„Ki nagy s komoly művész nevére pályázik
s nagy célokkal jegyezte el magát, lelkét
kemény törvény alatt csiszolja, érlelje,
gőgös királyi várakkal ne gondoljon,
hatalmasok lakmáiért se kapdosson,
s ne fojtsa borba, züllött cimborák társa,
az elme lángját, és szinész-rajongóként
szinházban ülve bérencként se tapsoljon.”
(Petronius: Satyricon.
Horváth István Károly fordítása)
A rosszul fogadott Júlia és a szellemek (1965) után Fellini szénája nem állt túl jól. Az első forgatási napon lemondta a G. Mastorna utazása című filmjét, ami miatt megromlott addigi korrekt munkakapcsolata Dino De Laurentiis producerrel, és újabb projektjeihez nem talált vállalkozó kedvű támogatót. A Különleges történetek (1968) című szkeccsfilmhez forgatott alkotása, a Toby Dammit azonban bebizonyította, hogy még mindig a világ élvonalába tartozik, és újabb remekművek várhatók tőle. A Fellini-Satyricon (1969) megvalósítását – Alberto Grimaldi producer közreműködésének köszönhetően – egyenesen az amerikai United Artists támogatta. A cég eleinte amerikai színészek szerepeltetését szorgalmazta, majd az illetékesek belátták, hogy sokkal jobban járnak, ha mindent a Maestro belátására és tehetségére bíznak. Óriási médiaérdeklődés kísérte a forgatást, hiszen először fordult elő, hogy Fellini nem egy mai témájú történetet filmesített meg, hanem a Nero császár idején élt Petronius töredékesen fennmaradt művét. Az érdeklődést fokozta, hogy bejelentettek egy konkurens filmet is a Satyricon alapján, melyet a hatvanas évek divatos erotikus vígjátékainak mestere, Gian Luigi Polidoro rendezett. Az ellenfilm miatt bírósági eljárás indult, amely kimondta, hogy a Petronius-mű szerzői jogai szabadok, és magára a témára nem lehet monopoljogot követelni. A két film vetélkedése csúfos kudarccal végződött: Polidoróét betiltották, és többé-kevésbé el is feledték, Fellinié pedig megbukott az 1969-es velencei filmfesztiválon. Idővel azonban felértékelődött, s bár nem sorolják a Maestro legjobb alkotásai közé, mégis árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Fellini a Satyriconnal valójában kora társadalmáról is véleményt mondott, arról a világról, amelyben a valódi értékek, a régi erkölcsök veszni látszanak, és a pénz diktál, amiért bárki bármire hajlandó (például Eumolpus testét a végakarat szerint megeszik az örökösök, hogy megkapják az örökséget). Mindenki a mának él, mulandó örömöknek, a test pillanatnyi gyönyöreinek adja át magát: senki nem törődik se a múlttal, se a jövővel. Ebből a szemszögből nézve a Fellini-Satyricon egy trilógia középső darabjaként is értelmezhető. Előzménye Az édes élet (1960) – melynek kapcsán Fellinit már akkor korunk Petroniusának nevezték –, folytatása pedig a Fellini-Casanova (1976).
FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek görgessenek lejjebb!
