George Orson Welles (Egyesült Államok, Wisconsin, Kenosha, 1915. május 6. – Egyesült Államok, Kalifornia, Los Angeles, 1985. október 10.) amerikai színész, rendező, író és producer az egyetemes filmművészet egyik legjelentősebb alakja, akit jellegzetes bariton hangjáról is jól ismertek. Színházban, rádióban és a filmvilágban egyaránt dolgozott. Nevéhez fűződik a rádiózás történetének legnagyobb visszhangot kiváltott műsora, a Világok harca (1938) című hangjáték, amely az Egyesült Államokban tömeghisztériát okozott. Az Aranypolgár (1941) című alkotását minden idők egyik legnagyobb filmjének tartják. Kimagasló tehetsége ellenére csak nagy nehézségek árán tudott rendezni, nemegyszer színészi gázsiját is be kellett fektetnie a produkcióiba. Filmjeit a gyártó stúdiók gyakran megcsonkították vagy átszerkesztették, egyes alkotásait pedig még befejezni sem tudta. Nincs a filmtörténetnek még egy olyan zseniális rendezője, akinek életművében annyi be nem fejezett mozgókép, meghiúsult projekt és az alkotó szándékai ellenére megváltoztatott (megrövidített, átszerkesztett) film lenne, mint Wellesében, aki a rendezés mellett folyamatosan vállalt színészi feladatokat is. Eleinte igyekezett igényesen megválogatni a szerepeit, később azonban anyagi okokból engednie kellett a színvonalból. Mások filmjeiben nyújtott színészi alakításai közül a legemlékezetesebbek (és Magyarországon a legismertebbek): A lowoodi árva – Jane Eyre (1943), A harmadik ember (1949), Moby Dick (1956), Hosszú, forró nyár (1958), A túró (1963), Egy ember az örökkévalóságnak (1966), Harc Rómáért (1968), A neretvai csata (1969), A 22-es csapdája (1970), Waterloo (1970), Elátkozottak utazása (1976). Egy lehetséges filmszerep miatt 1967-ben Magyarországon is járt. Háromszor nősült, mindegyik feleségétől egy-egy lánya született. Fia, Michael Lindsay-Hogg filmrendező egy házasságon kívüli kapcsolat gyümölcse. A hatvanas évek közepétől Welles haláláig múzsája, alkotótársa és élettársa a magyar–horvát származású Olga Palinkaš (művésznevén: Oja Kodar) volt.
KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Orson Welles édesapja Richard Hodgdon Head Welles (1873–1930) feltaláló, édesanyja Beatrice Ives (1882/1883–1924) zongoraművész volt. A kisfiú a római katolikus vallás szellemében nevelkedett. Színvonalas művészeti oktatásban részesült: anyja példáját követve zongorázni tanult, és megismerkedett a festészet alapjaival is. Kétéves korában állítólag már akkora szókinccsel rendelkezett, mint egy intelligens felnőtt, háromévesen folyékonyan olvasott, ötéves korában bábszínházi előadásokat rendezett, kilencévesen pedig már Nietzsche filozófiáját tanulmányozta. Noha a Welles család jómódúnak számított, Orson gyermekkora nem volt mentes a nehézségektől. 1919-ben a szülők elváltak, majd Chicagóba költöztek. Richard Welles egyik találmánya, egy biciklilámpa igen sikeresnek bizonyult, a férfi rengeteg pénzt keresett vele, de az alkohol rabjává vált, és végül felhagyott a munkával. Beatrice Ives zongoraművészként tartotta el a gyermekeit, legidősebb fiát, Dickie-t azonban tanulási nehézségek miatt intézetbe kellett adni. Az anya 41 éves korában hepatitisben hunyt el egy chicagói kórházban, négy nappal Orson kilencedik születésnapja után. A fiú érdeklődése a zene iránt anyja halálával lényegében kihunyt.
A félárva Orsont Dudley Crafts Watson vette magához, aki az Illinois állambeli Highland Parkban élt a családjával. Innen a fiú rövidesen megszökött, méghozzá Watson vele egykorú harmadik lányával, Marjorie-val. Egy héttel később találtak rájuk egy milwaukee-i utcasarkon: ének- és táncprodukciójukkal próbáltak pénzt szerezni a járókelőktől. A kaland után Orson a woodstocki Todd fiúiskolába (Todd School for Boys) került, itt érte édesapja halálhíre 1930-ban. Ezt követően Maurice Bernstein chicagói orvost nevezték ki az árván maradt kamasz hivatalos gyámjának. Az iskolában Orson egy kiváló tanár, Roger Hill – az intézmény későbbi igazgatója – hatása alá került. Hill a tehetséges gyerek számára ad hoc tanulási környezetet biztosított. Ez a módszer felbecsülhetetlen jelentőségű volt Orson képességeinek kibontakoztatásában, mivel módjában állt intenzíven foglalkoznia azokkal a témákkal, amelyek különösen érdekelték. A Todd fiúiskola volt a terepe első színházi kísérleteinek is: főleg Shakespeare műveit kedvelte. Érettségi után ösztöndíjat nyert a Harvard Egyetemre, ám nem iratkozott be, hanem úgy döntött, inkább utazgatni fog. Később egy ideig a chicagói Art Institute-ban tanult. Soha nem feledkezett el azonban egykori alma materéről, és világhírű művészként is rendszeresen ellátogatott az intézménybe, hogy megrendezze a tanítványok színpadi produkcióit, vagy tanácsokat adjon azokhoz.
Az első szakmai tapasztalatok
Apja halálával Welles egy szerény örökséghez jutott, amelyből európai utazását fedezte. Javarészt gyalogosan (!) bejárta Írországot, ahol a festészetnek is hódolt. Jelentkezett a dublini Gate Színházban, ahol azt mondta magáról az igazgatónak, Hilton Edwardsnak, hogy egy híres Broadway-sztár. Edwards később azt állította, hogy valójában soha nem hitte el ezt a képtelen mesét, de annyira lenyűgözte Orson szenvedélyes lelkesedése a színpad iránt, hogy szerződtette. A lelkes fiatalember 1931-ben (tizenhat éves korában!) lépett először a Gate színpadára: a herceget alakította a Jud Süss című darabban. Nagy sikert aratott, melynek híre az Egyesült Államokba is eljutott. Dublini színészként persze kisebb szerepeket is eljátszott. Mire hazatért, külföldi sikerének emléke elhalványult, ezért érdeklődése az írás felé fordult. A Todd fiúiskola számára írta az Everybody's Shakespeare és a The Mercury Shakespeare című munkáit, melyekkel a nagy brit drámaíró műveit akarta közelebb hozni a fiatal olvasókhoz. Célját elérte, mindkét mű több kiadást ért meg az elmúlt évtizedekben.
Welles a kiváló drámaíró, Thornton Wilder (1897–1975) ajánlására került be a New York-i színházi világba. 1933-ban három Off-Broadway-produkcióval turnézott Katharine Cornell társulatának tagjaként: a Rómeó és Júliában két szerepet is játszott. A darab Broadway-premierjét azonban törölték, mire a csalódott Welles szeretett alma materében rendezett egy drámafesztivált, amelyre meghívta a dublini Gate Színházból Micheál Mac Liammóirt és Hilton Edwardsot, illetve a New York-i színházi élet néhány kiválóságát. A program kirobbanó sikert aratott, aminek köszönhetően újra műsorra került a Cornell-féle Rómeó és Júlia. Ez a felújítás hívta fel John Houseman (1902–1988) figyelmét Wellesre. Houseman éppen egy Wall Street-i bankárról szóló darabot akart színre vinni saját színházában, és rögeszméjévé vált, hogy az ötvenes éveiben járó főszereplőt csakis a Cornell-előadásban látott ismeretlen fiatal színész játszhatja el. Orson igent mondott az ajánlatra, és ezzel egy évekig tartó, színvonalas szakmai együttműködés vette kezdetét, noha az ominózus darab csak három előadást ért meg. Nyilvánvaló tehetsége ellenére Welles nem keresett túl jól, ezért szerény színházi jövedelmét rádiózással egészítette ki. Ebben az időszakban több olyan színésszel is munkakapcsolatba került, akiket később saját színháza, a Mercury Theatre társulatába is meghívott. Szüksége is volt egyébként a pluszpénzre, hiszen ekkoriban már családos ember volt. 1934-ben nőül vette Virginia Nicholson chicagói színésznőt, aki három évvel később egy lányt szült neki, Christophert (nem éppen tipikus lánynév!).
Színházi munkák
A főleg állástalan színészek számára létrehozott Federal Theatre Project a roosevelti New Deal politika részeként szerveződött. Az FTP-hez tartozott a Negro Theatre Project is, amelynek leghíresebb produkciója Shakespeare egyik királydrámája, a Macbeth alapján született meg. A cselekményt Welles – mint rendező – haiti környezetbe ültette át, ezért az előadás Voodoo Macbeth címen vált ismertté. A címszerepet John Carter, Banquót Canada Lee játszotta, a zenét Virgil Thomson szerezte. A premierre 1936. április 14-én került sor a harlemi Lafayette Theatre-ben. A nagy sikernek köszönhetően az előadást országos turnéra vitték, és amikor az egyik színész, Maurice Ellis megbetegedett, maga Welles ugrott be helyette. A kritikusok „csodagyerek”-nek nevezték a húszas évei elején járó Orsont. A Federal Theatre Project bemutatói között megtalálható volt Eugène Labiche egyik komédiája, az Olasz szalmakalap, és Christopher Marlowe drámája, a Doctor Faustus is. Az 1937-ben bemutatott The Second Hurricane című operett szereplőgárdájában felbukkant Joseph Cotten, Welles későbbi jó barátja és gyakori munkatársa. Nagy nehézségek árán került a közönség elé egy másik operett, a The Cradle Will Rock, melynek premierjét a Maxine Elliott Színházban gazdasági okokból az utolsó pillanatban törölték. Más források úgy tudják, valójában burkolt cenzúráról volt szó a mű nyilvánvaló társadalombírálata miatt. Az elérhető jegytulajdonosokat Welles tájékoztatta arról, hogy a premier mégsem marad el, de helyszíne a néhány háztömbnyivel odébb található New Century Theatre lesz. Azok a zenészek és színészek, akik szakszervezeti tagok voltak, megtagadták, hogy az új helyszínen játsszanak, az előadást tehát a rögtönzések jellemezték. A közönség jól reagált minderre, ezért a színház még két hétig játszotta ezt a verziót.
Világok harca
Idővel Welles érdeklődésének homlokterébe a színház helyett a rádió került úgy színészként, mint rendezőként és producerként. 1938. október 30-án, keleti zónaidő szerint este 8 órakor sugározta a CBS a Világok harca című rádiójátékot, amely H. G. Wells 1898-ban publikált azonos című regénye alapján készült. Welles ötlete tulajdonképpen egyszerű volt: úgy építette fel a rádiójátékot, mintha egy igazi rádióműsort szakítana félbe a marslakók támadásáról szóló hír. A hallgatók reagálása őt magát is meglepte. Noha a műsor legelején, majd adás közben és után is többször bemondták, hogy csupán egy fikciós rádiójátékról van szó, a kialakult tömeghisztériát jó ideig nem lehetett kezelni. Emberek tízezrei hitték el, hogy halálsugarakat kibocsátó földönkívüliek lepték el az Egyesült Államokat, és könyörtelenül elpusztítják az ellenük küldött fegyveres erőket. Több átjátszó állomás végül félbeszakította az adást. Az újságok másnap az országos méretű pánikról cikkeztek, és Welles egy csapásra közismert személyiség lett. Sokan azonban őt tették felelőssé a kialakult helyzetért, és szigorú felelősségre vonását követelték. A művész, miközben élvezte a személye körüli felhajtást, rádiós ismertsége okán jogosan értetlenkedett: „De hát oly sok korábbi rádiójátékom után hogyhogy nem ismerték fel a hangomat?” (Welles bariton hangja meglehetősen jellegzetesnek számított a szakmában.) Néhány nappal később egyik beszédében maga Adolf Hitler említette lekicsinylően azt az amerikai tömeghisztériát, amelyet a Világok harca váltott ki. A CBS kötelezte Wellest és a Mercury Theatre-t, hogy soha többé ne használja műsoraiban a „Megszakítjuk adásunkat…” kezdetű fordulatot.
Aranypolgár
A Világok harca körüli felhajtás a filmszakma érdeklődését is felkeltette. A hollywoodi RKO Pictures meglepően előnyös szerződést kötött az ifjú titánnal: a cég lemondott mindenféle ellenőrzési és befolyásolási jogáról, és teljesen szabad kezet adott Wellesnek abban, hogy mit és milyen formában kíván megvalósítani. Elképzeléseinek csupán egyetlen előzetes korlátot szabtak: a költségvetést. A harmadik projekt, az Aranypolgár kapott először zöld utat. A történet főszereplőjét, Charles Foster Kane-t Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró állítólag a nagy hatalmú sajtócézárról, William Randolph Hearstről mintázta, míg Susan Alexander Kane alakját Hearst szeretője, Marion Davies ihlette. Mankiewicz személyesen ismerte a párt, de megromlott a velük való kapcsolata, ezért mindkettőjüket előnytelen megközelítésből ábrázolta, különösen Daviest. Az idők folyamán komoly vita alakult ki arról, hogy ki is írta tulajdonképpen a forgatókönyvet. Hivatalosan Mankiewicz és Welles közös munkájáról van szó, melyért mellesleg mindkét művész Oscar-díjat kapott. Pauline Kael amerikai újságírónő 1974-es könyve szerint a szkriptet valójában Herman J. Mankiewicz egyedül írta, ezt az állítást azonban számos filmtörténész mindmáig hevesen vitatja. Welles egyébként tagadta, hogy Hearst lett volna Kane kizárólagos modellje. A főhős megalomániáját ugyanis Robert McCormick, Howard Hughes és Joseph Pulitzer személyisége is befolyásolta. Különösen határozottan utasította vissza azt a feltételezést, hogy Susan Kane-t Marion Daviesről mintázták volna. Welles szerint Davies – a filmhősnővel ellentétben – tehetséges színésznő és figyelemre méltó asszony volt, ámbár úgy gondolta, Hearst pártfogása végső soron ártott Marion karrierjének.
Az Aranypolgár Kane halálával kezdődik. Egy újságíró megpróbálja rekonstruálni a sikerember életét a hozzá közelállók megkérdezésének módszerével. A visszaemlékezések során Welles gyakran felborítja az időrendet merész ugrásaival, melyekhez nem kevésbé merész formai megoldások társulnak. Bizonyos jelenetekben jószerivel nincs is vágás, gyakori a „békaperspektíva”, illetve a gyors perspektívaváltások, melyekhez a világítási technikák sokfélesége társul. Az Aranypolgártól datálódik a „szubjektív kamerahasználat” a filmvilágban. Gregg Tolandot Welles a világ leggyorsabb operatőrjének nevezte. Noha már a premier napjaiban is szép számmal jelentek meg elismerő kritikák, a film mégsem lett igazán sikeres. Volt, aki kerek perec kimondta, hogy az Aranypolgár nagyon nagy film, de olyan alkotás, amelyet senki nem néz meg kétszer. A pénzügyi kudarc nyomósabb indoka azonban az volt, hogy Hearst minden cáfolat ellenére úgy gondolta, a film tulajdonképpen róla szól. Valóságos hadjáratot indított az Aranypolgár ellen, megtiltotta például, hogy a tulajdonában lévő sajtóorgánumok foglalkozzanak a filmmel. Sőt még azt is kilátásba helyezte, hogy a bojkottot kiterjeszti az RKO Pictures többi filmjére is, amennyiben Wellesé széles körű forgalmazásba kerül. Akciója nem volt eredménytelen: az Oscar-jelölések és a forgatókönyvért kapott díj ellenére a film anyagilag bukásnak bizonyult. Az RKO Pictures ezért 1942-ben módosította a Wellesszel kötött szerződést. A rendező későbbi alkotásai már igen mostoha körülmények között, a végső vágás joga nélkül készültek, némelyiket nem is sikerült befejeznie.
Az Ambersonok ragyogása
Welles következő filmje, Az Ambersonok ragyogása (1942) Booth Tarkington Pulitzer-díjas regényén alapul. Az elfoglalt Gregg Toland helyett Stanley Cortez állt a felvevőgép mögé. Cortez aprólékossága miatt a forgatás elhúzódott, a költségvetést pedig túllépték. Szerződésének módosításával azonban Welles elveszítette az utolsó vágás jogát, az RKO pedig ragaszkodott az optimista befejezéshez és a melodramatikus hangvételhez. Ennek érdekében a terjedelmes családeposzt több mint negyven perccel megrövidítették. Emiatt Welles izgalmas formai kísérletei az összetett kameramozgásokkal, a mélységélességgel és az Antonionit jócskán megelőző hosszú beállításokkal nem érvényesültek igazán. Fennmaradtak Welles jegyzetei arról, hogy milyennek képzelte a filmet, az RKO által kivágott anyag viszont elveszett. Bernard Herrmann annyira felháborodott azon, hogy az általa írt zenét is megrövidítették, hogy követelte neve eltávolítását a stáblistáról. A durva beavatkozások ellenére gyakran elhangzanak olyan vélemények, hogy Az Ambersonok ragyogása még csonka formájában is minden idők legjobb amerikai filmje. Az opuszt 1991-ben az Amerikai Kongresszusi Könyvtár a fokozott védelmet élvező amerikai filmörökség részévé nyilvánította.
Ez mind igaz
Még javában zajlott Az Ambersonok ragyogása vágása, amikor Nelson Rockefeller és Jock Whitney felkérték Wellest, hogy forgasson egy dokumentumfilmet Dél-Amerikáról. Az amerikai kormány ugyanis látványosan szerette volna kifejezésre juttatni, hogy jószomszédi politikát folytat, és ezzel elejét akarta venni annak, hogy a második világháborúban a latin-amerikai országok esetleg a tengelyhatalmak befolyása alá kerüljenek. Welles egészségügyi okokból mentesült a katonai szolgálat alól, ezért úgy gondolta, a tervezett dokumentumfilmmel a maga módján mégiscsak eleget tehet hazafias kötelességeinek. Szokása szerint teljes erővel belevetette magát a munkába, és a dokumentumfilmet játékfilmes elemekkel egészítette ki. Arról a négy szegény halászról akart szólni, akik 1941 őszén 2400 kilométert hajóztak egy primitív tutajon azért, hogy az embertelen élet- és munkakörülményeikről szóló petíciót személyesen adhassák át Getúlio Vargas brazil elnöknek. Welles a Time magazinban olvasott először a népi hősökké vált halászokról, akik vállalták a filmezést. Vezetőjük, Manoel Olimpio Meira (beceneve: Jacaré, vagyis Alligátor) azonban 1942 májusában egy forgatási balesetben elhunyt, amikor az egyik tutajról az óceánba zuhant, és egy alattomos áramlat a mélybe rántotta. Maradványai (feje és karjai) egy héttel később kerültek elő egy több száz kilós cápa gyomrából. Meira állítólag nem akarta vállalni a veszélyes jelenetet, Welles azonban akkora összeget ajánlott fel neki, amelyet a nincstelen férfi nem tudott visszautasítani. Az RKO igyekezett kihátrálni a tehertétellé vált produkcióból, Welles viszont sikertelenül próbálta elérni, hogy befejezhesse a filmet. Az RKO hivatalos közleményt adott ki, mely szerint Welles forgatókönyv nélkül ment Brazíliába, és ott elherdált egymillió dollárt. Az Ez mind igaz fennmaradt anyagát csak 1993-ban mutatták be.
Az óra körbejár
A második világháború befejezését követő náciüldözések adták az ötletet Az óra körbejárhoz (1946), amely Edward G. Robinson, Loretta Young és Welles főszereplésével készült. Orson vonzódása a téma iránt érthető: a háború alatt egyértelműen antifasiszta magatartást tanúsított, állítólag ő írta Roosevelt elnök náciellenes beszédeinek nagy részét. A film cselekménye arról szól, hogy egy amerikai kisvárosban álnéven rejtőzködik egy veszedelmes náci háborús bűnös, aki persze különféle bonyodalmak után lelepleződik. Formai szempontból Az óra körbejár a Wellestől megszokott igényességgel készült: a kameramozgás, a fények és árnyékok játéka, a szimbolika mind a mondanivaló szolgálatában állnak. Ez volt az első amerikai játékfilm, amelynek egyik jelenetében náci haláltáborokról készült filmfelvételek láthatók. Mindazonáltal Welles nem igazán szerette ezt az alkotását, amely az utókor megítélése szerint is egy gyengébb munkája. Objektív értékeléséhez azonban nem árt tudni, hogy körülbelül félórányi képsort ki kellett vágni belőle, és mire az eredeti változat helyreállítása szóba jöhetett, addigra a kivágott anyag elveszett. Az óra körbejár hivatalos verziója túlságosan magán viseli az aktuálpolitika hatását, és helyenként nem mentes a didaktikus megoldásoktól sem.
A sanghaji asszony
A film noir hatását tükröző A sanghaji asszony (1947) Welles egyik legnagyobb bukása volt, és mindmáig egyik legvitatottabb alkotásának számít. Általános vélekedés szerint az opusz cselekménye rendkívül zavaros, ugyanakkor egyre erősödik az a nézet, hogy az Aranypolgár jelentőségével vetekedő mestermunkáról van szó. Filmtörténeti legendák szerint A sanghaji asszony úgy született, hogy Wellesnek sürgősen pénzre volt szüksége egy színdarab előadásához. Minden meggyőzőkészségét latba vetve felhívta Harry Cohn hollywoodi producert, hogy van egy nagyszerű filmötlete, melyet 50 ezer dollár azonnali átutalása fejében hajlandó lenne megcsinálni. Cohn a sztori címe iránt érdeklődött, Welles pedig a telefonfülke melletti könyvesbódé kínálatából találomra bediktálta egy ponyvaregény címét: A sanghaji asszony. A film kudarcának egyik oka a színészi imázs problémája volt. A női főszerepet ugyanis Welles második felesége, a sikerei csúcsán álló Rita Hayworth alakította, ám a közönség nem tudta elfogadni a színésznőt a korábbi alakításaitól eltérő szerepkörben. (A házaspár nem sokkal a bemutató után elvált.) Cohnnak egyáltalán nem tetszett A sanghaji asszony eredeti változata, és miután nem tudott megállapodni a rendezővel, a végső vágást Welles nélkül végezték el. A filmkrónikák úgy tudják, az opusz óriási anyagi veszteséggel zárult, és tulajdonképpen végleg tönkretette Welles hollywoodi karrierjét. A rendező azonban évekkel később cáfolta ezt a tévhitet: szerinte A sanghaji asszony nem volt különösebben ráfizetéses, és nem annak kudarca miatt, hanem új lehetőségeket keresve, önként távozott Európába.
Macbeth
Welles mindenre hajlandó volt annak érdekében, hogy a Republic Pictures szerződtesse őt a Macbeth (1948) alacsony költségvetésű filmváltozatának megrendezésére. Hangsúlyozta, hogy stilizált (vagyis olcsó) díszleteket és jelmezeket képzelt el, az utószinkron megspórolása érdekében pedig a hangot előre felvennék lemezre, és utólag játszanák a képsorok alá. A shakespeare-i szöveg radikális átalakításon ment keresztül, egyes szövegek az új koncepció szerint máshová kerültek, vagy teljesen kimaradtak. Welles alkotásai közül a vizuális stílus tekintetében a mindössze 23 nap alatt leforgatott Macbeth áll a legközelebb az Aranypolgárhoz: mindkettőre a hosszú beállítások és a mély fókuszú kameramunka jellemző. A Macbethben kitűnő példát jelentenek a kameramunkára azok a beállítások, amelyekben a címszereplő a kép előterében áll, fenyegető hatást keltve, míg a többiek mélyen a háttérbe kerülnek. A Republic Pictures eleinte az alkotó jelentőségéhez méltó odafigyeléssel kezelte a produkciót, ám ez a hozzáállása idővel megváltozott. A legelső negatív kritikák miatt a Macbeth széles körű forgalmazását majdnem egy évvel elhalasztották, és mégiscsak szinkronizálták, mivel a kritikusok kifogásolták, hogy a szereplők a skót angolt beszélik, ámbár az volt a hiteles ebben a drámában. Welles európai távolléte miatt a társproducer és barát, Richard Wilson vette kezelésbe a filmet. Beavatkozása elsősorban a filmzenét érintette. Miután váratlanul hazatért, Welles a Republic Pictures kívánságára hajlandó volt húsz percet kivágni és narrációt felvenni, hogy a nehezebben követhető részek közötti átmeneteket érthetőbbé tegye. Az opusz Amerikában megbukott, Európában viszont megértőbben fogadták, egyik lelkes híve maga Jean Cocteau volt. Az 1970-es évek végén a Macbeth teljesen felújított változatban került újra forgalomba, a korábbi verziót pedig fokozatosan visszavonták. A felújított kópia Welles eredeti elképzeléseit tükrözte, már amennyire lehetett, tekintettel arra, hogy a korábban fel nem használt anyagok egy része elveszett.
Európai évek
Welles 1947 végén bejelentette, hogy a „szabadság”-ot választja, és Európába távozik. Elvállalta Cagliostro szerepét a Fekete mágia (1949) című filmben. Orosz származású partnere, Akim Tamiroff oly mély benyomást tett rá, hogy a következő két évtizedben négy saját filmjébe is meghívta. Welles színészi karrierjének egyik csúcspontját Carol Reed A harmadik ember (1949) című film noirja jelentette, amelynek forgatókönyvét Graham Greene írta. További főszereplők: Joseph Cotten, Alida Valli és Trevor Howard. A cselekmény helyszíne Bécs, közvetlenül a második világháború után. Harry Lime (Welles) meghívására az osztrák fővárosba érkezik Holly Martins, amerikai író (Cotten). A személyes találkozásra nem kerül sor, mert Lime időközben egy balesetben meghalt. Az elhunyt barátaival folytatott beszélgetések azt a gyanút ébresztik Martinsban, hogy Lime-ot valójában meggyilkolták… A harmadik ember kiemelkedő sikert aratott – ebben Anton Karas emlékezetes filmzenéje is nagy szerepet játszott –, Welles azonban nem élvezhette az ebből származó anyagi előnyöket, mert egy fix összegért előre lemondott százalékos részesedéséről.
Következő saját filmje, a megint Shakespeare-dráma alapján forgatott Othello (1952) a korábbiaknál is nagyobb nehézségek között született meg: a forgatás három évig tartott. A pénzhiány miatt Európában és Marokkóban forgattak, és amikor már jelmezre sem futotta, két jelenetet egy törökfürdőben vettek fel. A rendezőnek olykor még a stábtagok gázsijára se volt pénze. Emiatt Desdemona szerepét három színésznő is visszaadta, míg végül a negyedikkel minden jelenetet sikerült felvenni. A Macbethre jellemző hosszú beállításokat az Othellóban rövid snittek váltották fel. A film Arany Pálmát nyert az 1952-es cannes-i filmfesztiválon, megosztva Renato Castellani Két krajcár reménység (1952) című alkotásával. Az Othello az elmúlt évtizedekben legalább háromféle változatban került forgalomba. A cannes-i fesztiválverzió az egyik, amely utoljára 1990-ben jelent meg VHS-en Franciaországban. A második verziót 1955-ben adták ki az Egyesült Államokban. Ezt is Welles állította össze, de állítólag nem önszántából végezte el a változtatásokat, ezért filmtörténészek úgy tartják, a cannes-i verzió az igazi. 1994-ben az amerikai Criterion kiadó forgalomba hozta ezt a második verziót, Welles lánya, Beatrice azonban jogi ellenlépéseket tett, és a kiadványt vissza kellett hívni a piacról. 1992-ben ugyanis már megjelent a Beatrice Welles irányításával készített restaurált változat, amely az 1955-ös vágáson alapul, bár természetesen több ponton eltér attól. Az egymillió dolláros költségvetésből készült új változatot eleinte kedvezően fogadták, később azonban filmtörténészek igen élesen bírálták, sőt szakszerűtlennek nevezték.
1952 és 1954 között Welles filmszínészként dolgozott, illetve újabb rádióműsorokban vállalt közreműködést. A harmadik ember alapján készült rádiósorozat, a The Lives of Harry Lime néhány epizódjának ötletéből rendezte a Bizalmas jelentés (1955) című filmjét, amelyet igen szerény költségvetésből forgattak Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban és Németországban. Welles játszotta a főszerepet, egy amnéziás milliomost, aki felfogad egy férfit, hogy derítse ki múltjának titkait. További szereplők: Paola Mori – Welles harmadik felesége, akit Billie Whitelaw szinkronizált –, Akim Tamiroff, Michael Redgrave, Katina Paxinou és Mischa Auer. Ahogy az már korábban többször is megesett, végül Welles közreműködése nélkül született meg a hivatalos változat. A producer, Louis Dolivet – aki az 1940-es években még támogatta a művész politikai ambícióit – lassúnak találta a vágás folyamatát, ezért maga vette kézbe a dolgokat. Akciójának eredményeként ötféle verzió is megjelent: kettő spanyol, három pedig angol nyelven. A film eredeti címe, a Mr. Arkadin is ekkor változott meg Bizalmas jelentésre. Welles később úgy nyilatkozott, a Bizalmas jelentés tönkretétele élete legnagyobb katasztrófája. 2006-ban a Criterion egy restaurált változatot jelentetett meg, amely neves Welles-szakértők bevonásával készült. A szakemberek a hiányosan fennmaradt anyagból a rendező eredeti elképzeléseihez a lehető legközelebb álló változatot állítottak össze.
1955-ben Welles két tévésorozatot rendezett a BBC-nek: az első, a The Orson Welles Sketchbook hat része egyenként tizenöt perces volt, a második, az Around the World with Orson Welles, hét részből állt. Különösen a második széria figyelemre méltó, melyben a dokumentált tények az alkotó személyes meglátásaival keveredtek. A hetedik rész témája az ún. Gaston Dominici-ügy volt. A francia kormány nyomására ezt az epizódot végül nem fejezték be, Welles halála után azonban rekonstruálták, és VHS-en is kiadták. (A francia Gaston Dominicit 1954-ben halálra ítélték azzal a váddal, hogy két évvel korábban meggyilkolta a birtoka közelében kempingező Jack Drummond brit biokémikust, annak feleségét és a házaspár tízéves lányát. A közfelháborodás miatt a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. De Gaulle elnök 1959-ben humanitárius okokból elrendelte Dominici szabadlábra helyezését, ugyanakkor örökre kizárta mindenfajta amnesztia és jogorvoslat lehetőségét az ügyben, amely mindmáig a francia igazságszolgáltatás leghomályosabb esetei közé tartozik. Dominici bűnösségét ugyanis nem sikerült egyértelműen bizonyítani, ámbár a férfi – talán valamelyik családtagja védelme érdekében – beismerő vallomást tett.) 1958-ban Welles egy körülbelül harmincperces dokumentumfilmet forgatott Portrait of Gina címmel, amelyben a világhírű filmdíva, Gina Lollobrigida is megszólalt. Az „isteni Lollo” elégedetlen volt azzal, ahogyan ábrázolták őt – törtető fiatal színésznőként –, ezért nem járult hozzá a forgalmazáshoz. Az egyetlen megmaradt, de jelöletlen kópiát a rendező a párizsi Ritz Hotelban felejtette, ahol az a talált tárgyak osztályára került, és csak Welles halála után vették elő. Egy olasz filmfesztiválon végre bemutatták, Lollobrigida azonban jogi lépéseket tett, így a Portrait of Gina hivatalosan továbbra sem látható.
A gonosz érintése
1956-ban Welles kis időre visszatért Hollywoodba, ahol különféle rádió- és tévéműsorokban vállalt közreműködést. Az ifjúság forrása címmel John Collier egyik történetét filmesítette meg a Desilu Productions megbízásából. Az opusz eredetileg egy tévésorozat pilotja lett volna, de erre a célra nem találták alkalmasnak, ezért bemutatójára 1958-ig várni kellett. Ekkor viszont elnyerte a kimagasló rádió- és tévéprodukciók számára alapított Peabody-díjat. Ebben az időszakban jelentkeztek először Welles súlyproblémái, amelyek a későbbiekben egészsége jelentős megromlásához vezettek. 1958-ban forgatta A gonosz érintése című film noirját, amely hivatalosan ugyan Whit Masterson egyik regényén alapul, ám Welles – aki maga írta a szkriptet – azt állította, sosem olvasta a könyvet. A Universal Pictures egyébként csak színészként akarta foglalkoztatni – Hank Quinlan, a korrupt rendőrkapitány szerepében –, a főszerepet játszó filmsztár, Charlton Heston azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a rendezést is Wellesre bízzák. További szereplők: Joseph Cotten, Marlene Dietrich, Janet Leigh, Akim Tamiroff, Mercedes McCambridge és Gábor Zsazsa. Marlene Dietrich Welles első szavára igent mondott, a producerek eredetileg nem is tudtak esetleges szerepléséről. Miután értesültek a dologról, nem akarták kihagyni a lehetőséget, hogy a produkciót Marlene nevével is reklámozzák, ezért megemelték a gázsiját. Maga Welles azonban ingyen végezte a forgatókönyvírói és rendezői munkát. A forgatás egyébként gördülékenyen zajlott, időben és költségvetésen belül ért véget.
A Universal szakemberei már csak a sztárparádé miatt is el voltak ragadtatva, egészen addig, amíg meg nem nézték az elkészült filmet. Utána viszont azonnal átszerkesztették az opuszt, bizonyos képsorok újraforgatását rendelték el, és a cselekmény érthetősége érdekében új bevezető jeleneteket tartottak szükségesnek. Welles egy 58 oldalas listában foglalta össze saját javaslatait, ám ezek többségét a Universal figyelmen kívül hagyta. Az átszerkesztett és megcsonkított 93 perces változat mindazonáltal szép sikert aratott Európában, különösen Franciaországban. Nagy hatással volt az akkoriban kibontakozó francia új hullám, a nouvelle vague alkotóira, és bizonyíthatóan hatott Alfred Hitchcock Psycho (1960) című klasszikusára is. 1976-ban forgalomba hozták A gonosz érintése 108 perces verzióját is, amelyet lényegében rendezői változatként hirdettek, noha gerincét az 1958-as filmhez pótlólag felvett jelenetek alkották. Bő húsz évvel később Walter Murch – Welles fentebb említett 58 oldalas jegyzetei alapján – kísérletet tett az eredeti alkotói elképzelés utólagos megvalósítására, de a Welles-féle legelső vágás addigra már elveszett. Ezért Murch bizonyos jeleneteket kénytelen volt a Universal hivatalos verziójából átvenni. A Universal ezt az új változatot már csak szűk körű moziforgalmazásban mutatta be, viszont DVD-n is megjelentette. Szó volt arról, hogy Murch verziója részt vesz az 1998-as cannes-i filmfesztiválon is, Beatrice Welles azonban megakadályozta a bemutatót. Legfőbb kifogása az volt, hogy a restauráláshoz nem kérték ki a tanácsait és a beleegyezését.
Don Quijote kalandjai
1959-ben Welles újra elhagyta Hollywoodot, és Európa felé vette az irányt. Még javában zajlott a huzavona A gonosz érintése vágása körül, amikor hozzálátott új filmje, a Don Quijote előkészítéséhez. A címszerepet Mischa Auerre, Sancho Panzát Akim Tamiroffra osztotta. A forgatás Spanyolországban és Olaszországban zajlott, de anyagi okokból jócskán elhúzódott. Emiatt Auert le kellett cserélni Francisco Reiguerára. Közben Welles szerepet vállalt Richard Pottier Dávid és Góliát (1960) című filmjében, de jeleneteit saját maga rendezte. A Don Quijote forgatása kisebb-nagyobb megszakításokkal az egész 1960-as éveket kitöltötte. Welles számos alkalommal újragondolta a koncepciót, a hangvételt és a befejezést. A felvett anyagból összeállított ugyan egy változatot, ám azzal nem volt elégedett, így újabb és újabb elképzelésekkel kísérletezett. Bizonyos képsorokat kidobott, másokat újraforgatott. Még az 1980-as években is dolgozott a filmen, de soha nem tudott olyan verziót összeállítani, amellyel elégedett lett volna. Az egyik változat szerint Don Quijote és Sancho Panza eljutnak a Holdra. Neil Armstrong 1969-es holdra szállása után azonban Wellesnek már nem tetszett ez a befejezés, és megsemmisítette. Halála után egykori segédrendezője, Jesús Franco (számos kétes értékű B-film, sőt jó néhány kemény pornó későbbi rendezője) összeállított egy változatot a Welles által hátrahagyott, esetenként elég rossz állapotban lévő tekercsekből. Bár a filmbarátok érdeklődéssel fogadták az értékes felvételeket, Franco koncepciója éles kritikákban részesült. 1961-ben Welles nyolcszor félórás tévésorozatot forgatott az olasz RAI számára Nella terra di Don Chisciotte (Don Quijote földjén) címmel. A széria lényegében az Around the World with Orson Welles tematikájának variációja volt, ezúttal Spanyolországra adaptálva. A RAI nem volt elégedett Welles olasz kiejtésével, ezért csak 1964-ben mutatta be a sorozatot, amelyhez egy olasz anyanyelvű színésszel vették fel a narrációt.
A per
1962-ben Welles filmet rendezett Franz Kafka híres regényéből, A perből. Joseph K szerepét Anthony Perkins játszotta, partnerei: Jeanne Moreau, Romy Schneider, Elsa Martinelli, Paola Mori, Akim Tamiroff és maga Welles. A külső jeleneteket a jugoszláviai Zágrábban vették fel, mivel a csehszlovák hatóságok nem engedélyezték, hogy a stáb Prágában (Kafka szülővárosában) forgasson, ugyanis az író műveit a kommunista rezsim alatt betiltották. Welles Zágrábban értesült arról, hogy a film két producere, Alexander és Michael Salkind pénze elfogyott, ezért díszletépítésről szó sem lehet. A belső jeleneteket végül a párizsi Gare d’Orsay pályaudvaron vették fel, amely akkoriban használaton kívül volt. Welles úgy vélte, ez a helyszín hamisítatlan kafkai hangulatot áraszt. A per a maga idejében nem aratott kereskedelmi sikert, ennek ellenére a rendező a legjobb filmjének nevezte. Anthony Perkins később azt nyilatkozta, Welles azt az instrukciót adta neki, hogy úgy játssza a szerepet, mintha a film egy fekete komédia lenne. Perkins egész életében igen büszke volt arra, hogy főszerepet játszhatott egy Welles-filmben.
Falstaff, avagy Éjféli harangjáték
Welles Spanyolországban forgatta a Falstaffot (1966). Az irodalmi hátteret ismét Shakespeare szolgáltatta, de nem csak a címadó művel: a rendező felhasználta a II. Richard, A windsori víg nők és a három Henrik-dráma motívumait is. Éppen ezért később egyáltalán nem örült annak, hogy a kész filmet Falstaffra keresztelték át (eredeti címe magyarul: Éjféli harangjáték), hiszen nem ő az abszolút főszereplő. Welles egyébként a világirodalom legszebb és leginkább félreértett alakjának tartotta Falstaffot, akit ő maga játszott, partnerei: John Gielgud, Jeanne Moreau, Margaret Rutherford, Marina Vlady és Fernando Rey. A forgatást a szokásosnak mondható anyagi problémák mellett az is nehezítette, hogy a fontosabb szerepeket játszó színészek némelyike csak néhány napig tudott a produkció rendelkezésére állni. Welles állítólag annyira félt a Jeanne Moreau-val közös szerelmi jelenetektől, hogy amikor csak tehette, dublőrt használt maga helyett. Anthony Perkins szívesen eljátszotta volna Hal herceg szerepét, de mire felajánlkozott, addigra a rendező már elkötelezte magát Keith Baxternek. Baxter később azt állította, hogy Fernando Rey és Marina Vlady hangját erős akcentusuk miatt szinkronizálták. A Falstaff az 1966-os cannes-i filmfesztiválon megkapta a rendezvény húszéves jubileumára létrehozott díjat. Számos forrás tévesen úgy tudja, hogy megosztott nagydíjban részesült, ám azzal valójában az Egy férfi és egy nő (Claude Lelouch) című francia és a Hölgyek és urak (Pietro Germi) című olasz–francia filmet ismerték el.
Tervek és befejezetlen filmek
Welles A per jugoszláviai forgatásán ismerkedett meg az apai ágon magyar származású Pálinkás Olga (Olga Palinkaš) horvát színésznővel, akivel néhány év múlva újra találkozott. A jelentős korkülönbség ellenére szerelem lobbant fel közöttük, és a fiatal színésznő Welles haláláig a rendező élettársa és múzsája maradt, noha közös filmterveiket nem kísérte szerencse. Az elsőt, A hősnőt, amely Karen Blixen egyik írása alapján készült volna, már az első forgatási nap után leállították. Megvalósult viszont egy másik Blixen-mű, a Halhatatlan történet (1968) filmváltozata a francia televízió számára – igaz, Kodar nélkül: a főszerepeket Jeanne Moreau, Fernando Rey és maga Welles játszotta. Közben Jugoszláviában már megkezdődtek a The Deep forgatási munkálatai. A kiindulópontot Charles Williams Dead Calm című regénye jelentette, amelyből 1989-ben Phillip Noyce a Halálos nyugalom című emlékezetes thrillerjét forgatta. Welles verziójában Laurence Harvey, Jeanne Moreau, Oja Kodar, Michael Bryant és a rendező játszották a fontosabb szerepeket. A forgatás anyagi és műszaki nehézségek miatt gyakran leállt, 1969-ig elhúzódott, és végül sosem fejeződött be. Állítólag szóba került, hogy egy akkoriban igen merésznek számító szexjelenet is készüljön a filmhez Kodar és Bryant közreműködésével, de ezt a képsort sem forgatták le. Az eredeti negatív elveszett, csupán két munkaverzió maradt fenn, egy színes és egy fekete-fehér. Mindenki, aki kapcsolatba került a filmmel, úgy érezte, rendkívüli alkotás van születőben. Peter O’Toole, aki az egyik főszerep eljátszására került szóba, csodálatosnak tartotta a forgatókönyvet, Jeanne Moreau szerint a forgatás fantasztikus élmény volt. Welles mindent megtett annak érdekében, hogy befejezhesse a filmet, amelyet a legszélesebb közönségnek szánt, ám Laurence Harvey 1973-ban bekövetkezett halála örökre meghiúsította ezt a reményét. A megmaradt anyagból később a müncheni Filmmúzeum próbált vetíthető változatot összeállítani.
Az utolsó filmek és filmtervek
A hatvanas évek végére Welles számára már az európai munka is leginkább az örökös nehézségeket jelentette, ezért 1970-ben visszatért Hollywoodba. Színészként, narrátorként és televíziós műsorok vendégeként szívesen fogadták, filmrendezőként azonban továbbra sem kapott támogatást. 1970 és 1976 között A szél túloldala című filmtervén dolgozott. A nyilvánvalóan önéletrajzi jellegű történet főhőse egy öregedő rendező (John Huston), aki megpróbál támogatókat találni utolsó filmje befejezéséhez. További szereplők: Peter Bogdanovich, Susan Strasberg, Norman Foster, Edmond O'Brien, Cameron Mitchell és Dennis Hopper. A produkciót Iránból pénzelték, ám a sah bukását követően a jogi helyzet bizonytalanná vált, ezért a forgatás végleg leállt. 1971-ben az Amerikai Filmakadémia különdíjat ítélt oda Wellesnek, aki maga helyett John Hustont küldte el a díj átvételére. Huston élesen kritizálta az Akadémiát, hogy miközben díjat adományoz Welles kimagasló művészi tevékenységéért, annak folytatására már nem ad lehetőséget. 1973-ban Welles befejezte a H mint hamisítás című áldokumentumfilmjét, amely a magyar származású Elmyr de Hory (Hoffmann Elemér) képhamisítóról és biográfusáról, Cilfford Irvingről szól. „Játékfilm keveredik interjúval, álinterjúval, dokumentumkollázsokkal, filmetűdökkel, test- és arctanulmányokkal, rendezői narrációval, valamint a filmben – a vágóasztalon – készülő filmmel” – írta a műről Radnóti Sándor a Filmvilág 1997/4. számában. Az Egyesült Államokban nem engedélyezték a H mint hamisítás ötperces trailerét, mert abban Oja Kodar többször is látható félmeztelenül.
Élete hátralévő részében Welles már csak néhány dokumentumfilmet tudott készíteni. Kettő ezek közül afféle utólagos werkfilm volt A per és az Othello forgatásáról. Színészként folyamatosan foglalkoztatták, ámbár anyagi okok miatt olykor képességeihez méltatlan felkéréseket is elvállalt. Az 1970-es években még tévéreklámokban is szerepelt: két évig volt például a Paul Masson Vineyards reklámarca, és ez idő alatt a cég forgalma állítólag több mint egyharmadával növekedett. Halála napján adta utolsó interjúját a The Merv Griffin Show-ban. A legenda szerint élete utolsó percéig dolgozott, tervezett új filmje forgatókönyvén munkálkodott. Szívroham vitte el. Ugyanazon a napon hunyt el egyébként Yul Brynner is: a két művész A neretvai csata (1969) című háborús filmben játszott együtt. Welles temetését harmadik felesége, Paola Mori és tőle született lánya, Beatrice intézte. Arra való utólagos hivatkozással, hogy a temetésnek nem volt meg az anyagi fedezete, a két nő nemcsak hogy rendkívül szűk körű, de kifejezetten szegényes temetést szervezett. A volt feleségek jelenlétére éppúgy nem tartottak igényt, mint Welles élete utolsó húsz évének állandó társa, Oja Kodar megjelenésére sem. Az elhunyt művész egykori mentora és tanára, Roger Hill mondta a nekrológot. Az idős férfi „rettenetes”-nek tartotta az egész ceremóniát és azt, hogy anyagi okokból a holttestet elhamvasztották, noha Wellesről köztudott volt, hogy ellenezte a hamvasztást. „Hála Istennek, hogy sosem tudja meg, mit tettek vele!” – fakadt ki a hűséges barát. Az elsőszülött gyermek, Christopher Welles szerint az esemény helyszíne inkább egy olcsó motelszobára, semmint egy ravatalozóra emlékeztetett.
Magánélet
Welles 1934-ben vette feleségül Virginia Nicolson chicagói színésznőt. Három évvel később egy lányuk született, Christopher. Orson Welles nem volt különösebben hűséges férj, lánya születésének évében már különféle Broadway-táncosnőkkel folytatott alkalmi viszonyairól pletykáltak. A házaspár akkor vált el, amikor a férfi viszonyt kezdett Vera Zorinával. A norvég balerinának is megvolt azonban a riválisa, hiszen Welles 1938 és 1942 között Dolores Del Río mexikói színésznővel élt át egy forró románcot. Állítólag ő volt életének nagy szerelme: szenvedélyes szerelmük közös filmjük, az Utazás a félelembe (1943) forgatása után ért véget. A férfi 1943-ban egy másik színésznőt vezetett az oltár elé: Rita Hayworth a korszak ünnepelt szexszimbólumának számított. A következő évben született meg a lányuk, Rebecca. Rita állítólag pokollá tette az életüket örökös féltékenykedésével, ami Welles szerint alaptalan volt egészen 1946-ig, amikor valóban félrelépett. Innentől kezdve viszont Hayworth sem játszotta tovább a hűséges feleséget. 1948-ban, A sanghaji asszony befejezését követően Rita beadta a válókeresetet. A médiának így nyilatkozott a férjéről: „Nem tudom többé elviselni a zsenialitását.” Élete utolsó interjújában – halála előtt néhány órával – Welles a valaha élt legcsodálatosabb nők egyikének nevezte második feleségét, és örömének adott hangot, hogy néhány évig a társa lehetett.
Welles harmadik felesége, Paola Mori olasz színésznő arisztokrata származású volt, Paola di Girifalco grófnőként ismerték Itália társasági köreiben. Az 1955-ös esküvőt sebtében bonyolították le: a rendező ugyanis teherbe ejtette Paolát, ám egy olasz nőt nem tanácsos szégyenben hagyni. A gyermek a Beatrice nevet kapta, keresztapaságát Frank Sinatra vállalta. Noha Welles és Mori házassága hivatalosan sosem bomlott fel, a férfi 1966-tól a magyar–horvát származású Olga Palinkašsal élt együtt, akinek ő adta az Oja Kodar művésznevet. A különleges szépségű nő nemcsak a magánéletben volt Welles társa, hanem múzsaként is mellette állt. Egyes vélemények szerint esetükben az Élet utánozta a művészetet: ahogyan az Aranypolgárban Kane nem igazán eredményesen próbálta befuttatni Susant, úgy Welles is lényegében sikertelenül próbálta sztárrá tenni Oját. Noha a pletykalapok már a hatvanas évek végétől nyíltan tárgyalták Welles és Kodar viszonyát, Paola Mori és Beatrice Welles egészen 1984-ig nyilvánosan nem vettek tudomást a szerető létezéséről. Welles kétlaki életet élt: lánya miatt nem kívánt véget vetni a házasságának, ráadásul feleségénél rákot diagnosztizáltak, de az Ojához fűződő szálakat sem akarta eltépni. Mindez a férfi halála után komoly jogi problémákat okozott: mint élettárs és alkotótárs, Kodar örökölte Welles befejezetlen műveinek jogait. A többi jog a feleségre szállt, aki úgy vélte, igazából minden őt illetné meg. A két asszony 1986-ban megegyezett egymással, ám Paola Mori éppen akkor halt meg egy tragikus autóbalesetben, amikor a megegyezést hivatalossá tévő papírok aláírására indult. Mori örököse, Beatrice Welles kategorikusan elzárkózott attól, hogy megállapodjon Kodarral, mert szerinte a horvát színésznő ásta alá szülei házasságát. A több mint negyedszázados jogi huzavona miatt A szél túloldala reménnyel kecsegtető befejezése többször is meghiúsult.
A három törvényes lány – Christopher, Rebecca és Beatrice – mellett Wellesnek van egy házasságon kívül született fia is Geraldine Fitzgerald színésznőtől. Az asszony akkoriban Sir Edward Lindsay-Hogg felesége volt. Sir Edward a nevére vette a gyermeket, aki hatéves volt, amikor a házaspár 1946-ban elvált. Michael Linday-Hogg tizenéves korában találkozott először Wellesszel: alkalmanként asszisztenskedett mellette, és később maga is filmrendező lett. (Fedezetlen szerelem című 1991-es filmjét Magyarországon is bemutatták.) Bár hallott azokról a pletykákról, hogy igazi apja nem Sir Edward Lindsay-Hogg, sőt voltak, akik felhívták a figyelmét a Wellesszel való hasonlatosságra is, évtizedekig nem adott hitelt a híreszteléseknek. Hetvenéves korában, 2010-ben egy génvizsgálat azonban igazolta a pletykákat. Christopher Welles önéletrajzi könyvében azt állította, hogy amikor Lindsay-Hoggék szomszédságában éltek, többször találkozott Michaellel, és ösztönösen úgy érezte, a féltestvérét látja. Welles és Rita Hayworth gyermeke, Rebecca Welles halála után kiderült, hogy az asszonynak van egy eltitkolt fia, Marc McKerrow, aki tehát Orson Welles unokája. McKerrow 2008-ban találkozott Oja Kodarral, erről filmfelvétel is készült. A férfi két évvel később meghalt.
