KÍNAI NEGYED

Jake: Beszélhetek őszintén, Mrs. Mulwray?

Evelyn: Hogyne, ha képes rá.

A hetvenes évek egyik legjobb amerikai filmje a lengyel Roman Polański Kínai negyed (1974) című bűnügyi drámája, amely a film noir számos ismertetőjegyével rendelkezik. A forgatókönyvet jegyző Robert Towne kifejezetten jó barátja, Jack Nicholson számára írta a főszerepet, Jake Gittes magánnyomozó figuráját. A cselekményt az úgynevezett kaliforniai vízháborúk ihlették, amelyek a huszadik század első évtizedeiben Los Angeles városa és az Owens-völgyi farmerek között zajlottak, szakmai szempontból pedig Raymond Chandler írói stílusa is hatott a szerzőre. Az IMDb szerint a forgatás 1973. október 15-én kezdődött, és 1974 januárjában ért véget, Christopher Sandford alapos Polański-kötete szerint viszont az első forgatási nap 1973. szeptember 28-án volt. A munkát kisebb-nagyobb szakmai konfliktusok kísérték: a kezdeti nehézségek után a rendező viszonylag hamar megtalálta a közös hangot Nicholsonnal, ám igencsak elmérgesedett a viszonya a női főszerepet alakító Faye Dunawayjel, noha a színésznőt ő maga választotta a producer jelöltje, Jane Fonda ellenében. Szakmai problémák miatt végül megváltak az eredetileg szerződtetett operatőrtől és zeneszerzőtől. A forgatási nehézségek ellenére a film jelentős kritikai sikert aratott, és a közönség is jól fogadta. Noha az 1975-ös Oscar-gálán tizenegy jelöléséből csupán egyet tudott díjra váltani, a Kínai negyed ma már igazi klasszikusnak számít, amelyből Nemes Jeles László is ihletet merített a Napszállta (2018) című filmjéhez. A folytatás gondolata viszonylag hamar felmerült, de különféle akadályok miatt csak 1990-ben valósult meg Cinikus hekus (The Two Jakes) címmel. Robert Towne évek múlva azt állította, hogy kezdettől fogva trilógiát tervezett Gittes életének különböző szakaszai alapján, a második rész bukása miatt azonban a harmadikat már nem forgatták le. A Kínai negyedet a magyar Filmátvételi Bizottság többször is elutasította. Megvásárlására 1977-ben került sor, a filmet 1979 szeptemberétől játszották a hazai mozik. A Kés a vízben (1962) és a Macbeth (1971) után ez volt a harmadik Polański-alkotás a hazai filmszínházakban.

A cselekmény 

Los Angeles, 1937. A házasságtörési ügyekre specializálódott magánnyomozót, Jake Gittest egy asszony azzal bízza meg, hogy figyelje meg a férjét, Hollis Mulwray-t, mivel arra gyanakszik, hogy élete párja megcsalja. Jake munkához lát, és beigazolódni látszik a feleség gyanúja: Mulwray gyakran mutatkozik egy feltűnően fiatal lány társaságában. A botránysajtó rövidesen megírja a Víz- és Energiaügyi Hivatal főmérnökeként dolgozó férfi félrelépését. Jake maga is meglepődik azon, hogy az általa felderített bizalmas magánügy sajtónyilvánosságot kapott. Ám a java még csak ezután következik. Gittes irodájában megjelenik egy elegáns nő, aki hűvösen közli, hogy ő az igazi Mrs. Mulwray, és mivel semmilyen megbízást nem adott sem Jake-nek, sem más privát kopónak, hogy a férje után kémkedjen, ezért pert indít Gittes ellen rágalmazásért. Jake később felkeresi Mulwray házát, hogy tisztázza a helyzetet. Csak az asszonyt találja otthon, aki váratlanul bejelenti, hogy mégsem pereskedik, mert a férje hisz Gittes ártatlanságában. Jake ennek ellenére is beszélni szeretne Mulwray-vel, de erre már nem lesz alkalma, mert a férfit hamarosan holtan találják a víztározóknál. Az özvegy kezdi elveszíteni korábbi magabiztosságát: egy újabb találkozó alkalmával bevallja Gittesnek, hogy tudott a férje viszonyáról, mindazonáltal úgy tűnik, hogy sok mindent továbbra is elhallgat. Jake eleinte saját jó híre érdekében próbálja kibogozni a mind szövevényesebbé váló bűnügy szálait, miközben beleszeret a titokzatos özvegybe, és egyre inkább azt gyanítja, hogy az elhunyt Mulwray nem a feleségének, hanem az apósának lehetett az útjában. A végkifejletre a kínai negyedben kerül sor, ahol az események tragikus fordulatot vesznek.

A forgatókönyv

A Paramount Pictures a hetvenes évek elején elhatározta, hogy filmre viszi F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényét. A forgatókönyv megírásával többen is megpróbálkoztak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az akkortájt kevésbé ismert, de szakmai berkekben ígéretes tehetségnek tartott Robert Towne 1971-ben 175 ezer dolláros ajánlatot kapott a szkript megírására. Az író becsületére legyen mondva, hogy nem volt kapzsi, és őszintén bevallotta, hogy a feladat meghaladja a képességeit. Ellenben megragadta az alkalmat, és felajánlotta, hogy saját ötletéből, a még csak vázlatok szintjén létező Kínai negyedből forgatókönyvet ír a filmvállalat számára. Robert Evans, a Paramount akkori elnöke huszonötezer dollárért megvette a még el sem készült szkriptet. Towne – akárcsak maga Evans – jó barátja volt az új színésznemzedék egyik legnagyobb tehetségének, Jack Nicholsonnak, és a főszereplő magánnyomozó, Jake Gittes figuráját eleve Nicholson egyéniségéhez igazítva írta meg, ámbár a színész másik haverjáról, Harry Gittes producerről nevezte el. Véletlen-e, vagy sem, de még a történet is 1937-ben kezdődik, Nicholson születésének évében. (A film egyik jelenetében Gittes Hollis Mulwray-t követve elmegy egy bár mellett, ahonnan kihallatszik 1937 augusztusának nagy slágere, az I Can't Get Started Bunny Berigan előadásában.) Mulvihill nevét Charles Mulvehill producertől kölcsönözték, aki Nicholson friss filmje, Az utolsó szolgálat (1973) társproducere volt. 

Hollis Mulwray figuráját valós személy, William Mulholland (1855–1935) ihlette, aki a Los Angeles-i Víz- és Energiaügyi Hivatal vezetője volt. Mulhollandnek köszönhetően a Los Angeleshez tartozó, szinte sivatagi terület, az Owens-völgy szó szerint felvirágzott azáltal, hogy elvezette a városhoz az Owens folyót. Az 1913-ban befejezett hatalmas vállalkozást kellő eltökéltséggel irányította, a nagyszabású és nagy hatású projektet azonban korrupció és hivatali visszaélések árnyékolták be. A filmben szó esik a Van der Lip-gát katasztrófájáról is, amely utalás a Mulholland által tervezett Szent Ferenc-gát 1928-as összeomlására, amelynek következményeként négyszázötven emberéletet követelő árvíz pusztított. Az 1906-os San Franciscó-i földrengés és tűzvész után a gátszakadás volt Kalifornia kora huszadik századi történelmének legnagyobb katasztrófája. Noah Cross keresztneve utalás a bibliai Noéra és a vízhez kapcsolódó jelentésárnyalatokra. Az eredeti forgatókönyvben Evelyn Mulwray életben maradt; Roman Polański ötlete volt, hogy meghaljon, mégpedig úgy, hogy kilövik az egyik szemét. (Mellesleg épp azt, amelyről Jake a cselekmény folyamán megjegyzi, hogy van benne egy kis hiba, egy pötty az íriszben.) A szerepet alakító Faye Dunaway mindezt az antik görög mitológia egyik figurájával, Oidipusz királlyal hozta kapcsolatba. Az uralkodó vérfertőző viszonyt folytatott az édesanyjával, a szinte korlátlan hatalommal rendelkező Noah Cross pedig megerőszakolta a lányát. Oidipusz megvakítja magát, amikor rádöbben arra, hogy tudtán kívül mégis beteljesítette a Delphoiban kapott borzalmas jóslatot, Evelyn pedig a detektív pisztolylövése által nemcsak egyik szeme világát, hanem az életét is elveszíti. Technikai nehézségek miatt szóba került, hogy mellőzik a szemkilövést, a temperamentumos Dunaway azonban a mitológiai párhuzam miatt állítólag kifejezetten ragaszkodott hozzá, és vállalta az ezzel járó kényelmetlen sminkelési procedúrát, pedig korábban a sminkelés miatt is összetűzésbe került a rendezővel. (Dunaway és Polański konfliktusára később visszatérek.)

Nemcsak Szophoklész Oidipusz királyára, hanem egy modern klasszikusra is utalnak a történetben: az El Macondó-i apartmanok elnevezése a Száz év magány (1967) című regényből származik, melynek szerzője, Gabriel García Márquez kolumbiai író egy falunak adta a Macondo nevet. Nekünk, magyaroknak külön érdekesség, hogy a film egyik leghíresebb szállóigéje, az „Amilyen keveset csak lehet” egy magyar származású rendőrtől, Towne egyik barátjától származik, aki egy időben a kínai negyedben teljesített szolgálatot. A filmben Evelyn megkérdi Jake-et, hogy mit csinált a kínai negyedben, s a férfitől a fentebb idézett választ kapja. A mondat igazi értelmével sokan nincsenek tisztában. A magyar rendőr elárulta, hogy nagyon sokféle nyelvjárás volt használatos a kínai negyedben, amelyet egy kívülálló nem mindig értett pontosan, viszont komoly problémát okozhatott volna, ha valamit félreért, és aszerint cselekszik, ezért döntött úgy, hogy csupán annyit csinál ott, „amilyen keveset csak lehet”, nehogy nagyobb gondot okozzon, mint amekkorát megoldani szeretne az intézkedésével. Már-már vicces érdekesség, hogy a száznyolcvan oldalas eredeti szkript egyetlen epizódja sem játszódott ténylegesen a kínai negyedben, a film utolsó jelenete ugyanis a rendezővel való együttműködés során került a cselekménybe. Ez egyébként az egyetlen jelenet, amelyben mindhárom főszereplő megjelenik. Noha ez igen hatásos befejezés volt, Nicholson később azt mondta, hogy bár a saját filmjei közül a Kínai negyed az egyik kedvence, de a végét nem szereti.

S ha már ennyire belemerültem a forgatókönyv részletezésébe, akkor itt ejtek szót két kihagyott jelenetről is, melyeket feltehetően az amúgy is terjedelmes játékidő (a végleges verzió 125 perces) csökkentése érdekében mellőztek. Az elsőt még a forgatás előtt húzták ki a szövegből. A nyitójelenetben Curly megnézi a felesége hűtlenségét bizonyító fotókat Gittes irodájában, és elkeseredettségében kijelenti, hogy meg fogja ölni az asszonyt. Jake erre azt mondja neki, hogy ne tegye, mert nem elég gazdag ahhoz, hogy megússzon egy gyilkosságot. A film bemutatásának huszonötödik évfordulója alkalmából, 1999-ben Towne azt nyilatkozta, hogy megbánta, amiért ezt a rövid részt kihúzta a filmből. Szerinte ugyanis Jake válasza gyakorlatilag a film témájának megelőlegezése: a dúsgazdag Noah Cross megöli a vejét, Hollis Mulwray-t, vagyonának köszönhetően azonban megússza a gyilkosságot. A másik kihagyott jelenet szintén nem volt hosszú, és dramaturgiai szempontból nem volt olyan szimbolikus jelentősége, mint az elsőnek. Miután megtalálják Mulwray holttestét, Escobar hadnagy azt mondja Gittesnek, hogy nem érez különösebben nagy részvétet az áldozat iránt, mivel unokatestvére meghalt a Van der Lip-gát katasztrófájában, amiért Mulwray-t tartották felelősnek. A Faber and Faber az Egyesült Királyságban 1998-ban kiadta a forgatókönyvet, amely tartalmazta ezt a jelenetet is. 

Ki legyen a rendező?

A Kínai negyed megrendezését több neves alkotónak is felajánlották, mint például Mike Nicholsnak, Peter Bogdanovichnak és a film noir egyik nagy egyéniségének, John Hustonnak, de egyikük sem vállalta, ámbár Bogdanovich ezt utólag megbánta. Robert Evans producer nem nagyon kapacitálta egyiküket sem, mert szerinte ez a történet „európai látásmód”-ot igényelt. Kiszemeltje a lengyel Roman Polański volt, aki 1968-ban már rendezett egy kasszasikert a Paramountnak, a Rosemary gyermekét. A bökkenőt az jelentette, hogy Polański állapotos felesége, Sharon Tate meggyilkolását (1969) követően elhagyta az Egyesült Államokat, és nem akart visszatérni oda, ráadásul ugyanabba a városba, ahol a tragédia történt. Evans azonban tudta, hogy a pénz mindent felülír, és két bukás, a Macbeth (1971) és a Micsoda? (1972) után Polańskinak égetően nagy szüksége van arra, hogy egy új sikerfilmmel megerősítse a helyét a filmvilág élvonalában. A Kínai negyed ennek lehetőségét jelentette, s Evans abban reménykedett, hogy Polański engedelmesen meg fogja valósítani az ő produceri elképzeléseit. A rendezőt gyors egymásutánban, de állítólag a másik tudta nélkül hívta fel Jack Nicholson és Robert Evans. Mindketten ugyanazt a projektet ajánlották fel neki, és mindketten hangoztatták, hogy ez egy olyan forgatókönyv, amelyért Polańskinak érdemes visszatérnie Los Angelesbe. A direktor jól ismerte Nicholsont, szeretett volna dolgozni vele, viszont sokáig nem talált megfelelő témát. 1968-ban felmerült, hogy Jack játssza el a férjet a Rosemary gyermekében, ám Polańskinak akkor még az volt a véleménye, hogy cimborája nem eléggé karizmatikus színész. A baráti rábeszélésnek köszönhetően a rendező beadta a derekát, és Los Angelesbe utazott, hogy konzultáljon a forgatókönyvíróval, a producerrel és a főszereplővel. 

Polański nem sokat lacafacázott. Közölte a szerzővel, hogy alapvetően tetszik neki a szkript, mégis elengedhetetlennek tartja, hogy átírják. Towne-nak nem volt ínyére a dolog, és munka közben örökösen akadékoskodott. Évek múlva mégis azt nyilatkozta, hogy valójában nem voltak közöttük igazán nagy konfliktusok, mert az első perctől lenyűgözte őt Polański óriási tehetsége és magával ragadó személyisége, és utólag belátta, hogy a változtatások mindegyike indokolt és jó volt. A rendező két motívum megírásához mindenképpen ragaszkodott: ahhoz, hogy Evelyn és Jake lefeküdjenek egymással, és ahhoz, hogy a nő meghaljon. Az eredeti befejezés szerint ugyanis Evelyn lelövi az apját, és elmenekül a lányával, amit Jake segít elő azzal, hogy félrevezeti a rendőrséget. (Mások úgy tudják, Evelyn és Jake kart karba öltve hagyták volna el a helyszínt a Los Angelesben oly ritka hóesés közepette.) Fontos változtatás volt az is, hogy Polański elhagyta Gittes narrációját, mert azt akarta, hogy a detektív menet közben derítse fel az ügyet, és a közönség is csak annyit tudjon, amennyit a főszereplő. (A film noirok egyik fő ismérve egyébként épp a narráció lenne.) Ennek megfelelően Gittes minden jelenetben szerepel, és a kamera gyakran a háta mögül veszi az eseményeket, azt érzékeltetve, hogy mindent a főhős szemén keresztül látunk. A forgatókönyvben nem szerepelt az a motívum, hogy Noah Cross hibásan ejti Jake családnevét: „Gic”-et mond „Gitisz” helyett. A Crosst nagyszerűen alakító John Huston volt az, aki többször is eltévesztette a helyes kiejtést, és innen jött az ötlet, hogy a színész hibáját a figura jellemzésére használják fel. Polański megengedte Nicholsonnak az improvizációt, hogy kijavítsa Cross kiejtését. Towne utólag cáfolta, hogy szándékos alkotói elhatározás eredménye lenne az, hogy bizonyos páros motívumokban disszonancia érvényesül, mert szerinte csupán véletlenekről van szó: egy szemüveg, melynek egyik üvege törött, Gittes orrlyukai, melyek egyikét felhasítják, Evelyn egyik szemének apró hibája, anya és vérfertőzésből született lánya, az autó két hátsó lámpája, melyek közül az egyik törött stb. Általános szakmai vélemény szerint a Kínai negyed minden idők egyik legtökéletesebb forgatókönyve, amely ma már tananyag a legjelentősebb filmfőiskolákon. 

Jack Nicholson 

Evansnek nem volt kifogása az ellen, hogy az egyre népszerűbb és kiemelkedően tehetséges Jack Nicholson játssza a főszerepet, akire A nagy Gatsby kapcsán is gondolt, elvégre ő is barátságot ápolt a színésszel. Nem sértődött meg azon se, hogy Nicholson épp azért utasította vissza A nagy Gatsbyt, mert nem értett egyet azzal, hogy Daisyt a producer felesége, a Love Story (1970) hősnője, Ali MacGraw játssza, noha Evans neki szánta a Kínai negyed női főszerepét is. Polański is tökéletesnek tartotta Jacket a Kínai negyed férfi főszerepére, munkakapcsolatuk mégis rosszul indult. A rendezőnek az volt a véleménye, hogy Nicholson nem fordít elég figyelmet a szerepére, és a felvételek szünetében inkább kedvenc kosárlabdacsapata, a Lakers mérkőzéseit nézi a tévében. Az egyik forgatási napon Polański elhatározta, hogy véget vet ennek a helyzetnek, amelyben veszélyeztetve érezte rendezői tekintélyét. Bár a következő jelenethez nem volt azonnal szüksége a színészre, mégis utánament, és egyszerűen kihajította a tévékészüléket Jack öltözőjének ablakán. (Más források szerint egy baseballütővel szétverte.) A felháborodott Nicholson bevágta magát az autójába, és szó nélkül elhajtott a forgatásról. A helyzetet állítólag még aznap tisztázták, és az incidens ellenére végül szoros barátság alakult ki a két művész között. Nicholson belátta, hogy Polańskinak különösen fontos ez a film, és elég tehetséges ahhoz, hogy mesterművet alkosson belőle, a rendező pedig megtanulta, hogy bele kell törődnie abba, hogy még ő sem állhat Jack és a Lakers közé. Nicholson egyébként annyira komolyan vette a szerepét, hogy később visszautasított minden olyan filmajánlatot, amely detektívszerepre szólt, mert úgy érezte, a típust Gittesnél jobban úgysem tudja eljátszani.

Hogy beleélje magát a szerepbe, Jack mindig egy pólót viselt az öltözéke alatt, amelyre a figura nevét írta. A póló sosem látszott, neki viszont segített az átélésben. A forgatáson Nicholsonnak két kifejezetten veszélyes jelenete volt, melyek ráadásul egymást követték a cselekményben. Az egyik, amikor az éjszakai megfigyelést folytató Gittest elsodorja a tározóból hirtelen kizúduló víztömeg. Polański oly módon kívánta felvenni a jelenetet, amely kizárta a kaszkadőr használatát. Jack vállalta a veszélyt, de csak egyszer volt hajlandó megcsinálni a jelenetet. A másik veszélyes epizód az volt, amikor a rendező által alakított késes férfi megsebzi Jake orrát. Ehhez ugyanis egy speciális pengét használtak, amely valóban komoly sérülést okozott volna, ha Polański nem megfelelően használja. (Itt jegyezzük meg, hogy a direktor is meghozta az áldozatot ezért a mellékszerepért, mert levágatta miatta a haját, pedig nagyon nem szerette volna.) Egy harmadik jelenet nem veszélyes volt, hanem inkább kínos. Nicholson épp akkoriban kezdte meg viharos viszonyát a modellként ténykedő Anjelica Hustonnal (a hölgy filmkarrierje csak évekkel később kezdődött el), és a kapcsolatot az édesapa, a Noah Crosst játszó John Huston nem nézte jó szemmel. Anjelica épp akkor látogatta meg a kedvesét, amikor azt a jelenetet vették fel, amelyben Cross kertelés nélkül megkérdezi Gittest: „Lefeküdt a lányommal?” A kérdés természetesen Huston filmbéli lányára, Evelynre vonatkozott, ám alighanem mindkét férfi Anjelicára gondolt. Érdekességként említsük meg, hogy a történet folyamán kiderül, hogy Evelyn nemcsak a nővére, hanem az anyja is Katherine Mulwray-nek. A valóságban Nicholsonról kiderült, hogy az a nő, akit évekig a nővérének hitt, valójában az édesanyja, s akit az anyjának gondolt, az igazából a nagyanyja volt.

Faye Dunaway 

Mint említettem, a szerelmes Evans azt tervezte, hogy felesége, Ali MacGraw lesz A nagy Gatsby és a Kínai negyed női főszereplője is. Kivételes lehetőség volt ez MacGraw számára, hiszen mindkét szerep a színésznők vágyálma volt. Igen ám, de Alit is fűtötte a szerelem, csak éppen már nem a férje iránt. Időközben ugyanis belehabarodott Steve McQueenbe, akivel A szökés (1972) című filmben játszott, s az ő kedvéért otthagyta a férjét, és lemondott a két nagy filmszerepről is. A megcsalt Evans új színésznőket keresett. Faye Dunaway tökéletesnek tűnt mindkét szerepre, s A nagy Gatsbyért még arra is hajlandó volt, hogy próbafelvételt készítsenek vele (a befutott sztárok az ilyesmit általában megalázónak tartják), amelyre állítólag órákon át sminkelte magát, hogy minél meggyőzőbb legyen már a külső megjelenése is. Hiába fáradozott, mert Robert Evans nem kedvelte őt, nehezen kezelhetőnek tartotta, és nem akart vele dolgozni. A szerepet a Rosemary gyermeke főszereplője, Mia Farrow kapta, akit egyébként több kritikus utólag szereposztási tévedésnek nevezett. A Kínai negyed női főszerepére Evans Jane Fondát akarta megnyerni, sőt szóba került Julie Christie is. Polański viszont ragaszkodott Faye Dunawayhez – aki mellesleg meggyilkolt felesége egyik színészi példaképe volt –, és Evans is rábólintott a dologra, miután Jane Fonda kerek perec visszautasította a felkérést, elvégre allűrök ide vagy oda, Faye saját generációjának egyik elismerten legjobb színésznője volt. Dunaway visszaemlékezései szerint ő Nicholsontól hallott először a Kínai negyedről. Jack felhívta, és azt mondta, hogy ebben a készülő filmben van egy olyan ragyogó női szerep, amelyért minden színésznő odaadná a fél karját, ha eljátszhatná. Faye találkozott a kollégájával, együtt elolvasták a forgatókönyvet, s a végére Dunaway valósággal beleszeretett a szerepbe, és mindenre hajlandó volt, hogy eljátszhassa.

Evans ekkor bebizonyította, hogy egyszerre tud dörzsölt és kisstílű lenni. Dunaway ügynökének, Sue Mengersnek azt mondta, hogy küszöbön áll a megállapodás Jane Fondával, miközben Jane már rég visszautasította a szerepet. Végül bejelentette, hogy amennyiben Faye beéri ötvenezer dollárral, akkor ő hajlandó mellőzni Fondát. A színésznő elfogadta a sztárstátuszához képest feltűnően alacsony gázsit, Evans pedig volt annyira rosszindulatú, hogy a szerződés aláírása után bevallotta Mengersnek, hogy csak a bolondját járatta vele, mert Fonda már rég visszalépett, és Dunawaynek valójában már nem volt komoly riválisa. (Összehasonlításképpen: Nicholson gázsija tízszer ennyi volt, nem beszélve a százalékos részesedéséről, tíz évvel korábban pedig Liz Taylor már egymilliót vághatott zsebre a Kleopátra női főszerepéért.) Ennek ellenére nem az alacsony gázsi volt az oka annak, hogy a Kínai negyed forgatásán Dunaway és Polański között elmérgesedett a viszony. Polański – akárcsak Hitchcock – diktatórikus rendező volt, aki megszokta, hogy a színészek engedelmesen alávetik magukat az ő akaratának. A Kínai negyed volt az első alkalom, hogy igazi A-kategóriás sztárokat rendezhetett (Catherine Deneuve vagy Mia Farrow még nem volt befutott színésznő, amikor vele dolgoztak), akik az Actors Studióban tanulták a mesterséget, és ott nem droidokat képeznek. Dunaway sem volt hajlandó gépiesen elfogadni a rendező instrukcióit: tökéletesen érteni akarta a figurát, és a legapróbb részletekre is odafigyelt. Így például arra is, hogy hanghordozása egy olyan asszonyé legyen, aki gyerekkorától megszokta, hogy számára a pénz sosem jelent problémát. Faye állítólag örökösen a figura motivációiról faggatta a rendezőt, aki egyszer dühösen ráordított: „Csak mondd azt a kibaszott szövegedet, mert neked a gázsi az egyetlen motivációd!” (Ez egyébként elég cinikus beszólás volt Polańskitól, ha arra gondolunk, hogy a színésznő mennyire alacsony gázsiért írta alá a szerződést.) A rendező később azt állította, hogy Faye követelőzésére olykor hajlandók voltak átírni a párbeszédeket, s miután a színésznő elmondta azokat a kamerák előtt, utána már ő maga javasolta, hogy inkább térjenek vissza az eredeti dialógusokhoz.

Voltak persze nagyobb problémák is, mint Dunaway aprólékossága. Polański koncentrációs táborban elhunyt édesanyjáról őrzött emlékei alapján képzelte el Evelyn külsejét, ám az első sminktesztek nem nyerték el a tetszését. Türelmetlenségében maga állt oda kimázolni a meghökkent Faye-t, aki ezt a váratlan rendezői közbelépést ekkor még viszonylag jól viselte, pedig a hollywoodi színésznők a saját érdekükben mindig szigorúan ragaszkodni szoktak a saját sminkesükhöz, aki jól ismeri az arcukat, és tudja, hogyan kell hangsúlyozni az előnyöket, és leplezni a hátrányokat. A bomba az éttermi jelenet forgatása közben robbant. Polański többször is leállította a felvételt, mert Dunaway egyik hajtincse szerinte zavarta a beállítást. A fodrász nem tudta megoldani a problémát, mire az ingerült rendező odalépett a dívához, és személyesen tépkedte ki a zavaró hajszálakat. Faye türelmét vesztve felpattant, és trágár szitkok kíséretében elviharzott. A producer a munka folytatása érdekében egyeztető megbeszélést hívott össze. Polański kijelentette, hogy számára Dunaway csupán egy figura az ő sakktábláján, amelyen minden bábut saját maga mozgat, és ezt a felállást a színésznőnek el kell fogadnia, ha el akarja játszani a szerepet. Önéletrajzi könyvében Dunaway azt írta, hogy a Kínai negyed forgatásán egyetlen célja volt: minél jobb alakítást nyújtani. Ha Polański elégedett lett volna vele, ő boldognak érezte volna magát, de a rendező – egyetlen esetet leszámítva – sosem volt elégedett. A színésznőnek az volt az érzése, hogy a rendező egyáltalán nem támogatja, sőt inkább gátolja őt a szerep felépítésének bonyolult folyamatában, emberként pedig semmi tiszteletet nem tanúsít iránta. Jómagam úgy gondolom, mivel Polański kezdettől fogva ragaszkodott Faye-hez, valószínűleg arról lehetett szó, hogy olyan pszichológiai helyzetet akart teremteni, amelyben a színésznő éppoly bizonytalanságban érzi magát, mint az általa játszott szereplő a történetben. Számos konfliktust generáló, veszélyes – ámbár többnyire hatásos – módszer ez, amit később Stanley Kubrick is alkalmazott Shelley Duvall esetében a Ragyogás (1980) forgatásán, és ami lelkileg tartósan megviselte Duvallt. (A férfi főszereplő ott is Jack Nicholson volt!) 

Az egyeztető megbeszélésen Faye garanciákat követelt arra, hogy nem kerül sor a hajszáltépkedéshez hasonló incidensekre. A sztárt három hét pihenőre küldték, visszaérkezése után viszont a forgatás majdhogynem bohózati színezetet kapott. A rendező és a színésznő ugyanis kizárólag közvetítők útján volt hajlandó kommunikálni egymással, akkor is, ha hallótávolságon belül voltak mindketten. Jack Nicholson rendkívül sajnálta, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek. Barátjaként tekintett Polańskira, akinek minden támogatást megpróbált megadni, ugyanakkor nagyon kedvelte Dunawayt is, akit Hollywood egyik legjobb színésznőjének tartott, és a bizalmába fogadta őt, amit élete során nagyon kevés nővel tett meg. Megkísérelte megértetni Faye-jel, hogy a színésznő és a rendező konfliktusában miért Polański oldalán áll, ám Dunaway állítólag mindig félbeszakította, ha erre terelte a szót. A színésznő szerint Jack szerette tréfálkozással megoldani a konfliktusokat, és ebben nagyon jó volt. Neki például ezt mondta: „Azt gondolod, hogy nehéz helyzetben vagy? Nézz meg engem! Életemben először játszom abszolút főszerepet, és a film háromnegyedében kötés van az orromon!” Faye is jelen volt akkor, amikor a dühös rendező szemrehányást tett Jacknek, hogy nem segít neki abban, hogy megcsinálhassa ezt a filmet. Nicholson hideg nyugalommal ezt felelte: „Roman, egyetlen oka van annak, hogy én még mindig itt vagyok, mégpedig az, hogy segítsek neked megcsinálni ezt a filmet.” Sérelmei ellenére Dunaway is kész volt mindent megtenni a filmért. A rendező például újra és újra megismételtette azt a jelenetet, amelyben Jake felpofozza Evelynt, mert szerinte a hatás életszerűtlen volt. Faye ekkor arra kérte Jacket, hogy ne imitálja a pofonokat, hanem valóban pofozza fel őt. Nicholson így is tett, utólag azonban bántotta a lelkiismeret, hogy talán túl durva volt, noha Dunaway sosem tett neki szemrehányást emiatt. 

A legdurvább incidens állítólag még a forgatás kezdeti szakaszában történt, amikor Polański határozottan megtagadta, hogy rendkívüli pisiszünetet tartsanak. (Ekkor még Jackről azt gondolta, hogy nem szívvel-lélekkel dolgozik.) Nicholson jobb híján egy pohárba vizelt, amelyet amolyan pajkos csínyként a forgatási helyszínen hagyott, jól látható helyen egy asztalon. Polański és Dunaway között rövidesen egy újabb éles vita bontakozott ki, melynek hevében a színésznő felkapta az asztalról a poharat, és tartalmát a rendező arcába löttyintette. „Te hülye picsa, hiszen ez húgy!” – kiáltott fel Polański. „Valóban az, te kis pöcs!” – vágott vissza a díva. Nem tudni, hogy ez az eset valóban megtörtént-e, mindenesetre az eltelt évtizedek alatt a mesélők alaposan kiszínezték az anekdotát, sőt egyesek úgy tudják, hogy a színésznő a saját vizeletét használta. Ami egész biztos, hogy hosszú évek múlva kisebb médiabalhé tört ki e miatt az incidens miatt, amikor Faye látványosan faképnél hagyott egy újságírót interjú közben. A zsurnalisztát ugyanis nem nagyon érdekelték a sztár több évtizedes, összességében magas színvonalú karrierjének szakmai részletei, inkább a róla terjengő pletykákkal próbálta szembesíteni Dunawayt, beleértve ezt a pisisztorit is. A színésznő inzultálásnak tartotta ezt a hozzáállást, az újságíró pedig a távozást bizonyítéknak tekintette arra nézve, hogy Faye valóban nehéz természetű művész.

Dunaway tehetségét kevesen vitatták, viszont köztudott volt róla, hogy a pontosság nem tartozik a legjellemzőbb szakmai erényei közé. A zárójelenet felvételén délután háromkor kellett volna megjelennie, de négy órát késett. Polański szitkozódott, John Huston is morgolódott, s az érdemi munka csak este tizenegykor kezdődhetett. Egyesek szerint a rendező és a színésznő közötti rossz viszony is szerepet játszott abban, hogy Polański különösen extrém halálnemet eszelt ki Evelynnek. Miután véget ért a forgatás, a direktor kijelentette, hogy soha többé nem hajlandó újra együtt dolgozni Dunawayjel, aki túl sokáig készül a szerepére, neurotikus, pontatlan, megbízhatatlan. Évekkel később valamelyest megenyhült iránta, és elismerte, hogy korábban még soha nem volt dolga olyan színésznővel, aki ennyire komolyan vette a szerepét, és egyébként is a ragyogó végeredmény a fontos, és nem az ahhoz vezető göröngyös út. Faye az önéletrajzában azt írta, hogy Polański vele való bánásmódja a szexuális zaklatás határát súrolta, ugyanakkor sosem tagadta, hogy az egyik legkiválóbb rendező volt, akivel valaha együtt dolgozott. Megemlítette azt is, hogy kettőjük bonyolult munkakapcsolatáról Polański mindig is sokkal szívesebben és gyakrabban nyilatkozott, mint ő. A filmtörténészek hajlamosak a két művész konfliktusát „az elkényeztetett hisztérikus sztár kontra zseniális rendező” iskolapéldájaként emlegetni, ám jómagam azt gondolom, a problémák mélyén szögesen eltérő munkamódszereik állhattak, melyek ütköztetése végül mégis egy emlékezetes alakítást eredményezett egy kiváló filmben. 

Az operatőr és a zeneszerző

A Rosemary gyermeke forgatásán Polański kitűnő munkakapcsolatot alakított ki William A. Fraker operatőrrel, ezért vele szerette volna elkészíteni a Kínai negyedet is. Robert Evans megvétózta ezt az ötletet, mert attól tartott, hogy a két művész közötti összhang megerősödése miatt sokkal kevésbé tudná érvényesíteni a saját elképzeléseit. Polański nem erősködött, s elfogadta, hogy Stanley Cortez fényképezze a filmet. Beletörődése csak addig tartott, amíg megnézte az első musztereket. Ő ugyanis naturalista stílust akart, Cortez viszont a hagyományos, klasszikus stílust képviselte, ráadásul elég lassan dolgozott. Ezúttal Evansnek kellett engednie: Cortez ment, s a helyére John A. Alonzo érkezett. A menesztett operatőr által készített jelenetekből csupán kettőt tartottak meg: a verekedést a farmerekkel a narancsligetben – ezt egyébként John Huston barátja, Walter Brennan birtokán forgatták – és az idősek otthonából Los Angelesbe való hazakocsikázást az alkonyban. A filmzenét Phillip Lambro írta, és a Kínai negyed első, zártkörű bemutatóján még ezt hallhatták a jelenlévők. A vetítésre Polański meghívta zeneszerző barátját, Bronisław Kapert. Amikor leperegtek az utolsó képkockák, Evans megkérdezte Kapert, hogy tetszett neki a film. A zeneszerző így válaszolt: „Nagyszerű volt, csak a zenéjét kéne megváltoztatni.” Evans megfogadta a tanácsot, és szerződtette Jerry Goldsmitht, akinek mindössze tíz nap állt rendelkezésére ahhoz, hogy új zenét írjon. A kísérteties trombitaszólót Hollywood egyik legmegbecsültebb stúdiózenésze, Uan Rasey játszotta. A Paramount marketingosztálya nem volt elégedett az új zenével, és engedélyt kért Lambrótól ahhoz, hogy a Kínai negyed előzeteséhez az eredeti filmzenéből használhassanak fel részleteket. Lambro azzal a feltétellel egyezett bele a kérésbe, hogy megkapja mellőzött filmzenéje kiadási jogait. A Paramount rábólintott az alkura, de kikötötte, hogy amennyiben a zeneanyag nyilvánosságra kerül, Lambro nem használhatja a Kínai negyed címet. 2012-ben jelent meg először Lambro soundtrackje Los Angeles, 1937 címmel. Goldsmith verziója az elmúlt évtizedek során klasszikussá vált, David Lynchnek például ez a kedvenc soundtrackje.

Bakik

A bakivadászok különösen nagy lelkesedéssel keresik a hibákat azokban a filmekben, amelyek elismert klasszikusoknak számítanak. A Kínai negyed sem kivétel, az IMDb hosszasan sorolja az opusz tévedéseit. Véleményem szerint azonban ezek többsége olyasmi, ami manapság nemhogy egy (kelet-)európai, de még egy amerikai nézőnek sem szúrna szemet: így például az, hogy a harmincas években egyes szirénák vagy a telefonok hangja nem olyan volt, mint a filmben, vagy a liftek nyomógombjai 1937-ben másmilyenek voltak. Az meg szinte minden hasonló film esetében felemlegethető, hogy olykor képmezőbe kerülnek olyan gépjárműtípusok is, amelyek a történet idején még nem léteztek. Most tehát csak azokból a bakikból nyújtok át egy csokorra valót, amelyek jogosan róhatók fel az alkotóknak, bár a film élvezhetőségét szerintem egyáltalán nem befolyásolják.

* Gittes másodszor is elmegy Yelburton irodájába. Míg várakozik, rágyújt egy cigarettára, amit épp akkor tesz vissza a szájába, amikor belép a szobába. Kezet fog Yelburtonnel, de a cigarettának ekkor már nyoma sincs.

* Amikor Jake a narancsligetben birokra kel a farmerekkel, napszemüvegének egyik lencséje kiesik a keretből. A képsor végén mégis úgy fekszik a földön, hogy szemüvegének mindkét lencséje a helyén van.

* A cselekmény a legnagyobb nyári hőség és szárazság idején játszódik, a narancsliget fáin azonban érett gyümölcsöket látunk. A valóságban a narancs télen érik be, és még tavasz előtt leszedik.

* Észrevehetően hajnalodik, amikor a szerelmi együttlét után Evelyn hirtelen elmegy otthonról, ám amíg készülődik, Jake kitöri a nő kocsijának egyik hátsó lámpáját, hogy a sötétben is követni tudja őt. A nő megérkezése utáni események – beleértve kettőjük későbbi beszélgetését is Evelyn parkoló autójában – viszont egyértelműen éjszaka játszódnak, és nem hajnalban. 

* Jake a Mulwray-ház kerti tavacskájában találja meg Hollis Mulwray törött szemüvegét, s közben a vízben egy olyan aranyhalat látunk elúszni, amely a valóságban csak édesvízben él meg. Ám a kerti tóról később megtudjuk a kertésztől, hogy sós vizű, ami egyébként azért fontos, mert Mulwray tüdejében a boncoláskor sós vizet találnak, vagyis a férfi nem fulladhatott bele az édesvizet tartalmazó víztározóba, amint azt először feltételezték, és ahol a holttestét megtalálták. 

* Amikor Ida Sessions lakásán Gittes átkutatja az áldozat pénztárcáját, néhány pillanatra látszik a társadalombiztosítási kártyán a nő születési évszáma: 1915. szeptember 23. Ez azt jelenti, hogy a történet idején Ida csupán huszonkét éves volt, noha legalább tíz évvel öregebbnek tűnik a film elején. (Lásd a fenti illusztrációt!)

* Az utolsó jelenet helyszíne az „új” kínai negyed, amelyet 1938-ban adtak át, a film viszont egy évvel korábban játszódik.

A fogadtatás

A Kínai negyed ősbemutatója 1974. június 20-án volt az Egyesült Államokban, és a nagyobb nyugat-európai országokban is még abban az évben bemutatták. A kritikai fogadtatás nemcsak hogy pozitív, hanem egyenesen lelkes volt. Dicsérték a forgatókönyvet, Polański fölényes mesterségbeli tudását, a harmincas évek hangulatának tökéletes felidézését, a ragyogó operatőri munkát, a hangulatos kísérőzenét és persze a színészek alakítását, különös tekintettel a három főszereplőre. A hatmillió dollárból forgatott film több mint 29 millió dollárt jövedelmezett, vagyis a büdzsé majdnem ötszörösét. Franciaországban 1 822 631 néző látta a Kínai negyedet, Spanyolországban 1 829 559, az NSZK-ban pedig körülbelül 2 300 000. A filmet 1975-ben számos rangos szakmai díjra jelölték, ám jó néhány esetben a szintén igen erős riválisok győztek. A BAFTA-gálán tizenegy kategóriában volt esélyes a Kínai negyed, s végül háromban aratott diadalt: Polański lett a legjobb rendező, míg Robert Towne forgatókönyvírói és Jack Nicholson színészi díja Az utolsó szolgálat (1973) című filmjüknek is szólt. A Golden Globe-on hét jelölésből négyet sikerült díjra váltani: Polański, Nicholson és Towne itt is nyert, sőt dráma kategóriában is a Kínai negyed győzött. A legnagyobb pofára esést – ha szabad így fogalmazni – az Oscar-gála jelentette, ahol a filmet tizenegy kategóriában indították, de csak a forgatókönyvért járó aranyszobrot kapta meg. Többen is óriási tévedésnek tartják, hogy Faye Dunaway kimagasló alakítását egyik rendezvényen sem tartották díjra érdemesnek, noha a művésznő talán ebben a filmben nyújtotta tehetsége legjavát. Az utókor mindenesetre megpróbált igazságot szolgáltatni neki: a Premiere nevű tekintélyes amerikai szaklap minden idők 100 legnagyobb alakítása között a 36. helyre sorolta Dunaway szerepformálását a Kínai negyedben.

Az elmúlt negyvenöt év még tovább növelte a Kínai negyed ázsióját. Az Entertainment Weekly rangsorában Polański alkotása minden idők negyedik legnagyszerűbb filmje, az Amerikai Filmintézet 2007-es listáján pedig a huszonegyedik helyre került. A film vége felé elhangzó mondat, a „Forget it, Jake, it's Chinatown!” (Felejtsd el, Jake, ez a kínai negyed!) számos toplistán minden idők száz legismertebb és legnépszerűbb filmes idézete között szerepel. A Kínai negyed 1991-ben kapott védettséget mint az amerikai filmörökség kiemelkedő darabja. Az 1974. november 21-én kezdődött londoni filmvásáron a magyar filmátvételi bizottság elutasította a filmet, akárcsak a Gyilkosság az Orient expresszen (1974, Sidney Lumet) című krimit. A brit fővárosban 1976. április 26. és május 5. között is rendeztek filmvásárt, ahol Lumet filmjét már átvették magyarországi forgalmazásra, Polańskiét viszont megint elutasították. A Filmtudományi Intézet budapesti mozija, a Filmmúzeum profilja a hetvenes években kortárs filmek bemutatásával is bővült, s mivel a filmszínház lényegében önfenntartó volt, ezért nemcsak művészfilmek, hanem igényes kommersz produkciók is műsorára kerülhettek. E koncepció jegyében az intézmény jelezte, hogy a Filmmúzeum igényt tartana a Kínai negyedre. A magyar üzletkötő továbbította a vásárlási szándékot a külföldi forgalmazó, a C. I. C. (Cinema International Corp.) felé, ahonnan az a válasz érkezett, hogy a filmet kizárólag széles körű forgalmazásra adják el tízezer dollárért. Korábban – például a Dekameron (1971) vagy az Éjféli cowboy (1969) esetében – a Filmtudományi Intézet hajlandó volt kifizetni a széles körű forgalmazáshoz szabott vételi árat, ami ötezer dollár körüli összeget jelentett, a Kínai negyedért kért tízezer dollárt viszont a szűkös valutakeretéből már nem tudta kigazdálkodni. A filmet végül az országos forgalmazás számára vásárolták meg az 1977 decemberében megrendezett londoni filmvásáron egy csomag részeként, amely tartalmazta többek között a blogunkban nemrég bemutatott Negyedik fázis (1974) című sci-fit is. A Kínai negyedet 1979. szeptember 27-étől játszották a magyar mozik. A hazai kritikusok inkább elutasítóan, mint lelkesen fogadták. Többségük szemmel láthatóan nem értette a film összetettségét, csupán egyszerű krimiként tekintett rá, s lényegében mindent felesleges koloncnak tartott benne, ami látszólag nem kapcsolódott szorosan a bűnügyi izgalmakhoz.

Cinikus hekus 

Robert Towne állítólag eleve trilógiát tervezett Jake Gittes életéről, s a Kínai negyed szakmai és üzleti sikere előkészítette a talajt a folytatásokhoz. Nicholsonnak sem volt kifogása az ellen, hogy újra eljátssza egyik kedvenc szerepét. Roman Polański 1977-es szexbotránya – melynek következményeként a rendező végleg elhagyta az Egyesült Államokat – viszont jelentősen visszavetette a projektet. Robert Towne a kényszerszünet idejét arra használta fel, hogy megpróbálja tökéletesre csiszolni a forgatókönyvet, melyet 1984-ben fejezett be. Közben megérlelődött benne az elhatározás, hogy ő lép Polański helyére mint rendező. 1982-es alkotása, az Egyéni rekord nem mondható ugyan átütő erejű rendezői bemutatkozásnak, mégis hihetővé tette, hogy Towne képes lehet a Kínai negyed folytatásának megrendezésére is. Towne, Evans és Nicholson 1985-ben létrehoztak egy közös filmtársaságot T. E. N. (vezetéknevük kezdőbetűi) néven, hogy megvalósítsák a filmet, és megállapodtak a Paramounttal a forgalmazásról. 1985 májusára felépültek a díszletek, kezdődhetett volna a forgatás, amikor kiéleződtek a trió közötti művészi nézeteltérések. Az ötvenes években Robert Evans szerepelt néhány filmben, s mivel színészi ábrándjait sikertelensége ellenére sem adta fel, szerette volna eljátszani Jake Berman szerepét. Towne ugyan nem találta őt erre alkalmasnak, mégis beleegyezett, ám a hiú Evans hallani sem akart arról, hogy a negyvenes évek divatjának megfelelően levágassa a haját a szerephez. A producert végül kitették a vállalkozásból, mire a Paramount felmondta a forgalmazásról kötött megállapodást, mert a fejesek attól tartottak, hogy további komoly problémák merülhetnek fel. (Lehetett ebben valamiféle szolidaritás is, mert mint korábban említettem, egy időben Evans volt a Paramount elnöke.)

A nyolcvanas évek végén Nicholson visszatért a projekthez, megszerezte egykori társai beleegyezését, és ezúttal ő döntött úgy, hogy nemcsak a főszerepet játssza el, hanem a rendezést is magára vállalja. Elképzeléseinek nem felelt meg teljesen Towne forgatókönyve, így azt több helyen is átírta. Mint arról fentebb szó volt, a Kínai negyed történéseit eredetileg Jake narrációjában ismertük volna meg, de Polański elvetette az ötletet, a folytatás esetében Nicholson mégis ezt a megoldást választotta. Bermant Harvey Keitel játszotta. Az eredeti film néhány szereplője visszatért a második részben is: Perry Lopez, James Hong, Joe Mantell és Allan Warnick. Faye Dunaway vállalta, hogy elmondjon néhány mondatot abban a jelenetben, amelyben Jake visszaemlékezik Evelynre. A filmet 1990-ben mutatták be az Egyesült Államokban The Two Jakes (A két Jake) címmel. Sem a kritikusok, sem a nézők nem fogadták túl lelkesen, ezért a trilógia harmadik része, a Gittes vs. Gittes soha nem készült el. A hazai mozik nem játszották a második részt, amely nálunk először videokazettán került forgalomba Cinikus hekus címmel. A magyar szinkront egy súlyos baki teszi kínossá: Jake Gittes nevét végig „Gic”-nek ejtik „Gitisz” helyett. Ahogy fentebb szó volt róla, a Kínai negyedben fontos motívum, hogy a gátlástalan Noah Cross – talán szándékosan eltévesztve – „Gic”-nek ejti Jake családnevét, amit Jake a helyes kiejtésnek megfelelően mindig kijavít „Gitisz”-re.

Így látták ők

„S hogy a Kínai negyed mégsem igazán jó film? Ez tán a témát, a kort, a bűnügyet hol komolyan vevő, hol attól elemelkedő s azt egy bizonyos távolságból ironikusan szemlélő furcsa alkotói módszer belső ellentmondásaiból fakad, a hol a harmincas évekbe, hol a chandleri világba túlságosan belefeledkező hosszadalmas jelenetekből vagy tán abból, hogy Polański – a végig hatalmas mesterségbeli tudást eláruló filmben – rendezői koncepciója rovására tett engedményeket a saját világot teremtő színésznek, Jack Nicholsonnak.”

(V. P.: „Kínai negyed”. In: Magyar Nemzet, 1979. szeptember 27., 4. o.)

„A filmbeli milliomost John Huston, a legnagyobb hollywoodi »nagyágyúk« egyike játssza: pudvás érzéketlensége mögött beteges és kegyetlen hatalomvággyal és elferdült szexuális ösztönökkel, amelyek a vérfertőzés irányába taszítják, s amelyet – beidegződött természetességgel – egyszerűen »megenged magának«, minthogy se égen, se földön semmi sem létezhet, ami gátat emelhetne korlátozhatatlan hatalmának. Lányát, a tragikus sorsú özvegyet Faye Dunaway játssza, a Bonnie és Clyde hősnője, akit utoljára A Keselyű három napjában láttunk. Változatlanul tüneményesen jó színésznő: nem is lehet pontosan meghatározni, hogy mitől, de abban a pillanatban, amikor megjelenik a vásznon, vibrálni, izzani kezd körülötte a levegő. (Alakítása különben Oscar-díjat kapott.) Partnerét, a film hősét, a magándetektívet Jack Nicholson, a Foglalkozása: riporter, s a Száll a kakukk fészkére férfi főszereplője alakítja. A szabványfigurából, egy Perry Mason-szerű magánnyomozóból élő embert tud formálni, akinek még azt is elhisszük, hogy igazi érzelmei vannak. A Kínai negyed tehát vérbeli krimi, a műfaj mesterfokon megvalósított terméke, amelyből azonban egyértelműen kiderül, hogy az amerikai alvilág milyen szoros kapcsolatban állt (vajon csak a múltban?) a rendőrséggel, s a nagyvárosok hatalmi apparátusával. Polański sztárparádéval, kitűnő színészvezetéssel, John Alonzo mesteri operatőri munkájával a műfaj egyik legsikerültebb darabját forgatta.”

(Geszti Pál: „Kínai negyed”. In: Magyar Hírlap, 1979. szeptember 27., 10. o.)

„Gyakorta úgy tetszik, mintha az egyébként biztos kezű művész külön-külön rakná fel a vászonra a színeket. Jó vastagon a kriminalisztikai érdességű – és érdekességű – alapot, erre a jócskán elütő pasztellt – a tucateseteket feldolgozó magándetektív és az unatkozó szépasszony érzelmes románcát –, majd a feltűnően ellentétes színeket egybemosó (társadalmi) mázt. Alighanem a különös »ecsetkezelési« módszerrel magyarázható, hogy a cselekmény lassacskán csordogál. Pontosabban fogalmazva: amikor krimi, akkor meglódul, akkor érzékelhető – olykor még élvezhető is –, amikor viszont vérfertőzés vagy környezetvédelmi eszmefuttatás, akkor csupán elmondatik. A kettősség szokatlan a krimi egyértelmű műfajában és méltatlan a korábbi filmjeiben szintén egyértelműbb rendezőhöz. A hét csalódásához olyan színészek kölcsönözték egyéniségüket, mint Jack Nicholson és Faye Dunaway. A sajátos amerikai ízlés pedig Oscar-díjjal méltányolta a női főszereplő játékát. Los Angelesbe kéne menni ahhoz, hogy megértsem: mit ettek az ottani kritikusok ezen az unalmas, kedélybeteg filmen?”

(Zöldi László: „Kínai negyed”. In: Népszabadság, 1979. szeptember 27., 7. o. – Zöldi – akárcsak az előző kritika szerzője, Geszti Pál – téved: a női főszerepet játszó Faye Dunaway nem kapott Oscar-díjat ezért az alakításáért, ámbár jelölték az elismerésre, és meg is érdemelte volna.)

„Ami Polanski művészetének erőssége, az az emberismeret, ami gyöngéje, az a jóízlés. Úgy látom, nagyon mélyen, talán már közveszélyesen ismeri az embereket, s valószínűleg gyűlöli őket. Talán ebből származik, hogy döbbenetének már-már szadisztiko-erotikus fölhangokkal ad nyomatékot, s olyan hatáskeltési eszközökhöz folyamodik, amelyek nemcsak ízléstelenek, de művészietlenek is. […] A film ettől függetlenül dramaturgiai és színészvezetési iskolapéldány. A főszerepeket Jack Nicholson és Faye Dunaway játssza, bár itt a »játék« szó nem kifejezés. Valóságos konstrukciók ezek az alakítások: plasztikusak, körüljárhatók, ízekre szedhetők. Egy-egy némajátékuk, szemösszevillanásuk, egymás mozdulatából sarjadt gesztusuk már túllép a színművészet eszközrendszerén, s a zenei kifejezés útjain halad.”

(Tihanyi Sándor: „Humorérzék szükségeltetik”. In: Film, Színház, Muzsika 1979/39, 4. o.)

Kínai negyed (Chinatown, 1974) – amerikai bűnügyi filmdráma. Forgatókönyv: Robert Towne és Roman Polański. Operatőr: John A. Alonzo és Stanley Cortez. Díszlet: Richard Sylbert és Ruby Levitt. Jelmez: Anthea Sylbert. Zene: Jerry Goldsmith. Vágó: Sam O'Steen. Rendező: Roman Polański. Főszereplők: Jack Nicholson (Jake Gittes), Faye Dunaway (Evelyn Mulwray), John Huston (Noah Cross), Perry Lopez (Escobar hadnagy), John Hillerman (Yelburton), Darrell Zwerling (Hollis Mulwray), Diane Ladd (Ida Sessions), Roy Jenson (Mulvihill), Roman Polański (a késes férfi), Dick Bakalyan (Loach), Joe Mantell (Walsh), Bruce Glover (Duffy), James Hong (Kahn, Evelyn inasa). Magyarországi bemutató: 1979. szeptember 27. 

MÉG TÖBB ROMAN POLAŃSKI!

Macbeth

Őrület

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!

Reflektorfényben – Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Bonnie és Clyde

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Pokoli torony

Anyu a sztár

A szolgálólány meséje

Érett nők dicsérete

ŐRÜLET

Az 1988-ban bemutatott Őrület egyike Roman Polański kissé alulértékelt alkotásainak. Bár kereskedelmileg nem volt éppen sikertelen, sokan csupán egy Hitchcock-utánzatot látnak benne. Ennek a hasonlóságnak van ugyan alapja, ám az Őrület egyáltalán nem Hitchcock-plágium, még csak nem is hommage, hanem a lengyel rendező egyik legszórakoztatóbb, ugyanakkor pszichológiailag is legérdekesebb filmje. Harrison Ford azonnal elvállalta a főszerepet, és olyan jó barátságba került Polańskival, hogy később ő vette át nevében az Oscar-díjat A zongorista (2002) című filmért. (A direktor ugyanis hírhedt liliomtiprási ügye miatt mindmáig nem léphet az Egyesült Államok területére, mert azonnal letartóztatnák.) Az Őrület kulcsfigurája a vagány, piros ruhás lány, Michelle, akit Emmanuelle Seigner alakít. Az egykori modell a forgatáson jött össze Polańskival, akihez 1989 augusztusában feleségül ment. A film zenéjét az olasz Ennio Morricone komponálta. Méltatói szerint egyike legjobb munkáinak: egyszerre romantikus és rejtélyes, kihangsúlyozza a történetben rejlő feszültséget. A kiegészítő betétdalok közül a Grace Jones által előadott I’ve seen that face before (Libertango) dramaturgiai szerephez is jut.

A cselekmény

Dr. Richard Walker, egy középkorú amerikai szívsebész, és felesége, Sondra Párizsba érkeznek egy orvosi konferenciára, ahol Richard is előadást fog tartani. Húsz éve már jártak a francia fővárosban, itt voltak nászúton. A szállodai szobában veszik észre, hogy Sondra bőröndjét elcserélték a repülőtéren, ezért telefonálnak az elveszett tárgyakkal foglalkozó ügyintézőnek. Miközben Richard zuhanyozik, a nyitott ajtón át a felesége mond neki valamit, de a férfi a vízcsobogástól nem érti, hogy mit. Zuhanyozás után Richard megreggelizik, majd az ágyon fekve elszunyókál. Miután felébred, észreveszi, hogy a felesége még nem jött vissza. Eleinte azt hiszi, csupán kiszaladt valahová, de nem találja a szálloda közösségi helyiségeiben. Szól az igazgatónak, és értesítik a szállodai detektívet is. Gaillard, az éjszakai portás azonban már hazament, és bár telefonálnak neki, a fia nem hajlandó felébreszteni őt. A közeli kávézóban egy rossz külsejű alak azt bizonygatja Richardnak, hogy látta a nőt, amint ismeretlen férfiak betuszkolták egy kocsiba. A helyet is megmutatja, és valóban, Richard észreveszi a földön felesége parányi ezüst karkötőjét, amelybe belülről az asszony keresztnevét gravírozták. Az orvos immár meg van győződve arról, hogy a feleségét elrabolták, de sem a rendőrségen, sem az amerikai nagykövetségen nem veszik őt igazán komolyan. A hivatalnokok arra célozgatnak, hogy Sondrának talán van valakije Párizsban, akiről a férje eddig nem tudott.

Richard visszatér a szállodába. A szobában felkelti a figyelmét az a bőrönd, amelyet tévedésből hoztak el a repülőtérről. Kíváncsiságból kinyitja, de semmi különöset nem talál benne, csak női ruhaneműket, illatszereket, egy szuvenírként hozott mini Szabadság-szobrot és egy doboz gyufát, melynek belsejébe valaki egy keresztnevet és egy telefonszámot írt: Dédé, 47008078. A férfi kideríti, hogy a szám egy Blue Parrot (= Kék Papagáj) nevű szórakozóhelyé. Elmegy oda, és Dédét keresi. Őt nem találja meg, de egy rasztafrizurás férfi félreértésből kábítószert ajánl neki. Némi pénzért Richardnak sikerül megtudnia tőle Dédé címét. Elmegy a férfi lakására, ahol holtan találja Dédét. Elhozza a lakásból az üzenetrögzítő kazettáját. A szállodában megkéri a portást, jöjjön fel a szobájába, és fordítsa le neki az üzeneteket. A szobát feldúlva találják, de Richard nem akarja értesíteni a rendőrséget. A kazetta szerint egy türelmetlen női hang háromszor is kereste Dédét. Richard visszamegy abba a házba, ahol a férfi lakott, és a folyosón várakozik. Hajnali négy után megjelenik egy fekete bőrruhába öltözött fiatal lány, és amikor felfedezi a gyilkosságot, el akar rohanni. Richard a lépcsőházban vallatóra fogja a rémült teremtést. Rövidesen kiderül, hogy övé volt az a bőrönd, amelyet a repülőtéren elcseréltek. A lánynak feltűnően fontos, hogy mielőbb visszakapja a holmiját. Richard számára világossá válik, hogy a bőröndnek nagyobb a jelentősége, mint azt addig gondolta, és a lány az egyetlen reménysugár arra, hogy megtalálja eltűnt feleségét…

Az előzmények és a forgatókönyv

Roman Polański 1985-ben találkozott először későbbi harmadik feleségével, Emmanuelle Seignerrel, amikor a Kalózok című filmjének forgatását készítette elő. Egy alkalommal szereposztó rendezőjével, Dominique Besnehard-ral azt tervezte, elmennek egy transzvesztitabárba, hogy megfelelő női szereplőket keressenek. Besnehard azt javasolta, hogy társaságként vigyenek magukkal egy fiatal francia modellt is, aki ugyan épp akkoriban játszott egy kisebb szerepet Jean-Luc Godard Detektív (1985) című filmjében, de amúgy nem érdekli a színészkedés. Ez a modell volt Emmanuelle. Polański beleegyezett, hogy a lány velük tartson. Az este remekül sikerült: a rendező elragadónak találta a fiatal modellt, a realitásérzékét azonban nem veszítette el, mert objektíven megállapította róla, hogy a Kalózokban semmiképpen nem tudná foglalkoztatni. Ugyanakkor elhatározta, hogy következő filmje egy olyan történet lesz, melyben felfedezettjének testhezálló, komoly szerepet tud majd adni. Ez a gondolat is motoszkált a fejében, amikor az Őrület sztoriján kezdett gondolkodni. Egyéb személyes indokai is voltak: a Kalózok elhúzódó tunéziai forgatása miatt mindenképpen azt akarta, hogy a következő alkotása abban a városban játszódjon, ahol él. Vagyis Párizsban.

Polański egy interjúban azt mondta, hogy egy teljesen banális ötlet adta az Őrület kiindulópontját: mi történik akkor, amikor egy hozzánk közel álló személy valamilyen hétköznapi dolog intézése miatt elmegy otthonról, és nem érkezik vissza a várt időben. Mikor válnak nyugtalanná a hozzátartozók, mikor érzik úgy, hogy valami történt a távol lévővel? Szerinte ez az a nehezen megragadható pillanat, ami a hétköznapiból a rendkívüli felé vezet. Ötletet merített egy 1985-ös újsághírből is, amely arról tudósított, hogy egy San Franciscó-i illetőségű elektronikai cégtől egy olyan nagy sebességű impulzusgenerátort loptak el, amely egy nukleáris fegyver működtetéséhez is felhasználható lenne. Az Őrület cselekménye szerint egy középkorú amerikai szívsebész véletlenül bűnözők és titkosszolgálatok játszmájába keveredik, miután feleségét egy végzetes bőröndcsere következményeként elrabolták, ám a körülményekhez képest a doktor ügyesen feltalálja magát. Az alaphelyzet a feszültségkeltés nagymestere, Alfred Hitchcock olyan híres filmjeit idézi, mint például a 39 lépcsőfok (1935), A férfi, aki túl sokat tudott (1934, 1956) vagy az Észak-északnyugat (1959), ám Polański – minden tisztelete ellenére – tagadta, hogy Hitchcock stílusában akart volna elmondani egy történetet. Egyes értelmezések szerint a lengyel rendező valójában az antik Orfeusz-mítoszt aktualizálta: miként a görög hős, úgy dr. Walker is leszáll az alvilágba, hogy visszaszerezze a feleségét. Csak éppen Orfeusz esetében az alvilágot mitológiai, dr. Walker esetében viszont kriminalisztikai szempontból kell érteni. (Érdekességként jegyezzük meg, hogy a mitológia szerint Orfeusz tanította meg az embereket az orvoslás tudományára!)

A Warner Bros.-nál senki nem alélt el a gyönyörtől, miután elolvasta a forgatókönyv első vázlatát. Természetesen látták a lehetőséget a sztoriban, ám úgy találták, hogy az egész túl zavaros, és hemzseg a logikátlanságoktól. A következő három hónapban a stúdió egymás után küldözgette a rendezőhöz az írói vénával megáldott, mellesleg szebbnél szebb női „szkriptdoktorok”-at, de hiába. Érdemi segítséget egyik sem tudott nyújtani – legalábbis a forgatókönyv vonatkozásában. Polański végül saját maga találta meg a legmegfelelőbb embert a huszonkilenc esztendős, nem különösebben ismert író, Jeff Gross személyében, aki korábban a profi labdarúgásba is belekóstolt mint játékos. Persze nem emiatt esett rá a direktor választása, hanem azért, mert Gross évekig élt Párizsban, alaposan ismerte a várost. Első találkozásukkor Polański elmesélte az Őrület sztoriját, és megkérdezte Gross véleményét. Az író őszintén felelt: „Hát ez bizony tele van lyukakkal!” Mire Polański: „Remek! Te vagy a legszkeptikusabb. Nagyon helyes! Azonnal szerződtetlek.” Ötvenhat napig tartott a közös munka. Gross mindennap 11 óra tájban érkezett Polański lakására, ott órákig dolgoztak együtt, közben ebédeltek. A rendező este 6 óra felé elment, és Gross egyedül folytatta az írást.

A legfontosabb írói feladat az volt, hogy az amerikai beszédstílus és a lazább, vagányabb francia beszédmód ellentéte kellőképpen kidomborodjon, ugyanakkor mindkettő életszerűen hasson. Polański akkor már tíz éve nem járt az Egyesült Államokban, nem volt naprakész az ottani hétköznapi beszédmodor változásait illetően. Állandó forgatókönyvírója, Gérard Brach viszont valóságos remeteként élt Párizsban, még a lakását is ritkán hagyta el. Sokkal járatosabb volt a hatvanas, mint a nyolcvanas évek Párizsának világában. Brach elküldte Polańskiéknak az általa írtakat, Gross szerint azonban a francia író ötleteinek többsége használhatatlan volt. Tulajdonképpen két forgatókönyvet írtak párhuzamosan: egyet maguknak, egyet a Warner Bros.-nak. A Polańskival való munka Gross szerint óriási élmény volt, többek között azért is, mert a rendező bármikor készen állt a tréfálkozásra, anélkül hogy elviccelte volna az írást. Gross nevét végül nem tüntették fel a stáblistán, de ő sohasem panaszkodott emiatt. Mint később elmondta, mielőtt találkozott volna Polańskival, egy parányi lakásban élt, és nem volt túl jó véleménnyel saját képességeiről, a direktor jóvoltából viszont bekerült egy olyan elit világba, amelyről addig álmodni sem mert. Noha forgatókönyv-írói karrierje nem indult be igazán, négy évvel később újra együtt dolgozott Polańskival a Keserű méz (1992) szkriptjén.

Miután véget ért a munka Gross-szal, Polański a Warner pénzén elrepült jó barátjához, Robert Towne-hoz, a Kínai negyed (1974) forgatókönyvírójához. Polański annak idején nem rejtette véka alá, hogy Towne eredeti szkriptjét bonyolultnak és szinte érthetetlennek tartja, és jelentős változtatásokat csikart ki. Towne kijelentette, hogy soha többé nem akar együtt dolgozni a „lengyel”-lel. Miután a Kínai negyed komoly szakmai és közönségsikert aratott, a dolgok azonnal megváltoztak. Hirtelen országos cimborák lettek, és később cáfolták, hogy valaha is komolyabb konfliktusuk lett volna egymással. Nos, 1987-ben fordult a kocka, és Towne mondhatta nagyjából ugyanazt Polański forgatókönyvéről, mint amit a rendező annak idején az övéről: kusza, zavaros, logikátlan. A lengyel rendező azonban nem volt érzékeny típus, ha munkáról volt szó, és örült Towne véleményének, aki egy kívülálló friss szemével nézte a szkriptet. Towne – Polański egyetértésével – sok mindent kidobott a forgatókönyvből. A direktor ugyanis túl jól ismerte a sztori részleteit, ezért nem tudta objektíven megítélni, hogy mi az, ami egy kívülállónak (a későbbi nézőnek) már túl bonyolult, nem elég világos. A végső változat lényegében a Kínai negyed előadásmódját követi, vagyis a néző mindig csak annyit tud a történésekről, mint maga a főszereplő. A Warner Bros. egyébként örült a két sikerember együttműködésének, mert erősen bízott abban, hogy egy újabb bűnügyi remekmű fog születni. (Akármekkora volt is azonban az öröm, Towne neve sem került fel a stáblistára.) Az illetékeseknek a szemük se rebbent, mikor Polański bejelentette, hogy a Studios de Boulogne-ban fel kívánja építtetni a divatos párizsi szórakozóhely, a Les Bains-Douches élethű mását, mert az eredeti nem felel meg az elképzeléseinek, túl „problematikus”. A cég egyik fejese úgy nyilatkozott, hogy Polański a legbriliánsabb rendező, akivel a Warner addig dolgozott.

A szereposztás

Polański a „tipikus amerikai fickó”-t akarta megtalálni a főszerepre, és ennek érdekében az összes szóba jöhető sztárt kipróbálta Kevin Costnertől Jeff Bridgesig. Végül Harrison Fordra esett a választása, akinek legutolsó filmjét, a Moszkitó-partot (1986) a kritikusok igen jól fogadták. Ford felkereste Polańskit annak párizsi lakásán, végighallgatta az Őrület szkriptjét a rendező felolvasásában, s utána állítólag így kiáltott fel: „Hála Istennek, akkor már nem is kell több forgatókönyvet elolvasnom!” Mindazonáltal megtévesztőnek találta a Frantic címet (pontos jelentése: eszeveszett, tomboló, őrjöngő), mivel a forgatókönyv egyáltalán nem volt eszeveszett tempójú, és a főszereplő viselkedése sem válik szélsőségessé. A Moderately disturbed (kb. „átlagosan zavart”) címet javasolta, de ez Polańskinak nem tetszett. (Jelen sorok írójának se tetszik, de ez, gondolom, senkit nem érdekel.) A feleség szerepére az akkor negyvenéves Betty Buckley-t szerződtették. Az 1969-ben debütált színésznő leghíresebb alakítása Brian De Palma nevezetes horrorjában, a Carrie-ben (1976) látható: a megértő tanárnőt játszotta, aki azonban a végzetes pillanatokban szintén kineveti a marhavérrel leöntött címszereplőt. Az Őrületben a tipikus amerikai középosztálybeli férjet megtestesítő Ford mellett Buckley képviseli a tipikus amerikai középosztálybeli feleséget, ámbár a cselekmény fordulatai miatt az események sűrűjéből kimaradt: mondhatni, érte történik minden, de nélküle. Hogy Európában forgathasson Polańskival, Buckley lemondta Abby szerepét az Eight Is Enough: A Family Reunion (1987) című tévéfilmben. (Mary Frann lépett a helyére.)

Michelle-t természetesen Emmanuelle Seigner játszotta, aki egy 2015-ös interjúban azt mondta, a forgatás idején fogalma sem volt arról, hogy ki az a Harrison Ford, és mekkora sztár. Alig múlt húszéves, egy színházi érdekeltségű családból jött, és nem volt járatos a filmsztárok világában. Ford nagyon kedves volt vele, meg általában mindenkivel, mindazonáltal ragaszkodott ahhoz, hogy közös autós jeleneteikben legyen egy vészfék az ő számára is, amelyet szükség esetén használhat, mert voltak bizonyos kételyei Seigner autóvezetési képességeit illetően. Fordot leszámítva Polański nem akart ismert színészeket szerződtetni – pláne nem sztárokat! –, hiszen hétköznapi arcokra volt szüksége, és Harrison is épp azért felelt meg az elképzeléseinek, mert az „átlag amerikai férfi” típusát képviselte. John Mahoney (Williams) az Egyesült Királyságból emigrált az Egyesült Államokba, ahol egyik lánytestvére élt. Harminchét éves korában kezdett filmezni, de inkább színpadi színészként ismerik a tengerentúlon. Jimmy Ray Weeks (Shaap) főleg tévéfilmekben és -sorozatokban játszott, filmszínészként ritkábban foglalkoztatták. Nagyjából ugyanezt mondhatjuk David Huddlestonról (Peter) is. A recepciós Gaillard-t alakító Gérard Klein filmszínészi karrierje negyvenéves korában kezdődött, azt megelőzően rádiós műsorvezetőként és varietéénekesként ténykedett. 1998-ban egy aszteroidát (a 22519-es számút) neveztek el a tiszteletére. A dr. Walkert elsőként nyomra vezető kétes alakot Dominique Pinon játszotta, akit a magyar közönség főleg Jean-Jacques Beineix és Jean-Pierre Jeunet alkotásaiból ismerhet. Szinte csak néhány pillanatra bukkan fel a filmben a kanadai Alexandra Stewart, aki a francia filmművészet olyan kiválóságaival is dolgozott korábban, mint például Michel Deville, Louis Malle vagy François Truffaut. Amikor az egyik francia epizodista Polański szerint elrontotta a jelenetet, a direktor vészjósló nyugalommal jegyezte meg róla a producernek, hogy az illetőt meg kéne kínozni, utána megölni vagy legalábbis a Szajnába hajítani.

A forgatás

Az Őrület forgatása különösebb problémák nélkül zajlott, amire Polański pályafutásában kevés példa akad. A rendező szándékosan kerülte, hogy a közismert párizsi nevezetességek is hangsúlyosan láthatók legyenek a filmben. Ezzel szerette volna kidomborítani, hogy Richard mennyire idegenként, mennyire ismeretlenül mozog a francia fővárosban, és a helyzetével való azonosulást akarta megkönnyíteni azzal, hogy a nézőknek nem a más filmekből már jól ismert Párizs-képet mutatja. „Mindent mellőzni akartam, ami tradicionálisan párizsi, mert azt akartam megmutatni, milyen a város ma” – nyilatkozta egyik interjújában. Mindazonáltal a filmnek csupán kb. 35%-át forgatták eredeti helyszíneken, a többit műteremben vették fel. Polański ugyanis jobban szeret stúdióban dolgozni, mert szerinte otthonosabb a hangulat, nincsenek felesleges kívülállók és kíváncsiskodók. A kevés eredeti helyszín egyike maga a szálloda volt, az ötcsillagos Grand Hotel, melyre a rendező hosszas keresgélés után talált rá, és úgy ítélte meg, hogy kevésbé párizsias, inkább nemzetközi jellege miatt tökéletesen megfelel a forgatás céljaira. Polański szerint a szálloda halljának bézs színű tere túlságosan vidám hangulatot árasztott, ami nem nagyon illett az Őrület „noir” stílusához. A szálloda vezetősége beleegyezett abba, hogy a forgatás idejére a bútorokat, sőt még a szőnyegeket is, szürke színűre cseréljék, Thom Mount producer azonban megvétózta ezt az elképzelést, mert szerinte indokolatlanul keltene nyomasztó érzést a nézőkben. (Jómagam egyetértek Mounttal, mert szerintem az Őrület hatása részben épp abban rejlik, hogy az események egy barátságos, emberarcú világvárosban játszódnak, és nem kafkai helyszíneken.)

A forgatás kezdete előtt Polański ezekkel a szavakkal instruálta az operatőrt, Witold Sobocińskit: „A te bibliád a forgatókönyv. Én ugyanis már pontosan tudom, melyik jelenetben hová akarom tenni a kamerát.” Ez tipikus Hitchcock-féle hozzáállás, miként az is, hogy Polański megjelenik a filmjében néhány pillanatra (mint taxisofőr). Talán az sem teljesen véletlen, hogy a drámai események tulajdonképpen a zuhany alatt kezdődnek, miként a Mester klasszikusában, a Psychoban (1960). (Említsük meg, hogy amikor Michelle lakásán két férfi faggatja a lányt, a tweedkabátos szinkronhangja maga Polański volt.) Akárcsak a Kínai negyed esetében, az Őrület kapcsán is élénk vita bontakozott ki arról, hogy mi legyen a történet vége, meghaljon-e valamelyik szereplő, és melyik. Az eredeti forgatókönyv szerint a doktor és a felesége megmenekülnek, Richard megtalálja a zsebében a mikrochipet, és az arabok továbbra is a nyomukban maradnak. A Warner Bros. viszont nem akart nyitott befejezést, hanem kerekre akarta zárni a történetet. Ennek jegyében a mikrochip a Szajnában végezte, Michelle pedig holtan a rakparton. Polański különösen élethű, ám eléggé visszataszító halálos sebet tervezett Emmanuelle Seigner számára, olyat, mintha „belei kitüremkednének a ruhája alatt”. Amikor a feleséget játszó Betty Buckley szerepe szerint gyanútlanul letérdelt kolléganője mellé, a látványtól állítólag majdnem elhányta magát, ámbár a seb nem nagyon látszik a filmben. Ugyanakkor a színésznő reakciója pontosan illett Polański elképzeléseihez. (Emlékezzünk arra is, hogy milyen morbid halálos sebet kapott Faye Dunaway a Kínai negyedben, ámbár abban szerepet játszott a rendező bosszúvágya is a nehéz természetű színésznő iránt!) 

A vágástól a premierig

1987 decemberét Polański az Őrület vágásával töltötte, hogy a játékidőt két órára csökkentse. A Warner ugyanis nemcsak új befejezést kért és kapott, hanem ahhoz is ragaszkodott, hogy tizenöt perccel rövidítsék meg a filmet. A rendező természetesen saját maga akarta felügyelni ezt a folyamatot. A stáb tagjai csodálattal adóztak munkabírásának, figyelmének és sokoldalúságának. Vágás közben látszólag mással is foglalkozott – például többször is tárgyalt a Warner fő fejesével telefonon –, de valójában nagyon odafigyelt arra, mi látszik éppen a vágószoba monitorján. Ha kellett, félbeszakította a beszélgetést, és francia nyelven bonyolult szakmai utasításokat adott a munka folytatásához. Amikor Ennio Morricone felkereste őt, folyékony olasz nyelven ismertette vele a film történetét és saját elképzeléseit a zenére vonatkozóan. Ez utóbbit persze csak nagy vonalakban, hiszen a világhírű zeneszerző érzékeny volt arra, hogy ő kreatív alkotóművész, tehát alapvetően a maga elképzeléseit valósítja meg, a rendező csupán dramaturgiai támpontokat ad a komponáláshoz. Az Őrület vágása napközben zajlott: az estéket Polański arra használta fel, hogy megtanulja Gregor Samsa szerepét Franz Kafka Az átváltozás című művének Steven Berkoff által adaptált színpadi változatához. (Berkoff maga játszotta a főszerepet az 1969-es londoni előadáson, 1982-ben Los Angelesben már Brad Davist rendezte, 1986-ban Londonban Tim Rotht, 1988-ban Párizsban Polańskit, 1989-ben New Yorkban pedig Mihail Barisnyikovot.) Polański annyira beleélte magát a szerepbe, hogy a figurára jellemző bogárszerű mozgást egy ideig a magánéletében sem tudta mellőzni. A darab okozta feszültséget rendszerint azzal vezette le, hogy előadás után a barátnőjével együtt elment egy klubba vagy egy éjszakai étterembe. 

Az Őrület 1988. február 16-án startolt az angol, és 26-án az amerikai mozikban. Néhány kivételt leszámítva a kritikusok általában kedvezően fogadták, és különösen Harrison Ford alakítását dicsérték, aki külsőségeiben a tőle megszokott akcióhős figuráját hozta (veszélyes jeleneteit is kaszkadőr nélkül csinálta meg), ugyanakkor pszichológiailag is hitelesen építette fel a szerepét. Sokan kiemelték a rendezés finom fogásait, például hogy Polański két taxis utazás köré építette fel a filmet, és már a bevezetéskor képes érzékeltetni a lappangó fenyegetést, amikor még semmi nem történt, de megérezzük, hogy itt valami nincs rendben. Ugyanezt a hangulatot sugallták a Grand Hotelben játszódó bevezető jelenetek is: minden tiszta, kifogástalan, személytelenül barátságos, de ez a tökéletesség mégis valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot kelt az emberben. Az egyik hotelstatiszta ironikusan megjegyezte egy újságírónak, hogy Polański oly sokszor és oly körülményesen vette fel ezeket a jeleneteket, hogy a személyzetet játszó epizodistáknak szinte semmi erőfeszítésükbe nem került eljátszani az unalmat és a vendéggel szembeni, hűvös udvariasságba csomagolt érdektelenséget. Az ellenvéleményt képviselő kritikusok az Őrületben főleg a Hitchcock-hatásokat kifogásolták, továbbá azt, hogy szerintük a film mindvégig kiszámítható, és nem árul el semmit az emberrablók és terroristák indítékairól, klisészerűen ábrázolja őket.

Apróságok

Nem titok, hogy az Őrület az egyik kedvenc Polański-filmem. Egyrészt nagyon megfogott a hangulata (mióta magam is jártam Párizsban, azóta még közelebb áll hozzám ez a film), másrészt tetszenek azok az apró fogások, melyekkel az alkotók olykor finoman előre jelzik az eseményeket, máskor szimbolikusan utalnak az addig történtekre. A film azzal indul, hogy a főszereplő házaspár taxival utazik Párizs belvárosába, a Grand Hotelbe. Unalmas rutinautózást sejtünk, ilyesmit Walkerék nyilván sokszor átéltek már az utazásaik során, s a jármű defektje is csak egy banális fordulatnak tűnik. Pedig ez csupán finoman szimbolikus sejtetése annak, hogy ezzel a párizsi úttal nem lesz minden tökéletesen rendben. Amikor Walker hazatelefonál, kisfia veszi fel a kagylót. Az apa megdorgálja a gyerekét, hogy ott már este 11 óra van, miért nem alszik, mire a fiú kissé álmos hangon feleli, hogy már aludt, és épp a telefoncsörgésre kelt fel. Elmondja azt is, hogy valaki Párizsból kereste telefonon a mamát. Sondra viszont azt állítja, senkit nem ismer a francia fővárosban. Ennek az információnak akkor nincs is különösebb jelentősége, szinte csak mellékesen hangzik el, de valójában a későbbi történéseket készíti elő. Sok szó esett már fentebb az Őrület hitchcocki vonásairól, például arról, hogy az igazi események tulajdonképpen a zuhanyzóban kezdődnek, miként a Mester remekében, a Psychoban. Jómagam azonban úgy gondolom, a jelenet felépítése inkább egy másik Hitchcock-film, a Szakadt függöny (1966) zuhanyjelenetére emlékeztet: Armstrong professzor (Paul Newman) éppen tusol, amikor egy könyvesboltból keresik telefonon. Asszisztense és menyasszonya, Miss Sherman (Julie Andrews) fogadja a hívást, és még mielőtt a férfi megakadályozhatná, elmegy a boltba a professzornak félretett könyvért, amely – mint később megtudjuk – kódolt üzenetet tartalmaz a furcsán viselkedő Armstrong részére. Polański alkotásában amíg Richard zuhanyozik, Sondra megy le a recepcióra, hogy találkozzon egy ismeretlennel, aki a férjét keresi. Az eseményeket Hitchcocknál Miss Sherman, Polańskinál viszont Richard szemszögéből látjuk. A férfi a víz csobogásától nem érti, mit mond a felesége, mielőtt elmegy, de a néző a baljós kísérőzenéből megsejti, hogy most valami jelentőségteljes dolog történik.

Polański is alkalmazza a suspense (késleltetett feszültség) módszerét, mely leginkább Hitchcock személyéhez kapcsolódik a filmtörténetben. Remek példa a suspense-re, amikor Richard bejelenti felesége eltűnését a szálloda igazgatójának, ám a beszélgetést megzavarják az igazgató adminisztratív teendői. Aztán a doktort a telefonhoz szólítják: azonnal arra gyanakszunk, hogy a felesége miatt hívták (és persze hallani szeretnénk, kivel és miről beszél), ám valójában más ügy miatt keresték. A magándetektív franciául beszél a portással: ahogy Richard, úgy valószínűleg a (nem francia) néző se érti, miről beszélnek, viszont mindketten tudni szeretnék. Amikor a rendőrségen kivágják Sondra arcképét a Richard által adott fényképből, és a csonka fotót visszaadják neki, a feleség hiánya hirtelen tárgyiasul és szimbolikus értelmet is kap: immár a múlt egy pillanatát megörökítő fotóról is hiányzik (mintha nem is létezett volna), nem csak a valóságban. Valamiféle szomorú irónia is van ebben, hogy a rendőrök ezzel az adminisztratív aprósággal akaratlanul is nyomatékosítják az eltűnés tényét, noha a helyzet megoldását várnánk tőlük. Abban a jelenetben, amikor Richard elmegy az amerikai nagykövetségre segítséget kérni, Polański saját fájdalmasan személyes tapasztalatát dolgozta fel: második felesége, az állapotos Sharon Tate 1969 augusztusának első hétvégéjén brutális gyilkosság áldozata lett bérelt Los Angeles-i villájukban. Férje nem volt otthon (Londonban készítette elő új filmje forgatását), mert lejárt vízumát pénteken már nem hosszabbította meg a követség, ezért várnia kellett hétfőig. Polańskit sokáig gyötörte az önvád, szerinte ha ő is ott lett volna azon a végzetes éjszakán a villájukban, az ötszörös gyilkosság talán nem történt volna meg. (Tate-en kívül még négy áldozata volt a bűnténynek.)

A lengyel rendező nemcsak Hitchcockra, hanem saját magára is utal ebben a filmjében. A Kínai negyeddel való hasonlóságot már fejtegettem, de említhető Polański talán legszemélyesebb filmje, A bérlő (1976) is. Ennek főhőse, a lengyel Trelkovsky (maga Polański játssza) épp oly idegen kívülálló a párizsi bérházban, mint az amerikai Richard a francia fővárosban. Mindketten egy nő után nyomoznak: Trelkovsky a bérelt lakás előző lakója, egy öngyilkos lány után, míg Richard a még élő felesége után. Mindkettőjüknek egy fiatal nő próbál segíteni: Trelkovskynak az elhunyt lány barátnője (Isabelle Adjani), Walkernek pedig az elcserélt bőrönd tulajdonosa, Michelle (Emmanelle Seigner). A vagány fiatal lány a szó minden értelmében a kalandot jelenti Richard számára. Az érzéki kísértésnek azonban a doktor az első pillanattól kezdve ellenáll: amikor a fürdőszoba ajtaján át megpillantja a vetkőző lányt, tapintatosan becsukja az ajtót. Richard igazi amerikai mintaférjként egy pillanatra sem feledkezik meg a házastársi hűségről, bár ami azt illeti, Michelle nem is próbálja tudatosan elcsábítani. Polański remekül érzékelteti, hogy személyükben két külön, öntörvényű világ, két eltérő társadalmi réteg találkozik, ami Sondra elrablása nélkül valószínűleg sosem történt volna meg.

Kettőjük kapcsolatának visszatérő zenei kulcsmotívuma Grace Jones világslágere, az I’ve seen that face before (Libertango). Amikor az autóban beszélgetnek, kiderül, hogy Richard a régi zenéket szereti. Épp ez a Grace Jones-dal szól, ezért Michelle megkérdi a férfit, ez tetszik-e neki. „Ez nem régi” – válaszolja Richard, mire Michelle azonnal rávágja: „Dehogynem, legalább kétéves!” Rövid, egyszerű, mégis zseniális párbeszéd, frappánsan kifejezi a kettőjük életfelfogása közötti különbséget. Később az éjszakai bárban halljuk a dalt, amikor az alkalmi pár együtt táncol. Polański nyilván tudatosan választotta épp ezt a felvételt, melynek szövege a párizsi éjszakai élet sötét oldaláról szól. Visszatérve a két kulcsfigura viszonyára, Richard és Michelle egymásra vannak utalva, de mire kialakul közöttük a valódi bizalom, az őszinte emberi kapcsolat, addigra az események tragikus fordulatot vesznek. Érdemes megint utalni a Kínai negyedre, amelyben Jake és Mrs. Mulwray drámája is részben abban rejlik, hogy sokáig nem tanúsítanak kellő bizalmat egymás iránt, és amikor ez megtörténik, már késő. Hogy még mennyi mögöttes jelentéstartalom fedezhető fel a három főszereplő (Richard, Michelle, Sondra) figurájában, azt érdekesen és mélyrehatóan fejti ki Bergendy Péter a Filmkultúra 1990/2 számában megjelent pszichológiai elemzésében, melyből kicsit lejjebb magam is idézek.

Így látták ők

„Egy pillanatra azt is hihetnénk, a véletlen különös sorsjátékát látjuk majd a vásznon, de Polański nem a tévedések abszurditásait rendezte meg. Ez az amerikai szívgyógyász nem a Lidérces órák hősének őrületét tapasztalja meg. Nem sodortatja magát az eseményekkel, hanem azonnal felméri a helyzetet, és profi gengszterként cselekszik. Már-már attól tartunk, elfelejtkezik elrabolt feleségéről is, akit pedig úgy szeret, hogy a nászút megismétlését tervezi vele. Kár… Eggyel több krimi és eggyel kevesebb Polański a moziban.”

Székely Gabriella: „Őrület”. (In: Filmvilág 1990/3, 62. o.)

„Richard fiatal lányt keres magának, a szóláshoz híven – „Az öreg vadásznak a fiatal őz tetszik” –, mivel a lány az elmúlt ifjúságára emlékezteti, s szerelme megifjító erőként hat rá. Tudjuk, hogy illúziót kerget, és a film végére az eltévelyedett férj is belátja majd, de addig még meg kell tapasztalnia az animával való sorsszerű találkozást. A férj most találkozott a feminin végtelenséggel, a kétessel és homályossal, amit a tudós férj, a tiszta ész ura, eleddig a tudattalanjába száműzött. A női űr, a luk, ellenállhatatlanul vonzza a férfiúi tudattalan kivetítését, projekcióját, s ekképpen találkozhat a megjelenő női irracionalitás a férfi rejtett irracionalitásával. A férfi képtelen ezt a tudattalan női elvet magában elfogadni, ezért egy külső személyre vetíti ki női lelkét (animáját), hogy így szembesüljön vele, s ezzel megteremtse az időleges egyensúlyt. Richard az élet közepén túljutva azonban már abban a korban van, amikor az embernek fel kell ismernie az efféle kivetítéseket, és rá kell eszmélnie, hogy ez az érték, amit korábban ráaggatott egy külső személyre, önmagában keresendő, ott legbelül. Ez az individuáció folyamata (Jung).”

Bergendy Péter: „Le és fel Párizsban. Roman Polański: Őrület/Frantic – pszichológiai elemzés” (In: Filmkultúra 1990/2, 44–47. o.)

Őrület (Frantic, 1988) – amerikai thriller. Forgatókönyv: Gérard Brach, Roman Polański, Robert Towne, Jeff Gross. Operatőr: Witold Sobociński. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Pierre Guffroy. Jelmez: Anthony Powell. Vágó: Sam O’Steen. Rendező: Roman Polański. Főszereplők: Harrison Ford (Dr. Richard Walker), Betty Buckley (Sondra Walker), Emmanuelle Seigner (Michelle), David Huddleston (Peter), Jimmie Ray Weeks (Shaap), John Mahoney (Williams), Gérard Klein (Gaillard), Yorgo Voyagis (emberrabló).