Kathy: Nem akarom jól ismerni magát.
Nem hiszem, hogy sokáig fog élni.
Turner: Ez ügyben még csodálkozhat.
A hetvenes évek egyik legjobb amerikai thrillerje, A Keselyű három napja James Grady bestsellere alapján készült, amely Magyarországon először folytatásos újságregényként volt olvasható. Az Egyesült Államokba áttelepült olasz producer, Dino De Laurentiis még a könyv megjelenése előtt megvásárolta a filmjogot. A rendezői székbe Sydney Pollack ülhetett, akinek ez a film már a negyedik közös munkája volt a főszereplő Robert Redforddal. A további fontos szerepeket Faye Dunaway, Max von Sydow, Cliff Robertson és John Houseman játszotta. A Keselyű három napját a direktor csupán egy izgalmas thrillernek szánta, ám a műnek váratlan aktualitást adott az a tény, hogy a premier előtt nem sokkal jelent meg az első nagyszabású leleplező újságcikk a CIA-ról, ráadásul épp a The New York Timesnál, ahová a Keselyű is elmegy a film végén a maga sztorijával. A regénnyel ellentétben a filmbeli események hátterében az olaj áll, mivel az 1973-as olajválság után az alkotók ráéreztek arra, hogy ez a jelen és a jövő igazán nagy problémája, s az idő őket igazolta. Pollack alkotását 1978 júliusában mutatták be Magyarországon, négy hónappal egyik korábbi filmje, az Ilyenek voltunk (1973) premierje után.
A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.
A történet
A harmincas éveiben járó, jóképű Joe Turner könyvelemzőként dolgozik a CIA egyik fedőszervénél, egy irodalmi társaságnál. Történetünk kezdetén ő a soros, hogy ebédet hozzon a többieknek is. Az eső miatt – a szabályzatot megszegve – egy hátsó ajtón hagyja el az épületet. Távollétében ismeretlen fegyveresek végeznek a munkatársaival, köztük barátnőjével, az ázsiai Janice-szel is. A Keselyű fedőnevű férfi elmenekül a helyszínről, és a veszélyhelyzetek esetére kapott telefonszámon felhívja a főnökeit. Azt kéri, hogy vigyék be őt a központba. Délután kettőre beszélnek meg egy találkozót az Ansonia Hotel mögötti sikátorban, ahol jelen lesz Turner egyik barátja, Sam is. A találkozón a központból érkező férfi rálő a Keselyűre, aki viszonozza a lövést a halott kolléganőjétől elvett önvédelmi kézifegyverrel, és azonnal elmenekül. Nem látja, hogy a sebesült férfi agyonlövi Samet. Turner túszul ejt egy fiatal nőt abban a reményben, hogy annak lakásán elrejtőzve átgondolhatja a történteket, és kitalálja, mit tehet, hogy élve megússza az egészet…
A szerző
James Grady amerikai író és oknyomozó újságíró 1949. április 30-án született az Egyesült Államokban, a Montana állambeli Shelbyben. Édesapja moziüzemeltető volt, az anyja könyvtáros. Van egy lánytestvére is, Jane. Grady 1967-ben fejezte be középiskolai tanulmányait, és 1974-ben újságírásból diplomázott a Montanai Egyetemen. Iskolai évei alatt sokféle munkát végzett: volt például sírásó, traktoros, szénaszedő, gondnok, mozigépész és útépítő munkás. 1971-ben a Montana Constitutional Convention (Montanai Alkotmányos Konvent) alkalmazta, amely a montanai állami alkotmány megváltoztatásán dolgozott. Grady már gyerekkorában érdeklődött az írás iránt. Ötéves korában novellákat diktált az édesanyjának, később verseket is írt. Korai műveivel számos újságnál próbálkozott, de mindenhonnan elutasító válaszleveleket kapott, s a csalódások miatt tűzbe vetette addigi írásait. Írói karrierje 1974-ben kezdődött: ekkor jelent meg máig legismertebb regénye, A Keselyű hat napja. Ebben az évben nyert egy ösztöndíjat, amelynek köszönhetően egy évig a demokrata párti Lee Metcalf szenátor csapatához tartozott Washingtonban, ahol közeli szemtanúja volt Richard Nixon bukásának is.
1974 és 1978 között Jack Anderson, az egyik legelső és legjelentősebb amerikai oknyomozó újságíró munkatársaként dolgozott. A politika, a bűnüldözés, a kábítószer-kereskedelem és a kémkedés állt érdeklődése homlokterében. A hetvenes évek végén úgy döntött, hogy szakít Andersonnal, és ezentúl az írói munkásságára és a filmes megbízásokra koncentrál, ámbár az utóbbiakkal nem nagyon halmozták el. Újságírói munkája során ismerkedett meg későbbi feleségével, Bonnie Goldsteinnel, aki eredetileg magándetektív volt, később tévéproducerként és íróként is kipróbálta magát. 1985-ben házasodtak össze, két gyermekük született: Rachel és Nathan. Rachelt 2007-ben Oscar-díjra jelölték a Jesus Camp című dokumentumfilm társrendezőjeként, és számos rangos díjat kapott más műveiért is. (Az angol Wikipédia szerint Grady a mostohaapja Rachelnek, az író viszont gyermekének nevezi a honlapján található életrajzában.) James Grady, amikor éppen nem egy új regényen vagy forgatókönyvön dolgozik, szívesen foglalkozik tajcsival, úszik, progresszív rock and rollt hallgat, filmeket néz, és persze szívesen olvassa kollégái könyveit is. Az elmúlt bő négy és fél évtizedben több mint egy tucat könyvet publikált, ezek közül Magyarországon mindössze A Keselyű hat napja és A sötétség folyója jelent meg.
A regény
Grady első regényét, A Keselyű hat napját először a W.W. Norton adta ki 1974-ben. A könyv alapötlete állítólag onnan származott, hogy az akkor még gyakornok Grady nap mint nap elment a washingtoni kormánynegyed, a Capitol Hill egyik impozáns épülete mellett, amely egy fémtábla szerint az American Historical Association (Amerikai Történelmi Társaság) székhelye volt. Sose látott senkit se bemenni az épületbe, se távozni onnan. Valamelyik nap egy gondolat villant az elméjébe: mi van akkor, ha a ház valójában a CIA egyik titkos bázisa? Az is eszébe jutott, hogy ha ő itt dolgozna, vajon mit tenne, ha egyik nap visszajönne az ebédből, és holtan találná valamennyi munkatársát? Ez a két gondolat addig motoszkált a fejében, amíg kezdett kialakulni a regény cselekménye, amelyhez a valós hátteret olyan társadalmi traumák szolgáltatták, mint Vietnám és a Watergate-ügy, a paranoia kora. A filmek közül A Keresztapa (1972, Francis Ford Coppola) és a Serpico (1973, Sidney Lumet) hatott rá a legjobban. A történet főszereplője, Ronald Malcolm a CIA alkalmazottja, aki a cég egyik titkos washingtoni műveleti irodájában dolgozik. Egyik nap egy hátsó kijáraton távozik az épületből, hogy ebédelni menjen. Mire visszatér, munkatársait holtan találja: álcázott fegyveresek végeztek velük. Malcolm felismeri, hogy súlyos veszélyben van, és azonnal felhívja a CIA központját egy titkos számon, amelyet a munkatársak vészhelyzet esetére kaptak. Bemondja a fedőnevét is: Keselyű. Közlik vele, hogy érte küldenek egy Weatherby nevű ügynököt, aki behozza őt a központba. A férfi megpróbálja megölni a Keselyűt, mert Weatherby a CIA azon titkos csoportjához tartozik, amelyik elrendelte az irodai gyilkosságokat. Malcolm rádöbben arra, hogy a főnökeiben sem bízhat, de tudni akarja, mi történik. Túszul ejt egy Wendy Ross nevű titkárnőt, és eléri, hogy a lány segítsen neki. Fokozatosan kiderül, hogy a CIA politikai érdekből titokban beszállt a laoszi drogkereskedelembe, a gyilkos szekció tagjai viszont saját zsebre is dolgoztak. A manőverek fedezésére azt az irodát használták, ahol a Keselyű is alkalmazásban állt. Az egyik munkatárs azonban a tiltott ügylet nyomaira bukkant, ezért a lelepleződéstől félő fejesek elrendelték az egész iroda likvidálását. Sydney Pollack filmje jelentősen eltért az irodalmi alapműtől. Nemcsak abban, hogy az eseményeket a forgatókönyvírók három napba sűrítették, hanem a fordulatok és a motivációk esetében is komoly változtatásokat eszközöltek. (Erről majd később.)
A film bemutatásának évében, 1975-ben megjelent a regény folytatása, a Shadow of the Condor (A Keselyű árnyéka). Ez már korántsem aratott akkora sikert, mint az előzménye, ami talán annak tudható be, hogy az olvasók valószínűleg egy hasonló történetet vártak, de egészen mást kaptak. A cselekmény úgy kezdődik, hogy Montana állam északi részén, egy rakétasiló ajtajában valaki lelövi az Amerikai Légierő hírszerzőjét. Nemcsak a tettes személye érdekes, hanem az is, hogy mit keresett ott az áldozat, akinek akkor éppen Európában kellett volna teljesítenie egy megbízást. A Keselyű hat napjából megismert Öreg a rejtély megoldását Ronald Malcolmra, vagyis a Keselyűre bízza. Hősünk szembesül azzal a ténnyel, hogy a hidegháborúnak még nincs vége (csak a hetvenes évek második felében váltak jól láthatóvá az enyhülés első jelei a két nagyhatalom viszonyában), és az Államokban veszedelmes orosz ügynökök ténykednek… Bár egyesek szerint a Shadow of the Condor leginkább egy John le Carré-regényre emlékeztet, Grady azért saját magától is kölcsönzött ötleteket: így például az új könyvben Nurich, az orosz ügynök ejt foglyul egy nőt, hogy felhasználja a céljai elérésére.
Bő negyven évvel az első könyv megjelenése után, 2015-ben szinte egy időben két folytatás is napvilágot látott: a Next Day of the Condor (A Keselyű következő napja) című e-könyv és a Last Days of the Condor (A Keselyű utolsó napjai) című regény. Ez utóbbi filmjogát az MGM állítólag azonnal lekötötte, ám az adaptáció jelen sorok írásáig nem készült el. Az e-book tulajdonképpen egyfajta hangulati bevezető a regényhez. A Keselyű felett sem múltak el nyomtalanul az évek: megöregedett, főnökei szerint pszichés problémái támadtak, melyek miatt évekre kórházba került. A világ (és a CIA) is nagyon megváltozott a Watergate-ügy óta, 2001. szeptember 11. új kihívásokat hozott a titkosszolgálatok világába is, de még mindig szükség van azokra a képességekre, amelyekkel már csak a Keselyű-féle korosabb ügynökök rendelkeznek. A Last Days of the Condorban kísért a múlt: az öreg Keselyű a Kongresszusi Könyvtárban dolgozik. Otthonában néha felkeresi egy-egy CIA-ügynök, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e vele. Egyik este holtan találja az egyik ügynököt a nappalijában. A Keselyű rádöbben, hogy ismét útjában van valakinek, és megint menekülnie kell. Egyvalakiben bízik: egy volt CIA-ügynökben, egy vonzó fiatal nőben… (A hölgy keresztneve – talán a Pollack-film színésznője, Faye Dunaway iránti tiszteletből – Faye.) Condor: The Short Takes címmel tavaly jelent meg egy novellaválogatás, amely tartalmazza A Keselyű hat napja korábban soha nem publikált, eredetileg novellaként megírt változatát is. A magyar olvasók számára az 1975-ös bestsellert a Rakéta Regényújság a következő évben folytatásokban közölte Vágó István fordításában. Ugyanez a fordítás 1992-ben jelent meg először könyvalakban az Új Vénusz Lap- és Könyvkiadónál.
A rendező
Az orosz zsidó családból származó Sydney Irwin Pollack amerikai filmrendező 1934. július 1-jén született az Egyesült Államokban, az Indiana állambeli Lafayette-ben. Édesapja, David Pollack félprofi középsúlyú bokszolóból lett gyógyszerész. Édesanyja, a háztartásbeli Rebecca Miller (1913–1950) érzelmileg labilis személyiség volt, alkoholproblémákkal küszködött, aminek következményeként harminchét éves korában meghalt. A szülőknek 1936-ban még egy fiuk született, Bernie, utána megoldhatatlannak tűnő problémáik miatt elváltak. Sydney orvos akart lenni, de az élete másképp alakult, leginkább azért, mert elvált szülei nem tudták volna finanszírozni az orvosi képzést. Tizenhét évesen befejezte középiskolai tanulmányait, és New Yorkba ment szerencsét próbálni. Visszaemlékezései szerint ezt megelőzően semmiféle kötődése nem volt a színház vagy a film világához. Véletlenül felfigyelt egy színésziskola hirdetésére, aminek köszönhetően 1952 és 1954 között színészetet tanult Sanford Meisnernél (1905–1997) a Neighborhood Playhouse School of the Theatre intézményében. Közben fűrészárut szállító sofőrként dolgozott, hogy pénzt keressen. Kétéves katonai szolgálatának letöltése után, 1958-ban Meisner meghívására visszatért a színiiskolába, hogy mestere asszisztenseként dolgozzon tovább. Összebarátkozott John Frankenheimer rendezővel, aki felkérte, hogy vegyen részt első jelentősebb mozifilmje, A veszettek (1961) megvalósításában. Sydney feladata volt a gyerekszereplők felkészítése, különös tekintettel a dialógusokra. Ekkor kötött barátságot a film főszereplőjével, a sztárok közé tartozó Burt Lancasterrel, aki arra biztatta, hogy a színészet helyett inkább a rendezés területén képezze tovább magát. (Pollack 1956 óta szerepelt különféle tévésorozatokban, és érdekes módon gyakran alakított katonákat.)
A véletlen úgy hozta, hogy Lancaster tanácsát követően Pollack következő színészi feladata egy Arthur Willis nevű rendező megformálása volt az Alkonyzóna című tévésorozat egyik epizódjában. 1961-ben ténylegesen is megkezdte rendezői pályafutását a televíziónál: a Cain's Hundred című sorozat egyik epizódját, a King of the Mountaint rendezte, amelyben Robert Duvall is játszott. Sydney 1962-ben egy őrmestert alakított a Háborús vadászat című mozifilmben. Egyik partnerének, az akkor még nem túl ismert Robert Redfordnak szintén ez volt az első mozifilmje. A két művész összebarátkozott, és az évtizedek folyamán hét filmet forgattak közösen: „Együtt öregedtünk meg” – jegyezte meg Pollack a barátságukról. A direktor évekig különféle tévésorozatok számára rendezett. 1965-ben készítette első játékfilmjét: a Gyenge cérna alapjául egy megtörtént eset szolgált. Egy színes bőrű főiskolás fiú (Sidney Poitier) önkéntesként dolgozik egy telefonos krízisközpontban. Egyik este egyedül van szolgálatban, amikor felhívja egy nő, aki azt mondja, hogy bevett egy halom gyógyszert, de a halála előtt még beszélni akar valakivel. A fiú igyekszik szóval tartani, miközben megpróbál valahogy segítséget kérni. A második játékfilm, az Ez a ház bontásra vár (1966) már csak a közreműködők miatt is figyelmet érdemel: a Francis Ford Coppola által írt forgatókönyvet Tennessee Williams húsz évvel korábbi egyfelvonásos színdarabja ihlette, a fontosabb szerepeket Natalie Wood, Robert Redford és Charles Bronson játszotta. Az eredeti elképzelés szerint John Huston rendezte volna a filmet Elizabeth Taylor főszereplésével, aki ragaszkodott a férje, Richard Burton szerepléséhez is. Taylort ekkor egyik riválisára, Natalie Woodra cserélték, ő pedig Redfordot választotta partnerének, akivel az előző évben is forgatott. Robert a barátját, Pollackot javasolta rendezőnek. Mint Williams több drámája, ez is Délen játszódik, a fő téma a szélsőséges emberi szenvedélyek. A hatvanas évek végén Pollack három filmben is dolgozott Burt Lancasterrel: a Skalpvadászok (1968) című western és a Vártorony (1969) című háborús film a saját alkotása volt, míg Az úszó ember (1968) című drámába csupán besegített, miután Sam Spiegel producer kirúgta az eredeti rendezőt, Frank Perryt.
Pollackot A lovakat lelövik, ugye? (1969) című dráma emelte a figyelemre méltó alkotók közé. A nagy gazdasági világválság idején, 1932-ben játszódó történet egy maratoni táncversenyről szól, amelynek résztvevői kétségbeesetten küzdenek a számukra egy vagyont jelentő 1500 dolláros fődíjért. A fontosabb szerepeket Jane Fonda, Michael Sarrazin, Susannah York, Red Buttons, Gig Young, Bonnie Bedelia és Bruce Dern játszotta. Magyarországon általában a kapitalizmus embertelenségének döbbenetes erejű bírálatát látták benne, ezért is volt meglepő a Filmkultúra kevésbé hízelgő (bár nem alaptalan) véleménye: „Túl sok a nyomorúság, túl látványos a szenvedés, túl nyilvánvaló az önmutogatás, túl kegyetlen a gonoszság, túl agyafúrt a kapzsiság, amitől túl hatásos lesz a film, vagyis melodráma lesz belőle.” A fene se tudja, az Amerikai Filmakadémiának a bírálat, vagy a melodráma nem tetszett-e, mindenesetre a film a 9 Oscar-jelöléséből mindössze a legjobb férfi mellékszereplő (Gig Young) díját kapta meg. Az 1972-es Jeremiah Johnson (a címszereplő: Robert Redford) és a két évvel későbbi Jakuzák (a főszerepben Robert Mitchum) nem jutott el a magyar mozikba, ahová öt év késéssel érkezett meg az Ilyenek voltunk (1973) című Pollack-film. A Redford és Barbra Streisand nevével fémjelzett szerelmi történet a McCarthy-korszakban játszódik, és akaratlanul is igazolta a Filmkultúra fentebb idézett kritikusa, Vajda Miklós meglátását a rendezőnek a melodráma iránti vonzalmát illetően. Csupán a zene (Marvin Hamlisch) és a Streisand által előadott – azóta már örökzöld – címadó dal nyert Oscart, a rendező ezúttal még a jelöltek közé sem került.
A remekbe sikerült A Keselyű három napját követő bő fél évtized nem volt szerencsés időszak Pollack pályáján. Következő melodrámája, az Al Pacino főszereplésével forgatott Bobby Deerfield (1977) egy sikeres autóversenyző érzelmi életébe próbált betekintést nyújtani az elmúlás nyomasztó árnyékában. Ember el nem hinné, hogy egy Remarque-regény szolgált a cselekmény alapjául: mintha az Egy férfi és egy nő (1966) és a Love Story (1971) valami furcsa hibridjét látnánk, gondosan kiiktatva minden olyasmit, ami ezeket a műveket hatásossá tette. Romantikus westernfilmként reklámozták A Las Vegas-i lovast (1979), amelyben bő tíz évvel a Mezítláb a parkban (1967) után ismét együtt játszott Robert Redford és Jane Fonda, ám párosuk ezúttal korántsem volt olyan meggyőző és emlékezetes, mint az előző alkalommal. Paul Newman és Sally Field kettősére épül A szenzáció áldozata (1981), amelyben a botránysajtó által hírbe hozott ártatlan férfi mellett épp egy (oknyomozó) újságírónő áll ki, aki az etikai normákat többször is mellőzve próbálja kideríteni az igazságot. „Sydney Pollack vonzódása a giccshez eddig sem volt ismeretlen előttünk, mindeddig azonban bizonyos szakmai színvonalon váltunk e meghitt érzés beavatottjaivá… Most viszont, A szenzáció áldozatánál […] a giccs és a közhely találkozásához asszisztálhatunk; s az ünnepi esemény hanyag színvonalon celebráltatik” – írta az opuszról a Filmvilág kritikusa, Szkárosi Endre. Pollack az Aranyoskám (1982) című vígjátékkal szerezte vissza kissé megtépázott szakmai hírnevét. A történet nem túl eredeti, de a nagyszerű alakítások és a finom humor elragadóvá teszi: az állástalan színész csak nőnek öltözve kap munkát, amivel sikere lesz, és nem csak a szakmában. Beleszeret kolléganőjébe, aki előtt nem leplezheti le magát, miközben a lány korosodó apját hősünk női énje, Dorothy lobbantja lángra. Pollack rengeteget vitázott a főszerepet alakító Dustin Hoffmannal, aki a figurának úgy a férfi, mint a női énjét a saját elképzelései szerint akarta kidolgozni és eljátszani. Utóbbihoz elsősorban idős és beteg édesanyja személyiségét vette figyelembe. Az opusz 10 Oscar-jelölést kapott, és bár sokan biztosak voltak Hoffman győzelmében, az Akadémia aranyszobrát csupán Jessica Lange vehette át a legjobb női mellékszereplőként.
Ami az Oscart illeti, Pollack következő filmje, a Távol Afrikától (1985) 11 jelölésből kilencet tudott díjra váltani – a rendező is végre megkapta az aranyszobrot –, ám arról lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg ez-e a legjobb munkája. Az alapmű Karen Blixen dán írónő Volt egy farmom Afrikában című önéletrajzi vonatkozású regénye volt. A főszerepeket Meryl Streep, Robert Redford és Klaus-Maria Brandauer játszotta, aki Szabó István Mephisto (1980) című filmjében nyújtott alakításával hívta fel magára Pollack figyelmét. Magyar vonatkozású érdekesség az is, hogy a filmbeli oroszlánokat Hubert Géza Wells tanította be, aki az 56-os forradalom után hagyta el az országot. „Sydney nagyon jó rendező volt, de Afrikában úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. Enyhe depresszióba esett abban a pillanatban, ahogyan cipője a nairobi reptér aszfaltját érintette. Liberális hollywoodiként ki nem állhatta a kenyai születésű fehéreket, az egykori telepeseket. Meglepő módon úgy gondolta, hogy az afrikaiak lusták és nincs humoruk. Mekkorát tévedhet az ember! Az afrikaiaknál jobb humora senkinek sincs, csak először el kell nyerni a bizalmukat” – írta Wells Az állatidomár is ember című memoárjában. A sikerfilm után egyértelmű csalódást okozott a Casablanca (1942) nyomdokain járó melodráma, a Havanna (1990, a főszerepben ismét Robert Redford) és az 1954-es Sabrina remake-je (1995) Julia Ormond és Harrison Ford főszereplésével. A kettő között készült A cég (1992), amely John Grisham bestsellere nyomán kicsit A Keselyű három napja hangulatát hozta vissza a kilencvenes évek stílusában, Tom Cruise és Gene Hackman főszereplésével. A Zuhanás (1999) című dráma és A tolmács (2005) című thriller zárta le Pollack rendezői életművét. Bár tagadhatatlan, hogy a rendezői életműve a jelentősebb, színészként is folyamatosan aktív volt, olykor saját alkotásaiban is játszott. 1958-ban vette feleségül Claire Griswold színésznőt, három gyermekük született: Steven (1959), Rebecca (1963) és Rachel (1969). Steven 1993-ban egy repülőgép-katasztrófában életét vesztette. Sydney Pollack 2008. május 26-án hunyt el a Los Angeles-i Pacific Palisadesben gyomorrák következtében.
A kezdetek
A Keselyű hat napja megfilmesítési jogát még a könyv megjelenése előtt, 1973 végén megvásárolta az Amerikába áttelepült olasz Dino De Laurentiis producer és az amerikai Stanley Schneider. (Őt a legtöbb forrás szintén filmproducerként emlegeti, noha ez az egyetlen filmje.) A Hollywood Reporter 1974. március 1-jei száma adta hírül, hogy a filmet Peter Yates fogja rendezni Lorenzo Semple Jr. forgatókönyve alapján. A két producer A San Franciscó-i zsaru (1968) című népszerű filmje miatt választotta Yatest, aki hűséges adaptációt tervezett, így például a cselekmény a könyvnek megfelelően hat nap alatt játszódott volna. A Keselyű szerepét Warren Beattynek szánták, aki épp akkoriban fejezte be egy másik paranoia-film, A Parallax-terv (1974, Alan J. Pakula) forgatását, amelynek egyébként szintén Lorenzo Semple Jr. írta a forgatókönyvét. Talán ez lehetett az oka annak, hogy Beatty nem fogadta el a felkérést: nem akart máris egy hasonló filmben szerepelni. A producerek következő jelöltje Robert Redford volt, aki hajlandó volt aláírni a szerződést, amennyiben a barátja, Sydney Pollack rendezi a filmet. Egy ekkora sztár kívánságát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ezért De Laurentiis kifizette Yates 200 ezer dolláros gázsiját a visszalépés fejében, és a munkát átvette Pollack. Faye Dunawayt az új rendező szemelte ki a női főszerepre. Faye érdekesnek találta a figurát, bár nem volt teljesen elégedett a forgatókönyvvel. Nagyon örült viszont annak a lehetőségnek, hogy Pollackkal forgathat, és végre Redford lesz a partnere. Korábban már két alkalommal is szóba került, hogy együtt dolgozzanak. Először 1965-ben, amikor Arthur Penn az Üldözők című filmjét forgatta, majd 1973-ban, amikor Jack Clayton A nagy Gatsbyt rendezte, de az előbbiben végül Jane Fonda, az utóbbiban pedig Mia Farrow lett a befutó.
A forgatókönyv
Pollack, Redford, Dunaway és a produkció más kulcsfigurái a rendező villájában tartottak előzetes megbeszéléseket, ahol megvitatták a forgatókönyvvel kapcsolatos észrevételeiket is. Redford félig-meddig viccelődve megjegyezte, hogy a legjobb szövegeket Faye kapta, ezért magának is hasonlóan frappáns mondatokat akart. Dunaway vette a lapot, megértette, hogy csak ugratják, és kifejezetten élvezte ezeket a kötetlen munkamegbeszéléseket. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy csiszolni kell a párbeszédeken, és nagyobb hangsúlyt kell kapnia mindegyik fontosabb szereplőnek, különösen Kathynek, a bérgyilkos Joubert-nek (a regényben: Maronick) és Higginsnek (a regényben: Kevin Powell). A forgatókönyv átdolgozására David Rayfiel kapott megbízást, aki több korábbi Pollack-film szkriptjein is dolgozott már. Az eseményeket Washingtonból New Yorkba helyezték át. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy Redford ekkor már javában dolgozott a Watergate-ügyről szóló Az elnök emberei (1976, Alan J. Pakula) című filmjén, amely szintén Washingtonban játszódott, a másik pedig, hogy Sydney Pollack szerint a Keselyű kiszolgáltatottsága a személytelen New Yorkban jobban érvényesült, mint a fővárosban. A Keselyű nevét Ronald Malcolmról Joe Turnerre változtatták. Ezt a nevet a kémregényeiről ismert John le Carré egyik könyvéből vették kölcsön. Grady regényében Kathyt még Wendy Rossnak hívták, és egy magányos titkárnő volt. Pollack azt javasolta, hogy legyen inkább fotós, akinek belső magányát furcsa és hangulatos fekete-fehér képei szimbolizálják. A magány ugyanis mindkét főszereplőre jellemző volt: Turner egyedül volt kénytelen szembeszállni a CIA-vel, miután néhány óra alatt elveszítette legközelebbi munkatársait és a legjobb barátját, míg Kathy épp egy bizonytalan kapcsolat elején áll, az első tétova lépéseket teszi, hogy kilábaljon az egyedüllétből. Nem véletlen, hogy visszafogott szerelmi jelenetüket a nő fotóinak közelképei kísérik, amelyek szavak nélkül is kifejezik meghatározó érzelmi állapotukat. A főhősnő neve egyébként Katherine Hale (1878–1956, igazi neve: Amelia Beers Warnock Garvin) kanadai költőnőtől származik, ami rejtett utalás lett volna Turner munkahelyének fedőnevére: Amerikai Irodalomtörténeti Társaság. Amikor döntés született arról, hogy a figura személyiségét átformálják, Diane Arbus (1923–1971) fotóművészt választották modellnek, aki a társadalom perifériáján élő emberekről (törpék, óriások, transzneműek, cirkuszosok, nudisták) készített – részben realisztikus, részben szürrealisztikus – felvételeivel vált híressé.
A regény adaptálásának oroszlánrészét Lorenzo Semple Jr. végezte, Rayfiel – a rendező és a főszereplők javaslatainak figyelembevételével – elsősorban a részleteket dolgozta ki, hogy a helyzetek minél életszerűbbek legyenek, a figurák pedig kellő súlyt és jelentőséget kapjanak. Mint arról fentebb, a regényről szóló részben már szó esett, az írók megváltoztatták a történet tétjét: Grady könyvében Laoszból csempészett titkos drogok állnak az események hátterében, míg Pollack filmjében az olaj körül forog minden. Az 1973-as olajválság nemcsak a nyugati országokat rázta meg, hanem az első repedéseket is okozta a kommunista világrendszer addig masszívnak látszó falán. A forgatókönyvírók ráéreztek arra, hogy az olajkérdés nem csupán a jelen, hanem a jövő egyik nagy problémája is lesz, ami átrendezheti (és át is rendezte!) a világ politikai arculatát. Ez az előrelátás az egyik oka annak, hogy A Keselyű három napja nemcsak hogy nem veszített aktualitásából az elmúlt negyvenöt évben, de még fontosabb filmnek is látszik, mint a maga idejében, amikor szimpla politikai thrillerként tekintettek rá, sőt igazából Pollack is elsősorban annak szánta. A cselekmény időtartamának lerövidítése természetesen bizonyos egyszerűsítéseket is megkövetelt. A könyvben megismerjük Heideggert is: egy általa küldött jelentés indítja el az események lavináját, míg a filmből az derül ki, hogy a Keselyű írta meg azt a jelentést, és ő vette rá Heideggert arra, hogy a főnök, dr. Lappe jóváhagyása nélkül továbbítsa a Központnak. Mind a könyvben, mind a filmben Heideggert otthon ölik meg, a filmben azonban a Keselyű alig tudja elkerülni az áldozathoz igyekvő gyanús férfiakkal való találkozást.
A könyvbeli Keselyű egy étteremben figyel fel Wendyre, akinek elrablása hasonlóan játszódik le, mint a filmben. A könyvben a lány az emeleten lakik, a filmben egy közvetlenül az utcára nyíló lakásban. A regényben Wendy bizalmatlansága hamar szertefoszlik, és még aznap este felajánlja a segítségét a Keselyűnek, sőt az intim együttlétet is ő kezdeményezi. A filmben Kathy nehezebben oldódik fel: lényegében Stockholm-szindrómát él át, vagyis érzelmileg kötődni kezd a fogva tartójához, akitől az élete függ. A korábban inkább csak szakmai körökben ismert fogalom épp akkoriban kapott nagy nyilvánosságot az amerikai médiában. 1974. február 4-én a legendás sajtómágnás, William Randolph Hearst unokáját, a tizenkilenc éves Pattyt baloldali terroristák elrabolták, és hetekig fogva tartották. A lány végül csatlakozott hozzájuk, és több fegyveres akciójukban is részt vett. 1975. szeptember 18-án tartóztatták le. Már ezt megelőzően is felmerült a gyanú, hogy nem szabad akaratából csatlakozott a terroristákhoz, hanem agymosáson esett át, fogva tartói halállal fenyegették, megerőszakolták, és Patty csupán a túlélés reményében vállalta az együttműködést. Bírósági tárgyalása során ügyvédje is lényegében a Stockholm-szindrómával magyarázta Patty viselkedését. A lányt harmincöt év börtönre ítélték, 1979-ben azonban az ügyében kialakult polémiáknak köszönhetően kiszabadult, 2001-ben pedig Bill Clintontól teljes amnesztiát kapott.
A filmben Joubert úgy bukkan a Keselyű nyomára, hogy Turner elmegy Sam feleségéhez, és a két férfi a liftnél összetalálkozik. A Keselyű megérzi a veszélyt, és sikerül egy ügyes trükkel lelépnie, ám Joubert még le tudja olvasni a Kathytől kölcsönvett kocsi rendszámát. A könyvben a bérgyilkos végigjárja azokat a helyeket, ahol szerinte a menekülő Keselyű megfordulhatott, és az ominózus étteremben a pincér fel is ismeri a férfit a fantomkép alapján. Úgy a könyvben, mint a filmben Joubert a Postást küldi el a nő lakására, hogy végezzen a Keselyűvel. A különbség az, hogy a filmben Kathy otthon van a támadás idején, míg a regényben Wendy épp vásárolni ment, és akció közben érkezik haza, mert otthon felejtette a csekkfüzetét. A regényben Maronick lelövi Wendyt, aki súlyosan megsebesül, a filmben viszont Kathy sértetlen marad, és elutazik a síparadicsomba a barátjához, amikor Turner is útra kel Washingtonba. Wendy lelövése után a könyv Keselyűje egy Mary Ruth Rosen nevű utcalánynál lel újabb ideiglenes rejtekhelyre: a prostituált személye a filmből kimaradt. Úgy a könyvben, mint a filmben Lionel Atwood az ügy kulcsfigurája, a nagy találkozás a Keselyűvel és a bérgyilkossal azonban másképp megy végbe. A befejezésben is van eltérés, így például a könyvben Atwood életben marad, és a Keselyű végez Maronickkal a reptéri vécében. Általánosságban elmondható, hogy a könyv sokkal mélyebbre merül a CIA működésének bemutatásában, mint a film, amelyben ez többé-kevésbé csak háttér egy izgalmas thrillerhez.
A forgatás
A Keselyű három napja forgatása 1974. november 4-én kezdődött, és 1975. február 21-én ért véget. A forgatókönyv menet közben is változott az egyes helyzeteknek és a színészek új javaslatainak figyelembevételével. Mint arról fentebb szó volt, az alkotók az események nagyobb részét New Yorkba helyezték át, ezért a forgatás is javarészt itt zajlott, néhány jelenetet azonban Washingtonban rögzítettek. A film elején a Keselyűt úgy ismerjük meg, mint egy vicces, szétszórt figurát, ám hamar kiderül róla, hogy vág az esze, mint a borotva. A szerepet alakító Robert Redfordot a CIA volt igazgatója, Richard Helms segítette a felkészülésben. (Helms 1966 és 1973 között állt a Központi Hírszerző Ügynökség élén.) Turner munkahelye, az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság épülete Manhattanben volt, de hogy pontosan hol, arra jómagam három eltérő infót is találtam. Az IMDb szerint Manhattanben, a Keleti 77. utca 55. szám alatt, míg Sydney Pollack a film negyedszázaddal későbbi audiokommentárjának magyar feliratozása szerint a 63. utcát említi. Ugyancsak az IMDb úgy tudja, hogy a valóban létező Amerikai–Ír Történelmi Társaság épületének hátsó frontja volt a filmbeli CIA-fedőszerv bejárata, ez az épület viszont a valóságban az 5. sugárúton, a Keleti 80. és 81. utca közötti szakaszon található. Én ugyan soha nem jártam New Yorkban, mégis igazságot tudok tenni az ügyben: amíg ugyanis Joubert az utcán várakozik az alkalmazottak megérkezésére (Turner motorozik be utolsóként), a háttérben a Hyde Park Hotel (a mai Mark Hotel) látható, amelynek pontos címe: New York, Manhattan, Keleti 77. utca, 25. szám. Itt jegyezzük meg, hogy a bérgyilkost alakító egykori Bergman-színésszel, Max von Sydow-val Pollack különösen elégedett volt, és szerinte Maxnak köszönhető, hogy igazi egyéniség lett Joubert figurájából, aki már-már ellopja a show-t a két főszereplőtől.
Az irodai mészárlást Pollack úgy akarta megrendezni, hogy mellőzze a golyózáport és a vérözönt, ami szerinte túl sematikus vizuális megoldás lett volna. E helyett mindegyik áldozatot valamilyen tárggyal hozta kapcsolatba: így például az idős titkárnőt a cigarettával, ami a halála után is tovább ég, a biztonsági őrt a meglökött ingaórával és a forgó könyvespolccal, a főnököt a fejéről leeső parókával, Janice-t a kikapcsolt, majd visszakapcsolt számítógéppel és az ablakkal, a mosdóban agyonlőtt kollégát pedig a leszakadó zuhanyfüggönnyel. A rendező ebben a jelenetben egyáltalán nem használt kísérőzenét: a monoton hangon zakatoló számítógépek és a rövid fegyverropogások zaja teremt nyomasztó hangulatot a gyilkosságokhoz. Amikor Turner az utcai árusnál ennivalót vásárol, Pollack azt szerette volna, ha mohón befalja. A szokatlanul nagy hideg miatt azonban Redford képtelen volt gyorsan enni. Emiatt kisebb vita is kialakult a rendező és a színész között. Miután a Keselyű telefonált a Központba, a főnökei egy takarítóbrigádnak álcázott különítményt küldenek a mészárlás helyszínére, a kisteherautójukon ez a felirat olvasható: Augean Cleaning Service (Augeiasz Takarítóvállalat). A cégnév utalás a mitológiára: a görög hős, Héraklész tizenkét munkája közül az ötödik az volt, hogy egyetlen nap alatt takarítsa ki az éliszi király, Augeiasz hatalmas istállóját, amely a rengeteg állat miatt olyan mocskos és büdös volt, hogy a szag állítólag az egész Peloponnészosz-félszigeten érződött. A telefonon megbeszélt találkozó előtt Turner jobb híján elmegy a világhírű manhattani Guggenheim Múzeumba. A találkozó Wicksszel és Sammel az Upper West Side-i Ansonia Hotel mögötti sikátorban volt. A helyszínt Stephen Grimes díszlettervező javasolta, aki egy John Hustonnal közös film forgatása közben ismerte meg azt a környéket.
Faye Dunaway és Robert Redford jól kijöttek egymással a forgatáson, és később elismerően nyilatkoztak a másikról a médiának. Faye elmondta, hogy egy rokonszenves férfit és egy kitűnő színészt ismert meg Redfordban, ámbár azt is megjegyezte róla, hogy nem sikerült olyan baráti kapcsolatba kerülnie vele, mint például Jack Nicholsonnal a Kínai negyed (1974) forgatásán. Ahogy ő fogalmazott: párosuk a filmben jól működött, a valóságban azonban nem voltak egy hullámhosszon. Ennek legfőbb okát abban látta, hogy Redford ekkor már javában dolgozott következő filmje, Az elnök emberei előkészítésén, és a felvételek közötti szünetben szinte mindig ezzel kapcsolatban telefonálgatott. Dunaway elmesélte, hogy számára azért okozott némi szakmai nehézséget a forgatás, mert sem a Keselyű, sem maga Redford nem az a típusú férfi volt, akitől egy nő rettegne és az életéért aggódna, márpedig találkozásuk kezdetén ezt kellett eljátszania. Amikor a Keselyű a fürdőszobában kikötözi Kathyt, Pollack közelképet akart felvenni Faye rettegést tükröző szeméről. Hogy elősegítse partnernője játékát, Redford kamerán kívül játszotta a „veszélyes” felfegyverzett férfit. „Valahányszor Bob rám nézett, alig bírtam legyűrni a feltörő nevetésemet. Elmém megpróbálta összekapcsolni a nemi erőszak fogalmát Redforddal, de egyszerűen nem tudtam ezt elképzelni. Sydney látta, hogy ez így nem fog menni, és megkérte Redfordot, hogy menjen ki a lakókocsijába. A kamera forgott tovább, én benne voltam a szituációban, amikor Sydney hirtelen rám meredt, és vészjóslóan megszólalt: »Magamévá foglak tenni.« A jelenetnek megfelelően valóban ki voltam kötözve, moccanni se tudtam, nemhogy elmenekülni, ő pedig közeledett felém, a tekintetét rám szegezte, és részletezni kezdte, hogy miféle rettenetes dolgokat fog művelni velem. Meg kell mondanom, hogy ebben igen találékony elméről tett tanúbizonyságot. Ő egy nagyszerű színész is, szóval a frászt hozta rám” – írta Dunaway az önéletrajzi kötetében, és megjegyezte, hogy örökre hálás lesz Pollack hatásos és célravezető alakításáért, és őszintén sajnálja, hogy a nézők nem láthatták a rendező magánszámát. Mindazonáltal a direktor nem maradt ki a filmből, sőt állítólag háromszor is előfordul benne: ő az a taxisofőr, aki rákiált Turnerre, amikor az figyelmetlenül lép az úttestre, ő az a férfi is, aki este ráköszön az utcán a Keselyű által sakkban tartott Kathyre, és az eredeti hangsávon az ő hangját halljuk akkor, amikor a cselekmény szerint a nő a barátjával beszél telefonon.
A szerelmi jelenet Pollacknak is, Dunawaynek is az egyik kedvence volt, mert kissé régimódi stílusú, és a testi meztelenség helyett az arcokra koncentrál. Ezzel kapcsolatban Faye így idézte fel egyik meghatározó emlékét Redfordról: „Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor először ölelt meg. A bal karjával tette, soha ennyi erőt nem éreztem egy férfi karjaiban. A szeméből pedig kiolvastam a rémületét, amikor rádöbbent, hogy ő is áldozata ennek a gépezetnek, amelynek az alkalmazásában áll. Ő is a CIA kezében van. A musztervetítésen ismét rácsodálkoztam. Bob az irodában a tömegmészárlás nyomaira bukkan, az arcán néma kiáltás. Csapdahelyzet, a legszörnyűbb, amit valaki átélhet. Majdnem felugrottam a székből, amikor Bob a helyszínről menekülve az ajtókilincset nem a jobb, hanem a bal kezével fogta meg, azután ösztönösen rátette a jobb kezét is. Soha egyik filmjében se láttam ennyi balkezes mozdulatot.” (Itt jegyezzük meg, hogy amikor viszont Turner ír valamit, akkor azt a jobb kezével teszi.) Redford elmondta a barátainak, hogy Faye nemcsak színésznőként, hanem nőként is nagy hatást tett rá. Úgy vélte, a tökéletes nőies nő típusát testesíti meg, akire minden férfi vágyik. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy Dunawaynek „asszonyi súlya” van. Barátai azt tanácsolták, hogy ezt még véletlenül se mondja meg a partnernőjének, mert a nehéz természetűnek tartott Dunaway még azt hinné, hogy Redford kövérnek találja őt. Megfogadva a baráti intelmeket, Robert csupán annyit mondott a médiának, hogy nagyszerű szórakozást jelentett számára a Faye-jel való közös munka.
Higgins irodája a World Trade Centerben (Világkereskedelmi Központ) volt. A Keselyű az egyik épület belső emeleti erkélyéről figyelte meg Kathyt, aki közös tervüknek megfelelően titokban követte Higginst, és jelt adott Turnernek, hogy melyik férfi a CIA-igazgató, hiszen hősünk korábban sose látta az illetőt. Ez az erkély később a történelembe is bevonult: 2001. szeptember 11-én ugyanis két francia testvér épp erről az erkélyről készített filmfelvételt, amikor a terroristák által eltérített két repülőgép az ikertornyokba csapódott. Állítólag ez az egyetlen fennmaradt filmfelvétel, amely a terrortámadás idején az egyik épület belsejében készült. A Higginst alakító Cliff Robertson civilben lelkes amatőr pilóta volt, aki 2001. szeptember 11-én egy magángépen épp a World Trade Center felett akart átrepülni, amikor az első repülőgép becsapódott az egyik toronyba. A légi irányítás utasította Robertsont, hogy szálljon le a legközelebbi repülőtéren, mert a hatóságok haladéktalanul leszállási parancsot adtak ki minden polgári és kereskedelmi gépnek. A Charly (1968) című emlékezetes filmdráma főszereplőjeként világhírűvé vált Robertson egy nappal a 88. születésnapja után, és egy nappal a terrortámadás tízéves évfordulója előtt, 2011. szeptember 10-én hunyt el. Visszatérve a filmhez, a Keselyű – Kathy közreműködésével – elrabolja Higginst, és egy elhagyatott folyóparti helyre viszi: a háttérben a Manhattan szigetére vezető híd látható. A felvétel napján annyira hideg volt, hogy Redford alig bírta mozgatni a száját, és mindenki könnyezett a csípős időjárás miatt. A forgatást többször is meg kellett szakítani, hogy felmelegítsék Redford arcát.
Higgins főnökét, Mr. Wabasht az amerikai színházi élet legendás alakja, Orson Welles egykori mentora, John Houseman (1902–1988) játszotta. Az egyik jelenetben Higgins megkérdezi tőle, vajon Donovan ezredes alatt szolgált-e a világháborúban. (William Donovan volt a CIA elődje, a Stratégiai Szolgálatok Hivatala [OSS] egyik alapítója.) Wabash azt feleli, hogy az Adriai-tengeren hajózott egy színésszel a kormánynál. Ezzel Sterling Hayden színészre célzott, aki az OSS titkos ügynökeként szolgált a második világháborúban. Az eredeti magyar szinkronban ez az utalás elveszett, abban Wabash ezt mondja: „Az Adrián hajókáztam egy stramm kapitánnyal a kormánynál.” A film zárójelenetét valóban a The New York Times székházánál vették fel. A kamera egy pillanatra a Pokoli torony című film hirdetését is mutatja (a forgatás időszakában futott az amerikai mozikban), amelynek női főszereplője szintén Faye Dunaway. A jelenetből megtudjuk, hogy Turner már elmondta az átélt három nap sztoriját az újságnak, mire Higgins arra figyelmezteti, ne legyen biztos abban, hogy le is közlik. A valóságban a lap néhány héttel a film premierje előtt valóban lehozott egy, a CIA-t leleplező anyagot, amelynek óriási visszhangja támadt, és mellesleg kitűnő reklámot jelentett a filmnek is. Az ősbemutatót 1975. november 24-én tartották, természetesen New Yorkban. A kritikák általában kedvezőek voltak, és a közönség érdeklődése sem maradt el. A 7,8 millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban 41,5 milliót jövedelmezett. Alakításáért Faye Dunawayt 1976-ban Golden Globe-ra, Fredric Steinkamp és Don Guidice vágókat Oscarra, 1977-ben pedig Dave Grusin zeneszerzőt Grammyre jelölték, de egyikük sem vehette át a díjat. Az 1976-os Cartagenai Filmfesztiválon viszont Max von Sydow megkapta a legjobb férfi alakítás díját, és ugyanabban az évben Olaszországban Sydney Pollack rendezését a David di Donatello-díjjal ismerték el. A magyar Filmátvételi Bizottság az 1975. november 19. és december 5. között megrendezett londoni filmvásáron látta A Keselyű három napját. Megvásárlásáról nem tudtak a helyszínen tárgyalásokat kezdeményezni, mert Dino De Laurentiis producernek akkor még nem volt londoni irodája. Aggodalmak merültek fel a szöveget illetően is, a pontos dialóglista azonban nem állt rendelkezésre. Miután megszületett az elvi döntés az átvételről, a magas eladási ár miatt a magyar fél elhalasztotta a film megvásárlását, amíg sikerül kedvezőbb árat kialkudni. Ez nyilván megtörtént, mert az opuszt 1978. július 20-án bemutatták a hazai mozik. A magyar kritikusok csekély művészi értékkel bíró szórakoztató filmként értékelték.
Bakik
A teljességre törekvés igénye nélkül nézzünk néhányat a film bakijai közül, melyek többségére szerintem egy átlagnéző fel se figyel, és némelyik nem is igazi baki.
* Amikor Turner egy kínai írásjelet rajzol le Janice-nek, a csuklóján lévő nagy karóra a közelképen eltűnik, de a félközeliken megint rajta van. (Szerintem a közelképen is rajta van, csak becsúszott az ingujj alá, amely jól láthatóan kidudorodik.)
* Turner a Langley-központ levelét farmerja jobb hátsó zsebébe teszi, néhány óra múlva Kathy lakásában mégis a bal hátsó zsebéből veszi elő.
* Amikor az irodában lelövik a mosdóból kilépő férfit, az áldozaton nyakkendő van. Amikor Turner később egy pillanatra benyit a vécébe, a holttesten már nincs nyakkendő. (És ezt én teszem hozzá: a halott testhelyzete is más.)
* Turner a Lexington sugárút 1226. szám alatti büfébe megy ki ebédért, ám ha valóban a Keleti 77. utca 55. szám alól indult, akkor a filmben látható útvonalon nem jutott volna oda.
* A büfében Turner megjegyzi, hogy Van Gogh míg élt, egyetlen képét sem tudta eladni, holott a festő valójában egyet (A vörös szőlőhegy) értékesíteni tudott. (Én ezt nem tartom igazi bakinak, mert az alkotók okosnak akarják láttatni Turnert, de nem tévedhetetlennek, szóval ez még akkor is belefér, ha a forgatókönyvírók ezt az infót tényleg rosszul tudták.)
* Amikor a két főszereplő a híreket nézi Kathy tévéjén, a riporter, Stan Roberts kezében a 7-es csatorna mikrofonja látható, a hírek legvégén viszont a 9-es csatorna logója jelenik meg a képernyőn.
* Joubert egy szállodai szobában lakik. Amikor Atwood felhívja, hogy a Postás küldetéséről érdeklődjön, a bérgyilkos jól láthatóan egy tárcsás telefon kagylóját veszi fel. Amikor később a Keselyű hívja fel a szállodában, Joubert ugyanannál az asztalnál egy nyomógombos készülék kagylóját emeli fel. (Lásd a fenti illusztrációt!)
* Amikor Turner a székbe löki Atwoodot, a férfi mögötti lemezjátszó teteje lecsapódik, a következő snittben viszont nyitva van, utána megint csukott állapotban látjuk.
* Miután Joubert agyonlövi Atwoodot, letöröl minden tárgyat, amelyet a Keselyű megérintett, de elfeledkezik a fentebb említett lemezjátszóról. (Én ezt se tartom igazi hibának, mert Joubert a Keselyűtől kérdezi meg, hogy még mit érintett meg, és az összezavarodott férfi nem válaszol erre a kérdésre.)
A tévésorozat
2016. május 13-án jelentették be, hogy a DirecTV műholdas műsorszolgáltató sorozatot rendelt a Keselyű történetéből. A megvalósítás kapcsán több produkciós társaság neve is felmerült, s a széria végül a Skydance Television, az MGM Television, az Apophasis Unproductions és a Paramount Television összefogásával készült el. 2017. február 6-án hozták nyilvánosságra, hogy a sorozat forgatókönyvét Jason Smilovic és Todd Katzberg írja (később csatlakozott hozzájuk Ken Robinson is), és ehhez nemcsak Grady regényét, hanem a Pollack-film forgatókönyvét is figyelembe veszik. Ugyanezen a napon derült ki, hogy a Keselyű szerepét Max Irons (Jeremy Irons és Sinéad Cusack fia) fogja játszani, aki egyébként a Csodálatos Júlia (2004) című Szabó István-opuszban debütált filmszínészként. Áprilisban újabb színészek részvételéről jelentek meg hírek a médiában: Brendan Fraser, William Hurt, Bob Balaban, Leem Lubany, Kristen Hager, Angel Bonanni, Mira Sorvino, Christina Moses, Katherine Cunningham, Gabriel Hogan, Kristoffer Polaha és Kate Vernon is csatlakozott a stábhoz, amelynek Mouna Traoré és Ellen Wong is a tagja lett, az ő közreműködésüket azonban csak augusztusban erősítették meg. A forgatás 2017. április 23-án kezdődött a kanadai Torontóban, és augusztus 15-én fejeződött be. A sorozatot először 2018. március 10-én mutatták be a texasi Austinban megrendezett South by Southwest fesztiválon. Televízióban elsőként az Audience Network előfizetői láthatták 2018. június 6-ától. Fogadtatása alapvetően pozitív volt, bár egyes kritikusok hangsúlyozták, hogy nem annyira a cselekményfordulatok hitelessége, mint inkább a korhangulat megragadása a tíz részből álló első évad erőssége. Mivel siker esetén újabb évadot helyeztek kilátásba – amely el is készült, idén júniusban kezdték leadni –, így természetesen jócskán fel kellett dúsítani az eredeti történetet. Sőt nemcsak feldúsították, hanem lényegében át is írták az új évezred világpolitikai helyzetének és a tévésorozatokkal szembeni magas elvárásoknak megfelelően. Így például a sorozat Joe Turnere nem könyvelemző, hanem programozó (észrevehetően fiatalabb, mint Redford a mozifilmben), Joubert egy Terminátor-szerű nő, bőven vannak új szereplők, és nagyobb jelentőséget kaptak az eredeti történet olyan epizodistái, mint Sam Barber és a felesége, Mae. (Jelen szöveg írásáig a sorozatot – tudomásom szerint – egyik magyar tévécsatorna sem mutatta be.)
Így látták ők
„Pollack persze nem foglalatoskodik valamiféle modern mitológia megteremtésével, sőt, éppenséggel az istentagadók szent dühével igyekszik szétcsapkodni egy hamis mítosz mesterséges ködfelhőit. A kiismerhetetlenségig technicizált, formájában titokzatosnak és épp ezért mitikusan személytelennek tetsző gépezetről kiderítteti hősével, hogy nagyon is személyes érdekeltségek egészen nyilvánvaló célokkal irányítják – akár a gépezet eredeti érdekeivel szemben is. […] Pollack filmjének cselekményépítésében van valami kiszámított és teátrális. Emiatt – noha egyszerű sajtóolvasmányaink tanúsága szerint is valóságos esetek szolgálhattak modellként történetéhez – nem annyira a tények hitelessége, a rendező kétségkívül szenvedélyes leleplező szándéka, mint inkább a kiszámított hatásokra épülő krimiizgalmasság érvényesül a vásznon. Jó film A Keselyű három napja, nem utolsósorban Robert Redford, Faye Dunaway és kiváltképp Max von Sydow remek játéka révén, de nem nagy film.”
(bársony: „A Keselyű három napja”. In: Esti Hírlap, 1978. július 19., 2. o.)
„Igazán nem volna baj, hogy A Keselyű három napja szórakoztató film, hiszen Sydney Pollack érti a dolgát, hogyan kell tartalmasan szórakoztatni. Ezt tette egyik korábbi nagy művében: A lovakat lelövik, ugye? lélegzetelállítóan érdekes és torokszorítóan, mi több: szívszorítóan tartalmas is volt. A Keselyű három napja azonban csakugyan egyensúlyát vesztette: sokkal inkább szórakoztató, mintsem tartalmas és végletesen igazmondó mű. Eleinte még úgy tetszik, mintha könyörtelen volna: a főhős, Robert Redford alakításában, rokonszenvesen emberinek mutatkozik, akinek elege van a munkából, a titokzatoskodásból, ami baráti kapcsolatait mérgezi már. Később azonban vérbeli krimihőssé válik maga is: mindentudó szuperhőssé, s amint erősödik a filmnek ez a vonala, úgy gyengül a másik. A CIA leleplezése így búvik a »másik«, a »belső CIA«, a »CIA-ellenes CIA« leple alá. Mintha nem is az volna a baj, hogy a világot behálózó, gyanakvó kémszervezet igazgatja a háttérből a nemzetközi politikát, hanem csak az, hogy e mögé rejtőzködik egy rossz »lobby«.”
(Z. I.: „A Keselyű három napja”. In: Magyar Nemzet, 1978. július 20., 4. o.)
„Sydney Pollack nyilvánvalóan a CIA lényegét kifejező filmet kívánt forgatni. A szervezet lényege pedig a titokzatosság és áttekinthetetlenség, így hát Pollack célratörő világossággal és áttekinthetőséggel – mindvégig csak annyi rejtelmet és homályt engedve meg, amennyit a közönség idegeinek felajzása követelt tőle – kirajzolta elénk a CIA működésének kiszámíthatatlanságát, amelyet az egyik beltaggal, Keselyű kétes szerepű felettesével, hogy úgy mondjam, meg is ideologizáltat. Ahelyett tehát, hogy a titokzatosságok fátylai mögé próbálna hatolni a film, még csak tovább misztifikálja a titokzatosságokat. Így a legtetszetősebb elméletek hangoztatása sem tudhatja elfogadtatni némelyik meghökkentő helyzet és fordulat romantikus naivitását.”
(Sas György: „Mese lőfegyverrel és anélkül”. In: Film, Színház, Muzsika 1978/29, 12–13. o.)
A Keselyű három napja (Three Days of the Condor, 1975) – amerikai bűnügyi filmdráma. James Grady A Keselyű hat napja című regényéből a forgatókönyvet írta: Lorenzo Semple Jr. és David Rayfiel. Operatőr: Owen Roizman. Zene: Dave Grusin. Díszlet: Stephen Grimes és George DeTitta. Jelmez: Joseph C. Aulisi. Vágó: Don Guidice. Rendező: Sydney Pollack. Főszereplők: Robert Redford (Joe Turner, a Keselyű), Faye Dunaway (Kathy Hale), Max von Sydow (Joubert), Cliff Robertson (Higgins), John Houseman (Mr. Wabash), Addison Powell (Lionel Atwood), Walter McGinn (Sam Barber), Tina Chen (Janice), Michael Kane (Wicks), Don McHenry (Dr. Lappe). Magyarországi bemutató: 1978. július 20. (mozi).
MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!
