél évtizeden át volt hűséges társa. Ugyanezt (a hűséget) Delonról már nem mondhatnánk el, mindenesetre a pár több közös filmet is készített, egy részüket Lautner irányítása alatt. Ezek egyikében, a Jégkeblek (1974) című lélektani thrillerben Mireille egy skizofrén nőt alakított. Együttélésük évei alatt lelkiismeretesen intézte Delon üzleti ügyeit, és egyik üzleti utazása során, 1983-ban súlyos autóbalesetet szenvedett. Élettársa nem éppen lovagias módon ekkora időzítette szakításuk bejelentését, ami magát a színésznőt feltehetően nem érte váratlanul. Az autóbalesetet nem sokkal később egy komoly szívműtét követte, emiatt Mireille hosszabb időre visszavonult a pályáról. Barátsága Delonnal azonban a viszontagságok ellenére megmaradt. Az elmúlt években filmen és színpadon megint játszottak együtt, és 2011-ben közösen jelentek meg szeretett kolléganőjük, Annie Girardot temetésén is.


9. VIRNA LISI (1936–2014)
Az olasz Virna Lisa Pieralisi tulajdonképpen kakukktojás ezen a listán. Őt ugyanis túl a fiatalságán mint vérbeli színésznőt fedeztem fel magamnak, és csak ezután idéztem fel régebbi filmjeit, és lettem rajongója a valaha oly gyönyörű nőnek is. A nevével ugyan gyerekkoromban is gyakran találkozhattam a filmhírekben, valószínűleg láttam is a nálunk bemutatott filmjeit, de mint nő nem maradt meg tartósan az emlékezetemben. Aztán a kilencvenes években felfigyeltem rá a Margó királyné (1994) című véres-kosztümös történelmi drámában, melyben a rettenetes Szent Bertalan-éj kiagyalóját, Medici Katalin anyakirálynét játszotta. Csúnya volt, és öreg, félig kopasz, viszont színésznőként egyszerűen magával ragadó: igazi hús-vér figurát teremtett a történelemkönyvek kliséi helyett. Persze hogy rögvest felülvizsgáltam addigi munkásságát, és megállapítottam, hogy bőven vannak ott újbóli megtekintésre érdemes gyöngyszemek. Olaszok fedezték fel, de nem Olaszországban, hanem Párizsban. Noha jogot tanult Rómában, hamar egyértelművé vált, hogy nem érdemes a tárgyalótermekben szónokolnia, hiszen Isten is a filmvászonra teremtette. 1953-ban kezdett filmezni, ám dekoratív külseje miatt eleinte inkább csak látványelemként használták. Rövidesen kiderült, hogy a jellemábrázolás összetettebb feladataival is képes megbirkózni. Francesco Maselli A nap asszonya (1956) című filmjének főszerepében a kritikusok elismerését is kivívta. Pályafutása első korszakának terméséből Magyarországon talán A fekete tulipán (1963) című romantikus kalandfilm a legismertebb, melyben Alain Delon játszotta a főszerepet. Marilyn Monroe tragikus halála után Hollywood lázas igyekezettel próbálta pótolni az elhunyt szexistennőt, és az egyik lehetséges jelölt Virna Lisi volt. Nagy sztárokkal (Tony Curtis, Frank Sinatra, Jack Lemmon, Anthony Quinn) forgatott, ám az álomgyárban készült produkciói nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hollywoodi korszakából igazából nem is a filmjei, hanem egy 1965-ös fotója a leghíresebb, amelyen úgy tesz, mint aki éppen borotválkozni készül.


Európai filmjei azonban változatlanul sikert arattak: Olasz furcsaságok (1965), Cicababák (1965), Szüzet a hercegnek (1966), Hölgyek és urak (1966), Ha kedd van, akkor ez Belgium! (1969). A hetvenes években is játszott közönségvonzó produkciókban, mint például a Magyarországon forgatott Kékszakáll (1972) vagy a Jack London-sztori alapján született Fehér Agyar-filmek (1973, 1974), de igent mondott a provokatív művészfilmesek felkéréseire is. Liliana Cavani Nietzsche-filmjében (Túl jón és rosszon, 1977) Elisabeth Nietzschét alakította, Salvatore Samperi Ernesto (1979) című drámájában pedig a címszereplő anyját. Mindkét alkotásban nagy hangsúlyt kapott a latens homoszexualitás. Az 1980-as évek Lisi-filmjei közül a magyar nézők alighanem A tenger zamata (1983) című nosztalgikus zenés filmet és a Kolumbusz (1985) című televíziós minisorozatot ismerhetik a legjobban. A kilencvenes évektől kezdve pályáján elsősorban a televíziót részesítette előnyben, bár olykor mozifilmekben is játszott – lásd a már említett Margó királynét. 2003-ban szerepelt A Pál utcai fiúk olasz tévéváltozatában, amely eltért az eredeti Molnár-regénytől, ezért Magyarországon nem is fogadták túl jól. (Mi, magyarok kicsit érzékenyek vagyunk az ilyesmire, mert amúgy más népek irodalmi műveinek idealizált filmfeldolgozásaival egyáltalán nem vagyunk ilyen szigorúak.) Virna Lisi művészetét az eltelt évtizedek során számos rangos díjjal ismerték el: így például megkapta a franciák César-díját és a legjobb női alakítás díját Cannes-ban (mindkettőt a Margó királynéért), négyszer kapott David di Donatello-díjat (kétszer az életművéért), és hatszor vehette át az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját. Magánélete is szerencsésen alakult: 1960-ban ment feleségül Franco Pescihez, akivel több mint öt évtizedig élt együtt a férfi 2013-ban bekövetkezett haláláig. Közös gyerekük, Corrado 1962-ben született, neki köszönhetően a színésznő immár háromszoros nagymama. Virna Lisi 2014. december 18-án álmában hunyt el, alig egy hónappal azután, hogy gyógyíthatatlan tumort diagnosztizáltak a szervezetében.


8. RAQUEL WELCH (* 1940)
Szerény véleményem szerint az amerikai Raquel Welch az egyik leggyönyörűbb nő, aki valaha felbukkant a filmvásznon. Úgy gondolom, sikerének titka nem csak tökéletes alakjában és szép arcában keresendő. A korábbi évtizedek megközelíthetetlen, „isteni” sztárjaival ellentétben ugyanis Raquel nagyon is „földi” szépség volt, aki természetesnek és elérhetőnek tűnt, de mégsem volt közönséges és hétköznapi. Jo Raquel Tejada néven jött világra. Már kislányként szorgalmasan tanult táncolni, és ennek a tudásnak hosszú évek múlva nagy hasznát is vette, amikor Las Vegas sztárjaként látványos show-műsorával tündökölt. Kamaszkorában sorra nyerte a kisebb helyi szépségversenyeket, és teljesen jogosan gondolta azt, hogy vonzó külseje okán helye van a filmvilágban. Nagyon okosan azonban hosszabb távra tervezett, nem elégedett meg azzal, hogy szép, hanem színészileg is képezte magát. Mindazonáltal kissé elhamarkodottan, már 19 évesen férjhez ment, és két gyereket szült. Ezt valószínűleg sosem bánta meg, mert még sztárrá válása előtt anya lehetett, míg számos világhírű kolléganője a mulandó karrierért lemondott a gyerekvállalásról. A hatvanas évek elején ment Los Angelesbe abban a reményben, hogy közel a tűzhöz hamarabb sikerül nagy szereplehetőséghez jutnia. Nem is tévedett. Néhány televíziós munka után 1966-ban főszerepet kapott Richard Fleischer Fantasztikus utazás című sci-fijében, amely az emberi test belsejében játszódik. A maga idejében korszakalkotónak számító mű hatalmas sikert aratott, néhány éve maga James Cameron tervezett belőle remake-et, de aztán a projekt valahogy feledésbe merült.


Kevesen tudják, hogy Raquel következő filmsikere, az Egymillió évvel Krisztus előtt (1966) valójában egy negyed századdal korábbi produkció remake-je. A prehisztorikus korban játszódó kalandfilmben a színésznő végig egy parányi bikiniben játszott, és egy csapásra szexbálvány vált belőle. Először fordult elő a filmtörténetben, hogy nem szőke, hanem barna hajú színésznő lett az ügyeletes szexistennő. Welch bikinis poszterei is igen keresettekké váltak, később egy példány komoly szerephez jutott A remény rabjai (1994) című nevezetes filmben, amely egy Stephen King-novellán alapul. A szexis Raquel a bikinis film után a világ minden tájáról szerződésajánlatokat kapott. Európai filmjei közül nálunk talán a Tündéri nők (1966) a legismertebb. Háromszor is forgatott Burt Reynoldsszal: a Száz puska (1969) című westernben, a Mr. Süket trükkjei (1972) című bűnügyi filmben és a Taták a tutiban (2006) című vígjátékban. Nagy lehetőségnek tűnt a Gore Vidal regényéből forgatott Myra Breckinridge (1970), amely a szexuális forradalom korában a nemi szerepekkel játszadozott, ám egybehangzó vélemények szerint botrányosan sikerült. Raquel ráadásul egyáltalán nem jött ki legendás partnernőjével, Mae Westtel, aki évtizedekkel korábban volt szexszimbólum, de matrónaként is annak hitte magát. Többször is beszólt fiatal riválisának, aki azonban sosem maradt adós a csípősen elegáns viszontválaszokkal. Welch kétszer is forgatott Magyarországon: Kékszakáll (1972), Koldus és királyfi (1976). Pályafutásának egyik csúcspontját jelentette Constance Bonacieux megformálása Richard Lester kétrészes muskétásfilmjében: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Peres úton tízmillió dollár kártérítést kapott az MGM-től, mert leváltották A kék öböl (1982) című film főszerepéről, noha előzetesen még a toplessjelenetekbe is beleegyezett. A per azonban nem tett jót a filmkarrierjének, és az 1980-as években inkább fitneszvideói és show-műsorai révén lehetett hallani róla. Még a Jog a halálra (1987) című tévéfilmben nyújtott emlékezetes alakítása sem hozta vissza az élvonalba. Négyszer is férjhez ment, de egyik házassága sem sikerült. Túl a hetedik X-en még mindig remekül néz ki, és váltig állítja, hogy kerüli a plasztikai beavatkozásokat. Mindezek ellenére jó ideje többet látható a bulvármédiában, mint a filmvásznon.


7. STEFANIA SANDRELLI (* 1946)
Melyik fiatal lány ne akarna sikeres színésznő (vagy énekesnő, netán modell) lenni, és közülük mily kevesen vannak azok, akiknek dicséretes ambíciója valódi tehetséggel párosul?! Az olasz Stefania Sandrelli a közönség nagy szerencséjére a kivételek közé tartozik. Kislány korában zenét tanult, és balettórákra járt. 14 éves korában megnyerte a Miss Cinema Viareggio szépségversenyt, és a Le Ore magazin a címlapon hozta a fotóját. A filmesek is felfigyeltek rá, és 1961-ben megkezdődött immár több mint öt évtizede tartó karrierje. Pietro Germi adta meg számára a kiugrás lehetőségét, amikor a Válás olasz módra (1961) című tragikomédiájában rábízta a koraérett, érzéki Angela szerepét Marcello Mastroianni partnereként. A közönség azonnal megkedvelte az új sztárjelöltet, aki három évvel később az Elcsábítva és elhagyatva (1964) főszerepében – újfent Germi irányítása alatt – a kritikusok elismerését is kivívta. Ettől kezdve Stefania egyre jobb és egyre nagyobb szerepeket kapott. Antonio Pietrangeli Jól ismertem őt (1965) című alkotása egy sikerre vágyó vidéki lány drámai története. Sandrelli olyan neves férfi partnerekkel játszott, mint Ugo Tognazzi, Nino Manfredi, Franco Fabrizi, Franco Nero, Jean-Claude Brialy, Mario Adorf és Enrico Mario Salerno. Egy kisebb szerepet egy bizonyos Mario Girotti alakított, aki néhány évvel később Terence Hill művésznéven futott be. Germi az Egy erkölcstelen férfi (1967) című komédiájában újabb főszerepre hívta felfedezettjét, akire Bernardo Bertolucci is felfigyelt. A Dosztojevszkij-mű alapján készült Partnerben (1968) még nem biztosított neki kulcsszerepet, A megalkuvó (1971) című Moravia-adaptációjában azonban ráosztotta a főhős (Jean-Louis Trintignant) butácska, de érzéki feleségének szerepét, melyet Stefania ragyogóan játszott el. Emlékezetesen formálta meg a temperamentumos vidéki tanítónőt, Anitát is Bertolucci Huszadik század (1976) című monumentális eposzában, amely bírálói szerint tobzódik az erőszakban, a szexben és a marxizmusban.


A Bertolucci-filmek mellett Sandrelli más jeles rendezők alkotásaiban is megcsillogtathatta sokoldalú jellemábrázoló képességét. Annak idején Magyarországon is sikert aratott Carlo Lizzani Gramigna szeretője (1969) című drámája, Germi utolsó vígjátéka, a Dustin Hoffman főszereplésével készült Alfredo, Alfredo (1972) és Luigi Comencini tragikus szerelmi története, a Szerelmi bűntény (1974), amelyben Giuliano Gemma játszotta a főszerepet. Ettore Scola a Mennyire szerettük egymást! (1974) című társadalmi körképében, majd az annak tematikai folytatásaként forgatott A terasz (1980) című alkotásában számított Stefania tehetségére. A Police Python 357 (1975) című igényes bűnügyi filmben (rendező: Alain Corneau) Sandrelli egy fiatal lányt alakított, aki gyilkosság áldozata lesz: az ügyben egyik szeretője, egy rendőrfelügyelő (Yves Montand) nyomoz, aki maga is gyanúba keveredik. Megtörtént eset ihlette Luigi Comencini Forgalmi dugó (1978) című filmjét, amelyben olasz és nemzetközi sztárok egész sora játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Stefania karrierje az 1980-as évek elején hanyatlásnak indult. A színésznő ekkor sokak meglepetésére elvállalta Tinto Brass A kulcs (1983) című erotikus filmjének női főszerepét. A hatalmas sikert aratott alkotásban – mely a direktor talán legjobb munkája – többször is meztelenül jelent meg, olykor kifejezetten merész beállításokban. Nevével és fotóival tele volt az olasz média, és Stefania karrierje ismét szárnyalni kezdett. Természetesen számos erotikus szerepet ajánlottak neki, némelyiket el is fogadta. Igent mondott a magyar Gábor Pálnak is, aki Olaszországban forgatta utolsó filmjét A menyasszony gyönyörű volt (1986) címmel. Kitűnő partnereket kapott Mario Monicelli Reméljük, lány lesz (1986) és Ettore Scola A család (1987) című szívet melengető opuszában. A kilencvenes évek elején Bigas Luna Sonka, sonka (1992) című melodrámájában egy zsarnoki anya szerepét játszotta Penélope Cruz és Javier Bardem partnereként. Luna A meztelen Maya (1999) című kosztümös drámájában is foglalkoztatta, míg Bernardo Bertolucci a Lopott szépségben (1996) dolgozott vele újra. Stefania Sandrelli az új évezredben is forgat, még ha nem is olyan aktív, mint régebben. Gazdag és igényes életművet mondhat magáénak, melyet 2002-ben a Taorminai Filmfesztivál, 2005-ben a Velencei Filmfesztivál, 2006-ban az olasz filmkritikusok és az Itáliában dolgozó külföldi filmkritikusok, 2010-ben pedig a Montreali Filmfesztivál életműdíjával ismertek el.

DOLPH LUNDGREN TOP 10

Én és Dolph Lundgren. Baráti körömben ez a párosítás néha látványos szörnyülködésre, máskor inkább kiapadhatatlan viccelődésre ad alkalmat. Pedig a dolog egyébként abszolút komoly: valóban nagy tisztelője, mondhatni, rajongója vagyok a Hans Lundgren néven 1957. november 3-án született svéd izomembernek. Először valami külföldi magazinban láttam róla képeket: még a nevét sem hallottam soha, a fotók alapján mégis az az ösztönös benyomásom alakult ki, hogy értelmes fickó lehet, aki valószínűleg IQ-ra is gyúr, nem csak az izmaira. Később megtudtam, hogy nem tévedtem: vegyészmérnöki diplomája van, több nyelven beszél folyékonyan, mellesleg fekete öves karatebajnok, ő volt az amerikai öttusacsapat kapitánya az 1996-os atlantai olimpián, és azon már meg se kéne lepődnünk, hogy a Svéd Haditengerészetnél is szolgált – egész biztosan nem a legénységi konyhán. Négy évig élt együtt az egzotikus fotómodellből maszkulin pop- és filmsztárrá avanzsált jamaicai Grace Jonesszal, aki szintén kultkedvenceim közé tartozik, vagyis ez a viszony még inkább növelte Lundgren ázsióját a szememben. (A díva testőreként indult szenvedélyes kapcsolatuk, amely barátsággá szelídült az évek folyamán.) Grace közbenjárására kapta első parányi szerepét a Halálvágta (1985) című James Bond-filmben, melynek mellesleg a párductestű Jones volt a rosszlánya. Bár jómagam a kedvenc Bond-kalandjaim között jegyzem ezt az opuszt, Dolph oly keveset látható benne, hogy természetesen szóba sem jöhetett, hogy rákerüljön az alábbi toplistára, amely a számomra legemlékezetesebb Lundgren-filmeket tartalmazza. Mielőtt rátérnék a felsorolásra, amely korábbi összeállításaimmal ellentétben most kivételesen egyfajta értékrendet is jelent, muszáj megjegyeznem, mennyire igazságtalan, hogy a szőke svéd afféle „videosztár”-ként él a köztudatban. Pedig külseje és képességei alapján egy Steven Seagal- vagy egy Van Damme-féle, valamelyest látványosabb filmkarrier neki is kijárt volna.


10. Könyörtelen hajsza (Cover-Up, 1991) 
A Könyörtelen hajsza azon Lundgren-filmek egyike, mely a legtöbb országban nem került a mozikba, csupán VHS-en (később DVD-n) hozták forgalomba. A forgatókönyvet William Tannen írta, és eredetileg ő ült volna a rendezői székbe is, a forgatás kezdete előtt néhány nappal azonban lecserélték Manny Cotóra. A csere hátterében Dolph állt, aki elégedetlen volt a szkripttel, és teljesen át akarta íratni, Tannen viszont nemet mondott erre. Mivel Lundgren volt a produkció húzóneve, teljesen érthető, hogy a producer nem őt rúgta ki, hanem Tannent. A forgatás Izraelben zajlott. A csúcsjelenetet egy igazi tömegünnepségen vették fel, ahol a stáb rejtett kamerákkal forgatott. Lundgren biztonságáról álcázott izraeli kommandósok gondoskodtak. Igen ám, de a tömeg biztonságára is fegyveresek ügyeltek, akiket nem tájékoztattak a forgatásról, és ők a földre kényszerítették a filmsztárt, miután preparált lőtt sebét valódinak hitték. A másodfőszerepre az alkotóknak sikerült megnyerniük az Oscar-díjas karakterszínészt, Louis Gossett Jr.-t, akinek ez már a második filmje volt Dolph barátunkkal. Az opusz franciaországi bemutatóját az öbölháború miatt fél évvel elhalasztották. Ennek magyarázatát közel 30 évvel később Robert Cettl akaratlanul is megadta egy könyvben (Terrorism in American Cinema), melyben arról írt, hogy a Könyörtelen hajsza realisztikus betekintést nyújt az amerikai politika és a közel-keleti terrorizmus összefüggéseibe. Arról is érdemes megemlékezni, hogy a nem túl hosszú filmben elvileg van egy lightos szerelmi jelenet a zuhany alatt Dolph és a női főszereplő, Lisa Berkley között, ám ezt a nem túl merész képsort számos tévé-, VHS- és DVD-változatból – teljesen érthetetlen okokból – kihagyták.


9. A világ urai (Masters of the Universe, 1987) 
A képregény alapján készült látványos fantasy már csak azért is erre a listára kívánkozik, mert az első olyan film volt, melyben Dolph játszotta az abszolút főszerepet. Az olcsó produkcióiról elhíresült Cannon cég eleve őt akarta a főszerepre, és annyira biztosak voltak a sikerben, hogy a folytatásokat is lekötötték. Gary Goddard rendező viszont nem osztotta a producerek – Menahem Golan és Yoram Globus – lelkesedését Dolph iránt, és azt tervezte, hogy mással fogja szinkronizáltatni őt, mivel Lundgren akkoriban akcentussal és kissé bizonytalanul beszélte az angolt. Dolph szerződése azonban nem tette lehetővé ezt a megoldást, így Goddard beletörődött abba, hogy a főszereplő a saját hangján szólaljon meg a végső változatban is. Aggályai voltak Lundgren színészi képességeit illetően is, ezért boldogan beleegyezett abba, hogy több akciójelenetet írjanak bele a forgatókönyvbe, mert úgy gondolta, sztárjának ezek testhezállóbbak, mint a jellemábrázolás apró nüanszai. Dolph természetesen ezúttal is mindent beleadott a felkészülésbe, a kardozós jeleneteket például Anthony De Longis kaszkadőr és harcművészeti koreográfus tanította be neki, aki Blade-et alakítja a filmben, de a Jó és Rossz összecsapásának jelenetében ő volt a Skeletort megformáló Frank Langella dublőrje is. Maga Lundgren nem tartott igényt kaszkadőrre, mindent egymaga hajtott végre. Noha A világ urait a 80-as évek Star Warsának szánták, az Egyesült Államokban még a gyártási költségeit sem hozta be, és pocsék kritikákat kapott. A Cannon mindazonáltal beígérte a folytatást is, ám Lundgren addigra már leszerződött a Vörös skorpió (1988) című film főszerepére, és nemet mondott Golan és Globus felkérésére. Ráadásul úgy nyilatkozott a médiának, hogy He-Man megformálása „színészi mélypontot” jelentett számára. Egynémely későbbi filmje ismeretében ez a vélemény kissé elhamarkodottnak tűnik, hiszen A világ urai naiv mesefilmnek igazán nem rossz, és még a fiatal Courtney Coxot is láthatjuk benne. Ivan Drago, Andrew Scott őrmester, a Büntető, Chris Kenner nyomozó és Gunnar Jensen mellett egyértelműen He-Man a legemlékezetesebb Lundgren-karakter. Erre azóta valószínűleg Dolph is rájött, mert az új évezredben (!) pedzegette, hogy egy esetleges folytatásban hajlandó lenne újra eljátszani egykori szerepét.


8. Sötét angyal (Dark Angel, 1990) 
Craig R. Baxley (Hideg, mint a kő) futurisztikus akciófilmjének azért is ezen a listán a helye, mert azon kevés filmek egyike, melyben Dolph barnára festett hajjal látható. A forgatókönyv első változata 1984-ből származik: Jonathan Tydor írta Lethal Contact (Halálos kapcsolat) címmel. A szkript az évek folyamán Leonard Maas Jr. és David Koepp jóvoltából némi átalakuláson ment keresztül, címe pedig Sötét angyalra változott. Az Egyesült Államokban azonban már két régebbi film is futott ezzel a címmel, ezért ott az opuszt I Come in Peace (Békével jöttem) címmel hozták forgalomba. Ezt ismételgeti a másik főszereplő, Talec, a földönkívüli drogdíler, és ez az a mondat, amelyet egy sokadik VHS-másolat torz szinkronján egyik régi cimborám így hallott: „Bikiniben jöttem”. Talec szerepét a német származású Matthias Hues alakította. Hues eredetileg nem így tervezte, mégis kénytelen volt minden veszélyes jelenetet személyesen eljátszani, ugyanis 1 méter 96 centi magas, és ilyen termetű kaszkadőrt nem talált a stáb. Az alkotóknak ráadásul nem is volt elég a közel két méter, hanem speciális (és igen súlyos) cipőket készíttettek Hues számára, amelyekben a színész még magasabbnak látszott. Dolph egy teljesen átlagos zsarut játszott, normális polgári életvitellel: a Sötét angyal volt az első olyan filmje, amely sci-fi ugyan, de a főszereplő figuráját mégsem vitték el a szélsőségek felé, nem lett belőle az ellenfelek seggét szétrúgó, megállíthatatlan izomkolosszus. A filmet Texasban forgatták 1989-ben. A látványos kaszkadőrjelenetek állítólag annak köszönhetők, hogy a rendező maga is kaszkadőr volt, akárcsak családjának számos más tagja, így ügyesen be tudta építeni egykori szakmája fogásait a filmjébe. Mindazonáltal a Sötét angyal mozifilmnek valóban nem elég ütős, a videós átlagot viszont szerintem simán meghaladja.


7. Hasfelmetsző Jill (Jill Rips, 2000) 
Akárcsak a Könyörtelen hajszát, a Hasfelmetsző Jillt is eredetileg a forgatókönyvíró rendezte volna, esetünkben Gareth Wardell. Emberünk egy igazán remek színészt szemelt ki a főszerepre, Tom Berengert, de aztán különböző okokból Wardell és Berenger is lapátra került. A szkriptet ezután Kevin Bernhardt átdolgozta egy kicsit, a főszerepet pedig Lundgren kapta. A rendezést Anthony Hickox vállalta, akinek filmográfiája legfeljebb a C-től Zs-ig terjedő kategóriájú kommerszfilmek rajongóinak mondhat valamit. Egyébként nem először dolgozott a svéd akciósztárral: Viharfelhők című közös munkájuk az előző esztendőben készült. A skót Frederic Lindsay regénye alapján készült filmben Dolph egy skandináv származású keményfiút alakít, aki alámerül a szadomazo szex világába, hogy megtalálja fivére gyilkosát. Bár az IMDB nem taksálja sokra az opuszt, mégis helye van ezen a listán, hiszen Lundgren ezúttal megint nem a szokott skatulyáját játssza, a mindent az erejével megoldó (= mindenki seggét szétrúgó) tökös csávót. Mondhatni, némi jellemábrázolói képességet is megcsillogtat, ami amúgy tényleg nem igazán jellemző rá. Hogy a főszereplő mennyire más, mint a megszokott Lundgren-karakterek, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az egyik jelenetben csapdába kerül, és megkötözve, szinte teljesen meztelenül, fejjel lefelé lóg a mennyezetről, tökéletesen kiszolgáltatva a feltételezett tettesnek. Ebből a szorult helyzetből ráadásul nem önerőből szabadul, ami végképp nem jellemző a Dolph által játszott figurákra. A Hasfelmetsző Jill természetesen nem váltotta meg a filmvilágot, Lundgren mennyiségre tekintélyes életművében viszont egyértelműen a figyelemre méltó tételek közé tartozik.


6. A bizalom ára (The Shooter, 1995) 
A film története eredetileg Párizsban játszódott volna, a szerény büdzsé miatt azonban a stáb inkább a jóval olcsóbb Prágában forgatott. A cselekményt is átszabták a cseh fővárosra, amely akkoriban egzotikus helyszínnek számított egy akciófilmben. Lundgren civilben élénken érdeklődik a történelem iránt, ezért örült a változtatásnak és annak, hogy a stáb számos nevezetes prágai helyszínre kapott forgatási engedélyt. Az első és egyben a legjobb Rambo-film rendezője, Ted Kotcheff irányította a munkát, és amit lehetett, ki is hozott a szűkös anyagi keretből. A női főszerepre a holland származású Maruschka Detmerst szerződtette, aki A test ördöge (1986) című Marco Bellocchio-filmben játszott szerepével vált híressé és hírhedtté, amikor az egyik jelenetben szemrebbenés nélkül és nagy szakértelemmel fellációt végzett partnerén, Federico Pitzalison. (A daliás legény azóta sem kapott több filmszerepet.) Ebbéli tehetségére itt nem volt szükség, vagy legalábbis nem a kamerák előtt – hogy mondjak már valami gonoszat is. Detmers ígéretes karrierje egyébként a 90-es években teljesen félresiklott, ma már inkább csak tévésorozatokban látható, és senki nem hinné, hogy az 1980-as években még Sophie Marceau nagy konkurenseként emlegették. Visszatérve Dolphra, hiába él aktív életet és sportol rendszeresen, A bizalom ára forgatása igencsak igénybe vette az állóképességét. Egy akciójelenet felvétele előtt ugyanis nem melegített be elég alaposan, és emiatt bal lábának egyik izma megsérült. Pechére sokat kellett futnia a forgatáson, és kaszkadőrje sem tudott beugrani helyette. A derék férfiú ugyanis a tétlen napokat leginkább falatozással töltötte, és oly tekintélyes súlyfelesleget szedett össze, hogy már nem volt alkalmas arra, hogy a sztár helyébe lépjen. Lundgren kénytelen volt fájó lábbal végigcsinálni az összes futójelenetet, és saját bevallása szerint forgatás után fél évig mellőznie kellett a futást az edzésprogramjából. A bizalom ára meglepő módon számos országban a mozikban startolt, de nem aratott különösebb sikert. Pedig egyáltalán nem rossz thriller, nagyobb költségvetéssel – és néhány ismertebb színésszel – talán box office is lehetett volna belőle. Dolph életművében mindenképpen unikum, hiszen a jellemábrázolás javát ezúttal nem engedhette át a nehézfegyvereknek, mint számos egyéb filmjében.


5. The Expendables – A feláldozhatók (The Expendables, 2010) 
Ha a kritikusoknál nem is, de a közönség körében igen nagy sikert aratott A feláldozhatók, amely az 1980-as évek akciófilmjeinek hangulatát próbálta visszahozni kicsit nagyobb költségvetésből, a legendává öregedett egykori sztárokkal és a nagy időket idéző, – hogy is mondjam csak tapintatosan? – nem túl agyafúrt cselekményvezetéssel. Természetesen az Arany Málnát osztogatókon is erőt vett a nosztalgia, és újfent jelölték a díjra Stallonét mint legrosszabb rendezőt. Ez persze vagy szimpla rosszindulat, vagy csak tipikus hülye amerikai humor, ugyanis a film egyáltalán nem rossz. Mindazonáltal hozzá is kell tennem rögtön, hogy jómagam nem tartozom a lelkes rajongói közé. Semmi egyértelműen rosszat nem tudnék mondani róla, sőt az a helyzet, hogy igazából szinte semmit nem tudok mondani róla, mert csupán haloványan emlékszem rá. Legfőképp arra, hogy a történet nem volt az évezred sztorija, és arra, hogy az öreg és kevésbé öreg fiúk gyülekezetéből messze Dolph volt a legjobb. Nemcsak külsőre és kondira, hanem a szerepet illetően is. Egyes bennfentesek a neten tudni vélik, hogy Gunnar Jensen szerepét Stallone eredetileg Jean-Claude Van Damme-nak ajánlotta fel, de ez marhaság, mert a figurát kifejezetten régi cimborája, Dolph számára találta ki. Persze azért szóba került Van Damme közreműködése is, de ő nem találta elég jónak a szkriptet, és nemet mondott. A nagy siker láttán azonban meggondolta magát, és a folytatást már vállalta. Az eredeti forgatókönyvben egyébként Jensen valóban meghalt volna, de Stallone szerencsére nem olyan hülye, mint amilyennek a kritikusai gondolják, és tudta, hogy vétek lenne kinyírni a legjobb figurát. Szóval Dolph-Gunnar visszatért a folytatásban, és benne lesz a harmadik részben is. Mellesleg A feláldozhatók kapcsán Sly is sokat köszönhet Lundgrennek, mert a projekt iránt állítólag akkor támadt igazán nagy érdeklődés, amikor bejelentették, hogy a svéd sztár is leszerződött a filmhez. A 60 millió dolláros gyártási költség a forgatás végére 80 millióra emelkedett, de ez senkit nem érdekelt, mert a bevétel csak az Egyesült Államokban meghaladta a százmilliót, a világforgalmazással együtt pedig szerény 275 millió jött össze. Mondani sem kéne, hogy ezek után már egyik tegnapi sztárt sem kellett sokáig csábítani, hogy igent mondjon Stallonénak, így a harmadik részben benne lesz Harrison Ford, Mel Gibson, Antonio Banderas és Wesley Snipes is, viszont mellőznünk kell majd Bruce Willist.


4. Rocky IV (1985) 
A film egészét tekintve a Rocky IV valószínűleg jóval hátrább foglalna helyet ezen a listán, de hát mégiscsak ezt láttam először Lundgrennel, és Ivan Drago volt az első nagy szerepe, mindmáig emblematikus alakítása. Pedig előtte – az IMDB szerint – olyan nevek merültek fel a figura eljátszására, mint Arnold Schwarzenegger, Vernon Wells, Brian Thompson, Patrick Swayze, Kurt Russell, Peter Weller, Michael Biehn, David Hasselhoff, Tom Selleck, Jean-Claude Van Damme, William Sadler, Jürgen Prochnow, Johnny Depp, Kevin Dillon, Willem Dafoe, Charlie Sheen, Brad Pitt, Mel Gibson, Jesse Ventura, Kiefer Sutherland, Thomas F. Wilson, Val Kilmer, Sean Bean, Tom Cruise, John Travolta, Alec Baldwin, Jsu Garcia, Robert Patrick, Matt Dillon, Sonny Landham, Richard Chaves, Alexander Godunov, Kane Hodder, Chris Sarandon, Keanu Reeves, Paul Satterfield, Eric Stoltz, Chuck Norris, Viggo Mortensen, Gary Sinise, Tony Goldwyn, Armand Assante, Michael Madsen, Liam Neeson és Roddy Piper. Némelyiküknek a neve számomra teljesen ismeretlen, másoké ebben a relációban egyenesen meghökkentő: a mindig frissen ondolált hajú David Hasselhoff mint Ivan Drago? Vagy olyan, akkoriban még taknyos kölykök, mint Patrick Swayze, Johnny Depp, Kevin Dillon, Brad Pitt, Tom Cruise és Matt Dillon? Vagy a tornából felmentett Eric Stolz? Azt hiszem, teljesen egyértelmű, hogy Dolph volt a legszerencsésebb választás. Állítólag Stallone a svéd sportember egyik fotójára figyelt fel, és meginvitálta őt egy előzetes megbeszélésre. Azt tanácsolta neki, hogy szedjen magára még vagy 20 fontnyi (kb. 9 kg) izmot. Öt hónappal később próbafelvételre hívta, és bár Dolph szerint voltak külsőre alkalmasabbnak tűnő jelöltek is, Sylvester végül őt választotta. Köztudott, hogy Lundgren az egyik jelenet felvétele közben úgy megütötte partnerét (aki ez esetben a rendező is volt), hogy Stallone kórházban kötött ki, gyorsan kialakuló barátságukat azonban ez az incidens sem ingatta meg. Kuriózum, hogy Drago feleségét Stallone második neje, a dán Brigitte Nielsen domborította. (A premier után néhány héttel házasodtak össze.) Az opusz világsikert aratott, hidegháborús színezete miatt (az Egyesült Államokat szimbolizáló Rocky felülkerekedik a Szovjetuniót képviselő, nem igazán sportszerű Dragón) azonban hozzánk csak a rendszerváltás után jutott el. Tulajdonképpen Lundgren alakítását dicséri az is, hogy bár a filmet kilenc kategóriában jelölték Arany Málna-díjra (ötben győzött), Dolph nem volt a jelöltek között. Stallone viszont színészként és rendezőként egyaránt megkapta a díjat, és a családi béke érdekében neje, Brigitte is két Arany Málnával gazdagodott: ő lett a legrosszabb színésznő és a legpocsékabb új sztár.


3. A büntető (The Punisher, 1989) 
A film kiindulópontját a Marvel híres képregénysorozata jelentette, ám az alkotók annyira eltértek az eredeti történettől, hogy a cég nyugalmazott elnöke, Stan Lee állítólag nem vállalta, hogy hitchcocki szokását követve néhány pillanatra megjelenjen ebben az adaptációban. Talán a legfeltűnőbb változtatás, hogy a filmhős ruházatáról hiányzik a képregényfigura védjegyének számító hatalmas koponya. Utólag kiderült, hogy a rajongók szemében ennek mellőzése istenkáromlással ért fel, és nagymértékben hozzájárult az opusz kedvezőtlen fogadtatásához. A filmet a Terminátor vágója, Mark Goldblatt rendezte. Dolph számára több szempontból is fontos állomást jelent A büntető. Ez volt az első filmje, amelyben afféle antihőst alakított, és ehhez eredeti szőke haját barnára festették. (Ezt csupán a Sötét angyal esetében engedte még meg, amúgy ragaszkodik az eredeti hajszínéhez.) Annyira beleélte magát a figurába, hogy saját maga írta a Büntető bevezető és befejező monológját. A filmet Sydneyben forgatták, és mivel Dolph anno Ausztráliában is tanult, a forgatás lehetővé tette, hogy felelevenítsen néhány régi barátságot is. Új barátot is szerzett partnere, Louis Gossett Jr. személyében, aki hasznos színészi tanácsokkal látta el. A munka egyébként komoly fizikai erőpróbát jelentett Dolphnak, és nem csupán azért, mert szokása szerint a veszélyes jeleneteket is személyesen akarta végigcsinálni. A harci jelenetekben például különösen keményen kellett küzdenie, mert az ellenfeleit alakító színészek között volt Kendzsi Jamaki (a későbbi Kjókusin karatebajnok) és Hirofumi Kanajama, akik az ősi japán becsületkódex szerint harcoltak, vagyis számukra elképzelhetetlen volt, hogy csupán imitálják az összecsapást. Mondani sem kell, hogy a bemutató után a kritikusok ízekre szedték a filmet és Lundgren alakítását, mondván, hogy érzelmi reakciói a nullával egyenlőek. Az az apróság nem zavarta az ítészeket, hogy az eredeti képregényfigurát is ilyen gyilkológépnek találták ki. Ugyanakkor az is igaz, hogy a filmbe bekerült néhány bosszantó baki, amelyeket kellő odafigyeléssel ki lehetett volna küszöbölni. Ettől függetlenül Goldblatt alkotása szerintem sokkal hatásosabb, mint a nagy költségvetésű remake 2004-ből, és persze az új Büntető, Thomas Jane nyomába sem érhet a szuggesztív Dolph Lundgrennek.


2. Tökéletes katona (Universal Soldier, 1992) 
Ezt a filmet Crystal Knights (Kristálylovagok) címmel eredetileg Andrew Davis rendezte volna Sylvester Stallone főszereplésével, de a direktor és a Carolco Pictures elképzelései nem egyeztek. Davis sokkal sötétebb tónusban akarta ábrázolni az amerikai hadsereget, és Perry ezredes egyértelműen negatív figura lett volna. Az öbölháború azonban megnövelte az amerikai katonák presztízsét, ezért a Carolco tompítani akart a sztori hadsereg-ellenességén. A konfliktus vége az lett, hogy Davist kirúgták, Stallonét is ejtették, átírták a forgatókönyvet, és a projekt új címet kapott. Rendezőnek a német Roland Emmerichet kérték fel, aki az Űrkalózok (1989) című kis költségvetésű sci-fijével hívta fel magára a figyelmet. A két főszerepre hosszas keresgélés után választották ki Jean-Claude Van Damme-ot és Dolph Lundgrent. Imázsuk érdekében természetesen mindketten a jófiút szerették volna játszani. Filmpiaci értékük döntötte el a kérdést: Van Damme győzött, mivel nagyobb sztárnak számított. A szerepek kiosztása mindazonáltal remekül sült el, mivel Lundgrennek nagyon jól állt a rossz fiú karaktere, és Ivan Drago mellett Scott őrmester lett a leghíresebb alakítása. Azt pletykálták, hogy a két izomsztár nemcsak a filmvásznon, hanem a valóságban sem szívlelte egymást, sőt a cannes-i bemutatón tettlegességre is sor került közöttük. Lundgren viszont később azt állította, hogy remekül megértették egymást, és a fesztiválbunyó valójában csak játék volt a film népszerűsítése érdekében. Dolph szerint remek móka volt a forgatás, a verekedési jelenetek betanulása, mert Van Damme mozgásában sok a balettszerű elem, míg az ő technikája egészen más, vagyis a kétféle módszer összehangolása kitűnő szórakozást jelentett. Szinte hihetetlen, de a leleményes és takarékos Emmerich a film elején látható őserdei jelenetet egy arizonai golfpályán (!) vette fel. A nevadai Hoover-gátnál rögzített lélegzetelállító akciójelenet során a kaszkadőrök egy 210 méteres, majdnem teljesen függőleges betonfalon ereszkedtek a mélybe. A Tökéletes katona megérdemelt sikerének egyik titka egyébként épp az volt, hogy látványos jeleneteket sikerült felvenni különleges helyszíneken, ráadásul az egész csupán 23 millió dollárba került. (Összehasonlításképpen: az ugyanakkor készült Terminátor 2-re százkétmilliót költöttek.) Emmerich opusza egyértelműen Lundgren legjobb filmje, ám hogy mégis csupán második ezen a listán, annak oka az, hogy nem övé az abszolút főszerep.


1. Leszámolás Kis-Tokióban (Showdown in Little Tokyo, 1991) 
A Kommandó (1985) rendezője, Mark L. Lester öt évvel Schwarzenegger akcióklasszikusa után Dolph Lundgrennel forgatott. A Leszámolás Kis-Tokióban – akárcsak a Kommandó – tele van megmosolyogtató bakikkal (kedvencem a rituális öngyilkosságot elkövető jakuza visszatérése egy későbbi jelenetben) és hasonló színvonalon mozgó párbeszédekkel, mindazonáltal igazán magával ragadó film, amely az akciók mellé némi erotikával is szolgál, ami ebben a műfajban nem túl gyakori, és általában nem is szerencsés párosítás. Sokakkal együtt magam is szeretem azt hinni, hogy az emlékezetes dézsajelenetben a dekoratív hősnő, Tia Carrere bájaihoz van szerencsém, bennfentesek szerint azonban egy dublőz, Tera Tabrizi vetkőzött helyette. Maga Lundgren viszont saját honlapján külön megemlíti, mekkora élvezet volt számára leforgatni ezt a jelenetet – Tiával! Dolph egyébként nem használt dublőrt, aminek az ő esetében igazából a bunyós jelenetek vonatkozásában van jelentősége. Természetesen partnere, a tragikus sorsú Brandon Lee is minden veszélyes jelenetet személyesen hajtott végre. A két főszereplő ragyogóan kijött egymással, és Brandon állítólag egyáltalán nem bánta, hogy csak a másodhegedűsi szerep jutott neki. Az általuk játszott két zsaru két kultúrát képvisel, rendhagyó módon azonban az ázsiai Murata (Brandon) reprezentálja a nyugati kultúrát, és a nyugati Kenner (Dolph) az ázsiait. A két főszereplőt Lundgren jó barátja, Brian Fitkin fekete öves karatés készítette fel a filmre, a kardozós jeleneteket pedig egy Japánból érkezett szakember tanította be. Az eleve nem túl hosszú filmet a cenzúra számos országban megvágta, és mi magyarok, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert moziban, VHS-en és DVD-n a vágatlan hivatalos verziót láthattuk. Eléggé el nem ítélhető módon a filmből még a premier előtt kivágott jeleneteket egyetlen DVD- és Blu-Ray-kiadás sem tartalmazza. A Leszámolás Kis-Tokióban szerény véleményem szerint a Lundgren-életmű egyértelműen leghangulatosabb darabja, és a hangulathoz nem csupán a jól megválasztott szereplők és a hatásos miliőben játszódó akciójelenetek járulnak hozzá (kedvencem a jakuzák fürdőjében játszódó epizód), hanem David Michael Frank kísérőzenéje is.

MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek el...