Dolce Vita

Dolce Vita

2018. május 13., vasárnap

AZ ÉRZÉKEK BIRODALMA

Ósima Nagisza híres-hírhedt alkotása, Az érzékek birodalma (1976) egy nagy port kavart szerelmi bűnügy alapján készült, amely 1936-ban történt Japánban. Egy volt prostituált, Abe Szada a társadalmi tabukat sértő szerelmi viszonyt folytatott főnökével, akit szadomazochisztikus kapcsolatuk betetőzéseként megfojtott, kasztrált, majd a levágott hímtagot magával vitte. Három nap múlva került rendőrkézre. Az ügy példátlan visszhangot váltott ki Japánban, mert rávilágított a társadalmi különbségekre és a hagyományos japán erkölcsök válságára. Ósima filmjével egy időben a témát egy másik japán rendező, Tanaka Noboru is feldolgozta: műve, a Dzsicuroku Abe Szada (Abe Szada krónikája, 1975) a szigetországon kívül nem lett széles körben ismert. Az érzékek birodalma világszerte szélsőséges fogadtatásban részesült: egyes kritikusok korszakalkotó remekműként méltatták, miközben mások pornográfiát emlegettek, a filmben ugyanis valódi, nem imitált közösülések és egyéb provokatív szexuális cselekedetek is láthatók. A német hatóságok az 1976-os nyugat-berlini filmfesztiválon pornográfia vádjával lefoglalták a kópiát, és az egész NSZK-ban betiltották a filmet. Néhány hónappal később felülbírálták döntésüket, és engedélyezték a bemutatót. Japánban szintén pornográfia miatt emeltek vádat a rendező ellen. A bírósági eljárás óriási nemzetközi felháborodást keltett, számos világhírű művész nyilatkozatban állt ki a perbe fogott Ósima és filmje, tágabb értelemben az alkotói szabadság mellett. Két évvel később, ugyancsak japán–francia koprodukcióban, Ósima elkészítette A szenvedélyek birodalma (1978) című alkotását, amely szintén egy tabudöntögető szerelmi kapcsolatról szól, ám ezt a munkáját sokkoló erotika helyett inkább balladai hangvétel jellemzi. Az érzékek birodalma ihlette Chaz Jankel Ai No Corrida című 1980-as dalát, amely a következő évben Quincy Jones feldolgozásában vált világslágerré. 


A történet
Tokió, 1936. Abe Szada, az egykori prostituált jelenleg egy fogadóban dolgozik szolgálóként. Itt maga a tulajdonos, Isida Kicsizó figyel fel rá. A férfi szexuális étvágya kielégíthetetlennek tűnik, és Szada személyében megtalálja a legmegfelelőbb szexuális partnert. A testiségre koncentráló viharos kapcsolatukban az élvezet legszélsőségesebb formáival is megpróbálkoznak. Egymás iránti megszállottságukban Szada megígérteti Isidával, hogy soha többé nem fog lefeküdni a feleségével. Ha a férfi megszegné ezt az ígéretét, Szada megölheti őt. Szexuális játszadozásaik közben felismerik, hogy egymás fojtogatása szeretkezés közben különösen felizgatja őket. Mivel Isida megszegi az ígéretét, és lefekszik a feleségével is, megengedi Szadának, hogy szeretkezés közben megfojtsa őt. A nő végez vele, utána levágja Isida hímtagját, és vérrel a férfi mellkasára írja: „Szada és Kicsi örökké együtt.”


Az igazi Abe Szada 
Abe Szada 1905. május 28-án született Kandában, a Tokiót alkotó települések egyikén. Apját Abe Sigejosinak, anyját Abe Kacunak hívták. A házaspárnak összesen nyolc gyermeke született, Szada volt a hetedik. A nyolcból csak négyen érték meg a felnőttkort: Toku, Sintaró, Teruko és Szada. A tatamikészítésből élő szülők köztiszteletnek örvendtek, anyagi helyzetük az átlagosnál valamivel jobbnak volt mondható. Ez a helyzet drasztikusan megváltozott, amikor Szada bátyja, a nőcsábász Sintaró megszökött szülei pénzével. Teruko, Szada egyik nővére sem volt könnyű eset: a nimfomániás lány sűrűn cserélgette a szeretőit. Apja eladta őt egy bordélyházba, mivel akkoriban bevett szokás volt a női promiszkuitást ily módon büntetni. Később megbánta ezt a tettét, és visszavásárolta a lányát. Teruko rövidesen férjhez ment, prostituáltmúltja ugyanis a korabeli japán erkölcsök szerint nem volt akadálya a házasságkötésnek. Szadát kifejezetten szerették a szülei, mert nem okozott nekik problémákat, mint idősebb testvérei. Édesanyja valósággal kényeztette őt. Arra biztatta, hogy tanuljon énekelni és hangszeren játszani, hogy gésa válhasson belőle. Az európai közhiedelemmel ellentétben a gésák nem közönséges prostituáltak voltak, hanem megbecsült, művelt nők, akik persze a szerelem tudományában is átlagon felüli jártassággal rendelkeztek. A Sintaróval és Terukóval kapcsolatos problémák azonban annyira lekötötték a szülők figyelmét és idejét, hogy egyre kevesebbet tudtak törődni Szadával. Gyakran elküldték otthonról, és a tizennégy éves lány sokat időzött hasonló korú kamaszok társaságában. Egy ilyen távollét alkalmával Szadát megerőszakolta egyik ismerőse. Ettől fogva ő is éppoly nehezen kezelhetővé vált, mint a testvérei. Állítólag még túl is tett rajtuk, ezért szülei 1922-ben eladták egy jokohamai gésaháznak abban a reményben, hogy e szakma művelőjeként gyermekük majdan méltó helyet foglalhat el a társadalomban. Toku, Szada legidősebb nővére szerint húga mindig is vágyott arra, hogy gésa legyen, maga Szada viszont azon a véleményen volt, hogy apja pontosan úgy büntette meg őt a promiszkuitásáért, mint másik nővérét, Terukót.


Ha álmodozott is esetleg arról, hogy gésa legyen, Szada kiábrándítónak találta ezt a hivatást. Gyerekkori zenei és művészeti előképzettsége túl kevésnek bizonyult, ráadásul hiányzott belőle a szorgalom és a kitartás ahhoz, hogy képezze magát, s így feljebb kerüljön a gésák rangsorában. Amit tudott, az jószerivel csak arra volt elegendő, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtson. Öt évi munka után egyik vendégétől nemi betegséget kapott. A szigorú egészségügyi előírások miatt innentől kezdve éppúgy állandó orvosi ellenőrzéseken kellett részt vennie, mint a hivatásos prostituáltaknak. Szada elhatározta, hogy ha már így alakult, akkor inkább átvált erre a jobban fizető szakmára. Oszakában, a híres Tobita bordélyban kezdte a munkát hivatásos prostituáltként. Jövedelmét megpróbálta azzal kiegészíteni, hogy meglopta a vendégeit, ami miatt rossz híre kelt. Hamar kiderült, hogy ez az életforma sem olyan, mint amilyennek elképzelte. Többször is megpróbált megszökni, de minden alkalommal a nyomára akadtak, és visszavitték a Tobitába. Két évet töltött ott, mire sikerült végre az egyik szökési kísérlete. Ekkor pincérnőként helyezkedett el, a kevés fizetés miatt azonban visszatért a prostitúcióhoz. Szökése miatt hivatásosként már nem űzhette ezt a szakmát, ezért engedély nélkül dolgozott illegális oszakai bordélyokban. Amikor hírét vette anyja 1933 januárjában bekövetkezett halálának, hazatért Tokióba, hogy meglátogassa apját, és elmenjen anyja sírjához. Szülővárosában is prostituáltként dolgozott, mindazonáltal amikor apja 1934 januárjában megbetegedett, Szada tíz napon át ápolta őt, egészen Sigejosi haláláig. 1934 októberében a rendőrség egy illegális bordélyban letartóztatta Szadát. A tulajdonos barátja, Kaszahara Kinnoszuke kiszabadította, és kitartott szeretőjévé tette, ám Szada szexuális étvágyát egy idő után már képtelen volt kielégíteni. Hallani sem akart arról, hogy elváljon a feleségétől, és elvegye Szadát, de nem engedte meg azt sem, hogy a nő másik szeretőt tartson. Szada ekkor elhagyta a férfit, és Nagojába ment. Később mindketten haraggal emlékeztek meg a másikról. Kaszahara szerint a nő egy veszedelmes kurva volt, aki rettegést vált ki a férfiakból, míg Szada szerint egykori élettársa sose szerette őt, és úgy bánt vele, mint egy állattal.


Nagojában Szada ismét megpróbált szakítani a prostituált életformával, és szolgálóként vállalt munkát egy étteremben. Itt ismerkedett meg Ómija Goró professzorral, akivel szerelmi viszonyt kezdett. Munkáltatói nem nézték jó szemmel ezt a kapcsolatot, Szada pedig megunta Nagoját, és visszatért Tokióba. Ómija utánament, és támogatásáról biztosította őt. Felajánlotta, hogy nyit számára egy kisebb éttermet, ami függetlenséget és tisztes megélhetést biztosítana Szadának. Ehhez azonban további vendéglátós tapasztalatokra volt szükség, ezért Szada 1936. február 1-jén munkát vállalt a Josidaja nevű fogadóban. Az intézményt valójában a negyvenkét éves tulajdonos, Isida Kicsizó felesége vezette. Isida inkább a szórakozásoknak élt, és nagy hírnévre tett szert mint nőcsábász. Szada hamar engedett főnöke vágyainak, mivel az anyagilag nagyvonalú Ómija szexuálisan nem elégítette ki. Viszonyuk egyre szenvedélyesebbé vált, nem törődtek a látszattal, vágyaiknak nem tudtak és nem is akartak parancsolni. Egyik teaházból a másikba jártak, és nemcsak a szórakoztatásukra odarendelt gésák, hanem a felszolgálók és a cselédek előtt is szeretkeztek, ha ahhoz volt kedvük. Isida mindössze a gerjedelmét akarta csillapítani új szeretőjével, és amikor teljesen kimerült a gyakori szeretkezésekben, visszatért a feleségéhez. A féltékeny Szada úgy érezte, képtelen egy másik nővel osztozkodni a férfin, inkább megöli a szeretőjét. A gyilkosság gondolata egyre erősödött a fejében, és 1936. május 11-én néhány ruhája eladásából pénzt szerzett ahhoz, hogy egy konyhakést vegyen. A pár az Ogu nevű fogadóba ment, amelyet Isida többé már nem hagyott el. Szada a kést a férfi hímtagjához tette, és megfenyegette a szeretőjét, hogy kasztrálni fogja, ha rajta kívül más nővel is szeretkezik. Isida csak nevetett ezen. Két napig szinte megállás nélkül szeretkeztek, és arra törekedtek, hogy a gyönyör pillanatai minél tovább tartsanak. Felfedezték, hogy a fojtogatás fokozza az élvezetüket, ezért kölcsönösen fojtogatni kezdték egymást. Isida bevallotta, hogy a fojtogatás csak akkor fáj neki, ha Szada abbahagyja, s arra kérte a szeretőjét, hogy legközelebb ne álljon le a fojtogatással, hanem ölje meg őt. 1936. május 18-án, kb. hajnali kettőkor Szada megfojtotta az alvó férfit. Órákig feküdt a holttesten, utána a konyhakéssel levágta a férfi hímtagját, és Isida vérével azt írta szeretője bal combjára és a lepedőre (a filmben a mellkasára): Szada, Isida no Kicsi Futari-kiri (定、石田の吉二人キリ – Szada és Kicsi örökké együtt.) Ezután Isida bal karjába karcolta a Szada nevet jelentő írásjelet.


Szada reggel nyolc óra tájban hagyta el a fogadót, ahonnan Ómijához ment. Többször is bocsánatot kért tőle, de a férfi, aki nem tudott a gyilkosságról, azt hitte, Szada az új szeretője miatt vár tőle megbocsátást. Miután megtalálták Isida holttestét, nagy erőkkel indult meg a kutatás Szada után. Kiderült az Ómijához fűződő viszonya is, és a politikai ambíciókat dédelgető férfi karrierjének befellegzett. Szadát az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, búcsúleveleket is írt egy sinagavai fogadóban. Itt találtak rá a rendőrök, akik gyanúsnak találták azt az álnevet, amelyen a nő bejelentkezett. Nem voltak bizonyosak abban, hogy valóban a keresett személlyel állnak szemben, mire Szada leleplezte magát, és bizonyítékként megmutatta a levágott hímtagot. Kihallgatása során azt állította, hogy szerelemből ölte meg Isidát, és mivel a holttestet nem vihette magával, kasztrálta, hogy legalább a számára legbecsesebb testrész örökre vele lehessen. Ez a szexuális megszállottság az egész országot meglepte, hiszen ilyesfajta szerelmi gyilkosságok addig nem történtek Japánban. Az állami propaganda is kiemelten foglalkozott az üggyel, ami alkalmas volt arra, hogy a tömegek figyelmét eltereljék az ország súlyos külső és belső problémáiról. Az emberek fantáziáját élénken foglalkoztatta az Abe Szada-ügy: azt beszélték, hogy Isida különösen nagy méretű hímtagjával váltotta ki ezt a szenvedélyt gyilkossá vált partnerében. A nőt letartóztató egyik rendőr szerint viszont Isida férfiassága átlagos méretű volt, és Szada az ő kérdésére azt válaszolta, hogy a vágy és a szerelmi technikája tette rendkívülivé a férfit. (A levágott hímtag múzeumba került, nyilvánosan is bemutatták, ám a második világháború zűrzavarában eltűnt.) A per 1936. november 25-én kezdődött. A bíróság előtt már hajnali 5-kor nagy tömeg gyűlt össze, mert az emberek nem akartak lemaradni a szenzációról. 1936. december 21-én hirdették ki az ítéletet. Az ügyészség tíz év börtönbüntetést követelt, Szada a halálos ítéletben reménykedett. Hat évet kapott, amnesztiával szabadult, egy nappal a gyilkosság ötéves évfordulója előtt, 1941. május 17-én. 


Szabadulása után Szada álnevet vett fel, és egy ismeretlen férfi szeretője lett, akit emlékirataiban Y-nak nevezett. Előbb az Ibaraki, majd a Szaitama prefektúrába költözött. Y barátai és családja idővel megtudták, ki is ő valójában, ezért véget vetett a férfival való viszonyának. A háború előtt és alatt személyét inkább negatív kontextusban láttatta az állami propaganda, a háború után viszont – elsősorban a róla szóló, gyorsan gyarapodó irodalomnak köszönhetően – a szabadság szimbóluma lett, mert asszony létére ki merte nyilvánítani érzelmeit és vágyait egy patriarchális társadalomban. Abe Szada 1948-ban jelentette meg saját emlékiratait, mintegy válaszként a vele foglalkozó, nemegyszer valótlanságokat tartalmazó, alacsony színvonalú írásművekre. 1952-ben egy Tokió belvárosában működő kocsmában kezdett dolgozni, és bő másfél évtizedig csendes visszavonultságban élt. 1969-ben megjelent egy televíziós dokumentumfilmben, amely az elmúlt évtizedek legkülönösebb, nők által elkövetett bűncselekményeiről szólt. Ugyanazon év augusztusában készült róla az utolsó ismert fénykép. 1970-ben Abe Szada váratlanul eltűnt a nyilvánosság szeme elől, és senki nem tudta, mi történt vele. Amikor Az érzékek birodalma forgatására készült, Ósima állítólag kerestetni kezdte őt, és meg is találta a Kanszai régió egyik kolostorában. Valószínűleg az 1980-as évek vége felé elhunyt. Akik ezt állítják, arra hivatkoznak, hogy Isida sírján 1987 után már nem volt többé friss virág. Egy 1989-ben megjelent könyv szerzője, Gibo Aiko azt állította, hogy látta Szada sírját.


Címmagyarázatok 
A film francia címe, a L’empire des sens egyes magyarázatok szerint utalás Roland Barthes, a tekintélyes francia irodalomtörténész és filozófus L’empire des signs (A jelek birodalma) című könyvére. Ebben a munkájában Barthes azt fejtegeti, hogy bizonyos rituálék – beleértve természetesen a szexualitást is – elvesztették valódi jelentéstartalmukat, kiüresedtek. Az érzékek birodalma mintegy válasz Barthes tanulmányára. Ósima alkotásában ugyanis a szexualitás dominál annak minden rítusával, de érzelmi kötődés, lelki mélység nélkül: a két főszereplőt nem a szerelem, hanem a testi vágy, a szexualitás láncolja egymáshoz. Az elemzők Barthes mellett főleg Georges Bataille műveivel – például a magyar nyelven is megjelent A szem történetével – érezték rokonnak Ósima filmjét, némi túlzással egyenesen Bataille nézeteinek szemléltetését látták benne. A japán cím, az Ai no korīda jelentése: A vágy küzdőtere. A címben szereplő szó, a korīda utalást jelent a bikaviadalra – spanyolul: corrida –, ahol a bika és a matador között rituális játék zajlik, melynek tétje, hogy ki győzi le a másikat, ám befejezése mindig a halál. A japán cím a szexualitás és a halál kapcsolatát emeli ki, ami a szexuálfilozófiában különösen kedvelt összefüggésnek számít.


A rendező
Ósima Nagisza japán filmrendező 1932. március 31-én született az Okajama prefektúrához tartozó Tamanóban. Politikatörténetet tanult a Kiotói Egyetemen. Diplomája kézhezvétele után a Socsiku filmgyártó vállalatnál kapott munkát. 1953-ban Kavabata Jaszunari Ezer daru című regényéből társszerzőként írt forgatókönyvet Josimura Kózaburó számára. Óba Hideo Me no kabe (1958) című filmjében második rendezőasszisztensként dolgozott, és részt vett az előzetes összeállításában is. 1959-ben rendezte első saját egész estés filmjét, A szerelem és a remény városát. Nemzetközi hírnevét 1960-ban bemutatott játékfilmjei, a Kegyetlen történet az ifjúságról és az Éjszaka és köd Japánban alapozták meg. Ezek a művei tematikai szempontból a hagyományos japán erkölcsi értékrend válságát ábrázolják, a társadalom antidemokratikus tradícióit támadják, formailag pedig a francia új hullám hatását tükrözik, ami miatt Ósimát a nyugati szaksajtó hamar elnevezte „a japán Godard”-nak. (A második film címe Alain Resnais Éjszaka és köd című 1955-ös opuszára utal.) Az Éjszaka és köd Japánbant radikális politikai tartalma miatt a Socsiku hamar kivonta a forgalomból, mire a direktor szakított a céggel, és saját filmgyártó vállalatot alapított. Óe Kenzaburó egyik novellája alapján készítette a Shiiku (1961) című filmjét, amely a második világháború alatt játszódik, és egy japán faluban foglyul ejtett afroamerikai katona és a falusiak kapcsolatáról szól. Az opuszt általában nem sorolják Ósima legjelentősebb munkái közé, témaválasztása – a fanatizmus és az idegengyűlölet – miatt mégis figyelmet érdemel. 1962 és 1965 között a direktor több televíziós dokumentumfilmet is alkotott, amelyekkel különböző társadalmi problémákra próbálta felhívni a figyelmet. Különösen a dél-koreai Taegu külvárosában forgatott munkája, a Yunbogi no nikki (1965) keltett nagy visszhangot. A film egy nyomornegyedben élő fiúról szól, akit elhagy az anyja, és a gyereknek egyedül kell gondoskodnia három testvéréről. Dokumentumfilmjeinek fontosabb témáit Ósima később játékfilmes eszközökkel is feldolgozta.


Ósimát a hatvanas évek végétől már nemzetközi viszonylatban is a legnagyobb tehetségek, a legeredetibb látásmódú alkotók között emlegették. Akasztás (1968) című művének főszereplője egy koreai férfi, akit kötél általi halálra ítélnek. A kivégzés nem sikerül, a férfi még az emlékezőképességét is elveszíti, ezért az akasztást addig nem is lehet megismételni, amíg vissza nem nyeri tudatát, hogy tisztában legyen azzal, miért is bűnhődik. Mi, nézők azonban nemcsak az elkövetett bűncselekményről – két japán lány megerőszakolása és meggyilkolása – értesülünk, hanem ráébredünk arra is, hogy az elkövető valójában szimbolikus elégtételt vett mindazért, amit a világháború alatt a japán katonák követtek el Koreában. Az Akasztás szerepelt az 1968-as cannes-i filmfesztivál programjában, ám a rendezvény félbeszakadása miatt nem kapott elegendő figyelmet. Az Egy Sindzsuku-beli tolvaj naplója (1969) frissességével és tematikájával az európai újhullámos alkotásokra emlékeztet. Toriót, a könyvtolvajt lefüleli Umeko, az eladólány. A két fiatal között különös vonzalom alakul ki, amely odáig vezet, hogy együtt követnek el újabb lopásokat. A magyar nézők a budapesti Filmmúzeumban láthatták néhány hétig A fiút (1969), amelynek címszereplője mozgó autók elé veti magát, a sofőrök pedig inkább fizetnek, nehogy felelősségre vonják őket a valójában csak megrendezett balesetekért. A gyerek az így szerzett pénzből tartja el családját, de ilyen életforma mellett a tragédia elkerülhetetlen. A film alapjául egy 1966-ban megtörtént eset szolgált. Ósima egy tokiói gyerekotthonban találta meg főszereplőjét, az árva Abe Tecuót, akinek hasonlóan nehéz sors jutott osztályrészül. A rendező elsősorban nem a társadalmi körülményeket, hanem a tradicionális családi nevelést bírálja, ami feltétlen engedelmességet követel a gyerekektől, tekintet nélkül a következményekre. A szülők háborús nemzedéke saját traumáit adja tovább a következő nemzedéknek, megfosztva azt az igazi gyermekkortól. 


Magyarországon is bemutatták Ósima egyik fő művét, a Szertartást (1971), amely egy család életének sorsfordító eseményeire (esküvő, halottvirrasztás, temetés) koncentrálva valójában az egész japán társadalomról ad körképet, különös tekintettel a második világháború utáni időszakra. A fiktív család tagjai szimbolikus figurák, akik különböző politikai orientációkat testesítenek meg. A hetvenes években Ósima megint rendezett néhány televíziós dokumentumfilmet, de ezekben az években születtek meg nagy nemzetközi visszhangot kiváltott filmjei is, Az érzékek birodalma és A szenvedélyek birodalma. Mindkét film hősnője egy olyan férfival kezd viszonyt, aki tökéletesen ki tudja elégíteni őt (ezt a férfit mindkét opuszban Fudzsi Tacuja alakítja): a különbségek az alkotói látásmódban vannak. Az érzékek birodalma kizárólag a két főszereplőre koncentrál, és a botrányos viszony legszélsőségesebb megnyilvánulásait is a néző elé tárja, míg A szenvedélyek birodalma erotikája vizuális szempontból visszafogottabb, és előtérbe kerül a tabudöntögető kapcsolatnak a külvilágra gyakorolt hatása. A David Bowie, Tom Conti, Szakamoto Rjuicsi és Kitano Takesi főszereplésével forgatott Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! (1983) egy japán hadifogolytáborban játszódik 1942-ben. A film a japán táborparancsnok és az angol hadifogoly homoerotikus felhangokat sem nélkülöző szembenállásának analízise, annak boncolgatása, hogy valójában ki is uralkodik a másik fölött: áttételesen a rasszizmus és a testi-lelki erőszak problematikáját járja körül. A Szerelmem, Max (1986) diplomatafelesége (Charlotte Rampling) egy csimpánz iránt érez vonzalmat, ami természetesen nem kis megütközést vált ki a környezetében, a nézőnek idővel mégis az az érzése, hogy talán mégsem az asszonnyal van az igazi probléma. Ósima utolsó alkotása, a Tabu (1999) megint a direktor kedvenc témáit vonultatja fel: alá- és fölérendeltség egy tradicionális japán hierarchiában, vágyak és ösztönök, érzékiség és homoszexualitás. 1865-öt írunk: a szamurájgárdába jelentkező fiatal harcos lányos szépsége parancsnokát és legnagyobb riválisát egyaránt rabul ejti. Ósima Nagisza 2013. január 15-én a Kanagava prefektúrához tartozó Fudzsiszavában hunyt el tüdőgyulladásban. 


Az ötlettől a színészválasztásig
Az 1971-ben bemutatott Szertartás egyik jelenetében elhangzik egy dal Abe Szadáról. Ósima nagyjából ekkor kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy filmet forgat róla: „Mint japánnak – s valószínűleg valamennyi japán férfi nevében beszélhetek – egyik leghőbb vágyam-vágyunk az, hogy olyan asszonnyal találkozzunk, aki ennyire szenvedélyes tud lenni a szerelemben.” A megvalósítás felé vezető úton Sibata Hajao japán filmforgalmazó tette az első lépéseket. 1972-es párizsi tartózkodása során felhívta az Argos Filmset, és a tulajdonost, Anatole Daumant kérte. Nem járt sikerrel, ám addig próbálkozott, amíg egyszer maga Dauman vette fel a kagylót. Sibata elmondta, hogy szeretne megmutatni neki három filmet a japán filmművészet egyik legfigyelemreméltóbb alkotójától, Ósima Nagiszától: az Akasztást, A fiút és az Egy Sindzsuku-beli tolvaj naplóját. Dauman megnézte mindhármat, és felajánlotta, hogy az egyiket átveszi franciaországi forgalmazásra. Sibata egyeztetett Ósimával, és az Akasztást ajánlotta. A mű a különleges filmcsemegék szűk, de lelkes rajongói körében kedvező fogadtatásra talált, ezért Dauman egy másik Ósima-filmet is megvásárolt, a Szertartást. Ennek sikerét követően Dauman felajánlotta, hogy a producere lesz Ósima következő filmjének. Ósima rákérdezett, hogy mégis, milyen jellegű filmet szeretne, Dauman pedig kerek perec közölte, hogy pornografikusat. Ósimától meglehetősen távol állt az ilyesmi, ugyanakkor tudta, hogy nem egy közönséges pornót várnak tőle, hanem egy nemzetközi forgalmazásra alkalmas, provokatív művészfilmet. Több témajavaslattal is előállt, és Dauman Abe Szada történetét választotta. Noha már 1972-ben megkötötték a megállapodást, Ósimának három évre volt szüksége ahhoz, hogy kidolgozza a részleteket, és kitalálja a film szerkezetét. A legnagyobb problémát a cenzúra jelentette, amely Japánban különösen szigorú volt a szexualitás ábrázolását illetően, és Franciaországban is csak akkoriban enyhültek az erre vonatkozó rendelkezések.


Ósima kérte fel line producernek Vakamacu Kodzsit. (Line producer az a filmes szakember, aki egyrészt felügyeli a költségvetést, másrészt kapcsolatot tart a rendező, a producer és a fontosabb stábtagok között.) Tokió Sindzsuku-negyedének egyik bárjában találkoztak, ahol Ósima megmutatta neki a szkriptet. Kiderült, hogy Vakamacu is már tervezgetett egy filmet Szadáról, amit anyagi okokból nem tudott megvalósítani. Bár Ósima megnyugtatta, hogy az övére a franciák fognak pénzt adni, Vakamacu kétmillió jen bankkölcsönt vett fel, hogy hozzáláthassanak az előkészületekhez. A legnehezebb feladatot a főszereplők megtalálása jelentette, mert a színészeknek élesben, a kamera előtt kellett extrém szexuális cselekedeteket végrehajtaniuk. Ráadásul erre való alkalmasságukról már a castingon muszáj volt győződni. Szada szerepére körülbelül ötvenen jelentkeztek. Mindenkinek anyaszült meztelenre kellett vetkőznie, fotókat készítettek róluk, és azok alapján rostálták meg őket. Akik Ósima szerint megfelelőnek látszottak, azok anyagát Párizsba továbbították. Anatole Dauman a fotók alapján Macuda Eikót (1952–2011) választotta. A művésznő a japán avantgárd jeles képviselője, Terajama Súdzsi színtársulatának tagja volt. 1970-ben két bűnügyi filmben is játszott: az egyikben Fudzsi Tacuja is szerepelt, akivel Ósima opuszában újra összekerült. A két krimi és Az érzékek birodalma között eltelt években nem filmezett, hanem modellként dolgozott az Egyesült Államokban. Ósima évekkel később azt nyilatkozta, hogy bár a testi adottságok is fontosak voltak a castingon, valójában Eiko szíve és lelke volt az, ami alkalmassá tette őt a szerepre. A művésznő nem bánta meg, hogy igent mondott a filmre, noha karrierje megsínylette ezt a döntését. A japán sajtó hevesen támadta, „erkölcstelen”-nek, „a Nyugat kurvájá”-nak titulálták, pedig a szigetország újságírói nem is látták a cenzúrázatlan változatot. A japán producerek többsége feketelistára tette Eikót, és akik hajlandók voltak vele dolgozni, azok is csak erotikus szerepeket ajánlottak neki. Még Vakamacu Kodzsi is csak erotikus színezetű filmbe hívta. Macuda játszott Az érzékek birodalma 2-ben (1977) is, de ez csupán a címével utal a híres botrányfilmre, valójában semmi összefüggés nincs a kettő között. A művésznő a támadások miatt Franciaországba költözött, és 1982-ben szakított a filmezéssel. A 2000-es években agydaganatot diagnosztizáltak nála. Visszatért Japánba, ahol édesapja a legnagyobb titokban kezeltette őt. Eikóról állítólag a legközelebbi barátai se hallottak többé semmit. 2011. március 9-én hunyt el Tokióban. 


A férfi főszerep kiosztása még nehezebben ment, elvégre egy heteroszexuális férfi kínosan érzi magát, ha egy másik férfi mustrálgatja a nemi szervét, és ebben a helyzetben hasonlóan kellemetlenül érzik magukat a szereposztók is. Több ismert színészt is fontolóra vettek, a kényes helyzetre való tekintettel főleg olyanokat, akik dolgoztak már Ósimával. Mindenki visszautasította a lehetőséget, hiszen a merevedésre való képesség volt a szelekció talán legfontosabb szempontja. Úgy döntöttek, ismeretlen jelölteket is figyelembe vesznek, ha alkalmasnak látszanak. Egyik nap egy megfelelőnek látszó színész jelentkezett. Jóképű volt, semmi kifogást nem emelt a pornójelenetek ellen, és nagyon szeretett volna Ósimával dolgozni. Első lépésként róla is aktfotókat kellett készíteni. Ezt a munkát egyetlen felkért fotós sem vállalta, ezért végül Szai Joicsi rendezőasszisztens készítette el a képeket. Noha csak Szai, Ósima, Vakamacu és a fiatal színész volt jelen, az erekció nem jött össze. Az ilyenkor szokásos módszerhez folyamodtak: Szai elrohant, hogy sebtében vegyen néhány pornóújságot. A fiatalember bezárkózott a magazinokkal a fürdőszobába. Eltelt fél óra, semmi eredmény. A három szereposztó kínjában hangosan hahotázott az eredménytelen próbálkozás miatt. Lehet, hogy a fiatal színész meghallotta ezt, és visszavágásként állt elő egy furcsa ötlettel, miután kinyitotta az ajtót: közölte, hogyha Ósima hajlandó lenne a szó szoros értelmében kézbe venni a dolgot, hamar meglenne a látványos eredmény. Mindent a művészetért, de ezt már nem, ezért kénytelenek voltak folytatni a szereplőkeresést. Szai korábban már többször is ajánlotta Fudzsi Tacuját, Ósima azonban mindig elhárította ezt a javaslatot, mert a színészt tévésztárnak tartotta reklámfilmes szereplései miatt. Végül beadta a derekát, Szai pedig felhívta a Jokohamában élő Fudzsit, hogy jöjjön Tokióba egy meghallgatásra. A személyes találkozáson Ósima odaadta a forgatókönyvet Fudzsinak, arra kérte, olvassa el figyelmesen, majd távozott. A következő találkozó Fudzsi, Szai és Vakamacu között jött létre egy vendéglőben. A három férfi az első két órában alig beszélt egymással, csak ittak és ittak. Utána Szai és Vakamacu bátortalanul megkérdezték a színészt, hogy elolvasta-e a szkriptet, megértette-e, hogy nem imitált szexjelenetekben kéne részt vennie, és vállalja-e a munkát. Fudzsi így felelt: „Nem lennék most itt, ha nem vállalnám.” Az érzékek birodalma után két évig Fudzsi nem kapott új szerepeket, s bár a nyolcvanas évektől megint folyamatosan filmezett, már kevesebbet forgatott, mint Ósima opusza előtt. 


A forgatás 
Anatole Dauman állítólag kifejezetten azt kérte, hogy Az érzékek birodalma a legteljesebb titoktartás mellett készüljön. Ósima ugyan megszegte ezt az ígéretét a médiának tett nyilatkozataival, ennek ellenére a megkötött szerződést nem bontották fel. A filmet szinte teljes egészében egy kiotói stúdióban forgatták, mivel a főszereplők élete többnyire zárt terekre korlátozódott. A kényes jelenetek miatt is célszerűbb volt a műtermi munkát választani. A direktor határozottan cáfolta, hogy anyagi okokból döntött volna így, mert szerinte a műtermi felvételek is költségesek voltak. A forgatás harminc napig tartott. Ósima arra törekedett, hogy nyugodt légkört teremtsen a színészek számára, hiszen olyasmiket várt tőlük, amikre feszült állapotban egyetlen színész se lenne képes. Utasításait mindig kérésként fogalmazta meg. Az intim jelenetek felvételein a színészeket leszámítva csak ő volt jelen: a kamerát előzetesen beállították, a megvilágítást úgyszintén. Ósima elsötétítette a műtermet, hogy a színészek testileg-lelkileg felkészüljenek a soron következő intim jelenetre, és akkor kapcsolta vissza a fényeket, amikor a színészek szóltak, hogy készen állnak. A tizedik forgatási napon vették fel az első intim jelenetet, amely Fudzsi Tacuja és a feleségét alakító Nakadzsima Aoi között játszódott le. Fudzsi visszaemlékezései szerint Ósima a japán rendezői hagyományokkal ellentétben nem adott túl részletes instrukciókat, sokat bízott a színészek érzékenységére, improvizációs képességeire. Fudzsinak tetszett ez a módszer, mert szerinte a túl sok instrukció által egyébként is elvész a természetesség, a spontaneitás. Emlékezett arra is, hogy mindig makulátlan tisztaság volt a műteremben, ugyanakkor a díszletek – a film hangulatának megfelelően – komorságot árasztottak.


A forgatás előtt és alatt Macuda és Fudzsi sokat időzött egymás társaságában, hogy valódi emberi kapcsolat alakuljon ki közöttük, ami átsegítette őket a forgatás különösen nehéz helyzetein. A tojásjelenet felvételén sajnos egy kínos incidens történt. A rendezőasszisztensek túlságosan megpuhították azt a tojást, amelyet Kicsizó felhelyez Szada vaginájába. A tojás Macuda altestében széttört. Ósima dührohamot kapott, és a sárga földig lehordta az ügyetlen asszisztenseket. Macudával természetesen a lehető legtapintatosabban bánt. A művésznő hüvelyét egy sebtében vásárolt gumicső segítségével ki kellett mosni. Szerencsére a megismételt felvétel gond nélkül sikerült. Fudzsi a film egyik legfontosabb jelenetének tartotta azt a képsort, amikor Kicsizó a szeretőjéhez igyekszik, és közben találkozik a masírozó katonákkal. Ósima állítólag ki akarta hagyni ezt a jelenetet, Fudzsi azonban tiltakozott, és azt állította, hogy kifejezetten emiatt vállalta el a szerepet. Szerinte ugyan nem egyértelmű a képsor jelentése, mégis nagy hatást gyakorol a nézőre. Szai Joicsi szerint Ósima ezzel a jelenettel azt akarta kifejezni, hogy Kicsizó szenvedélye sokkal emberibb, mint a háborúba, a pusztulásba masírozó katonák látványa: ők távolodnak a kamerától, Kicsizó viszont közeledik felé, a nézők irányába. A forgatás időtartama alatt Fudzsi szigorú böjtöt tartott, amire azért volt szükség, mert szerepe szerint az örökös szeretkezés fizikailag is megváltoztatja, lefogy, kimerültnek látszik. A valóságban a színész kifejezetten jól érezte magát fizikailag a böjt ideje alatt. Mivel a szigorú cenzúra miatt szóba se jöhetett, hogy a film labormunkái Japánban készüljenek, ezért a stáb soha nem tudta visszanézni a napi felvételeket, mert azokat egy franciaországi filmlaboratóriumba küldték. Sibata Hajao aggódott amiatt, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy gond van a felvett anyaggal, hiszen Ósima nem készített biztonsági másolatokat. Mindenkit nagyon megnyugtattak a Franciaországból érkező pozitív visszajelzések, hogy a felvett anyag csodálatos. Amikor a vágásra került a sor, a francia szakemberek kijelentették, hogy a stáb annyira kiváló munkát végzett, hogy szinte semmit nem kell kivágni. Ez azért nagy szó, mert a film speciális jellege miatt a stábot is nagyon nehéz volt összetoborozni, többségüket Ósima nemcsak hogy nem ismerte, egy részük még pályakezdő is volt. 


A halál mint orgazmus 
Az érzékek birodalma – mint arról fentebb szó volt – a szexualitást merőben másképp értelmezi, mint az európai kultúra. A nyugati felfogás a szexualitást általában csak lelki kapcsolattal együtt, a szerelem testi megnyilvánulásaként fogadja el. Az önmagáért való szexualitás bűnnek minősül: még a liberálisnak tartott nyugati társadalmakban is elsősorban a pornográfia hivatott kielégíteni ezt a „sötét, állati ösztön”-t. Az európai kultúrkörben utoljára talán az ókori görögöknél és rómaiaknál volt jelen a szexualitás a maga természetességével, a bűn fogalma nélkül. A Távol-Keleten, a kereszténység hatókörén kívül a szexualitásnak egyértelműen pozitív az értelmezése, nemcsak utódnemzési, hanem örömszerzési szempontból is. Ósima filmjében a szexualitás nem bűn, ám hogy mégsem igazán vonzó és izgató, az annak köszönhető, hogy a nézőnek a nemiség és a halál összefüggésével kell szembenéznie. A keresztény kultúrkörben a szexualitás gyakran még ma is csak utódnemzési funkcióval elfogadott, vagyis egyértelműen az élet fogalmához kapcsolódik, az örömszerző szexualitásban viszont a halál motívuma is megjelenik. Szada és Kicsizó viszonyát kezdettől fogva a halál árnyékolja be. Kicsizó akkor pillantja meg először Szadát, amikor a lány egy késsel támad a férfi feleségére. A kés visszatérő motívum lesz a történetben: Szada késsel fenyegeti meg a szeretőjét, hogy kasztrálni fogja, amennyiben mással is szeretkezik, és erre a kasztrációra végül sor is kerül. Fontos azonban megemlíteni, hogy a kés nem a gyilkosság eszköze, hiszen Kicsizó önként vállalt (és kölcsönös) fojtogatás áldozata lesz. A főszereplők egyre féktelenebbé váló, minden tabut ledöntő kapcsolatában a halál az utolsó tabu, a szexuális egyesülés igazi tetőpontja, a legnagyobb orgazmus. 


Az örökké szeretkezni akaró Szada és az állandó erekcióban lévő Kicsizó viszonya szükségszerűen végződik halállal, mert szűnni nem akaró vágy emészti őket az egyesülés élményéért, számukra nem létezik kielégülés. A szeretkezés nem csillapítja, hanem fokozza vágyaikat, melyeket egymástól távol sem képesek kordában tartani. Kicsizó olyankor bármilyen nőneműt képes meghágni, aki a közelébe kerül, Szada pedig arra kéri idős kitartóját, hogy csípje, marja, üsse a testét, mert számára a szexualitás akkor már elválaszthatatlan a fizikai fájdalom érzésétől. Szada alkalmazottként kezdett viszonyt Kicsizóval: társadalmi szempontból a kapcsolat elején még alárendelt szerepben volt. Később az egymás kielégítése iránti vágy egyenrangúvá tette őket, aztán egyértelműen Szada került fölénybe, abban a pillanatban, amikor Kicsizó már csak a vágy szintjén tudott lépést tartani Szada szexuális étvágyával, testileg már egyre kevésbé. A fojtogatás célja számukra nem a fájdalom okozása, hanem a gyönyör fokozása. Ebben az egymást felemésztő testi szenvedélyben nyilvánvalóan nem lehetnek tabuk: Szada számára a gyönyör egyik formáját jelenti szeretője ondójának lenyelése, Kicsizó pedig különleges élvezettel fogyasztja el azt a főtt tojást, melyet előzőleg Szada vaginájában helyezett el. Kicsizó kasztrálása nem azt jelenti, hogy Szada megfosztotta szeretőjét a férfiasságától, hanem azt, hogy ezáltal még egyszer, immár utoljára – és reményei szerint örökre – birtokolhatja vágyai tárgyát.


A cenzorok birodalma 
Ósima alkotása a maga idejében szinte mindenhol kivívta a cenzúra nemtetszését. Ez számos országban egyszerűen annyit jelentett, hogy a filmet be sem mutatták, míg máshol vágásokat rendeltek el. A nyugatnémet cenzorok egy nemzetközi rendezvényen, az 1976-os berlini filmfesztiválon foglalták le a kópiát, és vádolták meg a szervezőt, a világhírű Ulrich Gregor filmtörténészt pornográfia terjesztésével. Másfél évvel később – hosszas szakmai viták után – ejtették a vádat, és vágások nélkül engedélyezték a nyilvános bemutatót. Japánban magát Ósimát fogták perbe a film miatt. Az eljárásnak nagy nemzetközi visszhangja támadt, újra középpontba került a művészi ábrázolás korlátainak kérdése, a cenzúra mindig kényes témája. A rendezőt persze nem kellett félteni, mivel Ósima annak idején jogot tanult a kiotói egyetemen, és szemmel látható élvezettel csinált bolondot a vádat képviselő cenzorokból. Az obszcenitás vádját azzal védte ki, hogy azt mondta, szerinte nem lehet obszcén az, ami bemutatásra kerül, ami látszik. A pornográfia vádja ellen azt hozta fel, hogy ez a film nem izgatja fel a nézőt szexuálisan, ellentétben a valóban pornográf alkotásokkal, melyeknek viszont épp a néző szexuális felizgatása a céljuk. A pornográfia a szexualitást az elfojtások és ösztönök szintjén kezeli, míg Az érzékek birodalma ünnepli a testiséget, még akkor is, ha ezt egy szélsőséges eset bemutatásával teszi. Ennek ellenére a film Japánban az új évezredben is csak cenzúrázott változatban hozzáférhető. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szigetországban még az egyértelműen pornográf, tehát kifejezetten felnőttek számára terjesztett alkotásokat is gyakran cenzúrázzák, fekete vagy szürke négyszöggel „kitakarják” vagy legalábbis elhomályosítják a nemi szerveket, főleg a férfiakét.)


Az érzékek birodalma Magyarországon
Az érzékek birodalma átvételét elsőként Veress József filmesztéta, a MOKÉP akkori igazgatóhelyettese javasolta megfontolásra egy 1980-ban kelt céges belső feljegyzésben. Két évvel később a Filmtudományi Intézet két munkatársa folytatott előzetes megbeszéléseket a külföldi partner Budapestre érkezett megbízottjával a film megvásárlása érdekében. Az illető kilátásba helyezte, hogy amennyiben a vasfüggöny mögötti országok közül hazánk elsőként mutatja be Az érzékek birodalmát, akkor nem kérnek érte jogdíjat, mindössze a technikai költségek megtérítését. 1982 novemberében az Intézet felettes szerve hozzájárult ugyan a film bemutatásához, de csak késő esti vetítéseket engedélyezett. (A hetvenes évek első felében Pasolini Dekameronja is így kerülhetett a Filmmúzeum műsorára.) 1983. április 25-én a Hungarofilm üzletkötője aláírta a szerződést az Argos Filmsszel. Anatole Dauman reményét fejezte ki, hogy hamarosan A szenvedélyek birodalma magyarországi bemutatása is szóba jöhet. Ezt követően váratlan és meglepő fordulat állt be az ügyben, ugyanis épp az opusz bemutatását szorgalmazó Filmtudományi Intézet új igazgatója, az 1984-ben kinevezett Nemeskürty István tiltotta meg a nyilvános bemutatót, és kizárólag bérletes vetítéseket engedélyezett. 1987-ben Nemeskürtyt Marx József váltotta az igazgatói székben, de ő sem bírálta felül elődje ezen döntését. 1987-ben már úgy közeledett a joglejárat ideje, hogy még egyetlen nyilvános vetítést sem tartottak a filmből. Dauman kétéves ingyenes joghosszabbítást ígért, amennyiben a magyarok vállalják tervezett budapesti látogatása költségeit. Marx elfogadta a francia producer ajánlatát, és megerősítette, hogy a cégtől három filmet szeretnének csomagban megvenni: Az érzékek birodalmát, A szenvedélyek birodalmát és A bádogdobot. 1987 utolsó két hónapjában Miskolcon és BAZ megye néhány nagyobb városában este 9 órás kezdéssel néhány nyilvános bemutatót tartottak a filmből. A helyi moziüzemi vállalat a Miskolci Rendőrkapitányság közreműködését kérte a korhatár ellenőrzéséhez. A vetítéseket nagy érdeklődés kísérte, és elenyésző volt a vége előtt távozók száma. A tapasztalatok figyelembevételével újra elhangzott az a javaslat, hogy a filmet megfelelő ellenőrzés mellett, ám szélesebb körben, korábbi kezdési időpontokkal kellene műsorra tűzni. A filmfőigazgató-helyettes azonban csak az eredeti feltételek mellett engedélyezte Az érzékek birodalma forgalmazását. 


1988. július 14-én az Argos Films arról értesítette a Hungarofilmet, hogy átvállalja Az érzékek birodalma kópiagyártásának költségeit, egyúttal közölte saját kívánságait is Dauman augusztusra tervezett budapesti látogatására vonatkozóan. Közben folytatódtak a film vidéki vetítései immár az újonnan alakult Helikon Film szervezésében. A cég augusztus 1-jén az ideiglenesen mozivá átalakított Fővárosi Operettszínházban mutatta be Az érzékek birodalmát a budapesti közönségnek. Az előadások este fél 7-kor és fél 9-kor kezdődtek. A Magyar Televízió másnap esti híradójában bulvárstílusban számolt be a „Helikon mozi” megnyitásáról és műsoráról. Ezt követően a filmfőigazgató-helyettes levélben tájékoztatta a Híradó illetékes munkatársait, hogy az intézmény továbbra is fenntartja a film forgalmazására vonatkozó korlátozó intézkedését, melyet a jelek szerint a Helikon Film figyelmen kívül hagyott. Közben a színfalak mögött élénk levélváltás és telefonálgatás kezdődött az ügyben érintett szervezetek között arra vonatkozóan, hogy miként kerülhetett sor az Operettszínház-beli nyilvános vetítésekre, melyek kereskedelmi forgalmazásnak minősülnek, holott a műnek a Hungarofilm csak a filmklubokra és a Filmmúzeumra vonatkozó, nem kereskedelmi célú jogait szerezte meg. Kiderült, hogy a Magyar Filmintézet állapodott meg a Helikon Filmmel, és álláspontja szerint a kifogásolt vetítések nem minősülnek kereskedelmi célúaknak. Ennek ellenére a Film-főigazgatóság néhány napon belül megtiltotta a kora esti vetítéseket, és csak az este 9 után kezdődőeket engedélyezte, ezek számát azonban nem korlátozta. Az intézkedést azzal indokolták, hogy az effajta filmek befogadására a hazai nézők még nincsenek felkészülve, és a vetítési időpontok szigorításával egyfajta előzetes közönségszűrést végeznek. Visszautasították a cenzúra vádját, mondván, hogy az engedélyt épp azért adták ki, hogy a filmet a magyar közönség is megismerhesse, ugyanakkor „beleolvasztását” a műsormasszába nem tartják elfogadható megoldásnak. Az időközben Budapestre érkezett Anatole Dauman ugyan nem értett egyet azzal, hogy a belépti díjas, telt házas színházi vetítések ne lennének kereskedelmi célzatúak, de figyelembe vette a Filmintézet legfontosabb szempontját, hogy a mű legyen végre elérhető a magyar érdeklődők számára, és a szóban forgó egyetlen kópia erejéig a kereskedelmi jogokat 1991. július 1-jéig bezárólag átengedte a Magyar Filmintézetnek. A filmet Ósima 60. születésnapja alkalmából vágatlanul mutatta be a Magyar Televízió 1992. december 19-én, szombaton, este 23.10-től. Vicces kuriózum, hogy néhány héttel később (1993. január 23-án) a Sivatagi paradicsom című romantikus amerikai ifjúsági filmet – melyben néhány ártalmatlan meztelen jelenet is van – még későbbi kezdéssel, 23.40-től tűzték műsorra. 


Rokon alkotások 
Az érzékek birodalmát az egyetemes filmművészet egyik magányos monstrumaként szokták emlegetni, pedig nem társtalan alkotás a filmtörténetben. Az 1970-es években több olyan európai film is készült, amelyek bizonyos vonatkozásaikban Ósima opuszával rokoníthatók. E művek közös vonása, hogy szereplőik a japán film párjához hasonlóan többé-kevésbé elszeparálják magukat a külvilágtól, hogy a testi gyönyöröknek hódoljanak. Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) című drámájában a két főszereplő szenvedélyes viszonya egy üres párizsi lakásban kezdődik. Ebben a különös kapcsolatban eleinte a férfi dominál, aki akkor kerül alárendelt helyzetbe, amikor egy idő után mégis szeretne érzelmeket vinni a szeretkezésekbe, partnernőjének nemcsak a testét, hanem a lelkét is ismerni akarja. A szexualitás és a halál összefüggéseinek motívuma Bertoluccinál éppúgy jelen van, mint Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmjében, Pier Paolo Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló drámájában és Jancsó Miklós Magánbűnök, közerkölcsök (1976) című munkájában. Ferreri filmjében a szexuális étvágy már nem okoz valódi élvezetet a négy főszereplőnek: ebben is ugyanaz a fogyasztási kényszer hajtja őket, mint a mértéktelen zabálásban. Ósima filmje a megdöbbentő befejezés ellenére is a szexualitás, az érzékek diadaláról szól, míg Ferrerié inkább annak kudarcáról (is). 


Pasolini és Jancsó az „arctalan” szexualitást a politikával, a Hatalommal kapcsolja össze, de egymással ellentétes értelemben: Pasolininél a szexualitás a Hatalom eszköze az alárendeltek kihasználására és megalázására, míg Jancsónál a szexualitás eszköz a Hatalom ellen, a szabad ember legtermészetesebb megnyilvánulása. (Ósima filmjében a társadalmi-politikai háttér szinte egyáltalán nem jelenik meg, amit egyesek Az érzékek birodalma hibájának tartanak.) Just Jaeckin Emmanuelle (1973) című alkotása azzal emelkedik ki a kommersz erotikus filmek mezőnyéből, hogy az elsők között ábrázolta a szexualitást filmen a nő szemszögéből, és mutatta be a hősnőt kezdeményező, sőt olykor domináns félként. Az érzékek birodalma szintén a női szexualitást helyezi a középpontba. Abe Szada azonban a maga korában nemcsak azzal váltott ki szimpátiát, hogy kezdeményezőnek bizonyult a szexben, hanem – ahogyan a fenti életrajzában már szó volt erről – a társadalmi egyenlőtlenségek elleni harc, a női emancipáció előfutárát is látták benne. Szada (és Emmanuelle) ellentéteként tekinthetünk az O története hősnőjére, aki önként veti alá magát a testi-lelki kiszolgáltatottságnak. (Érdekes, hogy e regény filmváltozatát ugyancsak Just Jaeckin készítette el, épp Ósima filmjével egy időben.)


Egyéb Abe Szada-filmek
Abe Szada történetét nem csak Ósima filmesítette meg. Tanaka Noboru filmje, a Dzsicuroku Abe Szada (Abe Szada krónikája) már 1975-ben látható volt a japán mozikban. Ezt eleve a hazai közönségnek szánták, ezért a szexualitás ábrázolásában Tanaka kénytelen volt figyelembe venni a japán cenzúra előírásait, és szó sem lehetett olyan explicit jelenetekről, mint amilyenek Ósima opuszában láthatók. Ósima hideg távolságtartással mutatta be a szerelmeseket, míg Tanaka együttérzéssel ábrázolta őket. Az általa felhasznált népszerű énekek nemcsak az adott szituáció hangulatát teremtik meg, hanem a két főhős érzelmeit is kifejezik, míg a beállításokkal, a kamera változatos helyzetével arra törekedett, hogy elkerülje a monotóniát és a klausztrofóbiás légkört. Egyes vélemények szerint Tanaka alkotása jobb, mint Ósimáé, de annak nemzetközi hírneve miatt háttérbe szorult, és Japánon túl szinte ismeretlennek számít. 1998-ban mutatták be Óbajasi Nobuhiko Szada című 132 perces alkotását, amely inkább Tanaka, mint Ósima filmjének nyomdokain haladt. Mindazonáltal Óbajasi nem az erotikára helyezte a hangsúlyt, hanem a társadalmi összefüggésekre, és Szada történetét sem az Isidával való megismerkedéssel kezdte. A 2009-ben bemutatott Pure című pornófilm a téma igen szabad feldolgozása Asa Akira főszereplésével (rendező: David Aaron Clark). A híres szerelmi bűnügy utoljára 2011-ben került filmszalagra Aizome Kjóko rendezésében: az Abe Szada: Szaigo no nanokakan a téma többi feldolgozásához hasonlóan csupán kevesek által ismert mozgóképes ritkaság. 


Így látták ők
„Az abszolút szakmai tudás és a filmnyelv pontos ismerete miatt elszomorító a másik nagy világsiker – amit szintén körmönfont és emelkedett hangú esztétikai elmélkedések magasztalnak számos szakfolyóiratban –, Ósima Az érzékek birodalma című pornófilmje, amely mesterfokon és cinikusan ötvözi azt a két alapvető hatáselemet, ami a kasszasikernek, úgy látszik, ma már előfeltétele a nyugati mozikban: a gátlástalan nyíltsággal ábrázolt szexualitást és a kegyetlenséget. (A film másfél órája nem áll egyébből, mint nemi aktusokból; majd mindezt egy fojtogatásos kéjgyilkosság tetézi be.)”
(Zsugán István: „A celluloid türelme”. In: Filmvilág 1976/17, 1976. szeptember 1., 1–5. o. – A másik világsiker, amire a szerző utal, Pasolini Salòja volt: mindkét filmet vetítették az 1976-os locarnói filmfesztiválon, amelyről az idézett cikk szólt.)


Az érzékek birodalma akkor is, mai szemmel is sokkolóbb, taszítóan-vonzóan megrendítőbb módon ábrázolja az emberi szexualitást, mint bármilyen pornófilm. Ennek nyilván a film formai tisztasága, képi nyelvének hibátlanul egyszerű kifinomultsága az oka: Ósima, mint más filmjeiben, itt is rendkívüli feszültséget tud teremteni. […] Az érzékek birodalmát, amikor tíz éve Párizsban láthattam, én is katartikusan megrázó remekműnek véltem. Ma viszontlátva ellenérzésem a nagyobb: távolinak, idegennek érzem. Ma is monstrum ez a film; nem vonzó, ijesztő monstrum. Öröm helyett a riadalom baljós izgalma jár át, míg szemlélem. Hogy nem könnyen megfogalmazható riadalmamat hasonlítsam valamihez: a tudatalatti homályból, a titkolt dolgok távolinak hitt birodalmából füstölögve elém zuhant irtózatos meteor képzetét kelti, de valahogy gonoszul kihűlt meteorét. Dr. Freud csekély optimizmussal kecsegtető, valamiképp mégis humanizált, átélhetően komor tanítása tulajdonképpen a szépirodalom módján kerül közel sok olvasóhoz; tragikusan fenyegető tanítás ugyan, de a katartikus megnyugvás, a »felismerés« bölcs örömével ajándékoz meg. Ósima filmje, bár végül is semmi riasztóbbat nem tár fel, mint a freudi tanok, mindezzel nem szolgál, idegen marad, átélhetetlen.”
(Bikácsy Gergely: „Érosz túszai”. In: Filmvilág 1986/3, 26–31. o.)


„Bizonyos arányokon természetesen vitatkozhatnánk, s az sem lehet kétséges, hogy a fizikai szerelem ábrázolásakor az elsötétülő vászonhoz és a diszkréten elforduló kamerához szokott nézők számára kissé morbid a vizuális káprázat, egyvalami azonban nyilvánvaló: Az érzékek birodalma új fejezetet nyitott az erotikus filmek történetében. Nem misztikuma eredeti igazán, hanem nézőpontja, szókimondása, felismerései. Egyetértünk Bikácsy Gergellyel: ennek nyilván a formai tisztaság, a képi nyelv hibátlanul egyszerű kifinomultsága is az oka.”
(Veress József: „A színész meztelen”. In: Mozgó Képek, 1988. május, 23. o.)


„Amit látunk: nem pornográfia és nem erotika. Mármint akkor nem az, ha az erotikát sejtetésnek, kifinomult nemi izgatásnak definiáljuk; a pornográfiát pedig otromba, a testiséget részeiben kinagyító, a részleteket tárgyként használó s akként megalázó eszközrendszernek. Az érzékek birodalma nem azért készült, hogy felizguljunk vagy megbotránkozzunk. Kristálytiszta, kitérőmentes felmondása ez egy emésztő szenvedélynek. Aminek ugyan élettani kiindulópontja hihetetlen, vagy legalábbis kóros (jószerivel állandó erekciós képesség a férfinál, s fáradhatatlan közösülési késztetés a nőnél) – de ezt elfogadva már minden szükségszerű, s végzetesen robog a tragikus végkifejlet nagy felismeréséig: Érosz és Halál egy. A felfokozott szerelemvágy átcsap, átjut a megsemmisülés mohó vágyába, mert csak így maradhat férfi és nő összefonódása sértetlen, csak így maradhat örökkévaló. S ki ne akarna örökké szeretni? Nem »mindhalálig« szeretnénk szeretni azt, akit csak most szeretünk?”
(Budai Katalin: „Az érzékek birodalma”. In: Film, Színház, Muzsika, 1988. augusztus 13., 10–11. o.)


A film érzékeny-érzéki témájához Ósima biztos formaérzékkel nyúlt: a film képei egyszerre brutálisan nyíltak és költőien finomak. A leíró snittek mindegyike átgondolt, festményszerű kompozíciónak tűnik (mindegyik beállítás sokat köszönhet a fényelosztásnak és a végiggondolt színhasználatnak), az akciósnittek pedig különleges, finom perspektíva-játékaikkal emelik meg az események brutalitását. A szexuális akciók egyáltalán nem lógnak ki a filmből, szervesen illeszkednek a képi és történeti struktúrába, és a mesélés és megmutatás logikájából következik, hogy amit látunk, azt látnunk is kell. A film tárgya a szenvedély és a megszállottság, a szexuális és birtoklási vágy végletekig vitt – de nem stilizált! – bemutatása. […] Az Ai no korída határsértő és tabudöntő mű a szex hatalmáról, és arról, hogy amiről nehéz beszélni, arról nem hallgatni kell. Hanem megmutatni.”
(Kubiszyn Viktor: „A test démonai”. In: Filmvilág 2005/8, 45–47. o.)


Az érzékek birodalma [愛のコリーダ (Ai no korīda) / L’empire des sens, 1976] – japán–francia erotikus filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Ósima Nagisza. Operatőr: Itó Hideo. Díszlet: Toda Sigemasza és Toda Dzsuso. Jelmez: Kató Maszahiro és Toda Sigemasza. Vágó: Patrick Sauvion és Uraoka Keiicsi. Zene: Miki Minoru. Főszereplők: Macuda Eiko (Abe Szada), Fudzsi Tacuja (Isida Kicsizó), Nakadzsima Aoi (Toku), Macui Jaszuko (a Tagava tulajdonosa), Szeri Meika (Macuko, a Josidaja cselédje), Kobajasi Kanae (Kikurjú, az öreg gésa), Tonojama Taidzsi (az idős koldus), Kokonoje Kiódzsi (Ómija). Magyarországi bemutató: 1988. augusztus 1.

[Jelen blogbejegyzés a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm javított és jelentősen bővített változata. A bővítéshez különösen hasznos forrást jelentett a film Blu-Ray-változata a Criterion Collection kiadásában, továbbá a Filmkultúra 1986/2. száma és Gál Mihály „A vetítést vita követte” (Budapest, 2015, Gondolat) című kötete.]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...