Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 7., szerda

MESTERKURZUS – LILIANA CAVANI: PROVOKÁCIÓ ÉS MŰVÉSZET

Liliana Cavani (Olaszország, Emilia-Romagna régió, Modena megye, Carpi, 1933. január 12.) olasz rendező és forgatókönyvíró egy tehetségkutató győzteseként került az olasz állami tévéhez, ahol a közelmúlt történelmét feldolgozó dokumentumfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet. Első fikciós filmjeit is a televízió számára rendezte. A Galileo Galilei (1968) bemutatását azonban a RAI megtagadta, így a film egy vállalkozó szellemű forgalmazónak köszönhetően a mozikban debütált. Cavani alkotásainak gyakori témája a nők helyzete a társadalomban, esetenként történelmi perspektívákba helyezve. Nem riadt vissza a provokációtól sem: leghíresebb filmje, Az éjszakai portás (1974) körül különösen magasra csaptak az indulatok, számos országban csak hosszas huzavona után engedték a bemutatását. Milarepa (1974) című drámájának főszerepét Balázsovits Lajosra bízta. Különösen mély benyomást tett rá Assisi Szent Ferenc alakja, akiről három filmet is forgatott az elmúlt évtizedekben: az elsőt és az utolsót a televízió számára, a másodikat a filmszínházak részére. Az 1970-es évek végétől operarendezőként is tekintélyt vívott ki magának: előadásait több világvárosban is megtekinthette a közönség, némelyikből televíziós változat is készült, és nem maradtak el a rangos szakmai díjak sem. Ez utóbbiakat filmrendezőként is kiérdemelte, és művészi rangját bizonyítja az is, hogy rendszeresen meghívják nagy múltú filmfesztiválok zsűrijébe.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Liliana Cavani édesapja egy konzervatív polgári családból származó mantovai építész, aki gyakran elvitte a lányát múzeumokba. Az édesanya harcos antifasiszta munkáscsalád leszármazottja volt, aki rajongott a filmekért. Rajongását lányának is átadta, akit egész kicsi korától minden vasárnap elvitt moziba. Az anyai nagyapának köszönhetően Liliana korán megismerkedett Marx, Engels és Bakunyin eszméivel. A Bolognai Egyetemen diplomázott 1959-ben, disszertációját egy XV. századi nemesi költőről, Marsilio Pióról írta. Egyetemi évei alatt barátaival egy filmklubot szervezett, ahol az érdeklődők olyan filmeket is megtekinthettek, melyek a hivatalos forgalmazás keretében nem jutottak el a városba. Cavani – talán a gyerekkori múzeumlátogatások hatására – eredetileg azt tervezte, hogy régész lesz, de aztán mégis a film iránti vonzalma határozta meg a pályaválasztását. Felvételt nyert a római filmfőiskola, a Centro Sperimentale di Cinematografia rendezői szakára, ahol hamar kitűnt a társadalmi problémák, a történelem és a nők helyzete iránti érdeklődésével és eredeti látásmódjával.


A dokumentumfilmek
A szakma már Cavani korai rövidfilmjeire is felfigyelt. A tízperces Incontro notturno (1961) egy fehér és egy szenegáli férfi barátságáról szól, érintve a tudattalan rasszizmus formáit, és azt szimbolizálva, hogy az egykori európai gyarmatosítók és az egymás után függetlenné váló afrikai országok kapcsolatát új alapokra kell helyezni. A La battaglia (1962) a San Sebastian-i Filmfesztivál programjában is szerepelt, és elnyerte a Centro Sperimentale di Cinematografia díját, a Ciak d'orót. A félórás produkció olyan turistákról szól, akik kedvtelésből ölnek. Ez a téma később számos kommerszfilm kiindulópontjául is szolgált (még magyar varáció is létezik rá, Szinetár Miklós 1979-es mozifilmje, Az erőd), Cavanit azonban a külsőségek helyett sokkal jobban érdekelték a jelenség mélyebb, lélektani okai. Az opusz magyar vonatkozású érdekessége, hogy kísérőzenéjét Bartók Béla műveiből válogatták. Cavani még 1961-ben megnyert egy tehetségkutatót, amelyet az országos olasz televízióhálózat, a RAI indított. Azonnal szerződtették, és olyan dokumentumfilmek készítésével bízták meg, amelyek a közelmúlt történelmét dolgozzák fel.


Különösen nagy figyelmet keltett a Storia del III Reich (1963) című négyrészes dokumentumfilmje, a Harmadik Birodalom felemelkedésének története. Ez a téma első ízben került a képernyőre tudományos igénnyel, komoly történelmi kutatásokra alapozva. A háromrészes L'età di Stalin (1964) a kommunista diktátor, Joszif Sztálin rémuralmát mutatja be, míg a Philippe Pétain processo a Vichy (1965) a második világháború alatti kollaboráns francia kormány köztársasági elnöke, Philippe Pétain marsall perének krónikája. Cavani a két államférfiról szóló opuszok között forgatta a La donna nella Resistenza (1965) című dokumentumfilmjét. Olyan asszonyokat szólaltatott meg, akik 1943 és 1945 között az ellenállási mozgalomban harcoltak. A riportalanyok őszintén beszélnek arról, miért vállalták, hogy tevékenyen részt vegyenek az antifasiszta harcban, annak ellenére, hogy mindennap a halállal kellett szembenézniük, és többen közülük kegyetlen kínzásokat szenvedtek el. Vallanak arról is, hogy az ellenállásban szerzett élményeik mennyiben változtatták meg életfelfogásukat, és mi történt velük azt követően, hogy a háború befejezése után visszatértek a hétköznapi életbe, a hagyományos női szerepkörökbe.


Francesco d'Assisi
A RAI adott lehetőséget arra is, hogy Cavani megrendezhesse első hosszabb fikciós filmjét. A Francesco d'Assisi (1966) minden idők talán legnépszerűbb szentje, Assisi Szent Ferenc (1182–1226) életútjáról szól a hatvanas évek radikális politikai nézőpontjából közelítve a témához. Bizonyos értelemben Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című alkotásával állítható párhuzamba. Pasolini Jézus alakjában az örök forradalmárt kívánta megörökíteni, Cavani pedig Assisi Szent Ferenc személyében az örök lázadó portréját rajzolta meg. Műve az 1960-as évek végén fellángolt diákmozgalmak mozgóképes előfutárának tekinthető. Ferenc szerepét a 22 esztendős Lou Castelre bízta, akinek tehetségére még azelőtt felfigyelt, mielőtt a mozikba került volna Castel első filmje, a nagy visszhangot kiváltott Öklök a zsebben (1965). Ennek rendezője, Marco Bellocchio alakította Cavani filmjében Pietro di Staciát. A két részben, 1966. május 6-án és 8-án bemutatott Francesco d'Assisi figyelemre méltó sikert aratott, több mint húszmillió nézője volt. Jobboldali körök mindazonáltal felháborodtak a rendezőnő radikális látásmódján, még parlamenti interpelláció is elhangzott az ügyben. A korabeli viharok azóta elcsendesedtek, és Cavani opuszát máig a téma egyik legkitűnőbb mozgóképes feldolgozásának tartják. 2007-ben a kulturális minisztérium támogatásával restaurálták a kópiát. Cavani egyébként még két filmet forgatott Ferenc életéről (1989-ben és 2014-ben), amivel alighanem filmes rekordot állított fel: jómagam ugyanis nem tudok egyetlen más rendezőről sem, aki ugyanabból a témából három különböző filmet is készített volna.


Galileo Galilei
Az olasz–bolgár koprodukcióban született Galileo Galilei (1968) eredetileg szintén tévéfilmnek készült, de aztán mégis a filmszínházak műsorára került. (Mindmáig ez az egyetlen Cavani-film, melyet a magyar mozik is bemutattak.) A RAI illetékesei ugyanis egyházellenesnek nyilvánították a filmet, és elutasították a bemutatását. A cenzúra hátterében alighanem az állhatott, hogy Galilei megpróbáltatásait Cavani – áttételesen ugyan, de – éppúgy párhuzamba állította az akkori jelennel, ahogyan azt korábban az Assisi Szent Ferencről szóló film esetében tette. Mint iskolai tanulmányainkból tudjuk, Galilei (1564–1642) volt az, aki Kopernikuszhoz hasonlóan nemcsak megkérdőjelezte az addigi geocentrikus világképet, hanem rájött arra is, hogy a Föld forog a saját tengelye körül. „Eretnek” tanaiért inkvizíció elé állították, és tanításait kénytelen volt visszavonni, hogy életben maradjon. A legenda szerint a tárgyalás végén ezt mormogta maga elé: „Eppur si muove” (És mégis mozog a Föld). Cavani tudomány és vallás, haladás és maradiság összecsapásának szimbólumává emelte a híres inkvizíciós pert. Az igazság a tudós Galilei szerint kísérletezés által bizonyítható, az egyházi dogma szerint azonban a Bibliában foglaltak nem kérdőjelezhetők meg. A csillagászt az ír Cyril Cusack játszotta, Giordano Brunót a bolgár Georgij Kalojancsev személyesítette meg. Egy fiatal pap szerepében Lou Castel tűnt fel. Cavani alkotását először a botrányokkal tarkított 1968-as velencei filmfesztiválon mutatták be, melynek programjában szerepelt Pasolini szintén „egyházellenes”-nek minősített filmje, a Teoréma (1968).


Kannibálok
Luchino Visconti A Göncöl nyájas csillagai (1965), valamint Pasolini két antik vonatkozású alkotása, az Oidipusz király (1967) és a Médea (1969) hatása fedezhető fel Cavani harmadik fikciós filmjén, a Kannibálokon (1970). Különösen a Visconti-opusszal való rokonság tagadhatatlan: a legendás rendező Elektra mítoszát modernizálta, míg Cavani Antigoné történetét ültette át egy elképzelt jelenbe. A Milánóban forgatott film egy diktatórikus államban játszódik, ahol a rendőrség által megölt lázadók tetemei az utcán hevernek: eltemetésük tilos, hogy ezzel szolgáltassanak elrettentő példát az engedetlen polgárok számára. A fiatal Antigoné szembeszegül a törvénnyel. Egyetlen segítője van csupán, egy ismeretlen nyelven beszélő, titokzatos fiatalember. Bátorságukat látva egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Cavani meglepő szereposztással forgatta le a filmet: Antigonét a későbbi Bond-lány, a svéd származású Britt Ekland játszotta, a titokzatos férfit a francia kultszínész, Pierre Clémenti, Antigoné vőlegényét pedig a kubai Tomás Milián, aki bár művészfilmekkel kezdte a pályáját, de a Cavani-opusz idején már a spagettiwesternek egyik legnagyobb csillagaként jegyezték. A miniszterelnököt Pasolini régi barátja, Francesco Leonetti író-költő alakította. A Kannibálok a maga idejében úgy a kritikusoknál, mint a közönségnél megbukott, idővel azonban átértékelődött. Az új évezredben már a hatvanas-hetvenes évek olasz politikai filmjeinek legjelentősebb darabjai között jegyzik. Annak idején az amerikai Paramount Pictures megvásárolta volna világforgalmazásra, amennyiben a rendezőnő egy új befejezést, egy happy endet forgat hozzá, Cavani azonban erre nem volt hajlandó.


A vendég
Versenyen kívül mutatták be az 1971-es velencei filmfesztiválon a szerény költségvetésből forgatott A vendég (1971) című drámát. Író főszereplője új regényéhez gyűjt anyagot, ezért engedélyt kap arra, hogy ellátogasson egy zárt intézetbe. A betegekkel való bánásmód és az ellátás terén megdöbbentő hiányosságokat tapasztal, de mondani sem kéne, hogy az orvosok egyáltalán nem örülnek a kritikának. Az író megismerkedik a pszichiátriai betegségéből kigyógyult Annával, aki a szintén beteg fivéréről gondoskodik. A fiatal nő egyre reménytelenebbül próbál visszailleszkedni a „normális” társadalomba, és megtalálni a helyét saját családjában is. A filmet az olasz egészségügy átfogó reformja előtt forgatták, így a benne látható elmegyógyintézet sokkal inkább hasonlít egy koncentrációs táborra, mint egy humánus alapelvek szerint működő egészségügyi intézményre. A főszerepeket Lucia Bosé, Glauco Mauri, Peter Gonzales és Alvaro Piccardi játszották. Bosé volt Miss Itália azon az 1947-es szépségversenyen, ahol Gina Lollobrigidának a harmadik hellyel kellett beérnie. Azonban nem csak ők ketten választották hivatásul a művészi pályát: színésznő lett a második és a negyedik helyezett (Gianna Maria Canale és Eleonora Rossi Drago) is, a „futottak még” mezőnyéből pedig Silvana Mangano. Közülük csak Lollobrigida és Mangano mondhatott magáénak valóban jelentős karriert. Bosé pályáján törést okozott Luis Miguel Dominguín spanyol torreádorral kötött viharos házassága, amely miatt évekre eltűnt a filmvilágból. Peter Gonzales Cavani után Fellini kamerája elé állt: a Maestro 18 éves alteregóját játszotta a Fellini-Róma (1972) című remekműben.


Milarepa
A XI–XII. században élt tibeti szerzetes, a buddhizmus egyik szentje, Milarepa (kb. 1052–1135) életútja ihlette Cavani méltánytalanul elfeledett 1974-es filmjét. A rendezőnő korábbi alkotásaihoz hasonlóan ezúttal is párhuzamot vont jelen és múlt között. A történet főszereplője Leo, a fiatal olasz tibetológus, aki lefordította Milarepa életrajzát. Tulajdonképpen őt is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint az egykori jógit: mindketten az igazságot kutatják, a tudást szomjazzák. Kettőjük személye a filmben egybeolvad, amikor a jelenből átkerülünk a múltba, ahol figyelemmel kísérhetjük Milarepa életének legfontosabb állomásait. Milarepa a fiatal tibetológus, tanítómestere pedig egyetemi tanára, Bennett professzor alakjában jelenik meg a néző szeme előtt. A kettős főszerepre Luchino Visconti javasolta a magyar Balázsovits Lajost. Visconti 1970-ben forgatta a Halál Velencében című alkotását: Tadzio szerepére Balázsovits volt az egyik jelöltje. Még Budapestre is elutazott, hogy megtalálja az ideális kamasz szereplőt. Noha végül nem az akkor már 24 éves magyar színészt választotta, nem feledkezett meg róla, és szerepet szánt neki tervezett Proust-filmjében, amelyet azonban nem tudott megvalósítani. Cavani nem bánta meg, hogy hallgatott Viscontira. Első négy filmjének fiatal férfi szereplőiről (Castel, Clémenti, Gonzales, Balázsovits) később úgy nyilatkozott, hogy bár valamennyien jó színészek, szerepüket valójában nem játszották, hanem tökéletesen átélték, és egy személyben szimbolizálták az adott film spirituális lényegét. Valamennyien jóképűek voltak, de nem a szó „szépfiús” értelmében, hanem kicsit zavarba ejtő módon, egyszerre sugallva poétikát és (jó értelemben vett) megszállottságot. Bennet professzort Paolo Bonacelli alakította, aki a következő évben főszerepet kapott Pasolini hírhedt filmjében, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975). Pasolininek egyébként kifejezetten tetszett a Milarepa, elismerő kritikát írt róla a Cinema Nuovo 1974. május–júniusi számában: „egy igazán szép film” – többek között így méltatta Cavani opuszát.


Az éjszakai portás
Egy holokauszt-túlélővel folytatott beszélgetések alapján született meg Cavani leghírhedtebb filmje, Az éjszakai portás (1974) forgatókönyve. A címszerepet a rendezőnő kezdettől fogva Dirk Bogarde-nak szánta, akire A szolga (1963) és a Darling (1965) című filmekben figyelt fel. Bogarde először visszautasította a felkérést, mert Visconti remeke, a Halál Velencében (1971) óta a visszavonulását tervezgette. Végül megnézte Cavani néhány korábbi alkotását, és meggondolta magát. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy Charlotte Rampling legyen a partnere, akivel az Elátkozottak (1969) című, szintén Visconti által rendezett drámában már együtt szerepelt. Cavani inkább Romy Schneidert, Mia Farrow-t vagy Dominique Sandát szerette volna megnyerni, de ők valamennyien nemet mondtak a provokatív szerepre. A történet az ötvenes években játszódik. Egy híres karmester felesége, Lucia Atherton egy elegáns bécsi szálloda éjszakai portásában felismeri azt a náci tisztet, aki annak a lágernek volt a parancsnoka, ahová annak idején az asszonyt is elhurcolták. Lucia nem leplezi le a férfit, hanem újrakezdi vele az egykori szadomazochista viszonyt. Az éjszakai portás a bemutatót követően heves vitákat váltott ki, és megítélése mind a mai napig szélsőséges. Számos kritikus szerint Cavani utat nyitott a holokauszt témájának provokatív, sőt kegyeletsértő feldolgozásai előtt, holott alkotása nem más, mint „esztétikusan csomagolt szemét”. Megvádolták azzal is, hogy egyenlőségjelet tesz bűnős és áldozat közé, sőt utóbbit lényegében bűnrészesnek állítja be. Fejére olvasták, hogy bagatellizálja a fasizmust, amelyet az erotika szintjén tárgyal, és valamiféle erotikus perverziónak ábrázol. Ezzel összefüggésben kritizálták Lucia jellemét is, aki mintha örömét lelné a megalázó kapcsolatban. Főleg az európai kritikusok között voltak olyanok, akik dicsérték Cavani művészi bátorságát, hogy filmjével kiszélesítette az alkotói szabadságjogok határait, és bebizonyította, hogy a művészet számára létezhetnek ugyan kényes témák, tabutémák azonban nem. Az éjszakai portás hatása idővel a popkultúrába is beszivárgott. Az a jelenet, amelyben Charlotte Rampling félmeztelenül, katonatiszti sapkában énekel a nácik előtt, kultikus képsorrá vált, Madonna is utalt rá a Justify My Love című slágere klipjében.


Túl jón és rosszon
Amíg Az éjszakai portás elsősorban témaválasztásával borzolta a kedélyeket, addig a következő Cavani-opusz, a Túl jón és rosszon (1977) szexuális töltetű képsorokkal provokálta a nézőket. Az egész filmet áthatja a homoerotika, néha latens módon, máskor nagyon is félreérthetetlenül. A kiindulópontot a nagy német filozófus, Friedrich Nietzsche (1844–1900) életének bizonyos motívumai jelentették, ámbár Cavani hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem állt szándékában hagyományos és hiteles életrajzi filmet forgatni. Mindazonáltal a címet Nietzsche egyik fő művéből kölcsönözte. 1882-t írunk. Rómában találkozik Nietzsche és barátja, Paul Rée író (1849–1901), valamint az orosz származású feminista írónő és pszichoanalitikus, Lou Andreas-Salomé (1861–1937). Együtt térnek vissza Németországba. Különleges szerelmi háromszög alakul ki közöttük, testi és szellemi igényeiket azonban a polgári erkölcsök elutasításával kívánják kielégíteni: „Ami szeretetből lesz megtéve, mindig jón és rosszon túl történik.” Nietzsche egy nemi betegség miatt megőrül, Paul viszont rádöbben homoszexuális hajlamaira, ami végzetes következményekkel jár. A trió egyetlen túlélője Lou, a szerelmi háromszög csúcsa, a történet központi szereplője. A Túl jón és rosszon nem szűkölködik merész jelenetekben. Láthatunk például orális szexet férfiak között, szinte teljesen meztelen férfiak homoerotikus táncát (Jó és Rossz szimbolikus küzdelmét), illetve egy eléggé félreérthetetlenül ábrázolt homoszexuális nemi erőszakot, melyet egy borosüveggel követnek el. A provokatív képsorok jelentős szerepet játszottak abban, hogy a filmet általában elutasítóan fogadta a korabeli kritika, annál nagyobb volt azonban a közönségsiker. Köszönhető ez persze a kitűnő szereposztásnak is: Erland Josephson, Robert Powell, Dominique Sanda, Virna Lisi, Umberto Orsini és Philippe Leroy neve olvasható a stáblistán.


A bőr
Az olasz Curzio Malaparte (1898–1957) minden idők egyik legjobb újságírójának számít. Felvett névről van szó (az igazi: Kurt Erich Suckert), amely akarva-akaratlan tükrözi viselőjének ellentmondásos személyiségét is. Vezetékneve ugyanis azt jelenti: „rossz oldal”, és ez játék a Bonaparte névvel, amelynek jelentése az olasz nyelvben: „jó oldal”. Malaparte valóban a rossz oldalon állt egy ideig, hiszen a fasiszta Olaszország diplomatája és haditudósítója volt, de aztán átállt a jó oldalra. Ha ugyan annak lehet mondani, hogy a második világháború után már a baloldallal rokonszenvezett. Két híres regénye, a Kaputt és A bőr közül csak az előbbi jelent meg magyar nyelven is. Az utóbbiból készült viszont Cavani 1981-es filmje, amely azt a sokkot próbálta ábrázolni, melyet a fasizmus alól felszabadult olasz nép élt át az amerikai csapatok bevonulásával. A háború és az amerikai megszállás igazi áldozatai a rendezőnő szerint a nők és a gyerekek, akik testüket és morális tartásukat áldozzák fel azért, hogy családjukkal együtt megmeneküljenek az éhhaláltól. Cavani szakított a második világháborús filmek sztereotípiáival, nem egyszerűsíti le a témát Jó és Rossz küzdelmére, hanem a következményeken keresztül érzékelteti, hogy egy ilyen világégés mekkora pusztítást végez a lelkekben is. A szereplőgárdában ismert és ismeretlen színészek, profik és amatőrök egyaránt megtalálhatók: Marcello Mastroianni, Alexandra King, Ken Marshall, Claudia Cardinale, Burt Lancaster és Carlo Giuffré játsszák a fontosabb szerepeket. Az 1981-es cannes-i premierről így számolt be Létay Vera, a Filmvilág tudósítója: „Cavani... az emberi bőrre gondolva úgy látszik, elsősorban bizonyos érzékenyebb zónákat ért. Történelmi szuperprodukciója hatalmas bordélyháznak ábrázolja a háborútól és szegénységtől meggyötört Olaszországot, különös tekintettel a hasonneműek egymás iránti vonzalmára. A meghökkentés, elborzasztás különc örömet okoz az egyébként nagy tehetségű rendezőnek, aprólékos gonddal merül el az úgynevezett hiperrealista részletek ábrázolásában: például hogyan lapít szét egy eleven embert a tank lánctalpa – gyengédséggel elidőz a véres emberi húspalacsinta látványán.”


Az ajtó mögött
Öt évvel a Túl jón és rosszon után Cavani ismét egy szerelmi háromszög történetét mondta el, ám ezúttal nemcsak a kritikusok, hanem a közönség is elutasítóan fogadta a filmet. Az ajtó mögött (1982) helyszíne Észak-Afrika, a marokkói Marrákes (Marrakesh). Matthew, a jóképű amerikai olajmunkás beleszeret egy különös fiatal lányba, Ninába. Az érzéki szépség rendszeresen látogatja apját, Enricót a börtönben. A férfi azért került a rácsok mögé, mert megölte a feleségét. Nina idővel bevallja Matthew-nak, hogy Enrico valójában nem az édesapja, hanem a mostohaapja, akivel mellesleg viszonyt folytat. Enrico féltékeny Ninára, de Matthew nem tágít a lány mellől. Amikor Nina váratlanul eltűnik, az amerikai fiú felkeresi kedvese igazi apját, aki arra kéri, tartsa távol a lányt a kiszámíthatatlan Enricótól. Az ajtó mögött csúfos bukásáért aligha hibáztathatjuk kizárólag a szereposztást. Enricót ugyanis Marcello Mastroianni alakította, Matthew-t az amerikai Tom Berenger, aki tehetsége alapján ígéretes karrier előtt állt, pályája azonban később mégis félresiklott. Ninát a Madonna-arcú, magyar származású Eleonora Giorgi formálta meg, akinek színészi képességeit annak idején sokat bírálták, mondván, hogy népszerűségét inkább gyakori meztelenkedéseinek, semmint jellemábrázolói képességeinek köszönhette. Mindazonáltal érzéki jelenség volt a filmvásznon, így Cavani opuszában is. Nina igazi apját a sokat foglalkoztatott francia színész, Michel Piccoli játszotta. A lesújtó kritikák szerint Cavani az olcsó szentimentalizmust és a freudi lélektant jó nagy adag unalommal öntötte nyakon ebben a filmjében.


Tiltott szenvedélyek
Miként Luchino Viscontinak, úgy Liliana Cavaninak is létezik egy úgynevezett „német trilógiá”-ja, amelynek első két darabja Az éjszakai portás és a Túl jón és rosszon, zárótétele pedig a Tiltott szenvedélyek (1985). Mindhárom film az adott kor erkölcsi normáin túllépő, „bűnös” kapcsolatokról szól a német kultúrkör keretei között. Jelen mű alapjául Tanizaki Dzsunicsiró japán író (1886–1965) 1910-es regénye, a Tetoválás (Siszei) szolgált. A történet 1938-ban játszódik Berlinben, a második világháború kitörését megelőző esztendőben. A német külügyminisztérium hivatalnoka és felesége egyaránt elcsábul a japán nagykövet lányának szépségétől, és egy perverz szerelmi háromszög jön létre, amelynek a vége nem lehet más, mint tragédia. Mondani sem kéne, hogy ezt csak az egyik nő éli túl. Cavani állítólag a hitleri korszak demoralizáló hatását akarta érzékeltetni a filmjével, amelynek díszletezése és operatőri munkája valóban figyelemre méltó. A német házaspárt Kevin McNally és Gudrun Landgrebe játszották, a japán lányt Mio Takaki. A Tiltott szenvedélyek egyik producere az olcsó filmjeiről nevezetes Cannon cég volt, így rossz nyelvek szerint ennek köszönhető, hogy az opusz inkább a leszbikus kapcsolatra fókuszál, a szerényebb költségvetést a különleges alaphelyzet és a melodrámai fordulatok hivatottak ellensúlyozni. A szerelmi háromszög témája Az ajtó mögötthez is kapcsolja ezt a filmet, míg a két kultúra (esetünkben a német és a japán) sokkszerű találkozása A bőr tematikáját idézi, amelyben az amerikai és az olasz kultúra konfrontálódott.


Francesco
23 évvel a Francesco d'Assisi után Cavani újabb filmet forgatott Assisi Szent Ferenc életéről, akinek személyisége különösen mély benyomást tett rá. Célja az volt, hogy még mélyebbre hatoljon a lélekelemzésben, nagyobb odafigyeléssel a finom részletekre, és feltárja, mi teszi Szent Ferenc alakját időtlenné. Cavani merőben más szemlélettel közeledett a témához, mint Franco Zeffirelli a Napfivér, Holdnővér (1972) című világsikerű filmjében. (Érdekesség, hogy mindkét produkció jelmeztervezője az Oscar-díjas Danilo Donati volt.) Zeffirelli elsősorban Ferenc fiatal éveire koncentrált, arra az időszakra, amíg III. Ince pápa jóváhagyta a ferences rend megalapítását és annak szigorú reguláját. A Napfivér, Holdnővér Ference természetközelben él, virágok és madarak között, alakját a beatkorszak énekese, Donovan megejtő szépségű dalai kísérik. Ezekkel a formai eszközökkel Zeffirelli a hippikorszak virággyerekeire utal vissza, és Ferenc alakját ily módon aktualizálja. Cavani jóval realisztikusabb, és sokkal egyértelműbben hangsúlyozza, hogy Ferenc életútját inkább a fájdalom, a szenvedés és a könnyek kísérték, nem pedig a természet szépségei által nyújtott önfeledt pillanatok. A Vangelis által komponált kísérőzene test és lélek harmóniáját sugallja, és az emberi szenvedések vizuális megjelenítése ellenére a katarzis érzésével ajándékozza meg a nézőt. A közönség általában elismerően fogadta a Francescót, ámbár nem vált olyan klasszikussá, mint Zeffirelli opusza. A bírálatok főleg a két főszereplőre vonatkoztak, hiszen sem az amerikai Mickey Rourke (Ferenc), sem a brit Helena Bonham Carter (Klára) nem az a típus, akit az átlag néző ilyen szerepekben elképzel. Egyes vélemények szerint Rourke egyértelmű szereposztási tévedés, ráadásul időnként a képmezőbe kerülnek civil tetoválásai, ami meglehetősen illúzióromboló. Mások viszont úgy gondolják, finom színészi eszközeivel az amerikai sztár tökéletesen érzékeltetni tudta Ferenc kiemelkedő emberségét és azt a különleges aurát, amely körülvette őt. A hivatalos olasz változat 150 perc, ezt viszont számos országban lerövidítették. A leggyakoribb verzió 104 perces, de az amerikai változatban nemcsak a játékidő rövidebb, hanem a jeleneteket is átszerkesztették, ami időnként nehezen követhetővé teszi a filmet.


Hol vagytok? Én itt vagyok
Az 1993-ban bemutatott Hol vagytok? Én itt vagyok című alkotásában Cavani ismét a fogyatékkal élőkre próbálta ráirányítani a figyelmet, ahogyan A vendég (1971) esetében tette. A szerelmi történet két főszereplője két süket fiatal, akik eltérő családi háttérrel rendelkeznek. Fausto gazdag családból származik, és úgy nevelték, mintha nem is lenne halláskárosult. A mama nem hajlandó különleges iskolába járatni a fiát, hogy az megtanulja a kommunikációhoz szükséges jelnyelvet. Szerencsére a nagynénje megtanítja erre. Fausto megismerkedik Elenával, aki egy munkáscsalád gyermeke, és kemény harcot kell folytatnia azért, hogy tanulhasson. Beleszeret a lányba, és szakít addigi barátnőjével, akit édesanyja közvetített számára. A szerelmesek azt tervezik, hogy közösen utaznak Washingtonba, hogy egy speciális iskolában tanuljanak, egy autóbaleset azonban szétrombolja a közös jövőről szőtt terveiket. Mint néhány korábbi Cavani-filmben (Az éjszakai portás, Túl jón és rosszon), ebben is szerephez jut a tánc, a pantomim, ami egy halláskárosult ember számára az élet egyik örömét jelentheti. Faustót a pályakezdő Gaetano Carotenuto játszotta, Elenát a bájos Chiara Caselli, aki sajnos nemzetközileg nem lett annyira ismert, mint amennyire megérdemelné. Az empatikus nagynénit Valeria D'Obici személyesítette meg: a figurát Cavani saját nagynénje ihlette, a rendezőnő a filmet is neki ajánlotta.


Ripley és a maffiózók
Miután figyelemre méltó sikert aratott Anthony Minghella 1999-es filmje, A tehetséges Mr. Ripley, várható volt, hogy idővel folytatás készül hozzá, természetesen egy másik Patricia Highsmith-regény alapján. Az viszont némi meglepetést okozott, hogy ennek megrendezésére Cavanit kérték fel, hiszen a populáris műfajok tőle látszólag távolabb állnak. A gyártó cég, a Fine-Line Productions illetékesei azonban úgy gondolták, a rendezőnő szakmai hírneve garancia arra, hogy ne tucatfilm, hanem egy valóban igényes adaptáció szülessen. Ebbéli reményeikben szerintem nem kellett csalatkozniuk, mindazonáltal a film számos országban elkerülte a mozikat, és csak DVD-n hozták forgalomba. Így történt ez Magyarországon is, ahol a forgalmazó a történet lényegét jobban kifejező Ripley játszmája (Ripley's Game) helyett a hangzatosabb, ám inkább egy másodosztályú bűnügyi filmet sejtető Ripley és a maffiózók címet választotta. A Minghella-film lényegében René Clément Ragyogó napfény (1960) című klasszikusának remake-je volt, míg Cavani alkotását Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című bűnügyi drámája újragondolásának tekinthetjük, hiszen mindkettő ugyanazon a Highsmith-regényen alapul. Az összehasonlító kritikák inkább Wenders mellett voksoltak, ám jómagam úgy gondolom, Cavaninak sincs oka szégyenkezni. Míves, gondolatébresztő pszichológiai thrillert forgatott, melyben Tom Ripley-t már jóval idősebben látjuk, mint a Minghella-féle produkcióban. (A figurát ott Matt Damon, emitt John Malkovich játszotta.) A férfi visszavonultan él egy olasz faluban. Amikor egyik szomszédja (Dougray Scott) akarva-akaratlanul megsérti, agyafúrt bosszút eszel ki a halálos beteg férfi ellen: rá akarja venni egy gyilkosságra. Minghella alkotásában nagy (sőt túl nagy) szerepet kapott Ripley latens homoszexualitása, amely Cavani Ripley-jéből teljesen hiányzik. Ezen akár el is csodálkozhatnánk, hiszen a rendezőnő némely korábbi filmje alapján egyértelmű, hogy a szexuális devianciák nem állnak távol művészi érdeklődésétől. Ami viszont ennél érdekesebb, hogy ezúttal fordított a helyzet: Minghella filmjében Ripley csodálta (és irigyelte) a dúsgazdag aranyifjút, Dickie Greenleafet, Cavaninál viszont már Ripley az, aki csodálat alanyává válik, de mindkét szituációhoz ördögi cselszövés és gyilkosságok kapcsolódnak.


Az új évezred
Az új évezredben Cavani elsősorban a televízió számára forgat. A De Gasperi, l'uomo della speranza (2005) című kétrészes alkotása Alcide De Gasperinek (1881–1954), a XX. század egyik legjelentősebb olasz politikusának életéről szól. De Gasperi mint miniszterelnök a második világháborút követően mindent megtett annak érdekében, hogy stabilizálja a politikai helyzetet, kivezesse hazáját a gazdasági problémákból, és Olaszország minél előbb visszanyerje megtépázott nemzetközi tekintélyét. Alakját a filmben Fabrizio Gifuni keltette életre. Szintén kétrészes életrajzi tévéfilm az Einstein (2008), amely Albert Einstein és első felesége, Mileva Marić kapcsolatáról szól. A két főszerepet Vincenzo Amato és Maya Sansa játszotta. A nők elleni erőszak a témája a Mai per amore (2012) című négyrészes minisorozatnak: két részt Marco Pontecorvo (a neves rendező, Gillo Pontecorvo fia), egyet-egyet pedig Liliana Cavani és a német Margarethe von Trotta rendezett. Érdekesség, hogy a sorozat producere nem más, mint a legendás énekes, Adriano Celentano felesége, Claudia Mori, aki énekesnőként és színésznőként egyaránt jól ismert. A 2012-es velencei filmfesztiválon mutatták be a Clarisse című dokumentumfilmet, amely kolostorban élő apácákkal készített interjúkból áll. Cavani alkotókedve túl a nyolcvanadik életévén is töretlen. 2014-ben egy újabb filmet forgatott (immár a harmadikat!) Assisi Szent Ferenc életéről. A címszerepet ezúttal a lengyel Mateusz Kosciukiewicz játszotta, szüleit a holland Rutger Hauer és az olasz Giselda Volodi. Izgalmas thrillernek ígérkezik a Death Is for the Living, amelyről egyelőre még nem lehet túl sokat tudni. A cselekmény szerint olyan sorozatgyilkosságok történnek, melyek korábbi bűncselekményeket másolnak. Angela, a brilliáns elméjű akadémikus az ügy megoldása érdekében a világ leghíresebb médiumaival keres együttműködést.


Az operarendező
Az 1970-es évek végétől Cavani operarendezőként is hírnevet szerzett magának, rendezéseiért többször nyert rangos szakmai díjakat, némelyik produkcióját a televízióban is bemutatták. A sort 1979-ben Alban Berg Wozzeck című operája nyitotta, amely a firenzei Teatro Comunaléban került színre Bruno Bartoletti vezényletével. Ezt követte öt évvel később Gluck operája, az Iphigenia Tauriszban, amely a párizsi opera repertoárján szerepelt, karmester: Gerd Albrecht. Ugyanitt láthatta a közönség 1986-ban Cherubini híres operája, a Médea Cavani-féle színpadi verzióját Pinchas Steinberg vezényletével. Az előadás megkapta az 1985/86-os évad legjobb operájának járó Franco Abbiati-díjat. Verdi Traviatáját Cavani először a milánói Scalában rendezte meg 1990-ben. A díszleteket Dante Ferretti, a jelmezeket Gabriella Pescucci tervezte, Riccardo Muti vezényelt. Az előadásnak oly nagy sikere volt, hogy elvitték Tokióba és Madridba is, a 2001/2002-es évadban pedig újra megtekinthette a milánói közönség, ezúttal a Teatro degli Arcimboldiban. A Cardillac (Paul Hindemith) 1991-ben előbb Firenzében, majd Genovában került színre. Két évvel később ugyanebben a két városban láthatták az operabarátok a Jenufa című Leos Janáček-operát, amelyért Cavani újra megkapta az évad legjobb operaelőadásának járó Franco Abbiati-díjat. Későbbi operarendezései közül említést érdemel még a Parasztbecsület (1996, Pietro Mascagni), amely Ravennában debütált, de eljutott Bolognába, Cataniába, Szentpétervárra és Barcelonába is. A Manon Lescaut-nak (1998, Giacomo Puccini) a milánói, a barcelonai és a madridi közönség tapsolhatott. Ruggero Leoncavallo népszerű operája, a Bajazzók Ravennában (1998), Bolognában (2012), Cataniában és Barcelonában (2011) került színre Cavani elképzelései szerint. Az álarcosbál (2001, Giuseppe Verdi) Milánóban a Scala, Washingtonban a Washington National Opera repertoárján szerepelt. Parmában és Veronában egy kevésbé ismert Gluck-mű, az Alceste (2005) került a közönség elé, és ugyanebben a két városban láthatta a közönség Verdi Macbethjének (2006) előadását is.


FILMOGRÁFIA
* 1961: La vita militare (tévés dokumentumfilm)
* 1961: Incontro notturno (rövidfilm)
* 1961: Gente di teatro (tévés dokumentumfilm)
* 1962: La battaglia (rövidfilm)
* 1962: L'uomo della burocrazia (tévés dokumentumfilm)
* 1962: Assalto al consumatore (tévés dokumentumfilm)
* 1963: Storia del III Reich (tévés dokumentumfilm-sorozat, 4 rész)
* 1964: L'età di Stalin (tévés dokumentumfilm-sorozat, 3 rész)
* 1965: La donna nella Resistenza (tévés dokumentumfilm)
* 1965: La casa in Italia (tévés dokumentumfilm-sorozat, 4 rész)
* 1965: Il giorno della pace (tévés dokumentumfilm)
* 1965: Gesù, mio fratello (tévés dokumentumfilm)
* 1965: Philippe Pétain processo a Vichy (tévés dokumentumfilm)
* 1966: Francesco d'Assisi (tévéfilm)
* 1968: Galileo Galilei (Galileo)
* 1970: Kannibálok (I cannibali)
* 1971: A vendég (L’ospite)
* 1974: Az éjszakai portás (Il portiere di notte)
* 1974: Milarepa
* 1977: Túl jón és rosszon (Al di là del bene e del male)
* 1981: A bőr (La pelle)
* 1982: Az ajtó mögött (Oltre la porta)
* 1985: Tiltott szenvedélyek (Interno berlinese)
* 1989: Francesco / Assisi Szent Ferenc
* 1990: La Traviata (tévéfilm)
* 1993: Hol vagytok? Én itt vagyok (Dove siete? Io sono qui)
* 1996: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm)
* 1998: Manon Lescaut (tévéfilm)
* 2002: Ripley és a maffiózók (Il gioco di Ripley)
* 2005: De Gasperi, l'uomo della speranza (tévéfilm)
* 2008: Einstein (tévéfilm)
* 2012: Mai per amore (tévésorozat, a Troppo amore című epizód)
* 2012: Clarisse (dokumentumfilm)
* 2014: Francesco (tévéfilm)
* ????: Death Is for the Living


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
* 1986: Tiltott szenvedélyek (Arany Medve-jelölés) 

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
* 1974: Milarepa (Arany Pálma-jelölés)
* 1981: A bőr (Arany Pálma-jelölés)
* 1989: Francesco (Arany Pálma-jelölés) 

Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál
* 1982: A bőr (Arany Hugo-jelölés) 

David di Donatello-díj
* 2012: Életműdíj 

Flaiano Nemzetközi Díj
* 1994: Hol vagytok? Én itt vagyok (Arany Pegazus-díj a legjobb rendezőnek) 

Giffoni Filmfesztivál
* 1990: François Truffaut-díj 

Golden Globe-díj (Olaszország)
* 2008: Életműdíj 

Ezüst Szalag-díj
* 1969: Galileo Galilei (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Tullio Pinnelli)
* 1975: Az éjszakai portás (legjobb rendező; legjobb forgatókönyv – jelölve még: Italo Moscati)
* 1989: Francesco (legjobb rendező)
* 1994: Hol vagytok? Én itt vagyok (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Tullio Pinnelli) 

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál
* 1965: Primo Piano: Philippe Pétain processo a Vichy (San Marco Oroszlánja-díj a legjobb televíziós dokumentumfilmnek)
* 1968: Galileo Galilei (Arany Oroszlán-jelölés)
* 1971: A vendég (Arany Rudder-díj)
* 1993: Hol vagytok? Én itt vagyok (Arany Oroszlán-jelölés)
* 2012: Clarisse (Speciális Pasinetti-díj)

LADY CHATTERLEY SZERETŐJE

Az 1981-ben bemutatott Lady Chatterley szeretője D. H. Lawrence 1928-ban publikált híres-hírhedt regényének legismertebb filmváltozata. A produkciót a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb független filmes vállalata, a Cannon Films finanszírozta. A cég tulajdonosai – Menahem Golan és Yoram Globus – a világsikert aratott Emmanuelle (1974) rendezőjét, Just Jaeckint és főszereplőjét, Sylvia Kristelt akarták megint összehozni egy újabb erotikus világsiker reményében. A címszerepre Nicholas Clayt szerződtették, ámbár a daliás színész csak a harmadik jelöltjük volt. A Lady Chatterley szeretőjét fanyalogva fogadta a kritika, és a közönség érdeklődése is szerényebb volt a vártnál. Évek múlva azonban a film a kábeltévék műsorán, illetve a VHS- és a DVD-korszakban nagy népszerűségre tett szert. Magyarországon 1984. december 27-én mutatták be szinkronizált változatban: a széles körű hazai mozihálózatban ez volt az első olyan produkció, amelyet az „erotikus film” műfaji megnevezéssel forgalmaztak.


A cselekmény
Az ifjú Chatterley házaspár életébe drámai változást hoz az első világháború. Sir Clifford, az arisztokrata férj nyomorékan tér vissza a harcmezőkről. Gyönyörű felesége, Constance odaadóan ápolja őt, és kész tudomásul venni, hogy Clifford sérülése miatt le kell mondania a testi örömökről. Csendben, eseménytelenül és unalmasan telnek a napjaik, Sir Clifford mind gyakoribb rosszullétei miatt azonban muszáj orvost hívni. A doktor helyett Mrs. Bolton, az ápolónő érkezik, aki a házigazda invitálására egy ideig ott marad a kastélyban. Lady Chatterley-nek hirtelen sok lesz a szabad ideje, hiszen a férje körüli teendőket Mrs. Bolton immár elvégzi. Constance a lord kérésére elmegy a vadőr, Oliver Mellors házához, hogy a fácánok felől érdeklődjön. Véletlenül épp akkor ér a kunyhóhoz, amikor a délceg vadőr meztelenül mosakszik az udvaron. A látvány felkorbácsolja az asszony visszafojtott vágyait, de eleinte meg sem fordul a fejében a hűtlenség gondolata. Férje azonban arra biztatja, hogy Constance ne fojtsa el a testi vágyait, hanem tartson szeretőt. Az asszony meglepődéssel fogadja az ötletet. Cliffordnak fogalma sincs arról, hogy bájos neje egyre rokonszenvesebbnek találja a kezdetben oly faragatlan vadőrt. A társadalmi korlátokat viszont nem olyan könnyű ledönteni, és amikor Sir Clifford szeretőt ajánlott a feleségének, legkevésbé sem a rangon aluli Mellorsra gondolt…


A szerző
D. H. Lawrence 1885. szeptember 11-én született a Nottinghamshire megyei bányászvárosban, Eastwoodban. Teljes neve: David Herbert Richards Lawrence. Apja Arthur John Lawrence bányász, anyja Lydia Beardsall tanárnő. A házaspárnak összesen öt gyereke született, David volt a negyedik. Az apa gyakran a pohár fenekére nézett, olyankor kötekedett is, felesége viszont nem hagyta szó nélkül ezt a viselkedést, ami állandó családi perpatvarokhoz vezetett. 1898-ban David ösztöndíjat nyert a nottinghami főiskolára, de három év múlva félbehagyta tanulmányait, és mint írnok munkát vállalt egy gyárban. Rövidesen tüdőgyulladást kapott, emiatt elveszítette az állását. Lábadozása ideje alatt többször is elment a Chambers család birtokára, ahol barátságot kötött az egyik Chambers lánnyal, Jessie-vel, ugyanis mindketten irodalomkedvelők voltak. 1902-től 1906-ig diáktanárként dolgozott az eastwoodi általános iskolában. Jessie Chambers biztatására kezdett el írni 1905-ben. Két évvel később a helyi újságban megjelent első novellája. 1908-ban a nottinghami egyetem főiskolai karán megszerezte tanári diplomáját. Tovább folytatta az írást, és hozzákezdett a Laetitia című regényéhez is, amely végül A fehér páva címmel jelent meg 1911-ben. Néhány évig párhuzamosan foglalkozott a tanítással és az írással. Édesanyja 1910-ben bekövetkezett halála oly mértékben lesújtotta, hogy egy évig betegszabadságon volt. Közben valóban meg is betegedett, újra tüdőgyulladást kapott. Felépülése után úgy döntött, ezentúl csak az írásnak él. A következő években születtek meg olyan híres művei, mint a Fiúk és szeretők (1913), a Szivárvány (1915) és a Szerelmes asszonyok (1920).


1912 márciusában Lawrence megismerkedett a nálánál hat évvel idősebb, háromgyermekes Frieda von Richthofennel, egykori nottinghami egyetemi tanárának exfeleségével. A szerelmespár Franciaországba szökött, ahol Lawrence-t letartóztatták, mert angol kémnek hitték. Szerencsére sikerült az ügyet tisztázni, és a pár a németországi Münchenben amolyan „előnászutat” tartott. Németországból gyalogosan (!), az Alpokon keresztül (?!) jutottak Olaszországba. Utazási élményeiket könyvben örökítették meg. 1913-ban villámlátogatást tettek Nagy-Britanniában, utána visszatértek Olaszországba. Az első világháború kitörését követően a hazatérés mellett döntöttek, és Angliában végre összeházasodtak. A Brit-szigetek délnyugati végében található Cornwallban telepedtek le. 1916 táján Lawrence összebarátkozott egy vidéki földművelővel, William Henry Hockinggal. Egyesek azt pletykálták, hogy nem csupán barátság fűzte össze őket. Később Frieda is megerősítette, hogy a két férfi között intim viszony állt fenn, bár állítása szerint őt ez nem zavarta. Persze ettől még nem biztos, hogy Lawrence és Hocking tényleg szeretők voltak, mert a házaspár szerette megbotránkoztatni a nyárspolgárokat. Egyébként meg volt nagyobb problémájuk is, mint az, hogy ki mit gondol a magánéletükről. Frieda ugyanis német volt, és a világháború évei alatt többen arra gyanakodtak, hogy a házaspár valójában a németeknek kémkedik. A folytonos zaklatások végül odáig vezettek, hogy Lawrence három napot kapott arra, hogy elhagyja Cornwallt. Gyakorlatilag bujdosniuk kellett apró falvakban, távol a hatóságok árgus szemétől, ám a nomád körülmények megviselték a betegségekre hajlamos író szervezetét. A háború szörnyűségeitől megcsömörlött Lawrence a világégés után elhatározta, hogy elhagyja Nagy-Britanniát, és önkéntes száműzetésbe vonul.


Valóságos világjárás vette kezdetét olyan ideiglenes állomásokkal, mint például Ausztrália, Olaszország, Srí Lanka, az Egyesült Államok, Mexikó, Franciaország, Málta, Ausztria és Németország. Természetesen Lawrence regényeiben ezek az országok is megjelentek az adott történet helyszíneiként. 1922-ben azt tervezte, hogy az Egyesült Államokban telepszik le, és két évet töltött Új-Mexikó államban. De ez alatt az idő alatt is sokfelé utazott. 1925-ös mexikói kirándulása kis híján végzetesre sikerült, mert előbb a maláriát kapta el, majd tbc-ben is megbetegedett. Mielőbbi felgyógyulása érdekében újra Európába utazott. Egészségi állapota annyira megrendült, hogy a további utazgatásokról le kellett mondania. A Lawrence házaspár végérvényesen Olaszországban maradt, ahol az író olyan híres barátaival is újra találkozhatott, mint például Aldous Huxley. Lawrence bármennyire legyengült is, alkotóereje nem hagyta el, rendületlenül írta újabb műveit, például 1928-ban a Lady Chatterley szeretőjét. Mindazonáltal egy időre kénytelen volt szanatóriumba vonulni. Miután világossá vált, hogy nem tudnak segíteni rajta, Franciaországba utazott. Az Alpes-Maritimes megyei Vence-ben halt meg 1930. március 2-án. Csupán negyvennégy évet élt. Sokáig úgy emlegették, mint olyan írót, aki eltékozolta a tehetségét. A század második felében azonban munkásságát jelentősen átértékelték, és azóta a XX. századi angol irodalom egyik zsenijeként tartják számon.


A regény
Lawrence állítólag kilenc változatban írta meg a Lady Chatterley szeretőjét, és ezekből kettő nyomtatásban is megjelent Az első Lady Chatterley, illetve John Thomas és Lady Jane címmel (mindkettő 1926 végéről származik). Ezekben a vadőrt még Oliver Parkinnak hívták. Egyes irodalomtörténészek úgy tudják, Lady Chatterly modellje Lawrence pártfogója, Lady Ottoline Violet Anne Morrell volt. Azt beszélték, hogy Lady Morrell bizalmas kapcsolatba került egy fiatal kőfaragóval, aki Mellors alakját inspirálta. Amikor Lawrence-nél tuberkulózist diagnosztizáltak, az író visszatért második hazájába, Olaszországba. A korábbi változatok felhasználásával írta meg a Lady Chatterley szeretőjét, amelynek eredetileg a Tenderness (Gyengédség) címet adta. A könyv először magánkiadásban jelent meg 1928 júniusában Olaszországban, az ismert firenzei kiadó, Pino (Giuseppe) Orioli támogatásával. Mindössze ezer példányt nyomtak belőle. Lawrence igazából Angliában vagy Amerikában szerette volna kinyomtatni a könyvet, de az explicit szöveg miatt erre sehol nem kapott engedélyt. A firenzei nyomdászok azonban nem beszéltek angolul, ami miatt a szedésben több hiba is előfordult, mert Lawrence-nek nem volt ideje ellenőrizni a szöveget. 1929-ben Angliában is magánkiadásban jelent meg a mű a Mandrake Press jóvoltából. A kiadványt pornográfia vádjával azonnal elkobozták. Amikor 1960-ban a Penguin Books újra megjelentette a teljes szöveget, a kiadót pornográfia terjesztése miatt vád alá helyezték. A per során olyan tekintélyes személyiségek léptek a tanúk padjára, mint E. M. Forster író, Helen Gardner kritikus és akadémikus, Richard Hoggart akadémikus, Raymond Williams író, kritikus és akadémikus, valamint Norman St. John-Stevas politikus. A bíróság végül 1960. november 2-án felmentő ítéletet hozott, és a Lady Chatterley szeretője immár teljes szöveggel, legálisan megjelenhetett Angliában. Magyarországon először 1933-ban adták ki a regényt Lady Chatterley és a kedvese címmel, erősen rövidített változatban, dr. Braun Soma és Gellért Hugó fordításában. Ötven év múlva, 1983-ban jelent meg nálunk először a csonkítatlan szöveg (kiadó: Magvető, fordító: Falvay Mihály és Zentai Éva). A könyvet rövid időn belül szétkapkodták, pedig akkoriban azért jóval magasabb példányszámok voltak, mint napjainkban. Azóta eltelt több mint harminc év: Lawrence könyvei manapság már aligha váltanának ki bármiféle botrányt, és nem döntenének meg eladási rekordokat sem. Az új évezred sajnálatos módon fogyatkozó olvasói számára inkább A szürke ötven árnyalata és utánzatai jelentik az erotikus borzongást, sőt gyakran magát az irodalmat is.


Az első filmváltozat
Lawrence regényének első filmváltozatát a franciák készítették 1955-ben. Ugye, el tudjuk képzelni, mennyire lehetett merész egy ilyen adaptáció az ötvenes években? Ennek ellenére a filmet a prűd Egyesült Államokban betiltották azzal az indoklással, hogy „a házasságtörést népszerűsíti”. A tilalmat csak négy évvel később oldották fel. Egyébként rögtön helyesbítem is magam, mert az opusz kiindulópontját igazából nem Lawrence regénye, hanem az abból készült színdarab jelentette, amely Gaston Bonheur és Philippe de Rothschild nevéhez fűződik. A forgatókönyvet Joseph Kessel és a rendező, Marc Allégret közösen írta. Allégret karrierje 1927-ben kezdődött az André Gide produceri támogatásával készült dokumentumfilmmel, a Kongói utazással. A Lady Chatterley szeretője egyike a leghíresebb filmjeinek. A női főszerepet a francia filmgyártás nagyasszonya, Danielle Darrieux játszotta szépsége és tehetsége teljében. A férjet a brit Leo Genn – 1952-ben Oscarra jelölték a Quo Vadis (1951) egyik mellékszerepéért –, a szeretőt az olasz Erno Crisa alakította. Többen is úgy gondolták, hogy ezzel a szereposztással a direktor túlságosan kihangsúlyozta a két szereplő szexuális teljesítőképességének különbözőségét, mert „ráerősített” a nemzeti sztereotípiákra: az impotens férjet egy „hideg” angol, a szeretőt pedig egy „tüzes” olasz játssza. A mű egészét tekintve azonban ez a rendezői koncepció végül is jól sült el. (Crisa helyett Allégret állítólag az amerikai Marlon Brandót akarta A vágy villamosa 1951-es filmváltozatában nyújtott színészi teljesítménye és nyers, férfias vonzereje láttán, de nem jött össze a dolog.) Nekünk, magyaroknak azért érdekes ez az adaptáció, mert két magyar származású művész is részt vett benne: a zenét Kozma József (Joseph Cosma) szerezte, a díszletek Trauner Sándor (Alexander Trauner) tehetségét dicsérik. Az új évezredben több filmtörténész is úgy ítéli meg, hogy Allégret verziója méltatlanul merült feledésbe: a maga idejében merésznek számító film az erotika vizuális ábrázolása terén kényszerűségből ugyan visszafogottabb, ám mégis többet tudott visszaadni Lawrence regényének eszmeiségéből, mint a szexualitás bemutatásában sokkal nyíltabb későbbi verziók.


A rendező
Just Jaeckin francia szobrászművész, fotóművész, forgatókönyvíró és filmrendező 1940. augusztus 8-án született a franciaországi Vichyben. Először mint szobrász vált ismertté a művészvilágban: 1966 és 1972 között készített szobrait a párizsi Galerie Stadlerben állították ki. Hamarosan divatfotósként is nevet szerzett magának. Olyan hírességek álltak modellt neki, mint például Jane Fonda, Brigitte Bardot, Catherine Deneuve, Twiggy, Ursula Andress, Carole Bouquet, Marie Laforêt és Serge Gainsbourg. Fotóit hatalmas példányszámokban megjelenő magazinok közölték, hogy csak néhányat említsek: a Vogue, az Elle, a Marie-Claire, a Sunday Times, a Queen és a Harper’s Bazaar. A következő lépést a reklámfilmes szakma jelentette, ahonnan már csak egy ugrásnyira volt a játékfilmek világa. Az egyik reklámfilmes producer, Yves Rousset-Rouard javasolta Jaeckinnek, hogy készítsenek közösen egy játékfilmet. Alapanyagnak Emmanuelle Arsan 1957-ben publikált botránykönyvét, az Emmanuelle-t ajánlotta. Jaeckint mint művészt saját bevallása szerint kezdetben nem érdekelte az erotika témája, ezért először nemet mondott. A forgatókönyvet a kiváló színésznő, Jeanne Moreau volt férje, Jean-Louis Richard írta, aki meggyőzte a kétkedő Jaeckint arról, hogy képes megrendezni egy ízléses és elegáns erotikus filmet. Egyetlen francia színésznő sem vállalta azonban a kényes szerepet egy tapasztalatlan producer és egy kezdő rendező közös vállalkozásában. Ekkor Jaeckin egyik barátja előállt azzal az ötlettel, hogy Hollandiában keressenek színésznőt, mert ott a nők nyitottabbak, felszabadultabbak. (Mellesleg apai ágon Jaeckin holland származású.) A direktor eredetileg rövid, szőke hajú lányként képzelte el a hősnőt, mégis, amikor találkozott a hosszú, barna hajú Sylvia Kristellel, állítólag rögtön tudta, hogy megtalálta az ideális Emmanuelle-t. (A művésznő visszaemlékezései szerint viszont a kiválasztás egyáltalán nem ment ilyen gyorsan.) Sylvia elfogadta a felkérést, és bár a szerep kedvéért levágatta a haját, de végül nem kellett szőkére festetnie. Említsük meg, hogy Emmanuelle Arsan egyáltalán nem osztotta Jaeckin lelkesedését, és nem volt hajlandó találkozni Kristellel. A hősnőt ugyanis saját magáról mintázta, és szerinte a holland színésznő sem külsőleg, sem temperamentumában nem hasonlított hozzá, még távolról sem. A film világszerte nagy sikert aratott, amiben oroszlánrésze volt a Pierre Bachelet által írt betétdalnak is. Jaeckin és Bachelet között mély barátság és tartós munkakapcsolat alakult ki: Pierre komponált a rendező későbbi filmjeihez is, Jaeckin pedig klipeket rendezett az énekes számára.


Noha Jaeckinnek felajánlották, hogy rendezze meg az Emmanuelle második részét is, ő visszautasította a lehetőséget, mert állítása szerint mindig is az új dolgok érdekelték, nem pedig a bevált receptek ismételgetése. Második játékfilmje, az O története (1975) Pauline Réage hírhedt erotikus klasszikusa alapján készült, a forgatókönyvet Sébastien Japrisot, a divatos bestsellerszerző írta. A kereskedelmi siker ezúttal sem maradt el, a kritikusok azonban elégedetlenkedtek. Szerintük ugyanis az Emmanuelle-lel ellentétben az O története már igazi irodalom, amelyhez nem nagyon illik Jaeckin esztétizáló-szépelgő vizuális stílusa. A női főszereplő, Corinne Cléry sem bizonyult olyan szerencsés választásnak, mint Sylvia Kristel. Mindazonáltal a direktornak soha nem volt konfliktusa egyik színészével sem. Állítása szerint kedvesen és türelmesen bánt velük, de ragaszkodott ahhoz, hogy a művészek még a forgatás megkezdése előtt jelentsék be a kifogásaikat, és ne munka közben álljanak elő azzal, hogy mely jeleneteket nem hajlandók megcsinálni. Ez a módszer az olyan hírhedten nehéz természetű színészeknél is bevált, mint például Klaus Kinski, aki a Madame Claude (1977) egyik fontos szerepét játszotta. Az opuszt egy megtörtént szexbotrány ihlette: Madame Claude egy luxusprostituált-hálózatot üzemeltetett, amely a legmagasabb francia körök igényeit elégítette ki hölgyekkel, sőt esetenként urakkal is. Mivel a valódi botrány kapcsán Alain Delon neve is felmerült, mindenképpen kuriózum, hogy a film egyik kisebb szerepét Delon közeli barátja, Maurice Ronet alakította. 


A direktor annyira el volt ragadtatva az Elizabethet játszó Dayle Haddontól, hogy meghívta következő alkotása, Az utolsó romantikus szerető (1978) főszerepére is. A sztori egy életunt asszony és egy oroszlánszelídítő egymásra találását meséli el. 1979-ben Jaeckin rendezte a három történetből álló erotikus szkeccsfilm, a Collections privées első epizódját. (A másik két rendező a japán Sudzsi Terajama és a lengyel Walerian Borowczyk.) Érdekesség, hogy a női főszerepre a Fekete Emmanuelle-széria sztárját, Laura Gemsert szerződtette. Három, a felnőtt életet éppen csak kóstolgató fiatal lány életébe nyújt bepillantást a Lányok (1980), melyben a rendező egy kicsiny szerepet magára osztott. Az egyik főszerepet az akkoriban még alig ismert színésznő, Anne Parillaud alakította, a stáblistán pedig egykori hazánkfia, Szabó László nevét is olvashatjuk. A jelen blogbejegyzés tárgyát képező Lady Chatterley szeretője (1981) után három évvel került a mozikba Jaeckin utolsó játékfilmje, a Gwendoline (1984), melynek alapjául John Willie képregénye szolgált. A szépséges címszereplőt, aki nyomtalanul eltűnt lepkevadász édesapja keresésére indul a misztikus Keletre, Tawny Kitaen játszotta. Jaeckin szerette ezt a filmjét, mert mindent megkapott a forgatáshoz, amit kért. A közönség és a kritikusok viszont nem voltak elragadtatva, és a Gwendoline megbukott. Mindazonáltal a direktor azt állítja, nem emiatt hagyott fel a rendezéssel, hanem azért, mert nyugalomra, családra, barátokra vágyott, amit a felpörgetett rendezői lét nem biztosított számára. Feleségével évek óta egy galériát tart fenn, ahol folyamatosan kiállítják munkáikat. 40 années de polaroids címmel albumot adott ki a fotóiból, 2006 legelején pedig Tout Just címmel megjelent önéletrajzi kötete is.


A színészek és a forgatás
A Lady Chatterley szeretője 1981-es filmváltozatának megrendezését először Ken Russellnek ajánlották fel. A brit direktor ugyanis komoly szakmai és közönségsikert aratott Lawrence másik híres regénye, a Szerelmes asszonyok 1969-es filmváltozatával, amellyel bebizonyította, hogy kellő vizuális merészséggel sok minden átmenthető a filmvászonra a hírhedt író filozofikus gondolataiból. Russell azonban a felkérés időpontjában a Változó állapotok (1980) című filmjén dolgozott, ezért nemet kellett mondania a Lady Chatterley szeretőjére. 1993-ban viszont négyrészes tévésorozatot forgatott a regényből, miután a Szivárvány (1989) adaptálásával újfent mindenkit meggyőzött arról, hogy érzi és érti Lawrence világát. Just Jaeckin visszaemlékezései szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon Menahem Golan és Yoram Globus, a Cannon Films tulajdonosai, odaléptek hozzá, és rögtön a tárgyra tértek. Közös munkát ajánlottak, és azt, hogy Jaeckin megint Sylvia Kristellel dolgozzon, hiszen az Emmanuelle világsikere igazolta alkotói társulásuk életképességét. Rögvest javasolták a témát is, a Lady Chatterley szeretőjét. Jaeckin elfogadta az ajánlatot, mert állítása szerint már nagyon szeretett volna egy olyan irodalmi adaptációt forgatni, amely hűséges az eredeti szöveghez. Az Emmanuelle és az O története ugyanis „megszelídítette” a sikamlós alapműveket, bár ami azt illeti, végül erre a sorsra jutott Lawrence regénye is. A végeredmény ugyanis egy ízléses, szép és hangulatos film lett, amely romantikus szerelmiháromszög-történetté egyszerűsítette a legendás botránykönyvet. Érdekesség, hogy az opusz jelmeztervezője Ken Russell exfelesége, Shirley Russell volt.


Kristel és Jaeckin az Emmanuelle bemutatása után állítólag évekig nem beszélt egymással. Ennek oka az volt, hogy egyiküknek sem tetszett, amit a másik nyilatkozott róla a médiában. Szerencsére nem alakult ki közöttük nyílt ellenségeskedés, ezért hajlandók voltak újra együtt dolgozni. A nyolcvanas évek elején mindkettőjük karrierje hanyatlani kezdett, így valószínűleg abban bíztak, hogy egy újabb közös film meghozza számukra a pozitív fordulatot. A szakmában sokan nem szerették a Golan–Globus párost, mert felkapaszkodott bugrisoknak tartották őket, akik olyasmivel foglalkoznak, amihez igazából nem értenek, és a művészetből szimpla pénzkérdést csinálnak. Sylvia viszont más véleményen volt: barátainak tekintette a két producert, akik atyai jóindulattal viseltettek iránta, és segíteni próbáltak neki karrierje nehéz időszakaiban. Mindazonáltal a művésznő számos előzetes kívánságot és feltételt foglaltatott a szerződésébe. Így például kikötötte, hogy olyan ízléses filmnek kell készülnie, amelyet a kiskorúak is megtekinthetnek szülői felügyelettel, a címszereplő személyét illetően pedig vétójogot kért és kapott. (A mérsékelt korhatárra vonatkozó kívánsága végül nem teljesült.)


Mellors eljátszására eredetileg Oliver Reedet akarták megnyerni, aki úgy alkatilag, mint színészileg ideális választásnak tűnt a zárkózott, robusztus vadőr szerepére. Épp a Szerelmes asszonyok híres birkózási jelenetével bizonyította, hogy a művészet kedvéért hajlandó meztelenül is szerepelni, ámbár az ilyesmi általában nem volt jellemző a pályafutására. Reed azonban nemet mondott a felkérésre: lehetséges, hogy azért, mert a magas művészi színvonalat eleve garantáló Russell sem vállalta a munkát. A következő választás Ian McShane volt, aki néhány évvel korábban szenvedélyes privát viszonyt folytatott Kristellel, és állítólag nem bánt vele úriemberhez méltó módon. McShane felesége viszont hallani sem akart arról, hogy férje szexjeleneteket forgasson az exbarátnőjével. Az asszony egyébként fölöslegesen aggodalmaskodott, ugyanis a Lady Chatterley szeretője forgatásán Sylvia már a film egyik producerével, André Djaouival szűrte össze a levet. A munka befejeztével azonban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy levágatta a haját. Djaouinak nagyon nem tetszett az új séró, és azonnal véget vetett a romantikus kapcsolatnak.


Mellorst, a vadőrt végül Nicholas Clay játszotta, akit annak idején mint végzős színészt maga Laurence Olivier szerződtetett a nagy múltú Old Vic társulatához. Filmvásznon 1971-ben játszott először fontos szerepet: Az ásós gyilkos című bűnügyi-lélektani dráma lelkileg sérült főszereplőjét alakította, akit a múltban elszenvedett megaláztatások vittek a bűn útjára. Az ígéretes kezdet ellenére karrierje csak egy évtized múlva indult be, amikor három egymást követő filmje – Excalibur (1981), Lady Chatterley szeretője (1981), Nyaraló gyilkosok (1982) – nagy médianyilvánosságot kapott. Vitathatatlan tehetsége és előnyös fizikai adottságai ellenére sem sikerült a sztárok közé emelkednie. Különösen jól álltak neki a kosztümös kalandfilmekben játszott szerepek: Magyarországon is egy ilyen produkcióban forgatott (Oroszlánszív, 1987). Sir Cliffordot Shane Briant formálta meg, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez volt a legjobb filmszerep, melyet pályafutása során kapott. Végigtekintve Briant filmográfiáján, a fenti kijelentésből azért ne vonjunk le túlságosan messzemenő következtetéseket, mert valljuk meg őszintén, filmtörténeti szempontból nem túl jelentős tételek alkotják az életművet. Briant évek óta Ausztráliában él a feleségével. Íróként is nevet szerzett magának: hat regényt adott ki Ausztráliában, egyet az Egyesült Államokban, és ezek a populáris műfajt képviselő könyvek meglepően jó kritikákat kaptak.


A Mrs. Boltont megszemélyesítő Ann Mitchell főleg színpadi és televíziós színésznőként ismert Angliában. Klasszikus és modern darabokban egyaránt játszik, kedvenc szerzői: Eugene O’Neill, Racine és Tennessee Williams. Elizabeth Spriggs (Lady Eva) huszonegy éves korában kötött házasságát élete nagy tévedésének nevezte, s a színészi pálya folytatása érdekében elhagyta férjét és kislányát. Elsősorban színpadi színésznőként szerzett nevet magának, klasszikus darabokban nyújtott alakításaival számos szakmai díjat nyert. Az Antont alakító Anthony Head 1978-ban kezdett filmezni. Eleinte tévésorozatokban játszott, a Lady Chatterley szeretője az első mozifilmje. Bátyja, Murray Head szintén színész, de énekesként sem ismeretlen, például a One Night in Bangkok című 1984-es világsláger előadójaként. A Hildát megformáló francia Pascale Rivault 1970 és 1984 között filmezett. Leghírhedtebb alakítása Walerian Borowczyk A bestia (1975) című botrányfilmjében tekinthető meg. Az egyik dzsigoló villanásnyi szerepében látható Mark Colleano Cselét játszotta Fábri Zoltán Oscar-díjra jelölt emlékezetes filmjében, A Pál utcai fiúkban (1968). 


A Lady Chatterley szeretőjét Angliában, a festői szépségű hertfordshire-i Wrotham Parkban forgatták, akárcsak később az 1993-as minisorozatot. A forgatás téli hidegben zajlott, még a szabadtéri erotikus jeleneteket is ilyen időjárási körülmények között vették fel. Just Jaeckin számára nem az időjárás, hanem a két producer jelentette a legnagyobb erőpróbát. Későbbi visszaemlékezései szerint Golan és Globus egyszerűen kibírhatatlanok voltak, mindenbe bele akartak szólni, mindenben a maguk akaratát próbálták érvényesíteni. Állítólag a legjobb részeket, a legszebb felvételeket akarták kivágni, így például a film elejéről a lovagló férfiak képsorát, ami Jaeckinnek különösen tetszett. A direktor végül bekeményített, és kerek perec kijelentette, hogy amennyiben nem forgathatja le a filmet a saját művészi elképzelései szerint, akkor máris veszi a kalapját, és befejezi a munkát. Golan és Globus ekkor meghátráltak, és szabad kezet adtak neki. A végeredmény tetszett nekik, sőt Kristelnek is, akit egyébként holland akcentusa miatt szinkronizálni kellett. Sylvia egyszer úgy nyilatkozott, hogy soha semmi olyat nem csinált a Jaeckinnel közös filmjeiben, ami banális vagy közönséges lett volna, mert a direktornak igazán kifinomult az ízlése. A kritikusok mindazonáltal nem osztották a producerek és a színésznő kedvező véleményét, mert meglehetősen fanyalogva fogadták a filmet, amely a vártnál szerényebb érdeklődést keltett a közönség körében is.


A magyar premierre 1984. december 27-én került sor. A széles körű hazai moziforgalmazásban ekkor használták először az „erotikus film” megnevezést. Nem volt rossz ötlet, mert a Lady Chatterley szeretője Magyarországon jelentős sikert aratott. (Mellesleg Kristel nem sokkal a magyar bemutató előtt forgatta hazánkban a Mata Hari című filmet, szintén a Cannon Films égisze alatt.) Bár a filmhez igényes magyar szinkron készült – a magas színvonal akkoriban még természetesnek számított ebben a szakmában –, jómagam épp a címszereplő magyar hangját nem tartottam igazán jó választásnak: Koncz Gábor hanghordozása, színészi habitusa tökéletesen illett a regényben megírt figurához, de szerintem egyáltalán nem illett magához a színészhez, Nicholas Clayhez. Tábori Nóra viszont igazi telitalálat volt Mrs. Bolton magyar hangjaként, akárcsak Győri Ilona mint Lady Eva és Szakácsi Sándor mint Sir Clifford. (Kristelnek Kiss Mari kölcsönözte a hangját.) A Lady Chatterley szeretője külföldön a VHS- és a DVD-korszakban vált igazán népszerűvé, és gyakran játszották a különféle kábelcsatornák is. 


További filmváltozatok
Mint fentebb említettem, Ken Russell, a brit filmművészet néhai fenegyereke 1993-ban négyrészes tévéfilmet forgatott a regényből Lady Chatterley címmel. (Ez az opusz egy későbbi blogbejegyzés tárgya lesz majd.) Ehhez felhasználta a korábban publikált változatokat is, mert szerinte Lawrence bizonyos motívumokat azokban alaposabban kidolgozott. A főszerepeket Joely Richardson, Sean Bean és James Wilby játszották. A sorozatot számos országban – így hazánkban is – két részben mutatták be, Japánban és az Egyesült Államokban viszont – mintegy felére rövidítve az anyagot – a mozik is műsorukra tűzték. 2006-ban Pascale Ferran francia rendezőnő angol–francia–belga koprodukcióban több mint százhatvannyolc perces filmváltozatot készített a Lady Chatterley szeretőjéből, amelyhez állítólag igazából a John Thomas és Lady Jane volt az elsődleges forrás. (A kétrészes tévéváltozat kétszázhúsz perces!) Ferran Lady Chatterley-jét 2007-ben kilenc kategóriában jelölték César-díjra, és ebből ötben (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb jelmez, legjobb színésznő) győzött is. Ezzel a 2006-os alkotás Lawrence regényének szakmailag legelismertebb filmadaptációja lett. 2015-ben a brit BBC produkciójában született meg egy újabb, ezúttal másfél órás tévéváltozat. A rendezést Jed Mercurio vállalta, a főszerepeket Holliday Grainger, Richard Madden és James Norton alakították. Érdekesség, hogy a vadőrt megformáló Richard Madden a Trónok harca című népszerű sorozatban a fiát játszotta Sean Beannek, az 1993-as tévésorozat vadőrének. A 2015-ös Lady Chatterley szeretőjének legnagyobb meglepetése az volt, hogy a regény merész erotikáját jelentősen letompította: a filmet az erotika terén általában elég szigorú Nagy-Britanniában mindössze 15 éves korhatárhoz kötötték.


A fenti, egyértelműen igényes – bár itt-ott vitatható – adaptációk mellett tudunk néhány kevésbé közismert, sőt olykor egyenesen kétes értékű vállalkozásról is, amikor a hírhedt regényből az alkotók jószerivel csak a szereplők nevét és/vagy az alaphelyzetet vették kölcsön. A téma szexfilmes változatai Lady Chatterley-ből gyakorlatilag egy nimfomániás dámát csináltak. Ilyen például az 1967-es Fanny Hill Meets Lady Chatterly (sic!) vagy ikerfilmje, a Lady Chatterly Versus Fanny Hill (1971), melyekkel nem érdemes részletesebben foglalkozni. Az 1973-ban bemutatott indiai Edakallu Guddada Mele (Az Edakallu hegy tetején) viszont már csak azért is figyelemre méltó, mert az indiai filmgyártás úgy a tematikában, mint a vizuális megjelenítésben igen szemérmes volt akkoriban. (Mellesleg az erotika terén Bollywood még napjainkban is jóval visszafogottabb, mint Hollywood.) Hivatalosan ugyan Bharathisutha egyik regényének filmváltozatáról van szó, a történet azonban egyértelműen a Lawrence-mű motívumaiból építkezik. Az elismerő kritikák főleg azt emelték ki, hogy Puttanna Kanagal forgatókönyvíró-rendező az alaphelyzetet ügyesen és ízlésesen helyezte át az indiai kultúrkör eltérő erkölcsi-filozófiai világába. Feledhető szexfilmecske az 1977-es keltezésű Az ifjú Lady Chatterley, melynek nyolc évvel későbbi folytatását csak azért említem meg, mert annak egyik mellékszereplője, Monique Gabrielle lett a harmadik Emmanuelle a széria ötödik részében, melyet Walerian Borowczyk rendezett 1987-ben. 1979-ben ismét az indiaiak veselkedtek neki a Lady Chatterley-témának, de a Sarapancharam is meglehetősen szabadon kezelte az alapművet. A Soudamini névre hallgató fiatal hősnő férje megbénult, és impotenssé vált. Az asszonyt a szexuális kielégületlenség egyik szolgájuk karjaiba kergeti. Elválik férjétől, és hozzámegy szerelméhez, akiről kiderül, hogy aljas, számító férfi, és csak a nő pénze kellett neki. A kilátástalannak tűnő helyzetből Soudamini csak egy másik férfi segítségével tud megszabadulni. A korszak indiai szupersztárjaival (Sheela, Jayan, Sathaar) forgatott produkció bevételi rekordokat döntött a távoli országban.


1989-ben az olasz Lorenzo Onorati szexfilmet rendezett a történetből az egykori pornósztár, Malú főszereplésével. (A hölgyet a kemény erotika szerelmesei Ramba művésznéven is ismerhetik.) A férjet Bruce Williams, Mellorst Carlo Mucari alakította. Mondanom se kéne, hogy Onorati is elég szabadon kezelte az alapművet, és a hangsúlyt egyértelműen a szexre helyezte. Szintén az olaszok készítették a La figlia di Lady Chatterley (1995) című filmet, amelynek hivatalos címe: Un viaggio meraviglioso (Egy csodálatos utazás), de a hírhedt hősnő neve természetesen több nézőt vonzott. Ahogy az alternatív cím is egyértelművé teszi, a főszereplő immár a lady leánya, Julie, aki friss diplomával a kezében értesül arról, hogy anyja titkos viszonyt folytat az ezermesterrel. (A derék férfiú miért épp a szerelem mesterségéhez ne értene?) Julie nem üres fejű leányzó, így hamar rádöbben arra, hogy a kedves mamától is van még mit tanulnia. A tanulékony leányt Solange Cousseau alakította, a szó minden értelmében szerető édesanyát pedig Gala Orlova. Gondolom, senki nem hallott még róluk, és ami azt illeti, ezzel az opusszal sem vonultak be a filmművészet halhatatlanjainak panteonjába. A kitekintést fejezzük be két, unikumnak minősülő adaptációval! A Milenec lady Chatterleyové (1998) című filmet a csehek készítették Viktor Polesný rendezésében. Számomra ez az opusz elsősorban a szerelem mindent elsöprő erejéről szól, mert mással aligha magyarázható, hogy a dekoratív Zdena Studenková miért kezd házasságtörő viszonyt Boris Rösnerrel, aki kb. annyira jóképű, mint én, miközben a férjét alakító Marek Vašut korosabb és impotens szereplőként is sokkal szívdöglesztőbb pasi: olyan, mint Bruce Willis cseh kiadásban. Szerepcserével szerintem jobban működött volna a film. A Fülöp-szigeteken (!) készült az Ang Kabit ni Mrs. Montero (Mrs. Montero szeretője, 1999). Valószínűleg a cím alapján mindenki sejti, hogy ez is egy szabadabb feldolgozás: Clifford Chatterley-t itt Cal Monterónak hívják (Edu Manzano alakítja), és egy nagy hacienda tulajdonosa. Szexuálisan frusztrált felesége, Gail (Patricia Javier) az egyik munkás (Gardo Versoza) ölelő karjaiban lel megnyugvást. Igen ám, de a deréktól lefelé lebénult Cal terapeutája, Annie (Sunshine Cruz) nagyon szívesen lenne az új Mrs. Montero, ezért árgus szemekkel figyeli Gail minden lépését…


Így látták ők
„A filmtörténet legízléstelenebb rendezője, Ken Russell az 1920-ban írott Szerelmes asszonyokat filmesítette meg, benne a finom érzékenységgel fényképezett angol parkok és kastélyok képét váltogatta egy lobogó tűzű kandalló előtt meztelenül birkózó két férfi képsorával. A Lady Chatterley mostani megfilmesítése sem lép túl Ken Russellen: esztétizálóan impresszionisztikus fölvételeket látunk és néhány naivan erotikus jelenetet: az urasági vadorzó hosszasan tisztálkodik, úrnője meglesi a bozótból. Akik tehát a hajdani pornográf botrány miatt foglaltak helyet a moziban, csalódni fognak. Lawrence írásművészetének kedvelői ugyancsak. Jól azok járnak, akik kedvelik az érzelmes szerelmi történeteket.”
(M.: „Egy pornográf regény filmen”. In: Filmszem, 1984/12, 5. o.)


„Lawrence regénye ugyanis ürügy és menlevél csupán egy újabb Emmanuelle-film előállítására; ugyanaz a gusztusos pasztelles-tompa fotográfia, mint az első közös filmben, ugyanazok a menetrendszerűen ismétlődő ágy- (illetve gyep-, fatörzs-, padló- stb.) jelenetek ezúttal is, s végül ugyanaz az alkotói-nézői érdekessége is mindennek: a szerelmi aktusban mozgó női és férfitest mérsékelten vágykeltő, viszont irizálóan »szép«, bőr-texturális esztétikai élménye. Ami ehhez a történet szintjén hozzáadódik Lawrence regényéből, az nem több sekélyes banálhistóriánál…”
(Takács Ferenc: „Lady Chatterley szeretője”. In: Filmvilág, 1985/1, 53. o.)


Lady Chatterley szeretője (Lady Chatterley’s Lover / L'Amant de lady Chatterley / Lady Chatterley’s Liebhaber, 1981) – angol–francia–nyugatnémet erotikus film. D. H. Lawrence azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Marc Behm, Christopher Wicking és Just Jaeckin. Operatőr: Robert Fraisse. Díszlet: Anton Furst és Bryony Foster. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Eunice Mountjoy. Zene: Richard Harvey és Stanley Myers. Rendező: Just Jaeckin. Főszereplők: Sylvia Kristel (Lady Constance Chatterley), Nicholas Clay (Oliver Mellors), Shane Briant (Sir Clifford Chatterley), Ann Mitchell (Ivy Bolton), Elizabeth Spriggs (Lady Eva), Pascale Rivault (Hilda), Peter Bennett (Field).

A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már...