A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bűnügyi filmek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bűnügyi filmek. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. január 9., vasárnap

SZÁGULDÁS GYILKOSSÁGOKKAL

„És bármikor ha szükséged lenne akármire… rám ne számíts!”

A hetvenes évek második felének egyik legnépszerűbb amerikai vígjátéka, a Száguldás gyilkosságokkal (1976) volt a közkedvelt komikusok, Gene Wilder és Richard Pryor első közös filmje. Eredetileg tévéfilmnek szánták, Colin Higgins (az Óvakodj a törpétől! és a Kilenctől ötig későbbi rendezője) forgatókönyve azonban annyira jól sikerült, hogy inkább mozifilmként készítették el a világsikerű Love Story (1970) alkotója, Arthur Hiller rendezésében. A forgatás a tervek szerint az Egyesült Államokban zajlott volna az ország legismertebb vasúttársaságának támogatásával, ám a felmerült kifogások miatt a stáb végül Kanadában forgatta szinte az egész filmet. Az opusz vegyes kritikákat kapott, a pozitívumok közül a kritikusok főleg Richard Pryor játékát emelték ki. A közönségnek viszont egyértelműen tetszett a film, és ez a bevételeken is érződött. Magyarországon 1978 nyarán volt a premier: a kritikusi fanyalgás (amely már a Filmátvételi Bizottság előtt tartott vetítésen is megnyilvánult) és a közönségsiker nálunk sem maradt el.


A történet
Minden olyan jól indult George Caldwell számára! A könyvkiadással foglalkozó férfiú a húga esküvőjére megy a Los Angelesből Chicagóba tartó Ezüst Nyíl expresszvonaton. Útközben összebarátkozik Bob Sweet vitaminügynökkel, és megismerkedik egy bájos fiatal hölggyel, Hilly Burnsszel is. Hilly a főnökével utazik, Schreiner professzorral. A szakmában jól ismert művészettörténész Rembrandtról szóló új könyve népszerűsítése érdekében kelt útra, de mivel régimódi, ezért a repülő helyett a vonatot választotta. A kellemes beszélgetés közben George és Hilly iszogatnak is, és végül úgy döntenek, hogy együtt töltik az éjszakát. Az egybenyitott fülkékbe persze visznek pezsgőt is. A pityókás George épp elmerülne a szerelmi élvezetekben, amikor kinéz az ablakon, és megpillant egy fejjel lefelé lógó holttestet, amely néhány másodperc múlva eltűnik. Elmondja Hillynek, hogy mit látott, ám a lány szerint csak túl sokat ivott, és képzelődik. George elfogadja ezt a magyarázatot, másnap reggel azonban meglátja a Rembrandt-könyvet és a borítón a szerző fotóját: ő volt az előző este látott halott! A könyvben egy boríték is van. Hilly nem hiszi el, hogy a főnöke meghalt, ezért arra buzdítja kedvesét, hogy menjen Schreiner fülkéjébe, és beszéljen a professzorral. Schreiner helyett George egy gyanús külsejű férfit talál a fülkében, amint épp kutakodik a professzor holmijai között. Nincs egyedül: társa, egy kirívóan magas termetű, fémfogú férfi, egy bizonyos Reace egyszerűen kihajítja hősünket a vonatból. Reace volt az, aki az előző este bűntársai, Johnson és Whiney közreműködésével megölte a professzort. George szerencsére elvetődik egy farmra, amelynek gazdája egy talpraesett idős hölgy, akinek van egy kétfedelű repülőgépe. Ezzel sikerül megelőzni a vonatot, és a következő állomáson George újra felszáll az Ezüst Nyílra. A vonaton egymást követik a meglepetések. Újra találkozik Hillyvel, sőt a halottnak hitt Schreiner professzorral is. Megjelenik Whiney és egy Roger Devereau nevű műkereskedő is. Devereau bocsánatot kér George-tól amiatt, hogy Reace kihajította őt a vonatból. Szerinte csak félreértés történt.


Schreiner visszamegy a kabinjába, hogy lepihenjen, és megigyon egy pohár skót whiskyt. George úgy gondolja, ő sem tehet egyebet, mint hogy felhajt egy-két pohárral a büfékocsiban. Itt viszont Bob Sweetbe botlik. Elmeséli tegnap megismert barátjának, hogy mi történt vele idáig. Ekkor éri az újabb meglepetés: Sweet ugyanis valójában nem vitaminokkal kereskedik, hanem egy inkognitóban lévő FBI-ügynök, igazi neve Bob Stevens. Devereau-t követi, aki hamis műkincsekkel kereskedik, a közelmúltban például két hamis Rembrandt-festményt sózott egy múzeumra. Bob megerősíti azt, amit George is gyanít: akit látott, az valójában nem Schreiner professzor, hanem a hasonmása, Johnson, aki éppúgy Devereau-nak dolgozik, mint Whiney és Reace. A bűnözőknek az a tervük, hogy a hasonmás segítségével lejáratják a professzort, aki Rembrandt eredeti leveleivel – ezeket rejti a könyvben talált boríték – leleplezhette volna Devereau-t. Azonnal George fülkéjébe mennek, ahol meg is találják a leveleket. Bob épp távozni készül, kinyitja a fülke ajtaját, amikor a vonat befut egy alagútba. Lövés dörren, és mire a szerelvény elhagyja az alagutat, George a haldokló Bobot látja meg a földön. A bűnözők is rájönnek a tévedésükre, és Reace megpróbál végezni hősünkkel. A vonat tetején kerülnek szembe egymással, ahol George-nak az egyik vagonban sebtében magához vett szigonypuskával sikerül lelőnie a támadóját. De nem örülhet sokáig a győzelmének, mert a pályatest fölé nyúló vasúti jelzőtábla lesodorja a szerelvényről. Autóstoppal eljut a helyi seriffhez. Rögvest el is meséli, mi történt vele eddig, amikor a derék seriff telefonhívást kap, amely szerint George követte el azt a gyilkosságot, amelyről épp az imént beszámolt neki…


A rendező
Arthur Hiller kanadai–amerikai rendező 1923. november 22-én született a kanadai Edmonton városában. Zsidó szülei, Harry Hiller és Rose Garfin 1912-ben emigráltak Lengyelországból. Két nővére közül az egyik tizenhárom, a másik tizenegy évvel volt idősebb nála. Apja használt hangszerekkel kereskedett, és nagy köztiszteletnek örvendett Edmontonban. Különösen a színes bőrűek szerették, mert Harry Hiller nem nézte le őket, mint általában a többi boltos, hanem egyenrangú emberként bánt velük. A Hiller szülők nem voltak különösebben tehetősek, színpadi tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkeztek, mégis kötelességüknek érezték, hogy évente egy-két alkalommal támogassák egy-egy zsidó darab bemutatását, hogy az edmonti zsidó közösség kapcsolatban maradjon kulturális hagyományaikkal. Arthur hét-nyolc éves korában már segített a színpadi ácsoknak a díszletek elkészítésében. Tizenegy éves korában színészként is bemutatkozott, egy szakállas zsidó férfit játszott. Meggyőződése, hogy szüleitől örökölte a zene, az irodalom és a színház iránti fogékonyságát, ami hozzájárult ahhoz, hogy a rendezői pályát válassza. 1941-ben csatlakozott a kanadai királyi légierőhöz, és európai bevetéseken vett részt. Leszerelése után felvették a Torontói Egyetemre, ahol 1947-ben kapta meg bölcsészdiplomáját. 1950-ben pszichológiai diplomát is szerzett. Első munkahelye a kanadai rádió volt, ahol közéleti műsorokat rendezett.


A rádiótól a Canadian Broadcasting Corporation tévétársasághoz került, ahol rendezőként foglalkoztatták. Munkáit látva az egyik legnagyobb amerikai tévétársaság, az NBC ajánlott neki szerződést: évekig különféle népszerű sorozatok számára forgatott. 1957-ben rendezte első mozifilmjét The Careless Years címmel két főiskolás fiatalról, akik az első lépéseket teszik meg a felnőtt életben. Hiller mindig fontosnak tartotta, hogy minőségi forgatókönyvekből dolgozzon, melyek harmonizálnak erkölcsi elveivel is. Kétszer dolgozott például a szakma egyik legjobbjával, Paddy Chayefskyvel. Már első közös munkájuk, a Szerelmi partraszállás (1964) című háborúellenes vígjáték nagy sikert aratott, aminek köszönhetően Hollywood élénken érdeklődni kezdett a tehetséges direktor iránt. Olyan sztárokkal forgathatott, mint Warren Beatty, Leslie Caron, Natalie Wood, Rock Hudson, George Peppard, Eli Wallach és mások. Karrierjének csúcspontját a Love Story (1970) című romantikus melodráma jelentette, melynek szerelmespárját Ryan O’Neal és Ali MacGraw formálta meg. Ezt egy újabb Chayefsky-film követte, A kórház (1971) című szatíra – amely a kameramozgásokkal és a kézikamera használatával próbálta érzékeltetni a címbeli intézményben uralkodó káoszt –, majd a Neil Simon darabjából forgatott komédia, a Hotel Plaza (1971). A La Mancha lovagjával (1972) Hiller a musicalrendezést is kipróbálhatta, ám a Peter O’Toole és Sophia Loren nevével fémjelzett film kritikai fogadtatása meglehetősen hűvös volt. Robert Shaw drámájának filmváltozata az Ember az üvegkalitkában (1975), amelynek középpontjában egy holokauszttúlélő bűntudata és önazonosságai problémái állnak.


Hiller filmográfiájában a vígjátékok vannak túlsúlyban, de sosem mondott le arról, hogy más műfajokba is elkalandozzon. Igaz, nem mindig járt szerencsével: a Denevérinvázió című horrorja sokak véleménye szerint 1979 egyik legrosszabb filmje volt. Ezt a melléfogást ugyanabban az évben a Peter Falk és Alan Arkin főszereplésével forgatott Apósok akcióban szakmai és közönségsikerével tudta ellensúlyozni. A nyolcvanas éveket egy rendhagyó szerelmi történettel indította: a Making Love (1982) nős orvosát (Michael Ontkean) egy férfi beteg (Harry Hamlin) iránti vonzalma készteti arra, hogy szembenézzen tökéletesnek hitt életével és igazi énjével. Az AIDS-pánik idején különösen nehéz volt kiosztani a szerepeket: olyan színészek mondtak udvariasan nemet az orvos megformálására, mint Michael Douglas, Harrison Ford, Tom Berenger, William Hurt és Peter Strauss. A feleséget a Charlie angyalaiból jól ismert Kate Jackson személyesítette meg. A jó kezdet után a film iránti érdeklődés visszaesett, és a Making Love végül veszteséggel zárult. A bukást változó színvonalú és sikerű filmek követték, zömmel vígjátékok: Szerző! Szerző! (1982), Romantikus komédia (1983), Lapátra tett férjek (1984), Tanárok (1984), Szemérmetlen szerencse (1987), Vaklárma (1989), Filofax, avagy a sors könyve (1990), Aki kapja, marha! (1991), Babe (1992), Idegroncs-derbi (1996). A hollywoodi filmbiznisz paródiájának szánt An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn (1997) annyira pocsékul sikerült, hogy Hiller levetette róla a nevét, miközben maga a film is egy olyan rendezőről szól, aki megtagadja a művét. Utolsó mozifilmje, a rosszul fogadott Pucked (2006) főszerepét a rockzenész Jon Bon Jovi játszotta. Arthur Hiller 1948-ban nősült, feleségétől, Gwen Pechettől két gyermeke született. Az asszony 2016. június 24-én hunyt el. Férje nem egész két hónappal élte túl: augusztus 17-én hunyt el végelgyengülés következtében.


A forgatókönyv
Colin Higgins ausztrál–amerikai forgatókönyvíró és rendező a hetvenes évek legelején ismerkedett meg Ed Lewis filmproducerrel. Megmutatta neki a Harold és Maude című tervezetét, amely annyira megtetszett új barátjának, hogy bevitte a Paramount produceréhez, Robert Evanshez, akit érdekelt a dolog. Higgins ekkor bejelentette, hogy ő maga szeretné rendezni a filmet. A Paramount egy tesztmunkával bízta meg, a végeredményt azonban az illetékesek nem találták túl meggyőzőnek, így Higgins helyett Hal Ashbyt szerződtették rendezőnek. Higgins jól együtt tudott működni Ashbyvel, és elégedett volt az elkészült filmmel, amely kezdetben nem nagyon hozta lázba a nézőket. Higgins egy színdarabot is írt a történetből, amely viszont világsikert aratott, és utólag felkeltette az érdeklődést a hűvösen fogadott filmváltozat iránt is. A szerző új megbízása egy televíziós horrorfilmre szólt, a The Devil's Daughterre (1973), amely a Movie of the Week című sorozat részeként készült. Higgins nem volt nagy véleménnyel erről a munkájáról, a széria producerei mégsem mondtak le róla, hanem felkérték, hogy írja meg egy Hitchcock-stílusú thriller forgatókönyvét. Így született meg a Száguldás gyilkosságokkal, amelynek alapötlete Higgins régi vágya volt: vonatra szállni, és ott találkozni egy szőkével. (Szándékosan nem írom azt, hogy szőke hölggyel, mert Higgins homoszexuális volt, így nem hangzik túl életszerűen, hogy egy szőke nővel való vasúti találkozás lett volna ábrándjai netovábbja.) A vágyálom sosem vált valósággá, ezért írta meg filmsztoriként.


A projekt a kezdeti fázisban több munkacímmel is futott: Super Chief, Superchief, The Silver Streak, Wagon Lit with Murder. Végül a vonat neve, a Silver Streak (Ezüst Csík; a magyar szinkronban: Ezüst Nyíl) lett a befutó, névelő nélkül: a Száguldás gyilkosságokkal már a magyar forgalmazó leleménye volt. Higgins és megrendelői egyaránt úgy tervezték, hogy újabb közös munkájuk megint egy tévéfilm lesz, a szkript viszont annyira jól sikerült, hogy megpróbálkoztak vele a filmstúdióknál is. A cselekvény java egy Amtrak-szerelvényen játszódik. (Az Amtrak Railways a legnagyobb, személyszállítással foglalkozó amerikai cég, vonatjainak közlekedését törvény garantálja.) A Paramountot érdekelte a forgatókönyv, amennyiben az Amtrak is jóváhagyja. Igen ám, de volt más érdeklődő is, a 20th Century Fox. A konkurencia illetékesei, Alan Ladd Jr. és Frank Yablans nem akartak várakozni, és azonnal megvették a szkriptet 400 ezer dollárért, amely akkor rekordösszegnek számított. „Olyan volt, mint a régi Stan és Pan-vígjátékok. A hős, Stan kizuhan a vonatból, csetlik-botlik, és bolondot csinál magából, mégis megszerzi a csinos lányt. A közönség Buster Keaton óta tud azonosulni az ilyesmivel” – vélték a szakemberek. A magyar nézők számára sajnos semmit nem mondtak Higgins névadási poénjai. A főhős keresztneve például George, a hősnő vezetékneve pedig Burns, ami utalás a népszerű komikusra, George Burnsre. (Az igazi Burns túl a kilencvenedik életévén még így viccelődött: „Szívesen randiznék korombeli lányokkal, de hát nincsenek már korombeli lányok.”) A hősnő nevében egy másik poén is érvényesül: a Hilly (Hildegard) Burns ugyanis Ben Hecht és Charles MacArthur újságírásról szóló komédiája, a Címlap (The Front Page) két főszereplőjének nevéből származik. (A Billy Wilder által 1974-ben megfilmesített vígjátékot Magyarországon Szenzáció! címmel mutatták be 1980-ban.) Amikor a Jerry Jarvis nevű szereplő a főnökét keresi, így szólítja meg a kalauzt: „Jack, láttad Bennyt?” Ez utalás az 1974-ben elhunyt közismert médiaszemélyiségre, Jack Bennyre.


Nyerő páros
Higgins azt szerette volna, ha George Segal kapja a főszerepet, akinek neve az Egy kis előkelőség (1973) és a Kalifornai pókerparti (1974) című vígjátékoknak köszönhetően akkoriban elég jól csengett. Ezért is adta a figurának a George keresztnevet. A Fox viszont Gene Wildert akarta, és azzal érvelt, hogy fiatalabb Segalnál, így a közönség zömét alkotó fiatalok könnyebben azonosulnak vele, ráadásul a tipikus jámbor átlagembert testesíti meg, aki őrült kalandokba keveredik. (Wilder valójában egy évvel öregebb volt, mint Segal!) Wilder örömmel elfogadta a felkérést, mert lehetősége nyílt arra, hogy olyan akciójelenetekben játsszon, mint Errol Flynn, és olyan romantikus jelenetekben, mint Cary Grant. A premier után személyesen is találkozott Granttal, aki állítólag megkérdezte tőle, hogy befolyásolta-e a forgatókönyvet Hitchcock klasszikusa, az Észak-északnyugat (1959), amelynek Cary volt a főszereplője. Amikor Wilder igennel felelt, Grant felkiáltott: „Tudtam! Észrevetted már, hogy ha olyan átlagembereket, mint például te és én, egy olyan szituációba helyeznek, amely túlnő rajtuk, abból egy nagyszerű thriller lesz?” Érdekességként említsük meg, hogy a Száguldás gyilkosságokkal volt Wilder első olyan filmje, amelyben egy gyilkossággal ártatlanul megvádolt férfit játszott. A további négy film, amelyben hasonló helyzetbe kerül: Rabbi a vadnyugaton (1979), Dutyi dili (1980), Ki kém, ki nem kém (1982), Vaklárma (1989).


A Fox eredetileg nem akarta, hogy a színes bőrű Richard Pryor legyen a másik főszereplő, mert a színész akkortájt valamilyen szakmai nézeteltérés miatt egyszerűen kisétált a The Bingo Long Traveling All-Stars & Motor Kings (1976) forgatásáról, és emiatt még az is felmerült, hogy lecserélik másvalakire. Oké, hogy a konkurens cég, a Universal filmjéről volt szó, de az esetnek híre ment a szakmában, és a Fox el akarta kerülni, hogy náluk ismétlődjék meg. Pedig megismétlődött. Az egyik jelenetben George-ot újdonsült barátja, a Pryor által alakított Grover cipőpaszta segítségével négernek maszkírozza a vécében. Az eredeti forgatókönyvben ezután egy fehér ember jön be a vécébe, aki tényleg azt hiszi, hogy George néger. Pryornak ez nem tetszett: szerinte az viccesebb, ha egy színes bőrű jön be, aki rögtön látja, hogy George nem igazi néger. Azt kérte, hogy vegyék fel a jelenetet így is, Arthur Hiller azonban ebbe nem egyezett bele. Pryor ekkor otthagyta a forgatást, és addig nem is tért vissza, amíg Hiller be nem adta a derekát. Végül a rendezőnek is annyira megtetszett ez a variáció, hogy ez került be a filmbe. Noha Grover/Pryor csak egy óra után jelenik meg a vásznon, párosa Gene Wilderrel oly nagy sikert aratott, hogy még három filmben összehozták őket: Dutyi dili (1980), Vaklárma (1989), Folt a zsákját (1991). Egyébként már a Száguldás gyilkosságokkal előtt is majdnem összekerültek: Mel Brooks Fényes nyergek (1974) című westernkomédiájában Gene Wilder mellett Richard Pryor lett volna a másik főszereplő. Richard szókimondó stand-up műsorai és provokatív imázsa miatt a gyártó cég, a Warner Bros. ragaszkodott ahhoz, hogy másik színészé legyen a szerep, mindazonáltal Pryor részt vett a forgatókönyv megírásában.


A többi szereplő
A női főszerepre az első jelölt Jacqueline Bisset volt, mivel Hillyt eleinte csak amolyan biodíszletnek szánták, a férfi nézők gyönyörködtetésére. A szerepre végül nem őt, hanem Jill Clayburgh-t szerződtették. A színésznő épp túl volt első főszerepén, a Gable és Lombard (1976, Sidney J. Furie) című filmen, amelyben fiatalon elhunyt kolléganőjét, Carole Lombard filmcsillagot alakította. Hilly olyasfajta szerep volt, amilyeneket Lombard is játszott: Clayburgh nem a figura külsejét, hanem a humorát igyekezett hangsúlyozni. Patrick McGoohan sem az első választás volt, ám a Devereau szerepére elsőként kiszemelt színész sajnos elhunyt. A figurát boldogan eljátszotta volna Robert Vaughn is, aki postai úton kapta meg a forgatókönyvet. Hidegzuhanyként érte a hír, hogy McGoohannel már megkötötték a szerződést. Kapcsolatba lépett Arthur Hillerrel, aki elnézést kért a malőrért, és azt állította, Robertnek tévedésből postázták a forgatókönyvet. Kedves gesztusként azonban meghívta őt a díszbemutatóra, ahol Vaughn összebarátkozott Gene Wilderrel. Mivel a film Hitchcock thrillerjeinek ihletésére született, így semmi meglepő nincs abban, hogy Devereau halála hasonló ahhoz, ahogy Charlie bácsi elhalálozik A gyanú árnyékában (1943) című Hitchcock-klasszikusban.


Reace szerepét először Jack O'Hallorannek ajánlották fel, aki nem kért a megtiszteltetésből. A nálánál jóval idősebb (akkor már 67 esztendős!) és más testalkatú Lionel Stander igent mondott ugyan, de valamiért mégis kiszállt a projektből. A több mint kétméteres (2,18 m) Richard Kiel lépett a helyére. Igazából az ő kedvéért lett egy óriás Reace-ből, hiszen a szereplőt eredetileg így jellemezték a forgatókönyvben: „egy csúnya mopsz aranyfogakkal”. Az aranyfogakat fémfogakra cserélték. Ez az ötlet annyira bejött, hogy Kiel a következő évben A kém, aki szeretett engem (1977) című James Bond-filmben is egy fémfogú gonoszt játszott. Ezzel ott is akkora sikere volt, hogy az újabb Bond-kalandban, a Holdkeltében (1979) visszahozták a figuráját. Érdekes véletlen, hogy Hiller vonatos filmjének van még egy olyan szereplője, aki „repetázott” a Bond-filmekből: a Chauncey seriffet megformáló Clifton James hasonlóan ügyefogyott, de fontoskodó seriffet alakított az Élni és halni hagyni (1973) és Az aranypisztolyos férfi (1974) című 007-es produkciókban is. A vitaminkereskedőnek álcázott FBI-ügynököt Ned Beatty alakította, aki már első szerepével, amelyet a Gyilkos túra (1972, John Boorman) című filmben játszott, ismertté vált. Hollywood egyik legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze volt (2013-ban befejezte a filmezést, 2021 júniusában hunyt el), a Hálózat (1976, Sidney Lumet) című drámában nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték. Ekkor viccesen megjegyezte, hogy egy színésznek semmit nem érdemes visszautasítania, mert ő például egyetlen napig forgatott a Hálózatban, négyoldalas szövegét egyetlen éjszaka alatt kellett megtanulnia, és mégis Oscar-közelbe került. (Egyébként soha többé nem jelölték a díjra.)


„Visz a vonat, hova szalad, fénylő síneken…”
A Száguldás gyilkosságokkal forgatása 1976. április 12-én kezdődött, és július közepén ért véget. A munka javarészt Kanadában zajlott, mivel az amerikai Amtrak Railways megtagadta az együttműködést a produkcióval, mert a cég illetékesei attól tartottak, hogy a film negatív reklámot jelentene számukra. A Canadian Pacific Railway (CP Rail) viszont igent mondott a megkeresésre. Az AM ROAD 4070-es mozdony valójában egy átalakított CP Rail 4070-es mozdony volt. A kanadai márkanevet és egyéb azonosító feliratokat matricákkal ragasztották le. A forgatás végén kiderült, hogy a matricák megrongálták a mozdony eredeti festését, ezért a Foxnak ki kellett fizetnie az újrafestést. Ugyanakkor a vagonok álcázására már nem sok figyelmet fordítottak, többségükön jól felismerhetők a CP Rail különféle azonosítójegyei. A vonatjelenetek külsőit a CP Rail Crowsnest Pass és Lethbridge közötti szakaszán vették fel Alberta tartományban. A vonatbelsőket a Fox egyik filmstúdiójában rendezték be. A díszleteket gumiabroncsokra szerelték, hogy mozgatni lehessen őket. Ahhoz, hogy hitelesnek hasson, amikor a történet szerint a vonat egy-egy egy fa mellett halad el, a stábtagok a vonat ablakait megvilágító lámpasor előtt mozgatták a fákat szimbolizáló objektumokat, hogy azok árnyékot vessenek. Arra is igyekeztek odafigyelni, hogy mivel a cselekmény valójában az Egyesült Államokban játszódik, és nem Kanadában, ezért azokban a jelenetekben, ahol a külső táj is jól megfigyelhető, a középnyugati tájak hangulatát idézzék fel. Azt a jelenetet, amelyben a jelzőtábla letaszítja George-ot a szerelvény tetejéről, a The Fall Guy (1981) című tévésorozat bevezetőjében is felhasználták. Mellesleg George háromszor hagyja el a vonatot akaratán kívül, és ezt mindháromszor a „Son of a bitch!” káromkodással fogadja, amelyet a magyar szinkronban kétszer „A rohadt életbe!”, egyszer pedig „A kurva életbe!” szófordulattal fordítottak.


Az egyik légi felvételen leolvasható George hálókocsijának neve: Elgin Manor, és később látjuk a 14325-ös besorolási számot is. A kocsit a Budd Car Company és az AMF építette 1954 novembere és 1955 májusa között. Az ilyesfajta hálókocsikban négy egyszemélyes és hat kétágyas hálófülke volt, két közös mosdó és egy közös zuhany, továbbá három alvófülke alsó és felső fekhelyekkel. A film bemutatását követő évben, 1977-ben az összes ilyen típusú hálókocsi a VIA Rail Canada Inc. tulajdonába került. Az egyik jelenetben George egy De Havilland Tiger Moth DH 82-C típusú, 1950-ben gyártott kétfedelű repülőgéppel próbálja utolérni a vonatot. Egyes források szerint a jelenetet Alberta tartomány déli részén vették fel, mások úgy tudják, a kaliforniai Mojave-sivatagban. A történet szerint a gépet George újdonsült ismerőse, egy vagány idős nő vezeti, valójában azonban egy férfi ült a kormánynál, állítólag maga a tulajdonos, Cliff Robertson színész. A gép eredetileg fehér színű volt, narancssárga csíkokkal, de a stáb kívánságára vízben oldódó, ezüstszínű festékkel lefestették. Amikor George belép Chauncey seriff irodájába, a törvény embere épp a 20th Century Fox egyik régebbi filmjét, A Valentin-napi mészárlást (1967) nézi a tévében.


A film befejezését egy igazi vonatkatasztrófa ihlette, amely 1953. január 15-én reggel játszódott le a washingtoni Központi Pályaudvaron (Union Station). A Pennsylvania Railroad által üzemeltetett személy- és postavonat fékhiba miatt áttörte az ütközőt, kifutott az utasperonra, letarolta az állomásfőnök irodáját és egy újságoskioszkot, végül a peron padlóját átszakítva az állomás pincéjébe zuhant. Negyvenhárman sérültek meg, de a csodával határos módon haláleset nem történt: néhány centin múlott, hogy a vonat nem csapódott be a zsúfolt váróterembe. A filmbeli pályaudvart egy burbanki (Kalifornia) repülőgéphangárban rendezték be, külön a produkcióhoz készített mozdonymodellel. A becsapódás a filmvásznon mindössze tizennégy másodpercig tart, és kilenc kamerával vették fel. A jelenet összköltsége félmillió dollárt tett ki. Azt a rövid képsort, amikor a vonat az állomás ütközője felé száguld, a történet szerinti helyszínen, Chicagóban filmezték egy Hi-Rail kamionról. A cselekmény során a Kansas City-i és a chicagói pályaudvar belsejét is látjuk, ezekhez a képsorokhoz viszont egyetlen helyszín, a torontói Központi Pályaudvar különböző részeit használták. A film kísérőzenéjét – melyet Henry Mancini komponált – hivatalosan soha nem adták ki hanghordozón, a zeneszerző azonban a fő témát később felhasználta az 1983-ban indult Hotel című tévésorozathoz is.


A fogadtatás
A Száguldás gyilkosságokkal ősbemutatóját 1976. december 7-én tartották a New York-i Tower East Theaterben. Ez tulajdonképpen egy jótékonysági vetítés volt az 1968-ban alapított Council to Beautify Israel non-profit szervezet számára. Az eseményen megjelent Gene Wilder és Richard Pryor is. A hivatalos premierre másnap került sor. A Los Angeles-i filmszínházak december 10-étől tűzték műsorra a filmet, amelyet december 22-étől országosan további 350 moziban vetítettek. A kritikák meglehetősen vegyesek voltak: Roger Ebert például dicsérte, Gene Siskel inkább a fenntartásait hangsúlyozta. Sokan úgy gondolták, a közönség kezdeti érdeklődése hamar alább fog hagyni, a nézőket viszont nem befolyásolták az elmarasztaló kritikák: a 6,5 millió dollárból forgatott film több mint 51 milliót hozott a konyhára. Annak ellenére, hogy a kritikusok főként Richard Pryor alakítását dicsérték, Golden Globe-ra mégsem őt jelölték, hanem Gene Wildert, aki alulmaradt Kris Kristoffersonnal (Csillag születik, 1976) szemben. A film csak a „legjobb hang” kategóriájában volt esélyes az Oscarra, az aranyszobrot azonban Az elnök emberei (1976) kapta. Richard Pryor a New York-i Filmkritikusok Díjának jelöltjei között volt, ám a győztes Jason Robards lett, szintén Az elnök embereiért. Colin Higgins forgatókönyvírói munkáját az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége találta díjazásra érdemesnek: ott Bill Lancaster lett a befutó a Gáz van, jövünk! (1976) című filmmel. Némi elégtételt jelenthetett az alkotóknak, hogy 1977-ben a Száguldás gyilkosságokkalt választották ki arra, hogy II. Erzsébet és a királyi család előtt levetítsék a jótékony célú, 1946-ban indult Royal Performance Film 31. rendezvényén. 2000-ben az Amerikai Filmintézet a 100 legszórakoztatóbb amerikai film közé választotta Arthur Hiller alkotását.


Bakik
Ugye, senki nem gondolta komolyan, hogy ebben a filmben nincsenek hibák? Nézzünk néhányat a teljesség igénye nélkül!

* Los Angelesben George a jobb oldalon száll fel a vonatra, és a folyosóra jut, vagyis a fülkék és azok ablakai egyértelműen a szerelvény bal oldalán vannak. Ellenben Schreiner professzor meggyilkolásának másnapján azt látjuk, hogy George kinéz a fülkéje ablakán, és a külső felvétel alapján egyértelmű, hogy ez az ablak a jobb oldalon van. Ekkor győződhetünk meg arról is, hogy ez a fülke a nyolc kocsiból álló szerelvény harmadik kocsijában van. Amikor viszont Sweet felmászik ugyanezen kocsi tetejére, hogy ott bizonyítékot találjon Schreiner megölésére, hat kocsit lehet megszámolni mögötte, vagyis valójában nem a harmadik, hanem a második kocsi tetején van. (Mégis megtalálja ott a bizonyítékot.)

* Az egyik jelenetben Bob Sweet felfedi magát George előtt, hogy az igazi neve Stevens. Később George mégis az álnevén említi őt a rendőröknek és a titkosszolgálat embereinek. (Jómagam azt gondolom, egy olyan filmhősről van szó, aki váratlanul, mindenféle titkos ügynöki tapasztalat nélkül keveredett életveszélyes helyzetekbe, így nem várható el tőle a hideg fejjel való, tudatos gondolkodás és cselekvés, jelen esetben az, hogy ne az álnév, hanem az igazi jusson eszébe hamarabb.)

* Amikor George és Sweet elindulnak a Rembrandt-levelekért, a vonat hófedte tájban halad, miközben a többi történés alapján egyértelműen nyár van.

* Amikor Reace a vonatfolyosón két-három lövést ad le a menekülő George-ra, egy hangtompítós fegyver hangját hallani, a lövés előtt és után viszont látható, hogy egy hosszú csövű, hangtompító nélküli pisztolyt tart a kezében.

* Amikor George-ot kidobják a vonatból, a történet szerint Új-Mexikóban van. Ennek ellenére a háttérben józsuéfákat láthatunk, amelyek a kaliforniai Mojave-sivatagban, valamint Nevada és Arizona egyes helyein honosak, Új-Mexikóban nem találhatók meg.

* Amikor a kétfedeles gépen repülve Rita először ijeszt rá a bárányokra, jól láthatóan csak egyetlen ember ül a gépben, holott a történet szerint ketten vannak, ő és George.

* A gépen Rita és George beszélgetnek egymással. A valóságban egy ilyen sebességgel haladó, nyitott repülőgépen nem hallanák egymást a motorzaj és az erős szél hangja miatt.


* George és Grover a keletre fekvő Kansas Citybe tartanak, de a nap nem előttük, hanem mögöttük kel fel. Miután megérkeznek, a várost mutató felvételen jól látható a jellegzetes Calgary Tower kilátó (Calgary városának nevezetessége a kanadai Alberta államban), miközben Kansas Cityben nincs ehhez hasonló építmény.

* Amikor George lemossa az arcáról és a nyakáról a cipőkrémet, fehér inge nyakán a krémnek semmiféle nyoma nem látszik, holott nem valószínű, hogy az öltözéke ne ért volna a nyakához.

* Amikor kitör a lövöldözés, a vasúti kocsik néhány ablakát puskatussal betörik. Ez a valóságban nem történhetne meg, mert az ablakokat már akkoriban is törésálló üvegből készítették, hogy elkerüljék a tragédiákat azokban az esetekben, amikor felelőtlen személyek kövekkel dobálják meg a vonatokat. (Ilyen tragédiákra Magyarországon sajnos több példa is van.)

* Az egyik jelenetben Hilly megkérdezi George-ot, hogy mi van Groverrel, holott a férfit nem mutatták be neki, és Hilly jelenlétében addig senki nem nevezte nevén Grovert.

* A végkifejlet felé közeledve Ralston azt mondja George-nak, hogy a száguldó mozdony nem érhető el a vonat belsejéből. A filmben látható szerelvény azonban olyan típus, amelyre ez nem igaz, és ezt a vasútnál dolgozó Ralstonnak tudnia kellett volna.

* Devereau lelövi a mozdonyvezetőt, aki kizuhan a szerelvényből. Nem sokkal később, amikor Devereau a helikopterre lő, a vezetőülésben látszik a korábban kizuhant vasutas inge és egy sziluett, hogy valaki van ott, holott a cselekmény szerint Devereau ekkor már egyedül maradt.

* A párhuzamosan futó vasúti sínek nincsenek annyira közel egymáshoz, hogy Devereau úgy haljon meg, ahogyan látjuk.

* A zárójelenet a chicagói központi pályaudvaron játszódik. A valóságban a vonatok akkoriban egy szinttel lejjebb érkeztek a pályaudvarra, így az elszabadult mozdony nem a váróterembe robbant volna be, hiszen az egy szinttel feljebb volt.

* Ha a valóságban történne meg, hogy egy vonat belerohan az állomás épületébe, akkor a pályaudvar biztonsági személyzete azonnal kiüríttetné az épületet az omlás- és tűzveszély miatt, és nem történhetne meg, hogy bárki is megközelítse a mozdonyt.


A Száguldás gyilkosságokkal és a magyar filmforgalmazás
A Száguldás gyilkosságokkal 1977. március 31-én került a Filmátvételi Bizottság elé. A jegyzőkönyv szerint 11-en vettek részt a vetítésen. Az összefoglaló szerint Arthur Hiller a kasszasikert tartotta szem előtt, és a jelenlévők kissé cinikusan sorolták fel, hogy miféle jól bevált cselekménypaneleket használt ennek eléréséhez. Négyen egyértelműen azon az állásponton voltak, hogy a várható nagy sikerre való tekintettel a filmet feltétlenül át kell venni magyarországi forgalmazásra. A jegyzőkönyvvezető Illés Gáborné és a Filmfőigazgatóságot képviselő Juhász Árpád szerint viszont a film gyenge, sőt unalmas volt, színvonalát a remek főszereplő sem tudta megemelni. A cselekmény túlbonyolított, de kevés a feszültség és a humor, csak egy-két jó bemondás van, és a végkifejlet sem tartogat meglepetést. Végül mégis átvételi döntés született, amely a filmet a C-kategóriába sorolta. A kópiák számát tizenkettőben határozták meg. Az opuszt 50%-os felemelt helyárral tervezték bemutatni 14 éven felüliek számára. Ennek ellenére záró megjegyzésében Illés Gáborné hangot adott annak a véleményének, hogy a film átvételével a közepes színvonalú produkciók számát gyarapították, amelyekből a Mokép amúgy is bőven rendelkezett tartalékkal, és emiatt a nívósabb produkciókra nem marad sem anyagi, sem forgalmazási keret. A szerződést 1977. július 20-án kötötték meg a 20th Century Foxszal, a vételár 5500 dollár volt. A hivatalos premier 1978. július 6-án volt, de a filmet már június 22-étől előjátszásban vetítette a Vörösmarty kertmozi. A forgalmazás zárómérlege: 43%-os kihasználtság, 1 092 380 néző.


Egyéb vonatos filmek
A mozgókép feltalálóiként számontartott Lumière fivérek egyik első rövidfilmje, A vonat érkezése (L'Arrivée d'un train en gare de La Ciotat) az 1896. január 25-i lyoni ősbemutatón a legenda szerint pánikot váltott ki a nézőkben, akik megijedtek a vásznon egyenesen feléjük tartó vonattól. „A vasúti vonat ott robog be szemünk előtt. Már távolról látszik, egyre közeledik, hivatalnokok, hordárok jelennek meg a peronon, majd berobog a vonat, kiszállnak az utasok, a peron mozgalmas élete van előttünk” – írta a magyar bemutatóról a Budapesti Hírlap 1896. május 10-i száma. A filmtörténészek szerint semmi valóságalapja nincs a francia ősbemutatón kitört pánikról szóló leírásoknak, mindazonáltal az tény, hogy alighanem a vonat volt az első a legkedveltebb filmes helyszínek közül. Felsorolni is lehetetlen mindazokat a filmeket, amelyek javarészt egy vonaton játszódnak, nem is beszélve azokról, amelyekben a vonat csak a cselekmény bizonyos szakaszában jut szerephez. A teljességre törekvés igénye nélkül, kizárólag szubjektív ízlésem alapján emelek ki néhányat a „vonatos” filmek hosszú sorából. A sor élére Az első nagy vonatrablás (1903, Edwin S. Porter) kívánkozik, amely több szempontból is jelentős mű: az ugyan vitatott, hogy az első western vagy az első történetmesélő film lenne, viszont ez volt az első igazi kasszasiker – persze a kornak megfelelő léptékben. És ha a nézők állítólag pánikba estek a Lumière fivérek pályaudvarra érkező vonatától, hogyan reagáltak arra, amikor itt az egyik rabló egyenesen a nézőtér felé lőtt a pisztolyával? Filmtörténeti klasszikus Buster Keaton vígjátéka, A Generális (1926, Clyde Bruckman – Buster Keaton) is. A történet az amerikai polgárháború idején játszódik. A főhősnek két szerelme van: Annabelle és a Generálisnak elnevezett mozdony, és nekik köszönhetően háborús hős lesz belőle. Bármennyire hollywoodi is a történet, mégsem teljesen kitalációról van szó. Szó volt arról, hogy a filmben az igazi Generális lesz majd látható, de amikor a tulajdonosok megtudták, hogy vígjáték készül, és nem dráma, nem adták oda a mozdonyt.


A „vonatfilmek” egyik legnagyobb klasszikusa Alfred Hitchcock remekműve, a Londoni randevú (1938). Egy lavina miatt a balkáni vonat utasai egy szállóban töltik az éjszakát. A fiatal Irist másnap reggel kisebb baleset éri: az egyik emeletről a fejére esik egy virágtartó. Épp ezért senki nem hisz neki, amikor a vonaton egy rosszullétet követően azt állítja, hogy eltűnt az egyik utastársa, a kedves idős hölgy, Miss Froy. Több utas is megerősíti, hogy Iris egyedül volt, és bizonyára a fejsérülése miatt képzelődik. A fiatal lány mellé szegődik a pimasz Gilbert, aki eleinte szintén nem hisz Irisnak, ám egyre több jel arra utal, hogy Miss Froy tényleg létezik. De akkor hová tűnt a robogó vonatról? John Frankenheimer A vonat (1964) című alkotása 1944-ben játszódik, a németek által megszállt Franciaországban. A nácik egy egész vonatot töltenek meg műkincsekkel, hogy azokat Németországba szállítsák. Az ellenállóknak úgy kell ezt megakadályozniuk, hogy az értékes rakományt ne érje semmilyen sérülés. Főszereplők: Burt Lancaster, Paul Scofield és Jeanne Moreau. Különleges színfolt a „vonatos” filmek között Alain Robbe-Grillet Magyarországon is bemutatott francia–belga művészfilmje, a Transzeurópa expressz (1966). A Jean-Louis Trintignant és Marie-France Pisier nevével fémjelzett opusz filmrendező szereplője a címbeli vonaton akar filmet forgatni úgy, hogy az utazás eseményei is befolyásolják majd a történetet, ám egy idő után a fantázia és a valóság határai elmosódnak… Trintignant szerepel A vonat (1973, Pierre Granier-Deferre) című francia–olasz filmben is. Egy olyan francia férfit játszik, aki a vonaton találkozik egy német zsidó nővel (Romy Schneider): mindketten Franciaország déli részébe próbálnak eljutni, de ehhez keresztül kell utazniuk a német csapatok által már megszállt területeken is. A rendező kamasz fiúként élte át ezt a korszakot, és néhány személyes élményét is beleszőtte az utazás részleteinek bemutatásába.


Agatha Christie klasszikusa, a Gyilkosság az Orient expresszen többször is filmvászonra került, a legutóbb 2017-ben. A legjobb adaptáció szerintem Sidney Lumet 1974-es angol filmje, amelyben Albert Finney játszotta a zseniális belga mesterdetektívet, Hercule Poirot-t. Játéka magának Christie-nek is tetszett, bár a bajusszal nem volt kibékülve. (Mit szólt volna Kenneth Branagh röhejes bajszához a 2017-es remake-ben?) Az expresszvonaton meggyilkolják az egyik utast, az ellenszenves Mr. Ratchettet. Az ügy szálai a múltba nyúlnak vissza… George P. Cosmatos katasztrófafilmjében, A Cassandra-átjáróban (1976) egy halálos vírussal fertőzött férfi száll fel egy nemzetközi expresszre. A betegség elterjedésének megakadályozása érdekében a vonat utasait karanténba kell zárni, de az illetékesek valójában sokkal drasztikusabban akarják elejét venni a járványveszélynek. Eldor Urazbajev Magyarországon is bemutatott filmje, az 1977-es Transzszibériai expressz ötven évvel korábbra, 1927-be vezeti vissza a nézőt. A vonaton egy japán üzletember utazik Moszkvába, hogy üzletet kössön a fiatal szovjet állammal, ám sokaknak inkább az az érdeke, hogy a férfiú ne érjen célba élve… Az 1855-ben játszódó Az első nagy vonatrablás (1979, Michael Crichton) című filmben a Sean Connery által megformált arisztokrata férfiú és bűntársai (Lesley-Anne Down és Donald Sutherland) egy különösen értékes aranyszállítmányt akarnak megkaparintani. Az olasz Gianfranco Mingozzi részben magyar közreműködéssel készült minisorozata, Az isztambuli vonat (1980) a múlt század harmincas éveiben játszódik, Hitler uralomra jutása idején, amikor különböző nemzetiségű emberek eltérő, de számukra nagyon fontos okokból utaznak a címbeli szerelvényen. Az irodalmi alapot Graham Greene azonos című regénye szolgáltatta.


Az egyik legjobb és legizgalmasabb vonatos filmet az orosz Andrej Koncsalovszkij rendezte az Egyesült Államokban: a Szökevényvonat (1986) két főszereplője (Eric Roberts és Jon Voight) egy szuperbiztonságosnak hitt, kegyetlen alaszkai börtönből szökik meg. Egyetlen reményük a sikeres menekülésre egy vonat, amelynek vezetője menet közben szívrohamot kap, és a szerelvény elszabadul… Peter Hyams izgalmas bűnügyi filmje, a Hajszál híján (1990) egy 1952-es film remake-je. Az Anne Archer által alakított hősnő egy gyilkosság szemtanúja lesz, ám nem akar tanúskodni a veszélyes bűnöző ellen. Az államügyész (Gene Hackman) egy expresszvonaton próbálja biztonságba juttatni a nőt, de a maffia a szerelvényen is a nyomukban van. Steven Seagal egyik legsikeresebb akciófilmje volt az Úszó erőd (1992, Andrew Davis), ezért az élelmes producerek egy hasonló sztorit is hajlandók voltak pénzelni, amely javarészt egy vonaton játszódik. A Száguldó erőd (1995, Geoff Murphy) nem lett annyira népszerű, mint az elődje, ami betudható annak is, hogy ebből hiányzott egy Erika Eleniakhoz fogható butácska, de mutatós hősnő, és mi tagadás, Nick Mancuso sem volt olyan karizmatikus gonosz, mint Tommy Lee Jones. Pong Dzsunho filmje, a Snowpiercer – A túlélők viadala (2013) dél-koreai–amerikai–francia–cseh koprodukcióban valósult meg. A cselekmény a közeli jövőben, 2031-ben játszódik, amikor a Földön a klímaváltozás következményeként egy újabb jégkorszak köszöntött be. A túlélők a Snowpiercer nevű, önellátásra berendezkedett vonaton utaznak immár tizenhét éve. A szerelvényen azonban ugyanolyan társadalmi rétegződés van, mint amilyen a kataklizma előtt a Földön volt: a gazdagságot élvező vezetők, akik a vonat elején élnek, kiszolgáltatottságban tartják a hátsó kocsikban nyomorgókat, és hatalmukat fegyveresek védik. A nyomorgók vezére ellenállást szervez… Csak remélhetjük, hogy az élet nem fogja utánozni a filmművészetet, és az opusz 2031-ben is megmarad sci-finek.


Így látták ők
„A film a kezdés vígjátéki hangütése által megteremti a közönségével azt a fajta kapcsolatot, amelyben nem kell tragikusan felfogni az életveszélyt. A hatás legfőbb eszközei az ügyesen időzített fordulatok, a szellemes, olykor frivol, de sohasem közönséges párbeszédek és az olcsó túlzások nélkül is gazdag humorforrást biztosító színészek. Mindenekelőtt a főszereplőt lehet említeni, a nem éppen adoniszi megjelenésével is megnyerő típusú Gene Wildert, aki nemcsak komikusi képességeivel, hanem intellektusával is magával ragadja a nézőt. Emellett meggyőz arról is, hogy győzelmeiben a szerencse helyét mindinkább a féltés csiholta bátorság foglalja el. Mert igaz ugyan, hogy a »semmit sem kell komolyan venni« hangulata csaknem végig megmarad, de azért a film második felében, főleg a gengszterekkel vívott tűzharcnak és a vezető nélkül száguldó vonat megállításának jeleneteiben már a realitásra törő kalandábrázolás a jellemző és itt a humort a látvány keltette izgalom váltja fel.”
(Kürti László: „A nyár kaland-kellékei”. In: Film, Színház, Muzsika, 1978. július 8., 8–9. o.)


„A két főhős alakítója Gene Weider [sic!] és Jill Clayburgh tökéletes páros. Különösen az ágyba kerülést megelőző párbeszédük szellemessége, fanyar és mégis röhögtető humora marad számomra emlékezetes, különben is végig, sziporkázóan kedvesek mindketten. Utóbbi színészi erényeit nőiessége, bájai még csak fokozzák. Kétségtelen, hogy emellett más figyelmet érdemlő érdekességről is szót kell ejtenünk, ha nem akarjuk egyszerű ítélettel elintézni a filmet. A játék humoráról tettem már egy megjegyzést. Idekívánkozik az is, hogy néhány ismert rendőrvicc poénján kívül végig üdítő, friss humora van a filmnek.”
(Dankó István: „Száguldás gyilkosságokkal”. In: Hajdú-Bihari Napló, 1978. július 11., 5. o.)


Száguldás gyilkosságokkal (Silver Streak,1976) – amerikai bűnügyi vígjáték. Forgatókönyv: Colin Higgins. Operatőr: David M. Walsh. Zene: Henry Mancini. Díszlet: Alfred Sweeney. Jelmez: Marvin March. Vágó: David Bretherton. Rendező: Arthur Hiller. Főszereplők: Gene Wilder (George), Jill Clayburgh (Hilly), Richard Pryor (Grover), Patrick McGoohan (Devereau), Ned Beatty (Sweet), Clifton James (Chauncey seriff), Ray Walston (Mr. Whiney), Stefan Gierasch (Schreiner professzor és Johnson), Fred Willard (Jerry Jarvis), Scatman Crothers (Ralston). Magyarországi bemutató: 1978. július 6.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?











IZGALMAK A RETROKULT BLOGON (18+)







2021. december 11., szombat

HÁLÓSZOBAABLAK

A bűnügyi filmjeiről ismert amerikai rendező, Curtis Hanson nagy tisztelője volt Alfred Hitchcock művészetének. Első játékfilmje, a Sweet Kill (1972) a Psycho (1960) nyomdokain haladt, tizenöt évvel későbbi alkotása, a Hálószobaablak (1987) pedig a Hátsó ablak (1954) alaphelyzetére épül, miközben más híres Hitchcock-opuszokat is megidéz. Mindazonáltal a film alapjául egy kevésbé ismert angol írónő, Anne Holden regénye, a The Witnesses szolgált. A forgatókönyvet maga Hanson írta, aki jelentősen átformálta Holden eredeti történetét. A főszerepeket Steve Guttenberg, Elizabeth McGovern és Isabelle Huppert játszotta. Noha a film sok kedvező kritikát kapott, mégsem ért el kiugró üzleti sikert. 1992-ben egy hongkongi bűnügyi film, a Sing kei ng ji mo nam plagizálta a történetet: sem Holden, sem Hanson neve nem került fel a stáblistára. Az új évezredben kétszer is felmerült egy hivatalos remake ötlete, de mind ez idáig egyik sem realizálódott.


A cselekmény
Terry Lambert korán távozik főnöke bulijáról, és hazamegy. Szeretne mielőbb ágyba bújni, de persze nem egyedül, hanem a főnök feleségével, Sylviával, aki azzal az ürüggyel jött el otthonról, hogy a nővéréhez kell mennie sürgős családi ügyben. Az együttlét remekül sikerül. Éjjel negyed három körül Terry kimegy a fürdőszobába. Közben Sylvia sikítást hall az utca felől. Anyaszült meztelenül az ablakhoz siet, és szemtanúja lesz annak, hogy egy fiatal férfi megtámad egy lányt a közeli parkban. Sylvia megpróbálja kinyitni az ablakot, ám az beszorult. Terryt szólongatja, de a férfi nem hallja. Végre sikerül kinyitnia az ablakot. A zajra a támadó felnéz, és megpillantva a szemtanút az emeleti ablakban, elmenekül. A felzaklatott Sylvia azonnal haza akar menni, Terry lekíséri a kocsijához. Másnap a férfi az újságban olvas arról, hogy nem messze a lakásától meggyilkoltak egy fiatal nőt. Úgy érzi, hogy feltétlenül tájékoztatnia kell a rendőrséget arról, hogy Sylvia mit látott az éjszaka. A nő viszont fél a lelepleződéstől, végtére is házasságtörést követett el, ezért nem vállalja a tanúskodást. Terry megérti szeretője indítékait, és áthidaló megoldást talál ki. Ő jelentkezik szemtanúként, hogy elmondjon mindent, amit valójában Sylvia látott. Amikor azonban behívják azonosításra, nem ismeri fel egyértelműen a támadót. Quirke nyomozótól megtudja, hogy az egyik gyanúsítottat korábban már elítélték nemi erőszakért, és a detektív azt remélte, most is ő lesz az emberük.


Terry titokban követni kezdi a gyanúsítottat, egyik este még egy bárba is utánamegy, ahol a férfi kitartóan figyel egy kihívóan viselkedő szőke lányt. Egy ügyetlen pincérnő azonban véletlenül leönti Terryt. Mire sikerül megoldani a kínos helyzetet, a megfigyelt személy eltűnik. A csalódott Terry a gyanúsított házához hajt, és megvárja, amíg az megérkezik. Fültanúja lesz a férfi és anyja rövid, de hangos veszekedésének. Hazafelé tartva Terry egy rendőrségi helyszínelésbe botlik. Gyilkosság történt, az áldozat az a feltűnően viselkedő szőke lány, akit a bárban látott. Terry újra elmegy a rendőrségre, és immár kész azonosítani a Henderson nevű gyanúsítottat. Közvetlenül a tárgyalás előtt tudja meg, hogy a legutóbbi gyilkosság esetében nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték – az ominózus bárban például senki nem emlékezett arra, hogy látta volna Hendersont –, ezért a férfit a korábbi támadásért fogják felelősségre vonni, és Terry lesz a koronatanú. A vádlott dörzsölt ügyvédje viszont a tárgyalásig szép csendben kiderítette, hogy Terry rövidlátó, aki olyan kontaktlencsét visel, amelyet lefekvés előtt muszáj eltávolítani a szemből. Terry eskü alatt vallotta, hogy azon az éjszakán aludt, és amikor a sikoltozásra felébredt, egyenesen az ablakhoz sietett. Az ügyvéd egy rögtönzött kísérlettel bebizonyítja, hogy a rövidlátó férfi 24 méteres távolságból nem ismerhette fel a támadót. A tárgyalóteremben jelen van Sylvia is, aki súgással próbálja kisegíteni Terryt a szorult helyzetből. Az ülésteremben ott van a megtámadott lány is, aki észreveszi, hogy Sylvia súg, ám a tettes is felfigyel az elegáns nőre, és felismeri, hogy azon az éjszakán őt látta abban a bizonyos ablakban…


A szerző
Anne Holden 1928. május 11-én született Új-Zélandon, Whakatāne településen. Három testvérével együtt Waikato régióban nevelkedett. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja tanárként kereste a kenyerét. Középiskolás korában rokonokhoz költözött Aucklandbe, ahol az Auckland Girls’ Grammarban tanult. Amikor édesapja Hamilton közelében kapott állást a Tamahere Schoolban, Anne hazatért, és felvételt nyert a Hamilton High Schoolba. Remekül megállta a helyét, történelemből és angol nyelvből ösztöndíjat is kapott. Az Aucklandi Egyetemen angol és francia nyelvből diplomázott, és tanári képesítést is szerzett. Az ötvenes évek elején Anne a hamiltoni Munkaügyi és Lakásügyi Minisztériumban dolgozott. Megismerkedett Harry Holdennel, és szinte azonnal egymásba szerettek: a férfi egy hét múlva már meg is kérte szíve hölgyének a kezét. A kalandvágyó Anne 1952-ben Londonba utazott, munkát vállalt, és amikor lehetősége adódott rá, Európa-szerte utazgatott. A következő évben Harry is megérkezett Londonba, és Anne 25. születésnapján bejelentették az eljegyzésüket. 1954-ben visszatértek Új-Zélandra, és összeházasodtak. Poriruában telepedtek le, az évek során négy gyermekük született. A harmadik gyerek születése után Anne megkezdte jogi tanulmányait távoktatásban, ami 1961-ben még meglehetősen ritka tanulási forma volt. Fő állásban Wellington környéki iskolákban tanított. Elkötelezett feministaként Anne Holden aktívan részt vett a közéletben, és kiállt annak érdekében, hogy a nők is megkapják ugyanazokat az esélyeket és ugyanazokat a fizetéseket, mint a férfiak. A gyereknevelés, a tanítás, az írás és a közéleti munka miatt csak 1989-ben jutott el odáig, hogy befejezze jogi tanulmányait. Jogászként sosem praktizált, békebíróként azonban hasznát vette jogi diplomájának is.


Harry Holden diplomata volt, aki olykor hónapokig távol volt különféle kiküldetésekben. Amikor a hatvanas években három hónapra Genfbe utazott, Anne otthon maradt a négy gyermekkel, akik elkapták a bárányhimlőt. Kevés szabadidejében akkortájt kezdett el írogatni. 1964-ben megjelent első novellája, A fa. Anne úgy érezte, az irodalom terén többre is képes, és elhatározta, hogy ír egy regényt. Fogalma sem volt, hogyan lásson hozzá, ezért a helyi könyvtárban utánanézett, hogy egy átlagos regény körülbelül milyen hosszú. Utána meghatározta, hogy naponta hány oldalt tud megírni egyéb elfoglaltságai mellett, és igyekezett ezt a penzumot teljesíteni is. 1965-ben jutott el az olvasókhoz első regénye, a Rata. A címszereplő egy félig maori, félig pakeha árva kislány, aki Miss Carter házába kerül. Az ottani életet azonban unalmasnak találja, és egy napon megszökik, hogy visszatérjen oda, ahol egykoron maori édesanyja nevelkedett. 1967-ben következett a The Empty Hills (Az üres dombok), két évvel később pedig a Death After School (Halál az iskola után). A történet hősnője, Mary Fraser modellje alighanem maga az írónő volt. Mary ugyanis szintén Új-Zélandról kerül Londonba, ahol egzisztenciális okokból muszáj hamar állást találnia. Sikerül is, tanár lesz egy iskolában, ahol különös dolgokra lesz figyelmes…


1971-ben jelent meg a Hálószobaablak alapjául szolgáló The Witnesses (A tanúk), Holden legsikeresebb és legismertebb kötete. Fogadtatása kezdetben kissé hűvös volt, néhány kedvező kritikának köszönhetően azonban az olvasók felfigyeltek rá. A következő esztendőben a férj újabb diplomáciai megbízása miatt a család Washingtonba költözött. Anne a The Witnesses után még két könyvet írt. Az 1973-as The Girl on the Beach (A lány a tengerparton) alaphelyzete szintén emlékeztet a szerző privát életére. A főszereplő, Christina Boyd három gyermeket nevel, miközben férje épp Európában tartózkodik. Egy napon a tengerparton megismerkedik egy lánnyal, aki bejáratos lesz hozzá, bár időnként eltűnik az életéből. Nagyobb baj, hogy nemcsak ő, hanem vele együtt bizonyos tárgyak is eltünedeznek a házból. A rendőrség mégsem emiatt tart házkutatást, hanem azért, mert kábítószert keresnek, és azt meg is találják… Az írónő utolsó regénye, a No Trains at the Bay (Nincsenek vonatok az öbölben, 1976) a XIX. századi Új-Zélandon játszódik. Anne Holdennek csak két kívánsága volt a Sorstól: az egyik, hogy tartós és boldog házassága legyen, a másik, hogy könnyű halála. Mindkét óhaja valóra vált. Férje, Harry Holden 2018-ban, kilencvenéves korában hunyt el. A pár 64 évet élt együtt. Anne Holdent 2021. augusztus 11-én álmában érte a halál.


A rendező
Curtis Lee Hanson amerikai forgatókönyvíró, rendező és producer 1945. március 24-én született a nevadai Renóban. Édesapja Wilbur Hale Hanson tanár volt, édesanyja Beverly June Curtis ingatlanügynök. Curtis Los Angelesben nevelkedett. Középiskolai tanulmányait félbehagyta, és a Cinema magazinnál kapott munkát mint szabadúszó fotós és szerkesztő. Forgatókönyvíróként szerezte első gyakorlati tapasztalatait: az H. P. Lovecraft novellájából készült film, a The Dunwich Horror (1970) egyik írója volt. 1972-ben debütált rendezőként a Psycho (1960) nyomdokaiban járó Sweet Kill című thrillerrel, amelyet saját forgatókönyvéből rendezett. A történet szerint egy anyakomplexusban szenvedő impotens edző meggyilkolja azokat a nőket, akik felizgatják. A Psychóval való kapcsolatot erősíti a színészválasztás is: amott Anthony Perkinst, itt Tab Huntert láthatjuk, akik a valóságban mindketten inkább a férfiak iránt érdeklődtek. Hanson egyébként női sorozatgyilkost akart szerepeltetni, Roger Corman producer azonban azt kérte, hogy a figura legyen inkább férfi. A Psychóval ellentétben a Sweet Kill nem keltett különösebb figyelmet, ezért Corman utólag néhány szexjelenet leforgatását kérte Hansontól. Az ötlet nem vált be, a The Arousers címmel bemutatott új változatért sem tolongtak a nézők. Hivatalosan Cirio H. Santiago rendezte a Fly Me (1973) című sexploitationt, amely Corman szerint viszont épp az általa megkövetelt plusz meztelenség miatt vált népszerűvé. A filmhez egy kungfujelenetet a szintén pályakezdő Jonathan Demme forgatott, Hanson pedig Los Angelesben vette fel a történet elején látható taxis epizódot. Filmtörténeti érdekesség, hogy a stáb munkájában Joe Dante, a későbbi sikeres rendező is részt vett.


Meglehetősen zavaros az Evil Town (1977/1987) keletkezéstörténete. Egyes források szerint a hetvenes évek közepén forgatták, kis időre forgalomba is hozták, majd évekre dobozba került. A nyolcvanas években plusz jelenetekkel egészítették ki, és 1987-ben videón jelentették meg. Más források úgy tudják, hogy különböző alkotóelemekből, több rendező közreműködésével tákolták össze a nyolcvanas évek közepén. A legfontosabb alapanyag az egyik férfi szereplő, Dean Jagger befejezetlen filmje, a God Damn Dr. Shagetz volt, amelyhez más filmekből emeltek át különféle képsorokat, és külön meztelen jeleneteket forgattak Lynda Wiesmeier színésznővel is. Hivatalosan három rendezője van a filmnek (Curtis Hanson, Larry Spiegel és Peter S. Traynor), ám Hanson az Edward Collins álnevet használta. Ezután egy remake-en dolgozott: a kanadai A csendestárs (1978) egy korábbi dán thriller, a Tænk på et tal (1969) feldolgozása. Hanson írta a forgatókönyvet, és szívesen bele is ült volna a rendezői székbe. Korábbi sikertelen filmjei miatt azonban a producerek hallani sem akartak róla, és Daryl Duke televíziós rendező kapta a megbízást. A Magyarországon is bemutatott izgalmas film főszerepeit Christopher Plummer és Elliott Gould játszotta. A csendestárs jó kritikákat kapott, sőt kereskedelmi szempontból is sikeresnek bizonyult, Hanson mint rendező karrierje viszont ezután sem akart beindulni. A The Little Dragons (1980) akár a Karate kölyök (1984) előfutárának is tekinthető: két karatézó kamasz testvér (valódi testvérek alakították őket) egy hétvégi túra során izgalmas kalandba keveredik. A filmet állítólag a hetvenes évek második felében forgatták, de csak pár év múlva hozták forgalomba. A szerelemben vesztes (1982) érdekessége, hogy ez Tom Cruise egyik korai filmje. Négy tinédzserről szól, akiknek leghőbb vágyuk, hogy mielőbb átessenek a „szűzkeresztség”-en, ami – vígjátékról lévén szó – nem megy teljesen gördülékenyen.


A Hálószobaablakkal (1987) végre valóban beindult Hanson karrierje. Ezt követő filmjei tulajdonképpen ugyanezt a sémát követik: egy hétköznapi átlagember kiszakad addigi élete biztonságos keretei közül, és halálos veszélybe kerül. A Halálos barátság (1990) fiatal üzletemberének (James Spader) kissé egyhangú élete egy új ismeretségnek köszönhetően váratlan, ámde veszedelmes fordulatot vesz. A barátot alakító Rob Lowe kezdetben nem találta elég érdekesnek a negatív figurát, és inkább a jó fiút szerette volna eljátszani, ám David Koepp forgatókönyvíró rábeszélésére mégis maradt az eredeti szerepénél. Javában zajlott a forgatás, amikor Lowe kínos szexbotrányba keveredett: nyilvánosságra került egy privát szexvideója, amelyben két nővel látható, és az egyik még csak tizenhat éves volt. Hanson egyáltalán nem örült a skandalumnak, és határozottan cáfolta, hogy a film népszerűsítése érdekében mesterségesen robbantották volna ki az ügyet. Rob sem örült az incidensnek, mert szerinte ártott a filmnek, amely emiatt nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. 140 millió dollárt hozott viszont A kéz, amely a bölcsőt ringatja (1992) című pszichothriller. A boldog házasságban élő háziasszony, Claire Bartel (Annabella Sciorra) épp a második gyermekét várja. A soros orvosi rutinvizsgálaton az orvosa szexuálisan zaklatja őt. Claire-t arra biztatja a férje (Matt McCoy), hogy jelentse fel a doktort. Kirobban a botrány, több molesztált asszony is előáll a maga történetével. Az orvos öngyilkosságba menekül. Szintén állapotos özvegye (Rebecca De Mornay) a traumák hatására elveszíti a kisbabáját, és egész addigi élete összeomlik. Bosszút akar állni, és erre akkor nyílik alkalma, amikor Claire hirdetést ad fel, melyben dadát keres újszülött gyermeke mellé…


A Veszélyes vizeken (1994) című film számos jelenetét valóban veszélyes helyszíneken vették fel, ennek ellenére a női főszerepet alakító Meryl Streep számos esetben lemondott arról, hogy kaszkadőrt alkalmazzanak helyette. Egyszer szó szerint életveszélybe került, amikor fáradtságára hivatkozva nemet mondott egy jelenetre, ám Hanson unszolására mégis belement. Egy hullám azonban a folyóba sodorta, és csak a biztonsági felszerelésének és a mentőcsapatnak köszönhette, hogy nem fulladt vízbe. A szerencsés végkifejlet után viszont arra kérte a rendezőt, hogy ha egyszer nemet mond valamire, akkor azt Hanson vita nélkül fogadja el. A film cselekménye egy válságban lévő házaspárról szól, akik egy vadvízi túrázás közben veszélyes bűnözőkkel találkoznak… A Veszélyes vizeken több mint 94 millió dollárt jövedelmezett, míg a következő Hanson-opusz, a Szigorúan bizalmas (1997) című neo-noir 126 milliót fialt, továbbá kilenc (!) kategóriában jelölték Oscarra. Két kategóriában győzött: a legjobb forgatókönyv (Curtis Hanson és Brian Helgeland) és a legjobb női mellékszereplő (Kim Basinger). Az ötvenes évek elején járunk, Los Angelesben. Két rivális nyomozó (Guy Pearce és Russell Crowe) belekeveredik az alvilág fölötti uralomért folytatott véres küzdelembe, amelyben egy rendőr őrmester (Kevin Spacey) segíti őket. Az egyre nagyobb szakmai és üzleti sikerek után borítékolható volt egy bukás is, amely a Wonder Boys – Pokoli hétvége (2000) című filmmel következett be. A fehér rapper, Eminem életéről szóló és a főszereplésével forgatott 8 mérföld (2002) kiköszörülte ezt a csorbát: több mint 240 millió dollár bevételt hozott, büdzséje közel hatszorosát. Hanson még három mozifilmet rendezett – Egy cipőben (2005), Szerencse dolga (2007), Mavericks – Ahol a hullámok születnek (2012) –, ám egészségi állapota miatt az utolsót már nem tudta befejezni, és Michael Apted váltotta fel. Frontotemporális demenciája miatt Hanson teljesen visszavonult a filmvilágból. 2016. szeptember 20-án hunyt el Los Angeles-i otthonában. Sose nősült meg, de Rebecca Yeldham producertől 2004-ben született egy fia.


Így készült a film
Anne Holden krimije, a The Witnesses nem vált ugyan bestsellerré, mindazonáltal figyelemre méltó sikert ért el. Filmjogait állítólag még azon melegében megvásárolta a Paramount Pictures. A nagy filmgyártó cégek bevett szokásának számít, hogy gyorsan és viszonylag potom pénzért megszerzik az ígéretes, sikergyanús könyvek megfilmesítési jogát, mert ha a mű befut, akkor ugyanezért az eredeti összeg sokszorosát kellene fizetniük. Persze az már nem biztos, hogy a megvásárolt könyvből végül valóban film lesz. Holden könyvét is félretette a Paramount. Valaha ez a cég gyártotta Alfred Hitchcock hasonló alapötletre épülő klasszikusát, a Hátsó ablakot (1954). A film – és néhány más Hitchcock-mű – jogai a premier után néhány évvel visszakerültek a rendezőhöz, és a Hátsó ablak eltűnt a forgalmazásból. Egy ideig fennállt annak veszélye, hogy örökre, mert az eredeti negatívok egy 1967-es tűzben megsemmisültek, a megmaradt kópia pedig évről évre egyre rosszabb állapotba került. (Amikor 1997-ben hozzákezdtek a restaurálásához, a színek erősen megfakultak már, és az emulziós réteg közel kilencven százaléka megsemmisült.) Lehetséges, hogy a Paramount kezdetben úgy gondolta, kár lenne a témát kiaknázatlanul hagyni, ezért Holden könyve alapján tető alá hoz egy hasonló témájú bűnügyi filmet. Hitchcock 1980-ban bekövetkezett halála után a visszatartott filmek kiszabadultak a fogságból, és mivel akkor még vetíthető állapotban voltak, világszerte újra a mozikba kerültek. (A Hátsó ablak mellett az 1958-as Szédülés és Az ember, aki túl sokat tudott 1956-os változata is ekkor került elő újra.) Elképzelhető, hogy emiatt döntött úgy a Paramount, hogy végleg letesz a Holden-könyv megfilmesítéséről. A cégnek azonban mégsem kellett veszteséget elkönyvelnie, mert jelentkezett egy érdeklődő, Curtis Hanson rendező, aki megvásárolta a The Witnesses filmjogait.


Hanson nagy Hitchcock-rajongó volt, mint fentebb említettem, első saját filmje is a Psycho köpönyegéből bújt elő. A direktort felvillanyozta a lehetőség, hogy most egy másik filmmel is kifejezheti csodálatát a Mester iránt. Lehetséges, hogy inspirálóan hatott rá Brian De Palma mesterműve, az Alibi test (1984) is, amely fényesen bizonyította, hogy egy eredeti látásmódú, nagy tehetségű rendező tud még újat hozzátenni ehhez az alapötlethez. A forgatókönyvet maga Hanson írta, ám több ponton is eltért a könyvtől. Holden regénye a főhős és a gyilkos macska-egér játékára koncentrál, arra a tényre, hogy a főszereplő valójában nem látta a gyilkost, viszont lelepleződött előtte, míg a tettes nagyon is tudja, ki fenyegeti őt. Hanson hitchcocki figurát formált Terryből: ő a rokonszenves és jó szándékú átlagpolgár, akit két nő csavar az ujja köré, és azon veszi észre magát, hogy a törvény iránti tisztelettől vezérelve (hamis) szemtanúból gyanúsítottá lép elő. Hanson kulcsszereplővé tette a megtámadott lány, Denise figuráját, aki a könyvben nem szerepelt. Az első alkalommal gyanútlanul válik a támadó kiszolgáltatott áldozatává, később azonban magához ragadja a kezdeményezést: meg akarja menteni Terryt a gyanúsítástól, ezért hajlandó arra, hogy immár tudatosan váljon áldozattá, hogy ily módon csapdába csalhassák a gyilkost. Hanson a szerepre Robert Redford felfedezettjét (Átlagemberek, 1980), Elizabeth McGovernt szemelte ki, akire Miloš Forman (Ragtime, 1981) és Sergio Leone (Volt egyszer egy Amerika, 1984) is felfigyelt. A rendező később azt állította, hogy Elizabeth volt a film egyetlen olyan színésze, akit tényleg ő választott.


Hanson több Hitchcock-filmet is megidéz a történet során. A Hátsó ablakra nemcsak az alaphelyzet utal, hanem a tárgyalótermi jelenetnek az a mozzanata is, amikor a gyilkos észreveszi, hogy Sylvia súgni próbál Terrynek, és ráébred arra, hogy valójában a nő volt a szemtanú. Ez hasonlít a Hitchcock-film azon jelenetére, amikor a gyilkos észreveszi, hogy a főhős megfigyeli őt a szemközti házból, és a távcsöveiken keresztül farkasszemet néznek egymással. A Szabotázsra (1936) emlékeztet az óriási akváriumnál játszódó jelenet. (Hasonló képsor látható Orson Welles 1947-es alkotásában, A sanghaji asszonyban is.) A Psychóra utal a gyilkos és az anyja kapcsolata: az anyát a Hálószobaablakban sem látjuk, de a házból kiszűrődő hangok alapján ezúttal is egy zsarnoki szülőről van szó, aki el akarja fojtani fia szexuális vágyait. A Psychóhoz hasonlóan a Hálószobaablakban is van egy zuhanyjelenet, amelyben a meztelen nő sziluettjét a zuhanyfüggönyön keresztül látjuk. Carl Henderson éppúgy fojtogatásos kéjgyilkosságokat követ el, mint a Téboly (1972) sorozatgyilkosa. A Hálószobaablak egyik kulcsjelenete egy színházban játszódik, akárcsak Az ember, aki túl sokat tudott talán legfontosabb jelenete. (Mellesleg mindkét filmnek van francia nemzetiségű színésze.) A Szédülés főhősét a tériszonya akadályozza meg abban, hogy megakadályozzon két halálesetet, míg Terry a rövidlátása miatt vall kudarcot (hamis) tanúként, és emiatt a szabadlábra helyezett tettes újabb gyilkosságot tud elkövetni. A Kim Novak által játszott Hitchcock-hősnő kétféle személyiség bőrébe bújva jelenik meg a Szédülésben, akárcsak Elizabeth McGovern a Hálószobaablakban. Sylvia külsejét az olyan tipikus Hitchcock-heroinák megjelenése alapján alakították ki, mint amilyeneket Grace Kelly, Tippi Hedren, Doris Day, Kim Novak, Janet Leigh és Eva Marie Saint játszottak a Mester filmjeiben. Hanson eredeti elképzelése szerint Sylvia is amerikai lett volna, de állítólag nem talált a szerepre megfelelő amerikai színésznőt.


Isabelle Huppert a francia kifinomultságot képviselte, amivel a McGovern által játszott hétköznapi pincérnő arisztokratikus ellenpólusát is megteremtette. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy A mennyország kapuja (1980, Michael Cimino) című film révén Isabelle-t az Egyesült Államokban is jól ismerték, ugyanakkor nem számított megfizethetetlen színésznőnek, amit a Hálószobaablak alacsony költségvetése miatt nagyon is figyelembe kellett venni. A gyilkost megformáló Brad Greenquist a magyar nézők számára a Kedvencek temetője (1989) című horrorból lehet ismerős. A Hálószobaablakot követően Steven Soderbergh – Aidan Quinn és Kyle MacLachlan után – neki is felajánlotta a Szex, hazugság, videó (1989) férfi főszerepét, ám a producerek egy ismertebb színész akartak, ezért a nagy lehetőséget végül James Spader kapta. A Hálószobaablakot a De Laurentiis Entertainment Group gyártotta. A film egyik producere a cégvezető Dino De Laurentiis későbbi második felesége, Martha volt, a másik pedig a Kínai negyed (1974) forgatókönyvírója, Robert Towne. (Dino akkor még hivatalosan a neorealizmus egykori csillaga, Silvana Mangano férje volt, bár évek óta külön éltek. A művésznő 1988-ban hunyt el, De Laurentiis pedig 1990-ben házasodott újra.) Dino De Laurentiis nevéhez számos filmtörténeti klasszikus fűződik, ugyanakkor a nyolcvanas évek elején több bukást is kénytelen volt elkönyvelni, mint például a Flash Gordon (1980) és a Ragtime (1981). A Hálószobaablakban nem látott igazán nagy üzletet, ezért igyekezett alacsonyan tartani a költségvetést: a film körülbelül nyolcmillió dollárba került, miközben a hasonló kaliberű korabeli produkciók büdzséje ennek a kétszerese volt. De Laurentiis javasolta a férfi főszerepre Steve Guttenberget. Szerinte mindenképpen egy olyan főszereplőre volt szükség, akivel a közönség rokonszenvezik, és Guttenberg akkoriban nagy népszerűségnek örvendett olyan vígjátékoknak köszönhetően, mint a Rendőrakadémia első három része (1984–1986), a Selyemgubó (1985) és a Rövidzárlat (1986).


Nagy elégtétel volt ez Steve-nek, hiszen karrierje elején egy ügynök ezekkel a szavakkal tanácsolta el a pályáról: „Felejtsd el a színészetet. Nem nézel ki jól, nem vagy tehetséges, viszont ritka hülye neved van.” Hanson ugyan egy másik színészre gondolt Terry szerepében, mindazonáltal hajlandó volt esélyt adni Guttenbergnek. Egy munkavacsorán találkozott vele, és ő is úgy ítélte meg, hogy Steve szereplése javára válna a filmnek, mivel ebben a szerepkörben meglepetésként hat, és képes hitelesen megjeleníteni a bűnügyi bonyodalmakba keveredő ártatlan balek figuráját. Guttenberg az önéletrajzi könyvében azt írta, hogy az eredeti stábot az első hét után kirúgták, és Dino De Laurentiis új embereket vett fel, akik csak olaszul beszéltek. Hanson néhány napon belül torkig lett az új helyzettel, és elsőként egy új operatőrt akart a veterán Gil(bert) Taylor személyében, akinek sokoldalúságára jellemző, hogy ő volt Roman Polański fekete-fehér lélektani drámája, az Iszonyat (1965) és George Lucas színes szuperprodukciója, a Csillagok háborúja (1977) operatőre. (A két film egyébként Taylor számára is két végletet jelentett: szeretett Polańskival forgatni, aki egyenrangú alkotótársként bánt vele, viszont Lucasszal kapcsolatban csak rossz emlékei voltak, és kijelentette, hogy sose dolgozna vele újra.) Hanson számára azonban fontosabb szempont lehetett, hogy Taylor dolgozott Alfred Hitchcockkal is, akinek igen jó véleménye volt az operatőrről. A smooth jazz stílusú kísérőzenét Michael Shrieve és Patrick Gleeson komponálta.


A forgatás 1986. április 21-én kezdődött Baltimore-ban (Maryland állam). A stáb körülbelül két hétig tartózkodott itt, és forgatott a Mount Vernon Square-en, a Clarence Mitchell Bíróságon, a Baltimore-i Művészeti Múzeumban és a város belső kikötőjében. A film egyik legfontosabb jelenete egy operaházban játszódik, amelyhez két helyszínt is használtak. A bejárat valójában a Baltimore-i Művészeti Múzeum bejárata volt. A színházbelsőket a Winston-Salemben (Észak-Karolina) található Roger L. Stevens Előadóművészeti Központ épületében forgatták, amelyet 1983-ban nyitottak meg egy nagyszabású gálaműsorral, amelyben Leonard Bernstein vezényelte a zenekart, Isaac Stern hegedült és a fellépő művészek között volt Gregory Peck is. A film cselekménye szerint épp egy előadás zajlik, amelyet a North Carolina Dance Theater (a mai Charlotte Ballet) táncművészei adnak elő. A közönség türelmét nem maga az előadás, hanem a filmforgatás vette igénybe, amely miatt a nézők órákig kénytelenek voltak a helyükön maradni. A máshol játszódó belső jeleneteket a De Laurentiis Entertainment Group wilmingtoni (Észak-Karolina) stúdiójában vették fel. Bennfentesek szerint a viszonylag olcsó külső helyszíneken való forgatás is hozzájárult ahhoz, hogy a Hálószobaablak megmaradt alacsony költségvetésű produkciónak. A filmet 1987. január 17-én mutatták be az Egyesült Államokban, egyszerre 875 moziban. A kritikák általában kedvezőek voltak, mindazonáltal a film nem ért el kiugró sikert, mindössze 12 640 385 millió dollárt hozott Amerikában. A magyar Filmátvételi Bizottság az 1987. március 22. és március 28. között megrendezett londoni filmvásáron döntött a Hálószobaablak és tíz másik film átvételéről. A csomagért 73 500 dollárt ajánlott, továbbá filmenként 1500 dollár kölcsöndíjat. Az üzlet feltehetően más feltételekkel jött létre, mert a MOKÉP által eredetileg kiválasztott produkciók némelyike végül nem jutott el a magyar mozikba. A Hálószobaablakot az IMDb szerint 1988. november 18-ától játszották a hazai filmszínházak, a Filmévkönyv viszont november 10-éről tud. Év végéig 1799 előadást tartottak belőle, melyekre 177 384 néző váltott jegyet 5 589 000 Ft értékben.


A remake-ek
Az új évezredben kétszer is felmerült annak lehetősége, hogy remake készüljön a Hálószobaablakból. Az első filmtervet 2009-ben jelentették be. Kevin Williamson, a Sikoly-filmek forgatókönyvírója megvette a filmjogokat, és természetesen ő maga akarta megírni az új szkriptet, amely állítólag hűségesebb lett volna az eredeti regényhez. Magabiztosan azt nyilatkozta, hogy sokkal többet akar kihozni a könyvből, mint Hanson tette. A főhős és a gyilkos macska-egér játékát akarta a középpontba helyezni, és a nők csupán mellékfigurák lettek volna ebben a játszmában. Anne Holden csak a médiából értesült arról, hogy újabb film készül a regényéből. Mivel annak idején eladta a filmjogokat a Paramountnak, nem volt többé beleszólása a The Witnesses sorsába. Saját bevallása szerint nem is akart volna beleszólni, sőt izgalmasnak találta, hogy épp egy horrorfilmek révén ismertté vált forgatókönyvíró gondolja újra a történetét. Elmondta azt is, hogy nincsenek elképzelései a remake szereposztásáról, mivel ehhez egyáltalán nem ért, mindazonáltal fontosnak tartja, hogy Sylvia egy negyvenes éveiben járó, de még mindig elbűvölő nő legyen. A készülő Sikoly 4 (2011) miatt Williamson félretette a projektet, és végül lemondott róla. Két évvel ezelőtt, 2019 októberében jelentek meg az első hírek arról, hogy a Studio Canal és a Blumhouse társul a Hálószobaablak remake-jének elkészítése érdekében. Sikerült megszerezni a jogokat Kevin Williamstől, és ahogy 1987-ben is történt, a rendező és a forgatókönyvíró ezúttal is egyetlen személy lenne, jelen esetben Ben Young. Egyik tevékenység sem idegen tőle: 2008 óta rendez, és szinte mindegyik filmjének ő volt a forgatókönyvírója is. Első egész estés filmje a Farkasnász (2016) című horror, ezt egy sci-fi thriller követte, a Kihalás (2018). Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy Young is félretette a Hálószobaablak remake-jének tervét, mert az IMDb szerint készülő új filmje nem ez lesz, hanem a Where All Light Tends to Go című krimi.


Így látták ők
„Végre egy igazán jó krimi! Tudom, moziban is, tévében is annyi van belőlük, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, de a legtöbbje harmatgyenge. S miért jó a Hálószobaablak? Mert hiteles. Amíg a legtöbb krimiből az elemi logika is hiányzik, a legtöbbnél maga a gyilkosság nem eléggé motivált (vagy a gyilkos személye nem indokolja a bűncselekményt, vagy oka nincs rá igazán), és ettől gellert kap az egész. Itt viszont igen ügyesen megoldotta Curtis Hanson rendező és a forgatókönyv írója, hogy a gyilkos személyét nagyjából a bűncselekmény elkövetésétől kezdve, vagyis már a tizedik percben ismerjük. Nem azt kell tehát kinyomozni, hogy ki a gyilkos, hanem: 1. azt, hogy miért öl, milyen motívumai vannak, és 2. hogy milyen módon lehet bizonyítékokat szerezni bűncselekményei bebizonyítására.”
(barabás: „Hálószobaablak”. In: Esti Hírlap, 1988. november 11., 2. o.)


„Nem lenne ildomos kifecsegni a Hálószobaablak című opusz váratlan fordulatait, izgalmas epizódjait. Curtis Hanson rendező jó forgatókönyvből dolgozott és minden szükséges krimikelléket felsorakoztat filmjében. A rendőrség helyett dolgozó és a nyomozókat rendre megelőző, amatőr detektívnek felcsapott építész buzgalmát az a nagyon is hihető apróság indokolja, hogy a rávetült gyanút csak a valódi tettes kézre kerítésével oszlathatja el. A Hálószobaablak című filmnek van egy nagyon rokonszenves vonása. Se nem több, se nem kevesebb annál, mint aminek ígérkezik: izgalmas, fordulatokban bővelkedő bűnügyi történet.”
(Gáti Péter: „Hálószobaablak”. In: Új Tükör, 1988. november 20., 4. o.)


„Orson Welles híres Sanghaji asszonya, minden idők egyik legzavarosabb krimije, ám minden idők egyik legszuggesztívebb filmje lebeghetett Curtis Hanson szeme előtt, mikor filmjéhez hozzáfogott. A krimikedvelő nézőt azonban biztosan nem érdekli az a finomság, hogy a hős és a hősnő épp egy tengeri akvárium előtt méregetik közös érzelmeik mélységét és közös ügyeik állását – akárcsak Welles klasszikussá vált képsorában. Annál jobban megelégedéssel szoronghatja végig a hidegszívű és kéjsóvár szépasszony és a bumfordi, becsületes balek (főhősünk) harcát egymással, a rendőrséggel, és nem utolsósorban a gyilkossal. Ez a klasszikus krimik minden becsületbeli szabályát betartó film csak finoman utal arra a huszadik századi szorongásra is, melyet az egyszerűség kedvéért kafkainak szokás hívni, hogy tudniillik: az Igazság nyomtalanul elvész, sőt, önmaga ellentétébe fordul, és el nem követett bűnökért bűnhődünk.”
(Faragó Zsuzsa: „Hálószobaablak”. In: Filmvilág 1988/11, 55. o.)


Hálószobaablak (The Bedroom Window, 1987) – amerikai bűnügyi film. Anne Holden The Witnesses című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Curtis Hanson. Operatőr: Gil Taylor. Zene: Patrick Gleeson és Michael Shrieve. Díszlet: Ron Foreman és Hilton Rosemarin. Jelmez: Clifford Capone. Vágó: Scott Conrad. Főszereplők: Steve Guttenberg (Terry Lambert), Elizabeth McGovern (Denise), Isabelle Huppert (Sylvia Wentworth), Paul Shenar (Collin Wentworth), Carl Lumbly (Quirke nyomozó), Brad Greenquist (Carl Henderson), Wallace Shawn (Henderson ügyvédje), Frederick Coffin (Jessup nyomozó). Magyarországi bemutató: 1988. november 18.

MÉG TÖBB KRIMI!

















SZEX ÉS HALÁL, AVAGY TEAKBOIS ÉS A RETTEGÉS FOKA (18+)