2019. február 24., vasárnap

FELLINI-SATYRICON

„Ki nagy s komoly művész nevére pályázik
s nagy célokkal jegyezte el magát, lelkét
kemény törvény alatt csiszolja, érlelje,
gőgös királyi várakkal ne gondoljon,
hatalmasok lakmáiért se kapdosson,
s ne fojtsa borba, züllött cimborák társa,
az elme lángját, és szinész-rajongóként
szinházban ülve bérencként se tapsoljon.
(Petronius: Satyricon.
Horváth István Károly fordítása)

A rosszul fogadott Júlia és a szellemek (1965) után Fellini szénája nem állt túl jól. Az első forgatási napon lemondta a G. Mastorna utazása című filmjét, ami miatt megromlott addigi korrekt munkakapcsolata Dino De Laurentiis producerrel, és újabb projektjeihez nem talált vállalkozó kedvű támogatót. A Különleges történetek (1968) című szkeccsfilmhez forgatott alkotása, a Toby Dammit azonban bebizonyította, hogy még mindig a világ élvonalába tartozik, és újabb remekművek várhatók tőle. A Fellini-Satyricon (1969) megvalósítását – Alberto Grimaldi producer közreműködésének köszönhetően – egyenesen az amerikai United Artists támogatta. A cég eleinte amerikai színészek szerepeltetését szorgalmazta, majd az illetékesek belátták, hogy sokkal jobban járnak, ha mindent a Maestro belátására és tehetségére bíznak. Óriási médiaérdeklődés kísérte a forgatást, hiszen először fordult elő, hogy Fellini nem egy mai témájú történetet filmesített meg, hanem a Nero császár idején élt Petronius töredékesen fennmaradt művét. Az érdeklődést fokozta, hogy bejelentettek egy konkurens filmet is a Satyricon alapján, melyet a hatvanas évek divatos erotikus vígjátékainak mestere, Gian Luigi Polidoro rendezett. Az ellenfilm miatt bírósági eljárás indult, amely kimondta, hogy a Petronius-mű szerzői jogai szabadok, és magára a témára nem lehet monopoljogot követelni. A két film vetélkedése csúfos kudarccal végződött: Polidoróét betiltották, és többé-kevésbé el is feledték, Fellinié pedig megbukott az 1969-es velencei filmfesztiválon. Idővel azonban felértékelődött, s bár nem sorolják a Maestro legjobb alkotásai közé, mégis árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Fellini a Satyriconnal valójában kora társadalmáról is véleményt mondott, arról a világról, amelyben a valódi értékek, a régi erkölcsök veszni látszanak, és a pénz diktál, amiért bárki bármire hajlandó (például Eumolpus testét a végakarat szerint megeszik az örökösök, hogy megkapják az örökséget). Mindenki a mának él, mulandó örömöknek, a test pillanatnyi gyönyöreinek adja át magát: senki nem törődik se a múlttal, se a jövővel. Ebből a szemszögből nézve a Fellini-Satyricon egy trilógia középső darabjaként is értelmezhető. Előzménye Az édes élet (1960) – melynek kapcsán Fellinit már akkor korunk Petroniusának nevezték –, folytatása pedig a Fellini-Casanova (1976). 


A történet 
Fellini filmje kilenc epizódból áll, szerkezete visszaadja az irodalmi mű töredékességét. Már az első jelenetben megismerjük a két főszereplőt, Encolpiost és Ascyltost, akik összeverekszenek, mert közös szeretőjüket, a szinte még gyerek Gitont Ascyltos eladta Vernacchiónak, a színésznek. Encolpios visszaszerzi kedvesét, és együtt tölti vele az éjszakát. Boldogsága nem tart sokáig: újra megjelenik Ascyltos, és követeli, hogy mindenüket osszák meg egymással. Gitonon nem tudnak osztozni, ezért rábízzák, hogy kit választ: a közösen töltött éjszaka után Encolpios biztos abban, hogy ő lesz a kiválasztott, Giton azonban Ascyltosszal akar menni. A csalódott Encolpios már-már öngyilkos lesz, amikor az otthonául szolgáló kéjtanya, az Insula Felicles recsegve-ropogva összedől. A három főszereplő közül Fellini Encolpiost követi nyomon: látjuk őt egy felfuvalkodott újgazdag, Trimalchio pazar lakomáján, majd fogolyként kerül Lichas hajójára, ahol újra találkozik Ascyltosszal és Gitonnal. Itt Encolpiosra ketten is szemet vetnek: a kéjsóvár Tryphaena és maga Lichas, egy visszataszító külsejű öregember. Újabb kalandok következnek, például az öngyilkosok villájában, ahol Encolpios és Ascyltos egymás karjaiban éppúgy keresik a gyönyört, mint a kis néger rabszolgalánnyal, akit a házban találnak. Encolpiost ezután Minotaurus labirintusába veti a sorsa, ahol a szörnyeteg ugyan legyőzi őt, de nem öli meg, hanem barátjául fogadja. Hősünk szerelmi kudarcot vall a szépséges Ariadnéval, és egy varázslónő, Oenothea segítségével próbálja visszaszerezni elveszett férfiasságát… 


A szerző 
Keveset tudunk az ókor egyik leghíresebb szerzőjéről, Titus Petronius Arbiterről. Jelenlegi ismereteink szerint Krisztus után 27-ben jött a világra, feltehetően Massaliában (a mai Marseille ókori elődje). Személye felbukkan néhány ókori író művében is: Tacitusnál Gaius (Caius) a keresztneve, Pliniusnál és Plutarkhosznál viszont Titus. Egyes történészek szerint a Titus az igazi keresztnév, a Gaius valószínűleg névelírás, amit egy figyelmetlen írnok követett el. Petronius nevének középső tagja, az Arbiter választékos eleganciájára utal, emiatt kapta az „arbiter elegantiae” elnevezést is, amelyet modern szófordulattal élve „divatdiktátor”-ként fordíthatnánk. Noha közhivatalokat is betöltött, sőt ezekben az ügyekben állítólag kifejezetten rátermettnek bizonyult, mégis inkább kifinomultan fényűző életviteléről és szórakozásairól volt nevezetes. Az ókorból fennmaradt forrásokban nincs nyoma annak, hogy felkapaszkodott polgár lett volna, ezért feltételezhető, hogy jómódú családból származott. Eleinte élvezte az uralkodó, Nero bizalmát, és nagy befolyásra tett szert, amit riválisai nem néztek jó szemmel. Megvádolták azzal, hogy részt vett a Piso-féle összeesküvésben. Petronius elébe ment a sorsnak: egy jegyzéket állított össze Nero gaztetteiről, és azt elküldte neki, utána 66-ban cumaei villájában, barátai körében, felvágta az ereit. Alakja fontos szerephez jut Henryk Sienkiewicz lengyel író Quo vadis című regényében is: a művelt római arisztokratát képviseli, aki hedonista életvitele ellenére is valamiféle erkölcsi nívót képvisel az erkölcstelenség közepette, s a klasszikus római erények még nem vesztek ki belőle teljesen. A Satyriconban Eumolpus figurája rokonítható vele, akinek szintén van rálátása a korra, amelyben él, ugyanakkor emberismerete szókimondással párosul, ami olykor kegyenccé, máskor kegyvesztetté teheti. 1990. július 8-án Petroniusról nevezték el a 3244-es számú aszteroidát. 


Tacitus, a jeles ókori történetíró így írt róla: „Petroniusról néhány korábbi dolgot kell említenünk. Mert ő a nappalt alvással, az éjszakát hivatalos ügyekkel és az élet gyönyörűségeivel töltötte, s mint ahogy másokat szorgalmuk, őt semmittevése tette híressé, mégsem tartották korhelynek és tékozlónak, mint általában azokat, akik vagyonukat elfecsérlik, hanem finom ízlésű életművésznek. Mondásait és cselekedeteit pedig, minél nagyobb fesztelenséget és bizonyos nemtörődömséget mulattak [sic!], annál szívesebben a természetes egyszerűség megnyilvánulásának fogták fel. Bithynia proconsulaként, majd consuli minőségben mégis tetterős és intézkedésre termett férfinak mutatkozott. Azután visszasüllyedvén a bűnökbe, hogy a bűnök utánzásával, mint a választékos ízlés mestere, Nero bizalmas baráti körébe került be, mert a császár csak azt tartotta a bőség kellemes és kényeztető ajándékának, amit Petronius jóváhagyásra ajánlott. Innen eredt Tigellinus irigysége a vetélytárs és az élvezetek különb ismerője ellen. Így hát a princeps kegyetlenségéhez folyamodik, mely mögött elmaradt minden szenvedélye, és Scaevinus barátságával vádolja Petroniust, megvesztegetvén vallomástételre egy rabszolgáját, őt magát megfosztván a védekezéstől, és szolgaszemélyzetének nagy részét bilincsbe veretvén. Caesar ezekben a napokban történetesen Campania felé tartott, és a Cumaeig elébe menő Petronius itt kapja a parancsot, hogy maradjon. Nem is tűrte tovább a habozást félelem és remény között. Mégsem dobta el magától elhamarkodottan az életet, hanem felvágott és tetszése szerint bekötözött ereit megint csak felnyitotta és beszélgetett barátaival, nem komoly hangon, vagy mintha az állhatatosság dicsőségére pályázna. Hallgatta is szavaikat, de nem a lélek halhatatlanságáról, nem is a bölcsek tanításairól, hanem könnyed dalokat és játékos verseket. Rabszolgái közül némelyeket megajándékozott, másokat megkorbácsoltatott. Hozzálátott a vacsorához, aludni tért, hogy bármennyire kényszerű halála véletlennek lássék. Még végrendeletében sem hízelgett – mint a legtöbb halni készülő – Nerónak, Tigellinusnak vagy más hatalmasságnak, hanem a princeps bűneit a megrontott ifjak s asszonyok nevével együtt, és minden gyalázatának újdonságát leírta és lepecsételve elküldte Nerónak. S eltörte gyűrűjét, hogy később senki veszélyeztetésére ne használhassák.” (Borzsák István fordítása) 


A regény 
Az irodalomtörténet első regényeként is emlegetett Satyricont az utókor egyértelműen Petronius nevéhez kapcsolja, ámbár szerzőisége nincs minden kétséget kizáróan bizonyítva. Sem Tacitus, sem Plinius, sem Plutarkhosz nem tett utalást arra, hogy Petronius írta volna a művet, amely évszázadokra elveszett, s a XV. században töredékesen került elő: a 14., a 15. és a 16. könyv részletei maradtak ránk. Egyes vélekedések szerint a regény a 16. kötettel véget is ért, mások úgy gondolják, húszkötetes lehetett. Az 1570-es években először Joseph Justus Scaliger francia humanista, majd Mamert Patisson orléans-i nyomdász állt elő először azzal a hipotézissel, hogy Petronius lehet a szerző. Ők arra hivatkoztak, hogy a leleten talált Arbiter név Petronius közismert elnevezésére (arbiter elegantiae) utal, továbbá a cselekmény olyan helyszíneken játszódik, melyeket Petronius egész biztosan ismert, a mű néhány szereplője valóban létezett és Petronius kortársa volt, a nyelvezet, a kulturális és közéleti utalások pedig egyértelműen olyan szerzőt sejtetnek, aki abban a korban élt, és belülről ismerte azt a világot. 


„A könyv olyan világot tár elénk, amelyet különben alig látnánk, mivel kiszorult az antik prózairodalom erősen szűkített tematikus kánonjából: ez a dél-itáliai kétnyelvű kikötővárosok, a deklasszálódott szabadúszó értelmiségi félbűnözők, vándorköltők, homoszexuálisok, szemfényvesztő sarlatánok, unatkozó nagyvilági dámák és gyorsan meggazdagodott felszabadított rabszolgák által lakott városi világ, a parkok, a kikötők, a csapszékek és a bordélyok világa. A politika mindettől igen távol esik. A helyzetek szélsőségességében, a szereplők priapikus adottságaiban és szexuális éhségében, illetve a cselekményszövésben természetesen fantáziavilágról van szó” – olvashatjuk a Satyriconról szóló on-line ismertetők egyikében. Műfaji besorolása is bizonytalan: bár regényként szokás emlegetni, a prózai részeket hosszabb-rövidebb versbetétek szakítják meg. Vannak olyan vélemények, hogy a görög szerelmi kalandregények paródiájáról van szó, mások a pánszexualitás dicsőítésének tartják, s persze találkozhatunk olyan kijelentésekkel is, hogy az irodalomtörténet első melegregényével van dolgunk. Ami egészen biztos, hogy évszázadok távlatából is izgalmas és összetett olvasmányélményt jelenthet mindenki számára, aki rászánja magát az elolvasására, már csak azért is, mert Petronius kora nemcsak Fellini korának, a hatvanas éveknek, hanem a mai jelennek is egyfajta tükörképe lehet. A töredékekből elsőként a Trimalchio lakomája jelent meg magyar nyelven, Székely István fordításában: a kötetet a győri Gross Kiadó hozta forgalomba 1900-ban. Húsz évvel később a budapesti Amicus Kiadó Révay József fordításában adta ki ugyanezt a töredéket. Az első teljes fordítás a Magyar Helikonnak köszönhető, 1963-ban vehették kezükbe az olvasók (fordító: Horváth István Károly). Nagy érdeklődést keltett Faludy György fordítása, amely 2002-ben a budapesti Glória Kiadó újdonsága volt. A pozsonyi Kalligram Kiadó 2014-es kiadványában az antik szöveget hexameterekben fordította magyarra Csehy Zoltán. 


Fellini a Satyriconról 
„A Satyricon elsősorban azért olyan titokzatos szöveg, mert töredékes. Töredékessége bizonyos értelemben jelképes. Az antik világ általános töredékessége a mi világunk szétesettségét is jelképezi. A szövegnek és a szövegben feltáruló világnak ez az igazi varázsa. Sűrű ködbe burkolt ismeretlen táj, és csak akkor látni valamit, ha itt-ott fölszakadozik a köd…” 


A forgatókönyv 
Fellini már azelőtt megállapodott Alberto Grimaldi producerrel a Satyricon megfilmesítéséről, mielőtt a művet elolvasta volna. Bár nagyon tetszett neki a töredék, saját bevallása szerint fantáziáját mégsem a fennmaradt szöveg hozta mozgásba, hanem inkább a hiányzó részek. Úgy képzelte el a maga Satyriconját, mint egy sci-fit, amely a jövő helyett a múltban játszódik, és ő alkotja meg a történet hiányzó mozaikjait Bernardino Zapponi forgatókönyvíróval közösen, akivel előző filmjében, a Toby Dammitban dolgozott először. (Az előzményeket legalábbis így ismerteti a Fellini-szakirodalom. Maga a direktor azonban a forgatás idején többször is azt nyilatkozta, hogy már a harmincas évek óta foglalkoztatta a Satyricon, és 1954-ben készítette el az első vázlatokat a filmhez.) Az 1960-as évek közepén Fellini orvosi felügyelet mellett kipróbálta az LSD-t, és a kísérlet közben a színek szó szerint kézzel foghatóvá, kitapinthatóvá váltak számára. Ilyen színekkel képzelte el új filmjét is. Ő és Zapponi egyaránt kedvelte a képregényeket, és különösen nagy hatást gyakorolt rájuk a francia Guy Peellaert és Pierre Bartier közös alkotása, a Jodelle. Lelkesedése ellenére Fellini igazából nem mert belevágni a hatalmas munkába, és megpróbálta meggyőzni Grimaldit, hogy válasszanak egy másik témát, ám a producer ragaszkodott a Satyriconhoz. Zapponi vállalta, hogy elkezdi írni a forgatókönyvet, hogy Fellini annak alapján eldönthesse, meg akarja-e rendezni a filmet, vagy inkább visszalép. Úgy tervezte, hogy valósághű képet ad az ókori Róma konkrét hétköznapjairól, hogy ezáltal a film egésze váljon álomszerűen hihetetlenné. Az első jelenetet így képzelte el: „A Circus Maximus föld alatti labirintusa pirkadatkor. Valahol a börtön, az állatkert és az őrhely között. Alacsony mennyezetű termek fáklyavilágítással, a gladiátorok kockajátékot játszanak a versenyek előtt. Valaki éppen a szigony hegyét vagy a kard pengéjét élesíti. A gallok szépítkeznek, pajzsukat használják tükör gyanánt, szőke hajukat és bajszukat igazgatják, egy óriás termetű néger kezébe temetett fejjel sír. Oroszlán- és tigrisüvöltés hallatszik a háttérben, elefánttrombitálás, bivalybömbölés. Valaki nyitott szájjal, részegen alszik. Másvalaki vígan eszik-iszik. Imitt-amott hangosan beszélgetnek, valami furcsa, érthetetlen nyelven, ami a mi fülünknek szerb-horvát vagy német, valójában latin, nem tiszta, gyorsan elharapva, dialektusban beszélt latin…” 


Fellininek tetszett ez a szöveg, és elhatározta, hogy mégiscsak leforgatja a filmet. Ettől kezdve együtt dolgoztak Zapponi lakásában a forgatókönyvön. A munkát hol élénk fecsegések, hol pedig hosszú hallgatások kísérték. Fellini leginkább csak vázlatokat készített, többnyire humoros és obszcén karikatúrákat, melyeket egy-egy munkanap végeztével összegyűrt és eldobott. A végső forgatókönyv sajátos képzettársításoknak köszönhetően valósult meg. Egyszer például Zapponi javaslatára elképzeltek egy XIX. századi előkelő villát, melynek udvarán gyerekek játszanak papírsárkányokkal. Fellini az ötletet azzal egészítette ki, hogy a kitalált jelenet figurái öngyilkosok lesznek. Így született meg az öngyilkosok villájában játszódó epizód. Máskor csak egy-egy ötletfoszlány jutott az eszükbe, például a hóesés a tengeren, vagy az a csattanó, hogy a szörnyeteg Minotaurusnak legyen ártatlan emberi arca stb. Fellini mindennap, távozása előtt, összefoglalta ezeket a gondolatmorzsákat, s így Zapponi meg tudott írni egy-egy teljes jelenetet. A Petronius-mű cselekménye a Rómától távoli Magna Graecia városaiban játszódik, a direktor azonban a történések egy részét a fővárosba helyezte át. (Magna Graecia Dél-Olaszország part menti területeinek görög telepesek által lakott régióját jelentette.) Azt tervezte, hogy latin nyelven forgat, s ennek érdekében konzultált a téma több tekintélyes professzorával. Végül letett erről a szándékáról, mert számos nehézség merült fel, és a United Artists sem lelkesedett ezért az elképzelésért. (Az első teljes egészében latin nyelvű filmet a brit Derek Jarman forgatta Sebastiane címmel 1976-ban.) Az elkészült forgatókönyvet Fellini a Petronius-szakértő Ettore Paratore professzorral véleményeztette. 


A szereposztás 
Fellini eredetileg arra gondolt, hogy Encolpiost a brit Terence Stamp, Ascyltost pedig a francia Pierre Clémenti fogja játszani. Állítólag mindkét színész túl sok pénzt kért, emiatt lemondott róluk. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy ez az indok elég gyenge lábakon áll. A produkciót finanszírozó amerikai United Artistsnak ugyanis valószínűleg nem jelentett volna vállalhatatlan terhet a két európai színész gázsija. Ráadásul Stamp volt a direktor előző filmje, a Toby Dammit főszereplője is, aki rajongott Felliniért, kevéssé hihető tehát, hogy irreális anyagi követeléssel állt volna elő. Hiszen akkoriban játszott Pasolini Teorémájában (1968) is, amit egy szerényebb összegért vállalt, pedig Pasolini korántsem tett rá olyan mély benyomást, mint Fellini. Clémenti is épp akkoriban dolgozott Pasolinivel, a Satyriconnal egy időben bemutatott Disznóólban (1969), így joggal feltételezhető, hogy az ő gázsija sem lehetett kifizethetetlenül magas. Stamp helyébe a szintén angol Martin Potter lépett, állítólag épp a kollégájához való hasonlatosság miatt. A Clémentinek szánt szerepet az amerikai Hiram Keller kapta. Filmtörténeti legendák szerint őt Franco Zeffirelli ajánlotta Fellini figyelmébe, miután látta a tehetséges ifjút a Hair New York-i színházi előadásán. Amikor azt kérdezték Fellinitől, miért nem olasz színészeket választott a főszerepekre, a rendező azt felelte: „Mert Olaszországban nincsenek homoszexuálisok.” Ez nyilván csak egy polgárpukkasztó válasz volt a Maestrótól, hiszen egyrészt Olaszországban természetesen már akkor is voltak meleg színészek, másrészt később mindkét homoszexuálisnak vélt külföldi főszereplő megnősült, Hiramnak gyermeke is született. Egyébként Gitont is egy angol fiatalember játszotta, az amatőr Max Born. 


Bernardino Zapponi ilyennek látta a három főszereplőt: „Martin Potter… profilból úgy néz ki, mint a klasszikus ókori római bronz- és márványszobrok, szemből inkább egy szász vitéz, Valian herceg vagy Oroszlánszívű Richárd. A nők szeretik a durva lelkét, vagy éppenséggel meglágyítja a szívüket a gyermeki gyengesége. Bizonytalan és rettenthetetlen, értetlenül vesz részt a filmben, igyekezettel fürkészi a többieket, hogy megértse, mit kell tennie, nevetni vagy éppen felháborodni. Ascyltos-Keller, a New York-i underground színházaktól érkezett amerikai vigyora nagy fotogenitásról árulkodik, és tele van igyekezettel, hogy a lehető legundokabbnak mutatkozzék, amint azt a szerepe megköveteli. Giton megszemélyesítője, Max Born a macskák titokzatosságát, a virágok könnyedségét csempészi szerepébe. Egy kis lakást bérelt a Pantheon mögött, olyan hosszút, mint egy folyosó, ami, mint a folyosók általában, menekülésre késztette, sietős, ideiglenes tartózkodásra. Tollrajzokkal díszítette a falakat és az ajtókat, javarészt obszcén, ám ízléses, szecessziós jellegű rajzokkal. Innen menekült rövid úton, hogy visszatérjen Angliába, ahol hippiként élt vidéken. Fellini egy szereplőválogatáson bukkant rá, miután visszatért nomád táborhelyére.” 


Trimalchio szerepére Fellini a legendás amerikai horrorsztárt, a Frankenstein-filmek szörnyetegét, Boris Karloffot akarta megnyerni. Az idős művészt érdekelte volna az ajánlat, betegsége miatt azonban vissza kellett utasítania, s még zajlott a forgatás, amikor elhunyt. A német Gert Fröbe (a klasszikus James Bond-film, az 1964-es Goldfinger címszereplője) szintén elutasította a felkérést. Kevesen tudják, hogy a Maestro ekkor Bud Spencernek ajánlotta fel a szerepet. A későbbi Piedone is nemet mondott, mert állítólag több tömegjelenetben meztelenül kellett volna feküdnie egy heverőn. Ez is egy mulatságos anekdota, de valószínűleg nem kell túl komolyan venni. Fellini filmjeiben ugyanis nem nagyon látni meztelen férfiakat, ő inkább a hölgyeket vetkőztette. Viszont szeretett tréfálkozni, zavarba hozni a színészeit. A Nyolc és fél (1963) forgatása előtt például Marcello Mastroiannit ijesztgette azzal, hogy meztelenül kell megjelennie a fürdőjelenetekben, és kajánul élvezte szemérmes barátja zavarát. Trimalchiót végül egy római vendéglős alakította, Mario Romagnoli: az Il Moro álnevet használta, mert így hívták a vendéglőjét. Természetesen nem volt meztelen jelenete. Lichast az amerikai Danny Kaye játszotta volna, ám ő sem mert kockáztatni egy ilyen kényes témával, és visszakozott. A francia Alain Cuny helyettesítette, aki Steinert alakította a Maestro klasszikusában, Az édes életben (1960). Eumolpus esetében Van Heflint vették fontolóra, az amerikai színész azonban szintén elutasította a felkérést. Olyan színészek számára is megadatott volna a lehetőség, hogy Fellinivel dolgozzanak, mint Mae West, Groucho Marx és a Bonnie és Clyde-dal (1967) feltűnt Michael J. Pollard, de különböző okokból velük sem sikerült megállapodni. A United Artists a sok nemleges válasz után lemondott arról, hogy amerikai sztárokat erőltessen a direktorra. Úgy döntöttek, hogy Fellini nevével fogják eladni a filmet – végtére is a Maestro háta mögött akkor már három Oscar-díjas film (Országúton, Cabiria éjszakái, Nyolc és fél) állt –, ezért úgy igazságos, ha rábízzák a színészválasztást. Egyetlen kikötés volt: ne gondolkodjon túl drága művészekben. 


Salvo Randone (Eumolpus) volt az egyetlen drága színész. Ő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ne kelljen megtanulnia a hosszú monológokat, mivel tudta, hogy Fellini úgyis utószinkronizáltatni fog. Minotaurust, a labirintus szörnyetegét Luigi Montefiori alakította, aki ezt követően George Eastman néven több kétes értékű horror- és szexfilm elkészítésében vállalt színészi, sőt számos esetben forgatókönyvírói és rendezői feladatokat is. Fortunatát a török származású Magali Noël játszotta, aki szerepelt Az édes életben, sőt később az Amarcordban is. Tryphaena szerepében a francia Capucine (igazi neve: Germaine Lefebvre) látható: a szupermodellként is jól ismert, különleges szépségű hölgy élete nem volt boldog, s amikor 1990-ben úgy döntött, hogy búcsút mond ennek a világnak, már annyira magányos volt, hogy csak három macskája jelentett társaságot számára. Tragikusan alakult a fiatal Oenotheát alakító Donyale Luna sorsa is: a színes bőrű modell tíz évvel később, 1979-ben kábítószer-túladagolásban elhunyt. Az öngyilkos nőt megszemélyesítő Lucia Bosé Miss Olaszország volt 1947-ben, maga mögé utasítva olyan gyönyörű riválisokat, mint például Gina Lollobrigida és Silvana Mangano. A martalócot egy ismert amerikai testépítő játszotta, Gordon Mitchell. A statiszták közül két személyt emelnék ki: a bájos Carole André egyike volt a hetvenes évek népszerű olasz színésznőinek (Sandokan kedveseként is láthattuk), Renato Zerót pedig a könnyűzene kedvelői ismerhetik, dalait a hetvenes években a Magyar Rádió is sokat játszotta. 


A forgatás 
A Satyricon forgatása 1968. november 9-én kezdődött, és különösebb problémák nélkül, határidőn belül fejeződött be 1969. május 23-án. Felliniről köztudott volt, hogy jobban szeret stúdióban forgatni, mint külső helyszíneken, ezért a Satyricon nagyobb részét is a Cinecittà műtermeiben vették fel. Bennfentesek szerint a tíz évvel korábbi amerikai szuperprodukció, a Ben-Hur (1959) óta nem készült olyan nagyszabású mű a római filmvárosban, mint Fellinié: nem kevesebb, mint 89 helyszínt építettek fel hozzá. A forgatás idejére a Maestro beköltözött a Cinecittàba, ahol külön lakrészt biztosítottak számára. Itt szigorú napirend szerint élt, amelybe a rendszeres testedzés, a masszázs és a speciális étrend is beletartozott. Fellini stábjához ekkor csatlakozott Danilo Donati is, aki egy hullámhosszon volt a rendezővel, minden elképzelését igyekezett maximálisan megvalósítani, s mindezt hihetetlenül gazdaságosan: a legolcsóbb anyagokból varázsolt fantasztikus jelmezeket és kellékeket. (Ehhez korábban már több Pasolini-filmben is tapasztalatokat szerzett.) Nem esett kétségbe a váratlan helyzetektől, és soha nem vitázott Fellinivel, ugyanis tudta, hogy a Maestro azért választotta őt, mert bízik a tehetségében. Szükség is volt arra, hogy mindenki fegyelmezetten végezze a dolgát, hiszen minden áldott nap körülbelül kétszázhetven ember dolgozott a forgatáson. Valószínűleg a produkció méretei is szerepet játszottak abban, hogy Fellini ezúttal meglepően hűséges volt a forgatókönyvhöz, nem nagyon improvizált, voltaképpen végig kitartott eredeti elképzelései mellett. 


A fontosabb jeleneteket az alábbi sorrendben vették fel: Encolpios monológja, Vernacchio epizódja, az ifjú Oenothea jelenete (helyszín: Maccarese), az öngyilkosok villája, az idős Oenothea, a hermafrodita epizódja (időpont: 1969. január), a Suburra, Trimalchio jelenetei (időpont: 1969. január–február), a képtár, a labirintus, Eumolpus temetése (helyszín: Fiumicino mellett, a focenei tengerpart, időpont: 1969. március), a gyönyörök kertje és utoljára a hajós jelenetek (helyszín: Ponza szigete, időpont: 1969. május első fele). Fellini azt tervezte, hogy kihagyja a filmből az epheszoszi özvegy történetét, de végül mégis leforgatta, sőt benne is hagyta a végső változatban. A teljes film forgatásához nyolcvanezer méter filmszalagot használtak el, a hivatalos változat háromezer-hatszáz méter hosszú. Jogosan feltételezhetjük, hogy a több mint hetvenezer méter feleslegesnek ítélt filmszalagon nem csupán próbafelvételek vagy más kameraállások voltak, hanem olyan jelenetek is, melyek nem kerültek be a forgalmazott verzióba. A Fellini-Satyricon egyik gyakori reklámfotóján (lásd fentebb) Ascyltos látható ágyékkötőben, amint Tryphaena kezét fogja. Ilyen képsor viszont nincs a bemutatott változatban. Feltehetően ez a Lichas hajóján játszódó eseménysor része lehetett, amikor arról van szó, hogy Lichas Encolpiosszal, Tryphaena pedig Ascyltosszal köt házasságot. A Fellini-Satyricon a DVD- és Blu-Ray-korszakban többször is megjelent, például az amerikai Criterion kiadásában is. Ez a cég arról nevezetes, hogy igyekszik az adott filmről minden érdekes és fellelhető extraanyagot rátenni a lemezre. Sajnos sem ezen, sem a többi kiadványon nem találhatók meg a mellőzött jelenetek, így azt kell feltételeznünk, hogy ezek elvesztek. (Tudomásunk van arról, hogy más Fellini-filmek kihagyott jeleneteinek is nyoma veszett, például a Nyolc és fél eredeti befejezésének is, amely egy vonaton játszódott.) 


A Fellini-Satyricon forgatása a Maestro nemzetközi hírneve miatt óriási érdeklődést keltett, híres és kevésbé híres kollégák, színészek, újságírók és más érdeklődők látogattak el a Cinecittàba, hogy megnézzék Fellinit munka közben. Egyes krónikák szerint nemegyszer előfordult, hogy a kíváncsiskodók többen voltak, mint a stáb tagjai, ami nagy szó, hiszen mint említettem, a produkció naponta körülbelül kétszázhetven embert foglalkoztatott. Fellini a nyüzsgés helyett sokkal jobban kedvelte a családias hangulatot, állítólag ezért sem szeretett a stúdióból kimozdulni, ugyanakkor belátta, hogy világhírneve miatt örökre búcsút mondhat annak a bensőséges és meghitt légkörnek, amely korai filmjeinek forgatását jellemezte. A Satyricon forgatását meglátogatta a magyar Szomjas György is, aki élményeit a Filmvilág 1969/12. számában írta meg: „A gép előtt Fellini mindent maga csinál, az asszisztenseknek a forgatáson szinte nincs is más dolguk, mint hogy csendet tartsanak. A beállítások rövidek és egyszerűek, a felvevőgép alig mozog, az előtérben egy-két színész, a háttérben néhány statiszta. Fellini maga foglalkozik a statisztákkal is, beállítja őket, igazíttat a ruhájukon, hajukon, mindegyiket személyesen ismeri, nyilván nagy gonddal válogatta őket. Kamerán keresztül megnéz egy próbát, korrigálja a mozgásokat, ezután kezd foglalkozni a színészekkel. Ráérős a tempó, de nem próbál sokat, három-négy próba után kétszer-háromszor veszi fel a beállítást. Részeg, rendkívül csúnya patríciushölgy rabszolgájával enyeleg, a szőke Encolpios jön tántorogva, ő is teljesen részeg. A nő magához húzza, de a fiú ellöki és tovább imbolyog. A háttérben a lakoma vendégei jönnek-mennek. Ennyi a jelenet, amit most vesznek fel. A szőke Martin Potter (Encolpios) amerikai, a rabszolgát játszó színész francia, a nő olasz. Fellini három nyelven instruál. Nem nehéz a jelenet, még sincs könnyű dolga, mert a szép szőke amerikai fiú nagyon rossz színész. Kezét a homlokára szorítja, szemét lehunyja, megtántorodik. Ezt kéri tőle Fellini. Színészi közhely a részegség jelzésére, mégsem nagyon sikerül megcsinálnia. Fellini döcögő angolsággal magyaráz, majd előjátszik. Ő jó színész. A fiú újra próbál, még most sem jó, amit csinál, de a Mester türelmes. Nehezen, de összeáll a jelenet. Felveszik kétszer vagy háromszor, Fellini mutatja, hogy rendben van. Átmegy a műterem másik sarkába, a lába elé mutat: ide áll a kamera. Átállás a következő beállításra.” (Szomjas egy dologban tévedett: mint fentebb említettem, a szőke Martin Potter angol színész, a sötét hajú Hiram Keller volt amerikai.) 


Ruggero Mastroianni, Fellini állandó vágója (mellesleg Marcello Mastroianni öccse: a testvérek 1996-ban néhány hónap különbséggel hunytak el) részt vett a Satyricon forgatásán, és már akkor megbeszélte Fellinivel a vágás legfontosabb szempontjait. Így egyáltalán nem meglepő, hogy egy hónappal az utolsó csapó után, 1969 júniusában már be is fejeződött a vágás, pedig – mint fentebb szó volt róla – nyolcvanezer méter filmszalagot kellett feldolgozni. Ezután kezdődött az utószinkron, ami szerves részét képezte Fellini munkamódszerének. Két fontos indoka volt rá. Egyrészt gyakran foglalkoztatott amatőröket, ezért előfordult, hogy azok eredeti hangja nem felelt meg az adott figurákról alkotott elképzeléseinek. Másrészt az sem volt ritkaság, hogy a forgatás idején még nem született meg az igényeinek legmegfelelőbb végleges szöveg. Tegyük hozzá rögtön, hogy ez nem valamiféle „fellinis” különcség volt: az olasz filmgyártásban akkoriban bevett gyakorlatnak számított, hogy még a nagy hazai sztárokat (Gina Lollobrigida, Claudia Cardinale és a többiek) is általában szinkronizálták. A Fellini-Satyricon esetében az utószinkront az is indokolta, hogy számos szerepet külföldi színészek játszottak. Az olasz változatban Encolpios Gianni Giuliano, Ascyltos Antonio Casagrande, Fortunata pedig Rita Savagnone hangján szólalt meg. (A többieket csak azért nem említem, mert hazánkban ők is ismeretlen művészek.) 


Nino Rota zeneszerző szintén Fellini állandó munkatársai közé tartozott, a Satyricon zenéje azonban csak részben az ő munkája. A stáblistán Ilhan Mimaroglu, Tod Dockstader és Andrew Rudin nevét is olvashatjuk a zeneszerzők között, a soundtrackben pedig egzotikus népek (japán, afgán, cigány, afrikai, tibeti) zenéi is megszólalnak. Ebben Fellini alighanem Pasolini példáját követte, aki a Máté evangéliuma (1964) vagy az Oidipusz király (1967) című filmjében az eklektikus kísérőzenével nemcsak egzotikus hatást akart elérni, hanem az időtlenséget és a kulturális sokszínűséget is érzékeltetni próbálta. Miután lezárult a Polidoro-film miatt indult per, amely kimondta, hogy a Satyricon mint műcím használata a konkurens produkciót illeti meg, a Maestro és munkatársai több lehetőséget is fontolóra vettek, így szóba került a The Satirical Romance, a Fellinicon és a Heroticon, de ezeket elvetették. Mivel a United Artists már a szereposztás kapcsán úgy döntött, hogy Fellini nevével fogja eladni a filmet, így megszületett a legkézenfekvőbb, minden igényt kielégítő végleges cím, a Fellini-Satyricon. Mellesleg később is előfordult, hogy a Maestro nevét beemelték a címbe (az 1972-es Róma és az 1976-os Casanova esetében) részben marketingcélokkal, részben annak érzékeltetésére, hogy az adott témát Fellini sajátosan egyedi szemszögén keresztül láthatja majd a néző. 


Az 1969-es velencei filmfesztivál 
A 30. Velencei Nemzetközi Filmfesztivált 1969. augusztus 23. és szeptember 5. között rendezték meg a lagúnák városában. Az előző évi rendezvény zajos botrányok kíséretében folyt: a tüntetések és ellentüntetések, a visszavonások és újbóli engedélyezések már-már paródiába fulladtak. A tüntetőkkel való szolidaritás jegyében több ország – hazánk is – visszavonta filmjeit a versenyből. Jobb- és baloldal egyaránt a nagy múltú rendezvény teljes felülvizsgálatát és megújítását követelte. Az 1969-es mustrát ezért versenyjelleg nélkül tartották meg. Ernesto G. Laura, az újonnan kinevezett igazgató kijelentette, hogy már maga a versenyre szóló meghívás is elismerésnek minősül, vagyis tulajdonképpen mindegyik versenyfilm az Arany Oroszlán birtokosának mondhatja magát. Persze azért volt díjátadás is, életműdíjat kapott Luis Buñuel spanyol–mexikói rendező. A fesztiválon olyan alkotók filmjei vettek részt, mint Alf Sjöberg, André Téchiné, Pier Paolo Pasolini, a Taviani fivérek, Ósima Nagisza, Štefan Uher, Igor Talankin, Vatroslav Mimica, Szergej Jutkevics és Ted Kotcheff. Magyarországot Jancsó Miklós magyar–francia drámája, a Sirokkó és Gábor Pál alkotása, a Tiltott terület képviselte. A fesztivál szenzációját természetesen a Fellini-Satyricon jelentette, hiszen az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy az utómunkálatok idejében elkészülnek-e. A jegyeket előre elkapkodták, a feketepiacon óriási felárral kínálták a belépőket, és a sajtót elárasztották azok a feltevések, hogy Fellini új filmje érdemelné a nagydíjat – ha kiosztanák. Ez meglehetősen felbosszantotta Pasolinit, aki elítélte azt a kritikusi hozzáállást, amely tekintélyelv alapján, a művek ismerete nélkül osztogatná a díjakat. Szerinte ez Fellinire nézve éppoly megalázó, mint a többi film alkotójára vonatkozóan. Ugyanakkor védelmébe vette a Satyricont Szergej Jutkeviccsel szemben. Az orosz rendező ugyanis az olasz versenyfilmek kapcsán azt nyilatkozta, hogy Pasolini alkotása, a Disznóól „olyan aljasságra példa, amit csak egy »nyugati rendező« érhet el”, és a Satyricont is éles szavakkal bírálta. Pasolini a rá jellemző szellemi fölénnyel, vitriolos stílusban reagált Jutkevics véleményére, és többek között ezt mondta: „…ami a Satyricont illeti, ha egyszer végre a Szovjetunióban is csinálnának hozzá hasonló filmet, akkor viszonozhatjuk a szovjet értelmiség üdvözletét – mármint a neosztálinista rendszer híveiét, mert azok, akik a Gulagon vannak, bizonyára szerették volna ezeket az olasz filmeket.” 


A Fellini-Satyricon összességében mégis csalódást okozott (mellesleg Pasolininek se tetszett különösebben): a kritikák lényege az volt, hogy Fellini fantáziája csodálatra méltó és magával ragadó, de mintha egyéb célja nem is lenne, mint ennek megcsillogtatása. Az olasz sajtóban akkoriban igen élénk vita folyt a pornográfia aggasztó terjedéséről a filmekben, és sokan ennek megtestesülését látták Pasolini és Fellini filmjében. (A Satyricon másik filmváltozatát, Gian Luigi Polidoro alkotását pár hónappal korábban épp obszcenitás vádjával tiltották be.) Fellini így látta a problémát: „Az én Satyriconom szerfölött tiszta film, már csak azért is, mert véleményem szerint nincsenek pornográf művek, csupán pornográf emberek léteznek, akik a maguk gátlásait kompenzálják, vagyis élik ki filmben, könyvekben, tényekben... Számomra az volt a nagy erőfeszítés, hogy tárgyilagosan tudjam szemlélni az adott társadalmat és jellegzetes figuráit, s távolból nézzem őket; hogy kerüljem a kéjelgést, és óvakodjam az ítélkezéstől. Nem kötődtem azokhoz a tényekhez, amelyeket az első században élt emberekről és magáról a korról tudtunk, semmiféle régészeti vagy filológiai szándék nem fűtött: csak az, hogy becsületesen, őszintén, minden számítás nélkül valósítsam meg elképzelésemet. A hiteles művészi tevékenység amúgy sem tűrhet el semmiféle külső kondicionálást, csak azt, ami magából a műből ered.” A pornográfia terjedése ellen egyébként Franco Zeffirelli is felemelte a szavát, mire kizárták az AACI-ből (Associazione Autori Cinematografici Italiani: Olasz Filmalkotók Szövetsége) arra való hivatkozással, hogy a jeles direktor lényegében a cenzúrát támogatja. A szakmai és az anyagi bukás ellenére a Fellini-Satyricont 1970-ben a legjobb idegen nyelvű film Golden Globe-díjára jelölték (vesztett a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája ellenében), 1971-ben pedig Fellini a legjobb rendezőnek járó Oscar-szoborra volt esélyes (a díjat Franklin J. Schaffner kapta, aki nem jelent meg a ceremónián, és bár a producer átvette a nevében az Oscart, a rendező határozott kívánságára másnap visszajuttatta az Akadémiához). 


Ciao, Federico! 
A Fellini-Satyricon forgatásáról a (nyugat)német Gideon Bachmann (1927–2016) Ciao, Federico! címmel egy dokumentumfilmet készített, amelyet 1970 októberében mutattak be, először a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon. Ebben Fellini az ő jellegzetes mimikájával és gesztusaival bemutatja a Satyricon szereplőit a mellékszereplőktől a főszereplőkig. A forgatás családias hangulatára jellemző, hogy a Maestro mindenkit ismer, és a keresztnevén szólít. Atyáskodva bánik mindenkivel: az idegeskedő Capucine-t megnyugtatja, egy másik színésznőt viszont leszid, később azonban bocsánatot kér tőle. Olyan, mint egy uralkodó, akinek parancsait rabszolgák hada lesi, és engedelmesen végre is hajtja. Nyilatkozik néhány színész is, illetve olyan művészek, mint Giuseppe Rotunno operatőr, Nino Rota zeneszerző és Dante Ferretti díszlet- és jelmeztervező. Az egyik képsor megörökítette Roman Polański látogatását is. A világhírű lengyel rendező második feleségével, az amerikai Sharon Tate-tel kereste fel a Satyricon forgatását. Tate akkor éppen Olaszországban filmezett a 12+1 című vígjátékban, és hazatérése után néhány héttel, 1969. augusztus 9-én többedmagával brutálisan meggyilkolták Los Angeles-i otthonában. 2003-ban a cannes-i filmfesztiválon retrospektív bemutatót tartottak Fellini leghíresebb filmjeiből, s a programban nemcsak a Fellini-Satyricon szerepelt, hanem Bachmann dokumentumfilmjének restaurált változata is. 


Polidoro ellenfilmje 
Alfredo Bini, a korai Pasolini-filmek producere állítólag már 1962-ben elhatározta a Petronius-mű megfilmesítését, és levédette a cím használatát, de a projekt évekig nem valósult meg. Amikor elterjedt a híre annak, hogy Fellini megfilmesíti a Satyricont, Bini sebtében szerződtette Gian Luigi Polidorót, a Magyarországon is nagy sikert aratott pikáns vígjátékok (Amerikai feleség, 1965; A japán feleség, 1968) alkotóját, hogy sürgősen forgasson filmet Petronius regényéből, hogy megelőzzék Felliniét. A Maestro producere, Alberto Grimaldi (mellesleg ő meg a kései Pasolini-filmeket pénzelte) megneszelte a dolgot, és beperelte Binit, hogy megakadályozza a konkurens produkció megszületését. A pert elvesztette, mert a bíróság szerzői jogi szempontból szabadnak minősítette Petronius művét, így arra nem lehetett monopoljogot bejelenteni, a címre vonatkozóan viszont megerősítette Bini 1962-ben bejelentett igényét, ezért Fellini alkotásának új címet kellett keresni. (Erről kicsit korábban már szó esett.) Polidoro változatában Encolpiust Don Backy (Aldo Caponi), Ascyltost Franco Fabrizi, Trimalchiót Ugo Tognazzi játszotta. A filmet 1969. március 27-én, közel fél évvel a Fellini-opusz előtt mutatták be. Meglepően jól fogadták, állítólag még maga Michelangelo Antonioni is gratulált Polidorónak. Akik azonban nem voltak elég fürgék, lemaradtak a műélvezetről, mert a cenzorok betiltották a filmet, és obszcenitás vádjával bíróság elé állították a producert, a rendezőt és a főszereplőket. A Fellini-film amerikai jogtulajdonosa, a United Artists megvásárolta Polidoro Satyriconjának amerikai jogait, hogy késleltesse a tengerentúli premiert. A cég ugyanis komoly bevételt remélt a Fellini-Satyricontól, ezért a konkurens filmnek még a címét is megváltoztatta: a Polidoro-féle Satyricon az angol nyelvterületen The Degenerates (A degeneráltak) címmel futott. A United Artists anyagi reményeit végül egyik film sem teljesítette. 


A paródia 
Az 1970-ben bemutatott Satiricosissimo nem a Petronius-regényt, hanem Fellini filmjét parodizálja. Mariano Laurenti alkotásának főszereplői a hatvanas-hetvenes évek két népszerű komikusa, Franco Franchi és Ciccio Ingrassia, akik keresztnevükön szerepelnek. A két női főszereplő az akkor még pályakezdő szexbomba, Edwige Fenech és a későbbi pornósztár, a német Karin Schubert. Érdekesség, hogy Ingrassia három évvel később a bolondos nagybácsit játszotta Fellini mesterművében, az Amarcordban (1973), amelynek női főszerepére Edwige Fenech is esélyes volt, de a Maestro az utolsó pillanatban lemondott róla, mert túl soványnak találta, a művésznő viszont nem vállalta a hízókúrát. A Satiricosissimo cselekménye az akkori jelenben kezdődik. Ciccio rajong Petronius könyvéért, és látta a belőle készült Fellini-filmet is, de barátja, Franco nem osztja a lelkesedését. Elmennek egy Rómához közeli vendéglőbe, amelynek tulajdonosa a Fellini-Satyricon stílusában rendezte be az éttermét, s még a személyzet, sőt a vendégek is ókori módi szerint öltözködnek. A két jó barát kisebb galibát okoz, és emiatt menekülniük kell. Egy tisztáson elnyomja őket a buzgóság, s ébredés után az antik Rómában találják magukat. Életük itt is veszélybe kerül, ám Nero császár bizalmasa, Petronius megmenti és szolgájául fogadja őket. Az uralkodó retteg attól, hogy anyja, Agrippina az életére tör. Franco és Ciccio vigyáznak rá, és felfedezik, hogy valójában nem Agrippina az, aki okot ad a császár félelmére… 


Így látták ők 
„Fellini ebben a filmjében mesterségbelileg talán még tökéletesebbet alkotott, mint bármelyik korábbiban. Színei, képei, beállításai, képsorai, mondhatni, hibátlanok; bámulatosan választja ki a figuráit s mozgatja őket tetszése-víziója szerint; még azzal is eljátszik, valószínűleg nagyon is tudatosan, hogy újra meg újra idézi a képzőművészet különböző ismert vagy ismeretlen alkotásait: egy pompeji freskót, egy Hieronymus Bosch-víziót, Tintoretto egét, Caravaggio fiúfejét vagy Goya valamelyik rémítő aggastyánját – s valószínűleg még egy tucatot, amelyek elkerülték figyelmemet vagy műveltségemet. Mindebből azonban mi kerekedik ki? Mivel errefelé is szokásba vetetett, hogy az egyszer tehetségnek, sőt zseninek kikiáltott alkotó minden gesztusa, művészi mozdulata csakis és kizárólag zseniális lehet, számos kritikusa kezét-lábát törte annak a bizonyítására: Fellini a dekadens Rómának ezzel a töredékes és mégis zsúfolt képével azt a világot ábrázolja, amely a pusztulásra érett, s amelybe meg kell érkeznie Krisztusnak és a kereszténységnek, hogy mindezt elsöpörje. Sajnálnivaló ez, vagy örülni kellene – teljesen mindegy, de a film maga ezt a talán jó szándékú, de sanda eredményű igazolást egyáltalán nem hitelesíti. Sokkal inkább annak a véleményét, aki az egészet »ragyogó trágyadombnak« nevezte, s Claude Mauriacot, aki, azt hiszem, egyetlenként, merte leírni, hogy ez a film bizony minden részletszépsége ellenére önmaga körül forgó, unalmassá váló alkotás, melyben nem egy elmúlt világ rekonstrukcióját, hanem egy nagy tehetségű alkotó magánmániáinak vizuálisan remekül megoldott, de végül is érdektelen leltárát kapjuk.” 
(Nagy Péter: „A nagyság átka”. In: Népszabadság, 1970. január 25., 6. o.) 


„Encolpios esetével bizonyítja az ábrázolt világ végletes kisszerűségét Petronius is, Fellini is. Encolpiost impotenciával büntette Priapus, mert valami stiklit követett el papnője ellen; a mítosztól elszakadt Rómában csak ennyit jelentett az isteni törvény. Férfiasságát sem a büntetést hatálytalanító vallási szertartás, hanem olcsó kuruzslás adta vissza, útnak is indult gyorsan, hogy mielőbb kamatoztassa. Nem tudjuk meg, mit mesélt neki az utolsó képsorban a görög fiatalember, azt sem, milyen véget ért, csak sejtjük, hogy a kalandorok végzete várta valahol, árokpart, börtön vagy kötél... De nem a Messiás. A filológiai kutatás bebizonyította, hogy amit egyes értelmezők Petronius regényében kereszténységre utaló motívumnak véltek, ősi, a kereszténység születésénél jóval korábbi, vándor meseelem; Fellini sem alkalmazta másként, más célból őket, mint forrása. Megváltani csak azt lehet, aki áhítozza a megváltást, s Encolpios egészen másra áhítozott. Hősei megválthatatlanságát, világuk sivárságát káprázatos képsorokkal ellensúlyozza a rendező. Az ellentét néha feszültséget teremt, néha unalmassá válik, mert amit elmond, drámaibban elmondta már tíz évvel korábban. A Satyricon mese, tanulságait gyakran rutinos fogások teszik a jelen számára is érvényessé, ritkán is vágnak húsba. Szórakoztató, látványos epizód Az édes élet és az Amarcord között.” 
(Sík Csaba: „A sivárság káprázatai”. In: Filmkultúra 1977/1, 45–49. o.) 


Fellini-Satyricon (1969) – olasz–francia filmdráma. Petronius Satyricon című regényéből a forgatókönyvet írta: Federico Fellini, Bernardino Zapponi és Brunello Rondi. Operatőr: Giuseppe Rotunno. Zene: Nino Rota, Tod Dockstader, Ilhan Mimaroglu és Andrew Rudin. Díszlet: Danilo Donati és Luigi Scaccianoce. Jelmez: Danilo Donati. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Federico Fellini. Főszereplők: Martin Potter (Encolpios), Hiram Keller (Ascyltos), Max Born (Giton), Salvo Randone (Eumolpus), Il Moro (Trimalchio), Magali Noël (Fortunata), Capucine (Tryphaena), Alain Cuny (Lichas), Fanfulla (Vernacchio), Joseph Wheeler és Lucia Bosé (az öngyilkos házaspár), Hylette Adolphe (a rabszolgalány), Tanya Lopert (a császár), Luigi Montefiori (Minotaurus), Donyale Luna (Oenothea). Magyarországi bemutató: 1977. november 11. (Budapest, Filmmúzeum), 1979. november 17. (MTV 1). 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 



Amarcord