AZ UTOLSÓ KANNIBÁL VILÁG

„I eat cannibal

It's incredible

You bring out the animal in me

I eat cannibals”

(Toto Coelo: I eat cannibals)

Ruggero Deodato az olasz filmművészet olyan kétes hírű alkotói közé tartozik, mint például Gualtiero Jacopetti és Lucio Fulci. Hírhedtségét elsősorban kannibáltrilógiájának köszönheti, melynek középső része, a Cannibal Holocaust (1980) a premier óta eltelt bő négy évtized alatt kultfilmmé vált, és komoly szaklapokban is megjelentek már róla elismerő kritikák. A trilógia nyitódarabja, Az utolsó kannibál világ (1977) eredetileg egy öt évvel korábbi Umberto Lenzi-film folytatásaként indult. Lenzi megemelt gázsiigényére azonban az új film producerei nemet mondtak, így került képbe Deodato. Bár a filmet lezáró feliratok és a reklámanyagok azt hangsúlyozzák, hogy a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, a sztori igazából az írói fantázia szüleménye. Az utolsó kannibál világ a sok meztelenség és erőszak, valamint az állatokkal szemben kegyetlenkedés miatt élénk vitákat váltott ki, és több országban vagy nem engedélyezték a bemutatását, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Magyarországon tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták. Noha az általánosnak mondható vélemény szerint nem éri el a Cannibal Holocaust – meglehetősen kétes – színvonalát, több szakmai folyóirat és weboldal szerint is a kannibálfilmek jobb darabjai közé sorolható, mivel Deodato hiteles atmoszférát teremt, és meggyőzően mutatja be, ahogy főhőséről leválik a civilizáció máza.

A történet

Két olajkutató, Robert és Rolf egy újabb olajexpedíció előőrseként utazik a Fülöp-szigetek második legnagyobb szigetére, Mindanaóra. Nehéz körülmények között szállnak le, és a repülőgép komolyan megsérül. A két férfi megtalálja az előző kutatótábor romjait, és találnak egy rothadó holttestet is. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy elődjeiket lemészárolták a bennszülöttek. Aggodalomra ad okot az is, hogy a négyfős expedíció egyetlen női résztvevője, Swan éjszaka eltűnik. Robert, Rolf és a pilóta, Charlie behatolnak a dzsungelbe. Ez nem bizonyul túl jó ötletnek, mert Charlie-val rövidesen végez egy alattomos csapda. A két túlélő még magához sem tér a döbbenetből, és máris újabb szörnyűség szemtanúi lesznek: látják, amint a kannibálok megeszik éjszaka eltűnt társukat, Swant. Robert és Rolf egy tutajt épít, hogy a folyón lefelé hajózva visszajussanak a repülőtérre. A tutaj megsemmisül, amikor egy vízeséshez érnek, és a két férfi elszakad egymástól. Robert magára marad a dzsungelben, amelyet egyáltalán nem ismer. Éhségét egy gomba elfogyasztásával akarja csillapítani, amitől rosszul lesz, hányni kezd, és elveszíti az eszméletét. Amikor magához tér, már kannibálok veszik körül, akik a lándzsájukkal böködik. Az emberevők a lakóhelyükre, egy barlangba viszik őt. Kikötik egy sziklához, és leszaggatják róla a ruháit. Egy kannibál nő, Pulan odamegy hozzá, és letépi róla az alsóneműjét. Csatlakozik hozzá két férfi, akik erőszakosan ráncigálják Robert hímtagját. Ennél persze nagyobb megpróbáltatásokat is ki kell állnia, mert a többiek is folyamatosan bántalmazzák, undorító belsőségekkel etetik, a gyerekek pedig levizelik és kövekkel dobálják. Csupán Pulan tanúsít iránta némi kedvességet. Tartva attól, hogy előbb-utóbb végeznek vele, Robert megszökik, és magával viszi Pulant is. Az őserdő mélyén kiderül, hogy a fehér férfi és a kannibál nő hiába vannak egymásra utalva, valójában nem tartoznak össze…

A kannibalizmus és a kannibálok

A legtöbb ember tisztában van azzal, hogy mi a kannibalizmus, és kik a kannibálok. Néhány részletre talán mégis érdemes kitérni, hogy árnyaltabb képünk legyen erről a két fogalomról. Így például arra, hogy kannibalizmus nemcsak az emberek között fordulhat elő, hanem az állatvilágban is létezik, több mint 1500 fajnál megfigyelték már. Egyes rovarok nőstény egyedei párzás közben vagy után megeszik a hímet. Bizonyos feltételezések szerint a kannibalizmus már a neandervölgyi embereknél is előfordulhatott, de a XVII. században kezdtek gyarapodni az ezzel kapcsolatos feljegyzések. Maga a szó az észak-amerikai West Indies régióban élt karibok spanyol elnevezéséből, a caníbalesből származik, mivel e törzs tagjai állítólag ténylegesen gyakorolták a kannibalizmust. (Újabb keletű régészeti kutatások cáfolni igyekeznek ezt a spanyol gyarmatosítók által elterjedt legendát.) A világjárók, kutatók és felfedezők az európai ember számára távolinak és egzotikusnak tűnő helyeken találkoztak a kannibalizmus jelenségével, például Új-Guineában, a Salamon-szigeteken, az Amazonas őserdeiben, Új-Zélandon, Melanéziában és Kongóban. A Fidzsi-szigeteket egy időben Kannibál-szigeteknek is nevezték. A kannibalizmusnak különféle szempontok szerinti csoportosítása létezik. Endokannibalizmusnak hívják, ha egy közösségen belüli egyedet esznek meg, és exokannibalizmusnak, ha egy kívülállót. Előbbire példa a halottak elfogyasztása, ami a gyászfolyamat része lehet, míg az utóbbi akkor a leggyakoribb, ha egy ellenséges törzs feletti győzelmet ünnepelnek meg.

Ebből máris adódik egy másik felosztás is, vagyis hogy a kannibálok friss halott(ak)at fogyasztanak-e, vagy ebből a célból élő ember(eke)t ölnek meg. Általában mindkét esetben az a cél, hogy az illető szelleme, ereje vagy különleges képessége (bármi, ami okkal vagy ok nélkül neki tulajdonítható) az emberevés által átszálljon a kannibálok testébe. Ez orvosi okokból azért is problémás, mert ilyenkor értelemszerűen kórokozók is átkerülhetnek az élő ember szervezetébe, ami még akkor is veszélyforrást jelent, ha az elhunyt nem a kórokozó által terjesztett betegségben halt meg. Példa erre az ún. kuru, „a nevető halál”, amely az ötvenes években kezdett terjedni a Pápua Új-Guinea keleti részén élő fore törzsnél. Náluk a temetés helyett megszokott volt a holttestek elfogyasztása. Olykor évek is elteltek, amikor a lakoma résztvevőin különös tünetek jelentkeztek. Először csak reszketni kezdtek, minden egyéb tünet vagy fájdalom nélkül. A reszketés az idő múlásával felerősödött, és nevetési kényszer uralkodott el rajtuk. Aztán már csak tántorogni tudtak, elvesztették az uralmat az izomrendszerük fölött, nem tudtak már beszélni, sőt enni sem. Kik rövidebb, kik hosszabb szenvedés után haltak meg. Egy fiatal amerikai orvos, Daniel Carleton Gajdusek próbálta megtalálni az okokat és a gyógymódot. Bár elért bizonyos eredményeket, a betegség igazából csak akkor szorult vissza, amikor a törzsben megszűnt a kannibalizmus, és felváltotta a hagyományos temetés.

Ha a kannibalizmusra gondolunk, akkor elsősorban még mindig az európai átlagemberek számára egzotikumnak számító őserdők és trópusi szigetek egyes lakói jutnak eszünkbe, miközben ilyesmi az ún. civilizált világban is előfordul, elsősorban sajnos a bűnügyi krónikákban, de vannak speciális elbírálású esetek is. A XIX. században az amerikai pionírokból álló ún. Donner-társaság esete keltett nagy feltűnést. A csoport szekereken utazott középnyugatról Kaliforniába, ám a zord 1846–47-es telet a Sierra Nevada hegységben kellett tölteniük, mert a rossz időjárás miatt nem tudtak továbbmenni. Elfogytak a készleteik, és feszültségek keletkeztek a telepesek között. A túlélés érdekében egyesek a kannibalizmus mellett döntöttek, és fogyasztottak elhunyt társaik húsából. Az Uruguayi Légierő 571-es járata – fedélzetén egy teljes rögbicsapattal – 1972. október 13-án lezuhant az Andokban. Tizenegyen azonnal életüket vesztették, mások néhány nappal később belehaltak a zuhanás során szerzett sérüléseikbe, illetve egy váratlan lavina is áldozatokat követelt. A mentőexpedíció gépei többször is átrepültek a katasztrófa helyszíne fölött, de a fehér tetejű repülőgépet nem látták meg a hóban. A keresést nyolc nap után feladták. A maroknyi túlélő kannibalizmusra kényszerült. Végül két bátor társuk indult el segítségért. Emberfeletti erőfeszítéseiket siker koronázta, és 1972. december 23-án az utolsó túlélőt is lehozták a hegyekből. Közvetlenül a mentés után azonban felröppentek a kannibalizmusról szóló hírek, ráadásul olyan formában, hogy a megmenekültek a még élő társaikat ölték meg, hogy elfogyasszák őket. A katolikus egyház – tekintettel a különleges körülményekre – feloldozást adott a mélyen katolikus túlélőknek az emberevés bűne alól. Itt jegyezzük meg, hogy különleges körülmények ide vagy oda, mindmáig bűncselekménynek számít, ha valaki egy élő embert öl meg azért, hogy a teste elfogyasztása árán ő maga életben maradjon.

Idézzünk fel néhány híres esetet az elmúlt évtizedekből a civilizációs körülmények között történt kannibalizmusról is! A német Joachim Kroll 1955 és 1976 között több kiskorú lányt és felnőtt nőt gyilkolt meg, többségüket meg is erőszakolta, és testükből darabokat vágott le, hogy azokat megegye. Állítólag a kannibalizmussal élelmiszer-kiadásait akarta csökkenteni. Letartóztatásakor épp egy négyéves kislány testrészeit főzte meg. 1963-ban egy cseh katona, Josef Kulík egy hat- és egy kilencéves kisfiút gyilkolt meg. Az áldozatok beleit egy rúdra döfte, aztán megsütötte és megette. 1964-ben kivégezték. Az amerikai Richard Chase 1977-ben és 1978-ban fél év leforgása alatt hat embert ölt meg, evett a húsukból és ivott a vérükből, mert ily módon akarta kezelni képzelt betegségeit. 1986 novemberében Gary M. Heidnik elrabolt és fogva tartott hat nőt. Amikor az egyik meghalt, maradványait kutyaeledellel keverte össze, és megetette az életben maradottakkal. 1989. augusztus 19-én Daniel Rakowitz halálra késelt egy nőt, megette az agyát, a többi testrészből főtt ételt pedig hajléktalanok között osztotta szét. A szintén amerikai Jeffrey Dahmer 1978 és 1991 között 17 fiatal férfit és fiút ölt meg, és egyes testrészeiket főzés után elfogyasztotta. A börtönben egyik skizofrén rabtársa egy vasrúddal agyonverte. Az ukrajnai születésű sorozatgyilkos, Andrej Csikatilo 1978 és 1990 között legalább ötven nőt és gyereket ölt meg, és a testek többségét evés céljából megcsonkította. Ügyének felderítését erősen gátolta a korabeli orosz hivatali bürokrácia. 2002-ben a Big Lurch művésznéven ismert rapper megölte huszonegy éves szobatársát, és megette egyes testrészeit. 2012-ben az egykori melegpornósztár, Luka Rocco Magnotta megölte egyik kínai barátját, és késsel-villával evett belőle. Tettéről filmfelvételt is készített. A maradványokat kanadai iskoláknak és politikai pártoknak küldte szét. Külföldre menekült, Berlinben sikerült elfogni. A börtönben házasságot kötött egy sorozatgyilkossal. A kannibál gyilkosok fenti felsorolása korántsem teljes, ám alighanem így is épp elég borzalmas.

A vad szex földje

Az olasz Umberto Lenzi 1972-ben bemutatott alkotása, A vad szex földje (Il paese del sesso selvaggio; további címváltozatok: Man From Deep River, Deep River Savages, Sacrifice!, Mondo cannibale) jelentette a hetvenes években különösen népszerű, kétes értékű műfaj, a kannibálfilmek nyitányát. Lenzi számára az ún. mondo filmek szolgáltatták az elsődleges inspirációt, különösen Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi hírhedt munkái, mint például a Kutyavilág (1962) és az Africa addio (1966). A mondo lényegében az exploitation filmek eszköztárát párosítja dokumentumfilmes módszerekkel, különös tekintettel az erőszak és a szexualitás szélsőséges formáira. A cselekmény alapötlete állítólag a hírhedt erotikus klasszikus, az Emmanuelle (1967) szerzőjétől, Emmanuelle Arsantól származott. A producer, a görög Ovidio G. Assonitis felkérte előző filmje, a Chi l'ha vista morire? (1972, Aldo Lado) két forgatókönyvíróját, a rutinos Massimo D'Avackot és a tehetséges pályakezdőt, Francesco Barillit, hogy Arsan alapötlete alapján írjanak egy olyan forgatókönyvet, amelybe beépítik A sziúk fogságában (1970) motívumait is. Elliot Silverstein kalandfilmje egy angol nemesről (Richard Harris) szól, akit sziú indiánok ejtenek foglyul. Először végezni akarnak vele, de látva a bátorságát, életben hagyják. A férfi arra törekszik, hogy beilleszkedjen a törzsbe, és mindenben alkalmazkodjon az indiánokhoz, mert csak így lehet esélye arra, hogy megszökjön.

D’Avack korábban már dolgozott Lenzivel: az Olyan édes… olyan perverz (1969) forgatókönyvén munkálkodott. Barilli a hetvenes években két igényes pszichohorrort rendezőként jegyzett: A fekete ruhás hölgy illatában (1974) szintén megjelent a kannibalizmus motívuma, míg A rettegés szállodája (1978) Roman Polański és Pier Paolo Pasolini hatását tükrözi. (Épp mostanság Barilli egy új filmen dolgozik, melyben régi barátja, a hetvenes évek olasz zsarufilmjeinek francia sztárja, Luc Merenda újra visszatér a kamerák elé.) A vad szex földjében egy angol fotós kerül egy bennszülött törzs fogságába. A férfi – mozgóképes elődjét követve – az asszimilációban látja a kiszabadulás esélyét, mígnem különböző drámai fordulatok után, amikor szinte már karnyújtásra lenne tőle a megmenekülés, úgy dönt, hogy a törzzsel marad. Lenzi utólag elmondta, hogy eleve nem volt olyan szándéka, hogy a kannibalizmus legyen a történet fő motívuma, viszont a témát korábban még soha nem ábrázolták ilyen naturalisztikus részletességgel. A filmet Thaiföldön forgatták, a városi jeleneteket Bangkokban, az őserdőben játszódóakat pedig a burmai határhoz közeli dzsungelben. A tizenöt fős olasz stábnak gyakran voltak nyelvi nehézségei a helyi közreműködőkkel.

A férfi főszerepet Ivan Rassimov alakította, aki összesen öt filmet készített Lenzivel, ez volt az első. Ivan ekkor forgatott először partnernőjével, Me Me Lai burmai színésznővel, akivel később még két kannibálfilmben is együtt szerepelt: a második Deodato jelen filmje volt, a harmadik pedig ismét egy Lenzi-opusz, az Élve megzabálva! (1980). A vad szex földje egyik legmeghökkentőbb jelenete, amikor az özvegyet magukévá teszik elhunyt férjének fivérei, egy létező afrikai rítuson alapul. E felfogás szerint az asszony férje halála által „beszennyeződött”, ami veszélyt jelenthet a közösség többi tagjára. A megoldás a három napig tartó, védekezés nélküli szex, amelynek során az asszony megtisztul – legalábbis a babona szerint –, és a férj veszélyt jelentő szelleme is végleg eltávozik. A rituálét az elhunyt fivérének kell végrehajtania. A vad szex világa jelentős kereskedelmi sikert ért el, különösen az NSZK-ban. Csonkítást és állatokkal szembeni kegyetlenséget, valamint meztelenséget tartalmazó jelenetei miatt az Egyesült Királyságban felkerült az obszcén filmek tiltólistájára. Mondani sem kell, hogy a társproducer, Giorgio Carlo Rossi megrendelte a folytatást is. Lenzi nem volt hajlandó megint bagóért dolgozni, és korábbi gázsija háromszorosát kérte. A takarékos Rossi úgy döntött, inkább másik rendező után néz, így került képbe Ruggero Deodato.

A rendező

Ruggero Deodato rendező, forgatókönyvíró és színész 1939. május 7-én született Olaszországban, Basilicata régió székhelyén, Potenza városában. Még kisgyermek volt, amikor a család Rómába költözött. Hétéves korában kijutott Dániába, ahol zongorázni tanult, sőt még egy kis zenekart is vezényelt. Visszatért Olaszországba, ahol egy magántanárnál tanult tovább, aki elküldte, mert Ruggero csak hallás után játszott. Egy tanyán nevelkedett tovább. Tizennyolc éves kora körül visszakerült Rómába, a városnak arra környékére, ahol a legnagyobb filmstúdiók voltak. Összebarátkozott a világhírű filmrendező, Roberto Rossellini fiával, és ennek köszönhetően a filmipar nagy alakjai mellett leshette el a filmkészítés minden fogását. 1959-ben kezdett rendezőasszisztensként dolgozni. Olyan alkotók mellett ténykedett, mint Rossellini, Carlo Ludovico Bragaglia, Sergio Corbucci, Mario Amendola, Antonio Margheriti, Riccardo Freda, Mauro Bolognini, Giorgio Ferroni és mások. Időnként a Roger Drake vagy a Roger Godey álnevet használta. Az Ursus, il terrore dei kirghisi (1964, Antonio Margheriti) című film forgatásán állítólag rendezői feladatokat is megoldott, nevét azonban ebbéli minőségben nem tüntették fel a stáblistán. Első két saját filmjét Roger Rockfeller álnéven rendezte: a Fenomenal e il tesoro di Tutankamen (1968) egy ókorban játszódó kalandfilm és egy szuperhősös sci-fi eszköztárát elegyítette, a Gungala la pantera nuda (1968) pedig egyfajta Tarzan-történet női főszereplővel.

Hogy ezek lényegében iparosmunkák voltak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1968-ban még két filmet tető alá hozott, két zenés vígjátékot. A Donne... botte e bersaglieri főszereplője egy srác, aki a barátaival egy rockzenekart szervez a siker halovány reményében, a Vacanze sulla Costa Smeralda pedig egy üdülőhely rivális hoteltulajdonosairól szól. Mindkét opusz férfi főszerepét a népszerű énekes, Little Tony (Antonio Ciacci) játszotta. Az 1969-es esztendő sem telt eseménytelenül, két játékfilm valósult meg Deodato irányításával. Az I quattro del pater noster című film főszereplői között olyan, akkor még kevésbé ismert komikusokat találhatunk, mint Paolo Villaggio és Enrico Montesano. A történelmi vígjátékként aposztrofált sexploitation, a Zenabel hősnője (Lucretia Love) maga köré gyűjti különc barátait, hogy leszámoljon azzal a nemesemberrel, aki megölte az apját, és elorozta tőle a rangját és a vagyonát. A maga idejében nem különösebben sikeres filmet 1975-ben Franciaországban La Furie du Desir címmel újra bemutatták Claude Mulot által utólag forgatott pornográf jelenetekkel kiegészítve. Ugyanebben az évben Deodato két részt rendezett az Il triangolo rosso című tévésorozat második évadához. Az epizódok valós események alapján készültek, és súlyos közlekedési balesetek kivizsgálásáról szóltak. Ezután fél évtizedre a televízióhoz kötelezte el magát, reklámokat forgatott, és egy három évadot megért tévésorozatot rendezett All'ultimo minuto címmel. Mindegyik epizód szereplői megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe keverednek, melyek a címnek megfelelően az utolsó pillanatban mégis megoldódnak.

Deodato 1975-ben tért vissza a mozifilmek világába. Mindjárt első alkotása, az Ondata di piacere című erotikus thriller nagy figyelmet keltett. A cselekmény egy jachton játszódik, ahová egy gazdag házaspár (John Steiner és Elizabeth Turner) meginvitál egy Szicíliában nyaraló párt (Al Cliver és Silvia Dionisio). A fiatalok szemtanúi lesznek a vendéglátók házassági problémáinak, és a fokozódó feszültség váratlan fordulatokhoz vezet… Kiemelkedő sikert aratott Deodato egyetlen, roppant erőszakos zsarufilmje (poliziottesco), a Zsaruként élj, férfiként halj (1976), amely a műfaj specialistája, Fernando Di Leo forgatókönyvéből készült a francia Marc Porel és az olasz Ray Lovelock főszereplésével. A brutális jeleneteket illetően az alkotók nem finomkodtak, amivel kivívták a cenzorok közbelépését, a szexuális motívumokat azonban tompították. Így például a két jóképű főhős között eredetileg homoszexuális kapcsolat állt volna fenn, ám ehelyett egyfajta hedonikus különcökké formálták át a személyiségüket. A hosszas motorkerékpáros üldözés jelenetét a római önkormányzat és a rendőrség engedélye nélkül forgatták. Di Leo elégedett volt a filmmel, amely 741 142 540 líra bevételt hozott. Természetesen szóba került a folytatás ötlete is, amely végül meghiúsult, mert Porel és Lovelock csak a kamerák előtt voltak jó cimborák, a valóságban egyáltalán nem voltak azonos hullámhosszon. Bár az opusz a maga idejében igen sok bírálatban részesült, fasiszta szemlélettel is megvádolták, napjainkban már a műfaj egyik legjobb darabjának tartják. Quentin Tarantino is nagy rajongója, sőt egy brutális jelenetet is kölcsönvett belőle, amelyben széttaposnak egy emberi szemgolyót. Deodato a Zsaruként élj, férfiként halj sikerének köszönhette, hogy rábízták Az utolsó kannibál világ rendezését, amely nagy lökést adott a mondo és a kannibálfilmek műfajának.

A meghökkentő kannibálfilm után egy dráma következett, a L'ultimo sapore dell'aria (1978), majd az Airport-sorozat sikerét meglovagló katasztrófafilm, a Roger Deodato néven jegyzett S. O. S. Concorde (1979) James Franciscus és Mimsy Farmer főszereplésével. (Franciscusról erősen ajánlott olvasmány még ez is: Killer Fish.) Mellesleg ez a rendező egyetlen olyan filmje, amely a magyar mozikba is eljutott. A hírhedt Cannibal Holocaust (1980) visszatérést jelentett a kannibálfilm műfajához, és szinte hihetetlen, hogy Deodato számára a korszak olasz terrorista mozgalmainak médiavisszhangja szolgáltatta az ihletet. A történet egy New York-i antropológusról szól (a szerepet alakító Robert Kermanról Deodato állítólag nem tudta, hogy Richard Bolla néven jelentős pornós múlttal rendelkezett), aki az amazonasi esőerdőbe utazik, hogy megtalálja egy eltűnt filmes stáb tagjait. Csak az általuk készített filmek dobozait találja meg, és a tekercsek borzalmas dolgokat örökítettek meg. A Cannibal Holocaust óriási botrányt váltott ki több okból is, és számos országban még a vágások ellenére sem kapott bemutatási engedélyt. Kifogásolták a filmben látható szélsőséges erőszakot és a szexuális motívumokat, és felzúdulást váltott ki az is, hogy igazi állatokat öltek meg a forgatás kedvéért, esetenként igen kegyetlen módon. (Ezzel kapcsolatban Deodato utólag a sajnálkozását fejezte ki, mondván, hogy azok más idők voltak.)

A legnagyobb skandalum a főszereplők személyéhez kapcsolódott, ugyanis a filmről elterjedt, hogy valódi eseményeket örökített meg, és a szóban forgó ministáb tagjai valóban meghaltak. A kezdetben csak obszcenitás vádjával bíróság elé citált Deodatót ekkor gyilkossággal is meggyanúsították, s emiatt a rendező kénytelen volt leleplezni az opusz néhány trükkjét, és felkérni a színészeit arra, hogy jelenjenek meg a nyilvánosság előtt annak bizonyítására, hogy élnek. (Eredetileg abban állapodtak meg, hogy egy évre teljesen eltűnnek.) A Sors iróniája, hogy a filmhez tényleg kapcsolódik egy igazi emberölési ügy is: a Miguelt alakító Ricardo Fuentes édesapja a forgatás ideje alatt gyilkosság áldozata lett. A mű hatását fokozta, hogy a megdöbbentő jelenetekhez Riz Ortolani merőben más hangulatú, kifejezetten szép kísérőzenét komponált. Az eredeti elképzelés szerint egyébként még több erőszakos jelenetet forgattak volna. Így például egy olyat, amelyben levágják egy bennszülött lábát, és azt megetetik a pirájákkal. Deodatónak viszont nem volt víz alatti felvételekre alkalmas kamerája, és mi tagadás, a piráják sem voltak különösebben fogékonyak a rendezői instrukciókra.

Deodato következő filmje, a kis költségvetésű Ház a park szélén (1980) mindössze három hét alatt készült New Yorkban és a római Incir de Paolis stúdió műtermeiben. A filmet Wes Craven hírhedt horrorja, Az utolsó ház balra (1972) egyfajta remake-jének tartják. Deodato először el sem akarta készíteni, mert a forgatókönyv még szerinte is túl erőszakos volt, ám miután találkozott a főszereplővel, David A. Hess-szel – aki a Craven-opuszban is szerepelt –, elvállalta a munkát. Hess később azt állította, hogy szexjelenete Annie Belle-lel igazi volt, nem imitáció. (Egyébként a Cannibal Holocaust egyik jelenetéről is elterjedt, hogy nem imitált szexet mutat be.) A Ház a park szélén szintén próbára tette a cenzorok türelmét, de volt mit vagdosni az Atlantisz ragadozói (1983), a Szállj el messze (1984) és a Camping del terrore (1986) című filmekből is. Hozzájuk képest a testépítő fivérek, Peter és David Paul főszereplésével forgatott Barbár fivérek (1987) című fantasy csupán egy ártalmatlan gyermekmese. Deodato örvendetesnek tartotta, hogy együtt dolgozhatott Donald Pleasance-szel és Michael Yorkkal A halál fantomja (1988) című giallóban, ellenben a női főszerepet alakító Edwige Fenech szerinte csak a producer nyomására került a filmbe, dramaturgiailag nem volt rá különösebb szükség. A direktor Magyarországon forgatta A mosógép (1993) című giallót, amelyben több magyar színész is játszik. A kilencvenes években Deodato főleg tévésorozatokat készített. Színészként kisebb szerepeket is elvállalt, így például egyik tisztelője, Eli Roth Motel 2. (2007) című horrorjában egy kannibált alakított. Utolsó saját filmje, a Ballad in Blood 2016-ban került forgalomba. Deodato 1971-ben vette feleségül Silvia Dionisio színésznőt, aki több filmjében is játszott. Egy gyermekük született, 1979-ben elváltak. Jelenlegi élettársa Micaela Rocco. Hosszabb ideje rebesgetik, hogy Deodato elkészíti a Cannibal Holocaust hivatalos folytatását, és erről a tervéről állítólag még nem mondott le.

Így készült a film

A vad szex földje nemzetközi sikerének köszönhetően felmerült a folytatás gondolata, amelynek megrendezésére természetesen ismét Lenzit kérték fel. A direktor viszont korábbi gázsijának háromszorosát kérte, amit a producerek nem akartak megadni neki. Lenzi anyagi követelése mindazonáltal nem mondható irreálisnak, tekintve a veszélyes és nomád forgatási körülményeket, illetve azt, hogy az effajta exploitation filmek producerei mindig ott spóroltak, ahol csak tudtak, beleértve a stábtagok fizetését is, ellenben a hasznon nem szerettek osztozni. Lenzi helyére másik rendezőt kerestek és találtak Ruggero Deodato személyében, aki a Zsaruként élj, férfiként halj (1976) című alkotásával jelentős anyagi sikert ért el. A folytatás koncepcióját elvetették ugyan, A vad szex földje két főszereplőjét, Ivan Rassimovot és Me Me Lait azonban megtartották, de már nem az eredeti szerepüket játszották. Deodato elmondta, hogy az új történetet illetően befolyásolta egy újságcikk is, amely a világhírű üzletember és filantróp, John D. Rockefeller egyik unokája, Michael Rockefeller sorsáról szólt.

A férfi 1961-ben részt vett egy új-guineai expedícióban René Wassing holland antropológussal és két helyi idegenvezetővel. November 17-én kenujuk a nyílt vízen felborult, és sodródni kezdett. A két idegenvezető segítségért úszott, de nem tértek vissza. November 19-én Rockefeller is úgy döntött, hogy megpróbál kiúszni a körülbelül huszonkét kilométer távolságra lévő partra. Wassingot másnap megmentették, Rockefeller azonban soha többé nem került elő. Egyes feltételezések szerint a kimerültségtől vízbe fulladt, esetleg egy cápa vagy egy tengeri krokodil támadta meg. Több nyomozás is indult, hogy kiderítsék Rockefeller sorsát. Ezek megállapításai szerint a férfi partot ért, ahol a kannibálok megölték és megették őt, bosszúból egy három évvel korábbi incidensért, amikor egy holland járőr (Új-Guinea azon része akkoriban holland fennhatóság alá tartozott) Otsjanep falu több vezetőjét is megölte. Nem tudom, mi lehetett a Deodato által olvasott újságcikkben, de egy 2018-as interjúban a rendező egy egészen más sztorit mondott el: szerinte Rockefeller unokája egy Cessna típusú repülőgéppel lezuhant egy őserdőben az Egyenlítő mentén, és úgy vált a kannibálok áldozatává. Ami bizonyos, hogy Renzo Genta és a producer, Giorgio Carlo Rossi történetének felhasználásával Genta, Gianfranco Clerici és Tito Carpi írta meg a film forgatókönyvét.

Deodato a National Geographic magazinban látott néhány képet a mindanaói dzsungelről (Mindanao a Fülöp-szigetek egyik szigete), és azok alapján választotta ki a helyszíneket. Egy 2020-as cikkben viszont már arról beszélt, hogy az egész filmet Malajziában forgatták. Nevetségesnek tartotta a Corriere della Sera újságírójának azt a feltételezését, hogy valójában ki sem tette a lábát Olaszországból, mert az opuszt a dél-olaszországi Abruzzo régióban készítették. (Az IMDb Mindanaót és Malajziát is a forgatási helyszínek között említi.) Deodato elmondta, hogy Malajziában abban az ún. szent barlangban is forgattak, ahol később Sergio Martino filmje, A kannibál isten hegye (1978) egyes jelenetei is készültek. Az utolsó kannibál világ főszerepére maga Deodato választotta Massimo Foschit, mert egy olyan színészt akart, aki jó fizikumú, energikus, játszani is tud, de hétköznapi az arca. Szerinte Foschi játékának köszönhető, hogy a figura élővé és hihetővé vált. Előzetesen elmagyarázta neki, hogy a cselekmény szempontjából szükség van a frontális meztelenséget ábrázoló jelenetekre. Foschi megértette ezt, és semmilyen probléma nem merült fel a ruhátlan képsorok felvétele közben.

A film forgatása 1976 augusztusában kezdődött, és októberben ért véget. A stábra leselkedő veszélyek ellenére Deodato nem félt semmitől, sőt állítólag kifejezetten jól érezte magát az őserdőben a bennszülöttek, a piócák és a vadállatok között, és akkor sem lett tele a gatyája, amikor a közelükben váratlanul kidőlt egy-egy óriás méretű fa. Pedig éppenséggel lehetett volna miért aggódni, mert például a rendezőasszisztensi feladatokat ellátó Lamberto Bavát (a neves rémfilmrendező, Mario Bava fia, 1980-tól önálló játékfilmrendező) megmarta egy kígyó. Bár a hüllőnek nem volt mérge, mégis mindenki megijedt, és a biztonság kedvéért Bavát kórházba szállították. A film nemcsak az erőszakos kannibáljelenetek, hanem az élő állatok lemészárlása miatt is nagy visszhangot váltott ki. Deodato később azt állította, hogy ezeket a jeleneteket Giorgio Carlo Rossi producer utólag illesztette a filmbe, ez viszont nem volt teljesen igaz. A boa és a leguán harcát valóban Rossi vette fel a forgatás legvégén, amikor a stáb már elutazott. Asszisztense egy kígyókereskedésben egy olyan boát keresett, amelyik képes felfalni egy leguánt. Csak egy olyan példányt talált, amely három nappal azelőtt evett utoljára, és jó darabig ingerelni kellett, míg hozzálátott a leguán elfogyasztásához. Azonban nem ette meg teljesen az állatot, így a jelenet is félbeszakad a filmben.

A többi állat lemészárlását Deodato stábja vette fel, ahogyan később a Cannibal Holocaust esetében is. A rendező az új évezredben azt nyilatkozta, hogy ma már nem tenne ilyesmit, azóta megváltoztak az idők. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a bennszülöttek a leölt állatok mindegyikét elfogyasztották, hiszen ők egyébként is azokkal az állatokkal táplálkoztak. Különösen szerették a krokodilhúst, főleg a mancsokat, így amikor a stáb végzett a krokodillal, a mancsok tűntek el a leghamarabb. Megették a megölt rágcsálókat és vaddisznókat is. Deodato elismerte, hogy a Cannibal Holocaustban az óriásteknőssel kifejezetten durván végeztek, de az is a bennszülöttek gyomrában kötött ki. A kismajmok halála különösen szívbe markoló volt, mert ha megöltek egy példányt, a fajtársak szó szerint belepusztultak a szívfájdalomba. Robert (Massimo Foschi) a film vége felé legyőzi az egyik kannibált, és megeszi annak máját. Az emberi májat egy pár nappal korábban vásárolt kecskemáj helyettesítette, amelyet szobahőmérsékleten tároltak, de hát sejthetjük, hogy ez a trópusokon hány fokot jelenthetett. Foschi szerint a májnak nagyon kellemetlen szaga volt, ezért egyáltalán nem kellett megjátszania az undort, amikor beleharapott. A filmet 1977. február 8-án mutatták be az olasz mozik. Bár játékfilmnek készült, a reklámok a mondo jellegét hangsúlyozták. A cenzorok természetesen közbeléptek: Nagy-Britanniában például négy, Svédországban tíz percet kellett kivágni belőle. A három évvel későbbi Cannibal Holocaust hírhedtsége és kultstátusza miatt Az utolsó kannibál világ utólag Jungle Holocaust alternatív címmel is forgalomba került, míg A vad szex földjét az Ultimo mondo cannibale miatt Mondo cannibale alternatív címmel is piacra dobták.

Me Me Lai halálának jelenetét Umberto Lenzi átemelte az Élve megzabálva! (1980) című saját kannibálfilmjébe. A művésznő az új évezredben elmesélte, hogy Lenzi és Deodato munkastílusa jelentősen különbözött, s a maga részéről nemcsak hogy szívesebben dolgozott Deodatóval, de Az utolsó kannibál világot is jobban kedveli, mint A vad szex földjét. Munkamódszerük leglátványosabb különbsége az volt, hogy Lenzi folyton kiabált, míg Deodato szinte sosem. Me Me egyszerűen nem tudta, mikor jó az, amit csinált, és mikor nem, mert Lenzi mindkét esetben csak üvöltözött, és mivel a rendező angolul, a színésznő meg olaszul nem beszélt különösebben jól, ezért nehezen értették meg egymást. Második közös filmjük, az Élve megzabálva! forgatásán Lenzi már nyugodtabban viselkedett, Me Me szerint talán azért, mert a rendező felesége, Olga Pehar is jelen volt. Ugyanakkor a színésznő elmondta azt is, hogy a kamerákon kívül elég jól kijött Lenzivel, lényegében barátok lettek. Egyik kannibálfilmje esetében sem okozott gondot számára a meztelenség, hiszen általában a partnerei is ruhátlanok voltak, az állatkínzási jelenetek viszont nagyon megviselték. A vad szex földjében a majom megcsonkításának felvételét ott akarta hagyni, ám Lenzi nem engedte. Sokáig rémálmai voltak emiatt, a fülében hallotta a szerencsétlen kismajom visítását. Me Me szerint Deodato volt a jobb rendező, aki mindig nyugodtan elmagyarázta, mi történik az egyes jelenetekben, és azt is, hogy mit vár a színésznőtől. Me Me szerint a békésebb körülményeknek köszönhetően Deodato többet tudott kihozni belőle, mint Lenzi. Az utolsó kannibál világban csupán az a jelenet okozott számára nehézséget, amelyben Massimo Foschi megerőszakolja: „Ruggero, ezt nem veheted fel hátulról, hacsak nem akarod látni, hogy mit ettem aznap!” Végül ezt a helyzetet is sikerült békésen megoldani. A színésznő elárulta, hogy szívesen filmezett volna még Lenzivel és Deodatóval, de haza kellett utaznia Rómából. Utolsó filmszerepét Lars von Trier A bűn mélysége (1984) című alkotásában játszotta.

Kannibalizmus a filmekben

A kannibálfilm a horror egyik alműfaja, amelynek jegyében elsősorban olasz filmesek ügyködtek a hetvenes-nyolcvanas években, de spanyol, francia, sőt indonéz alkotók is ráharaptak a témára. (Sem módom, sem terjedelmem nincs arra, hogy minden egyes alkotásra külön kitérjek, ezért csak a szerintem legérdekesebbeket emelem ki.) Maga a motívum meglehetősen korán megjelent a filmvilágban. Így például a Johnny Weissmüller nevével fémjelzett, harmincas-negyvenes évekbeli Tarzan-filmek némelyikében kannibál törzs is szerepelt, ám a részleteket még verbálisan sem taglalták, nemhogy vizuálisan. A műfaj egyik elődjének tekinthető a magyar származású Cornel Wilde (Weisz Kornél Lajos) A meztelen préda (1965) című kalandfilmje, amelyben ő játszotta a főszerepet is. A történet részben egy amerikai felfedező, John Colter (1774–1813) expedíciós tapasztalatain alapul. Férfiak kisebb csoportja vesz részt egy afrikai szafarin, ahol konfliktusba keverednek egy bennszülött törzzsel. A törzs tagjai változatos módszerekkel végeznek a szafari résztvevőivel, csupán a vezetőt hagyják életben, aki megkapja a túlélés halovány esélyét: meztelenül és fegyvertelenül elengedik, némi előnyt adnak neki, utána felfegyverzett harcosok veszik üldözőbe. Meglepő módon a kannibalizmus motívuma a művészfilmekben is megjelent. Jean-Luc Godard morbid alkotása, a Weekend (1967) végén a főszereplő házaspár kannibál hippik fogságába kerül, és amolyan zárópoénként az asszony nemcsak falatozik szökés közben lelőtt férje holttestéből, hanem még repetát is kér. A téma szempontjából az 1969-es esztendő is fontos: Liliana Cavani alkotása, a Kannibálok címe csak szimbolikus, Pier Paolo Pasolini drámájában, a Disznóólban és Federico Fellini mesterművében, a Fellini-Satyriconban viszont ténylegesen megjelenik a kannibalizmus motívuma. A Pasolini-opusz cselekménye két szálon fut: a sivatagban játszódó történések egy kannibál törzs kialakulását és pusztulását mutatják be. A Fellini-Satyricon dúsgazdag szereplője, Trimalchio azt a feltételt szabja kapzsi örököseinek, hogy fogyasszák el a holttestét, mert csak úgy örökölhetnek. Ha nem is nagy lelkesedéssel, de megvalósul a bizarr lakoma…

A művészfilmek sorából témánkhoz kapcsolódik a brazil Nelson Pereira dos Santos Milyen ízletes volt az a francia! (1971) című alkotása, amely a XVI. század végén játszódik Brazíliában, ahol két bennszülött törzs rivalizál egymással: az egyiket a franciák, a másikat a portugálok támogatják. Marco Ferreri szatírája, a Milyen jóízűek a fehérek! (1988) tulajdonképpen a nyugati társadalmak álhumánus afrikai segélyakcióit figurázza ki. Ne maradjon említetlenül Peter Greenaway talán legismertebb alkotása, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) sem. A gátlástalan gengszter megalázott felesége viszonyt kezd egy antikváriussal. Amikor a férj megtudja, hogy megcsalták, megöleti a riválisát. Az asszony különleges bosszút esküszik, melynek részeként halott szeretője megsütött holttestét feltálalja a férjének… A populáris filmek vonatkozásában elsősorban a thrillerekben és a horrorokban jelent meg a kannibalizmus motívuma. Az igényesebb opuszok közé tartozik Francesco Barilli mívesen elkészített giallója, A fekete ruhás hölgy illata (1974), a fiatalon elhunyt angol színész, Laurence Harvey rendezésében és főszereplésével készült Welcome to Arrow Beach (1973, lásd Teakbois cimborám felnőtteknek szóló ismertetőjét) vagy az immár legendás antihőst, dr. Hannibal Lectert szerepeltető filmek, különösen A bárányok hallgatnak (1991, Jonathan Demme). A műfaj rajongói zabálni fogják a Scott Glenn nevével fémjelzett Shadowhuntert (1993) is, amelyről szintén Teakbois kolléga írt étvágygerjesztő ajánlót. Szóljunk néhány mondatot azokról az alkotásokról is, amelyek a kannibalizmussal kapcsolatos megtörtént esetek alapján készültek! Ilyen például a Jeremy Renner főszereplésével forgatott Dahmer (2002), melynek címszereplője kizárólag fiúkat és férfiakat gyilkolt meg (ügyéből persze más filmek is készültek), vagy a német Thomas Kretschmann nevével fémjelzett Rohtenburg (2006), amely Armin Meiwes esetét dolgozza fel: Meiwes önkéntes áldozatot keresett és talált kannibál hajlamai kiélésére. Szintén német film a fiktív történetet elmesélő A rajongó (1982), melynek tizenéves hősnője, miután szembesül azzal, hogy imádott popsztárja nem viszonozza az érzelmeit, hirtelen felindulásában megöli a férfit, aztán feldarabolja a testet, és apránként megeszi. A rajongó lányt az akkor még csak tizenhét (!) éves Désirée Nosbusch, a bálványt pedig a Rheingold német új hullámos banda énekese, Bodo Staiger alakította.

A legtöbb filmbarát mégsem a fentebb emlegetett alkotásokra gondol a kannibálfilm hallatán, hanem inkább azokra az opuszokra, amelyek tobzódnak az erőszakos és csonkításos jelenetekben (legyen bár az áldozat ember vagy állat), és a szexualitás sem hiányzik belőlük. Az alapsztori szinte mindig ugyanaz: a civilizációból egy kisebb csoport valamely oknál fogva az őserdőbe kerül – ez lehet szándékos elhatározás vagy például egy repülőgép-katasztrófa eredménye –, ahol hőseink kannibálokkal akadnak össze. Előfordul, hogy a fehér emberek passzívan válnak áldozatokká, ám az a gyakoribb, hogy kegyetlenkedésük váltja ki a bennszülöttek erőszakos reakcióját. A műfaj általános megítélése alapvetően negatívnak mondható, a legtöbb darab a cenzúra beavatkozásához vezetett, ugyanakkor például a Cannibal Holocaust az évtizedek alatt egyfajta trash-klasszikussá vált. Több kritikus úgy látja, hogy egyes kannibálfilmek lényegében az imperializmust bírálják, és a harmadik világ kiszolgáltatott helyzetét mutatják be. A zsáner divatját egyes vélemények szerint A vad szex földje, mások szerint Az utolsó kannibál világ indította el. Ebben az érintett művek rendezői sem értettek egyet. Lenzi szerint egyértelműen övé volt a „dicsőség”, hiszen filmje öt évvel előzte meg Deodatóét, aki talán soha nem rendezett volna kannibálfilmet, ha Lenzi elvállalja a folytatást is. Deodato azzal érvelt, hogy ő viszont komoly előtanulmányokat folytatott a témában, amit Lenzi nem tett meg, csupán koppintott egy korábbi filmet. Érvei között szerepelt az is, hogy a kannibálfilmek sorozatgyártása az ő alkotása, és nem Lenzié után indult el.

Említsünk meg néhányat a hírhedtebb művek közül! A trash filmek olasz pápája, Joe D’Amato a részben általa dirigált Fekete Emanuelle-sorozat egyik epizódjaként forgatta le az Emanuelle és az utolsó kannibálok (1977) című alkotását. A fotóriporter hősnő (Laura Gemser) egy elmegyógyintézetben találkozik egy kannibál nővel, és ennek hatására egy professzorral (Gabriele Tinti) útnak indul az Amazonas őserdejébe, hogy megtalálja a kannibál törzset. Eszünkbe ne jusson azt gondolni, hogy az olcsó filmjeiről nevezetes D’Amato eredeti helyszíneken forgatott: szinte az összes jelenetet egy Rómához közeli tó környékén forgatták, a bennszülöttek szerepére pedig Rómában élő vagy éppen ott turistáskodó filippínókat (és filippinákat) kértek fel. Két és fél hét alatt el is készült a film, és oly nagy sikert aratott, hogy D’Amato még néhány művében visszatért a témához. A Papaya, a kannibálok szerelemistennője (1978) sajátos környezetvédelmi filmként is felfogható: egy karibi szigeten egy atomerőművet akarnak létrehozni, ami ellen az őslakosok például úgy tiltakoznak, hogy felfalják a projekten dolgozó mérnököket. D’Amato munkamódszeréhez jellemző adalék, hogy 1979 nyarán egyszerre hat (!) film – Porno Holocaust, Paradiso blu, Sesso nero, Orgasmo nero, Hard sensation, Erotic Nights of the Living Dead – forgatását kezdte meg ugyanazokon a helyszíneken. A szereposztás és az egyes jelenetek között jelentős átfedések vannak, némelyik opuszban a kannibalizmus motívuma is újra megjelent.

Sergio Martino A kannibál isten hegye (1978) című opusza egy jobb napokat is látott, de még akkoriban is roppant dekoratív sztár, Ursula Andress főszereplésével készült, sőt a férfi főszerepet is egy ismertnek mondható színész, az amerikai Stacy Keach játszotta. A hősnő a bátyja és egy professzor társaságában indul Új-Guinea őserdejébe, hogy megtalálja eltűnt antropológus férjét, akit mellesleg a magyar Fellegi Tamás (Tom Felleghy) alakított. Már csak a nemzetisége miatt is kuriózumnak számít az indonéz Primitív (1980), Sisworo Gautama Putra munkája, amelyben antropológushallgatók és kísérőik szenvednek tutajbalesetet az őserdő mélyén, de ennél is nagyobb baj, hogy egy kannibál törzs mindent megtesz annak érdekében, hogy a bajbajutottak bekerüljenek a napi menüsorba. A Joe D’Amatóval összemérhető spanyol Jesús Franco is többször áldozott a kannibálfilm műfajának oltárán. Igaz, azt is hozzátette, hogy csak a pénzért forgatta őket, és nem is érti, az emberek miért néznek ilyen szemeteket. Franco kannibálos sztorijai közül az El caníbal (1980, ismertebb angol címén: Devil Hunter) a leghírhedtebb, amelyben egy színésznő emberrablók fogságába kerül, akik egy olyan szigetre viszik, ahol az őslakosok rendszeresen fiatal nőket áldoznak fel egy ijesztő külsejű szörnyetegnek. Umberto Lenzi Élve megzabálva! (1980) című opusza korábbi filmekből átvett jeleneteket is tartalmaz, szereplői között pedig felbukkan Mel Ferrer és Janet Agren is, valamint két pornós, a Cannibal Holocaust főszereplőjeként ismert Robert Kerman és a Score (1974, Radley Metzger) című erotikus mestermű egyik főszereplője, Gerald Grant. A Cannibal Ferox (1981, Umberto Lenzi) szintén a leghírhedtebb darabok közé tartozik: a főszereplők épp azért indulnak a dzsungelbe, hogy bebizonyítsák, a kannibálok nem léteznek. Mondani se kellene, hogy ebben súlyosan tévednek…

A kannibál ínyencségek egyike a francia színekben forgatott Cannibal Terror (1981, Alain Deruelle), bár ezt nem kell szó szerint érteni, mert a mű elég sok hasonlóságot mutat a spanyol Jesús Franco Mondo cannibale (1980) című filmjével úgy a szereposztást, mint bizonyos jelenetek feltűnő hasonlóságát illetően. Roy Garrett (Mario Gariazzo álneve) Amazónia (1985) című rendezése romantikus (!) húrokat is penget, és azt a látszatot próbálja kelteni, mintha valós történetet mesélne el. A hősnő, Catherine szüleit egy amazonasi hajókirándulás során kegyetlenül lemészárolják, és a hölgy egy kannibál törzshöz kerül, ahol az egyik harcos, Umukai beleszeret. Catherine sokáig a törzset hibáztatja szülei kegyetlen haláláért, mígnem kiderül, hogy téved, és Umukai segítségével bosszút állhat az igazi felelősökön. Szándékosan nem tértem ki az összes kannibálfilmre, sőt alighanem többel foglalkoztam, mint amennyi megérdemelte volna. Említsük meg Antonio Climati Natura contro (1988) című filmjét is, mely lényegében lezárta az irányzat „aranykorát”. Az opuszt Cannibal Holocaust 2 címmel is forgalmazták, ám valójában semmi köze Deodato kultuszfilmjéhez. Az új évezredben több rendező (Bruno Mattei, Eli Roth, S. Craig Zahler és mások) fáradozott azon, hogy újra divatba hozza a kannibalizmus témáját. Ezek az újabb filmek általában jobb anyagi és/vagy technikai körülmények között készültek, mint a „klasszikusok”, de nem idézték elő a műfaj reneszánszát. Sajnos? Hál'istennek?

Az utolsó kannibál világ (Ultimo mondo cannibale, 1977) – olasz horrorfilm. Giorgio Carlo Rossi és Renzo Genta történetéből a forgatókönyvet írta: Tito Carpi, Gianfranco Clerici és Renzo Genta. Operatőr: Marcello Masciocchi. Zene: Ubaldo Continiello. Díszlet: Walter Patriarca. Vágó: Daniele Alabiso. Rendező: Ruggero Deodato. Főszereplők: Massimo Foschi (Robert Harper), Me Me Lai (Pulan), Ivan Rassimov (Rolf), Sheik Razak Shikur (Charlie), Judy Rosly (Swan), Suleiman (bennszülött törzsfőnök), Shamsi (bennszülött harcos).

MÉG TÖBB BOTRÁNYFILM! (Csak 18 éven felülieknek!)

A kaland

Halálfejesek

Teoréma

Viszlát, Tamás bátya!

A nagy zabálás

Saló, avagy Szodoma 120 napja 2/1: Előzmények és előkészületek

Saló, avagy Szodoma 120 napja 2/2: A forgatástól a fogadtatásig

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága

Magánbűnök, közerkölcsök

Az érzékek birodalma

Portyán

Spetters

BEST OF FIELD64

Az ártatlan (18+)

Rejtélyek (18+)

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró (18+)

Beatrice Cenci (18+)

A negyedik férfi (18+)

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

AZ ELVESZETT FRIGYLÁDA FOSZTOGATÓI

Steven Spielberg nevét valószínűleg azok is ismerik, akik ritkán vagy egyáltalán nem járnak moziba. Harmadik egész estés játékfilmje, A cápa (1975) óta valamennyi alkotásának bemutatója eseményszámba megy, és ennek megfelelően a szokásosnál is nagyobb médiakampány kíséri őket. Mint minden sikeres személyiség, Spielberg is megosztja az embereket: milliókban számolható hűséges és lelkes rajongói mellett népesnek mondható az ellendrukkerek tábora is. A rajongók szerint a Spielberg-filmek lenyűgöző képalkotói és történetmesélői fantáziáról, a folyamatos fejlődés és megújulás szándékáról tanúskodnak, míg az ellendrukkerek lényegében őt tartják az egyik főkolomposnak azért, hogy a hollywoodi filmgyártás az utóbbi negyven évben feltűnően infantizálódott, és beindult a látványcentrikus filmek – kereskedelmileg tagadhatatlanul sikeres – dömpingje. Nem szeretnék állást foglalni egyik oldal mellett sem, inkább nézzük át a Mester idén negyvenéves klasszikusa, Az elveszett frigyláda fosztogatói keletkezéstörténetét.

A történet

A történet 1936-ban kezdődik Peruban, amikor a bátor régészprofesszor, Indiana Jones egy aranybálványt akar megszerezni az őserdő mélyén rejtőző templomból. Hősünknek számos agyafúrt csapdán kell keresztüljutnia, amíg célba ér, de a kifelé vezető út az igazán nehéz, amikor a falból röpködő nyílvesszők és egy hatalmas, guruló kőgolyó elől is menekülnie kell. És mindezt ráadásul hiába teszi, mert a kijáratnál a riválisa, Belloq várja felfegyverzett hovita bennszülöttek kíséretében. A túlerő miatt a professzor kénytelen átadni a bálványt Belloqnak, ám egy óvatlan pillanatban sikerül elmenekülnie, és a rá várakozó hidroplánnal kereket old üldözői elől. Indyt legközelebb a főiskolán látjuk tanítás közben. Itt keresi fel két katonai hírszerző, akik elmondják, hogy a nácik nagy erőkkel keresik Indy egykori tanárát, Abner Ravenwoodot, aki ismeri az ősi egyiptomi város, Tanisz titkait. A nácik megtalálták a várost, és meggyőződésük, hogy valahol ott rejtőzik a Szövetség ládája, amelyet a zsidók a Tízparancsolat megőrzésére alkottak. A láda gazdája természetfölötti erők birtokába juthat, a német hadsereg például legyőzhetetlenné válna, amennyiben a nácik szerzik meg az ereklyét. A láda pontos helyének meghatározásához szükség van Ré (egyiptomi napisten, nevét régebben „Rá”-nak írták) pálcájának csúcsdíszére, amely a németek szerint Ravenwoodnál van. Jones Nepálba utazik, hogy megtalálja egykori tanárát. Elkésett: Ravenwood már nem él, csak a lányával, Marionnal találkozik. Valaha viszonyuk volt egymással, Indy azonban elhagyta a lányt. Nem csoda, hogy Marion nem árulja el neki, hogy pontosan tudja, hol van a keresett csúcsdísz: a nyakában hordja medálként.

Indy távozása után megjelenik egy rossz arcú, szadista hajlamú náci parancsnok, Toht őrnagy, aki drasztikusabb módszereket vet be, hogy kiszedje Marionból a csúcsdísz hollétét. Szerencsére Indy megérezte, hogy a közelben kell maradnia, így időben közbelép. A kibontakozó csetepatéban Marion kocsmája kigyullad, a csúcsdísz is a lángok közé kerül. Toht megpróbálja szó szerint a markába kaparintani, de a felhevült fémdísz megégeti a tenyerét, ezért elejti. Marionnak és Indynek sikerül elmenekülnie a lángoló kocsmából, miután megszerezték a medált. Mivel a kocsmája elpusztult, Marion csatlakozik Indyhez, és együtt utaznak Egyiptomba. Kairóban megtudják Indy jó barátjától, Sallah-tól, hogy a nácik Belloq vezetésével már elkezdtek ásni ott, ahol a frigyláda helyét sejtik. A német kémek hamarosan elrabolják Mariont. A professzor megpróbálja ezt megakadályozni, aminek egy robbanás lesz a vége, s ebben, úgy tűnik, a lány életét veszti. Azonban a bánat ellenére is muszáj meghiúsítani a nácik sötét mesterkedéseit, ezért Indy és Sallah megfejtik a csúcsdíszbe vésett írást. Kiderül, hogy a németek rossz helyen ásnak. Nekik ugyanis csak a medál egyik fele állt rendelkezésükre, amikor az a kocsmai tűzben beleégett Toht tenyerébe. Az álruhát öltött Indy az ellenség táborának egyik sátrában rátalál a halottnak hitt, megkötözött Marionra. Tervük sikere érdekében nem szabadítja ki, nehogy a lány eltűnése elárulja őket. Persze megígéri, hogy visszajön érte. Sallah-val együtt a csúcsdísz által meghatározott helyen kezd ásni, és célba is érnek. Jonesnak le kell ereszkednie a mélybe, ahol mérgeskígyók ezrei tekeregnek, holott ő gyerekkora óta retteg a kígyóktól. Megtalálja a frigyládát, ám pontosan úgy jár, mint a történet elején a bálvánnyal: megjelenik Belloq, és elveszi tőle a kincset. A férfi tudja, hogy Marion nem lehet az övé, ezért ledobja a lányt a mélybe Indy mellé, és megparancsolja az embereinek, hogy helyezzék vissza a Lelkek Kútjára a hatalmas és súlyos kőtetőt…

A frigyláda

A frigyláda a zsidók egyik szent ereklyéje, amelynek elkészítéséhez az Úr Mózesnek adott útmutatást. Emiatt számos forrásban az olvasható, hogy a ládát maga Mózes készítette, holott a Bibliából az is egyértelműen kiderül, hogy az Úr a munka elvégzésére két mesterembert is küldött hozzá, Bésaléelt és Aholiábot: „És csináljanak egy ládát sittim-fából; harmadfél sing hosszút, másfél sing széleset, és másfél sing magasat. Borítsd meg azt tiszta aranynyal, belől is kivül is megborítsd azt, és csinálj reá köröskörűl arany pártázatot. És önts ahhoz négy arany karikát, és illeszd azokat a négy szegeletére; egyik oldalára is két karikát, a másik oldalára is két karikát. Csinálj rúdakat is sittim-fából, és azokat is megborítsd arannyal. És a rúdakat dugd a láda oldalain levő karikákba, hogy azokon hordozzák a ládát. A rúdak álljanak a láda karikáiban; ne vegyék ki azokból. És a bizonyságot, amelyet néked adok, tedd a ládába. Csinálj fedelet is tiszta aranyból: harmadfél sing hosszút, és másfél sing széleset. Csinálj két Kérubot is aranyból, vert aranyból csináld azokat a fedélnek két végére. Az egyik Kérubot csináld az egyik végére innen, a másik Kérubot a másik végére onnan: a fedélből csináljátok ki a Kérubokat annak két végén. A Kérubok pedig terjesszék ki szárnyaikat fölfelé, betakarva szárnyaikkal a fedelet; arcaik egymásfelé legyenek; a Kérubok arcai a fedél felé forduljanak. A fedelet pedig helyezd a ládára felül, a ládába pedig tedd a bizonyságot, amelyet adok néked. Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közül, melyek a bizonyság ládája felett vannak, mindazokról, amiket általad parancsolok az Izráel fiainak.” (Mózes második könyve 25,10–22, Károli Gáspár fordítása)

Egyes magyarázatok szerint a frigyláda mintájául az a kerekeken guruló „hajó” szolgált, amelyen az ókori germánok hordozták körbe istennőjük, Nerthus képmását. Hasonló építmény az ókori egyiptomi mitológiában is előfordul: Ámon napisten, később Ízisz istennő szobrát vitték körbe ünnepek alkalmával egy ilyen speciális hajón. Noha a frigyláda vállon vihető volt, lehetséges ősi eredetére az angol elnevezés is utal: az „ark” szó ugyanis az angol nyelvben nemcsak frigyládát, hanem bárkát is jelent (Noah’s Ark = Noé bárkája). Ami az anyagát illeti, a sittim fa az úgynevezett palesztin akáciával (Acacia raddiana) azonos, amely Jóel könyve (3,18) szerint az ősi Kánaán völgyeinek erdeit alkotta: „És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.” (Károli Gáspár fordítása) A Vulgata latin nyelvű szövegében az Acacia megnevezés szerepel, amelyet több magyar bibliafordításban tévesen akácfának fordítottak, noha a bibliai tájakon az nem fordulhatott elő, mivel az 1492-ben felfedezett Amerikából került át Európába. A frigyláda a Biblia információi alapján 111,25 cm hosszú lehetett, szélessége és magassága pedig egyaránt 66,75 cm (1 sing [könyök] = 44,5 cm). Mózes idejében a frigyládában helyezték el a Tízparancsolat két kőtábláját, egy kevés mannát aranyedényben, Áron csodálatos vesszejét és Mózes könyvének eredeti példányát.

Miután Salamon király parancsára Kr. e. 967 és 960 között felépült az első jeruzsálemi templom, a frigyládát annak legszentebb helyén, a „Szentek Szentjé”-ben helyezték el. A ládában ekkor már csak a két kőtábla volt, a többi szent tárgynak már a bírák korában nyoma veszett. A kivételt Mózes könyve jelentette, amelyet már máshol őriztek, valószínűleg a kincstárban. Jósiás király uralkodása alatt (Kr. e. 641—609) a templom felújításon esett át, az ereklyét ekkor találta meg Hilkia főpap. Az ellenséges babiloniak támadása miatt Kr. e. 587-ben Jeremiás próféta a frigyládát, az oltárt és a frigysátor maradványait a Nébó-hegy egyik barlangjában rejtette el. Erről a Makkabeusok II. könyvében (2,4 sk.) ezt olvashatjuk: „Az is benne van az Írásban, hogy a próféta isteni sugallatra elrendelte, hogy a sátort és a szövetség ládáját vigyék utána. Aztán fölment arra a hegyre, amelyre Mózes ment az Istentől örökségül kapott földet megnézni. Megérkezvén Jeremiás talált egy barlangszerű lakóhelyet, oda vitte a sátort, a szövetség ládáját és az illatáldozat oltárát. Aztán eltorlaszolta a bejáratot. Kísérői közül néhányan visszatértek, hogy megjelöljék az utat, de nem találták. Amikor Jeremiás ezt megtudta, e szavakkal korholta őket: »A helynek ismeretlennek kell maradnia mindaddig, míg Isten újra egybe nem gyűjti népét, és meg nem könyörül rajta. Akkor az Úr majd kinyilvánítja ezt a helyet. Megjelenik az Úr dicsősége és a felhő, mint Mózes idejében, és akkor, amikor Salamon imádkozott, hogy a templom fölszentelése magasztos legyen.«” (A Szent István Társulat fordítása) Más források szerint amikor a babiloni seregek lerombolták a jeruzsálemi templomot, az ott őrzött kincseket Babilonba vitték, s a frigyláda ekkor tűnt el végleg.

A rendező

A filmtörténet egyik legismertebb és legsikeresebb rendezője, az ortodox zsidó származású Steven Spielberg 1946. december 18-án született az Egyesült Államokban, az Ohio állambeli Cincinnatiban. Apai nagyszülei Oroszországból, a mai Ukrajna területéről vándoroltak be az Egyesült Államokba. Édesapja, az idén augusztus 25-én elhunyt Arnold Spielberg (1917–2020) elektromérnök számítógépek fejlesztésével is foglalkozott, míg édesanyja, Leah Posner (1920–2017) restaurátorként dolgozott, de koncertzongoristaként is ténykedett. A házasfelek 1966-ban elváltak. Stevennek három lánytestvére született: Anne, Nancy és Sue. Tizenhárom éves volt, amikor a szülei megajándékozták egy Super 8-as kamerával. Ezzel forgatta első, nyolcperces rövidfilmjét: a The Lust Gun egy tizenéves árva fiúról szól, aki bosszút akar állni meggyilkolt szülei halála miatt. Tizenhét éves korában Tűzfény címmel készítette el első egész estés alkotását, egy száznegyven (!) perces sci-fi thrillert, amely igazi szerzői film volt, hiszen a forgatókönyvíró, az operatőr, a zeneszerző, a vágó és a producer is Spielberg volt. Ez tulajdonképpen egy korai és kezdetleges változata volt a Harmadik típusú találkozásoknak. Világsikerű ikerfilmje mellett érdekes kuriózum lehetne, de sajnos az első két tekercse egy producer hanyagsága miatt elveszett. Spielberg 1965-ben iratkozott be a Kaliforniai Egyetem rendezői szakára, ahonnan három év múlva távozott. 1968-as rövidfilmje, az Amblin’ már csak azért is említésre érdemes, mert 1984-ben ezt a nevet adta saját filmgyártó cégének. Apja összeköttetéseinek köszönhetően Steven még tizenévesen bejutott a Universal filmstúdióba, ahol asszisztensként dolgozott. Pályakezdéséről ő maga is előszeretettel meséli azt az anekdotát, hogy egy szép napon öltönyben és diplomatatáskával a kezében besétált a filmgyár területére, elfoglalt egy üres irodát, és hetekig senkinek fel sem tűnt, hogy egy idegen ténfereg ott. Ez a jópofa sztori azonban tényleg csak mese.

Spielberg viszonylag gyorsan haladt előre a Universal ranglétráján: 1970-ben mutatták be első saját rendezését, a The Daredevil Gesture-t, amely a Marcus Welby, M. D. című tévésorozathoz készült. Nevéhez fűződik a Columbo című klasszikus bűnügyi tévésorozat első évadjának első része, az Ahogy a könyvben meg van írva (1971). Állítólag makacsul ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és engedtek is neki, újabb epizódokat viszont nem bíztak rá. A Párbaj (1971) volt az első önálló, egész estés tévéfilmje, vagyis amelyet nem egy sorozat számára rendezett. Oly nagy sikert aratott vele, hogy külföldön már mozifilmként forgalmazták, és mindmáig az egyik legjobb alkotásának számít. (Magyarországon a budapesti Filmmúzeum mutatta be 1983-ban.) Megtörtént eset alapján készült a Sugarlandi hajtóvadászat (1974) című dráma: egy fiatal nő segít a férjének megszökni a börtönből, hogy együtt szerezzék vissza nevelőszülőkhöz került kisfiukat. Spielberg pályáján harmadik mozifilmje, A cápa (1975) hozott hatalmas fordulatot: Peter Benchley bestsellerének filmváltozata minden idők egyik legnagyobb kasszasikere volt, kilencmillió dollárból forgatták, és 2020-ig 472 millió bevételt hozott. A sznob filmesztéták azonban átértékelték őt: a tehetséges ifjú titánból, akitől Hollywood megújítását várták, hirtelen egy „money maker” lett, aki – úgy tűnt – inkább belesimul az álomgyár gépezetébe, ahelyett, hogy szembeszállna vele.

Az újabb világsikert jelentő Harmadik típusú találkozások (1977) című sci-fi nekünk, magyaroknak különösen érdekes, mert egyrészt ezért kapott Oscar-díjat Zsigmond Vilmos operatőr – rövid díjátvevő beszédében elfelejtett köszönetet mondani Spielbergnek, aki állítólag emiatt nem hívta többé forgatni –, másrészt a filmbeli szakemberek a Kodály-módszer segítségével próbálnak kapcsolatba lépni a földönkívüliekkel. A Meztelenek és bolondok (1979) című második világháborús gegparádé jelentette az első bukást Spielberg meredeken felfelé ívelő karrierjében. A nyolcvanas éveket mindenekelőtt az Indiana Jones-sorozat első három része fémjelzi: jelen sorok írója töredelmesen bevallja, hogy a legkevésbé méltányolt középső rész, az Indiana Jones és a Végzet Temploma (1984) a legnagyobb kedvence. (Előzménye Az elveszett frigyláda fosztogatói, folytatása az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag). Az E. T. – A földönkívüli (1982) egy újabb sci-fi világsiker volt, amely egy Földön rekedt űrlény és az őt megtaláló gyerekek barátságáról szól. A Bíborszín (1985) a rendezőnek a társadalmi problémák iránti érzékenységéről tanúskodik. Spielberg bátran nyúlt akkor még kényesnek számító témákhoz: a négerek és a nők helyzetéhez, illetve a leszbikus szerelem motívumához. Ehhez a filmhez kapcsolódik az Oscar történetének egyik legkínosabb kudarca: tizenegy kategóriában jelölték, és egyikben sem győzött. Az is példa nélkülinek mondható, hogy egy film ilyen sok jelölést kap úgy, hogy magát a rendezőt nem nevezik. Spielberg legkevésbé értékelt filmjének tartják A Nap birodalma (1987) című háborús drámát. Ellendrukkerei szerint az vele a legnagyobb baj, hogy a gyermeki nézőpont túlságosan dominánssá vált benne, ami csökkentette a drámai téma hatásfokát. Az Örökké (1989) volt az első remake Spielberg pályáján, ami annak ellenére megbukott, hogy ez volt a közönség egyik örök kedvence, Audrey Hepburn utolsó filmje. A szigorú kritikusok szerint a rendező túltolta a romantikát, és már-már elviselhetetlenül szirupos giccset alkotott.

A kilencvenes évek a Pán Péter-mese kissé kaotikus filmváltozatával, a Hookkal (1991) kezdődött Spielberg számára: nem bukott meg vele, de az opusz a várakozások alatt teljesített. Ellenben az 1993-as esztendő kirobbanó sikereket hozott. A Michael Crichton bestselleréből készített Jurassic Park elképesztő látványvilága még azoknak is tetszett, akik egyébként bőven hangoztatták a kifogásaikat. A Schindler listája már a bemutatása előtt viharokat kavart: sokan amiatt aggódtak, hogy a holokauszt témája nem való a kasszasikergyáros, gyermeklelkű rendezőnek. Ha nem is mindenkit, de a kétkedők többségét a fekete-fehérben forgatott nagy hatású dráma meggyőzte, és Spielberg végre megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart. Bár akkoriban még azt hangoztatta, hogy ezentúl inkább komolyabb témákkal szeretne foglalkozni, következő filmje a Jurassic Park folytatása, Az elveszett világ (1997) volt. A pénzben mérhető fogadtatásra most sem lehetett panasz, az általános vélemény mégis az volt, hogy a második rész nem ér fel az előzményéhez. Bő tíz évvel a Bíborszín után Spielberg újra az amerikai négerek helyzetével foglalkozott: az Amistad (1997) egy megtörtént eset rekonstruálásán keresztül az emberi szabadság kérdéskörét járta körül. Több forrásban is azt találjuk, hogy ez volt a Spielberg által alapított új cég, a DreamWorks első mozifilmje, ám csak másodikként került a mozikba, két és fél hónappal a The Peacemaker (1997) után. A direktor egyik legtöbbre értékelt filmje a Ryan közlegény megmentése (1998), amely meghozta számára a második rendezői Oscart.

A kétezres években a Spielberg már egy márkanév is, a minőség és a siker szinonimája. Mindenki tudja, nagyjából mire számíthat, ha megnéz egy Spielberg-filmet, ugyanakkor a direktor megpróbált mindegyik alkotásával valami újat is hozni. Az elmúlt húsz év Spielberg-opuszait jómagam három csoportba osztanám: a tőle megszokott „mesemondó” filmek (Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Tintin kalandjai, A barátságos óriás, Ready Player One), a komolyabb témákat feldolgozó alkotások (Terminál, München, Lincoln, Kémek hídja, A Pentagon titkai) és az ún. „átmeneti” művek, amelyek igazából mindkét csoportba besorolhatók lennének (A. I. – Mesterséges értelem, Különvélemény, Kapj el, ha tudsz, Világok harca, Hadak útján). Tavaly év végén, Spielberg 74. szülinapján mutatták volna be új művét, a West Side Storyt, a COVID-járvány miatt azonban a premiert egy évvel elhalasztották. A West Side Story a második remake és az első musical a Mester pályáján, amelynek még mindig nincs vége. Javában dolgozik ugyanis következő filmje, az Edgardo Mortara elrablása előkészítésen. A XIX. századi Itáliában játszódó dráma főszereplője egy zsidó fiú, akit erőszakkal nevelnek kereszténnyé. Spielberg a hetvenes évek végétől producerként is ténykedik, s olyan rendezőegyéniségek pályáját segítette, mint például Robert Zemeckis, Joe Dante és Barry Levinson. Mint producer jelenleg is több projekteken dolgozik: az egyik egy életrajzi film Leonard Bernsteinről, a West Side Story zeneszerzőjéről, a másik a Bíborszín musicalváltozata, valamint szó van a Roger nyúl a pácban második és a Szörnyecskék harmadik részéről is. Előkészületben az Indiana Jones ötödik része is, amelynek eredetileg a rendezője is lett volna, de visszalépett, mert szerinte most már egy új, fiatal rendező látásmódjára van szükség ahhoz, hogy a széria megújuljon. Steven Spielberg kétszer nősült: Amy Irving 1985 és 1989 között volt a felesége, a szintén színésznő Kate Capshaw-t pedig 1991-ben vette el. Első felesége egy, a második három gyermeket szült neki, továbbá három örökbefogadott gyereke is van.

Az előzmények

Az elveszett frigyláda fosztogatói az egyik leghíresebb Spielberg-film, ám az ötlet nem tőle, hanem a barátjától, George Lucastól származott. Lucas a hetvenes évek elején két fordulatos történetet is kitalált, mindkettővel a harmincas-negyvenes évek kalandfilmsorozatainak modern változatát akarta megvalósítani. Az egyik a Csillagok háborúja volt, a másik pedig Az elveszett frigyláda fosztogatói, amely akkor még az Indiana Smith kalandjai (The Adventures of Indiana Smith) címet viselte. 1975-ben Lucas és az akkor még szintén a másodvonalba tartozó rendező, Philip Kaufman több hétig dolgozott az Indiana Smith-projekten. Kaufman olvasta Trevor Ravenscroft (1921–1989) The Spear of Destiny: The Occult Power Behind the Spear Which Pierced the Side of Christ, and How Hitler Inverted the Force in a Bid to Conquer the World című könyvét, amely az 1972-es esztendő bestsellere volt az okkultizmus témájában. A kötet annak a lándzsának a történetét mondja el, amelyet a legenda szerint egy Longinus nevű római katona Krisztus oldalába döfött. A lándzsa mágikus erőre tett szert, amelyet Nagy Konstantin császártól Adolf Hitlerig többen is megpróbáltak felhasználni ahhoz, hogy átformálják a világot. Ebben a könyvben Ravenscroft az elveszett frigyládáról is írt. Kaufman a kalandor régész Indiana Smith figuráját a frigyláda legendájával ötvözte, és ezáltal a történetbe emelte a nácizmus, a lázadás és a miszticizmus témáját, amely motívumok a Csillagok háborúja cselekményébe is beépültek. Rövidesen azonban kiszállt a projektből, mert Clint Eastwood felkérte, hogy vegyen részt A törvényenkívüli Josey Wales (1976) forgatókönyvének megírásában, sőt rendezze is meg a filmet. Nem csinált túl jó vásárt, mert Eastwood 1975. október 24-én kirúgatta, és személyesen lépett a helyébe. A hivatalos indoklás szerint „kreatív művészi nézeteltéréseik” voltak, bennfentesek szerint a legfőbb ok mégis az volt, hogy Kaufman élénken érdeklődött a női főszerepet alakító Sondra Locke iránt, akinek Eastwood is csapta a szelet, később feleségül is vette.

Miután Kaufman beszállt az Eastwood-filmbe, Lucas kizárólag a Csillagok háborújára koncentrált, és Indiana Smith története hosszabb időre a fiókba került. Lucas, Spielberg és még néhány barátjuk épp Hawaiin nyaraltak, amikor 1977. május 25-én bemutatták a Csillagok háborúját. Lucas izgatottan várta a fogadtatásról szóló első híreket, ámbár ő maga a bukást tartotta valószínűbbnek. Tévedett. A film hatalmas sikert aratott, a kritikái is többnyire jók voltak, így a cimborák oldott hangulatban társalogtak jövőbeni terveikről. A Harmadik típusú találkozások bemutatója előtt álló Spielberg szívesen elvállalt volna egy James Bond-filmet, mire Lucas – állítólag a tengerparton homokvárépítés közben – azt mondta, neki van egy sokkal jobb ötlete, és elmesélte az Indiana Smith-sztorit. Stevennek nagyon tetszett – „Olyan, mint egy James Bond-film, csak kütyük nélkül” –, csupán egyetlen dologgal nem volt kibékülve: a főhős túl hétköznapi családnevével, amelyet később Jonesra változtattak. Egyébként Lucas malamut kutyáját nevezték Indianának, aki már a Csillagok háborúja Chewbaccájához is inspirációt jelentett, az Indy-filmek harmadik részéből pedig megtudhatjuk, hogy idősebb Jones is a kutyájuk után nevezte el a fiát. Lucas kezdettől fogva egy trilógiát akart, mire Spielberg visszakozott, mert semmi kedve nem volt még két forgatókönyvön munkálkodni, ugyanis (akkor még) nem nagyon lelkesedett a folytatásokért. Haverja megnyugtatta, hogy semmi pánik, ő már megírta a két folytatást is. Steven ekkor beleegyezett a dologba, ám amikor eljött a második rész ideje, Lucas töredelmesen bevallotta, hogy még egyetlen betűt sem írt le a folytatások forgatókönyvéből.

A forgatókönyv

Miután Spielberg visszatért Hollywoodba, felvette a kapcsolatot Lawrence Kasdan forgatókönyvíróval, aki akkor már megírta a forgatókönyvet az Amerikai románc (1981) című filmhez, amelyet Spielberg mint executive producer akart megvalósítani. Lucas elolvasta a szkriptet, és utána beleegyezett abba, hogy Kasdan legyen a Frigyláda egyik forgatókönyvírója. A három férfi egy álló hétig foglalkozott azzal, hogy magnószalagra mondják a közös filmmel kapcsolatos elképzeléseiket. A hatalmas kőgolyó a film elején Spielberg ötlete volt: Carl Barks The Seven Cities of Cibola című 1954-es képregényéből vette át, amely a nálunk is jól ismert mesefigura, Dagobert bácsi egyik kalandját mondja el. Lucas később beismerte, hogy Dagobert bácsi egyéb kalandjai inspirálták a nyitójelenet több ötletét is a bálványt védő csapdákról. Lucas javasolta a tengeralattjárót, a „nácibérenc” kismajmot, illetve azt a jelenetet, amikor Marion felpofozza Jonest Nepálban. Munka közben vita alakult ki arról, hogy ki legyen Indy társa: egykori mentora vagy egy volt szeretője. Kasdan kompromisszumot ajánlott: legyen a néhai mentor lánya, aki valaha Indy barátnője volt. Az ötletek legépelve körülbelül 100 oldalt tettek ki, ez lett a végső forgatókönyv szilárd alapja.

Kasdan beépítette a Lucas és Spielberg által kitalált kulcsjeleneteket a Lucas és Kaufman által kigondolt cselekményvázba, és szerves egységgé formálta az egészet. Néhány költségesnek ígérkező grandiózus jelenetről le kellett mondaniuk: a pajzsként használt hatalmas gong egy sanghaji zűrzavarban, a kiugrás a repülőgépből egy gumicsónakon és a csillés üldözés egy föld alatti bányában a folytatásba került át. 1978 augusztusában Kasdan átadta az első forgatókönyv-tervezetet Lucasnak, és utána egy időre kiszállt a Frigyláda-projektből. Lucas ugyanis már elkezdett dolgozni a Csillagok háborúja folytatása, A birodalom visszavág (1980) forgatókönyvén, és ehhez is szüksége volt Kasdan tehetségére és ötleteire. A Daily Variety 1979. augusztus 1-jei száma arról tudósított, hogy Kasdan végzett A birodalom visszavággal, és visszatért az Indiana Jones-filmhez. Itt jegyezzük meg, hogy Spielberg és Lucas között olykor előfordultak véleménykülönbségek is, melyekből szoros barátságuknak köszönhetően sosem lett harag. Lucas szerint Indiana egy olyasfajta kalandor playboy, mint a 007-es, míg Spielberg szerint a figura már attól összetetté vált, hogy egyszerre volt professzor és kalandor. Ő egy olyasfajta személyiséget képzelt el, mint amilyet Humphrey Bogart játszott A Sierre Madre kincsében (1948). A Bogart-figura alkoholizmusa azonban kényes motívumnak ígérkezett egy családi szórakoztatásra szánt filmben, ezért hamar lemondtak róla. Indy személyiségének kidolgozásához a leghasznosabb mintának Harry Steele bizonyult, akit Charlton Heston alakított Az inkák titka (1954) című kalandfilmben. Spielberg fantáziája időnként nagyon meglódult: Tohtnak például géppuskaként funkcionáló robotkezet képzelt el a fejébe épített rádióantennával. Lucas megvétózta ezt az ötletet, szerinte ez már inkább egy sci-fibe illene. A cimborák elképzeléseit elsőként Jim Steranko képregényrajzoló jelenítette meg, és illusztrációi segítették Spielberget abban, hogy komoly döntéseket hozzon Indy külsejére és a film látványvilágára vonatkozóan.

A Lucasfilm Ltd. bejelentette, hogy 1980-ban megkezdik a forgatást. Lucas még ’79 augusztusában felkérte volt filmfőiskolás társát, Howard Kazanjiant, hogy legyen Az elveszett frigyláda fosztogatói executive producere. Három hónappal később megszületett a film véglegesnek szánt forgatókönyve, Lucas pedig hozzálátott, hogy megtalálja a gyártó-forgalmazót. Húszmillió dollárra volt szüksége a forgatáshoz, a legtöbb tárgyalópartner azonban kizártnak tartotta, hogy ennyi pénz elegendő legyen egy ilyen kaliberű filmhez. Az se volt jó ajánlólevél, hogy Spielberg előző alkotása, a nagy költségvetésű Meztelenek és bolondok (1979) megbukott. Ráadásul Lucas nyílt lapokkal játszott, mert a kezdet kezdetén kijelentette, hogy a haszonból jelentős részesedésre (80%-ra!) tartanak igényt, és a filmmel kapcsolatos licencjogok javát (a kapcsolódó termékekre vonatkozóan is) maguknak kívánják fenntartani. A Paramount Pictures igazgatója, Michael Eisner is azon a véleményen volt, hogy a húszmillió valószínűleg még a nyitójelenetre se lesz elég, ugyanakkor ráérzett arra, hogyha jól alakulnak a dolgok, az Indy-film nagyon nagy durranás lehet, és hatalmas bevételeket hozhat. Elfogadta Lucas feltételeit, s persze neki is volt néhány: például négy folytatásra szóló kötelezettség az alkotók részéről. A megegyezés létrejött, és úgy tartják, hogy Hollywood történetének egyik legjövedelmezőbb szerződését sikerült tető alá hozni – mindegyik fél szempontjából.

A szereposztás

A Hollywood Reporter 1979. november 13-i számában hozták nyilvánosságra, hogy a film forgatása 1980 márciusában kezdődik Nagy-Britanniában, a borehamwoodi EMI-Elstree Studiosban, ahol a Csillagok háborúja és A birodalom visszavág forgatásának oroszlánrésze is zajlott. A Daily Variety 1980. január 30-i számában már a szereposztásról is szó esett. Lucas takarékossági terveinek egyike az volt, hogy a főszerepet egy viszonylag ismeretlen színésznek szánta. Próbafelvétel készült Tim Mathesonnal, Peter Coyoteval és John Shea-vel. Szóba került még Michael Biehn, Barry Bostwick, Bruce Boxleitner, John Calvin, Sam Elliott, Christopher Guest, Mark Harmon, David Hasselhoff, Paul Le Mat, Nick Mancuso és Sam Shepard is. Az viszont nagyvárosi legenda, hogy Jeff Bridges lemondta a szerepet, mert ő maga is megerősítette, hogy valójában fel sem ajánlották neki. Lucas legesélyesebb jelöltje Tom Selleck volt, aki ugyan már 1969-ben a kamerák elé állt, de egy évtizeden át csak parányi szerepeket kapott, és inkább reklámokban foglalkoztatták. Mire Lucas felajánlotta neki Indiana Jones szerepét, kiderült, hogy Selleck már megkapta élete nagy lehetőségét, a Magnum című tévésorozat főszerepét. A gyártó cég, a Universal hallani sem akart arról, hogy kölcsönadja őt Lucasnak. Május 9-én a Hollywood Reporter lehozta a hírt, hogy Selleck visszautasította, hogy eljátssza a vagány kalandort. Négy nappal később a Daily Variety világgá kürtölte, hogy a szerep Harrison Fordé, aki már negyedszer fog Lucasszal dolgozni. Lucas először ellenezte a dolgot, mert nem akarta, hogy Ford olyan állandó szereplője legyen a filmjeinek, ahogyan Robert De Niro Martin Scorsese alkotásainak. Han Solóként nyújtott remek alakítása miatt viszont Spielberg ragaszkodott hozzá. Véleményét Frank Marshall és Kathleen Kennedy producerek is osztották, ezért végül Lucas is beadta a derekát.

Mariont Spielberg barátnője, Amy Irving játszotta volna, de a pár épp akkoriban mosolyszünetet tartott. Sean Young eredménytelenül jelentkezett a castingra, míg a komoly esélyes Debra Winger nemet mondott, mert érdektelennek találta a figurát. Egyéb jelöltek: Valerie Bertinelli, Patti D'Arbanville, Lisa Eilbacher, Barbara Hershey, Maureen McCormick, Michelle Pfeiffer, Linda Purl, Jane Seymour, Mary Steenburgen és Dee Wallace. A lehetőséget végül Karen Allen kapta. (Spielberg és Irving 1984-ben kibékültek, s a következő évben összeházasodtak, 1989-ben viszont elváltak.) Sallahot eredetileg Danny DeVito alakította volna, aki több filmre szóló megállapodást kötött a Paramounttal, és tévés elkötelezettségei miatt vissza kellett lépnie. Ekkor Kevork Malikyant hívták meghallgatásra, aki egy közlekedési dugó miatt egy órát késett. Az alkotók John Rhys-Daviest találták a legjobbnak. Belloq szerepét Lucas állítólag eleve a francia színész-énekesnek, Jacques Dutronc-nak írta, ám vele valamiért nem jött össze a dolog. Fontolóra vették a brit Jonathan Pryce és az olasz Giancarlo Giannini szereplését is, mígnem Paul Freemant választották. Marcus Brodyt a brit Denholm Elliott alakította, akit Spielberg különösen kedvelt. Arnold Tohtot Ronald Lacey játszotta, aki a rendezőt a harmincas-negyvenes évek kiváló német karakterszínészére, a gonosztevő szerepeket nagyszerűen alakító Peter Lorre-ra emlékeztette. A szerepet először Klaus Kinskinek ajánlották fel, aki az önéletrajzában azt írta, hogy szeretett is volna Spielberggel forgatni, de szerinte a forgatókönyv „idióta szarság” volt. Szó volt Roman Polańskiról is, ő azonban nem tudott volna Tunéziába utazni. Wolf Kahler mint Dietrich ezredes látható a filmben, míg az akkoriban még ismeretlen Alfred Molina a nyitójelenet egyik epizodistája volt. Itt jegyezzük meg, hogy az eredeti forgatókönyvben Toht még Belzig, Dietrich pedig Schleimann néven szerepelt. Toht már akkor meghalt volna, amikor az Indyt a sivatagban üldöző német jármű a mélybe zuhan. A szereplők közül mindenképpen említsük meg Pat Roach nevét is, hiszen különös rekord fűződik a személyéhez: kétszer is meghal ebben a filmben. Először Marion kocsmájában mint a Tohtot kísérő nácik egyike. A második alkalommal ő az a tagbaszakadt félmeztelen férfi, aki bunyóba keveredik Indyvel a felszállásra készülő repülőgép közelében, és nagyon rosszul végzi.

A forgatás

A film forgatása 1980. június 23-án kezdődött a franciaországi La Rochelle-ben, egy olyan tengeralattjáró-bázison, amelyet a második világháborúban a németek használtak. Itt vették fel a német tengeralattjáró, illetve a gőzhajó jeleneteit. Frank Marshall producer korábban a nyugatnémet Bavaria filmstúdió műtermeiben talált egy tengeralattjáró-modellt. Ezt egy olyan filmhez építették, amelyet végül nem forgattak le. Más források úgy tudják, azt a modellt használták, amely Wolfgang Petersen emlékezetes háborús szuperprodukciójához, A tengeralattjáróhoz (1981) készült. A modellt az NSZK-ból Franciaországba szállították, ahol öt nappal a forgatás megkezdése előtt befejeződött az összeszerelése. A gőzhajó egy egyiptomi hajó volt, amelyet Írországtól béreltek, és Angliában felújították, mielőtt La Rochelle-be vitték volna. A két hajó a parttól három mérföldre horgonyzott le. Az időjárás viharos volt, ezért öt napig tartott, amíg a technikai stábot és a színészeket a fedélzetre juttatták. 1980 júliusának legelején a filmesek áttelepültek a londoni EMI-Elstree Studios műtermeibe. Itt egyszerre öt színpadon körülbelül kétszáz munkás dolgozott gőzerővel a díszletépítésen. Először a Lelkek Kútjánál játszódó jelenetet akarták felvenni, de a díszlet nem készült el időben. Ezért változtattak a menetrenden, előrevették a térképteremben játszódó epizódot, illetve a csacsapoják ősi templomában zajló eseménysort. Utóbbihoz a Satipót alakító Alfred Molinának élő óriáspókokat tettek a hátára. Ezekkel nem is volt semmi probléma mindaddig, amíg egy nőstény nem került közéjük, mert akkor izegni-mozogni kezdtek. Molina állítólag be volt tojva (ne firtassuk, hogy képletesen-e, vagy szó szerint is), ám épp ez kellett a jelenethez, és szerencsére nem történt semmi baj. A felvételhez egyébként veszélytelen mexikói tarantulákat használtak: ezt a fajt egzotikus háziállatként is szokták tartani.

Ahhoz a jelenethez, amelyben a főhős farkasszemet néz egy kobrával, egy üveglapot helyeztek Harrison Ford és a kígyó közé. Bakivadászok hívták fel rá a figyelmet, hogy az üveglap látható, amikor a fény egy bizonyos szögből esik rá. (Ezt a hibát a 2003-as DVD-verzión korrigálták.) A valóságban egyébként se Spielberg, se Ford nem rettegett a kígyóktól, ámbár a színészt állítólag a hányinger kerülgette, amikor meglátta azt a rengeteg (szám szerint hétezer) tekergő hüllőt a díszletben. Többségük az abszolút veszélytelen páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus) fajhoz tartozott, amely inkább a mérete miatt kelt félelmet. Jelen voltak azonban valóban veszélyes fajok, sőt baleset is történt: az egyik stábtagot megmarta egy piton. Norman Reynolds díszlettervező üveggyapotból alkotta meg azt az óriási kőgolyót, amely üldözőbe veszi Indyt. Spielberget annyira lenyűgözte a hatalmas golyó, hogy a tervezettnél tizenöt méterrel hosszabb utat építtetett neki. A munkások a hatalmas kelléket hozzáerősítették egy karhoz hasonlító szerkezethez, amely lehetővé tette, hogy a golyó egy kötött pályán guruljon végig a speciális csúszda aljáig. Itt összetörte a cseppkőimitációkat, melyeket minden megismételt felvételhez helyre kellett állítani. Magát a golyót viszont úgy tervezték, hogy az ismétlésekhez is használni lehessen.

A stáb 1980. augusztus 25-én utazott a következő helyszínre, a tunéziai Tozeurba. Maga a forgatás a sivatagban zajlott rekkenő hőségben, több mint 700 szereplővel – nagyobb részük statiszta volt. A szintén tunéziai Kairuán és Sousse is forgatási helyszín volt. A népes filmstáb először a monasztiri Sahara Hotelben rendezte be a főhadiszállását: mind a 114 szobát lefoglalták. Ezután a Port El Kantaoui-i Hannibal Palace Hotelbe települtek át. A frigyláda felnyitásának jelenetét Tozeurtól tizennégy mérföldnyire északra, a Sidi Bouhlel kanyonban vették fel, ahol korábban a Csillagok háborúja azon jelenetét forgatták, amikor Luke Skywalker először találkozik Obi-Wan Kenobival, továbbá itt vették fel a Tatuinon játszódó eseményeket is, illetve azt, amikor a dzsavák megtámadják R2-D2-t. A váratlan esőzések miatt a Frigyláda itt játszódó jeleneteit nem sikerült a kijelölt határidőig leforgatni, ezért a néhány nappal később érkező második stábra maradt a pótforgatás. A tunéziai munkát a gyakori betegségek igencsak megnehezítették. A kánikula legalább akkora problémákat jelentett, mint az étel, amely számos stábtagnál hasmenést okozott. John Rhys-Davies járt legrosszabbul, állítólag egy alkalommal a vécéig sem jutott el, olyan hirtelen lépett fel nála a székletürítési inger. A forgatási nehézségek ellenére a kreativitással nem volt gond: több remek jelenet improvizáció eredményeként született, mint például Marion szökése vagy a repülőgépes epizód. Ez utóbbi forgatásán elszakadt egy ínszalag Harrison Ford bal lábában, és az egyik kerék áthajtott a térdén. Mégsem ekkor lett elege a megpróbáltatásokból, hanem amikor Kairuánban azt a jelenetet vették fel, amikor a kairói forgatagban meg kell küzdenie a karddal rátámadó ellenféllel. Harrisont ekkor már erősen gyötörte a vérhas, ezért néhány sikertelen próbálkozás után megkérdezte Spielbergtől: „Miért nem lőjük le egyszerűen a fickót?” A kényszerhelyzetben támadt ötletből a film egyik legjobb poénja lett. Pedig a rossz fiút megszemélyesítő Terry Richards kaszkadőr hetekig gyakorolt, hogy megtervezze a kard vs. ostor összecsapást.

A kamionos jelenetet Spielberg és a második stábot irányító Michael (Micky) D. Moore rajzai alapján tervezték meg és forgatták le. Az a rész, amikor Indyt maga után vonszolja a jármű, már a második stáb leleménye volt, a színészről készült közeliket viszont Spielberg személyesen forgatta. Harrison Ford a veszélyes jelenetek többségét saját maga csinálta meg, kaszkadőr csak ritkán ugrott be helyette: Vic Armstrong egyes lovas jeleneteknél, Martin Grace a zuhanó szobornál és Terry Leonard a kamionos epizódnál. 1980. szeptember 30-án a stábtagok újra felkerekedtek, és a Hawaii-szigetekhez tartozó Kauaira utaztak, ahol a dél-amerikai őserdőben játszódó nyitójelenet külsőit forgatták le. Forgatási helyszín volt még az angliai Hertfordshire megye egyik kisvárosában, Rickmansworthban található Royal Masonic School (Királyi Szabadkőműves Iskola), valamint három észak-kaliforniai város: San Rafael (itt volt Jones otthona), Marin és San Francisco. Utóbbi helyszínen a városháza Washington D. C.-t helyettesítette. Ez a jelenet egyébként az első vágásban még nem szerepelt, és csak utólag került a filmbe, hogy magyarázatot adjon Indy és Marion kapcsolatára. A kiegészítés ötlete Lucas feleségétől, a filmvágó Marciától származott. Az elveszett frigyláda fosztogatóiról kevésbé köztudott, hogy kölcsönvett képsorokat is tartalmaz: Indy egy Douglas DC–3-as gépen repült Nepálba, és ezt A Kék Hold völgye (1973) című filmből vették át, míg egy utcai jelenet esetében a Hindenburg (1975) című filmből kölcsönöztek. Hetvenhárom munkanap után, 1980 októberében, tizenkét nappal a kitűzött határidő előtt ért véget a forgatás. A végösszeg 22,8 millió dollár volt.

A speciális effektusok

A speciális effektusok a Lucas által 1975-ben alapított Industrial Light & Magic szakembereit dicsérik. E jelenetek egyike, amikor Indy a vízről felszálló Pan Am géppel Nepálba indul: a repülőgép mögött egy térképen látjuk a megtett utat. Ugyancsak trükkfelvétellel oldották meg, amikor a taniszi Térképteremben a Ré Pálcájának csúcsdíszén keresztülvilágító napfény megmutatja a frigyláda pontos helyét. Az ILM trükkmesterei valósították meg azt a képsort is, amikor a sivatagi üldözés közben a nácik egyik járműve a sziklákról a mély szakadékba zuhan. A legnehezebb feladatok akkor adódtak, amikor a nácik felnyitják a frigyládát, amelyből kirepülnek a szellemek, és az egyik gyönyörű női arc hirtelen ijesztően torzzá változik. A kísérteties megjelenést azzal érték el, hogy a szellemeket víz alatt filmezték, hogy a lebegés érzetét keltsék. Toht fejének elolvadásához először is a szerepet alakító Ronald Lacey fejéről viaszmásolatot készítettek, és azt egy hősugárzóhoz helyezték. A kamerában lévő filmszalag a normálisnál jóval lassabb sebességgel forgott, így a normál sebességű lejátszáskor az eseménysor felgyorsulva látszódott. Dietrich „fonnyadó” fejéhez csupán egy olyan modell kellett, amely belülről üres volt, és mindössze a levegőt kellett kiszippantani belőle. Az eredeti változatban látható volt, amint Belloq feje felrobban. Emiatt viszont az MPAA (az amerikai cenzúrabizottság) „R” kategóriába sorolta a filmet (kiskorúak kizárólag szülői kísérettel nézhetik meg), ami jelentősen leszűkítette a potenciális nézők körét. Az alkotók nem akartak rosszabbat a „PG” (szülői kíséret ajánlott, de nem kötelező) kategóriánál, ezért egy tűzfátyol mögé rejtették a felrobbanó fejet. A frigyládát rejtő támaszpontot James Tissot festményei alapján Brian Muir és Keith Short valósította meg. A hangeffektekért felelős csapatot Ben Burtt vezette. Jones pisztolyának egy .30-30 Winchester puska kölcsönzi a hangját. A verekedések közben hallható hangok úgy keletkeztek, hogy bőrkabátokat és baseballkesztyűket püföltek egy baseballütővel. A Lelkek Kútjának több ezer kígyóját „szinkronizálni” kellett: a hüllősereglet hangjának előállításához csupán emberi ujjak, sajttepsik és szivacsok kellettek. A frigyláda kinyitásának hangját meglehetősen prózai módon egy vécétartály fedelének elcsúsztatásával imitálták. A felnyitott láda hangjának megalkotásához Burtt szintetizátorokat használt, a szellemekéhez pedig delfinek és oroszlánfókák hangját elegyítette. A nyitójelenetben a kőgolyó hangjához egy olyan autóét használták, amely lefelé gurul egy kavicsos felhajtón.

A filmzene

Az elveszett frigyláda fosztogatói kísérőzenéjét John Williams írta, aki a Sugarlandi hajtóvadászat óta dolgozott Spielberggel, és mint tudjuk, az ő nevéhez fűződik a Star Wars-széria zenéje is, amelyet a London Symphony Orchestra (Londoni Szimfonikus Zenekar) adott elő. A zenekar játszotta a Harmadik típusú találkozások kísérőzenéjét is, de a Frigyláda után már nem vettek részt más Spielberg-filmben. A soundtrack legismertebb tétele, a Raiders March kizárólag Indiana Jones személyének zenei felvezetésére szolgált, ám annyira népszerű lett, hogy a folytatásokban is felhasználták. Ahogy egy online kommentelő szellemesen megjegyezte, ezt a zenét csupán három ember utálta teljes szívéből: René Belloq, Toht őrnagy és Dietrich ezredes. Williams eredetileg két különböző zenei témát is kitalált Indy számára. Spielbergnek annyira tetszett mindkettő, hogy azt kérte a zeneszerzőtől, egyesítse azokat egyetlen tételben: ez lett a Raiders March. A hátborzongató, apokaliptikus zenei témák a frigyládához kapcsolódnak, míg a romantikusabb melódiák Marion személyéhez, illetve Indyvel való viszonyához kötődnek. A filmzenét 1981 februárjában vették fel a londoni Abbey Road Studiosban. A soundtrack album ugyanazon év júniusában került a boltokba a Columbia Records forgalmazásában: a 43 perces zeneanyag kilenc trackből állt. A rajongók kedvéért 1995-ben CD-n és LP-n megjelentettek egy harminc perccel hosszabb változatot is. A tizenkilenc track között voltak vadonatúj szerzemények, illetve a régiek közül néhány tétel kibővített változatban hallható.

A fogadtatás

A filmet 1981. június 12-én mutatták be az Egyesült Államokban, egyszerre 1078 moziban. A nyitó hétvégén 8 305 823 dollárt termelt. Ezzel ugyan a bevételi toplista élére ugrott, ennek ellenére a Paramount fejesei nem győzték bekapkodni a szíverősítő tablettákat. Ők ugyanis lényegesen nagyobb bevételre számítottak, minden idők egyik legsikeresebb produkciójává akarták kihozni a filmet, hogy a Lucasfilmmel kötött szerződésüknek megfelelően számukra is extraprofitot termeljen. A remények nem voltak túlzók, elvégre a következő héten mutatták be a Superman II-t, amely 14,1 millió dollárral indított az első hétvégéjén. A Frigyláda emiatt leszorult a box office-lista éléről, és hetekig nem tudta legyőzni a konkurensét, ámbár fokozatosan csökkent a két film közötti bevételkülönbség. A hatodik hétvégén – miután növelték a játszóhelyek számát – Indiana Jones végre lenyomta Supermant, és visszakerült a toplista élére. 111 nappal a premier után megtörtént, amire a Paramount fejesei vártak és vágytak: a Frigyláda bevételei meghaladták a 135 millió dollárt, a cég addigi rekordere, a Grease (1978) bevételeit. Az első körben a Spielberg-film 212 millióig jutott (az Egyesült Államok és Kanada összesen), és ezzel az 1981-es esztendő legjövedelmezőbb filmje lett, a világforgalmazással pedig 384 millió dollárt hozott. Hab a tortán, hogy kritikai fogadtatása is túlnyomórészt kedvező volt. Akadtak persze, akik fanyalogtak – mint például Pauline Kael, akiről Lucas pár év múlva egy gonosztevőt nevezett el a Willow (1988) című fantasyjében: Kael tábornokot, akit mellesleg a Frigyláda egyik rosszfiúja, Pat Roach játszott. Mások azt mondták, hogy Indy kalandja erőszakosabb, mint ami egy PG-filmtől elfogadható lenne, a többség viszont remek szórakozásnak tartotta.

Az elveszett frigyláda fosztogatói nemcsak kasszarekordokat döntögetett, hanem komoly szakmai elismeréseket is bezsebelhetett. Igaz, Golden Globe-ra csupán Spielberget jelölték a rendezésért, de alulmaradt Warren Beattyvel szemben, akit a Vörösökért (1981) díjaztak. Éppen ezért okozott nem kis meglepetést, hogy az 1982-es Oscar-gálán a film nyolc kategóriában indult esélyesként, és négyben győzedelmeskedett is: legjobb látványtervezés és díszlet (Norman Reynolds, Leslie Dilley, Michael Ford), legjobb hang (Bill Varney, Steve Maslow, Gregg Landaker és Roy Charman), legjobb vágás (Michael Kahn) és legjobb vizuális effektek (Richard Edlund, Kit West, Bruce Nicholson és Joe Johnston). Különdíjat kapott Ben Burtt és Richard L. Anderson a hangeffektekért. A legjobb film Oscarját azonban a brit Tűzszekerek kapta, és ennek zeneszerzője, Vangelis vehette át a legjobb filmzenéért járó Oscart a Frigyládáért szintén nevezett John Williams helyett. Steven Spielberg helyett az Oscaron is Warren Beatty diadalmaskodott (vajon a Vörösök vagy a Frigyláda állja-e jobban az idő próbáját?), Douglas Slocombe helyett pedig a Vörösök olasz operatőrje, Vittorio Storaro vihette haza a Filmakadémia aranyszobrát. Sorolhatnám még a Frigyláda díjait és jelöléseit, de ezeket az infókat az érdeklődők megtalálhatják az IMDb-n. Nézzük inkább a magyar vonatkozásokat! Az elveszett frigyláda fosztogatói hazai premierje négy évet késett. A magyar filmátvételi delegáció 1981 novemberében Londonban látta a filmet, és elutasította az átvételét. A bizottság egyik tagja a MOKÉP igazgatója, Gombár József volt, aki 1984. június 20-án határozattal átvettnek nyilvánította az opuszt néhány más, függőben lévő amerikai filmmel együtt. A forgalmazó harmincezer dollárt kért a filmért, ami az állandó devizagondokkal küszködő magyar fél számára túl magas összeg volt. Az üzlet pár héten belül mégis megköttetett, ennek ellenére novemberben meg kellett sürgetni a külföldi partnert, hogy szállítsa végre a Spielberg-filmet a többi megvásárolt alkotással együtt. Közben, 1984. október 9-én, a Filmátvételi Bizottság már a folytatásnak, az Indiana Jones és a Végzet Templomának is szabad utat engedélyezett. A Frigyláda magyar premierje 1985. október 24-én volt. Még abban az évben 3743 előadást tartottak belőle, ezekre 1 131 597 néző váltott jegyet, ami 71,2%-os kihasználtságot jelentett. Ez 40 956 000 Ft bevételt jelentett. Vicces, hogy ezt a rekordot maga Spielberg döntötte meg a hazánkban tíz év késéssel, 1985. június 20-án bemutatott A cápával, amely abban az évben 54 916 000 Ft-ot fialt a magyar forgalmazónak.

Bakik

Ugye, senki nem gondolta, hogy épp Az elveszett frigyláda fosztogatói lenne mentes a bakiktól? Volt olyan, amit már említettem is (az egyik kígyót a főszereplőtől elválasztó üveglap), most pedig következzen a teljességre törekvés igénye nélkül egy kis ízelítő a melléfogásokból! Ezek között szerintem jelentéktelen apróságok is vannak, amelyeket csak akkor veszünk észre, ha meredt szemekkel kifejezetten a hibákat próbáljuk kibökni.

* Az osztályterem földgömbjén olyan afrikai országok is láthatók, amelyek 1936-ban még nem léteztek. Hasonló baki figyelhető meg a repülési jelenetnél megjelenő térképen is, amelyen olyan elnevezések olvashatók, amelyek 1936-ban még nem voltak használatosak: például Thaiföld akkori neve Sziám volt, Jordániáé pedig Transzjordánia.

* Az Indy osztályában ülő hallgatók két vágás között változtatják a helyüket. Az a lány, aki a saját szemhéjára írt szerelmes üzenetet, az ablak melletti padsorban látható, az óra végén mégis a középső padsorból áll fel.

* Indy az osztályban felírja a táblára a NEOLITHIC szót, a jelenet további részében azonban észrevehető, hogy az eredeti felirat bizonyos jellegzetességei eltűntek, feltehetően azért, mert ezt az epizódot több részletben vették fel, és emiatt a szót újra felírták a táblára. Ugyanez a helyzet a MICHAELSON CHAPTER 4 AND 5 felirattal, ami helyett később már ez látható: MICHAELSON CHAPTER 4 & 5.

* Az Indyt felkereső titkos ügynökök egyike olyan öltönyt visel, amelyhez még csak hasonlót sem viseltek a férfiak a harmincas években.

* A Német Afrika-hadtest (Afrika Korps) csak 1941-ben jött létre.

* Indy egy DC–3-ason utazik Nepálból Karacsiba, 1949 előtt azonban Nepálban nem volt légi közlekedés.

* Katanga kapitány kalapján a Jugoszláv Néphadsereg haditengerészetének emblémája látható, ám a szervezet csak 1945-ben alakult meg, és 1991-ig létezett.

* Amikor a repülő felszáll San Franciscóban, elhalad a kész Golden Gate híd fölött, holott azt csak 1937-ben fejezték be és adták át.

* Amikor Toht a kezébe veszi az izzó medált, elsősorban az ujjai égnek meg, később viszont dramaturgiai jelentősége lesz annak, hogy a medál mintázata mélyen beleégett a tenyerébe, és az ujjain szinte nem is látszanak égésnyomok.

* Amikor Marion a kairói piacon egy fonott kosárban próbál elrejtőzni az üldözői elől, nincs ideje arra, hogy a fedelet teljesen magára húzza. A következő snittben a nácibérenc kismajom ráül a kosárra, és ezzel elárulja Mariont, ám ekkor a fedél már teljesen a kosáron van.

* Amikor Marion és Belloq együtt iszogatnak a sátorban, Belloq megjegyzi, hogy az italon a családi címke van, korábban viszont japán nyelvű írást láthattunk a palackon.

Így látták ők

„Spielberg kontinenseket átszelve utaztatja hőseit a helyszínre, hogy ott aztán ezer kalandon átessenek s megvívják végső harcukat és kísérletet tegyenek a gonosz végleges legyőzésére. A film alkotói olyan mesét kívántak létrehozni, amely még a kőszívű nézőkbe is visszalopja a gyerekkori álmokat, ugyanakkor visszaviszi a filmet oda, ahol a filmművészet született: a vásári látványosságok korába. Az elveszett frigyláda fosztogatóinak van egy jelenete, amely egyértelmű bizonyíték arra, hogy a mese és a valóság nagyon jól megfér egymás mellett. Mariont (Karen Allen) elrabolja egy német kommandó. Indi egymás után győzi le elfogóit, mígnem szembekerül egy két és félméter magas óriással. Az óriás – amolyan »most felfallak«-típus – hatalmas kardot forgat a feje fölött; annak a pillanatnak kell tehát következnie, legalább is a kalandfilmek eddig ismert szabályai szerint, amikor a rettenthetetlen hős kényszerül felvenni a reménytelen küzdelmet. Spielberg viszont olykor túlságosan is szabadon engedett fantáziája ellenére sem kedveli a reménytelen harcot: mese ide, mese oda, a legracionálisabb megoldást választja – Indi a pisztolya után nyúl, és ... Ez az a pillanat, amikor a film hatalmába keríti a nézőt. A többi, az olvadó fejek, a lézertrükkök, a még sehol nem látott kaszkadőrmutatványok már csak ráadás. A szédítő ritmus a fináléig tart, egészen addig a sokat emlegetett képsorig, amikor a rosszal együtt eddigi (kaland) filmélményeink is füstté és hamuvá válnak.”

(Ligeti Nagy Tamás: „Mindent bele, Indi!”. In: Képes Újság, 1985. augusztus 31., 15. o.)

„Szokás mondani: a cél szentesíti az eszközt. Megtörténhet, hogy az öncél is. És az izgalomkeltés öncélúsága igazolható egy hetedhét országra szóló kalandfilmnél. A sokkhatások garanciális alapkövetelmény-számba mennek az ilyen típusú produkcióknál. Csakhogy ennek a filmnek abban leledzik az alapvető baja, hogy a sokkhatásokat kizárólag óvodáskorúak mumusreakciói révén próbálja létrehozni. És az egész, úgy, ahogy van, gyermetegebb és komolytalanabb, mint amilyennek egy tisztességes kalandmesének illik lennie. Egzotikum, misztikum, színészi játék úgy lötyög rajta, mint a filmbeli félelmes folyások és üregek mélyén rejtező csontvázakra telepedett pókháló.”

(Sas György: „Az elveszett frigyláda fosztogatói”. In: Film, Színház, Muzsika, 1985. október 26., 11. o.)

„Az elveszett frigyláda fosztogatói három műfaji regisztert kever rendkívül sikeresen: a kalandfilmes, a horror- és a vígjátéki elemeket. Spielberg és Lucas a hetvenes-nyolcvanas években szárnyat bontó posztmodern jegyében a régi filmek stílusvilágát csomagolták újra a legkorszerűbb technikát felhasználva – Lucas ugyanezt tette a Csillagok háborújával, ami lényegében a régi fantasysorozatok (pl. Flash Gordon) és képregények keverékéből született. Az Indiana Jones génállományának alapját a harmincas-negyvenes évek hollywoodi kalandfilmjei és korai sorozatai alkották: tulajdonképpen ezek voltak az alkotók gyerekkorát meghatározó filmélmények. Ide tartoznak a klasszikus, nagy költségvetésű kardozós és kalózos filmek (mint a Kertész Mihály által rendezett Halálfejes lobogó [Blood kapitány] és a Robin Hood), a romantikus kémtörténetek (mint a Casablanca), illetve az egzotikus tájakon játszódó kalandfilmek (mint a Fu Manchu maszkja vagy a Howard Hawks által rendezett Csak az angyaloknak van szárnyuk). De természetesen a James Bond-filmek narratív logikája is erősen visszaköszön: mindhárom Indiana Jones-film egy-egy akciószekvenciával indít, hasonlóan a Bond-filmekhez.”

(Lichter Péter: Steven Spielberg filmjei. Budapest, 2020, Scolar, 69–81. o)

Az elveszett frigyláda fosztogatói (Raiders of the Lost Ark, 1981) – amerikai kalandfilm. George Lucas és Philip Kaufman történetéből a forgatókönyvet írta: Lawrence Kasdan. Operatőr: Douglas Slocombe. Zene: John Williams. Díszlet: Norman Reynolds és Michael Ford. Jelmez: Deborah Nadoolman. Vágó: Michael Kahn és George Lucas. Rendező: Steven Spielberg. Főszereplők: Harrison Ford (Indiana Jones), Karen Allen (Marion), Paul Freeman (René Émile Belloq), Ronald Lacey (Arnold Ernst Toht őrnagy), John Rhys-Davies (Sallah), Denholm Elliott (Marcus Brody), Alfred Molina (Satipo), Wolf Kahler (Dietrich ezredes), Anthony Higgins (Gobler). Magyarországi bemutató: 1985. október 24. (mozi).

MÉG TÖBB ROMANTIKUS KALAND!

A bagdadi tolvaj

A vörös palást

A tiltott szerelem tornya

A kis lovag

Özönvíz

A kék lagúna

Excalibur

A gonosz lady 

Tűzzel-vassal