„És bármikor ha szükséged lenne akármire… rám ne számíts!”
A hetvenes évek második felének egyik legnépszerűbb amerikai vígjátéka, a Száguldás gyilkosságokkal (1976) volt a közkedvelt komikusok, Gene Wilder és Richard Pryor első közös filmje. Eredetileg tévéfilmnek szánták, Colin Higgins (az Óvakodj a törpétől! és a Kilenctől ötig későbbi rendezője) forgatókönyve azonban annyira jól sikerült, hogy inkább mozifilmként készítették el a világsikerű Love Story (1970) alkotója, Arthur Hiller rendezésében. A forgatás a tervek szerint az Egyesült Államokban zajlott volna az ország legismertebb vasúttársaságának támogatásával, ám a felmerült kifogások miatt a stáb végül Kanadában forgatta szinte az egész filmet. Az opusz vegyes kritikákat kapott, a pozitívumok közül a kritikusok főleg Richard Pryor játékát emelték ki. A közönségnek viszont egyértelműen tetszett a film, és ez a bevételeken is érződött. Magyarországon 1978 nyarán volt a premier: a kritikusi fanyalgás (amely már a Filmátvételi Bizottság előtt tartott vetítésen is megnyilvánult) és a közönségsiker nálunk sem maradt el.
A történet
Minden olyan jól indult George Caldwell számára! A könyvkiadással foglalkozó férfiú a húga esküvőjére megy a Los Angelesből Chicagóba tartó Ezüst Nyíl expresszvonaton. Útközben összebarátkozik Bob Sweet vitaminügynökkel, és megismerkedik egy bájos fiatal hölggyel, Hilly Burnsszel is. Hilly a főnökével utazik, Schreiner professzorral. A szakmában jól ismert művészettörténész Rembrandtról szóló új könyve népszerűsítése érdekében kelt útra, de mivel régimódi, ezért a repülő helyett a vonatot választotta. A kellemes beszélgetés közben George és Hilly iszogatnak is, és végül úgy döntenek, hogy együtt töltik az éjszakát. Az egybenyitott fülkékbe persze visznek pezsgőt is. A pityókás George épp elmerülne a szerelmi élvezetekben, amikor kinéz az ablakon, és megpillant egy fejjel lefelé lógó holttestet, amely néhány másodperc múlva eltűnik. Elmondja Hillynek, hogy mit látott, ám a lány szerint csak túl sokat ivott, és képzelődik. George elfogadja ezt a magyarázatot, másnap reggel azonban meglátja a Rembrandt-könyvet és a borítón a szerző fotóját: ő volt az előző este látott halott! A könyvben egy boríték is van. Hilly nem hiszi el, hogy a főnöke meghalt, ezért arra buzdítja kedvesét, hogy menjen Schreiner fülkéjébe, és beszéljen a professzorral. Schreiner helyett George egy gyanús külsejű férfit talál a fülkében, amint épp kutakodik a professzor holmijai között. Nincs egyedül: társa, egy kirívóan magas termetű, fémfogú férfi, egy bizonyos Reace egyszerűen kihajítja hősünket a vonatból. Reace volt az, aki az előző este bűntársai, Johnson és Whiney közreműködésével megölte a professzort. George szerencsére elvetődik egy farmra, amelynek gazdája egy talpraesett idős hölgy, akinek van egy kétfedelű repülőgépe. Ezzel sikerül megelőzni a vonatot, és a következő állomáson George újra felszáll az Ezüst Nyílra. A vonaton egymást követik a meglepetések. Újra találkozik Hillyvel, sőt a halottnak hitt Schreiner professzorral is. Megjelenik Whiney és egy Roger Devereau nevű műkereskedő is. Devereau bocsánatot kér George-tól amiatt, hogy Reace kihajította őt a vonatból. Szerinte csak félreértés történt.
Schreiner visszamegy a kabinjába, hogy lepihenjen, és megigyon egy pohár skót whiskyt. George úgy gondolja, ő sem tehet egyebet, mint hogy felhajt egy-két pohárral a büfékocsiban. Itt viszont Bob Sweetbe botlik. Elmeséli tegnap megismert barátjának, hogy mi történt vele idáig. Ekkor éri az újabb meglepetés: Sweet ugyanis valójában nem vitaminokkal kereskedik, hanem egy inkognitóban lévő FBI-ügynök, igazi neve Bob Stevens. Devereau-t követi, aki hamis műkincsekkel kereskedik, a közelmúltban például két hamis Rembrandt-festményt sózott egy múzeumra. Bob megerősíti azt, amit George is gyanít: akit látott, az valójában nem Schreiner professzor, hanem a hasonmása, Johnson, aki éppúgy Devereau-nak dolgozik, mint Whiney és Reace. A bűnözőknek az a tervük, hogy a hasonmás segítségével lejáratják a professzort, aki Rembrandt eredeti leveleivel – ezeket rejti a könyvben talált boríték – leleplezhette volna Devereau-t. Azonnal George fülkéjébe mennek, ahol meg is találják a leveleket. Bob épp távozni készül, kinyitja a fülke ajtaját, amikor a vonat befut egy alagútba. Lövés dörren, és mire a szerelvény elhagyja az alagutat, George a haldokló Bobot látja meg a földön. A bűnözők is rájönnek a tévedésükre, és Reace megpróbál végezni hősünkkel. A vonat tetején kerülnek szembe egymással, ahol George-nak az egyik vagonban sebtében magához vett szigonypuskával sikerül lelőnie a támadóját. De nem örülhet sokáig a győzelmének, mert a pályatest fölé nyúló vasúti jelzőtábla lesodorja a szerelvényről. Autóstoppal eljut a helyi seriffhez. Rögvest el is meséli, mi történt vele eddig, amikor a derék seriff telefonhívást kap, amely szerint George követte el azt a gyilkosságot, amelyről épp az imént beszámolt neki…
A rendező
Arthur Hiller kanadai–amerikai rendező 1923. november 22-én született a kanadai Edmonton városában. Zsidó szülei, Harry Hiller és Rose Garfin 1912-ben emigráltak Lengyelországból. Két nővére közül az egyik tizenhárom, a másik tizenegy évvel volt idősebb nála. Apja használt hangszerekkel kereskedett, és nagy köztiszteletnek örvendett Edmontonban. Különösen a színes bőrűek szerették, mert Harry Hiller nem nézte le őket, mint általában a többi boltos, hanem egyenrangú emberként bánt velük. A Hiller szülők nem voltak különösebben tehetősek, színpadi tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkeztek, mégis kötelességüknek érezték, hogy évente egy-két alkalommal támogassák egy-egy zsidó darab bemutatását, hogy az edmonti zsidó közösség kapcsolatban maradjon kulturális hagyományaikkal. Arthur hét-nyolc éves korában már segített a színpadi ácsoknak a díszletek elkészítésében. Tizenegy éves korában színészként is bemutatkozott, egy szakállas zsidó férfit játszott. Meggyőződése, hogy szüleitől örökölte a zene, az irodalom és a színház iránti fogékonyságát, ami hozzájárult ahhoz, hogy a rendezői pályát válassza. 1941-ben csatlakozott a kanadai királyi légierőhöz, és európai bevetéseken vett részt. Leszerelése után felvették a Torontói Egyetemre, ahol 1947-ben kapta meg bölcsészdiplomáját. 1950-ben pszichológiai diplomát is szerzett. Első munkahelye a kanadai rádió volt, ahol közéleti műsorokat rendezett.
A rádiótól a Canadian Broadcasting Corporation tévétársasághoz került, ahol rendezőként foglalkoztatták. Munkáit látva az egyik legnagyobb amerikai tévétársaság, az NBC ajánlott neki szerződést: évekig különféle népszerű sorozatok számára forgatott. 1957-ben rendezte első mozifilmjét The Careless Years címmel két főiskolás fiatalról, akik az első lépéseket teszik meg a felnőtt életben. Hiller mindig fontosnak tartotta, hogy minőségi forgatókönyvekből dolgozzon, melyek harmonizálnak erkölcsi elveivel is. Kétszer dolgozott például a szakma egyik legjobbjával, Paddy Chayefskyvel. Már első közös munkájuk, a Szerelmi partraszállás (1964) című háborúellenes vígjáték nagy sikert aratott, aminek köszönhetően Hollywood élénken érdeklődni kezdett a tehetséges direktor iránt. Olyan sztárokkal forgathatott, mint Warren Beatty, Leslie Caron, Natalie Wood, Rock Hudson, George Peppard, Eli Wallach és mások. Karrierjének csúcspontját a Love Story (1970) című romantikus melodráma jelentette, melynek szerelmespárját Ryan O’Neal és Ali MacGraw formálta meg. Ezt egy újabb Chayefsky-film követte, A kórház (1971) című szatíra – amely a kameramozgásokkal és a kézikamera használatával próbálta érzékeltetni a címbeli intézményben uralkodó káoszt –, majd a Neil Simon darabjából forgatott komédia, a Hotel Plaza (1971). A La Mancha lovagjával (1972) Hiller a musicalrendezést is kipróbálhatta, ám a Peter O’Toole és Sophia Loren nevével fémjelzett film kritikai fogadtatása meglehetősen hűvös volt. Robert Shaw drámájának filmváltozata az Ember az üvegkalitkában (1975), amelynek középpontjában egy holokauszttúlélő bűntudata és önazonosságai problémái állnak.
Hiller filmográfiájában a vígjátékok vannak túlsúlyban, de sosem mondott le arról, hogy más műfajokba is elkalandozzon. Igaz, nem mindig járt szerencsével: a Denevérinvázió című horrorja sokak véleménye szerint 1979 egyik legrosszabb filmje volt. Ezt a melléfogást ugyanabban az évben a Peter Falk és Alan Arkin főszereplésével forgatott Apósok akcióban szakmai és közönségsikerével tudta ellensúlyozni. A nyolcvanas éveket egy rendhagyó szerelmi történettel indította: a Making Love (1982) nős orvosát (Michael Ontkean) egy férfi beteg (Harry Hamlin) iránti vonzalma készteti arra, hogy szembenézzen tökéletesnek hitt életével és igazi énjével. Az AIDS-pánik idején különösen nehéz volt kiosztani a szerepeket: olyan színészek mondtak udvariasan nemet az orvos megformálására, mint Michael Douglas, Harrison Ford, Tom Berenger, William Hurt és Peter Strauss. A feleséget a Charlie angyalaiból jól ismert Kate Jackson személyesítette meg. A jó kezdet után a film iránti érdeklődés visszaesett, és a Making Love végül veszteséggel zárult. A bukást változó színvonalú és sikerű filmek követték, zömmel vígjátékok: Szerző! Szerző! (1982), Romantikus komédia (1983), Lapátra tett férjek (1984), Tanárok (1984), Szemérmetlen szerencse (1987), Vaklárma (1989), Filofax, avagy a sors könyve (1990), Aki kapja, marha! (1991), Babe (1992), Idegroncs-derbi (1996). A hollywoodi filmbiznisz paródiájának szánt An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn (1997) annyira pocsékul sikerült, hogy Hiller levetette róla a nevét, miközben maga a film is egy olyan rendezőről szól, aki megtagadja a művét. Utolsó mozifilmje, a rosszul fogadott Pucked (2006) főszerepét a rockzenész Jon Bon Jovi játszotta. Arthur Hiller 1948-ban nősült, feleségétől, Gwen Pechettől két gyermeke született. Az asszony 2016. június 24-én hunyt el. Férje nem egész két hónappal élte túl: augusztus 17-én hunyt el végelgyengülés következtében.
A forgatókönyv
Colin Higgins ausztrál–amerikai forgatókönyvíró és rendező a hetvenes évek legelején ismerkedett meg Ed Lewis filmproducerrel. Megmutatta neki a Harold és Maude című tervezetét, amely annyira megtetszett új barátjának, hogy bevitte a Paramount produceréhez, Robert Evanshez, akit érdekelt a dolog. Higgins ekkor bejelentette, hogy ő maga szeretné rendezni a filmet. A Paramount egy tesztmunkával bízta meg, a végeredményt azonban az illetékesek nem találták túl meggyőzőnek, így Higgins helyett Hal Ashbyt szerződtették rendezőnek. Higgins jól együtt tudott működni Ashbyvel, és elégedett volt az elkészült filmmel, amely kezdetben nem nagyon hozta lázba a nézőket. Higgins egy színdarabot is írt a történetből, amely viszont világsikert aratott, és utólag felkeltette az érdeklődést a hűvösen fogadott filmváltozat iránt is. A szerző új megbízása egy televíziós horrorfilmre szólt, a The Devil's Daughterre (1973), amely a Movie of the Week című sorozat részeként készült. Higgins nem volt nagy véleménnyel erről a munkájáról, a széria producerei mégsem mondtak le róla, hanem felkérték, hogy írja meg egy Hitchcock-stílusú thriller forgatókönyvét. Így született meg a Száguldás gyilkosságokkal, amelynek alapötlete Higgins régi vágya volt: vonatra szállni, és ott találkozni egy szőkével. (Szándékosan nem írom azt, hogy szőke hölggyel, mert Higgins homoszexuális volt, így nem hangzik túl életszerűen, hogy egy szőke nővel való vasúti találkozás lett volna ábrándjai netovábbja.) A vágyálom sosem vált valósággá, ezért írta meg filmsztoriként.
A projekt a kezdeti fázisban több munkacímmel is futott: Super Chief, Superchief, The Silver Streak, Wagon Lit with Murder. Végül a vonat neve, a Silver Streak (Ezüst Csík; a magyar szinkronban: Ezüst Nyíl) lett a befutó, névelő nélkül: a Száguldás gyilkosságokkal már a magyar forgalmazó leleménye volt. Higgins és megrendelői egyaránt úgy tervezték, hogy újabb közös munkájuk megint egy tévéfilm lesz, a szkript viszont annyira jól sikerült, hogy megpróbálkoztak vele a filmstúdióknál is. A cselekvény java egy Amtrak-szerelvényen játszódik. (Az Amtrak Railways a legnagyobb, személyszállítással foglalkozó amerikai cég, vonatjainak közlekedését törvény garantálja.) A Paramountot érdekelte a forgatókönyv, amennyiben az Amtrak is jóváhagyja. Igen ám, de volt más érdeklődő is, a 20th Century Fox. A konkurencia illetékesei, Alan Ladd Jr. és Frank Yablans nem akartak várakozni, és azonnal megvették a szkriptet 400 ezer dollárért, amely akkor rekordösszegnek számított. „Olyan volt, mint a régi Stan és Pan-vígjátékok. A hős, Stan kizuhan a vonatból, csetlik-botlik, és bolondot csinál magából, mégis megszerzi a csinos lányt. A közönség Buster Keaton óta tud azonosulni az ilyesmivel” – vélték a szakemberek. A magyar nézők számára sajnos semmit nem mondtak Higgins névadási poénjai. A főhős keresztneve például George, a hősnő vezetékneve pedig Burns, ami utalás a népszerű komikusra, George Burnsre. (Az igazi Burns túl a kilencvenedik életévén még így viccelődött: „Szívesen randiznék korombeli lányokkal, de hát nincsenek már korombeli lányok.”) A hősnő nevében egy másik poén is érvényesül: a Hilly (Hildegard) Burns ugyanis Ben Hecht és Charles MacArthur újságírásról szóló komédiája, a Címlap (The Front Page) két főszereplőjének nevéből származik. (A Billy Wilder által 1974-ben megfilmesített vígjátékot Magyarországon Szenzáció! címmel mutatták be 1980-ban.) Amikor a Jerry Jarvis nevű szereplő a főnökét keresi, így szólítja meg a kalauzt: „Jack, láttad Bennyt?” Ez utalás az 1974-ben elhunyt közismert médiaszemélyiségre, Jack Bennyre.
Nyerő páros
Higgins azt szerette volna, ha George Segal kapja a főszerepet, akinek neve az Egy kis előkelőség (1973) és a Kalifornai pókerparti (1974) című vígjátékoknak köszönhetően akkoriban elég jól csengett. Ezért is adta a figurának a George keresztnevet. A Fox viszont Gene Wildert akarta, és azzal érvelt, hogy fiatalabb Segalnál, így a közönség zömét alkotó fiatalok könnyebben azonosulnak vele, ráadásul a tipikus jámbor átlagembert testesíti meg, aki őrült kalandokba keveredik. (Wilder valójában egy évvel öregebb volt, mint Segal!) Wilder örömmel elfogadta a felkérést, mert lehetősége nyílt arra, hogy olyan akciójelenetekben játsszon, mint Errol Flynn, és olyan romantikus jelenetekben, mint Cary Grant. A premier után személyesen is találkozott Granttal, aki állítólag megkérdezte tőle, hogy befolyásolta-e a forgatókönyvet Hitchcock klasszikusa, az Észak-északnyugat (1959), amelynek Cary volt a főszereplője. Amikor Wilder igennel felelt, Grant felkiáltott: „Tudtam! Észrevetted már, hogy ha olyan átlagembereket, mint például te és én, egy olyan szituációba helyeznek, amely túlnő rajtuk, abból egy nagyszerű thriller lesz?” Érdekességként említsük meg, hogy a Száguldás gyilkosságokkal volt Wilder első olyan filmje, amelyben egy gyilkossággal ártatlanul megvádolt férfit játszott. A további négy film, amelyben hasonló helyzetbe kerül: Rabbi a vadnyugaton (1979), Dutyi dili (1980), Ki kém, ki nem kém (1982), Vaklárma (1989).
A Fox eredetileg nem akarta, hogy a színes bőrű Richard Pryor legyen a másik főszereplő, mert a színész akkortájt valamilyen szakmai nézeteltérés miatt egyszerűen kisétált a The Bingo Long Traveling All-Stars & Motor Kings (1976) forgatásáról, és emiatt még az is felmerült, hogy lecserélik másvalakire. Oké, hogy a konkurens cég, a Universal filmjéről volt szó, de az esetnek híre ment a szakmában, és a Fox el akarta kerülni, hogy náluk ismétlődjék meg. Pedig megismétlődött. Az egyik jelenetben George-ot újdonsült barátja, a Pryor által alakított Grover cipőpaszta segítségével négernek maszkírozza a vécében. Az eredeti forgatókönyvben ezután egy fehér ember jön be a vécébe, aki tényleg azt hiszi, hogy George néger. Pryornak ez nem tetszett: szerinte az viccesebb, ha egy színes bőrű jön be, aki rögtön látja, hogy George nem igazi néger. Azt kérte, hogy vegyék fel a jelenetet így is, Arthur Hiller azonban ebbe nem egyezett bele. Pryor ekkor otthagyta a forgatást, és addig nem is tért vissza, amíg Hiller be nem adta a derekát. Végül a rendezőnek is annyira megtetszett ez a variáció, hogy ez került be a filmbe. Noha Grover/Pryor csak egy óra után jelenik meg a vásznon, párosa Gene Wilderrel oly nagy sikert aratott, hogy még három filmben összehozták őket: Dutyi dili (1980), Vaklárma (1989), Folt a zsákját (1991). Egyébként már a Száguldás gyilkosságokkal előtt is majdnem összekerültek: Mel Brooks Fényes nyergek (1974) című westernkomédiájában Gene Wilder mellett Richard Pryor lett volna a másik főszereplő. Richard szókimondó stand-up műsorai és provokatív imázsa miatt a gyártó cég, a Warner Bros. ragaszkodott ahhoz, hogy másik színészé legyen a szerep, mindazonáltal Pryor részt vett a forgatókönyv megírásában.
A többi szereplő
A női főszerepre az első jelölt Jacqueline Bisset volt, mivel Hillyt eleinte csak amolyan biodíszletnek szánták, a férfi nézők gyönyörködtetésére. A szerepre végül nem őt, hanem Jill Clayburgh-t szerződtették. A színésznő épp túl volt első főszerepén, a Gable és Lombard (1976, Sidney J. Furie) című filmen, amelyben fiatalon elhunyt kolléganőjét, Carole Lombard filmcsillagot alakította. Hilly olyasfajta szerep volt, amilyeneket Lombard is játszott: Clayburgh nem a figura külsejét, hanem a humorát igyekezett hangsúlyozni. Patrick McGoohan sem az első választás volt, ám a Devereau szerepére elsőként kiszemelt színész sajnos elhunyt. A figurát boldogan eljátszotta volna Robert Vaughn is, aki postai úton kapta meg a forgatókönyvet. Hidegzuhanyként érte a hír, hogy McGoohannel már megkötötték a szerződést. Kapcsolatba lépett Arthur Hillerrel, aki elnézést kért a malőrért, és azt állította, Robertnek tévedésből postázták a forgatókönyvet. Kedves gesztusként azonban meghívta őt a díszbemutatóra, ahol Vaughn összebarátkozott Gene Wilderrel. Mivel a film Hitchcock thrillerjeinek ihletésére született, így semmi meglepő nincs abban, hogy Devereau halála hasonló ahhoz, ahogy Charlie bácsi elhalálozik A gyanú árnyékában (1943) című Hitchcock-klasszikusban.
Reace szerepét először Jack O'Hallorannek ajánlották fel, aki nem kért a megtiszteltetésből. A nálánál jóval idősebb (akkor már 67 esztendős!) és más testalkatú Lionel Stander igent mondott ugyan, de valamiért mégis kiszállt a projektből. A több mint kétméteres (2,18 m) Richard Kiel lépett a helyére. Igazából az ő kedvéért lett egy óriás Reace-ből, hiszen a szereplőt eredetileg így jellemezték a forgatókönyvben: „egy csúnya mopsz aranyfogakkal”. Az aranyfogakat fémfogakra cserélték. Ez az ötlet annyira bejött, hogy Kiel a következő évben A kém, aki szeretett engem (1977) című James Bond-filmben is egy fémfogú gonoszt játszott. Ezzel ott is akkora sikere volt, hogy az újabb Bond-kalandban, a Holdkeltében (1979) visszahozták a figuráját. Érdekes véletlen, hogy Hiller vonatos filmjének van még egy olyan szereplője, aki „repetázott” a Bond-filmekből: a Chauncey seriffet megformáló Clifton James hasonlóan ügyefogyott, de fontoskodó seriffet alakított az Élni és halni hagyni (1973) és Az aranypisztolyos férfi (1974) című 007-es produkciókban is. A vitaminkereskedőnek álcázott FBI-ügynököt Ned Beatty alakította, aki már első szerepével, amelyet a Gyilkos túra (1972, John Boorman) című filmben játszott, ismertté vált. Hollywood egyik legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze volt (2013-ban befejezte a filmezést, 2021 júniusában hunyt el), a Hálózat (1976, Sidney Lumet) című drámában nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték. Ekkor viccesen megjegyezte, hogy egy színésznek semmit nem érdemes visszautasítania, mert ő például egyetlen napig forgatott a Hálózatban, négyoldalas szövegét egyetlen éjszaka alatt kellett megtanulnia, és mégis Oscar-közelbe került. (Egyébként soha többé nem jelölték a díjra.)
„Visz a vonat, hova szalad, fénylő síneken…”
A Száguldás gyilkosságokkal forgatása 1976. április 12-én kezdődött, és július közepén ért véget. A munka javarészt Kanadában zajlott, mivel az amerikai Amtrak Railways megtagadta az együttműködést a produkcióval, mert a cég illetékesei attól tartottak, hogy a film negatív reklámot jelentene számukra. A Canadian Pacific Railway (CP Rail) viszont igent mondott a megkeresésre. Az AM ROAD 4070-es mozdony valójában egy átalakított CP Rail 4070-es mozdony volt. A kanadai márkanevet és egyéb azonosító feliratokat matricákkal ragasztották le. A forgatás végén kiderült, hogy a matricák megrongálták a mozdony eredeti festését, ezért a Foxnak ki kellett fizetnie az újrafestést. Ugyanakkor a vagonok álcázására már nem sok figyelmet fordítottak, többségükön jól felismerhetők a CP Rail különféle azonosítójegyei. A vonatjelenetek külsőit a CP Rail Crowsnest Pass és Lethbridge közötti szakaszán vették fel Alberta tartományban. A vonatbelsőket a Fox egyik filmstúdiójában rendezték be. A díszleteket gumiabroncsokra szerelték, hogy mozgatni lehessen őket. Ahhoz, hogy hitelesnek hasson, amikor a történet szerint a vonat egy-egy egy fa mellett halad el, a stábtagok a vonat ablakait megvilágító lámpasor előtt mozgatták a fákat szimbolizáló objektumokat, hogy azok árnyékot vessenek. Arra is igyekeztek odafigyelni, hogy mivel a cselekmény valójában az Egyesült Államokban játszódik, és nem Kanadában, ezért azokban a jelenetekben, ahol a külső táj is jól megfigyelhető, a középnyugati tájak hangulatát idézzék fel. Azt a jelenetet, amelyben a jelzőtábla letaszítja George-ot a szerelvény tetejéről, a The Fall Guy (1981) című tévésorozat bevezetőjében is felhasználták. Mellesleg George háromszor hagyja el a vonatot akaratán kívül, és ezt mindháromszor a „Son of a bitch!” káromkodással fogadja, amelyet a magyar szinkronban kétszer „A rohadt életbe!”, egyszer pedig „A kurva életbe!” szófordulattal fordítottak.
Az egyik légi felvételen leolvasható George hálókocsijának neve: Elgin Manor, és később látjuk a 14325-ös besorolási számot is. A kocsit a Budd Car Company és az AMF építette 1954 novembere és 1955 májusa között. Az ilyesfajta hálókocsikban négy egyszemélyes és hat kétágyas hálófülke volt, két közös mosdó és egy közös zuhany, továbbá három alvófülke alsó és felső fekhelyekkel. A film bemutatását követő évben, 1977-ben az összes ilyen típusú hálókocsi a VIA Rail Canada Inc. tulajdonába került. Az egyik jelenetben George egy De Havilland Tiger Moth DH 82-C típusú, 1950-ben gyártott kétfedelű repülőgéppel próbálja utolérni a vonatot. Egyes források szerint a jelenetet Alberta tartomány déli részén vették fel, mások úgy tudják, a kaliforniai Mojave-sivatagban. A történet szerint a gépet George újdonsült ismerőse, egy vagány idős nő vezeti, valójában azonban egy férfi ült a kormánynál, állítólag maga a tulajdonos, Cliff Robertson színész. A gép eredetileg fehér színű volt, narancssárga csíkokkal, de a stáb kívánságára vízben oldódó, ezüstszínű festékkel lefestették. Amikor George belép Chauncey seriff irodájába, a törvény embere épp a 20th Century Fox egyik régebbi filmjét, A Valentin-napi mészárlást (1967) nézi a tévében.
A film befejezését egy igazi vonatkatasztrófa ihlette, amely 1953. január 15-én reggel játszódott le a washingtoni Központi Pályaudvaron (Union Station). A Pennsylvania Railroad által üzemeltetett személy- és postavonat fékhiba miatt áttörte az ütközőt, kifutott az utasperonra, letarolta az állomásfőnök irodáját és egy újságoskioszkot, végül a peron padlóját átszakítva az állomás pincéjébe zuhant. Negyvenhárman sérültek meg, de a csodával határos módon haláleset nem történt: néhány centin múlott, hogy a vonat nem csapódott be a zsúfolt váróterembe. A filmbeli pályaudvart egy burbanki (Kalifornia) repülőgéphangárban rendezték be, külön a produkcióhoz készített mozdonymodellel. A becsapódás a filmvásznon mindössze tizennégy másodpercig tart, és kilenc kamerával vették fel. A jelenet összköltsége félmillió dollárt tett ki. Azt a rövid képsort, amikor a vonat az állomás ütközője felé száguld, a történet szerinti helyszínen, Chicagóban filmezték egy Hi-Rail kamionról. A cselekmény során a Kansas City-i és a chicagói pályaudvar belsejét is látjuk, ezekhez a képsorokhoz viszont egyetlen helyszín, a torontói Központi Pályaudvar különböző részeit használták. A film kísérőzenéjét – melyet Henry Mancini komponált – hivatalosan soha nem adták ki hanghordozón, a zeneszerző azonban a fő témát később felhasználta az 1983-ban indult Hotel című tévésorozathoz is.
A fogadtatás
A Száguldás gyilkosságokkal ősbemutatóját 1976. december 7-én tartották a New York-i Tower East Theaterben. Ez tulajdonképpen egy jótékonysági vetítés volt az 1968-ban alapított Council to Beautify Israel non-profit szervezet számára. Az eseményen megjelent Gene Wilder és Richard Pryor is. A hivatalos premierre másnap került sor. A Los Angeles-i filmszínházak december 10-étől tűzték műsorra a filmet, amelyet december 22-étől országosan további 350 moziban vetítettek. A kritikák meglehetősen vegyesek voltak: Roger Ebert például dicsérte, Gene Siskel inkább a fenntartásait hangsúlyozta. Sokan úgy gondolták, a közönség kezdeti érdeklődése hamar alább fog hagyni, a nézőket viszont nem befolyásolták az elmarasztaló kritikák: a 6,5 millió dollárból forgatott film több mint 51 milliót hozott a konyhára. Annak ellenére, hogy a kritikusok főként Richard Pryor alakítását dicsérték, Golden Globe-ra mégsem őt jelölték, hanem Gene Wildert, aki alulmaradt Kris Kristoffersonnal (Csillag születik, 1976) szemben. A film csak a „legjobb hang” kategóriájában volt esélyes az Oscarra, az aranyszobrot azonban Az elnök emberei (1976) kapta. Richard Pryor a New York-i Filmkritikusok Díjának jelöltjei között volt, ám a győztes Jason Robards lett, szintén Az elnök embereiért. Colin Higgins forgatókönyvírói munkáját az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége találta díjazásra érdemesnek: ott Bill Lancaster lett a befutó a Gáz van, jövünk! (1976) című filmmel. Némi elégtételt jelenthetett az alkotóknak, hogy 1977-ben a Száguldás gyilkosságokkalt választották ki arra, hogy II. Erzsébet és a királyi család előtt levetítsék a jótékony célú, 1946-ban indult Royal Performance Film 31. rendezvényén. 2000-ben az Amerikai Filmintézet a 100 legszórakoztatóbb amerikai film közé választotta Arthur Hiller alkotását.
Bakik
Ugye, senki nem gondolta komolyan, hogy ebben a filmben nincsenek hibák? Nézzünk néhányat a teljesség igénye nélkül!
* Los Angelesben George a jobb oldalon száll fel a vonatra, és a folyosóra jut, vagyis a fülkék és azok ablakai egyértelműen a szerelvény bal oldalán vannak. Ellenben Schreiner professzor meggyilkolásának másnapján azt látjuk, hogy George kinéz a fülkéje ablakán, és a külső felvétel alapján egyértelmű, hogy ez az ablak a jobb oldalon van. Ekkor győződhetünk meg arról is, hogy ez a fülke a nyolc kocsiból álló szerelvény harmadik kocsijában van. Amikor viszont Sweet felmászik ugyanezen kocsi tetejére, hogy ott bizonyítékot találjon Schreiner megölésére, hat kocsit lehet megszámolni mögötte, vagyis valójában nem a harmadik, hanem a második kocsi tetején van. (Mégis megtalálja ott a bizonyítékot.)
* Az egyik jelenetben Bob Sweet felfedi magát George előtt, hogy az igazi neve Stevens. Később George mégis az álnevén említi őt a rendőröknek és a titkosszolgálat embereinek. (Jómagam azt gondolom, egy olyan filmhősről van szó, aki váratlanul, mindenféle titkos ügynöki tapasztalat nélkül keveredett életveszélyes helyzetekbe, így nem várható el tőle a hideg fejjel való, tudatos gondolkodás és cselekvés, jelen esetben az, hogy ne az álnév, hanem az igazi jusson eszébe hamarabb.)
* Amikor George és Sweet elindulnak a Rembrandt-levelekért, a vonat hófedte tájban halad, miközben a többi történés alapján egyértelműen nyár van.
* Amikor Reace a vonatfolyosón két-három lövést ad le a menekülő George-ra, egy hangtompítós fegyver hangját hallani, a lövés előtt és után viszont látható, hogy egy hosszú csövű, hangtompító nélküli pisztolyt tart a kezében.
* Amikor George-ot kidobják a vonatból, a történet szerint Új-Mexikóban van. Ennek ellenére a háttérben józsuéfákat láthatunk, amelyek a kaliforniai Mojave-sivatagban, valamint Nevada és Arizona egyes helyein honosak, Új-Mexikóban nem találhatók meg.
* Amikor a kétfedeles gépen repülve Rita először ijeszt rá a bárányokra, jól láthatóan csak egyetlen ember ül a gépben, holott a történet szerint ketten vannak, ő és George.
* A gépen Rita és George beszélgetnek egymással. A valóságban egy ilyen sebességgel haladó, nyitott repülőgépen nem hallanák egymást a motorzaj és az erős szél hangja miatt.
* George és Grover a keletre fekvő Kansas Citybe tartanak, de a nap nem előttük, hanem mögöttük kel fel. Miután megérkeznek, a várost mutató felvételen jól látható a jellegzetes Calgary Tower kilátó (Calgary városának nevezetessége a kanadai Alberta államban), miközben Kansas Cityben nincs ehhez hasonló építmény.
* Amikor George lemossa az arcáról és a nyakáról a cipőkrémet, fehér inge nyakán a krémnek semmiféle nyoma nem látszik, holott nem valószínű, hogy az öltözéke ne ért volna a nyakához.
* Amikor kitör a lövöldözés, a vasúti kocsik néhány ablakát puskatussal betörik. Ez a valóságban nem történhetne meg, mert az ablakokat már akkoriban is törésálló üvegből készítették, hogy elkerüljék a tragédiákat azokban az esetekben, amikor felelőtlen személyek kövekkel dobálják meg a vonatokat. (Ilyen tragédiákra Magyarországon sajnos több példa is van.)
* Az egyik jelenetben Hilly megkérdezi George-ot, hogy mi van Groverrel, holott a férfit nem mutatták be neki, és Hilly jelenlétében addig senki nem nevezte nevén Grovert.
* A végkifejlet felé közeledve Ralston azt mondja George-nak, hogy a száguldó mozdony nem érhető el a vonat belsejéből. A filmben látható szerelvény azonban olyan típus, amelyre ez nem igaz, és ezt a vasútnál dolgozó Ralstonnak tudnia kellett volna.
* Devereau lelövi a mozdonyvezetőt, aki kizuhan a szerelvényből. Nem sokkal később, amikor Devereau a helikopterre lő, a vezetőülésben látszik a korábban kizuhant vasutas inge és egy sziluett, hogy valaki van ott, holott a cselekmény szerint Devereau ekkor már egyedül maradt.
* A párhuzamosan futó vasúti sínek nincsenek annyira közel egymáshoz, hogy Devereau úgy haljon meg, ahogyan látjuk.
* A zárójelenet a chicagói központi pályaudvaron játszódik. A valóságban a vonatok akkoriban egy szinttel lejjebb érkeztek a pályaudvarra, így az elszabadult mozdony nem a váróterembe robbant volna be, hiszen az egy szinttel feljebb volt.
* Ha a valóságban történne meg, hogy egy vonat belerohan az állomás épületébe, akkor a pályaudvar biztonsági személyzete azonnal kiüríttetné az épületet az omlás- és tűzveszély miatt, és nem történhetne meg, hogy bárki is megközelítse a mozdonyt.
A Száguldás gyilkosságokkal és a magyar filmforgalmazás
A Száguldás gyilkosságokkal 1977. március 31-én került a Filmátvételi Bizottság elé. A jegyzőkönyv szerint 11-en vettek részt a vetítésen. Az összefoglaló szerint Arthur Hiller a kasszasikert tartotta szem előtt, és a jelenlévők kissé cinikusan sorolták fel, hogy miféle jól bevált cselekménypaneleket használt ennek eléréséhez. Négyen egyértelműen azon az állásponton voltak, hogy a várható nagy sikerre való tekintettel a filmet feltétlenül át kell venni magyarországi forgalmazásra. A jegyzőkönyvvezető Illés Gáborné és a Filmfőigazgatóságot képviselő Juhász Árpád szerint viszont a film gyenge, sőt unalmas volt, színvonalát a remek főszereplő sem tudta megemelni. A cselekmény túlbonyolított, de kevés a feszültség és a humor, csak egy-két jó bemondás van, és a végkifejlet sem tartogat meglepetést. Végül mégis átvételi döntés született, amely a filmet a C-kategóriába sorolta. A kópiák számát tizenkettőben határozták meg. Az opuszt 50%-os felemelt helyárral tervezték bemutatni 14 éven felüliek számára. Ennek ellenére záró megjegyzésében Illés Gáborné hangot adott annak a véleményének, hogy a film átvételével a közepes színvonalú produkciók számát gyarapították, amelyekből a Mokép amúgy is bőven rendelkezett tartalékkal, és emiatt a nívósabb produkciókra nem marad sem anyagi, sem forgalmazási keret. A szerződést 1977. július 20-án kötötték meg a 20th Century Foxszal, a vételár 5500 dollár volt. A hivatalos premier 1978. július 6-án volt, de a filmet már június 22-étől előjátszásban vetítette a Vörösmarty kertmozi. A forgalmazás zárómérlege: 43%-os kihasználtság, 1 092 380 néző.
Egyéb vonatos filmek
A mozgókép feltalálóiként számontartott Lumière fivérek egyik első rövidfilmje, A vonat érkezése (L'Arrivée d'un train en gare de La Ciotat) az 1896. január 25-i lyoni ősbemutatón a legenda szerint pánikot váltott ki a nézőkben, akik megijedtek a vásznon egyenesen feléjük tartó vonattól. „A vasúti vonat ott robog be szemünk előtt. Már távolról látszik, egyre közeledik, hivatalnokok, hordárok jelennek meg a peronon, majd berobog a vonat, kiszállnak az utasok, a peron mozgalmas élete van előttünk” – írta a magyar bemutatóról a Budapesti Hírlap 1896. május 10-i száma. A filmtörténészek szerint semmi valóságalapja nincs a francia ősbemutatón kitört pánikról szóló leírásoknak, mindazonáltal az tény, hogy alighanem a vonat volt az első a legkedveltebb filmes helyszínek közül. Felsorolni is lehetetlen mindazokat a filmeket, amelyek javarészt egy vonaton játszódnak, nem is beszélve azokról, amelyekben a vonat csak a cselekmény bizonyos szakaszában jut szerephez. A teljességre törekvés igénye nélkül, kizárólag szubjektív ízlésem alapján emelek ki néhányat a „vonatos” filmek hosszú sorából. A sor élére Az első nagy vonatrablás (1903, Edwin S. Porter) kívánkozik, amely több szempontból is jelentős mű: az ugyan vitatott, hogy az első western vagy az első történetmesélő film lenne, viszont ez volt az első igazi kasszasiker – persze a kornak megfelelő léptékben. És ha a nézők állítólag pánikba estek a Lumière fivérek pályaudvarra érkező vonatától, hogyan reagáltak arra, amikor itt az egyik rabló egyenesen a nézőtér felé lőtt a pisztolyával? Filmtörténeti klasszikus Buster Keaton vígjátéka, A Generális (1926, Clyde Bruckman – Buster Keaton) is. A történet az amerikai polgárháború idején játszódik. A főhősnek két szerelme van: Annabelle és a Generálisnak elnevezett mozdony, és nekik köszönhetően háborús hős lesz belőle. Bármennyire hollywoodi is a történet, mégsem teljesen kitalációról van szó. Szó volt arról, hogy a filmben az igazi Generális lesz majd látható, de amikor a tulajdonosok megtudták, hogy vígjáték készül, és nem dráma, nem adták oda a mozdonyt.
A „vonatfilmek” egyik legnagyobb klasszikusa Alfred Hitchcock remekműve, a Londoni randevú (1938). Egy lavina miatt a balkáni vonat utasai egy szállóban töltik az éjszakát. A fiatal Irist másnap reggel kisebb baleset éri: az egyik emeletről a fejére esik egy virágtartó. Épp ezért senki nem hisz neki, amikor a vonaton egy rosszullétet követően azt állítja, hogy eltűnt az egyik utastársa, a kedves idős hölgy, Miss Froy. Több utas is megerősíti, hogy Iris egyedül volt, és bizonyára a fejsérülése miatt képzelődik. A fiatal lány mellé szegődik a pimasz Gilbert, aki eleinte szintén nem hisz Irisnak, ám egyre több jel arra utal, hogy Miss Froy tényleg létezik. De akkor hová tűnt a robogó vonatról? John Frankenheimer A vonat (1964) című alkotása 1944-ben játszódik, a németek által megszállt Franciaországban. A nácik egy egész vonatot töltenek meg műkincsekkel, hogy azokat Németországba szállítsák. Az ellenállóknak úgy kell ezt megakadályozniuk, hogy az értékes rakományt ne érje semmilyen sérülés. Főszereplők: Burt Lancaster, Paul Scofield és Jeanne Moreau. Különleges színfolt a „vonatos” filmek között Alain Robbe-Grillet Magyarországon is bemutatott francia–belga művészfilmje, a Transzeurópa expressz (1966). A Jean-Louis Trintignant és Marie-France Pisier nevével fémjelzett opusz filmrendező szereplője a címbeli vonaton akar filmet forgatni úgy, hogy az utazás eseményei is befolyásolják majd a történetet, ám egy idő után a fantázia és a valóság határai elmosódnak… Trintignant szerepel A vonat (1973, Pierre Granier-Deferre) című francia–olasz filmben is. Egy olyan francia férfit játszik, aki a vonaton találkozik egy német zsidó nővel (Romy Schneider): mindketten Franciaország déli részébe próbálnak eljutni, de ehhez keresztül kell utazniuk a német csapatok által már megszállt területeken is. A rendező kamasz fiúként élte át ezt a korszakot, és néhány személyes élményét is beleszőtte az utazás részleteinek bemutatásába.
Agatha Christie klasszikusa, a Gyilkosság az Orient expresszen többször is filmvászonra került, a legutóbb 2017-ben. A legjobb adaptáció szerintem Sidney Lumet 1974-es angol filmje, amelyben Albert Finney játszotta a zseniális belga mesterdetektívet, Hercule Poirot-t. Játéka magának Christie-nek is tetszett, bár a bajusszal nem volt kibékülve. (Mit szólt volna Kenneth Branagh röhejes bajszához a 2017-es remake-ben?) Az expresszvonaton meggyilkolják az egyik utast, az ellenszenves Mr. Ratchettet. Az ügy szálai a múltba nyúlnak vissza… George P. Cosmatos katasztrófafilmjében, A Cassandra-átjáróban (1976) egy halálos vírussal fertőzött férfi száll fel egy nemzetközi expresszre. A betegség elterjedésének megakadályozása érdekében a vonat utasait karanténba kell zárni, de az illetékesek valójában sokkal drasztikusabban akarják elejét venni a járványveszélynek. Eldor Urazbajev Magyarországon is bemutatott filmje, az 1977-es Transzszibériai expressz ötven évvel korábbra, 1927-be vezeti vissza a nézőt. A vonaton egy japán üzletember utazik Moszkvába, hogy üzletet kössön a fiatal szovjet állammal, ám sokaknak inkább az az érdeke, hogy a férfiú ne érjen célba élve… Az 1855-ben játszódó Az első nagy vonatrablás (1979, Michael Crichton) című filmben a Sean Connery által megformált arisztokrata férfiú és bűntársai (Lesley-Anne Down és Donald Sutherland) egy különösen értékes aranyszállítmányt akarnak megkaparintani. Az olasz Gianfranco Mingozzi részben magyar közreműködéssel készült minisorozata, Az isztambuli vonat (1980) a múlt század harmincas éveiben játszódik, Hitler uralomra jutása idején, amikor különböző nemzetiségű emberek eltérő, de számukra nagyon fontos okokból utaznak a címbeli szerelvényen. Az irodalmi alapot Graham Greene azonos című regénye szolgáltatta.
Az egyik legjobb és legizgalmasabb vonatos filmet az orosz Andrej Koncsalovszkij rendezte az Egyesült Államokban: a Szökevényvonat (1986) két főszereplője (Eric Roberts és Jon Voight) egy szuperbiztonságosnak hitt, kegyetlen alaszkai börtönből szökik meg. Egyetlen reményük a sikeres menekülésre egy vonat, amelynek vezetője menet közben szívrohamot kap, és a szerelvény elszabadul… Peter Hyams izgalmas bűnügyi filmje, a Hajszál híján (1990) egy 1952-es film remake-je. Az Anne Archer által alakított hősnő egy gyilkosság szemtanúja lesz, ám nem akar tanúskodni a veszélyes bűnöző ellen. Az államügyész (Gene Hackman) egy expresszvonaton próbálja biztonságba juttatni a nőt, de a maffia a szerelvényen is a nyomukban van. Steven Seagal egyik legsikeresebb akciófilmje volt az Úszó erőd (1992, Andrew Davis), ezért az élelmes producerek egy hasonló sztorit is hajlandók voltak pénzelni, amely javarészt egy vonaton játszódik. A Száguldó erőd (1995, Geoff Murphy) nem lett annyira népszerű, mint az elődje, ami betudható annak is, hogy ebből hiányzott egy Erika Eleniakhoz fogható butácska, de mutatós hősnő, és mi tagadás, Nick Mancuso sem volt olyan karizmatikus gonosz, mint Tommy Lee Jones. Pong Dzsunho filmje, a Snowpiercer – A túlélők viadala (2013) dél-koreai–amerikai–francia–cseh koprodukcióban valósult meg. A cselekmény a közeli jövőben, 2031-ben játszódik, amikor a Földön a klímaváltozás következményeként egy újabb jégkorszak köszöntött be. A túlélők a Snowpiercer nevű, önellátásra berendezkedett vonaton utaznak immár tizenhét éve. A szerelvényen azonban ugyanolyan társadalmi rétegződés van, mint amilyen a kataklizma előtt a Földön volt: a gazdagságot élvező vezetők, akik a vonat elején élnek, kiszolgáltatottságban tartják a hátsó kocsikban nyomorgókat, és hatalmukat fegyveresek védik. A nyomorgók vezére ellenállást szervez… Csak remélhetjük, hogy az élet nem fogja utánozni a filmművészetet, és az opusz 2031-ben is megmarad sci-finek.
Így látták ők
„A film a kezdés vígjátéki hangütése által megteremti a közönségével azt a fajta kapcsolatot, amelyben nem kell tragikusan felfogni az életveszélyt. A hatás legfőbb eszközei az ügyesen időzített fordulatok, a szellemes, olykor frivol, de sohasem közönséges párbeszédek és az olcsó túlzások nélkül is gazdag humorforrást biztosító színészek. Mindenekelőtt a főszereplőt lehet említeni, a nem éppen adoniszi megjelenésével is megnyerő típusú Gene Wildert, aki nemcsak komikusi képességeivel, hanem intellektusával is magával ragadja a nézőt. Emellett meggyőz arról is, hogy győzelmeiben a szerencse helyét mindinkább a féltés csiholta bátorság foglalja el. Mert igaz ugyan, hogy a »semmit sem kell komolyan venni« hangulata csaknem végig megmarad, de azért a film második felében, főleg a gengszterekkel vívott tűzharcnak és a vezető nélkül száguldó vonat megállításának jeleneteiben már a realitásra törő kalandábrázolás a jellemző és itt a humort a látvány keltette izgalom váltja fel.”
(Kürti László: „A nyár kaland-kellékei”. In: Film, Színház, Muzsika, 1978. július 8., 8–9. o.)
„A két főhős alakítója Gene Weider [sic!] és Jill Clayburgh tökéletes páros. Különösen az ágyba kerülést megelőző párbeszédük szellemessége, fanyar és mégis röhögtető humora marad számomra emlékezetes, különben is végig, sziporkázóan kedvesek mindketten. Utóbbi színészi erényeit nőiessége, bájai még csak fokozzák. Kétségtelen, hogy emellett más figyelmet érdemlő érdekességről is szót kell ejtenünk, ha nem akarjuk egyszerű ítélettel elintézni a filmet. A játék humoráról tettem már egy megjegyzést. Idekívánkozik az is, hogy néhány ismert rendőrvicc poénján kívül végig üdítő, friss humora van a filmnek.”
(Dankó István: „Száguldás gyilkosságokkal”. In: Hajdú-Bihari Napló, 1978. július 11., 5. o.)
Száguldás gyilkosságokkal (Silver Streak,1976) – amerikai bűnügyi vígjáték. Forgatókönyv: Colin Higgins. Operatőr: David M. Walsh. Zene: Henry Mancini. Díszlet: Alfred Sweeney. Jelmez: Marvin March. Vágó: David Bretherton. Rendező: Arthur Hiller. Főszereplők: Gene Wilder (George), Jill Clayburgh (Hilly), Richard Pryor (Grover), Patrick McGoohan (Devereau), Ned Beatty (Sweet), Clifton James (Chauncey seriff), Ray Walston (Mr. Whiney), Stefan Gierasch (Schreiner professzor és Johnson), Fred Willard (Jerry Jarvis), Scatman Crothers (Ralston). Magyarországi bemutató: 1978. július 6.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
IZGALMAK A RETROKULT BLOGON (18+)
