A Marnie (1964) című lélektani drámájának kudarca után Alfred Hitchcock igen nagy gonddal igyekezett kiválasztani következő, ötvenedik játékfilmje témáját. A választást megnehezítette, hogy időközben színre lépett egy új rendezőnemzedék, amely ugyan mesterének tekintette őt, képviselői azonban korszerűbb filmeket rendeztek. Több ígéretes projekt is szóba került, mígnem Hitchcock úgy döntött, visszatér a kémfilm műfajához, amellyel korábban már nagy sikerei voltak, és amely a James Bond-sorozatnak köszönhetően akkoriban kifejezetten divatos irányzat volt. Ezzel kapcsolatban felkeltette érdeklődését a Szovjetunióba menekült cambridge-i kémek esete: különösen Donald Maclean feleségét találta érdekes személyiségnek, aki követte férjét az önként vállalt száműzetésbe. Ez a motívum jelentette a Szakadt függöny alapötletét. Sajnos már a forgatókönyv megírását is különféle konfliktusok kísérték, ráadásul a szkript még nem volt teljesen kész, amikor a Universal Pictures elrendelte a forgatás megkezdését. Ennél is nagyobb csapást jelentett Hitchcock számára, hogy a filmvállalat ráerőltetett két sztárt, Paul Newmant és Julie Andrews-t, akikkel főleg azért volt elégedetlen, mert szerinte nem volt meg köztük az a kémia, ami elengedhetetlen lett volna a történet hitelességéhez. A Szakadt függönyt a kritika hűvösen, sőt elutasítóan fogadta, az általános hiedelemmel ellentétben azonban anyagilag nem volt sikertelen. Noha mindmáig a Mester leggyengébb filmjei között emlegetik, valójában több jellegzetes és remek hitchcocki ötlet kapott helyet benne, melyek később Roman Polańskit és Richard Donnert is megihlették.
(Jelen poszthoz felhasználtam azt az ismertetőt is, amelyet évekkel ezelőtt írtam a filmről a Wikipédiára.)
A TÖRTÉNET
Michael Armstrong professzor bájos asszisztense és menyasszonya, Miss Sarah Sherman társaságában a koppenhágai Nemzetközi Fizikuskongresszusra utazik egy hajón. A professzor egy táviratot kap a koppenhágai Elmo könyvesboltból arról, hogy a neki szánt könyv elkészült. A pontos címzés ellenére a férfi azt állítja, hogy az üzenet nem neki szól, később azonban, amikor már egyedül van, elmegy a postázóba, visszakéri a táviratot, sőt válaszol is rá. Miután a szerelmespár megérkezik a koppenhágai szállodába, Michael zuhanyozni megy. Ezalatt telefonon keresik, ismét a titokzatos könyv ügyében. Sarah úgy dönt, hogy amíg a professzor elkészül, ő elsétál a könyvért. A zuhany alól kilépő Armstrong már nem tudja megállítani. A szálló előtt Sarah nem várt kíséretet kap a kongresszus keletnémet résztvevője, Karl Manfred professzor személyében. Miss Shermant meglepetésként éri, hogy a könyvért nem kell fizetnie, de még jobban elcsodálkozik, hogy az eladó halkan figyelmezteti, legyen óvatos vele. A metakommunikációs jelekből nem egyértelmű, hogy a kereskedő a könyvre gondol-e, vagy Manfred professzorra. Ami azt illeti, Michael is furcsán viselkedik, mert a szálloda halljában magára hagyja a menyasszonyát, és előbb egy utazási iroda pultjánál intéz valamit, majd a kapott könyvvel a kezében elsiet valahová.
Armstrong egy nyilvános vécében bontja ki a becsomagolt könyvet. Követi az első lapra ceruzával írt bejegyzést, és a 157. oldalra lapoz, ahol a π-ről (ejtsd: pí) ír a szerző. Ebéd közben Sarah számonkéri Michael furcsa viselkedését, amelyet a férfi azzal tetéz, hogy bejelenti: Stockholmba kell utaznia, egyedül. Ezt azzal indokolja, hogy az amerikai kormány leállította a kutatásait, ezért a svédekkel próbál megállapodni. Sarah szerint Michael előre kitervelte a stockholmi utat, csak neki nem szólt róla, sőt eredetileg azt se akarta, hogy vele jöjjön Koppenhágába. A nő úgy dönt, hogy hazamegy. Az utazási iroda pultjánál megkérdezi, mikor indul a professzor stockholmi gépe. Megdöbbenve hallja, hogy Armstrong valójában a román légitársaság Kelet-Berlinbe tartó gépére foglalt helyet. Miss Sherman elhatározza, hogy végére jár a rejtélynek, és ő is elutazik Kelet-Berlinbe. A gépen Michael odamegy hozzá, és szokatlanul nyersen felszólítja, hogy leszállás után azonnal forduljon vissza. A kelet-berlini repülőtéren újságírók hada fogadja a gépet. Az egyik utas, az ünnepelt cseh balerina azt hiszi, neki szól ez a nagy érdeklődés, de kiderül, hogy Armstrong professzor az igazi szenzáció, aki a jövőben az NDK-ban kíván élni, és a világhírű Lindt professzor asszisztenseként fog dolgozni. Persze a keletnémetek sem teljesen ostobák, és szemmel akarják tartani Armstrongot, mielőtt feltétlenül megbíznának benne. A professzor állandó kísérőjéül a titkosszolgálat, a Stasi egyik ügynökét, Hermann Gromeket jelölik ki. Sarah megdöbben Michael hazaárulásán, a férfi pedig újfent arra szólítja fel, hogy utazzon haza.
Az események ezután felgyorsulnak. Armstrongnak sikerül leráznia állandó követőjét, Gromeket, és elmegy egy tanyára, hogy kapcsolatba lépjen a keletnémet ellenállási szervezet, a π egyik kulcsemberével, aki megszervezi majd a menekülését. Kiderül, hogy a professzor mégsem hazaáruló: a disszidálás csupán egy színjáték része, hogy elnyerje Lindt professzor és a Stasi bizalmát, és hozzáférjen egy, a világbéke szempontjából különösen fontos tudományos titokhoz. Egy ilyen kaliberű titkot egy tudóstól csakis egy másik tudós tud megszerezni. Armstrong földművelés közben beszélget a férfival, s amikor visszatér a parasztházhoz, ott már Gromek várja. A titkos ügynököt nem ejtették a feje lágyára, és egyetlen szót sem hisz el a rokonlátogatási meséből. Észreveszi a homokba nemrég rajzolt π jelet, és ő nagyon is jól tudja, hogy ez egy titkos szervezet neve, amely emberek kimenekítésével foglalkozik. A professzor egyértelműen lebukott, Gromek azonban közli vele, hogy a nő (a π emberének a felesége) még rosszabbul fog járni. A Stasi-ügynök telefonálni akar, a nő pedig megpróbálja megakadályozni ebben. A férfi eleinte nem veszi komolyan a kétségbeesett nő támadási kísérleteit, így eszébe sem jut védekezni vagy kiabálni. A nő és a professzor számára viszont egy pillanatig sem kétséges, hogy itt életről és halálról van szó, de mit lehet tenni, hogy ne keltsék fel a ház előtt Gromekre várakozó taxisofőr gyanúját?
A CAMBRIDGE-I KÉMEK
A Szakadt függöny inspirációját az 1950-es, 1960-as évek legnagyobb diplomáciai botránya, az ún. Cambridge-i Ötök esete jelentette. Nevüket onnan kapták, hogy mind az öten a Cambridge-i Egyetemen végeztek a múlt század harmincas éveiben: Guy Francis de Moncy Burgess (1911–1963, fedőnevei: Mädchen [Lány], Hicks), Donald Duart Maclean (1913–1983, fedőneve: Homérosz), Kim Philby (Harold Adrian Russell Philby, 1912–1988, fedőnevei: Sonny, Stanley), Anthony Frederick Blunt (1907–1983, fedőnevei: Tony, Johnson) és John Cairncross (1913–1995, fedőneve: Liszt). A csoport kialakulása, működése és tagsága körül még napjainkban is sok a rejtély. Általában úgy tartják, hogy valamennyiüket az egyetemi éveik alatt környékezték meg a szovjetek, ellenben Blunt a lebukás után tett vallomásában azt állította, hogy csak az egyetemi diploma megszerzése után szervezték be őket. Tevékenységük valamikor a harmincas években kezdődött, és az ötvenes évek elejéig egész biztosan eltartott, ugyanakkor nem zárható ki, hogy bizonyos tagoké még tovább is. Az ötös csoport nem egyszerre állt össze, hanem fokozatosan szerveződött, utolsóként csatlakozott Cairncross. Felmerült a gyanú, hogy valójában nem öten, hanem többen is dolgoztak a kémhálózatnak, de senki másra nem bizonyították rá egyértelműen, hogy szovjet kém lenne, vagy nem hozták nyilvánosságra a bűnösségét. Az egyetemi háttér mellett a kémeket az ideológiai meggyőződés is összekapcsolta: mindnyájan szilárdan hittek abban, hogy a marxizmus–leninizmus szovjet változata a létező legjobb politikai rendszer, különösen a fasizmus térhódítása ellenében. Lebukásuk nem egyszerre történt, és hivatalosan egyikőjük ellen sem emeltek vádat kémkedés miatt.
A Cambridge-i Ötök a Szovjetunió számára különösen értékes emberek voltak, hiszen előkelő származásuk és az annak köszönhető beosztásaik miatt bekerültek a legmagasabb társadalmi és politikai körökbe, és a legféltettebb államtitkokhoz is hozzáférhettek. A második világháború időszakában olyan szigorúan titkos információkat továbbítottak a szovjet vezetéshez, amelyeket a szövetségesek saját távolabbi érdekeik miatt nem kívántak volna megosztani Sztálinnal. A sors iróniája, hogy aktivitásuk végső soron visszafelé sült el. A szovjet titkosszolgálat ugyanis a feltűnően sok anyag miatt gyanút fogott, hogy esetleg kettős kémekről van szó, és az általuk továbbított információk egy része hamis. Különösen Kim Philby tevékenységét figyelték bizalmatlanul. Egyes források szerint 1941 és 1945 között a szovjetek 1771 dokumentumot kaptak Blunttól, 4605-öt Burgesstől, 4593-at MacLeantől és 5832-t Cairncrosstól. Philbytől 1000 alatti mennyiség érkezett csupán, utólag mégis őt tartották a csoport legeredményesebb tagjának. Egy titkosszolgálati jelentés szerint a szovjetek annyira féltek attól, hogy dezinformációkkal lépre csalják őket, hogy állítólag a cambridge-i kémek által kiszolgáltatott titkos anyagoknak mintegy felét inkább el sem olvasták. Ennek ellenére a kapcsolatot nem szakították meg velük, mert a tőlük kapott információk időnként nagyon is kapóra jöttek Sztálinnak. Így például 1948-ban Maclean szigorúan bizalmas információkat juttatott el a Szovjetunióba az Egyesült Államok tényleges nukleáris arzenáljáról. Sztálin e hírek birtokában merte megkockáztatni Berlin blokád alá helyezését, mivel Macleantől tudta, hogy Amerikának nincs bevethető atombombája, és nem tud megkísérelni egy újabb partraszállást sem, ezért Truman amerikai elnök ellenintézkedései nem jelentenek tényleges veszélyt a Szovjetunió számára.
A kettős élet valamilyen formában mindnyájukat megviselte. Bluntnak és Burgessnek ráadásul homoszexuális hajlamaikat is titkolniuk kellett, mivel ez akkoriban Nagy-Britanniában még bűncselekménynek számított. Maclean annyira labilis idegállapotba került, hogy az 1940-es évek végétől Burgess és Philby váltak a Szovjetunió egyik legfontosabb nyugati hírforrásává. Philby különösen értékes ember volt, hiszen lényegében összekötői feladatot látott el a nyugati titkosszolgálatok között. Az FBI annyira megbízott benne, hogy felkérte őt a brit követség tagjai közé beépült ismeretlen szovjet kém – vagyis Maclean! – leleplezésében való közreműködésre. Philby valójában azon munkálkodott, hogy Macleant megóvja a lebukástól. Guy Burgess elsősorban az ENSZ csapatainak ázsiai hadmozdulatairól tájékoztatta előre a Szovjetuniót. 1951-ben Philby minden megtévesztő manővere ellenére küszöbön állt Maclean és Burgess letartóztatása. Május 25-én, egy pénteki napon Burgess üzleti tanácskozásra hívta Macleant. Ezután mindkettőjüknek nyoma veszett, és csak évek múlva tűntek fel újból Moszkvában. Philby az 1960-as évek elején került a lebukás szélére, ezért 1963. január 23-án ő is a Szovjetunióba szökött. A Sors iróniája, hogy a kommunista paradicsom egyáltalán nem váltotta be a cambridge-i kémek reményeit. Életük hátralévő éveit a kényszerű emigrációban állítólag a depresszió és az alkohol rabjaként élték. Egyes biográfusok szerint a körülmények különösen Burgesst viselték meg, aki már 1963-ban elhunyt. A bennfentesek szerint biszexuális Maclean számára viharos magánélete nehezítette meg a szovjetunióbeli éveket. Kim Philby viszont a nehézségek ellenére sohasem bánta meg a pálfordulását, pedig a szovjetek évekig bizalmatlanok voltak vele, és nem juttatták bizalmi állásba, mert attól tartottak, hogy vissza fog térni Londonba. Az évek múlásával azonban számos szovjet állami kitüntetésben részesült, a Lenin-rendet is megkapta. Alakja felbukkant Frederick Forsyth A negyedik jegyzőkönyv című sikeres kémregényében is, melynek filmváltozatában a KGB már a történet elején agyonlöveti. (A regényben életben maradt, sőt az igazi Philby a film bemutatóját is megérte.)
AZ ELŐZMÉNYEK
Hitchcock kiemelkedő szakmai és kereskedelmi sikert ért el a Psycho (1960) című hátborzongató thrillerjével, következő mestermunkája, a Madarak (1963) viszont a maga idejében ellentmondásos fogadtatásban részesült, a Marnie (1964) pedig teljes szakmai és anyagi csődnek bizonyult. Ennek ellenére felfokozott várakozás kísérte következő munkáját, sorrendben az ötvenediket. Hitchcock a Marnie után három projekttel foglalkozott komolyabban, de különböző okokból mindegyikről lemondott. A három túsz John Buchan, A 39 lépcsőfok szerzőjének kevésbé ismert regényét vette alapul. A főhős mindkét esetben Richard Hannay, akinek ezúttal kommunista kémek által túszul ejtett gyerekeket kell kiszabadítania. A megfilmesítés szakmai problémáját az okozta, hogy a történetben fontos szerephez jut a hipnózis, amelyet Hitchcock szerint filmen nem lehet igazán meggyőzően ábrázolni. A második terv egy különös kísértethistória, a Mary Rose volt, ahol maga a szellem okozott gondot a rendezőnek, ámbár voltak ötletei arra, hogyan jelenítse meg. Igazából azonban úgy gondolta, hogy ez mégsem neki való téma, akárcsak a harmadik filmterv, a Pigeon. Ennek forgatókönyvét a legendás olasz szerzőpáros, Age és Scarpelli írta. A történet egy olasz bevándorlóról szól, aki egy New York-i szállodában liftesfiúból igazgató lesz. Vesztére kihozatja Amerikába a szicíliai rokonságát, akiknek viszont a bűnözésen jár az eszük, és volna is mit elemelni abból a bizonyos szállodából… A Mester a kudarcba fulladt projektek után úgy döntött, visszatér a kémfilmek műfajához, amely korábban szinte mindig sikert hozott számára: A férfi, aki túl sokat tudott (1934), 39 lépcsőfok (1935), Londoni randevú (1938), Forgószél (1946), Az ember, aki túl sokat tudott (1956), Észak-északnyugat (1959). Ebben az elhatározásában megerősítette a James Bond-széria népszerűsége, ami egyre több kémfilm megszületését inspirálta. Hitchcocknak a cambridge-i kémek fentebb ismertetett esete adott ötletet, különösen Guy Burgess és Donald Maclean szökése, ami lehetőséget jelentett arra, hogy a kémkedés árnyoldalait ábrázolja, szemben a 007-es filmekkel, amelyek mindezt férfias és romantikus kalandként tálalták. Mindazonáltal nem arra volt kíváncsi, hogy pontosan mit tettek a hazaáruló kémek, hanem inkább arra, hogyan reagált a gyanútlan környezet a lelepleződés után.
Ebből a szempontból különösen érdekes volt számára Maclean felesége, Melinda Marling, aki egy évvel a férje szökése után három közös gyermekükkel követte őt a Szovjetunióba. Ezekből a motívumokból kiindulva Hitchcock egy olyan történetet képzelt el, melynek professzor hőse, Michael Armstrong Lengyelországba disszidál, hűséges menyasszonya (aki a titkárnője is) pedig követi őt a vasfüggöny mögé. Hitchcock egy lengyel filmszakember javaslatára változtatta meg az eredeti helyszínt az NDK-ra, ennek ellenére az egyik fontos mellékszereplőt, Kuchinska grófnőt meghagyta lengyel nemzetiségűnek. A főszereplőket persze nem érdemes a Maclean házaspár alteregóinak tekinteni, mert amíg Donald Maclean szilárd kommunista meggyőződésből cselekedett, addig Armstrong professzor csak színleg szökik az NDK-ba, Miss Shermannel ellentétben pedig Melinda Marlingot egyáltalán nem rázta meg férje hazaárulása. Állítólag mindvégig tudta, hogy a férje kém, továbbá ő már a házasságkötése előtt azt tervezgette, hogy a Szovjetunióban fog élni. Egyesek úgy tudják, inkább a szégyen, mint a szerelem miatt követte a férjét a „kommunista paradicsom”-ba, mert a házasságuk viharos volt, sőt az emigrációban az asszony három évre elhagyta a férjét Kim Philby kedvéért. Melinda még a férje halála előtt távozott a Szovjetunióból, és hazájába, az Egyesült Államokba utazott. Ne gondoljuk azonban teljesen szívtelennek és érzéketlennek, mert amíg ő félrepolkázott Philbyvel, addig Donald is összeállt egy orosz nővel, és nem fogadta vissza hűtlen nejét.
A FORGATÓKÖNYV
1964 őszén Hitchcock felkérte a híres-hírhedt Lolita orosz származású szerzőjét, Vladimir Nabokovot, hogy írja meg a Szakadt függöny forgatókönyvét. Nabokovot érdekelte volna a közös munka, mégis nemet mondott, mert nem voltak elegendő háttérismeretei egy kémthrillerhez. Tekintettel arra, hogy Hitchcock a kém menyasszonyát tekintette kulcsfigurának, ezért 1965 elején Brian Moore ír–kanadai írónak adott megbízást a szkript megírására. Moore-t a női lélek specialistájának tartották, ebből a szempontból a Judith Hearne (1955) című regényét különösen nagyra értékelték, és forgatókönyvíróként is jól csengett a neve. Az író Hollywoodba költözött, és 1965. március 26-án átadott egy ötoldalas szinopszist, amely már tartalmazta a későbbi film két kulcsjelenetét: a bevezetőt a hajón és Gromek meggyilkolását. Június 21-ére Moore a teljes forgatókönyvvel elkészült, ám az sem Hitchcocknak, sem a Universalnak nem tetszett, mert nem sok teret adott arra, hogy a Mesterre jellemző sziporkákkal teli, a humort sem nélkülöző thriller szülessen. Hitchcock kikérte a Pigeon két olasz forgatókönyvírója, Age és Scarpelli véleményét is, akik egyetértettek vele. Moore viszont azon az állásponton volt, hogy Hitchcocknak fogalma sincs az igazi jellemábrázolásról és az emberi motivációkról. Sérelmeiért az irodalomban vett elégtételt: Fergus (1970) című regényében az ellenszenves Bernard Boweri figuráját Hitchcockról mintázta.
A Mester Keith Waterhouse és Willis Hall személyében két tapasztalt írót kért fel Moore forgatókönyvének korrekciójára, különös tekintettel a párbeszédek alapos kidolgozására. Már zajlott a forgatás, de a páros még dolgozott a forgatókönyvön: szinte napról napra át kellett írniuk a dialógusokat. A részletekre mindig odafigyelő Hitchcock több kritikus észrevételt is tett a munkájukkal kapcsolatban, beleértve a kelet-berlini miliő hitelességét, noha arra vonatkozóan neki sem voltak különösebb tapasztalatai. (Ugyanakkor a híres Truffaut-interjúkötetben azt olvashatjuk, hogy Hitchcock a forgatás előtt Koppenhágából egy román géppel Kelet-Berlinbe utazott, onnan Lipcsébe, majd vissza Kelet-Berlinbe, ahonnan Svédországba távozott, vagyis bejárta Armstrong professzor filmbeli útját.) Ennek ellenére úgy gondolta, Waterhouse és Hill hozzájárulása a szkripthez elég jelentős volt ahhoz, hogy nevük felkerüljön a stáblistára. Moore ekkor panaszt tett a Forgatókönyvírók Szövetségénél, ahol azt a döntést hozták, hogy a film főcímén csak az ő nevét kell feltüntetni forgatókönyvíróként. Az egyik svéd epizódszereplő, Jan Malmsjö észrevette, hogy a forgatókönyv svéd nyelvű részei nyelvtanilag néhol hibásak, és segített kijavítani ezeket a hibákat. A szkriptet Richard Wormser dolgozta át regénnyé, amely 1966. július 6-án jelent meg a Dell kiadónál.
A SZEREPOSZTÁS
Hitchcock arra gondolt, hogy korábbi sikeres kémfilmje, az Észak-északnyugat két főszereplőjét szerződteti ehhez az alkotásához is. Az akkor 61 éves Cary Grant azonban közölte, hogy ő már túl öreg egy ilyen szerephez, ezért már csak egy filmet forgat, aztán végleg visszavonul. Ehhez az egy filmhez, a Lassan a testtel! (1966) című romantikus komédiához már le is kötötte magát. Anthony Perkins húsz évvel később, 1986-ban azt nyilatkozta, hogy Hitchcock felajánlotta neki Armstrong szerepét, ám a Universal megvétózta a szerződtetését. A cég elutasította Saint szereplését is, mert nagyobb sztárt akart nála. Hitchcock saját felfedezettjére, Tippi Hedrenre gondolt, aki az előző közös filmek, a Madarak és a Marnie forgatásán szerzett kellemetlen élményei miatt nem akart még egyszer a Mesterrel dolgozni. Hitchcock megharagudott a visszautasítás miatt, és mivel Hedrennel 1967-ig szóló szerződést kötött, a színésznő egész addig nem tudott más rendezővel mozifilmet forgatni. Szóba került még Samantha Eggar is, aki A lepkegyűjtő (1963) című lélektani drámával vált ismertté, ő viszont épp Cary Grant utolsó filmjéhez szerződött le. A Universal ragaszkodott ahhoz, hogy a Szakadt függöny két főszerepét két nagy sztárjuk, Julie Andrews és Paul Newman kapja. Hitchcock hasztalanul hivatkozott arra, hogy a két filmcsillag fejenként 750 ezer dolláros gázsija elviszi a költségvetés jelentős részét. (A büdzsével kapcsolatban vagy három-, vagy ötmillió dollárra vonatkozó infók találhatók a világhálón.) És ha ez még nem lett volna elég, a filmcég arra is utasította, hogy a lehető leghamarabb kezdje el a forgatást, mert Andrews iránt a Mary Poppins (1964) és A muzsika hangja (1965) óriási sikere miatt különösen nagy volt az érdeklődés, ezért csak korlátozott ideig tudott a produkció rendelkezésére állni. Hitchcock kénytelen volt engedelmeskedni, noha akkor még nem volt meg a végleges forgatókönyv. Pedig ő híres volt arról, hogy mindent előre és részletesen megtervez, mert egyáltalán nem kedveli az improvizációt.
Hitchcock nemcsak a gázsi miatt tartotta szereposztási tévedésnek Newmant és Andrewst, hanem azért is, mert szerinte nem volt meg közöttük az a megfoghatatlan kémia, amely korábbi filmjeinek férfi és női főszereplői között hamar kialakult. Színészi képességeiket sosem vonta kétségbe – bár főleg Newman munkamódszerei távol álltak tőle –, a kémiát illetően viszont az volt a véleménye, hogy az vagy van, vagy nincs. És szerinte ebben az esetben nem volt. Ezért is döntött úgy, hogy különösen nagy gonddal osztja ki a mellékszerepeket, hogy a másodlagos figurák által valamelyest csökkentse a szerinte alkalmatlan főszereplőkre irányuló figyelmet. Kuchinska grófnő szerepére fontolóra vették a 2021 augusztusában elhunyt cseh színésznőt, Zdenka Procházkovát. A szerepet a Mester végül az orosz származású Lila Kedrovának adta, aki a forgatás előtt néhány hónappal vehetett át Oscar-díjat a Zorba, a görög (1964) című film női mellékszereplőjeként. Hitchcock nagyon megkedvelte a rokonszenves és tehetséges színésznőt, többször is vele ebédelt, sőt az otthonába is meghívta, hogy bemutassa a feleségének, és hármasban vacsorázzanak. Kedrova ráadásul olyan színésznő volt, aki ellenkezés nélkül elfogadta a rendező vezető szerepét, és a lehető legnagyobb odaadással valósította meg a tőle kapott instrukciókat. Hitchcock annyira elégedett volt vele, hogy amikor a játékidő miatt meg kellett rövidítenie a filmet, a grófnő minden jelenetét érintetlenül hagyta.
A cseh balerinát alakító, szintén orosz származású Tamara Toumanova neve jól csengett a nemzetközi művészvilágban, de viszonylag ritkán vállalt filmszerepet: a Szakadt függönyt megelőző mozifilmje, a Felhívás táncra (1956) tíz évvel korábban készült. A német színészek közül Hansjörg Felmy lehet a legismerősebb a magyar nézőknek: éveken át játszotta Heinz Haferkamp felügyelőt a Tetthely című tévésorozatban. Günter Strack (Manfred professzor) a Két férfi, egy eset (1981–1988) című sorozat főszereplője volt, továbbá vendégszerepelt a Tetthelyben és a Derrickben is. A Lindt professzort megformáló Ludwig Donath a nácik elől menekült – több ország érintésével – Hollywoodba, ahol viszont gyakran kellett nácikat játszania. Hitchcock a rágógumizó Stasi-ügynököt megszemélyesítő Wolfgang Kielinggel volt a legelégedettebb a németek közül. A forgatás előtt nem sokkal tört ki Los Angelesben a rendőrök és a feketék között az ún. Watts-zavargás, amelynek előzménye egy mindennapi rutinnak számító közúti ellenőrzés volt. Kielinget annyira felháborították a szerinte rasszista színezetű rendőri akció következményei, hogy 1968 márciusában az NDK-ba távozott, ahol nyilatkozataiban az Egyesült Államokat ostorozta mint az emberiség legnagyobb ellenségét, a négerek és a vietnámi nép ellen elkövetett szörnyűségek legfőbb felelősét. Említsük meg, hogy a filmnek van egy magyar epizódszereplője is: a Kecskeméten született Szabó Albert (Albert Szabo, 1919–1994) játszotta Herr Albertet, akit hőseink Kuchinska grófnő segítségével próbálnak megtalálni a berlini főpostán. És persze ne feledkezzünk meg a Hitchcocktól megszokott cameóról sem: a nyolcadik percben láthatjuk, amint a szálloda halljában ül, és egy kisgyermeket tart az ölében.
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
A helyszínek
A Szakadt függöny forgatása 1965. október 18-án kezdődött, és 1966. február 16-án ért véget. A rendező eredetileg azt tervezte, hogy valóban Kelet-Berlinben készíti el a filmet, ám azt határozottan elutasította, hogy a forgatókönyvet előzetes jóváhagyásra eljuttassa a keletnémet hatóságokhoz. Brian Moore szerint Hitchcock túl makacs és merev volt, mert ha az NDK-ban esetleg nem is, de Csehszlovákiában vagy Lengyelországban megkaphatta volna a forgatási engedélyt. Hitchcock egy ministábot küldött az NDK-ba, hogy a lehető legalaposabban lefilmezzék a fontosabb keletnémet helyszíneket, hogy a felvételek alapján az amerikai díszlettervezők a stúdióban rekonstruálni tudják mindegyiket. Más források úgy tudják, egy német stábot bízott meg azzal, hogy háttéranyagokat forgassanak, a felvételeket azonban használhatatlannak találta. (Maga Hitchcock ez utóbbi variációról beszélt Truffaut-nak.) A dél-kaliforniai vidék egyes részei helyettesítették a keletnémet vidéki helyszíneket. A forgatást végül a Universal filmstúdió ún. backlotjában (nagyszabású szabadtéri jelenetek forgatására szolgáló terület) kezdték. Amerikai forgatási helyszín volt a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem (a berlini Karl Marx Egyetemként láthatjuk), illetve a szintén kaliforniai Long Beach (a svéd dokkok helyszíne) és Camarillo (π vidéki gazdasága). A Dániában játszódó jeleneteket a skandináv ország fővárosában, Koppenhágában vették fel: a főhősök a Hotel d'Angleterre-ben szálltak meg, az étterem a Tivoli volt, a könyvesbolt pedig a Nyhavn.
Bajok a sztárokkal
A forgatás legnagyobb nehézségét a főszereplőkkel való közös munka jelentette. Hitchcock nem hazudtolta meg önmagát, mert minden szakmai kifogása ellenére sem mondott le arról, hogy megtréfálja a sztárjait: Newman és Andrews, amikor a forgatás első napján beléptek az öltözőjükbe, azt tapasztalták, hogy ott szakadt a függöny. A Mester egyébként igazi gentleman volt, aki egy pillanatig sem éreztette a főszereplőkkel, hogy csak ráerőszakolták őket, sőt igyekezett közvetlenül viselkedni velük. Julie Andrewsszal például kifejezetten udvarias volt. A színésznő utólag elmondta, hogy a szerep nem jelentett különösebb kihívást számára, igazából játszania se kellett, csak mindig elbűvölőnek lennie. Voltak fenntartásai a szereppel kapcsolatban, de ezekkel nem nagyon törődött, mert örült annak, hogy egy ilyen kiváló rendezővel dolgozhat. Úgy gondolja, hogy mindent megtett a filmért, ami rajta múlt. Mindazonáltal amikor tudomást szerzett arról, hogy Newman is elégedetlen a forgatókönyvvel, Andrews megbeszélte a partnerével, hogy egyeztetnek erről Hitchcockkal. Nagy meglepetésükre a Mester beleegyezett abba, hogy változtassanak a párbeszédeken, ha szeretnének. A két sztár ezt meg is tette, bár Julie utólag elismerte, hogy nem biztos, hogy ezek a változtatások a film javára szolgáltak.
Az igazán nagy problémát Hitchcock számára nem Julie Andrews jelentette, hanem Paul Newman. A színész az Actors Studio növendékeként a lélektanilag hiteles, érzelmileg átélt alakítások híve volt, aki az általa játszott figurákat javarészt a forgatás ideje alatt dolgozta ki. A munka hevében jöttek ugyanis a legjobb ötletei, melyek egy részét a partnerek játéka inspirálta. Éppen ezért szerette volna a jeleneteit többször, többféle elképzelés szerint is felvenni, hogy aztán kiválasszák a legjobbat. Hitchcocktól távol állt az ilyesmi: „A metódusokat kereső színész színházba való. Ott egy egész színpad a rendelkezésére áll a mozgásra. De amikor a film készül, és az arcáról arra vált a kamera, amit figyel, akkor fegyelemre van szükség.” Newman nagyon örült a lehetőségnek, hogy a Mesterrel dolgozhat, ám az eltérő munkamódszereik miatt nem érezte magát túl jól a forgatáson: „Hitchcock személyesen jó fej volt, és közvetlen a velünk való viszonyban. Általában van elképzelése a rendezőnek, amit közvetít, de Hitchcocknál nem volt így. Aztán később kiderült, hogy ilyen a stílusa. Ez azt jelentette, hogy jól csinálom, csak senki nem mondta. Azt hiszem, csak miattunk nem hangoztatta, hogy rossz választás vagyunk, miután ránk bólintott. Aláírtunk és mindent megtettünk, hogy jók legyünk. Sztárok voltunk, nézőket vonzottunk a jegypénztárakhoz. Nemet mondtunk más megbízásokra, hogy igent mondhassunk Hitchcocknak. Azt hiszem, több tiszteletet érdemeltünk volna.”
Ami azt illeti, Hitchcocknak is a tisztelet volt az egyik problémája Newmannel. A jó munkakapcsolat érdekében meghívta magához Newmant az otthonába vacsorázni, és rossz néven vette, amikor étkezés után a színész hozzálátott, hogy elkezdje sorjázni a kifogásait a forgatókönyvvel kapcsolatban. Hitchcock ezt modortalan és tiszteletlen viselkedésnek tartotta. Newman szerint egész jól kijöttek volna egymással, de a problémás forgatókönyv ezt folyton meggátolta. Amikor Paul kitartóan kérdezgette őt a motivációkról, a Mester szarkasztikus humorral megjegyezte: „A maga motivációja az a gázsi, amit ezért a filmért tőlem leakaszt”. Nyolc évvel később Roman Polański – sokkal ingerültebb hangon – pontosan ugyanezt felelte Faye Dunawaynek a Kínai negyed (1974) forgatásán, amikor a színésznő örökösen a motivációkról faggatta őt. A különbség csupán annyi volt, hogy Newman 750 ezer dollárt tehetett zsebre a Szakadt függönyért, míg Dunaway szinte nevetséges, 50 ezer dolláros gázsiért vállalta a Kíni negyedet, mert nagyon szerette volna eljátszani a női főszerepet. A Szakadt függöny forgatását számos feszültség terhelte, és a hangulatnak az sem tett jót, hogy Newman mindjárt a kezdet kezdetén motorbalesetet szenvedett, amelyben kis híján lebénult a bal keze. Emiatt két hétig távol maradt a forgatásról, ami átütemezést tett szükségessé. (Más források úgy tudják, a kényszerszünet oka egy fertőzés volt.) A művészi nézeteltérések ellenére Newman később elmondta, hogy bár nem szokta megnézni a saját filmjeit, a Szakadt függönyből egyszer látott egy részletet, ami szerinte egyáltalán nem volt rossz.
Technikai érdekességek
Hitchcock 1948-ban forgatta első színes filmjét, A kötélt. Mint a technikai újdonságokra is fogékony filmrendező, többször kísérletezett azzal, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. A Marnie-ban például a vörös színnek szánt kiemelt szerepet, a Topázban (1969) pedig a sárgának, a fehérnek és a vörösnek, de egyik esetben sem sikerült tökéletesen megvalósítania az elképzeléseit. A Szakadt függöny forgatásán is megpróbálkozott egy új színeljárással, amely életszerűbbé tette volna a képeket, illetve több jelenetet fókuszálva vett fel, amitől a háttér homályosabbá vált. Ezekkel az „impresszionista montázsok”-kal szerette volna érzékeltetni a hősök idegenségét abban a nyugtalanító miliőben. A fényelosztáson is változtatni akart, ám kísérletezései végeredményével ezúttal sem volt elégedett. „Erős fénybe vontuk a nagy fehér felületeket, és szürke gézen át fényképeztünk mindent. A színészek egyre csak azt kérdezték: és a lámpák hol vannak? Kis híján elértük az eszményi állapotot, amely az volna, ha természetes fényben filmezhetne az ember.” A Szakadt függönyt már nem Hitchcock állandó operatőrje, Robert Burks fényképezte, hanem John F. Warren, aki remek munkát végzett. A Truffaut-könyvben az operatőrcseréről azt olvashatjuk, hogy „Hitchcock azonban nemcsak hogy nem volt felelős ezért a kényszerű elválásért, de őszintén fájlalta a dolgot: Burks egy esztendővel korábban meghalt, bennégett a házában.” Ez a magyarázat szerintem egyáltalán nem meggyőző, mivel Burks közel két évvel a film bemutatója után, 1968. május 13-án vesztette életét (felesége is bennégett a házukban), így más oka lehetett annak, hogy a Mester lecserélte őt.
Ötletek és homage-ok
Hitchcock újító természete abban is megnyilvánult, hogy nem akart az akkori divatnak megfelelő szerelmi jelenetet forgatni. Szerinte sokkal provokatívabb volt az, hogy a hajón a fűtési rendszer hibája miatt a két főszereplőt rögtön az ágyban pillantjuk meg, takarók alatt. Egy későbbi jelenetben Armstrong professzor a szállodai szobában zuhanyozni megy, és közben Miss Sherman elmegy helyette a könyvesboltba a könyvért. A jelenet ikerpárja Roman Polański Őrület (1988) című filmjében látható: abban a Harrison Ford által alakított orvos tusol, és emiatt a neje megy le a hallba, hogy találkozzon a férjét kereső ismeretlenekkel. Hitchcocknál Miss Sherman szemszögéből vagyunk tanúi a fontos beszélgetésnek, míg Polański a zuhanyzó férfi helyzetét osztja meg velünk, aki a víz csobogásától alig hallja felesége szavait. Apró érdekesség, hogy a Szakadt függönyben, amikor Julie Andrews belép a könyvesboltba, a falon egy poszter látható a Den Permanente áruházról. Hitchcock következő filmje, a Topáz egyik jelenete ebben az áruházban játszódik. A néző kb. a film harmadáig Miss Sherman nézőpontjából látja a történéseket, ellenben a hősnőnél hamarabb megsejti, hogy Armstrong professzor nem hazaáruló. (Ezt a figurát alakító Paul Newmanről egyébként is nehéz volna feltételezni a sztárimázsa miatt, ámbár igazi hitchcocki ötlet lett volna, ha a film ellentmondana ennek a pozitív imázsnak. A közönség azonban már az 1941-es Gyanakvó szerelem esetében sem fogadta el, hogy a férjet alakító rokonszenves sztár, Cary Grant gyilkos legyen, pedig ez volt a Mester eredeti koncepciója, de az imázsproblémák miatt kénytelen volt letenni róla.) Hitchcock úgy gondolta, mindenképpen érdekesebb megoldás késleltetni az igazság feltárását, mint az a kémfilmes közhely, hogy valaki a film elején kerek perec megmondja a főszereplőnek, hogy hová kell utaznia, és milyen feladatot kell végrehajtania.
A film egyik csúcsjelenete egy színházban játszódik, ahol a keletnémet titkosszolgálat elől menekülő főszereplők a zsúfolt nézőtéren próbálnak elrejtőzni, de ahogy a titkosrendőrök egyre közelebb kerülnek ahhoz a sorhoz, amelyben ülnek, a helyzetük egyre reménytelenebbnek látszik. A kiutat a professzor találja meg, aki váratlanul felpattan, elkiáltja magát, hogy „Tűz van!”, mire a nézők felugrálnak, és fejvesztve menekülni kezdenek a kijáratok felé. A tumultusban a párosnak is sikerül egérutat nyernie. A jelenetet a Universal 28-as színpadán forgatták, ahol korábban Az operaház fantomja 1925-ös és 1943-as változata készült. A párizsi operaház belsejét felidéző díszlet a Universal legrégibb állandó díszlete volt. 1965-re ugyan tönkrement, a filmcég mégis engedélyezte Hitchcocknak, hogy itt forgasson. A stáb Joseph Musso illusztrátor irányításával helyreállította az eredeti állapotot. Az 1925-ös film díszletének tervrajzai az eltelt negyven év alatt elkallódtak, Mussónak viszont volt egy gazdag fotógyűjteménye, amely részletesen megörökítette a korabeli díszlet belső terét. Ezek felhasználásával új díszlettervek készültek. Hitchcock kívánságára az eredeti üléseket újrakárpitozták, és visszahelyezték a nézőtérre, amely ötszáz statiszta befogadására volt alkalmas. A díszletet 2014-ben végleg lebontották. Említsük meg, hogy a Szakadt függöny színházi jelenetét Richard Donner is lemásolta az Összeesküvés-elmélet (1997) című filmjében, amelyben Mel Gibson és Julia Roberts keveredik hasonló helyzetbe, amelyből pontosan úgy szabadulnak, mint bő harminc évvel korábban Paul Newman és Julie Andrews.
A cselekmény időrendjét illetően a színházi eseményeket megelőzi Gromek meggyilkolása, a film leghíresebb és legvitatottabb jelenete. A François Truffaut-val folytatott beszélgetésben Hitchcock elmondta, hogy szerinte a korabeli kémfilmekben a gyilkosságok pillanatok alatt mentek végbe: késszúrás, puskalövés, és a gyilkos többnyire még arra sem volt kíváncsi, hogy áldozata tényleg meghalt-e. Saját filmjében azt akarta megmutatni, hogy valójában milyen nehéz, milyen keserves és sokáig tartó cselekedet egy ember meggyilkolása. Mindezt olyan hosszadalmasan akarta ábrázolni, hogy a néző valósággal rosszul legyen tőle. A jelenet hatvanhét kamerabeállítást igényelt. Hitchcock kiemelt figyelmet fordított a hanghatásokra, a Psychóval ellentétben azonban nem használt kísérőzenét. Az emberölés egyik mozzanataként a falusi asszony egy lapáttal ütni kezdi Gromek lábát. A sípcsont eltörésének hangját úgy állították elő, hogy egy levescsontot szövetbe burkolva eltörtek. Egyes kritikusok a hitchcocki irónia megnyilvánulásának tartották, hogy a (kelet)német Gromeket végül gázzal ölik meg, ám nem valószínű, hogy a Mester ezzel a holokausztra akart volna utalni. Hitchcock mindig is hangoztatta, hogy nem érdekli a politika, és a Szakadt függönyben sem a politikai háttér az érdekes, hanem a kedvelt hitchcocki alaphelyzet variálása: az átlagember ezúttal nem véletlenül, hanem saját elhatározásából keveredik titkosszolgálati ügyekbe. A Manson (2003) című kis költségvetésű amerikai film rendezője, Jim Van Bebber azt állította, hogy saját opusza brutális gyilkossági jeleneteivel valójában a hitchcocki felfogást követte. A film hivatalos honlapján viszont az ominózus hitchcocki jelenet kapcsán nem a Szakadt függönyt, hanem a Topázt emlegette.
A Szakadt függöny egyik legjobb jelenete, amikor a két főszereplő egy hivatalos járatnak álcázott busszal próbál átjutni Nyugat-Berlinbe, a jármű folyamatos haladása azonban rendre időrabló akadályokba ütközik, és emiatt fennáll annak veszélye, hogy a félórával később indult tényleges járat utoléri őket, és lelepleződnek. A forgatókönyvben hosszabb volt ez a jelenet, mint a filmben, sok remek részlettel. Hitchcock erről a képsorról így beszélt a Truffaut-interjúkötetben: „Igen, tömörebbre kellett fognom az autóbuszbeli jelenetet, máskülönben csökkent volna a film feszültsége. Már önmagában is olyan jelenet ez, amely sűríti az időt, azt az illúziót keltve, hogy meglehetősen hosszú autóútról van szó. Amikor a jelenetet rendeztem, úgy fogtam fel a dolgot, mintha az autóbusz is szereplő volna. Van tehát egy jóságos autóbusz, az autóbusz segíti a szerelmespárt a menekülésben. Ötszáz méterrel távolabb azonban egy gonosz autóbusz követi őket, és ez a gonosz autóbusz akár el is veszejtheti az előzőt. Szó, ami szó, egyáltalán nem voltam megelégedve a háttérvetítések technikai színvonalával. Takarékosságból német operatőrt bíztam meg, hogy vegye fel a backgroundot, de okosabb lett volna amerikai stábnak adni a feladatot.”
A kihagyott jelenetek
A Szakadt függönyben lett volna egy olyan jelenet, amelyben Armstrong professzor találkozik Gromek bátyjával, akit szintén Wolfgang Kieling alakított. Hitchcock el akarta kerülni azt, hogy a nézőben esetleg gyanú ébredjen, hogy itt valami különös rejtély van, és a két férfi valójában ugyanaz, ezért megváltoztatta a fivér külsejét: ősz parókát és szemüveget adott rá, sőt a figura sántított is. Kieling szerint a képsort Paul Newman kívánságára távolították el a végső változatból. Ha volt is Newmannek ilyen óhaja, az aligha teljesült volna, ha Hitchcock nem értett volna vele egyet. A jelenet egy húsüzemben játszódott: a testvért láthattuk volna kolbászszeletelés közben is, amelyhez ugyanolyan kést használt, mint amilyet Armstrong és a parasztasszony Gromek megöléséhez. A fivér egy képet is mutatott a professzornak: a fotó öccse három gyermekét ábrázolta. Hitchcock attól tartott, hogy ez az epizód rokonszenvet ébresztene a meggyilkolt Gromek iránt, és csökkentené az Armstrong iránti szimpátiát, ezért hagyta ki. Gondja volt Paul Newman játékával is, mert semleges arckifejezést várt volna tőle, ám a színész szélsőséges érzelmeket kifejező arcjátékot produkált. A vágással ezt a problémát sikerült valamennyire mérsékelni, Hitchcock mégis úgy döntött, hogy kihagyja ezt az epizódot, noha kifejezetten tetszett neki. Ez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy az elsőként felkért zeneszerző, Bernard Herrmann még ehhez a jelenethez is komponált két zenei motívumot.
Hitchcock a filmtekercset állítólag átadta Truffaut-nak, aki megígérte, hogy továbbítja Henri Langlois-nak a Cinémathèque Française (Francia Filmarchívum) számára. A filmszalagnak idővel valahogy nyoma veszett. Hitchcock azt tervezte, hogy az utolsó jelenetben a professzor eldobja azt a cetlit, amelyre felírta a titkos képletet, mivel a titkos ügynöki megbízatása sokkal mocskosabbra sikerült, mint amire naivan számított. Mivel ez az ötlet csak a Mester feleségének, Almának tetszett, ezért le sem forgatták. Roman Polański viszont ezt az elvetett elképzelést is felhasználta fentebb említett filmjében, az Őrületben: az ő főhőse végül a Szajnába dobja azt a mikrofilmtekercset, amelynek megszerzéséért még alkalmi barátnője is az életét adta. Utoljára említsük meg a Szakadt függöny forgatását meglátogató prominens személyiségeket is. A Los Angeles-i forgatást megtekintette Margaret (Margit) brit hercegnő és akkori férje, Lord Snowdon (Antony Charles Robert Armstrong-Jones) fotóművész és filmes. A még fiatal Steven Spielberg a Universal filmstúdióba osont be, hogy megnézze a színházi jelenet felvételét. Mivel ő akkor még nem volt prominens személyiség, egy produkciós asszisztens 45 perc múlva távozásra szólította fel.
A zene
A Szakadt függönyhöz először Hitchcock egyik állandó munkatársa, Bernard Herrmann írt kísérőzenét, amellyel a rendező elégedetlen volt. Sokan úgy tudják, hogy a Mester igazából csak a Universal álláspontját képviselte. A cég szerint Hitchcocknak meg kellett újulnia, különben a fiatal nemzedék – amely egyébként Mesterként tisztelte őt – egyre inkább lekörözi. Állítólag emiatt akarták az aktuális sztárok szerepeltetését, és ragaszkodtak ahhoz is, hogy a megújulás a kísérőzenét illetően is megtörténjen. A Universal pop- és dzsesszstílusú soundtracket akart, ami Herrmanntól meglehetősen távol állt, bár megpróbálkozott vele. Az illetékesek Julie Andrews miatt kérték azt is, hogy Herrmann írjon egy betétdalt a musicaljei révén közkedvelt színésznő számára. Ennek az óhajnak volt némi alapja, hiszen tíz évvel korábban Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott (1956) című klasszikusában a női főszereplő, Doris Day oly nagy sikerrel énekelte a Que sera, sera című betétdalt (Jay Livingston és Ray Evans szerzeményét), hogy Oscar-díjat is kapott érte. A különbség „csupán” annyi, hogy abban a filmben dramaturgiai funkciója is volt a betétdalnak, Herrmann szerint viszont a Szakadt függöny dramaturgiája és cselekménye nem indokolt egy szólószámot. De hát a főnökökkel nem érdemes vitatkozni, szóval a véleménykülönbségek esetünkben odáig vezettek, hogy Herrmann-nak mennie kellett.
Tom Addison, a világsikerű Tom Jones (1963) című friss és szellemes kalandfilm zeneszerzője lépett a helyére. Az általa komponált soundtrack felvétele két napig tartott. A munkát 1966. május 19-én kezdték egy hatvantagú zenekarral. A kritikusoknak nem tetszett az új zene: fantáziátlannak és hatásvadásznak tartották, Bernard Herrmann pedig annyira megsértődött Hitchcock eljárásán, hogy soha többé nem dolgozott vele. Bennfentesek szerint Herrmann kicsit szigorú volt a Mesterrel. A Universal ugyanis már a kezdet kezdetén Henry Mancinit akarta, Hitchcock azonban akkor még ragaszkodott régi barátjához, Herrmannhoz, és igen aprólékosan elmagyarázta neki, hogy milyen jellegű zenét akar. Herrmann állítólag nem vette figyelembe ezeket a kívánságokat. A fentebb kifejtett szakmai okok miatt amúgy is nehéz helyzetben lévő Mester ezt szándékos ignorálásnak vélte, ezért ejtette Herrmannt, és elhárította a békülési kísérleteit is. A zeneszerző az 1970-es évek első felében többször is dolgozott a (kissé igazságtalanul) Hitchcock-epigonként elkönyvelt Brian De Palmával. Herrmann 1975-ben hunyt el, így nem érte meg, hogy egyszerre két filmzenéjét is Oscar-díjra jelölték: Megszállottság (1976, Brian De Palma), Taxisofőr (1975, Martin Scorsese). A Szakadt függöny az új évezredben DVD-n is megjelent: az extrák között a film néhány jelenete megtekinthető Herrmann zenéjével is. (Szerintem is az a jobb. Egyébként azóta kijött a Blu-ray verzió is.) A filmzene érdekessége, hogy Hitchcock szokásos cameója alatt a Marche funèbre d'une marionnette (Egy bábu temetési menete) című Gounod-szerzemény dallama csendül fel, amely a Mester tévésorozata, az Alfred Hitchcock Presents (1955) fő zenei motívuma volt.
A FOGADTATÁS
Saját filmjei közül Hitchcock állítólag a Szakadt függöny forgatását egyáltalán nem élvezte, ezért letett arról a szándékáról, hogy olyan előzetest forgasson hozzá, amelyben ő maga is megjelenik. A film premierjét 1966. július 14-én tartották Bostonban. Július 27-én New Yorkban három mozi is játszani kezdte. A bemutató ürügyén a polgármester, John Lindsay bejelentette, hogy Hitchcock megkapja New York városának Becsületrendjét. A Los Angeles-i premiert (1966. augusztus 3.) egy ünnepséggel kötötték össze, amelyet abból az alkalomból rendeztek, hogy a Szakadt függöny a Mester ötvenedik filmje. A tortavágással egybekötött fényes ceremónián Hitchcock nem jelent meg, Tamara Toumanova képviselte. Magát az opuszt meglehetősen hűvösen fogadták a kritikusok. Egybehangzó volt az a vélemény, hogy nem éri el a korábbi Hitchcock-művek színvonalát, és rosszalló megjegyzések hangzottak el azzal kapcsolatban is, hogy Julie Andrews ezzel a szerepével eltávolodott korábbi „családi sztár”-imázsától. A katolikus filmkritikusok erkölcstelenséget is emlegettek (a szereplők nem házasok, de már az egyik korai jelenetben közösen láthatók egy ágyban), és kifogásolták a túlzott erőszakot, elsősorban Gromek meggyilkolásának jelenetét. Ennek ellenére a film megtekintését kezdetben nem kötötték korhatárhoz, és csak 1968-ban kapta meg az „R” minősítést (a tematika miatt csak felnőtteknek ajánlott). 1984-ben újabb minősítésen esett át, ekkor a „PG” kategóriába sorolták át (kiskorúak szülői kísérettel tekinthetik meg). Az általános negatív kritikai fogadtatás miatt a Szakadt függönyt bukásként szokták emlegetni, noha kereskedelmi szempontból az 1966-os esztendő tíz legsikeresebb bemutatója közé tartozott. A bevételekről szóló hírek hét- és tizenhárom millió dollár közötti összeget emlegetnek, ami nyilván csak a korabeli amerikai moziforgalmazásra vonatkozik.
A SZAKADT FÜGGÖNY ÉS A MAGYAR FILMFORGALMAZÁS
A Szakadt függöny 1971. március 30-án került a Filmátvételi Bizottság elé Széttépett függöny címmel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint tizenhárman voltak jelen a vetítésen. A bevezető mondatban máris az olvasható, hogy Hitchcock leggyengébb művéről van szó. A politikai vonatkozások „a bárgyúságig ízléstelenek és rosszindulatúan ellenségesek”, ráadásul a direktor ezúttal formai szempontból sem remekel: minden amatőr, beleértve a rendezést, a vágást, a színészvezetést és a szituációk megteremtését. Még a két kiváló színésszel sem lehetett elfogadhatóvá tenni a különösen gyenge forgatókönyvet. A résztvevők mégis remekül mulattak, hiszen a dokumentum szerint az opusz nagy derültséget keltett a vetítésen, és az amúgy állítólag kirívóan gyengén teljesítő Hitchcockra való tekintettel javasolták, hogy a filmet tekintse meg az MB is. Ennek ellenére már az FB által is ellenszavazat nélküli elutasító határozat született. Jómagam igen valószínűnek tartom, hogy a T. Bizottság alighanem csak önmagát akarta szórakoztatni, ugyanis a mű kommunistaellenessége köztudott volt, így borítékolni lehetett, hogy moziforgalmazásra nem találják majd alkalmasnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy évvel korábban átvételi határozat született a Psychóról (amely csupán újabb egy év múlva került a hazai mozik műsorára, és tűnt el onnan egy hónap leforgása alatt), és ebben az átmeneti időszakban az illetékesek esetleg úgy gondolták, hogy a szocialista Magyarországon következetesen mellőzött Mester filmográfiájának egyéb darabjait is érdemes lenne elbírálni. A filmet hazánkban végül a Tv1 mutatta be elsőként egy Hitchcock kései műveiből összeállított 1995-ös életműsorozatban. A magyar szöveget Pataricza Eszter készítette, a szinkront Andor Péter rendezte. Fontosabb szinkronhangok: Sztarenki Pál (Paul Newman), Vándor Éva (Julie Andrews), Schubert Éva (Lila Kedrova), Fülöp Zsigmond (Hansjörg Felmy), Hollósi Frigyes (Wolfgang Kieling), Kenderesi Tibor (Ludwig Donath) és Konrád Antal (Günter Strack).
Szakadt függöny (Torn Curtain, 1966) – amerikai kémfilm. Forgatókönyv: Brian Moore, Willis Hall és Keith Waterhouse. Operatőr: John F. Warren. Zene: John Addison. Díszlet: Hein Heckroth, Frank Arrigo és George Milo. Jelmez: Grady Hunt és Edith Head. Vágó: Bud Hoffman. Rendező: Alfred Hitchcock. Főszereplők: Paul Newman (Michael Armstrong professzor), Julie Andrews (Sarah Sherman), Lila Kedrova (Kuchinska grófnő), Hansjörg Felmy (Heinrich Gerhard), Tamara Toumanova (cseh balerina), Ludwig Donath (Gustav Lindt professzor), Wolfgang Kieling (Hermann Gromek), Günter Strack (Karl Manfred professzor), David Opatoshu (Mr. Jacobi), Gisela Fischer (dr. Koska), Mort Mills (a földműves), Carolyn Conwell (a földműves felesége). Magyarországi bemutató: 1995. február 19. (Tv1), 1995. március 17. (Duna Tv).
BEST OF FIELD64
MÉG TÖBB ALFRED HITCHCOCK!
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
