Ha a filmbarátok körében egy felmérést végeznénk, hogy nevezzék meg azt a három westernt, amelyik a leghamarabb eszükbe jut, valószínűnek tartom, hogy szinte mindenki listáján szerepelne Sergio Leone klasszikusa, a
Volt egyszer egy vadnyugat. Pedig tulajdonképpen még a műfaji besorolása is bizonytalan, vagyis hogy igazi westernről van-e szó, vagy egy spagettiwesternről. Ugyanis mindkét műfaj legfőbb ismérveit felfedezhetjük benne, ráadásul amerikai–olasz koprodukcióban készült, a szereposztás is a két ország művészeit vonultatja fel, a forgatás pedig részben az Egyesült Államokban, részben viszont a spagettiwesternek állandó helyszínein, Spanyolországban és a római Cinecittà filmstúdió műtermeiben zajlott. Az opusz számos ötlete egyértelműen klasszikus amerikai westernekből származik. Híres „dollár-trilógiája” után Leone egyáltalán nem westernt akart forgatni, hanem egy gengszterfilmet, a producerek azonban rábeszélték, hogy egyelőre maradjon meg az épp általa újra divatba jött műfajnál. Engedett a rábeszélésnek, és bő másfél évtized alatt egy újabb trilógiát alkotott, amely az Egyesült Államok történetét dolgozta fel. Ennek részei:
Volt egyszer egy vadnyugat (1968),
Egy marék dinamit (1971),
Volt egyszer egy Amerika (1984). A
Volt egyszer egy vadnyugat egyik meglepetése a szereposztás, különösen a banditát megformáló Henry Fonda, aki korábban csak jó fiúkat alakított, és így vált a közönség egyik kedvencévé. A film sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult
Ennio Morricone kísérőzenéje, melynek egyes tételei önálló zeneszámokként is örökzöldekké váltak. Leone alkotása Párizsban és Budapesten egyaránt mozirekordot állított fel, mindkét világvárosban évekig folyamatosan műsoron volt. (Úgy tudom, nálunk hosszabb ideig, mint a franciáknál, de lúgot nem innék rá.)
(A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem érte nem először, és valószínűleg nem is utoljára.)
A cselekmény
Kietlen vasútállomás a vadnyugaton. Három marcona férfi várja az érkező vonatot. A várakozás idegtépően hosszúnak tűnik, a megszokott zajok és zörejek az elviselhetőség határáig felerősödnek. Végül befut a szerelvény. Az egyik vagon ajtaja kivágódik, ám senki nem száll le, csak egy poggyászt dobnak le a földre. Úgy tűnik, utas nem érkezett. A három férfi már-már távozna, amikor harmonikaszó hangzik fel. A távozó vonat mögött megjelenik egy ismeretlen férfi. Frankről kérdezi a három másikat, akik azt felelik, hogy ők jöttek Frank helyett. Az ismeretlen megpillantja a három lovat. „Nekem nem hoztatok?” – kérdezi. Az egyik bandita vigyorogva felel: „Úgy látszik, eggyel kevesebb van.” Az ismeretlen másként látja: „Nem, kettővel több.” A három férfi fegyvert rántana, de az ismeretlen gyorsabb, és leteríti mindhármójukat. Közben a Sweetwater farmon Brett McBain, két fia és lánya a férfi új feleségének érkezésére készülődik. A lány az asztalt teríti, a nagyobbik fiú az állomásra indul a vendégért. A természet hangjai hirtelen elnémulnak, a csend vészjósló. McBain a kúthoz indul vízért. Aztán eldördül az első lövés. A lány összeesik. Apja kétségbeesett kiáltással rohan felé. A következő lövések őt érik. A nagyobbik fiú számára sincs kegyelem. Miután a lövések zaja elült, megjelennek a gyilkosok. A házból kiszaladó kisebbik fiú, Timmy könnyes tekintettel néz velük farkasszemet. A vezérnek tűnő kék szemű bandita halványan elmosolyodik. „Mi legyen vele, Frank?” – kérdezi tőle az egyik bűntársa. A Franknek nevezett férfi arcáról eltűnik a mosoly: „Kimondtad a nevemet.” Ezzel revolvere után nyúl, és a csendet újabb pisztolylövés hangja töri meg.
Flagstone állomásra megérkezik a vonat. Az érkező utasok között van egy gyönyörű fiatal nő, Jill is. A forgatagban senki nem várja, ezért kocsit fogad, és a Sweetwater farmra hajtat. Útközben a kocsis megáll egy kocsmánál. Néhány perc múlva lövöldözés zaja hallatszik, és egy megbilincselt férfi lép a helyiségbe. Inni kér. Meghúzza a flaskát, és ekkor hirtelen megszólal a jól ismert dallam harmonikán. A megbilincselt férfi kölcsönveszi a Harmonikának nevezett férfi pisztolyát, és arra kényszeríti az egyik jelenlévőt, hogy lője szét a bilincseit. Később megérkeznek a férfi emberei, akik Cheyenne-nek szólítják őt. Harmonika érdeklődve nézegeti a férfiak által viselt köpenyt. Elmondja, hogy nemrég az állomáson látott három ilyen köpenyt. A köpenyekben három férfi volt. A férfiakban három golyó. Cheyenne bolondságnak tartja Harmonika szavait. Szerinte senki nem visel ilyen köpenyt az emberein kívül, őket pedig nem szokás megölni. A férfiak távoznak. A McBain-farmon Jillt szomorú látvány fogadja: a család minden tagja ravatalon fekszik, a tervezett esküvő helyett temetést tartanak. Jill elmondja, hogy az esküvő valójában már megvolt: a bejelentést meglepetésnek szánták. A temetés után a seriff emberei találnak egy kesztyűt, ami arra utal, hogy Cheyenne volt a tettes. Hajtóvadászat indul a férfi ellen. Jill a farmon marad, átkutatja a házat, de nyomát se találja a néhai férje által emlegetett vagyonnak. Csupán néhány modellt talál, például egy vasútállomás kicsiny mását. Az asszony másnap távozni akar. Kinyitja az ajtót, és Cheyenne áll vele szemben…
Az ötlettől a forgatókönyvig
Sergio Leone híres „dollár-trilógiá”-ja –
Egy maréknyi dollárért (1964),
Pár dollárral többért (1965),
A jó, a rossz és a csúf (1966) – után le akart állni a spagettiwesternek készítésével, mert úgy gondolta, mindent elmondott már ebben a műfajban, amit akart. Herschel Goldberg önéletrajzi regénye, a Harry Grey álnéven publikált
The Hoods keltette fel az érdeklődését. A könyv cselekménye az amerikai szesztilalom idején játszódik, és egy zsidó származású fiatalember felemelkedését mondja el. (A
The Hoods alapján készült Leone 1984-ben bemutatott utolsó filmje, a
Volt egyszer egy Amerika.) Hiába próbálkozott azonban a hollywoodi stúdióknál, hallani sem akartak arról, hogy ne westernt rendezzen, mert a műfajt épp az ő trilógiája hozta újra divatba. A három sikerfilm egyik támogatója, a United Artists egy olyan vadnyugati filmmel kecsegtette, amelyben Charlton Heston, Kirk Douglas és Rock Hudson is szerepet vállalt volna, ennek ellenére Leonét nem érdekelte a projekt. A Paramount Pictures nagyvonalú költségvetést ajánlott, és mellé egyik legnagyobb sztárját, Henry Fondát, de ez a cég is ragaszkodott a westernhez. Leone mindig is szeretett volna Fondával forgatni, és elsősorban emiatt mondott igent a Paramountnak. Sőt annyira lázba jött a lehetőségtől, hogy máris egy újabb trilógiát tervezett, amely az Egyesült Államok történelmét dolgozza fel. Úgy döntött, a nyitófilm a
Volt egyszer egy vadnyugat lesz, amelynek a címét már akkor kitalálta, amikor még fogalma sem volt a történetről. A direktor
A jó, a rossz és a csúf premierjén találkozott először egy fiatal, nagy tehetségű kollégával,
Bernardo Bertoluccival, aki a
Forradalom előtt (1964) című alkotása óta nem talált támogatókat újabb filmterveihez. Jelen volt a
Paese Sera kritikusa, Dario Argento is, aki később az olasz filmművészet kultrendezőjévé lépett elő erőszakos és meghökkentő giallóival. Másnap Leone felhívta Bertoluccit, és megkérdezte tőle, hogy tetszett neki a film. Nem elégedett meg egy udvarias válasszal, arra is kíváncsi volt, miért tetszett neki. Bertolucci azt mondta, elsősorban azért, mert a lovakat gyakran filmezte hátulról, noha inkább szemből vagy oldalról szokták őket. Szerinte ilyen egyéni látásmódja a western műfajában csak John Fordnak volt. Leone néhány másodperces hallgatás után a telefonon keresztül felkérte Bertoluccit, hogy vegyen részt a
Volt egyszer egy vadnyugat forgatókönyvének megírásában. Hasonló ajánlattal kereste meg Argentót is.
A trió 1967 januárjától áprilisig dolgozott a történeten Leone házában. Első lépésként egymás után megnézték a leghíresebb és legjobb amerikai klasszikus westerneket, mint például Az üldözők (1956), az Idegen a vadnyugaton (1953), a Johnny Guitar (1954), A hét mesterlövész (1960), a Délidő (1952) és A vasparipa (1924). Hetekig egyetlen sort sem írtak le a forgatókönyvből, csak beszélgettek, ötleteket cseréltek, vitatkoztak. Különösen Leone és Bertolucci között zajlottak élénk eszmecserék, Argento viszonylag hamar a hallgatóság szerepét vette át, bár időnként ő is előállt egy-egy jó ötlettel. Leone a dollár-trilógia filmjeihez hasonlóan a Volt egyszer egy vadnyugatot is férfi főszereplőkkel képzelte el. Bertolucci indítványozta, hogy az egyik főszereplő legyen inkább egy nő. Leone kezdetben nem fogadta túl nagy lelkesedéssel ezt az ötletet, mégis hagyta magát meggyőzni. Így lett a történet hősnője az egykori prostituált, Jill McBain: ő az első, valóban összetett nőalak Leone westernjeiben. A rendező korábbi munkáiban ugyanis a nők két szélsőséget képviseltek: vagy romlottak voltak, vagy angyalok. Hosszas írói egyeztetések során alakult ki Jill személyisége. Sokkal gyorsabban ment a férfi szereplők jellemének kidolgozása, végtére is Leone mögött három sikeres „férfi film” állt.
A trió által írt forgatókönyv végleges változatának megszületésében a rendező egyik közeli munkatársa, Sergio Donati játszott kulcsszerepet. Előbb azonban ki kellett engesztelni őt, mert Donati dolgozott a korábbi Leone-filmek szkriptjein is, ám a nevét egyik film stáblistáján sem tüntették fel. Leone megígérte neki, hogy az új film esetében ez már nem fog megismétlődni, mégis úgy kezdte el a munkát Bertoluccival és Argentóval, hogy Donatinak nem is szólt, aki ezt zokon vette. Miután tisztázták a sérelmeket, hozzáláttak az érdemi munkához. Mindketten egyetértettek abban, hogy minimalizálni kell a párbeszédeket, hiszen a vadnyugati miliőhöz nem illenek a hosszadalmas dialógusok. Fontos volt az is, hogy a szöveg ne csupán kevés legyen, hanem ütős is: Donati ebben is nagy segítséget jelentett, nevéhez fűződik a film jó néhány emlékezetes mondata. Szinte látták maguk előtt az elképzelt filmet, ezért a szkriptbe menet közben számos technikai utasítást is írtak a kamera helyzetéről és mozgásáról. Mivel Leone korábbi alkotásait a producerek nagy elánnal – ám kevés szakmai hozzáértéssel – megrövidítették, hogy ezáltal „közönségbaráttá” tegyék őket, a direktor úgy gondolta, jobb, ha ő maga próbálja előzetesen kordában tartani a játékidőt. Ennek érdekében Donati javaslatára még a leforgatott jelenetek közül is mellőztek néhányat, így például azt az epizódot, amely a film elején szerepelt volna. Ebben a képsorban Harmonikát megveri a seriff. Néhány későbbi jelenetben Harmonika arcán sebhely látható: a sebesülést ebben a kivágott epizódban szerezte. Javarészt Mickey Knox színész és író érdeme, hogy a párbeszédek az angol nyelvű változatban is hatásosak lettek.
A szereposztás
A Paramount hiába csalogatta magához Leonét Henry Fondával, mert a sztár először nemet mondott a filmre. A rendező ekkor az Egyesült Államokba utazott, hogy meggyőzze őt. Nem sokat lacafacázott, elmesélte neki, hogyan képzeli Frank belépőjét: „A kamera azt mutatja, hogy egy fegyveres férfi előhúzza a pisztolyát, és lelő egy menekülő gyereket. A kamera ezután felfelé haladva megmutatja a fickó arcát is, és a néző megpillantja Henry Fondát!” Hatásos belépőnek tűnt, ugyanakkor kockázatosnak is, hiszen Fondát a közönség pozitív hősök megformálójaként zárta a szívébe. A színész úgy döntött, tanácsot kér jó barátjától, Eli Wallachtól, aki az egyik főszerepet játszotta A jó, a rossz és a csúfban. Wallach lelkesen azt javasolta, ne mulassza el a lehetőséget, hogy Leonéval dolgozzon. Fonda megnézte a dollár-trilógiát is, végül aláírta a szerződést. A forgatásra a saját maga által elképzelt „rossz fiús” külsővel állított be: bajuszt és borostát növesztett, és kontaktlencsékkel barnává változtatta szeme színét. Ahogy meglátta, Leone rögtön azt akarta, hogy vágassa le a bajszát és vegye ki a kontaktlencséket, mert neki a közönség által jól ismert Fonda-arcra volt szüksége, nem pedig annak elmaszkírozására, mert erre építette fel a jelenet hatásmechanizmusát.
Harmonika szerepére Leone Clint Eastwoodot kérte fel, akit tulajdonképpen ő tett sztárrá. Eastwoodot azonban már nem érdekelte egy újabb közös munka, mert nem akarta, hogy elkönyveljék a spagettiwesternek sztárjának, aki mást nem is tud. A következő jelölt James Coburn volt, de ő túl sok pénzt kért. (A filmtörténelem néhány év múlva megismételte önmagát: amikor Leone felajánlotta Coburnnek az 1971-es
Egy marék dinamit főszerepét is, Henry Fonda majdnem ugyanazokkal a szavakkal beszélte rá kollégáját erre a filmre, mint Eli Wallach őt a
Volt egyszer egy vadnyugatra.) A harmadik felkért sztár, Charles Bronson igent mondott. Ő korábban az
Egy maréknyi dollárért (1964) főszerepét utasította vissza, amelyet Clint Eastwood játszott el, 1968-ban viszont már nem akarta elmulasztani az újabb lehetőséget, hogy Leonéval dolgozhasson. Claudia Cardinale visszaemlékezései szerint Bronson különös, zárkózott személyiség volt, ugyanakkor kiváló színész és partner, akárcsak a többiek. Egyesek úgy tudják, Warren Beatty, Jean-Paul Belmondo és
Terence Stamp is szóba került Harmonika szerepére.
Filmtörténészek szerint Leone fontolóra vette, hogy Jill szerepét Sophia Lorennek adja. A művésznő férje, Carlo Ponti producer ugyanis állítólag kilátásba helyezte, hogy ebben az esetben hajlandó lenne egy komolyabb összeggel beszállni a gyártásba. Némi gondolkodás után a direktor elállt ettől a tervétől. Attól félt, hogy a temperamentumos díva személyisége túlságosan rányomná bélyegét a filmre, mert Loren aligha érné be egy mellékszereppel, bármilyen fontos is az. Választása az 1960-as évek egyik legnépszerűbb olasz filmcsillagára, Claudia Cardinaléra esett. Még el se készült a forgatókönyv, amikor meghívta magához Cardinalét, és elmesélte neki a történetet. Claudiát teljesen lenyűgözte a szuggesztív előadás, és a forgatókönyv ismerete nélkül is aláírta a szerződést. Azóta is pályafutása egyik legkedvesebb szerepének tartja Jillt. Mindazonáltal megtörténhetett volna, hogy nemet mond, mert Leone eredetileg azt akarta, hogy a kamera alulról mutassa Jill megérkezését, rövid bepillantást engedve a nő szoknyája alá, hogy nem visel alsóneműt. Cardinale évekkel később úgy nyilatkozott, hogy Leone neki már nem állt elő ezzel az ötletével, de ha ragaszkodott volna hozzá, biztosan nemet mondott volna neki. A művésznő számára nehezen indult a munka, első felvett jelenete ugyanis az ágyjelenet volt Frankkel, a banditával. Claudia sosem játszott még ilyen merész jelenetet, sőt partnere, Henry Fonda sem. A színész féltékeny ötödik felesége, Shirlee ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen a felvételen, hogy elejét vegye egy esetleges forgatási románc kialakulásának.
Cheyenne szerepét Sergio Donati találta ki, és Eli Wallachnak szánta. Leone azonban úgy gondolta, Wallachot a közönség túlságosan azonosította a Csúf szerepével, ezért másik színészt keresett. Kirk Douglas nagyon szerette volna eljátszani a figurát, ám hiába volt jó barátja Leonénak, a dolog nem jött össze. A szerepet Jason Robards kapta, és az ő kedvéért Leone lemondott arról, hogy hangsúlyozza a figura mexikói származását, és elhangozzék Cheyenne igazi neve (Manuel Gutiérrez), mert szerinte Robards nem tudott volna hitelesen eljátszani egy mexikóit. A színész elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy tökrészegen ment az első munkamegbeszélésre. Leone szemrebbenés nélkül közölte vele, hogyha ez még egyszer előfordul, azonnal ki fogja rúgni. Robards megemberelte magát, és nem is volt vele semmilyen probléma a forgatáson. Azon a napon viszont, amikor értesült jó barátja, Robert Kennedy szenátor meggyilkolásáról, annyira megdöbbentette a hír, hogy Leone beleegyezett abba, hogy aznap ne forgassanak tovább.
Morton megformálását Gabrielle Ferzettire bízták. Ferzetti az olasz kulturális élet kiemelkedő alakja volt, szerepeltetése egy westernben éppoly meglepetésnek számított, mintha, mondjuk, Laurence Olivier-t szerződtették volna. Leone egyébként eredetileg nem Ferzettire gondolt, mert azt hitte, hogy egy olyan nagy formátumú művész, mint ő, biztosan nem vállalna el egy spagettiwesternt, Ferzetti viszont évek múlva élete egyik legjobb szerepének nevezte Mortont. A direktor eredeti jelöltje, Enrico Mario Salerno nemet mondott. A következő kiszemelt színész, a francia Robert Hossein elfogadta ugyan a felkérést, de színházi elfoglaltságai miatt vissza kellett lépnie, szóval így jutottak el végül Ferzettihez. A film elején megjelenő három gazfickó szerepét Leone állítólag Hitchcock meglepő és zseniális ötlete alapján akarta kiosztani. A rémületkeltés mesterének egyik fő műve, a Psycho (1960) egy ünnepelt filmcsillag, Janet Leigh személyéhez kapcsolódva indult, akit a cselekmény szerint körülbelül félóra elteltével brutálisan meggyilkolnak a zuhany alatt. A nézőket valósággal sokkolta a főszereplőnek hitt színésznő váratlan halála, és fogalmuk se volt, hogyan fog folytatódni a történet.
Erre az ötletre építve Leone azt szerette volna, ha Clint Eastwood, Lee Van Cleef és Eli Wallach – A jó, a rossz és a csúf főszereplői – elvállalták volna a film elején látható három bandita szerepét, ám amikor Eastwood kerek perec nemet mondott még erre a cameóra is, a többiekkel már nem is próbálkozott, inkább három másik színészt keresett. A színes bőrű Woody Stroode a Volt egyszer egy vadnyugat számára is ötleteket adó John Ford-westernekben pozitív szerepeket játszott, megjelenése mint bandita tehát éppoly meglepetés volt, mint Fondáé. Jack Elam ugyancsak Ford-westernekben tűnt fel. A harmadik banditát alakító Al Mulock még forgatás közben öngyilkos lett, filmbeli jelmezét viselve kiugrott szállodai szobája ablakán. Az esést túlélte, egy törött csont azonban átszúrta a tüdejét, és a mentőautóban életét vesztette. Leone állítólag rákiáltott a gyártásvezetőre, hogy szerezze vissza Mulock jelmezét, mert még szükségük lesz rá. A színész tettének okai ismeretlenek: a leggyakoribb feltételezések szerint felesége egy évvel korábbi halála teljesen drogfüggővé tette, ám a spanyolországi forgatási helyszínen nem tudott hozzájutni a szerhez. A Brett McBaint megformáló Frank Wolff három évvel később, egy római hotelben követett el öngyilkosságot. A seriffet eredetileg Robert Ryan játszotta volna, de visszalépett, mert egy másik westernben, Sam Peckinpah A vad banda (1969) című alkotásában nagyobb szerepet kapott. A figurát ezért Keenan Wynn alakította.
A nyitójelenet
A filmet 1968 áprilisa és júliusa között forgatták, elsősorban külső helyszíneken, melyek közül a spanyolországi Almería és az Egyesült Államokban található Monument Valley voltak a legfontosabbak. (A Monument Valley John Ford számos westernjének is helyszínéül szolgált.) A belsők többségét a híres római filmstúdió, a Cinecittà műtermeiben vették fel, ámbár bizonyos források úgy tudják, nemcsak az enteriőrök, hanem a film nagyobb része is itt készült. Leone a forgatás megkezdése előtt
Tonino Delli Colli operatőrrel alaposan bejárta a külső helyszíneket. Almería és a Monument Valley színvilága merőben más volt: előbbit a világos olajzöld és a homokszín jellemezte, utóbbit a vörös. Hogy a film képi világában ez az eltérés ne legyen észrevehető, mázsaszámra hordták a vörös port Amerikából Almeríába. Leone aprólékos figyelme természetesen a díszletekre is kiterjedt. Korabeli fotókat tartalmazó könyvek alapján terveztette meg a díszleteket Carlo Simivel, akivel korábban is dolgozott már. A
Volt egyszer egy vadnyugatban három különösen fontos díszlet volt: az állomás, a McBain-farm és Flagstone városa. Ez utóbbi volt persze a legdrágább is: többe került, mint az
Egy maréknyi dollárért teljes költségvetése. Pedig Simi még takarékoskodott is: Leone stábja előtt ugyanis
Orson Welles forgatta Almeríában a
Falstaff (1966) című filmjét, amely után elég sok felhasználatlan faanyag maradt hátra, melynek Simi jó hasznát vette a
Volt egyszer egy vadnyugathoz, a McBain-farm megépítéséhez. A fogadóban játszódó jelenetet a Cinecittàban vették fel. Leone olyan apróságokra is odafigyelt, amelyek a nagytotálokban valószínűleg nem is látszottak volna.
Fontos volt számára a smink és a ruha is. Ügyelt arra, hogy pontosan annyira legyen piszkos a színészek arca és öltözéke, hogy a hatás hihető legyen, ne túlzó. A művészeknek kemény tehertételt jelentett a forgatás, de senki nem panaszkodott. Gabrielle Ferzettinek például Leone rövidre vágatta a haját, és nehéz bőrfűzőt adott rá, amelyben a színész alig tudott mozogni: mintha páncélt viselt volna. A szereplőknek gyakran órákig kellett állniuk a sivatag tűző napján, amíg beállítottak egy-egy jelenetet. Leone kompozícióiban ugyanis az arcoknak kiemelt jelentőségük volt, ezért szó sem lehetett arról, hogy a beállítások megtervezésének órái alatt esetleg ne a szereplők álldogáljanak a napfényben. A mesterien megtervezett jelenetekre kitűnő példa a nyitóepizód. Ebben a természetes zörejekből álló kísérőzene fokozza a feszültséget, a főcím elemei pedig oldják. Leone itt gyakran él az arcok és a szemek közelijeivel. A jelenet egyik csúcspontja a közjáték a léggyel: a szemtelen rovar zümmögése egyre idegesebbé teszi az egyik banditát. Ráadásul a légy mintha ingerelni akarná, még a szája szegletére is rárepül. Végül a banditának sikerül pisztolya csövébe zárni a rovart, és már-már átszellemült arckifejezéssel hallgatja tovább a csapdába zárt légy zümmögését. Megpróbálták műléggyel megoldani a jelenetet, bizonyos pillanatokban mégis muszáj volt egy igazi rovart „bevetni”. Azzal érték el, hogy a légy valóban a színész szájára szálljon, hogy a férfi ajkát előzőleg mézzel kenték be. A képsor többi részében viszont műlegyet használtak. Ugyanebben a jelenetben a Stonyt alakító Woody Stroode a víztartály alatt ült, ahonnan a víz folyamatosan tar fejére csöpögött. Amikor Leone ezt észrevette, máshová akarta ültetni őt, Stroode azonban maradni akart, mert úgy gondolta, a figura jelleméhez tökéletesen passzol, hogy szeme se rebben a rácsöpögő víztől. Felteszi a kalapját, és mozdulatlanul ül tovább. A jelenet végén leveszi, és megissza a kalap karimájában összegyűlt vizet.
Az operatőr és a rendező
Leone stílusára a lassúság (ami nem egyenlő az unalommal!) és a vizualitás jellemző, gyakran kombinál nagyközeliket nagyon széles totálokkal. Sok közelit mutat a színészek arcáról, „táj”-ként mutatja az arcvonásokat, ezzel is kihangsúlyozva ember és környezet szoros egységét. Nappal nagy mélységélességgel dolgozott. Kedvelt módszere volt – a dollár-trilógiában is alkalmazta –, hogy nagyon közel hozta az előtér elemeit, és a háttér mozgásának kontrasztjával igen erőteljes hatást ért el. (Például az előtérben egy arc látható premier plánban, a háttérben pedig egy közelgő vasúti szerelvény.) Az egész film stílusa annyira megkomponált, hogy sokan azt hiszik, Leone storyboarddal dolgozott, de tévednek: a fejében képzelte el az egészet. Ötletei kivitelezésében méltó partnere volt Tonino Delli Colli operatőr: Claudia Cardinale szerint Delli Colli sosem rögtönzött, mindig tudta, mit hogyan kell felvennie a kamerával. Ismerte a színészek arcát, tisztában volt azzal, hogy a film hatása érdekében kit milyen szögből és megvilágításban lehet jól fényképezni. Delli Colli úgy gondolta, hogy a környezet határozza meg a film stílusát. A megkomponáltság egyik jó példája Jill megérkezésének jelenete, melyet szintén Almeríában vettek fel. A nőt hátulról látjuk, amint kimegy az állomásépületből. Mögötte a kamera egyre magasabbra emelkedik, felerősödik a zene, majd a néző szeme elé tárul a még épülő város képe. Delli Colli szerint ez egy összetett, de igazából nem bonyolult jelenet volt, egyszerűen csak sok ember ténykedését kellett koordinálni.
Leone özvegye, Carla Ranalli szerint „Toninónak természetes tehetsége és érzéke van a képekhez, de rendelkezett még valamivel: mélységgel és érzékenységgel, mely tulajdonságokra Sergio azonnal felfigyelt.” Delli Colli így emlékezett vissza a rendezőre: „Kínosan lelkiismeretes alkotó volt, aki a legapróbb részletekre is odafigyelt. Azt kérte, hogy hosszú snitteket vegyek fel, hogy a közönség a kép minden részletét jól megfigyelhesse. Minden szereplőn egyéni hajat és szakállat, valamint egyéni tekintetet akart látni. Mindezt megvalósítani Spanyolországban az ottani fényviszonyok mellett nem volt egyszerű. Kora reggel elő kellett készíteni mindent, és utána nem egyszer órákat kellett várnunk, amíg megfelelő fényviszonyok alakultak ki. Mindazonáltal az apró részletekre való gondos odafigyelés az egyik oka, hogy háromórás filmjei valójában gyorsan leperegnek a néző előtt.” Delli Colli és Leone három nagyszerű filmben dolgozott együtt, munkakapcsolatuk azonban gyakran feszültté vált. Bennfentesek szerint Leone Kubrickhoz hasonlóan maximalista volt, a tökéletességre törekedett, és képes volt egy-egy felvételt még azután is többször megismételtetni, hogy már a legelső körben is minden remekül sikerült. A különleges fényviszonyokra való tekintettel viszont nem lehetett mindig pontosan ugyanazt felvenni, mint korábban, ami a direktort ingerültté tette. Gondot okozott az is, hogy Leone kifogyhatatlan volt az ötletekből, és rossz néven vette, ha a gyakorlatias Delli Colli valamelyiket megvalósíthatatlannak nevezte.
A zene
A Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét Leone egykori iskolatársa, Ennio Morricone komponálta, akárcsak a dollár-trilógia esetében. A zene hamarabb készen volt, mint a film: Leone Morricone muzsikája alapján tervezte meg a jeleneteket, és a vágás folyamán is figyelembe vette a zenét. A zeneszerző mind a négy főszereplő számára külön témát komponált, és ahogy a figurák kapcsolatba kerültek egymással, úgy ezek a zenei témák is keveredtek. Jill témája készült el legelőször. Külön érdemes beszélni a bevezető jelenet zenéjéről. Ehhez Morricone felerősített természetes hangokat használt. Az ötletet egy természetes hangokra épülő koncert élménye adta: John Cage zenei kísérlete volt ez a koncert, ahol például egy fémlétra segítségével állítottak elő különböző hangokat. Morricone a Volt egyszer egy vadnyugat nyitójelenetéhez különféle természetes hangokat variált: nyikorgó szélkerék, zümmögő légy, kattogó telegráf, csöpögő víz, csikorogva érkező vonat. Ezzel nemcsak a jelenet hangulatának megteremtéséhez járult hozzá, hanem a feszültség növeléséhez is.
Motívumok
A film két legfontosabb motívuma a vasút és a víz. A vasút eljövetele a kultúra és a civilizáció beköszöntét, egyúttal a vadnyugat hanyatlását szimbolizálja. A régi világ átadja a helyét az újnak, a marcona revolverhősök helyett az építő-alkotó átlagember kerül a középpontba. A Volt egyszer egy vadnyugat nosztalgikus visszapillantás az eltűnőben lévő vadnyugati világra és hőseire. A víz az Élet jelképe, nem véletlen, hogy számos jelenetben a női főszereplő, Jill alakjához kapcsolódik, aki egyszerre szimbóluma a nőiességnek, az anyaságnak, a túlélésnek és az újrakezdésnek. A víz nélkülözhetetlen a vasút számára is, és Morton álmaiban ugyancsak központi szerepet játszik: a férfi még életében szeretne vasútjával eljutni a Csendes-óceánig, ám élete és álmai végül egy pocsolya mellett érnek véget.
Szó volt arról, hogy a forgatókönyvírók több klasszikus western alapján dolgozták ki a történetet. Nézzük, mi honnan való!
* A vasparipa (1924): A nyitó, illetve a befejező képsorokban a vonat megérkezése mindkét filmben hasonló beállításokban látható.
* Párbaj a napon (1946): A Lionel Barrymore által játszott figura ihlette Morton alakját Leone filmjében.
* Clementina, kedvesem (1946): A Volt egyszer egy vadnyugat egyik kihagyott jelenetében Henry Fonda pontosan ugyanúgy borotválkozik, mint ebben a John Ford-filmben.
* Délidő (1952): A nyitójelenetek hasonlítanak. Fred Zinnemann híres westernjének az elején három bandita (Lee Van Cleef, Sheb Wooley és Robert J. Wilke) várja az állomáson a vezért, akit mellesleg szintén Franknek hívnak, és Ian MacDonald játssza.
* Idegen a vadnyugaton (1953): Joey és apja vadászatának jelenete erősen hasonlít McBain és kisfia, Timmy vadászatának jelenetére a Volt egyszer egy vadnyugatban. A McBain család temetésének jelenete szinte kockáról kockára ugyanaz, mint az Idegen a vadnyugatonban.
* Johnny Guitar (1954): A Joan Crawford által játszott Vienna adta az ötletet Jill személyéhez, míg a Sterling Hayden által megformált címszereplő Harmonika figuráját befolyásolta. A telepesek és a vasút motívuma ugyancsak ebből a filmből származik.
* Vera Cruz (1954): Robert Aldrich filmjében Charles Bronson – még Charles Buchinsky néven – szintén egy harmonikást alakított.
* Az üldözők (1956): Leone maga sem tagadta, hogy a McBain család lemészárlását közvetlenül megelőző, veszélyt éreztető képsorok ötlete John Ford filmjéből származik.
* Ben Wade és a farmer (1957): Delmer Daves alkotásában több olyan motívum szerepel, amely a Volt egyszer egy vadnyugatban is megtalálható. Így például a seriff és Cheyenne rövid beszélgetése, amikor a banditát Yuma börtönébe küldik. A rossz fiút Davesnél Glenn Ford játssza, aki általában éppúgy pozitív figurákat alakított, mint Fonda. A Ford által játszott szereplő az egyik jelenetben elfütyüli a film zenei témáját, ami Leone alkotásában Harmonika alakjára utal. A Ben Wade és a farmer egyik jelenetében éppúgy az emberei akarják megölni a főszereplőt, mint ahogyan Franket a Volt egyszer egy vadnyugatban.
* Cowboyháború (1959): Henry Fonda e film végén majdnem ugyanolyan öltözéket visel, mint Leone alkotásában. Ezenkívül a Dorothy Malone által megformált szereplővel olyasfajta beszélgetést folytat az anyákról, mint amilyen Jill és Cheyenne között hangzik el a Volt egyszer egy vadnyugatban. Végül a film egyik jelenetében Fonda éppúgy kirúgja egy nyomorék ember mankóját a férfi kezéből, ahogyan Mortonnal teszi Leone westernjében.
* A hét mesterlövész (1960): Charles Bronson éppúgy egy darab fát farag az egyik jelenetben, ahogyan a Volt egyszer egy vadnyugatban is teszi, csak éppen a motivációk mások.
* Jó fiú és rossz fiú (1961): McBain és az általa megálmodott város, Sweetwater neve ebből a filmből származik. Bertolucci ugyanakkor azt állította, hogy egyszerűen a térképről választott egy városnevet: Sweetwater a valóságban Arizona államban található.
* Az utolsó napnyugta (1961): A Kirk Douglas és Rock Hudson közötti párbaj erősen emlékeztet Frank és Harmonika végső leszámolására.
* Aki megölte Liberty Valance-t (1962): A Lee Marvin által játszott Liberty Valance és emberei olyasféle köpenyeket viselnek, mint Frank és bandája Leone alkotásában. A film választási jelenete meglehetősen hasonlít a Volt egyszer egy vadnyugat árverési jelenetére.
A nem western műfajú filmek közül állítólag Luchino Visconti A párduc (1963) című történelmi filmeposza hatott Leonéra. Mellesleg Claudia Cardinale és Paolo Stoppa mindkét filmben szerepelt.
Változatok
A film az Egyesült Államokban nem startolt túl jól a mozikban. A 165 perces változatot közömbösen vagy egyenesen negatívan fogadták a nézők. A Paramount ezért vágásokat rendelt el, aminek eredményeként húsz perccel rövidült meg a film. Így például teljes egészében kimaradt a Lionel Stander kocsmájában játszódó jelenet. Stander egyébként csak ebben a jelenetben szerepelt, így némileg furcsa, hogy nevét a rövidebb változat stáblistáján is meghagyták. A rövidítésnek köszönhetően Cheyenne akkor jelenik meg először, amikor Jill a McBain-farm ajtajában találkozik vele. Kimaradt az a jelenet is, melyben Morton és Frank megbeszélik, hogy mit tegyenek Jill-lel. Pedig e jelenetnek is megvolt a maga dramaturgiai funkciója: éreztette a két férfi között növekvő szakadékot, amely Mortont arra készteti, hogy saját embereit bérelje fel Frank ellen. Jelentősen megrövidítették Morton halálának jelenetét, és teljes egészében kihagyták Cheyenne halálának epizódját. Annak idején a magyar mozikba is ez a változat jutott el, később ehhez készült a klasszikusnak tartott magyar szinkron is. 1984-ben a filmet megközelítőleg az eredeti változat szerint állították helyre egy újbóli mozi-, illetve egy majdani videopremier érdekében. Ez a változat Amerikában immár kultikus tiszteletnek örvend. Olaszországban a film 168, illetve 171 perces változatban is forgalomba került. A németek kissé szabadon fordították a film egynémely szövegét. Így például abban a jelenetben, amelyben Harmonika visszaemlékezik bátyja halálára, Frank eredetileg azt mondja neki: „Keep your lovin' brother happy”. Ez az egyetlen mondat az eredeti filmben, ami arra utal, hogy az akasztott ember Harmonika bátyja. A német szinkronban e helyett Frank a film német címét mondja Harmonikának: „Spiel mir das Lied vom Tod” (Játszd nekem a halál dalát!) Emiatt a német közönség évekig abban a hitben volt, hogy a felakasztott férfi Harmonika apja volt. Egy párizsi mozi két éven át folyamatosan műsoron tartotta a filmet. Egy anekdota szerint Leone is felkereste a filmszínházat, ahol azonnal körbevették a lelkes rajongók, és autogramokat kértek tőle. A mozigépész viszont egyáltalán nem lelkendezett a rendező láttán: „Megöllek! – mondta állítólag Leonénak. – Tudod, milyen az, két éven át mindennap ugyanazt a filmet vetíteni?! Ráadásul olyan lassú film!”
A Volt egyszer egy vadnyugat Magyarországon
Leone filmjét 1972. augusztus 9-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv szerint tízen voltak jelen a vetítésen. Egyikük sem ellenezte az átvételt, ámbár Pákozdi Imréné szerint a film lassú és vontatott volt. Gálos Tibor egyetértett a lassúságra vonatkozó észrevétellel, ami szerinte eleinte zavaró, sőt talán az igazi közönségsikert is gátolni fogja, az atmoszféra, a technikai megvalósítás és a színészi játék viszont kitűnő, és ez feltétlenül egy olyan western, amely méltó arra, hogy Magyarországon bemutassák. Fehér Imre jobbnak találta, mint a Mackenna aranyát, amelyet egyébként a Leone-film átvételi vetítését követő napon tűztek a magyar mozik műsorára. A Volt egyszer egy vadnyugat egy hat filmből álló, húszezer dollárba került csomag részeként jutott el hozzánk. (A többi öt film: Váltságdíj egy halottért, Játszd, újra, Sam!, Szép maszk, Kettős bűntény Hamburgban, Follow me.) 1974. január 17-én mutatták be feliratos változatban, 1979. november 15-én felújították, 1983-ban pedig joghosszabbítást kértek rá. 1990. április 1-jéig volt jelen a hazai moziforgalmazásban, ezalatt 4 389 852 néző látta, 60,8%-os kihasználtság mellett. A budapesti Honvéd mozi éveken át (!) folyamatosan műsoron tartotta, igen magas kihasználtság mellett. A Magyar Televízió először 1982. december 25-én vetítette a filmet. Szinte az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy sor kerül-e erre, mert a Paramount november 22-ig érdemben nem reagált a magyar fél megkeresésére, később pedig azt a tájékoztatást adta, hogy Európában akkor épp nincsen adásminőségű kópia. A probléma valahogy mégis megoldódott, mert a film szinkronizálva került adásba a tervezett időpontban. A szereposztás a következő volt: Sinkovits Imre (Frank), Hámori Ildikó (Jill), Kristóf Tibor (Cheyenne), Szersén Gyula (Harmonika), Velenczey István (Morton), Képessy József (Sam). A film a VHS- és a DVD-korszakban is megjelent nálunk. A 2003-ban kiadott DVD-t eredetileg szinkronizálva szerették volna piacra dobni, és tulajdonképpen ekkor derült ki, hogy a filmet annak idején rövidítve játszották a mozik: tíz perc hiányzott az utolsó jelenetekből, emiatt a szinkront mellőzték. Külföldön azonban léteznek olyan kiadások, melyekre mégis rákerült a klasszikus magyar szinkron (a szinkronmentes jeleneteket feliratozták), és ezeket néhány magyar on-line forgalmazó felvette a kínálatába, de tudomásom szerint hivatalos hazai forgalmazásba nem kerültek. 2016. július 31-én a Duna TV vadonatúj szinkronnal mutatta be a film teljes hosszúságú változatát: Reviczky Gábor (Frank), Gáspár Sándor (Cheyenne), Fekete Ernő (Harmonika), Kéri Kitty (Jill) és Csankó Zoltán (Morton) kölcsönözte a fontosabb szereplők hangját.
Így látták ők
„Sergio Leone rendezése sajátos ötvözet: egyszerre realista, érzelmes, hatásvadászó és helyenként még ironikus is. Mintha a forgatási napok változó hangulatát tükröznék a film különböző részletei. A rendező eredeti tehetségét az egykori vadnyugat légkörének realista érzékeltetése, a mindennapi élet érzékeny bemutatása, a vasútépítés körülményeinek valósághű ábrázolása és egy-egy miniatürizált részlet gunyoros felvillantása bizonyítja. A mesterséges feszültségteremtéssel, a szokványok, a sablonok beépítésével, a helyenként érthetetlen vérengzések hosszadalmas taglalásával azonban azt az érzést kelti a nézőben, hogy szándékosan nyújtotta el a történetet egy kétrészes film időtartamára. Mégsem távozik a néző elégedetlenül a moziból, mert a film valóban értékes és izgalmas jelenetei mellett kitűnő színészi alakítások sora marad emlékezetében.”
(–a a–: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Magyar Nemzet, 1974. január 17., 4. o.)
„A vadnyugat összes kelléke is megtalálható a filmben. Poros kisváros, kocsma, vegyesbolt. A zenei kíséret sem hiányozhat. Ennio Morricone muzsikája hol brahmsi dübörgéssel kíséri a coltpárbajt, hol lírai trillával »mélyíti« a szemek csillogását. Mert a film hősei nézni – azt tudnak. Perceken át, sokat sejtetően, komoran. Olykor bele a közönség arcába. Mert lélektani hatás is van. Mondják: ez a film a művészi western modern-remek példája. Lehetséges. De, ha már választanom kellene – jobban kedvelném azokat a kalandos történeteket, amelyek a műfaj ősi szabályai szerint peregnek. Egyszerűek, világosak és izgalmasak.”
(G. I.: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Népszava, 1974. január 17., 4. o.)
„Ez a film – híven a címben megadott programhoz – a hajdan volt vadnyugatot, de még inkább az egykori amerikai western hagyományait akarja életre kelteni. Nem teljesen természetesen. Hiszen a klasszikus westernek népmesei hőse, az igazság bajnoka, az árvák és az özvegyek védelmezője is egyben, miközben többnyire a személyes bosszú jogos indulatai is fűtik harcaiban. Leone »pozitív« hősében a bosszú – a kétségkívül jogos bosszú – növekszik szinte kizárólagos indítékká a kapzsiság és gonoszság elvetemült ördögeivel való leszámolásában. Ettől az aránymódosítástól eltekintve azonban többnyire jól – az első tíz-tizenöt percben mesteri feszültségteremtéssel – vonultatja fel a westernek hagyományos és hagyományosan bevált, izgalmas kellékeit, fordulatait, bár a sok üresjárat, a fölösleges s gyakran álirodalmi párbeszédek helyenként vontatottá teszik a film ritmusát. Egyrészesre megvágva alighanem tömörebb és egyenletesebben figyelem-fogvatartó filmet kaptunk volna. De nem ez a fő kifogásunk. Hiszen Leone filmje így is a jól elkészített, a szórakoztató westernek sorába tartozik. Csak éppen szemléletében késett el néhány évtizedet. Mert bár igaz, hogy volt egyszer egy vadnyugat – de ezt a vadnyugatot a mai haladó westernek alkotói egészen másként látják, mint a negyven év előtti vadnyugatromantika olykor gyanúsan naiv mesteremberei.”
(Gyertyán Ervin: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Népszabadság, 1974. január 17., 7. o.)
„Ártalmait nem akarom eltúlozni: egy ilyen ügyesen és nagy anyagi és mesterségbeli ráfordítással elkészített vadnyugati film sikere érthető és indokolt, még ha nagyon meglátszik is rajta, hogy ősi reminiszcenciákból és jól bevált elemek felmelegítéséből táplálkozik. Ellenben sokallom mímelt izgalmait. A marcona arcok és elburjánzott szőrzetek kihalt birodalmában minden olyan feszültségteremtő titokzatossággal indul, mígnem kiderül, hogy a sztoriban nincs két részre való izgalomtöltet. Ám ez a két rész alatt derül ki. Ezért vannak a filmben hatszorosára nyújtott jelenetek, hosszú, néma és hatásvadász zenei aláfestésekkel és szájharmonika-szólókkal megvibráltatott ürességek. Mintha mindig készülne valami... De nem mindig készül. A fontos az, hogy a pisztollyal minden testhelyzetben és módon lehessen telibe találni, mindegy, hogy kit és miért. Sergio Leone rendező erre nagy gonddal ügyelt.”
(Sas György: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Film, Színház, Muzsika, 1974/5, 9. o.)
Volt egyszer egy vadnyugat (C'era una volta il West / Once Upon a Time in the West / Hasta que llegó su hora, 1968) – olasz–amerikai–spanyol western. Sergio Leone, Dario Argento és Bernardo Bertolucci történetéből a forgatókönyvet írta: Sergio Donati és Sergio Leone. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: Ennio Morricone. Díszlet és jelmez: Carlo Simi. Vágó: Nino Baragli. Rendező: Sergio Leone. Főszereplők: Claudia Cardinale (Jill McBain), Henry Fonda (Frank), Charles Bronson (Harmonika), Jason Robards (Cheyenne), Gabriele Ferzetti (Morton), Paolo Stoppa (Sam), Woody Strode (Stony), Jack Elam (Snaky), Keenan Wynn (seriff), Frank Wolff (Brett McBain), Lionel Stander (csapos). Magyarországi bemutató: 1974. január 17.
A fenti szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm átdolgozott változata. A munkához nagy segítséget jelentettek a DVD-kiadás extrái, továbbá Gál Mihály kitűnő könyve, „A vetítést vita követte” (Budapest, 2015, Gondolat).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
