Az elmúlt hónapban volt nyolcvanéves minden idők egyik leghíresebb és legnépszerűbb filmje, a tíz Oscar-díjjal elismert Elfújta a szél (1939). Alapjául egy akkoriban még ismeretlen szerző, az atlantai Margaret Mitchell romantikus regénye szolgált. A kötet eleinte nem nagyon érdekelte a filmmogulokat, akik kényesnek tartották a polgárháború témáját, és az volt a véleményük, hogy a nézők már nem kíváncsiak az ilyesfajta romantikus eposzokra. David O. Selznick producer is csak azt követően változtatta meg elutasító véleményét, hogy a könyv meglepően rövid idő alatt rekordmennyiségben kelt el. A megfilmesítési előkészületek bő két évig tartottak, a női főszereplő megtalálására országos meghallgatást hirdettek. Ez persze csupán marketingfogás volt, mert a szerepet lényegében versenyen kívül kapta meg Vivien Leigh brit színésznő. Hazájában akkor már ismert művésznek számított, világhírnevét azonban az Elfújta a szélnek köszönhette. A filmvásznon igen hatásosan epekedett Rhett Butler után (is), a figurát alakító Clark Gable-lel viszont kölcsönösen nem kedvelték egymást. Állítólag a szupersztár Gable kívánságára menesztették az eredeti rendezőt, George Cukort, kinek helyébe Victor Fleming lépett. Az Elfújta a szélnek nemcsak az előkészítése és a forgatása, hanem az utóélete is filmre illő történet. Magyarországon például csak 1984-ben mutatták be: a maga idejében a világháború volt a premier gátja, később a szocialista kultúrpolitika vétózta meg az opuszt közel négy évtizeden át. A regénynek hivatalos folytatása is létezik (sőt nem hivatalosak is!), amelyből 1994-ben televíziós minisorozat készült.
A cselekmény
1861-et írunk, a helyszín Tara, egy ír származású ültetvényes, O’Hara úr georgiai birtoka. O’Hara úr három lányának egyike, az elkényeztetett Scarlett élvezi ugyan a körülötte legyeskedő ifjak udvarlását, titokban azonban a szomszéd földbirtokos fia, Ashley Wilkes után sóhajtozik. Bár a fiatalember sem teljesen közömbös a vadóc Scarlett iránt, mégis egy másik lányt készül feleségül venni, a jóságos Melanie Hamiltont. Az eljegyzés kihirdetése alkalmából kerti partit rendeznek a Wilkes-házban. Az összejövetel egyik vendége Rhett Butler, aki legalább annyira jóképű, mint amennyire rossz a híre. A férfi felfigyel a temperamentumos Scarlettre, a lány viszont nem találja különösebben megnyerőnek a vendéget. Kislányos bosszút áll a „hűtlen” Ashley-n, és elhatározza, hogy hozzámegy Melanie bátyjához, Charles-hoz. Amikor megérkezik a hír, hogy Észak és Dél között kitört a polgárháború, a hazafias érzelmű férfiak tömegesen beállnak katonának, hogy megvédjék azt a társadalmi rendet, amelyben élnek, s amelyhez a rabszolgatartás is hozzátartozik. Ashley Scarlett gondjaira bízza várandós feleségét, mielőtt Charlesszal ő is bevonulna. Scarlett hamarosan megözvegyül, Charles ugyanis elesik a harcokban. A két nőnek el kell hagynia Atlantát, mert közelednek az északiak, akik felgyújtják a várost. Scarlett úgy dönt, hogy riválisával együtt visszamegy Tarára. A menekülésben Rhett Butler segíti őket, de a cél közelében magára hagyja a két nőt, hogy igazi férfihoz méltón ő is beálljon a hadseregbe harcolni. Az O’Hara család háza ugyan még áll, a helyzet mégis reménytelennek látszik. Scarlett édesanyját elvitte a tífuszjárvány, apja elmeállapota megromlott, s a fosztogató katonák korábban már mindent elvittek, ezért nincs mit enni. A néger szolgák közül is csak a két leghűségesebb maradt a birtokon.
Melanie a birtokon szüli meg a gyermekét, Scarlett pedig megpróbálja megteremteni túlélésük feltételeit, és biztosítani, hogy mindennap élelem kerüljön az asztalukra. Apja életét veszti egy lovas balesetben, amikor elborult elmével bosszút akart állni egyik volt alkalmazottján, akinek Tara megszerzésére fáj a foga. A nehézségek megacélozzák Scarlett akaraterejét, és amikor egy fosztogató északi katona jelenik meg a birtokon, önvédelemből lelövi a férfit. A halottat mielőbb el kell tüntetni, mert végük van, ha a többi északi katona valahogy tudomást szerez a történtekről. Melanie megpróbál segíteni Scarlettnek, mert tudja, hogy sógornőjének a szükséghelyzet miatt kellett embert ölnie, és a birtokon élőket akarta megvédeni. Ashley hamarosan hazatér a háborúból, de nem igazán tud segíteni Tara fenntartásában, és felesége iránti hűsége miatt továbbra is elutasítóan viselkedik Scarlett-tel. Az anyagi nehézségek megoldása érdekében Scarlett nőül megy egyik húga vőlegényéhez, Frank Kennedyhez. Rövid idő elteltével ismét megözvegyül, Kennedy ugyanis részt vett egy önbíráskodó akcióban, amelyben megölték. Rhett Butler végre szerelmet vall Scarlettnek, aki hozzá is megy, noha még mindig Ashley után sóvárog. Boldogtalan házasságukat lányuk, Bonnie Blue születése sem képes helyrehozni. Scarlett a férje értésére adja, hogy nem akar tőle több gyereket, és nem fekszik le vele többé. Egy napon vita bontakozik ki közöttük Ashley miatt, és a részeg Rhett a hálószobába viszi a tiltakozó Scarlettet, hogy magáévá tegye. Másnap kijózanodva bocsánatot kér, sőt a válást is felajánlja, amit a várható botrány miatt Scarlett visszautasít. Rövidesen kiderül, hogy Scarlett ismét gyermeket vár. A házaspár között újabb vita támad, melynek hevében a nő lezuhan a lépcsőről, és elvetél. Még ki sem heverték a tragédiát, és Bonnie Blue is életét veszti egy lovas balesetben. Amikor Melanie is meghal, Rhett elhatározza, hogy félreáll az útból, hogy Scarlett végre Ashley-é lehessen, aki után évek óta vágyakozik. A nő ekkor döbben rá arra, hogy valójában csak gyerekes vonzalmat érzett Ashley iránt, szíve most már Butlerért dobog. A férfit nem hatják meg Scarlett könnyei és marasztaló szavai, búcsúzáskor kissé cinikusan mindössze ennyit mond neki lehetséges közös jövőjükről: „Őszintén szólva, kedvesem, fütyülök rá.” Scarlett már-már összeomlik, amikor eszébe jut otthona, Tara, ahová mindig is tartozott, és immár bizakodva tekint a jövőbe: „Holnap új nap virrad”.
A regény
Margaret Mitchell (1900–1949) amerikai írónő 1926-ban látott hozzá az Elfújta a szél megírásához, hogy hasznosan töltse azt az időt, amíg felépül egy bokasérülésből. A tíz évvel későbbi megjelenésig a mű több ideiglenes címet is kapott, mint például Tomorrow is Another Day (ezek a regény utolsó szavai, a magyar kiadásban: „Elvégre a holnap az már egy másik nap”), Bugles Sang True (A kürtök igazat daloltak), Not in Our Stars (Nem a mi csillagainkban) és Tote the Weary Load (Cipeld a nehéz terhet). Az Elfújta a szél Ernest Dowson (1867–1900) angol költő Non Sum Qualis Eram Bonae sub Regno Cynarae című verséből származik: „I have forgot much, Cynara! gone with the wind, / Flung roses, roses riotously with the throng, / Dancing, to put thy pale, lost lilies out of mind...” (Végh György fordításában: „Sokat felejtek Cynara! sokat, mert szálltam, mint a köd, / s csak táncoltam, hogy liliomszép bőröd elfelejtsem én – / szekfűk, rózsák fonnyadtak el duhajkodó kezem között…”) A regényben Scarlett szájából is elhangzik ez a mondat, amikor egykori otthona, Tara sorsáról töpreng, a címnek azonban átvitt értelme is van: a déli életformára utal, amelyet a polgárháború szele söpört el. A cselekmény 1861 és 1873 között játszódik, a hősnő tizenhat éves korától huszonnyolc esztendős koráig. Műfaját illetően többféle besorolás is létezik: sokan fejlődésregénynek tartják, hiszen Scarlett jellemfejlődése nagy hangsúlyt kap benne, mások romantikus regénynek tekintik, egyes vélemények szerint viszont a történelmi regény kategóriájába is besorolható, sőt bizonyos értelemben még erotikus regénynek is nevezhető.
A huszadik század legelején született írónő számos idősebb rokona és ismerőse jól emlékezett még a polgárháború időszakára, melynek nyomai itt-ott még fellelhetők voltak Atlantában, Mitchell szülővárosában. Gyerekként gyakran hallotta a régi időkről szóló történeteket, és amikor hozzákezdett a regényéhez, már célirányosan kérdezte ki a történelmi események még élő szemtanúit. Csak a legszűkebb baráti köre tudott arról, hogy min dolgozik, de nekik sem mutatta meg a szöveget, amelynek körülbelül kétharmadát 1932-re fejezte be. Ekkor viszont kicsit belefásult az írásba, és állítólag két évig hozzá se nyúlt a kézirathoz. 1935-ben Harold S. Latham, az 1869-ben alapított Macmillan Publishing kiadó alelnöke körutazásra ment a déli államokba, hogy új írói tehetségeket fedezzen fel. Mitchell barátnője, a szintén könyvkiadásban dolgozó Lois Cole felhívta Latham figyelmét az írónőre, aki elutasította a kiadó érdeklődését. Férje, John Marsh azonban meggyőzte arról, hogy adja át a kéziratot Lathamnek. A legenda szerint ezekkel a szavakkal nyújtotta át neki: „Itt van, fogja, mielőtt még meggondolom magam”. Az alelnök el volt ragadtatva a szövegtől, és arra biztatta az írónőt, hogy mielőbb fejezze be a könyvet. A következő fél évben Mitchell megírta a hiányzó fejezeteket, több helyen átírásokat eszközölt, és lehetőségeihez képest ellenőrizte a történelmi adatokat is. A könyv először 1936. június 20-án jelent meg. Óriási sikert aratott, a kritikusok is elismerően írtak róla: dicsérték a szerző témaválasztását, jellemábrázoló tehetségét, egyedi nézőpontját, olvasmányos stílusát. Az Elfújta a szélért Mitchell 1937-ben Pulitzer-díjat kapott. Magyar nyelven is ebben az évben jelent meg először, Kosáryné Réz Lola fordításában. Mitchell nem volt hajlandó folytatást írni hozzá, jogutódjai azonban két szerzőnek is engedélyeztek egy-egy folytatást. Számos nem hivatalos folytatás is piacra került egyes országokban, így például Magyarországon is megjelentek kalóz folytatások Audrey D. Milland álnéven.
A producer
David O. Selznick amerikai producer és forgatókönyvíró 1902. május 10-én született az Egyesült Államokban, a pennsylvaniai Pittsburghben. Szülei – Lewis J. Selznick némafilmes producer és Florence Anna Sachs – litván zsidók voltak. Davidnek volt egy ugyanilyen nevű nagybátyja, akit nem nagyon kedvelt, ezért bevette a nevébe az „O.” betűt, hogy ezzel is megkülönböztesse magát tőle. Helytelenül terjedt el az a magyarázat, hogy ez második keresztneve, az Oliver rövidítése, Selznicknek ugyanis nem volt második keresztneve, egyszerűen úgy gondolta, hogy az ábécé betűi közül ez illik a legjobban a nevéhez. Négy testvére volt, akik közül Myron nevű bátyja (1898–1944) szintén a filmszakmában ténykedett. David a New York-i Columbia Egyetemen tanult, és gyakornokként dolgozott az apjánál, ám az idősebb Selznick 1923-ban csődbe ment. 1926-ban Hollywoodba utazott, és apja összeköttetéseinek köszönhetően dramaturgasszisztensként kapott munkát az MGM-nél. 1928-ban átment a Paramounthoz, ahol 1931-ig dolgozott. Ekkor lett az RKO (Radio-Keith-Orpheum) Pictures fő gyártásvezetője. Nevéhez fűződik többek között a klasszikus King Kong (1933, Merian C. Cooper és Ernest B. Schoedsack), és neki köszönhetően kezdett kibontakozni George Cukor rendezői karrierje (A Bill of Divorcement, 1932; What Price Hollywood?, 1932; Rockabye, 1932; Our Betters, 1933). 1933-ban Selznick visszament az MGM-hez, ahol apósa, Louis B. Mayer volt a vezérigazgató. (David 1930-ban vette feleségül Mayer lányát, Irene Gladyst.) Mayer egy külön részleget alapított a veje számára, ahol az MGM szempontjából másodlagos jelentőségű produkciók készültek, mint például a Vacsora nyolckor (1933), a David Copperfield (1935), az Anna Karenina (1935), és a Két város meséje (1935), amelyek Selznick hozzáértésének köszönhetően végül kedvező fogadtatásban részesültek.
Selznicket nem elégítette ki, hogy egy nagy cég sikeres producere legyen, hanem függetlenként akart érvényesülni. 1935-ben megalapította a Selznick International Pictures filmvállalatot, amely nemcsak a gyártásra, hanem a széles körű forgalmazásra is nagy figyelmet szentelt. A cég olyan népszerű filmeket készített, mint az Allah kertje (1936), A zendai fogoly (1937), a Csillag születik (1937), a Semmi se szent (1937), a Tom Sawyer kalandjai (1938), a Mindenkit érhet szerencse (1938), a Holtomiglan, holtodiglan (1939), az Intermezzo (1939) és persze az Elfújta a szél (1939). Selznick hívta Hollywoodba a brit Alfred Hitchcockot is, akinek első amerikai filmje, A Manderley-ház asszonya (1940) Oscar-díjat nyert. A két filmszakember együttműködése igen viharos volt, mert Selznick legalább annyira diktatórikusan bánt a rendezőivel (Hitchcockkal is), mint Sir Alfred a színészeivel. A szakmai és anyagi siker ellenére a Hitchcock-film után a Selznick International Pictures befejezte működését (hivatalosan 1943-ban szűnt meg) Az élelmes producer a felszámolás évei alatt jó pénzért kölcsönadta más stúdióknak az általa szerződtetett színészeket és rendezőket, így például Hitchcockot és Ingrid Bergmant, akit a svéd Intermezzo (1936) amerikai remake-je kapcsán csábított Hollywoodba. A The Selznick Studio megalapítása után visszatért a filmgyártáshoz, és olyan filmek elkészítését felügyelte, mint az Elbűvölve (1945) és A Paradine-ügy (1947) – mindkettő Hitchcock rendezése –, valamint a Jennie arcképe (1948, William Dieterle), amelyben Jennifer Jones játszotta a főszerepet. Selznick beleszeretett a színésznőbe, ezért 1949-ben elvált Mayer lányától, és még abban az évben feleségül vette Jonest. Szakmai tevékenysége részeként az általa kifejlesztett produkciókat olykor más cégeknek adta el megvalósításra: ezek közül a Forgószél (1946, Alfred Hitchcock) a leghíresebb. A harmadik ember (1948, Carol Reed) című klasszikus thrillert Selznick Korda Sándorral és másokkal társulva gyártotta.
Selznick később önkritikusan belátta, hogy rosszul tette, amikor csak azért is megkísérelte felülmúlni az Elfújta a szél hatalmas szakmai és közönségsikerét. Kései filmjei közül a Párbaj a napon (1946) című western a legfigyelemreméltóbb, melynek főszerepeit Gregory Peck, Jennifer Jones, Joseph Cotten, Walter Huston és a némafilmek egykori sztárja, Lillian Gish játszotta. A Selznick által írt forgatókönyv a maga idejében merésznek számított, elsősorban a női főszereplő, Pearl kihívó viselkedése miatt. A producer szokása szerint mindenben érvényesítette az akaratát, amely King Vidor rendező szerint főleg arra irányult, hogy Jones szerepe minél ragyogóbb legyen, pedig először nem is rá, hanem Teresa Wrightra gondoltak. Vidornál betelt a pohár, és a befejezés előtt kiszállt a filmből. William Dieterle lépett a helyére, de az ő neve nem szerepel a stáblistán. A Párbaj a napon megítélése meglehetősen szélsőséges, mindazonáltal állítólag ez volt az első film, amelyet Martin Scorsese látott, és amely azonnal felkeltette az érdeklődését a filmkészítés iránt. Jones játszotta a női főszerepet a Termini pályaudvar (1953) című olasz–amerikai filmben is, amelyet Vittorio De Sica, a neorealizmus nagy egyénisége rendezett. A koprodukció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ítészek szerint De Sica nem tudta összeegyeztetni a tőle megszokott életteli filmkészítési stílust a Selznick által elvárt hollywoodi klisékkel, és az amerikai színészek (Jones, Montgomery Clift, Richard Beymer) sem voltak igazán meggyőzőek az olasz miliőben. Selznick utolsó filmje a Hemingway-regény alapján forgatott Búcsú a fegyverektől (1957, Charles Vidor és John Huston) volt, Rock Hudson, Vittorio De Sica és persze Jennifer Jones főszereplésével. A legendás producer 1965. június 22-én Hollywoodban hunyt el szívroham következtében. Első feleségétől két fia, a másodiktól egy lánya született, aki 1976-ban öngyilkosságot követett el.
Kedvezőtlen széljárások, avagy bonyodalmak a filmjog körül
Az Elfújta a szél megfilmesítésének gondolata már azelőtt felmerült, mielőtt a könyv bestsellerré vált volna. A hollywoodi filmstúdiók azonban különböző okokból nem tanúsítottak számottevő érdeklődést az ismeretlen írónő regénye iránt. Az MGM egyik fejesének, Irving Thalbergnek három komoly ellenérve volt: egyrészt kényes kérdésnek tartotta a polgárháború témáját, másrészt véleménye szerint a közönség érdeklődése visszaesett a kosztümös filmek iránt, arról nem is szólva, hogy soknak talált több tízezer dollárt kifizetni egy kezdő atlantai írónő regényéért. A Warner Bros. gyakorlati problémával szembesült: filmjeiket férfi sztárokra építették, s egyetlen szóba jöhető színésznőjük, Bette Davis egyéb elfoglaltságai miatt nem tudták volna házon belül kiosztani a női főszerepet. Az RKO Pictures illetékesei ugyan ráéreztek arra, hogy az Elfújta a szélből nagy kasszasikert lehetne csinálni, és a várható tetemes költségek sem riasztották el őket, ám nekik is csupán egyetlen szóba jöhető sztárjuk volt, mégpedig Katharine Hepburn. A művésznő örömmel eljátszotta volna a szerepet – akárcsak Davis –, főnökei szerint viszont fizikai adottságai miatt egyszerűen nem volt alkalmas rá. Hepburn nem hagyta annyiba a dolgot, vitába szállt velük, de befejezte a hadakozást, miután híre ment annak, hogy David O. Selznick független cége megvette a filmjogokat. Selznick először szintén nemet mondott a Macmillan Publishing ajánlatára pontosan ugyanazért, amiért a konkurensei: nem volt megfelelő női sztárja, problémásnak tartotta a polgárháború témáját, és a várható magas költségvetés igen nagy rizikót jelentett alig néhány éve működő cégének. Hamarosan azonban értesült arról, hogy a könyv egyetlen hónap alatt rekordot jelentő 176 ezres példányban kelt el, ami rövid időn belül 300 ezerre emelkedett. Ez egyértelmű bizonyítékot jelentett arra, hogy az olvasókat (vagyis a potenciális nézőket) igenis nagyon érdeklik még a kosztümös sztorik, és nem ódzkodnak a polgárháború témájától sem. Selznick – tanácsadói javaslatára – megvette a filmjogot ötvenezer dollárért, ami a legmagasabb összeg volt, amelyet addig egy könyv megfilmesítéséért kifizettek. A producer elhatározta, hogy a nézők érdeklődését már a kezdet kezdetén felcsigázza, és ennek jegyében hatalmas médiafelhajtás kíséretében látott hozzá, hogy megtalálja az ideális női főszereplőt.
Kik legyenek a főszereplők?
Selznick az első perctől kezdve Clark Gable-t akarta megszerezni Rhett Butler szerepére. Gable azonban az MGM sztárja volt, és a konkurens cég kezdetben nem akarta őt kölcsönadni a filmhez. Gary Cooperről is hasonló okok miatt kellett lemondani. (Egyes filmtörténészek úgy tudják, Cooper volt Selznick első választása, és csak utána került képbe Gable.) A Warner ekkor egy üzleti ajánlattal állt elő: három nagy sztárját (Bette Davis, Errol Flynn és Olivia de Havilland) ajánlotta fel a főszerepekre, cserébe pedig a forgalmazási jogokat kérte. Selznick nem fogadta el az alkut, mert a fejébe vette, hogy megszerzi Gable-et, és egyezséget köt az MGM-mel. Erre volt is esélye, elvégre a konkurens cég egyik fejese, Louis B. Mayer volt az apósa. Rokonság ide vagy oda, Mayer kemény feltételeket szabott: odaadta ugyan legnagyobb férfi sztárját, sőt vállalta a tervezett költségvetés felét is (1 250 000 dollár), cserébe viszont a haszon felére is igényt tartott, továbbá arra, hogy az MGM anyacége, a Loew's Inc. legyen a forgalmazó. Az ajánlat részeként Gable heti hétezer dolláros gázsiját Selznicknek kellett kifizetnie. Selznick persze nem volt balek, alaposan meg akarta fontolni apósa feltételeit, és dörzsölt üzletemberként óvatosan puhatolózott még egy kicsit itt-ott, hogy nem kaphatna-e máshonnan kedvezőbb ajánlatot. Emiatt a forgatás megkezdése 1938 végéig elhúzódott, s ezt az időt a producer egyrészt a forgatókönyv csiszolgatására, másrészt a női főszereplő megtalálására szentelte, amire országos meghallgatást hirdetett.
A körülbelül százezer dollárba került kampány során nagyjából 1400 jelöltet hallgattak meg. Bár hamar egyértelművé vált, hogy az ideális színésznőt nem ezzel a módszerrel fogják megtalálni, az akció mégis felbecsülhetetlen értékű publicitást hozott a készülő produkciónak. A színfalak mögött olyan hivatásos színésznők kerültek szóba, mint például Myriam Hopkins, Tallulah Bankhead, Joan Crawford, Norma Shearer, Lana Turner, Paulette Goddard és sokan mások. A legideálisabbnak a déli származású Bankhead látszott, akinek felmenői között polgárháborús hősök is voltak. Ennek ellenére Selznicknek kifogásai voltak vele szemben: túl extravagánsnak és érzékinek tartotta a színésznőt erre a szerepre, ráadásul a Bankhead magánéletéről terjengő sikamlós pletykák miatt félő volt, hogy a prűd és álszent társadalom esetleg bojkottálni fogja a filmet. Amikor eldőlt, hogy George Cukor ülhet a rendezői székbe, a direktor kedvenc színésznője, Katharine Hepburn újabb kísérletet tett arra, hogy barátja támogatásával megszerezze a szerepet, ám Selznick őt sem találta alkalmasnak Scarlett eljátszására. Persze sokan kíváncsiak voltak arra, hogy Margaret Mitchell kinek adná a szerepet, ő viszont nem volt hajlandó nyilvánosan megnevezni senkit sem. (Indiszkrét ismerősei szerint Myriam Hopkinsot tartotta volna a legmegfelelőbbnek. A meghallgatásra egyébként Mitchell unokahúga, Betty Timmons is jelentkezett.) Vivien Leigh még Angliában olvasta a könyvet, és ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy eljátssza a női főszerepet. Filmtörténeti legendák szerint az atlantai tűzvész forgatása közben egyszer csak megjelent Selznick előtt, aki azonnal megvilágosodott, hogy íme, itt van a tökéletes Scarlett O’Hara. Valójában a művésznőnek is volt protekciója: szerelme, Laurence Olivier iránt Hollywood egyre nagyobb érdeklődést mutatott, s a nagy tehetségű színész amerikai karrierjét nem más egyengette, mint Myron Selznick. Csupán meg kellett kérni Olivier-t arra, hogy szóljon néhány szót Vivien érdekében Myronnál. Ez meg is történt, és Myron vállalta, hogy bemutatja Vivient a fivérének.
Selznick látta a színésznőt két angol filmben, és úgy gondolta, vele is érdemes számolni, ám korántsem tartotta biztos befutónak. Próbafelvételt készíttetett vele és még három esélyes jelölttel: Paulette Goddarddal, Jean Arthurral és Joan Bennett-tel. Ugyanazt a jelenetet vették fel mind a négy színésznővel, és egymás után játszották le őket az illetékeseknek. Viviené volt az utolsóként megnézett felvétel. Selznick állítólag Goddardot tartotta a legjobbnak. Igen ám, de a művésznőt botrányszagú viszony fűzte Chaplinhez, ami elbizonytalanította a producert. Mivel a többiek Leigh mellett voksoltak, még George Cukor is, Selznick rábólintott a színésznőre. Nos, a közerkölcsökre oly érzékeny producer ezzel csöbörből vödörbe került: Vivien ugyanis hivatalosan még Herbert Leigh Holman felesége volt, ezért házasságtörő viszonya Olivier-vel szintén erkölcsbotránnyal fenyegetett. Azt is le kellett még nyomni az amerikai közönség torkán, hogy az atlantai hősnőt végül egy brit színésznő fogja eljátszani. S persze egyezségre kellett jutni Korda Sándorral is, hiszen Leigh vele állt szerződésben. Kemény alkudozások árán létrejött a megállapodás Kordával, azonban ennél is nehezebb volt megoldani a másik két problémát. Ezért Selznick egyszerűen hallgatott róluk, s sztárjáról csupán annyit közölt a nyilvánossággal, hogy „francia–ír származású, Indiában nevelkedett, és az utóbbi időben Angliában filmezett”, de elhallgatta, hogy angol nemzetiségű. Az erkölcsbotrány elkerülése érdekében parancsba adta, hogy Leigh és Olivier nem mutatkozhatnak együtt a nyilvánosság előtt. Ugyanez a gond egyébként Clark Gable vonatkozásában is felmerült, aki nős ember létére Carole Lombarddal folytatott viszonyt. A filmgyárnak sikerült rávennie a megcsalt feleséget, hogy adjon be válókeresetet még azelőtt, hogy bejelentik, Gable megkapta a férfi főszerepet. A szívtipró sztár 1939-ben feleségül vette Lombardot: nem sokáig élvezhették a boldogságot, mert a színésznő 1942-ben légi katasztrófa áldozata lett. A történet kezdetén még húszas évei elején járó Ashley-t a negyvenöt éves – mellesleg magyar származású – Leslie Howard játszotta, Melanie-t pedig Olivia de Havilland, aki tavaly töltötte be a 103. (!) életévét. Őket szintén számos jelölt közül választották ki, egyes rosszmájú vélemények szerint nem túl szerencsésen.
A forgatókönyv
Margaret Mitchell nem kívánt részt venni a forgatókönyv megírásában, noha Selznick szinte mindenben kérte a tanácsát vagy a jóváhagyását. A regény filmre adaptálását Sidney Howard kezdte el. Sziszifuszi munkára vállalkozott, nem is igazán boldogult vele, az általa írt szkript megvalósítása ugyanis körülbelül hatórás filmet eredményezett volna. Selznick mégis úgy döntött, elfogadja kiindulási alapnak Howard forgatókönyvét, de ragaszkodott ahhoz, hogy az író jelen legyen a forgatáson, hogy azonnal elvégezze a szükséges korrekciókat. Howard ezt nem vállalta, ezért helyi írók hajtották végre a producer (és a mindenkori forgatási helyzet) által megkövetelt változtatásokat. Amikor Selznick leváltotta Cukort, a rendező helyére érkező Victor Fleming azonnal kifejezte elégedetlenségét a forgatókönyvet illetően. A producer szerződtette a neves forgatókönyvírót, Ben Hechtet, és a teljes szkript átírását kérte tőle. Erre mindössze öt (!) napot adott neki, mert a forgatás kényszerű szüneteltetése igen sokba került neki. Hecht egy hét alatt csupán az anyag felével végzett, majd bedobta a törölközőt. A szkript másik felét jobb híján maga Selznick kezdte átdolgozni, s így a saját bőrén tapasztalhatta, hogy képtelenség tartani az általa kiszabott határidőket, hiszen erre ő maga sem képes. Sidney Howard végül hajlandó volt arra, hogy egy hétig újra az Elfújta a széllel foglalkozzon, és a második rész több jelenetét is átdolgozta.
A munkába később mások is beszálltak – köztük F. Scott Fitzgerald is –, így felmerült az a tipikus hollywoodi probléma, hogy akkor most kinek a neve kerüljön a főcímre mint forgatókönyvíró. A kreditet két nyomós okból is Sidney Howard kapta. Egyrészt azért, mert az átdolgozások ellenére a végleges szkript tagadhatatlanul az ő eredeti verziójára emlékeztetett a legjobban. Másrészt azért, mert Howard még a film bemutatása előtt, 1939. augusztus 23-án meghalt egy sajnálatos traktorbalesetben. Ő volt egyébként az első, akit posztumusz neveztek Oscar-díjra, amelyet meg is kapott. Selznick egy 1939. októberi feljegyzésében mégis arról írt, hogy a forgatókönyv körülbelül nyolcvan százaléka valójában az ő munkája, a maradék húsz százalék Howard és Jo Swerling közreműködésének eredménye, Ben Hecht, John Van Druten, F. Scott Fitzgerald és Oliver H. P. Garrett hozzájárulása a végső szkripthez pedig olyannyira csekély volt, hogy nevük mellőzése teljesen jogosnak mondható. Hecht is elmondta a maga verzióját, amely szerint Selznicknek naponta ötvenezer dollárjába került az, amíg az új forgatókönyvre várt a stáb, ezért adott neki csupán néhány napot az írásra. Ebbe nem fért bele az, hogy előtte elolvassa Mitchell regényét, így Howard változatából kiindulva kellett dolgoznia napi tizennyolc-húsz órát. Selznick még rendes ebédre se nagyon adott időt, inkább banánt meg sós mogyorót hozatott az írónak, mert azokat munka közben is el lehetett fogyasztani. Filmtörténészek szerint Howard megérdemelte az Oscart, ugyanakkor úgy látják, hogy a többi író hozzájárulása a szkripthez jelentősebb volt, mint ahogyan a producer értékelte a munkájukat.
A díszletek és a jelmezek
Az Elfújta a szél jelmeztervezője, Walter Plunkett az elsők között csatlakozott a stábhoz. Állítólag tizenöt hetet kapott arra, hogy elkészítse a jelmezeket, egyes forrásokban mégis az áll, hogy százhatvankét (!) hetet töltött ezzel. Jómagam túlzásnak érzem ezt a számot, hiszen ez több mint három évet jelent, miközben a megfilmesítési jog megvásárlása és a forgatás befejezése között ennél kevesebb idő telt el. Plunkett elutazott Atlantába, hogy a helyszínen tanulmányozza a polgárháborús korszak öltözködéséhez használt anyagokat és elkészítésük módját. Mitchell-lel is konzultálni akart, mert változatosabb ruhákat szeretett volna készíteni, mint amilyeneket a szerző megírt. Az írónő kedvenc színe ugyanis a zöld volt, ezért Scarlett folyton zöld ruhákat viselt a könyvben. Az Atlantában szerzett anyagmintákat Plunkett egy pennsylvaniai textilgyárhoz továbbította, amely a produkció által kívánt mennyiségben szállította ezeket. A filmstúdióban külön szabóság működött, ahol a házi varrónők kézzel varrták meg az összes jelmezt. Két régi szövőszéken takácsok állították elő a korabeli durva gyapjúszövetet. A műhely cipészeket is alkalmazott, és bizonyos öltözékekhez külön specialisták közreműködését is igénybe vették. William Cameron Menzies, a produkció díszlet- és látványtervezője minden egyes jelenethez akvarellvázlatokat készített, melyeket Selznick különösen értékeseknek tartott a film autentikus látványvilágának megteremtéséhez. Menzies folyamatos kapcsolatban állt Lyle Wheeler művészeti rendezővel, Walter Plunkett jelmeztervezővel és Wilbur Kurtz történésszel is. 1938 márciusában Hobe Erwint szerződtették a díszletbelsők megvalósítására. A forgatás elhúzódása miatt a munkát végül Joseph B. Platt és Edward G. Boyle vette át, mivel Erwinnek más irányú elkötelezettségei is voltak. Rajtuk kívül hosszabb-rövidebb ideig mások is részt vettek a film művészi arculatának kialakításában, a külső és belső helyszínek megalkotásában. A belső terek egyikének sem volt mennyezete. Bizonyos képi elemeket (például a belső terek hiányzó mennyezetét) festett képek beillesztésével oldották meg.
A zene
A filmzene megírására Selznick Max Steinert szerződtette, akivel a harmincas évek elején az RKO Picturesnél már dolgozott. A komponista ugyan 1936 óta a Warner házi szerzője volt, de a cég kölcsönadta őt. Steiner tizenkét hétig dolgozott a 156 perces filmzenén: úgy a munka hossza, mint a soundtrack időtartama rekordot jelentett a pályáján. Steiner szerzeményeit öten hangszerelték: Hugo Friedhofer, Maurice de Packh, Bernard Kaun, Adolph Deutsch és Reginald Bassett. Két szerelmi téma is született, ám érdekes módon Steiner nem komponált dallamot Scarlett és Rhett szerelmének aláfestésére: az egyik szerelmi téma Ashley és Melanie kapcsolatát kíséri, a másik Scarlett érzelmeit fejezi ki Ashley iránt. A filmzenében nemcsak Steiner saját szerzeményei, hanem másoké is elhangzanak, például Stephen Foster XIX. századi dalai közül a Louisiana Belle, az Under the Willow She's Sleeping, a Dolly Day, a Ring de Banjo, a Massa's in de Cold Ground, a Beautiful Dreamer, a My Old Kentucky Home, a Jeanie with the Light Brown Hair, az Old Folks at Home és a Katie Belle (ez utóbbi Scarlett zenei témájának alapja). Klasszikus zenék részletei is felcsendülnek, így például Mendelssohntól a Halld az angyalok énekét és Richard Wagnertől a Lohengrin egyik tétele, a Nászinduló. A Ben Bolt (Oh Don't You Remember) című dalt maga Vivien Leigh énekli, a zenét Nelson Kneass, a szöveget Thomas Dunn English írta. Nem kevesebb, mint 99 tételből áll a filmzene. Ezek közül a legismertebb a Tara’s Theme, amely Mack David My Own True Love című 1954-es szerzeményének zenei alapjául is szolgált.
A forgatás
Az Elfújta a szél forgatása hivatalosan 1939. január 26-án kezdődött, és július 1-jén ért véget, az utómunkálatok november 14-éig tartottak. A munkát a magyar származású George Cukor kezdte el, aki 1937 óta dolgozott a projekten. Állítólag még nem volt meg a női főszereplő, amikor a befektetők türelmetlensége miatt 1938. december 10-én már el kellett kezdeni a forgatást. Mivel a díszletépítéshez lomtalanítani kellett volna a filmgyár hátsó telkeit, ahol számos régi külső és belső díszlet halmozódott fel, William Cameron Menzies azt javasolta, a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás az lenne, ha ezeket a régi díszleteket felgyújtanák, és az egészet Atlanta égéseként filmre vennék. Selznick beleegyezett az ötletbe. Fivére állítólag erre az időpontra időzítette Vivien Leigh bemutatását, hogy a művésznő színre lépése kellően hatásos legyen. Leigh biográfusai szerint a színésznő másnap találkozott Cukorral. A rendező kezdeti fenntartásai hamar eloszlottak, Vivien pedig az első perctől kezdve bízott Cukor tehetségében. A direktort „a nők rendezőjé”-nek tartották, aki nemcsak ragyogóan kijött a színésznőivel, hanem a maximumot is ki tudta hozni belőlük. Állítólag épp ez volt a baj. Clark Gable ugyanis úgy érezte, hogy Cukor rá már nem fordít elegendő figyelmet, és hiába ő a legnagyobb sztár a stábban, háttérbe fog szorulni az angol színésznő mellett. Érthető módon ő viszont egy olyan rendezőt akart, aki belőle is kihozza a maximumot, és gondoskodik arról, hogy férfiúi vonzereje kellőképpen érvényesüljön a filmvásznon. Cukorral szembeni kifogásait ügynökén keresztül tudatta Selznickkel, aki eleinte elengedte a füle mellett a kedvenc rendezőjére vonatkozó bíráló szavakat. Az ügynök ekkor Louis B. Mayert is bevonta a konfliktusba, mivel a nagy hatalmú mogul anyagilag is beszállt a filmbe, és Gable az MGM sztárja volt. Selznick az apósát már nem hagyhatta figyelmen kívül, s mivel a maga részéről azt vette rossz néven, hogy Cukor a jeleneteket előzetesen nem beszéli meg vele, ezért három hét forgatás után menesztette a rendezőt. Cukor egyik biográfusa, Emanuel Levy szerint Gable valaha Hollywood homoszexuális köreiben nyújtott intim szolgáltatásokat, s ebbe a körbe Cukor is beletartozott, így a sztár jobbnak látta, ha szakmai okokra hivatkozva megszabadul múltja eme kínos titkának ismerőjétől. Mások szerint Gable egyszerűen csak homofób volt, ezért nem akarta, hogy egy meleg rendező irányítsa.
Selznick mentségére legyen mondva, hogy nem azonnali hatállyal rúgta ki Cukort. Előtte írásban emlékeztette őt arra, hogy nem ebben a munkamódszerben állapodtak meg, és szorgalmazta, hogy a forgatás a továbbiakban az eredeti megbeszélésük szerint folytatódjék. Cukor erre nem volt hajlandó, ezért kellett mennie. Ekkor már dobozban volt néhány leforgatott jelenet: Scarlett ártalmatlan flörtölése az udvarlóival Tara tornácán, Melanie szülése, a szökött északi katona lelövése és az az epizód, amikor Scarlett felpróbálja a Rhett-től kapott kalapot. A menesztés ellenére Selznick és Cukor barátok maradtak, ezt később mindketten megerősítették. Cukor pótlására szóba került King Vidor, Clarence Brown, Robert Z. Leonard és Jack Conway, valamennyien az MGM rendezői. Végül az Óz, a csodák csodája (1939) forgatásáról irányították át Victor Fleminget, Gable jó barátját. Vivien Leigh felháborodva fogadta Cukor elbocsátásának hírét. Emiatt még az is megfordult a fejében, hogy felfüggeszti a munkát, barátai azonban figyelmeztették arra, hogy ez súlyos következményekkel járna rá nézve. Titokban mindvégig eljárt Cukorhoz, hogy továbbra is vele beszélje meg a szerepét, akárcsak Olivia de Havilland, bár a két színésznő nem tudott egymás kalózakciójáról. Fleming is elismerte ugyan a színésznő figyelemre méltó tehetségét, de az első pillanattól kezdve éreztette vele, hogy itt ő a főnök, és mindenről megvan a maga elképzelése, beleértve Vivien alakítását is. Selznick javasolta, hogy Fleming vegyen fel újra néhány olyan jelenetet, amelyet Cukor már leforgatott, így például azt, amikor Rhett magára hagyja a Tara felé tartó nőket, hogy bevonuljon a seregbe.
A filmtörténeti legendákkal ellentétben Leigh és Gable nem gyűlölték egymást, sőt a forgatási szüneteket olykor közös játékokkal töltötték. Inkább munkamódszereikben különböztek egymástól: Vivien teljesen azonosulni akart a szerepével, belebújt a figura bőrébe, míg Gable majdhogynem ellentétesen dolgozott, és nem ő idomult a figurához, hanem a szerepet formálta a maga egyéniségére. A színésznő utólag kínos élménynek nevezte a csókjeleneteket, mert kellemetlennek találta partnere szájszagát. Egyes források szerint Gable hamis fogsora okozta a problémát, mások szerint a sztár direkt idegesítette a kolléganőjét azzal, hogy a csókjelenetek előtt hagymát evett. Leigh számára a legnagyobb problémát mégis leginkább Fleming jelentette, aki – a művésznő szerint – melodrámát akart csinálni a könyvből. Vivien mindenkor hevesen tiltakozott, ha úgy érezte, hogy a direktor túlságosan el akar térni az eredeti műtől. Ez örökös vitákhoz vezetett, ami miatt Fleming – kimerültségre hivatkozva – visszalépett a rendezéstől. Munkáját Sam Wood vette át, akinek Menzies is besegített. Néhány hét után Fleming visszatért, hogy befejezze a forgatást. Összesen kilencvenhárom forgatási napja volt, Sam Woodnak huszonnégy, Cukornak pedig tizennyolc, így egyértelmű volt, hogy Fleming neve alatt fog futni a film. Itt jegyezzük meg, hogy nemcsak az eredeti rendezőt, hanem az operatőrt is leváltották. A munkát Lee Garmes kezdte, akinek vizuális stílusát Selznick és tanácsadói „túl sötét”-nek találták, ezért 1939. március 11-én lecserélték Ernest Hallerre. Bár a filmnek körülbelül az első harmadát Garmes fényképezte, nevét mégsem tüntették fel a stáblistán.
A fogadtatás
Az Elfújta a szél eredeti változata 4 óra 25 percig tartott. A könnyebb forgalmazhatóság érdekében úgy vágták meg, hogy játékideje négy óra alatt maradjon. Ha elhagyjuk a zenei betéteket a film elejéről, közepéről és végéről, a vetítési idő 221 percet tesz ki. Az ősbemutatót 1939. december 15-én rendezték az atlantai Loew's Grand Theatre-ben, ünnepélyes külsőségek közepette, hatalmas érdeklődés mellett. Az alkotók közül Victor Fleming úgy összeveszett Selznickkel, hogy nem kívánt részt venni a premieren, Leslie Howard pedig hazafias kötelességei miatt addigra már hazautazott Angliába. Hattie McDaniel és a többi néger színész sem volt jelen, mivel a georgiai törvények tiltották, hogy együtt üljenek a fehér színészekkel. Clark Gable úgy felháborodott ezen a megkülönböztetésen, hogy ő is le akarta mondani a részvételt, McDaniel viszont rábeszélte, hogy menjen el. A díszbemutató egyik vendége a majdani amerikai elnök, Jimmy Carter volt. Később más amerikai nagyvárosokban is ünnepélyes külsőségek kíséretében mutatták be a filmet, s az eseményen olyan színésznők is megjelentek, akik esélyesek voltak Scarlett szerepére, mint például Paulette Goddard, Norma Shearer és Joan Crawford. A közönség mindenhol óriási érdeklődéssel fogadta a filmet, s a nem egész négymillió dollárból forgatott opusz az évtizedek során gyártási költségének több mint százszorosát (!) hozta vissza. Az Elfújta a szélt világszerte számtalan alkalommal felújították, az Egyesült Államokban például 1942-ben, 1947-ben és 1954-ben is moziba küldték. A közönség először 1954-ben láthatta a szélesvásznú változatot, ám ehhez meg kellett változtatni az eredeti képarányt. A polgárháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából, 1961-ben a filmet ünnepélyes keretek között ismét levetítették az atlantai Loew's Grand Theatre-ben. Clark Gable ezen az eseményen már nem tudott megjelenni, ugyanis az előző évben elhunyt. Az 1967-es felújítás alkalmából elkészült a 70 milliméteres verzió is. 1971-ben, 1974-ben és 1989-ben az Elfújta a szél újra látható volt az amerikai mozikban. Természetesen minden egyes alkalommal a kor technikai lehetőségeinek megfelelő korszerűsítést végeztek a filmen, amely az elmúlt évtizedek folyamán videón, DVD-n és Blu-rayen is elérhetővé vált.
Az egyértelmű közönségsiker ellenére a korabeli kritikákat nem csak az ömlengés jellemezte. Az Elfújta a szélt dicsérték mint ambiciózus és a filmművészet addigi történetében páratlan vállalkozást, ugyanakkor gyakran elhangzottak olyan vélemények is, hogy túl hosszú, sok benne az üresjárat, a dráma íve olykor megtörik és a jellemábrázolás sem eléggé elmélyült. Vitatták a házasságon belüli nemi erőszak motívumát és Rhett szóhasználatát is a végső búcsúnál. (Máig él az a valótlan legenda, hogy a Hays-iroda ötezer dollárra büntette Selznicket a „damn” szó használatáért.) Vivien Leigh játékát általában elismeréssel fogadták, különösen amikor a már felnőtt Scarlettet alakította, Clark Gable-ről pedig azt mondták, hogy nálánál tökéletesebb Rhett Butlert el sem lehetne képzelni. A filmet 1940-ben tizenhárom kategóriában jelölték Oscar-díjra, nyolcban győzött, és kapott két speciális díjat is. Először ítéltek oda posztumusz díjat (Sidney Howardnak a forgatókönyvért), és először díjaztak afroamerikai művészt: a legjobb női epizódszereplő díját Hattie McDaniel vehette át. A művésznőt ekkor is hátrányos megkülönböztetés érte, mert ő és kísérői csak a terem hátsó részében kaptak helyet egy külön asztalnál. A színésznőről egyes színes bőrű aktivisták elítélően nyilatkoztak, amiért szerepet vállalt egy olyan filmben, amely elfogadhatónak tartja a rabszolgaságot. McDaniel ezekre a kritikákra állítólag azt felelte, hogy inkább játszik heti hétszáz dollárért egy néger cselédlányt, mint hogy az legyen a valóságban heti hét dollár fizetségért. A színes bőrűek számos városban tüntettek a film ellen, ugyanakkor többen is úgy vélték, hogy McDaniel kitűnő alakítása és megérdemelt Oscar-díja hozzá fog járulni az afroamerikai művészek munkájának növekvő elismeréséhez. Ennek ellenére csak 1964-ben kapott újra Oscart egy színes bőrű színész (Sidney Poitier mint legjobb férfi főszereplő), s csupán az új évezredben vált gyakoribbá az afroamerikai művészek jelölése és díjazása.
Az Elfújta a szél és a magyar filmforgalmazás
A szocialista magyar filmforgalmazás negatív rekorderének a Most és mindörökké (1953, Fred Zinnemann) című amerikai filmet tartják, amely harmincnégy évet késett, pedig az első hely igazából az Elfújta a szélt illeti meg, amelyre negyvenöt esztendőt kellett várni. A korabeli magyar premiert a világháborús helyzet akadályozta meg, ami miatt a film az egész kontinensen is csak kevés országba juthatott el 1945 előtt. A magyar lapok a kezdetektől beszámoltak a készülő filmről és a bemutató utáni kiugró sikerről, hangot adva annak a reménynek, hogy a kivételes filmélményben hamarosan a hazai közönség is részesülhet. A legfurcsább híradás a szélsőjobboldali Magyarság című lap 1941. március 21-i számában jelent meg. Az újság kilencedik oldala vezető hírként közölte, hogy megszüntetik az amerikai filmvállalatok budapesti képviseleteit. A cikk szerzője, S. I. kifejti, hogy bár van néhány világérdeklődésre számot tartó amerikai film, Magyarország akkor járna el helyesen, ha a német példát követve kitiltaná a hazai mozikból az összes amerikai filmet, mert „az amerikai zsidóság a filmet is igénybe vette a tekintélyállamok és a nemzetiszocializmus elleni propaganda céljaira”. Az igazán üdvözítő persze az lenne, ha „az öntudatra ébredés és a jobb belátás szorítaná vissza a magyar filmszínházakból ezeket a filmeket”. Ugyanezen oldal (!) alján a lap röviden beszámol az Elfújta a szél második éve tartó sikeréről. A vezércikk szellemének kissé ellentmond a befejező két mondat: „Az Elfújta a szél filmváltozatát érdeklődéssel várja a magyar közönség is, különösen azok, akik olvasták a regényt. A közeljövőben hozzánk is eljut a film.”
A háború befejezéséig a film nem érkezett meg a magyar mozikba. Sőt utána sem. A Színház 1945. október 24-i száma egyhasábos cikkben emlékezett meg Leslie Howard haláláról, és ismert filmjei felsorolásakor az Elfújta a szél mellé a cikk írója, Lajta Andor zárójelben odaírta, hogy hamarosan láthatjuk. A Világ 1946. augusztus 4-i száma közölte azt a hírt, hogy a Budapestre küldött amerikai filmek között van az Elfújta a szél és Chaplin vígjátéka, A diktátor is. A Fővárosi Napló 1946. december 21-i számában arról írtak, hogy a Városi Színházban (a mai Erkel Színház) nagy befogadóképességű alagsori mozit építenek, és itt mutatják majd be a legnagyobb amerikai filmeket is, köztük az Elfújta a szélt. A premier végül elmaradt (ámbár a mozi két évig üzemelt), és a kommunista hatalomátvétel után már nem volt fontos, hogy ez a „reakciós nézeteket képviselő, imperialista filmtermék” eljusson a magyar nézőkhöz. Az Elfújta a szél 1981. augusztus 11-én került a Filmátvételi Bizottság elé. A jegyzőkönyv szerint tizennégy bizottsági tag tekintette meg, és döntött a sorsáról. A jelenlévők többségének véleménye szerint a film színes technikája kezdetleges, a festett háttér és a patetikus jelenetek pedig egyenesen nevetségesek. Pozitívumként könyvelték el viszont a három főszereplő játékát és egyes – valóban látványos – jeleneteket. Többen a bemutatás ellen szavaztak, Adorján József szerint „túl nagy giccs ahhoz, hogy bemutassuk”. Kuczka Péter szerint a film körülbelül a közepétől kifejezetten unalmas, a családját óva intené tőle, mindazonáltal nincs olyan vitatható ideológiai-filozófiai tartalma, amely miatt ne lehetne bemutatni. Veress József is unalmasnak nevezte, és hozzátette, hogy egyébként sem a MOKÉP dolga az archív filmek forgalmazása. Rapcsányi László szerint a filmnek mítosza van, divat a nosztalgia, és a várható nagy érdeklődés is indokolja a bemutatást. Nyolcan szavaztak a film mellett, öten ellene. A jegyzőkönyvből nem derül ki, hogy a tizennégy jelenlévőből ki és miért nem szavazott, hiszen 8 + 5 az csak 13.
A Filmtudományi Intézet igazgatója, Papp Sándor 1982. október 6-án levelet küldött a Film-főigazgatóságnak arról, hogy a következő évben milyen filmeket szeretne az intézmény beszerezni. Listájának egyik tétele az Elfújta a szél volt. A Film-főigazgatóság megadta az engedélyt azzal a kikötéssel, ha megfelelő jogdíjat sikerül elérni úgy, hogy csak a Filmmúzeum játszaná a filmet, mivel az országos bemutatást a FIFŐ vezetősége nem tartja indokoltnak. 1983. február 14-én történt meg a kapcsolatfelvétel a jogtulajdonossal. Május 26-án a Filmtudományi Intézet gazdasági igazgatója, Szluha Dénesné írt Szabó B. István filmfőigazgatónak. Levelében kifejtette, hogy az Intézet filmvásárlásra fordítható valutakeretét a Film-főigazgatóság a felére csökkentette, ezért létkérdés, hogy ebből a szűk keretből olyan filmeket szerezzenek be, amelyekkel az Intézet bevételi terve teljesíthető lesz. Első helyen említette az Elfújta a szélt, amelyre tízezer dolláros keretet határozott meg. A Hungarofilm kilencezer dollárért tudta volna megvenni a filmet, a tranzakciót azonban a FIFŐ nem hagyta jóvá. Szluháné megírta, hogy az Intézet értetlenül áll e döntés előtt, mivel előzetes kalkulációjuk szerint a film legalább két évig műsoron tartható lehetne, és tizenkét millió forint bevételt hozhatna, amiből öt-hat, művészileg értékesebb film beszerzése valósulhatna meg. Kiderült, hogy a FIFŐ azért nem adta áldását az üzletre, mert időközben a MOKÉP is bejelentette, hogy mégiscsak érdekli az Elfújta a szél. A gazdasági igazgató emlékeztette a filmfőigazgatót arra, hogy korábban épp a FIFŐ nem tartotta indokoltnak az országos forgalmazást, s a mű valóban „tipikusan múzeumi darab”. A levél hatására a FIFŐ visszatért eredeti állásfoglalásához, és jóváhagyta, hogy a filmet kilencezer dollárért a Filmmúzeum részére vásárolják meg. A kópia 1983. december 29-én érkezett meg, a licenc öt és fél évre szólt. A Filmtudományi Intézet engedélyt kért és kapott a FIFŐ-től a kiemelt helyár alkalmazására. A filmet 1984. szeptember 26-ától játszották, a főcím utáni szöveget narrátor olvasta fel. Az érdeklődés oly hatalmas volt, hogy a meglévők mellett ideiglenes pénztárakat is fel kellett állítani. 1987-ben kópia-utánrendelést kértek, sőt keskenyített verziót is rendeltek, tévedésből azonban ezek felirat nélkül készültek el.
A folytatás
Az Elfújta a szél 1991-ben Scarlett címmel megjelent folytatását Alexandra Ripley írta. A kötet fogadtatása meglehetősen hűvös volt, ennek ellenére igen komoly összeget kellett fizetni megfilmesítési jogaiért. A belőle készült négyrészes minisorozat epizódjait elsőként a CBS mutatta be 1994. november 13-án, 15-én, 16-án és 17-én. Nekünk, magyaroknak azért is érdekes ez a projekt, mert a Budapesten született producer, Robert Halmi Sr. irányításával valósult meg, amerikai–francia–német–olasz–angol–spanyol–osztrák koprodukcióban. A nézők érdeklődését természetesen már előzetesen igyekeztek felkelteni, és ennek érdekében a bevált szokás szerint szavazást hirdettek meg, hogy kik játsszák a legfontosabb szerepeket. Az sem először fordult elő a filmtörténetben, hogy végül nem a szavazás nyerteseivel forgatták le a sorozatot. Állítólag két évet vett igénybe, hogy megtalálják Scarlett megformálóját, s ennek érdekében nemzetközi meghallgatást tartottak a világ számos nagyvárosában. Ismert és kevésbé ismert színésznők versengtek a szerepért: ha hinni lehet az illetékeseknek, mintegy húszezren (!) szerették volna életre kelteni a legendás hősnőt. Azt beszélik, Halminak hétszer (!) kellett telefonszámot változtatnia, hogy lerázza a túlságosan rámenős jelölteket. Az ideális színésznő állítólag a legócskább filmes kliséknek megfelelően került képbe: amikor ő került sorra, Joanne Whalley-Kilmer besétált a producer irodájába, Halmi pedig ösztönösen megérezte, hogy ő az igazi. Filmbe illő csodálatos véletlen az is, hogy a művésznő szintén brit volt, mint elődje, Vivien Leigh, és hozzá hasonlóan szintén jószerivel az utolsó pillanatban érkezett, pár nappal a negyvenmillió dolláros sorozat forgatásának megkezdése előtt. A művésznő nem kevesebb, mint 120 (!) öltözékben látható a négy rész alatt. Rhett Butler szerepét a szintén angol Timothy Dalton kapta, aki forgatás közben jelentette be, hogy lemond a 007-es szerepéről az akkor már öt éve szünetelő James Bond-szériában. A szereposztásból hazánkban elsősorban Sean Bean (Lord Richard Fenton), John Gielgud (Pierre Robillard) és Ann-Margret (Belle Watling) igazán ismert. Scarlett otthonát, Tarát Carolinában építették fel, amihez az 1939-es filmet és annak forgatási fotóit vették figyelembe, az eredeti díszlet ugyanis már nem állt rendelkezésre. Médiahírek szerint a nehéz szülési jelenet hitelessége érdekében egy valódi boszorkánnyal konzultáltak, aki elárulta, ilyenkor milyen bájitalokat és gyógyszereket adtak egy vajúdó nőnek. Akárcsak Riley regénye, a belőle készült tévésorozat sem lett akkora klasszikus, mint az eredeti film. Magyarországon először videokazettán hozták forgalomba, később több tévécsatorna is sugározta.
Így látták ők
„Fleming hű maradt az ihlető regényhez; elsősorban azokat a mozzanatokat aknázta ki színes filmjében, melyek a monumentalitás hatásos beállításait kínálták (a háború, az evakuáció, a tűzvész, a felfordulás keltette pánik képei stb.). A jelenetek többnyire édeskések, cukrozottak, szentimentálisak; az érzelmek születését és kihűlését külsőséges eszközökkel adják vissza (Scarlett első fellobbanása, regénye Butlerral, a nő sétája a bíborszínű ég alatt – ezzel fejeződik be mindkét rész –, Melanie emberfeletti jósága stb.). Sok epizód hiteltelen, esetleges; a jellemfejlődés lépcsőit sablonok helyettesítik (Leslie Howard, Olivia de Havilland játéka). A tanító szándék, a szentenciák közhelybölcsessége helyenként elviselhetetlen, az elavult életforma mennybemenetelét sehogyan sem lehet komolysággal nézni. Fenntartás nélkül csak Vivien Leigh-t dicsérhetjük […]. Az ő átváltozásai izgalmasak, figurája élő, mozdulatai valóságosak. Az élni akarást játssza el: bemutatja, hogyan edzi és változtatja meg a törékeny teremtést az élet sok könyörtelen csapása, a remények semmivé foszlása, az éhség, a halál… A színésznő (játékáról nagy elismeréssel szóltak annak idején) a giccses mozzanatokat is élettel tölti meg; néma jelenetei, kifejező szemjátéka, vágyakozásai elismerést érdemelnek. Az Elfújta a szél a hamis drágakövek közé tartozik. Hatását, varázsát – bizonyos közönségrétegekben – még sokáig nem fújja el a szél, bár egyre többen ismerik fel, hogy »a szuperfilmek szuperfilmje« s a hozzá hasonló produkciók túlhaladott ízlést és korszerűtlen ideálokat képviselnek.”
(Veress József: „Elfújta a szél”. In: 200 film. Budapest, 1969, Magvető, 602–603. o.)
„Az 1939-ben készült filmváltozat, Victor Fleming rendezésében, a szerelmi és a történelmi szálat természetesen szintén egymással összefonódva bonyolítja, így válhat például az utalásnyi lincselés legfeljebb bocsánatos bűnné, s így jelentkezhet a kereskedés, a pénzcsinálás az erkölcsi romlás egyértelmű jeleként. A hangsúly persze mégis a szerelmi történeten van: s óhatatlan és legszigorúbb prekoncepcióimmal együtt sem mondhatok mást, mint hogy jól megcsinált, ügyesen felépített, nagyszerű hatáselemekkel dolgozó filmet láttam. […] A tömegsiker jellegzetes alaptípusa ez a film, egyaránt épít a magánember és a társadalom lélektanára, s a szinte tételszerűen adagolt giccselemek ellenére mégis van benne valami megfoghatatlan, minden talmisága, hazugsága, álsága ellenére egy-egy pillanatra tiszta érzelmeket is megrezonáltat.”
(Hegyi Gyula: „Elfújta a szél”. In: Magyar Hírlap, 1984. november 15., 6. o.)
„A filmről igazán nincs sok beszélni való. A mozgókép művészete az a művészet, ahol az úgynevezett »jó profi munka« avul el legelébb. A színészi játék sokszor elviselhetetlen: Leslie Howard, ez a még ma is modern színész tisztességgel játszik ugyan a háttérben, de már Olivia de Havilland töltöttgalamb karakterének jósága időnként lecsorog a vászonról, Clark Gable hihetetlenül jó színész volt, ez azonban nem ebből a korai filmjéből fog kiderülni, jószerével csak arra figyel, hogy elegáns szemöldökét emelgesse s mindig úgy álljon, hogy a fény jó szögből essen vakító fogsorára. Vivien Leigh nagyon nehezen indul, az első jelenet kamasz Scarlettjeként szánnivalóan modoros, de ne feledjük, valóban ez volt az első leforgatott jelenet, s egy jó színésznő itt tanult meg jó moziszínésznőnek lenni. A leckét azután vissza is mondja, ötösre, a későbbi jelenetekben. Szóval mit mondhatunk? Szép színek, profi munka, mézes zene, modoros színészek.”
(Szántó Péter: „Scarlett néne kunyhója”. In: Filmvilág 1985/2, 25–27. o.)
Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939) – amerikai romantikus történelmi filmdráma. Margaret Mitchell azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Sidney Howard. Operatőr: Ernest Haller. Zene: Max Steiner. Díszlet: William Cameron Menzies, Lyle Wheeler és Howard Bristol. Jelmez: Walter Plunkett. Vágó: Hal C. Kern és James E. Newcom. Rendező: Victor Fleming. Főszereplők: Vivien Leigh (Scarlett O’Hara), Clark Gable (Rhett Butler), Leslie Howard (Ashley Wilkes), Olivia de Havilland (Melanie Hamilton), Thomas Mitchell (Gerald O’Hara), Barbara O’Neil (Ellen O’Hara), Evelyn Keyes (Suellen O’Hara), Ann Rutherford (Carreen O’Hara), George Reeves (Stuart Tarleton), Fred Crane (Brent Tarleton), Hattie McDaniel (Mammy). Magyarországi bemutató: 1984. szeptember 26. (Filmmúzeum, Budapest).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
