REJTÉLYEK

A huszadik századi világirodalom egyik legkiemelkedőbb írója, a modern regény egyik atyja, a norvég Knut Hamsun (1859–1952) egyik legjelentősebb munkája, a Rejtelmek (1892) tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg magyar nyelven, száz évvel (!) ezelőtt, 1921-ben. A főszereplő, Johan Nagel egyfajta önportré, hiszen a regény egyes motívumai Hamsun saját életéből származnak, és bizonyos értelemben a kötet a szerző lelkének rejtelmeiről (is) szól. Hamsun regénye ihlette Paul Juon (1872–1940) orosz származású svájci zeneszerző Mysteries op. 59 című 1914-es zeneművét, amelyet először 1928-ban adtak elő. A filmváltozatot egy holland képzőművész, Paul de Lussanet rendezte 1978-ban. A főszerepeket a korszak két holland szexszimbóluma, Rutger Hauer és Sylvia Kristel alakította. A forgatási nehézségek ellenére mindketten szerették és nagyra értékelték ezt a munkájukat, amelyről a kritikusok véleménye is általában kedvező volt. A közönség viszont a két főszereplő korábbi imázsa miatt elsősorban felfokozott erotikus tartalomra számított, és ebben az elvárásában csalódnia kellett. A filmet egy napig játszották Magyarországon egy 1979-es holland filmhéten, és hat évvel később egyetlen alkalommal műsorra tűzte a Magyar Televízió is. Johan Kvandal (1919–1999) norvég zeneszerző egyetlen operája, az 1990 és 1993 között írt Mysterier librettója szintén Hamsun regényén alapul.

A történet

A cselekmény 1891-ben játszódik. Egy tengerparti norvég kisvárosba egy különös, jó külsejű férfi érkezik, Johan Nagel. A helyi méltóságok figyelmét felkelti a vagyonosnak látszó úriember, és szívesen látják őt a társaságban, hogy jobban megismerjék. A férfi érdekes történetekkel szórakoztatja őket. Összebarátkozik egy törpével, és szerelemre lobban a hideg szépasszony, Dany Kielland iránt. A nőbe állítólag a helyi pap, Carlsen is szerelmes volt, aki végül öngyilkosságot követett el. Johan teljesen Dany hatása alá kerül, ám a nő mintha csak játszadozna vele: olykor úgy tűnik, mintha számára sem lenne közömbös a férfi, máskor elutasítóan viselkedik vele. Az összezavarodott Johan egy idő után szabadulni akar Dany bűvköréből, és feleségül kéri a kevésbé vonzó külsejű, magányosan élő Martha Gude-ot. A nő igent mond, de másnap meggondolja magát – mint kiderül, Dany hatására. A látomásoktól gyötört, lelkileg és fizikailag is megbetegedett Johan öngyilkos lesz. Ezt követően barátja, a törpe örökre elcsúfítja a szép Danyt…

A szerző

A norvég irodalom legvitatottabb alakja, Knut Hamsun 1859. augusztus 4-én jött világra Lom városában. Eredeti neve: Knud Pedersen, szülei: Tora Olsdatter és Peder Pedersen. Hat testvére született, három idősebb és három fiatalabb. Szegénységben nevelkedett, vándorszabó apjának sosem volt elegendő munkája. Hároméves korában a család északra költözött, Hamarøyba, ahová egy nagybácsi hívta meg őket, hogy a földjét műveljék. Kilencéves korában egy másik nagybácsihoz, Hans Olsenhez került, hogy segítsen neki az általa vezetett postahivatalban. Olsen durván bánt az unokaöccsével, verte és éheztette. Hamsun később ennek a bánásmódnak tulajdonította idegi problémáit. 1874-ben elszökött Olsentől, visszatért Lomba, és mindenféle munkát elvállalt: dolgozott mint eladó, cipészinas, kereskedőinas, útépítő munkás, kőműves és segédtanító. Tizenhét éves korában kezdett írni, cikkei jelentek meg néhány vidéki újságban, és a hétköznapi Pedersen helyett felvette a Hamsun nevet. Támogatót keresett és talált Erasmus Zahl üzletember személyében: róla mintázta regényeinek egyik visszatérő szereplőjét, Macket (Pán: Glahn hadnagy följegyzéseiből, 1894; Álmodók, 1904; Benoni, 1908; Rosa, 1908). Néhány évig Amerikában élt, ahol hamar megtanulta a nyelvet, így ezután angol nyelvű újságokban is publikálhatott. Arról írt, amit a legjobban ismert: a szegény emberek életéről. Az írásból azonban nem tudott megélni, ezért alkalmi munkákat vállalt, volt például kifutófiú és villamoskalauz is. Ekkoriban anarchista politikai nézeteket vallott. Amerikai élményeit a Fra det moderne Amerikas Aandsliv (1889) című művében örökítette meg, amely nem nélkülözte a szatirikus hangokat sem.

Amerikából Koppenhágába tért vissza, és itt látott hozzá fő műve, az Éhség (1890) megírásához. A mindennapi betevőt bolti segédként kereste meg. Miután befejezte a regényt, elvitte Georg Brandes professzorhoz, a nemzetközi irodalmi szaktekintélyhez. A professzor remekműként méltatta Hamsun írását, és lelkesedésében maga keresett előbb egy folyóiratot, majd egy kiadót, hogy megjelentesse. (Akkoriban Európa-szerte bevett szokás volt, hogy az új művek először folytatásos újságregényként jutottak el az olvasókhoz, és fogadtatásuk függvényében jelentek meg könyv formátumban.) Az Éhséget az első modern norvég regényként üdvözölték. Hamsun hitte, hogy az emberi kiteljesedés a földhöz kapcsolódik, így ellenérzéssel viseltetett a modern dolgokkal, tágabb értelemben a civilizációval szemben. Ezt a tematikát képviseli a Pán (1894) és az Áldott anyaföld (1917) című regénye is. Műveinek egyik jellemzője az ún. vándormotívum: a főszereplő gyakran egy idegen, aki általában egy vidéki közösségben jelenik meg, és felbukkanása, beilleszkedése vagy éppen kívül maradása különféle konfliktusok forrása lesz. A Rejtelmek mellett idesorolható a Pán, az Őszi csillagok (1906), a Rosa (1908) és a Csavargók (1927) című regénye is. Hamsun írásaiban visszatérő elem a természeti környezet elragadtatott leírása, a norvég erdők és tengerpartok iránti csodálat, ember és természetes környezetének szinte misztikus kapcsolata. Ezt a szemléletét olyan művei tükrözik, mint például a már többször említett Pán, a Halk húrokat penget a vándor (1909) és az Áldott anyaföld, melyért Hamsun 1920-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ekkoriban már hazáján kívül is ismert, ünnepelt szerzőnek számított, aki gyakran tett kisebb-nagyobb külföldi utazásokat.

Knut Hamsun rajongott a német kultúráért és Németországért, ellenezte viszont a brit imperializmust és a szovjet kommunizmust. Attól tartott, hogy az Egyesült Királyság veszélyezteti Norvégiának a tengereken betöltött szerepét. Németország iránti szimpátiája már az első világháború idején megnyilvánult, és a versailles-i békeszerződések után rokonszenvvel figyelte az egyre erősödő német nacionalizmust. Az 1930-as évektől szóban és írásban is kiállt a nemzetiszocializmus mellett. Miután kirobbant a második világháború, támogatta a német háborús erőfeszítéseket, és találkozott a legmagasabb rangú náci vezetőkkel, így Adolf Hitlerrel és Joseph Goebbelsszel is. Goebbels lelkesen írt a naplójában arról, hogy Hamsunnak a végső német győzelembe vetett hite megrendíthetetlen. Maga Hamsun arról írt, hogy „a németek értünk harcolnak”. Az író egyetértett Norvégia 1940-es náci megszállásával, és támogatta a kollaboráns norvég kormány vezetőjét, Vidkun Quislinget. 1943-ra Hamsun szinte teljesen megsüketült, mégis felkereste Hitlert, hogy személyesen panaszkodjon Josef Terboven norvégiai német helytartóra, és tiltakozzon a norvégokra kiszabott halálbüntetések ellen. Hitler halála után dicsőítő nekrológot írt a náci diktátorról. Hamsunt 1945. június 14-én hazaárulás vádjával őrizetbe vették. Idős kora és kétséges elmeállapota miatt egy kórházba került. 1947-ben kollaborálása miatt bíróság elé állították, és 575 000 norvég korona pénzbüntetésre ítélték, melyet a kormány 325 000 koronára mérsékelt. Hamsun kilencvenkét éves korában, 1952. február 19-én hunyt el Grimstadban. Megítélése mindmáig ellentmondásos. Kimagasló írói tehetsége vitathatatlan, egyes vélemények szerint azonban ez sem jelenthet mentséget dicstelen politikai szerepvállalásáért. Ennek ellenére őt tartják a modern regény egyik atyjának, írói nagyságát olyan szerzők is elismerték, mint Thomas Mann, Hermann Hesse, Franz Kafka, H. G. Wells és Isaac Bashevis Singer.

A regény

A Rejtelmek Hamsun második regénye, amely 1892-ben jelent meg Norvégiában a Gyldendal Norsk Forlag gondozásában. A Verdens Gang norvég bulvárlap 1910. augusztus 4-én tette közzé azt az interjút, amelyben a szerző azt mondta, hogy a könyv Sarpsborgban, Kristiansundban és Koppenhágában íródott, amikor életét az áthelyezések, a szerelmi kapcsolatok és a szegénység jellemezte. A műnek bizonyos önéletrajzi vonatkozásai is vannak. Hamsun, akárcsak hőse, Johan Nagel, egy hajóval érkezett Lillesandba (a regényben: Fillesand), és szobát vett ki egy szállodában. A szomszédban állandóan egy Minutten becenevű férfi zongorázott. Hamsun elárulta a kiadójának, hogy nem kitalált személyről van szó, az illető neve Grøgaard, és valóban Minutten volt a beceneve. Grøgaard állítólag elolvasta a regényt, és halálosan megsértődött azon, ahogyan az író ábrázolta. (A filmben Minutten a törpe, de nem zongorázik.) Ennél a motívumnál persze fontosabbak a regény pszichológiai vonatkozásai: Hamsun úgy hazájában, mint Amerikában megtapasztalta az elidegenedés érzését, amelytől nehéz volt megszabadulnia. A cím igazából a szerző lelkének rejtelmeire utal, ugyanakkor magában a nehezen követhető cselekményben is sok a rejtély, a múltból éppúgy, mint a jelenben. Hamsun beleszőtte a regénybe személyes véleményét honfitársa, Henrik Ibsen, valamint Victor Hugo, Leo Tolsztoj és Guy de Maupassant lélekábrázolásáról, amely szerinte irreális volt. Dosztojevszkij két művét, a Bűn és bűnhődést és A félkegyelműt viszont példának tekintette. Nagelről egyértelműen kiderül, hogy egyetért Friedrich Nietzsche német filozófus elképzeléseivel a „Herrenmensch”-ről (uralkodó ember).

A Rejtelmeket a maga idejében nem fogadták túl jól: különleges, „szétfolyó” szerkezete, a misztikus és abszurd elemek nehezen olvashatóvá tették. Az elmúlt évszázadban jelentősen átértékelődött, számos irodalmár és irodalomkritikus szerint igazából ez Hamsun legjelentősebb műve, amely nagy hatást gyakorolt a huszadik századi modernista irodalomra, megelőlegezte James Joyce-ot és Virginia Woolfot. Lelkes rajongói között olyan hírességeket találunk, mint például Henry Miller és Anna Ahmatova. A Rejtelmek magyar nyelven tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg: 1921-ben Bálint Lajos fordításában, a Kultúra Könyvkiadó és Nyomda R.-T. gondozásában. A mű különös alaphangulatát már az első mondatok is érzékeltetik: „A mult nyár közepetáján egy apró norvég kikötőváros több fölöttébb szokatlan esemény szinhelye volt. Egy idegen tünt fel a városban, bizonyos Nagel nevezetü, – különös és sajátságos charlatan, számos feltünő dolgot müvelt s aztán ugyanolyan hirtelen módon el is tünt. Sőt ennek az embernek egy izben fiatal és titokzatos hölgylátogatója is volt, aki isten tudja, mely okból jött, alig néhány órán át tartózkodott a városban s már is eltávozott. De hát nem ez a kezdete a dolgoknak... A kezdet ez: mikor a gőzös hat óra tájt a kikötőbe futott, a födélzeten két-három utas volt, köztük egy férfi, feltünő sárga ruhában s fehér bársonysapkával. Junius 12-ikének estéje volt, – mert ezen a napon sok ház zászlódiszbe öltözött. Kielland kisasszony eljegyzésének tiszteletére, ami éppen junius 2-ikén volt: A Central szálló portása nyomban a födélzetre sietett s a sárgaruhás ember átadta neki a podgyászát, egyben az egyik hajósnak átadta a jegyét is; azután azonban elkezdett fel-alá járni a fedélzeten, ahelyett, hogy partra szállt volna. Mikor harmadikat csengettek, még a számláját sem fizette ki a hajópincérnek.” Hamsun következő két regényében (Lynge szerkesztő, 1893; Új föld, 1893) visszatérnek a Rejtelmek egyes szereplői.

A rendező

Paul de Lussanet képzőművész és rendező 1940. november 16-án született az észak-hollandiai Larenben. Nagyszüleinél nevelkedett, akik festőművészek voltak. Az Amszterdami Egyetemen közgazdaságtant hallgatott. 1960-ban a szülei belegyeztek abba, hogy Leszbosz szigetén részt vegyen egy rézkarckészítő kurzuson. Abban reménykedtek, hogy Paul ezután visszatér az egyetemre, de tévedtek, mert a fiuk időközben a festészet iránt kezdett érdeklődni. 1961–1962-ben Salzburgban tanult Oskar Kokoschkánál, majd az antwerpeni Királyi Művészeti Akadémián képezte tovább magát. Három évet töltött Párizsban, hogy a francia képzőművészettel ismerkedjen és inspirációkat gyűjtsön. 1964-ben Larenben volt az első kiállítása, a Knipscheer Galériában, ahol női aktjait mutatta be a közönségnek. További kiállításokra került sor például Amszterdamban, Párizsban, Hágában, Londonban, Utrechtben, Brüsszelben és Philadelphiában. Lussanet a figuratív festészet képviselője, műveire az élénk színek használata jellemző. A hetvenes években a filmművészet lehetőségei is foglalkoztatni kezdték, a hetedik művészet terén azonban keveset alkotott. Elképzeléseihez nehezen talált támogatókat, és úgy érezte, filmrendezőként nem élvezheti azt az alkotói szabadságot, mint képzőművészként, ráadásul nehezen jött ki egyes színészekkel is.

Elsőként egy tizenegy perces rövidfilmet forgatott La douceur du village (1970) címmel. 1976-ban – Ate de Jong, Otto Jongerius és Orlow Seunke mellett – az egyik rendezője volt az Alle dagen feest című négy epizódból álló filmnek. Mindegyik epizód Remco Campert egy-egy novelláján alapult, a saját szkeccsének Lussanet volt a forgatókönyvírója is. A kritikusoknak nem igazán tetszett a film, bár a többség azon a véleményen volt, hogy Lussanet epizódja a legjobb. Az 1978-ban bemutatott Rejtélyek után két évvel készült el Lussanet utolsó mozifilmje, a Lieve jongens (1980). Alapjául a művész barátja, Gerard Reve 1973-ban publikált regénye szolgált. Erősen önéletrajzi jellegű műről van szó, melynek főhőse egy korosodó, de még jó külsejű homoszexuális író, aki kétségbeesetten vágyik a fiatal férfiak társaságára és szerelmére, ugyanakkor attól sem riad vissza, hogy partnereit saját érdekében manipulálja. A provokatív jeleneteket sem nélkülöző film után Lussanet visszatért a képzőművészethez. Hollandiában rendszeresen vannak kiállításai, 2006-ban például ismét a szülővárosában mutatta be a munkáit.

Rutger Hauer

A Pastorale 1943 mellett a Rejtélyek az a film, amelyben jelen sorok írójának két holland kultkedvence, Rutger Hauer és Sylvia Kristel játssza a főszerepeket. Rutger Hauer 1944. január 23-án született Breukelenben, Utrecht tartomány egyik kisvárosában. Amszterdamban nevelkedett. Tizenöt éves korában elszökött otthonról, és egy évig a fedélzetet takarította egy teherszállító hajón. Miután hazatért, ideig-óráig többféle munkát is vállalt, dolgozott villanyszerelőként és ácsként, esténként pedig színjátszást tanult. Három év múlva csatlakozott egy amatőr társulathoz, melynek öt évig maradt a tagja. 1968-ban állt először a kamerák elé Harry Kümel Monsieur Hawarden című filmjében, jeleneteit azonban kivágták. Még ugyanabban az évben megkapta egy középkorban játszódó televíziós sorozat, a Floris (1968) címszerepét, mely sztárrá tette Hollandiában. A széria rendezője, Paul Verhoeven nagyon elégedett volt vele, és afféle „apa és fiú”, „mester és tanítványa” kapcsolat alakult ki közöttük, noha a rendező csupán hat évvel volt idősebb a felfedezettjénél. Verhoeven Oscar-díjra is jelölt erotikus drámája, a Török gyümölcs (1973) egyenesen a világhírig repítette Rutgert. Újabb közös munkáikban is remek szerepeket kapott – Forró verejték (1975), Futás az életért (1977), Spetters (1980), Hús és vér (1985) –, bár hol a szakmai, hol a közönségfogadtatás problémásnak bizonyult.

A Verhoeven-filmeknek köszönhetően a színész külföldön is keresetté vált: a Pitypang (1974, Adrian Hoven) című német erotikus filmje a Török gyümölcs egyfajta variációjaként is felfogható. A holland korszakból kiemelkedik az Egy holland Jáva szigetén (1976, Fons Rademakers) című dráma, amelynek cselekménye Indonéziában zajlik a XIX. századi kolonizáció idején, a Hollandia német megszállása idején játszódó Pastorale 1943 (1978, Wim Verstappen) című dráma, amely minisorozatként is elkészült, és persze a Rejtélyek. Hauer már 1975-ben játszott amerikai filmben (A Wilby-összeesküvés, Ralph Nelson), tényleges hollywoodi karrierje azonban csak a nyolcvanas évek elején kezdődött. Első amerikai filmje a Fantom az éjszakában (1981, Bruce Malmuth), amelyben egy Wulfgar nevű veszedelmes terroristát személyesített meg. (A filmről a közeljövőben külön posztban írunk majd.) Karrierjének csúcspontja Ridley Scott kultikus sci-fije, a Szárnyas fejvadász (1982), amelyben a Harrison Ford által üldözött lázadó androidot alakította. Láthattuk Sam Peckinpah Az Osterman-hétvége (1983) című – kissé zavaros – thrillerjében, és Richard Donner középkorban játszódó romantikus kalandfilmjében, a Sólyomasszonyban (1984). Ezt csak azzal a feltétellel vállalta, hogy a pozitív hőst formálhatja meg. Kiváló alakítást nyújtott Az országút fantomja (1986) című thrillerben mint pszichopata autóstoppos, aki brutális gyilkosságokat követ el, ám a gyanút arra a fiatalemberre akarja terelni, aki megúszta a vele való találkozást.

Olasz filmjei közül kiemelkedik Ermanno Olmi drámája, A szent iszákos legendája (1988), amelyben egy szerencsétlen alkoholista férfit játszott, akit halála megakadályoz abban, hogy lerója becsületbeli adósságát a templomnak. A szintén olasz Lina Wertmüller Egy holdfényes éjszakán (1989) című alkotásában egy halálosan beteg férfit alakított olyan jeles színésznők partnereként, mint Nastassja Kinski, Faye Dunaway és Dominique Sanda. Amerikában sajnos viszonylag hamar a másodvonalba került, egyre feledhetőbb produkciókhoz adta nevét, bár olykor egy-egy igényesebb kommerszhez is meghívták: Vak végzet (1989), Éjféli őrjöngés (1991), Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve (1992), Báránybőrben (1993). Az új évezredben Hauer néhány jelentősebb amerikai filmben is felbukkant – Egy veszedelmes elme vallomásai (2002), Sin City – A bűn városa (2005), Batman: Kezdődik! (2005) –, sőt sikeres tévésorozatokban is foglalkoztatták. A színészet mellett aktív környezetvédő volt, és támogatta az AIDS elleni küzdelmet is. Kétszer nősült, első házasságából született lánya, Aysha ugyancsak a színi pályát választotta. Rutger Hauer 2019. július 19-én hunyt el beetsterzwaagi otthonában. (Sylvia Kristel karrierjéről részletesebben írtam a Periféria című erotikus filmdráma kapcsán és ebben az összeállításban is.)

A mellékszereplők

Martha Gude megformálója, Rita Tushingham angol színésznő 1942. március 14-én született Garstonban. A hatvanas évek egyik nagy felfedezettje volt. Már első filmje, az Egy csepp méz (1961, Tony Richardson) filmtörténetet írt annak ellenére, hogy a művet több országban tiltólistára tették. Akkoriban ugyanis nemcsak a homoszexualitás motívuma vagy az egyedülálló anyák középpontba helyezése váltott ki megütközést, hanem Rita és a színes bőrű Paul Danquah csókja is. A film viszonylag hamar eljutott Magyarországra, ahogyan Richard Lester szellemes alkotása, A csábítás trükkje (1965) is, amely Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert. Az öntelt főhős (Ray Brooks) hiába henceg azzal, hogy ismeri a csábítás trükkjét, mert még a szomszéd vidéki lányt (Rita Tushingham) sem tudja meghódítani. Igaz, a riválisa (Donal Donnelly) sem sokkal ügyesebb a csajozás terén… Rita korai filmjei közül említést érdemel A bőrkabátos fiúk (1964, Sidney J. Furie), a Doktor Zsivágó (1965, David Lean), A csapda (1966, Sidney Hayers), a Gyémántok reggelire (1968, Christopher Morahan) és A szoba-konyha (1969, Richard Lester). Igyekezett igényesen válogatni a felkérések között, és inkább rétegfilmeket vállalt, mint tömegeket vonzó bóvlikat. Filmográfiájából feltétlenül figyelemre méltó Az emberi tényező (1975, Edward Dmytryk), a megtörtént bűnügyet feldolgozó A nagy főzés (1977, Mauro Bolognini) és a Nino Manfredi nevével fémjelzett komédia, a Spagetti-ház (1982, Giulio Paradisi). 1992-ben Gyarmathy Líviával (A csalás gyönyöre), 2004-ben Szabó Istvánnal (Csodálatos Júlia) forgatott. Kései filmjei közül kiemelkedik a Szemgolyó (2007, Nicolas Roeg) és A rejtekhely (2007, Pupi Avati). Rita Tushingham kétszer volt férjnél, első házasságából két lánya született.

A törpét alakító, szintén angol David Rappaport (1951–1990) mindössze 119 cm magas volt, amit egy születési rendellenesség (achondroplasia autosomalis) okozott. Gyerekkorában különösen érdekelte a zene, megtanult harmonikázni és dobolni. A hetvenes években pszichológiai diplomát szerzett a Bostoni Egyetemen. 1973-ban kezdett filmezni, első nagyobb mozifilmes szerepét a Rejtélyekben játszotta. Legnagyobb sikerét az Időbanditák (1981, Terry Gilliam) című filmmel érte el, amelyben Randallt, a törpebanda vezérét alakította. Sokszor szerepelt televíziós produkciókban. 1987-ben ő volt a vőfély a brit új hullámos énekesnő, Hazel O'Connor és Kurt Bippert esküvőjén. Rappaport élete utolsó éveiben súlyos depresszióval küzdött. Elvállalta Kivas Fajo szerepét a Star Trek: The Next Generation című tévésorozat egyik 1990-es epizódjában, forgatás közben azonban öngyilkosságot kísérelt meg. A szerepet másik színész vette át. 1990. május 2-án Rappaport mellbe lőtte magát. A főkormányzó szerepét az ismert holland filmrendező, Fons Rademakers (1920–2007) vállalta. Az olasz Vittorio De Sica, valamint a francia Jean Renoir és a holland Joris Ivens asszisztenseként ismerte meg a szakma gyakorlati fogásait. 1958-ban mutatkozott be önálló filmalkotóként. Viszonylag kevés filmet rendezett, szám szerint tizenkettőt, az egyik egy tévéfilm. Szívesen készített adaptációkat. 1971-es alkotása, a Mira konzervatív körökben kisebbfajta botrányt váltott ki. Because of the Cats (Niet voor de poezen, 1973) című filmjében Sylvia Kristel is játszott. Jelentős nemzetközi sikert ért el az Egy holland Jáva szigetén (1976) című drámájával, amelyben Rutger Hauernek adta az egyik fontos szerepet. A Merénylet (1986) című filmjéért Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott. Utolsó alkotása, A rózsakert (1989) cselekményének szálai a második világháború idejére nyúlnak vissza.

A Kammát megszemélyesítő francia Andréa Ferréol 1947. január 6-án született Aix-en-Provence-ban. Párizsban folytatott színi tanulmányokat. 1971-ben kezdett filmezni. Eleinte kisebb szerepeket játszott olyan, Magyarországon is vetített filmekben, mint a Bohózat lőporral (1971, Georges Lautner), A bajhozó (1972, José Giovanni), a Szalad, szalad a külváros (1973, Gérard Pirès) és A Sakál napja (1973, Fred Zinnemann). Nemzetközi hírnevét Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmjével alapozta meg, amelyben a négy férfi bizarr öngyilkosságához asszisztáló molett tanítónőt személyesítette meg. Állítólag később szabadulni próbált ettől az imázsától, a következő évben mégis becsúszott egy újabb botrányfilm, a Pokoli trió (1974, Francis Girod). Több mint öt évtizedes pályafutása során ügyesen egyensúlyozott a kommersz filmek és az igényes művészfilmek között. Előbbi csoportba tartozik például A javíthatatlan (1975, Philippe de Broca), A zsoldoskatona (1976) és a Mondd, hogy mindent megteszel értem (1976) – mindkettőt Pasquale Festa Campanile rendezte –, A kockázat ára (1983, Yves Boisset) és A kíméletlen (1983, Alain Delon), az utóbbiak közé pedig az Utazás a fénybe (1978, Rainer Werner Fassbinder), A bádogdob (1979, Volker Schlöndorff), A karmester (1980, Andrzej Wajda), Az utolsó metró (1980, François Truffaut), a Három fivér (1981, Francesco Rosi), A postakocsi (1982, Ettore Scola), a Mattia Pascal két élete (1985, Mario Monicelli), a Z és két nulla (1985, Peter Greenaway) és a Francesco (1989, Liliana Cavani). A nyolcvanas évek második felétől egyre gyakrabban játszott a televízióban. Újabb mozifilmjeinek többsége már nem keltett akkora figyelmet, mint a fentebb említett művek. 2006-tól viharos kapcsolatban élt Omar Shariffel a férfi 2015-ben bekövetkezett haláláig. Viszonyukról a La Passion dans les yeux (2016) című önéletrajzi könyvében bővebben is írt.

Forgatási érdekességek

A képzőművészként ismertté vált Paul de Lussanet 1976-ban részt vett az Alle dagen feest című szkeccsfilm elkészítésében, amely Matthijs van Heijningen produkciójaként valósult meg. A producernek tetszett Lussanet kisfilmje, és 1,3 millió guldent biztosított számára, hogy egy festői szépségű, egész estés művészfilmet forgasson. A rendező választása a világirodalom egyik legkülönösebb művére, Knut Hamsun Rejtelmek című regényére esett, amelyből egyedül írt forgatókönyvet. Egyik interjújában azt mondta, hogy a főhős, Johan Nagel „két világnézet közé szorult ember: nehézségei vannak a polgári konvenciókkal, de nincs ereje harcolni ellenük”. Nagel nem találja helyét a vidéki kisvárosi világban, zavarodottságát azonban nem tudja szavakba önteni. (A Rejtelmek megjelenése idején Sigmund Freud munkássága még csak kibontakozóban volt, és a pszichológia tudománya általában is még gyerekcipőben járt.) Nagel mentális zavarát fokozzák a tenger hullámai, a ködös tengerpart és a süvítő szél – a film lenyűgöző képi világa Robby Müller operatőr érdeme, aki többek között Wim Wenders és Jim Jarmusch állandó munkatársa volt –, és végzetes hatással van rá Dany és Martha visszautasítása is. Viselkedése is szélsőséges: verejtékben fürödve ébred erotikus álmaiból, vagy éppen ugat, mint egy kutya. A nemzetközi forgalmazhatóság érdekében Van Heijningen egy ismert külföldi színészt szemelt ki Nagel szerepére: a brit Terence Stampet akarta szerződtetni, akivel azonban nem sikerült felvenni a kapcsolatot, ezért másik főszereplő után kellett nézni.

A két főszerepre végül két holland sztárt szerződtettek: Rutger Hauert és Sylvia Kristelt. Mindketten szexszimbólumoknak számítottak: Hauer elsősorban Paul Verhoeven korai filmjei, Kristel pedig mindenekelőtt az Emmanuelle első három része miatt. Ami közös volt bennük, hogy mindketten szabadulni szerettek volna ettől az imázsuktól, mert saját bevallásuk szerint egyáltalán nem szerettek a kamera előtt vetkőzni, bár hangsúlyozták, hogy egy valóban jó szerep kedvéért továbbra is hajlandók ledobálni magukról mindent. Sylvia és Rutger egyébként addigra már nemcsak hírből, hanem személyesen is ismerte egymást. Az NSZK-ban nagy sikert aratott Hauer romantikus kalandfilmsorozata, a Floris, ezért 1975-ben a német tévé megrendelte a második évadot. A rendezői székbe akkor már nem Verhoeven ült, hanem az osztrák Ferry Radax. A szériát anyagi okokból Magyarországon forgatták, magyar színészek is játszottak benne. A munka befejezése után Hauer Ausztrián keresztül utazott haza, és az osztrákoknál találkozott Sylviával. Leültek egy kicsit borozgatni, elbeszélgettek, és kölcsönösen megnyerőnek találták egymást. Mint említettem, a Rejtélyek nem az egyetlen közös filmjük: Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című háborús drámájában is összekerültek. A Rejtélyeket mindketten nagy lehetőségnek tartották ahhoz, hogy maguk mögött hagyják a szexszimbólum imázst, és komoly színészként is elfogadtassák magukat. Ennek érdekében mindketten lemondtak a gázsijukról, és a pénzzel beszálltak a gyártásba.

A film forgatását 1978. április 17-én kezdték meg a Man-szigeten, amely ugyan egyáltalán nem hasonlított a norvég tájakra, mégis tökéletesen passzolt Johan Nagel különös személyiségéhez. Hauer egy csomagokkal megpakolt Fiat kabrióval érkezett Európából a Man-szigetre. Bár útközben meg kellett állnia, hogy találkozzon egy következő lehetséges film rendezőjével, továbbá előbb át kellett kelnie a La Manche csatornán az Egyesült Királyságba, onnan pedig az Ír-tengeren át a Man-szigetre, végül idejében megérkezett. A színész rokonszenvesnek találta a rendezőt, aki szerinte az előkészületi fázisban kifejezetten nyitott volt az ötletekre. Hauer a szerep kedvéért egy hónapig tanult hegedűn játszani, és olyan jól ment neki, hogy valóban az ő játékát hallhatja a néző abban a jelenetben, amikor Dany visszautasítja őt, és a kétségbeesett férfi eljátszik egy melódiát. Rutger szerint egy melankolikus és meglehetősen szomorú darabról volt szó, amelyet Magyarországon hallott először, és nagyon megtetszett neki. Egy interjúban arról beszélt, hogy tudomása szerint a zenemű népszerű volt Magyarországon, mégis betiltották az itteni rádióban, mert állítólag fiatalok tucatjait sarkallta öngyilkosságra. (Seress Rezső Szomorú vasárnap című szerzeményéről van szó.) Sylvia Kristel így emlékezett: „El tudják hinni, hogy Rutger azokkal a hatalmas kezeivel megtanult hegedülni a Rejtélyekben játszott szerepe kedvéért? Nos, megtette… és gyönyörűen játszott.” (A filmben elhangzik Chopin Prelude című zeneművének egy részlete, Händel Lascia ch'io pianga című szerzeményét pedig a Mrs. Stenersent alakító Liesbeth List énekli.)

Ahogy elkezdődött a tényleges forgatás, Rutger véleménye megváltozott a rendezőről. Úgy találta, hogy Lussanet nyitottsága csupán egyfajta színjáték volt, mert igazából nem fogékony az ő szerepértelmezésére, sőt a regény érzelmi mélységeire sem: a külsőségek jobban érdekelték, mint a belső tartalom. Hauer szerint ez a téma leginkább Ingmar Bergmanhoz illett volna, ám a svéd rendező épp akkoriban a Kígyótojás (1977) című filmjének művészi kudarca után egy ideig azt hangoztatta, hogy nem rendez több filmet. Sylvia Kristelt elkísérte a Man-szigetre aktuális barátja, Ian McShane angol színész, akivel Az ötödik muskétás (1979) forgatásán jött össze. McShane soha nem látogatott el a Rejtélyek forgatására, sőt állítólag a szállodai szobájából se nagyon mozdult ki. Sylviával folytatott viszonya meglehetősen viharosan zajlott. Rutger azt állította, hogy partnernője nemegyszer úgy jelent meg a forgatáson, hogy sötét szemüveget viselt és testén ütések nyomai látszottak. A szem alatti sötét foltokat sminkkel el lehetett tüntetni, ráadásul a szerepe szerint Kristel gyakran fátyolt viselt. A testén látható kék foltok voltak az elsődleges okai annak, hogy a filmben csupán egyetlen erotikus fantáziajelenet látható, és azt is elég nehezen tudták leforgatni. Hauer arra gyanakodott, hogy Sylvia akkoriban a kábítószer-élvezetnek is hódolt. Mindazonáltal szerinte Kristel művészileg kitett magáért, ahogy elégedett volt a többi partnerével is. A nehézségek ellenére szerette és nagyra értékelte ezt a filmjét, sőt még a Verhoeven-produkcióknál is érdekesebb színészi feladatnak tartotta. Sylvia véleménye szintén kedvező volt: a Periféria (1976) és az Alice utolsó szökése (1977) mellett a Rejtélyeket nevezte meg mint az egyik legkedvesebb munkáját. (Ennek ellenére a Meztelenül című önéletrajzi könyvében nem említette meg.) Hollandiában jól fogadták a filmet, bár nem ért el kiugró kereskedelmi sikert, és egyike lett a holland filmművészet klasszikusainak. Lussanet emlékei a sztárjairól viszont nem igazán szépek: szerinte Rutger zsarnokként viselkedett, aki társproduceri szerepkörében állandóan beleszólt a rendezésbe, és zűrös magánélete miatt Sylvia sem volt könnyen kezelhető.

Az 1979-es holland filmhét

1979. szeptember 13. és 19. között holland filmhetet rendeztek Budapesten, amely a néhány hónappal korábban Amszterdamban és Utrechtben megtartott Magyar Filmnapok viszonzásaként szerveződött. A holland filmhét bemutatói két helyszínen zajlottak: a Toldi moziban a játékfilmeket, a Horizont (volt Híradó) moziban a rövid- és dokumentumfilmeket tekinthették meg az érdeklődők. A közönség érdeklődése a játékfilmek iránt meglehetősen nagy volt, míg a Horizont mozi programja kevesebb érdeklődőt vonzott. Pedig itt olyan filmcsemegék is láthatók voltak, mint az Oberhausenben díjat nyert Hollandiai jelenetek (1978, Otto Jongerius), Az üveg (1958, Bert Haanstra) vagy az Oscar-díjjal elismert A kis világ (1972, Charles és Martina Huguenot van der Linden). A Toldi moziban a következő játékfilmeket vetítették: Pastorale 1943 (Wim Verstappen), Lopott szeretet (René von Nie), Rejtélyek (Paul de Lussanet), Rembrandt (Jos Stelling), Dr. Vlimmen (Guido Pieters), Egy nemzet vagyunk (Pim de la Parra). A rendezvény utolsó napján a filmkritikusok által legjobbnak tartott filmet tűzték műsorra. A filmhét alkalmából holland küldöttség érkezett Magyarországra, melynek tagja volt Willeke van Ammelrooy színésznő – az Egy nemzet vagyunk női főszereplője –, Fons Rademakers, az Egy holland Jáva szigetén rendezője és a Rejtélyek egyik mellékszereplője, valamint Joop de Vries, a Holland Kulturális Minisztérium filmfőosztályának vezetőhelyettese.

Beszédében De Vries úr többek között ezeket mondta: „Évente maximum tíz filmet készítünk. Terjed az irodalmi művek filmrevitele is. Ilyen például a Rejtélyek, amelyet itt is vetítettek, s amelynek írója a Nobel-díjas Knut Hamsun. A témát, a műfajt illetően nem szólunk bele a filmgyártásba. Ha a költségvetés teljesen fedezi a forgatás költségeit, elkezdhetik. A mozik évente 500 filmet mutatnak be nálunk. Túl vagyunk már az úgynevezett »tévésokkon«. A nézők szeretik a holland filmeket, bár az utóbbi időben a moziba járók átlagéletkora fiatalabb, mint öt-hat évvel korábban.” A holland filmhét magyarországi fogadtatása a szakma részéről is javarészt kedvező volt, és az a vélemény alakult ki, hogy hasznos lenne sűríteni az ilyesfajta kulturális programokat, illetve a legjobb filmeket a széles körű moziforgalmazás számára is érdemes lenne átvenni. Iván Gábor a Filmvilágban (1979/11) megjelent értékelésében így írt: „Erőteljesen kivált a programból a Lopott szeretet (rendezője René van Nie) és a Rejtélyek (Paul de Lussanet). Ez a két mű egymásra sem hasonlít; az első viszont a francia filmek hatását viseli magán, a második pedig teljesen skandináv. […] A Rejtélyek – nyilván az alapanyag, Knut Hamsun regényének kisugárzása – álmokra, vágyakra, »vonzásokra és taszításokra« lecsupaszított filmköltemény, elemzése külön fejezetet érdemelne.” A Rejtélyeket 1985-ben a Magyar Televízió 1-es csatornája is bemutatta Rejtelmek címmel, szinkronizált változatban. A szinkron 1984-ben készült a Pannónia Filmstúdióban. Magyar szöveg: Bari Judit, szinkronrendező: Rehorovszky Béla, fontosabb magyar hangok: Balkay Géza (Rutger Hauer), Udvaros Dorottya (Sylvia Kristel), Fodor Tamás (David Rappaport), Esztergályos Cecília (Rita Tushingham), Moór Marianna (Andréa Ferréol), Szabó Ottó (Kees Brusse) és Csűrös Karola (Liesbeth List).

RÁADÁS

Mint fentebb is írtam, a Rejtélyek két főszereplője a hetvenes évek holland filmművészetének szexszimbóluma volt. Néhány kép segítségével tekintsük át, mivel is szolgáltak rá erre a minősítésre!

SYLVIA KRISTEL

A többféle címmel is ismert nyugatnémet O. unokahúga (1974) még az Emmanuelle előtt készült, afféle pikáns coming-of-age sztori. A férfivá válás küszöbén álló fiatalembert a néhány hónapja elhunyt Ekkehardt Belle alakította. Kristel mellett a másik női főszerepet Tordai Teri domborította, aki mellesleg ebben a filmben merészebb jeleneteket is bevállalt, mint Sylvia

Just Jaeckin vitathatatlan esztétikai érzékkel forgatott erotikus filmje, az Emmanuelle (1974) a műfaj egyik nagy klasszikusává vált. Sylvia két folytatásban is visszatért, sőt a negyedik rész elején is megjelent, hogy átadja a stafétabotot Mia Nygrennek

A lengyel Walerian Borowczyk erotikus drámája, a Periféria (1976) Sylvia kedvenc saját filmje volt, és nagy csalódást okozott neki, hogy a mű a maga idejében megbukott

A holland szépség amerikai karrierje beindítása érdekében a Playboy számára is pózolt. A kollekcióból ez a fotó a személyes kedvencem

RUTGER HAUER

Minden idők legjobb holland filmjének tartják a Török gyümölcs (1973) című drámát, Paul Verhoeven Oscar-díjra is jelölt alkotását. Rutger egy nőcsábász szobrászt alakított, aki beleszeret egy bájos lányba. Olgáról rövidesen kiderül, hogy halálos beteg

A nyugatnémet Pitypang (1974) című erotikus filmben Rutger megint egy lelkiismeretlen Don Juant játszott, aki persze ezúttal is végül szerelembe esik…

Az effajta beállítások egyáltalán nem jellemzők Rutger színészi pályafutására. Mentora, Paul Verhoeven felkérésére vállalta ezt a pár másodperces villantást, amelynek a Forró verejték (1975) című filmben humoros, és nem szexuális töltete van

Megtörtént bűnügyet dolgoz fel Nicolas Roeg Heuréka (1983) című alkotása, melyben a női főszerepet ismét a feleségére, Theresa Russellre bízta. A két férfi főszereplő, Gene Hackman és Rutger Hauer mellett felbukkan az akkoriban még kevésbé ismert Joe Pesci is

ANDRÉA FERRÉOL

A kitűnő francia színésznő, Andréa Ferréol karrierjének első évtizedében az erotika is szerepet játszott. Marco Ferreri A nagy zabálás (1973) című botrányfilmje kedvéért komoly súlyfelesleget szedett fel, és nem mellesleg minden idők egyik legkülönösebb alakítását nyújtotta. A képen látható partnere: Marcello Mastroianni

Botrányokat váltott ki Francis Girod alkotása, a Pokoli trió (1974) is, amely egy megtörtént bűnügy motívumai alapján készült, és a dermesztő realizmust fekete humorral elegyíti

Magyarországon teljesen ismeretlen Bruno Gantillon opusza, az Úrnő és szolga (1977), amelyben Andréának szintén voltak pikáns jelenetei. Egy cselédlányt alakított, aki megörökölte egykori gazdája hatalmas vagyonát. Erre fente fogát az elhunyt öregúr unokaöccse is, ám hősnőnk csak úgy engedi meg a férfinak, hogy a kastélyban maradjon, ha a felsült örökös őt fogja szolgálni…

A homoszexuális német rendező, Rainer Werner Fassbinder Utazás a fénybe (1978) című alkotása Vladimir Nabokov egyik regénye alapján készült, és a harmincas évek Berlinjében játszódik

Rejtélyek (Mysteries, 1978) – holland filmdráma. Knut Hamsun Rejtelmek című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Paul de Lussanet. Operatőr: Robby Müller. Zene: Laurens van Rooyen. Díszlet: Benedict Schillemans, Ray Adams és Alf McCulloch. Jelmez: Yan Tax. Vágó: Jane Sperr. Főszereplők: Rutger Hauer (Johan Nagel), Sylvia Kristel (Dany Kielland), David Rappaport (a törpe), Rita Tushingham (Martha Gude), Andréa Ferréol (Kamma), Kees Brusse (dr. Stenersen), Liesbeth List (Mrs. Stenersen), Fons Rademakers (rendőrfőnök), Marina de Graaf (Sara), Adrian Brine (hoteltulajdonos). Magyarországi bemutató: 1979. szeptember 15. (Budapest, Toldi mozi, Holland Filmhét), 1985. november 2. (MTV 1).

(A fenti posztban Rutger Hauer életrajzához felhasználtam azt a szöveget, amelyet évekkel ezelőtt én írtam róla a Wikipédiára.)

BEST OF FIELD64

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró

Beatrice Cenci

A negyedik férfi

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

MÉG TÖBB RUTGER HAUER!

Forró verejték (18+)

Spetters (18+)

Hús és vér (18+)

MÉG TÖBB SYLVIA KRISTEL!

Bombázók a múlt századból 2/2

Periféria (18+)

A vasálarcos férfi: A történelmi háttér, a regény és a filmek

Lady Chatterley szeretője (18+)

MÉG TÖBB ANDRÉA FERRÉOL!

A Sakál napja

A nagy zabálás (18+)

A bádogdob (18+)

A NEGYEDIK FÉRFI

A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.

A cselekmény

A biszexuális író, Gerard Reve az alkohol rabja, és különös rémlátomások gyötrik. Most viszont össze kell szednie magát, mert meghívást kapott egy előadásra, amely miatt Amszterdamból Vlissingenbe kell utaznia. A pályaudvaron felfigyel egy jó külsejű fiatalemberre, de az alkalmi szexkaland nem jön össze. A vlissingeni előadáson egy szőke nő kézi kamerával filmezi őt. A hölgy nem más, mint Christine Halslag fodrász és kozmetikus, annak az irodalmi társaságnak a pénztárosa, amely meghívta Gerardot. Christine közli az íróval, hogy amennyiben a városban szeretne maradni, foglaltak számára egy szobát a helyi szállodában. Gerardot felzaklatja, hogy ez a szálloda ugyanaz az épület, amelyet egyik rémálmában látott a vonaton. Izgatottsága láttán Christine felajánlja, hogy töltse nála az éjszakát az otthonában, ahol munkahelye, a kozmetikai szalon is található. Szenvedélyes együttlétük után elalszanak. Gerard egy újabb rémálmot lát, amelyben Christine ollóval levágja a hímtagját. Reggel Christine megnyílik előtte, és elmeséli neki, hogy özvegy, mert egy balesetben elvesztette a férjét. A kozmetikai szalonban Gerard észrevesz egy fényképet, amelyet a fodrásznő mintha szándékosan hagyott volna az asztalon. A fotón az a fiatalember látható, akivel Gerard a pályaudvaron próbált megismerkedni. A német nemzetiségű srác keresztneve Herman, ő Christine szeretője. Gerard nem tervezett hosszú kapcsolatot a fodrásznővel, most mégis elfogadja a meghívását egy huzamosabb ott-tartózkodásra abban a reményben, hogy alkalma lesz találkozni Hermannal, és talán össze is jöhet vele.

A katolikus vallást követő Gerardnak egyre gyakrabban vannak furcsa víziói. Egy katedrálisban épp elmélyülten imádkozik, amikor erotikus látomásában hirtelen azt látja, hogy Jézus helyett Herman teste feszül a kereszten. A fiatalember csupán egy piros fürdőnadrágot visel. Gerard simogatni kezdi a testet, de egy váratlanul megjelenő hívő, egy idős asszony visszarántja a valóságba, mire zavartan távozik a templomból. Rémképeiben egyre gyakrabban látja Hermant oly módon, hogy a fiatalembernek hiányzik az egyik szeme. Gyakran lát maga előtt egy kék ruhás nőt is, aki mintha Szűz Mária lenne. Arca ugyanazé a nő, aki a vonaton vele együtt utazott egy gyerekkel. Amikor Christine elutazik Kölnbe Hermanhoz, Gerard ottmarad a nő otthonában. Írás helyett inkább alaposan berúg. Amikor megtalálja Christine házi filmfelvételeit, megnézi a tekercseket, és döbbenetes felfedezést tesz. Kiderül, hogy Christine valójában már háromszor volt férjnél, és mindegyik alkalommal megözvegyült, férjei különféle furcsa balesetekben vesztették életüket. Hamarosan a nő hazatér, ráadásul nem egyedül: magával hozta Hermant is. A jóképű fiatalember látványa izgalomba hozza az írót: meglesi a páros szeretkezését, közben önkielégítést végez. Másnap Christine-nek üzleti okokból el kell utaznia, és magára hagyja a két férfit. Gerard bevallja Hermannak, hogy a pályaudvarról már ismeri őt, a fiatalember azonban nem tűnik meghódíthatónak. Mindazonáltal közösen mennek el egy városnéző kocsikázásra. Gerard váratlanul megpillantja látomásai visszatérő nőalakját. Ragaszkodik ahhoz, hogy Herman megálljon, és követi a nőt egy temetőbe, ahol nyomát veszti. Vihar tör ki, és Gerard Hermannal együtt egy kriptában talál menedéket. Itt orális szexet kezdeményez a fiúval, aki nem tiltakozik. Váratlanul három urnasírhelyet pillant meg „Christine Halslag szerető férjei” felirattal. (A filmről szóló legtöbb online forrásban a név írásmódja: Halsslag, amikor viszont a kriptajelenetben közelről mutatják az urnasírok feliratát, egyértelműen a Halslag felirat olvasható. Lásd a poszt végén a képet.) Gerard ekkor újabb látomást él át, melynek során rádöbben arra, hogy a nő valójában megölte mindhárom férjét, és halálukat balesetnek állította be. Ráeszmél arra is, hogy talán Herman lesz a negyedik férfi. Vajon meg tudja menteni őt a biztos haláltól? Vagy esetleg épp saját magát kéne megmentenie?

Az író

Gerard Reve a második világháború utáni holland irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1923. december 14-én született Amszterdamban. (Vannak olyan források is, amelyek szerint valójában 13-án született, és babonából anyakönyvezték 14-ére.) Teljes neve: Gerard Kornelis van het Reve. Édesapja, Gerardus Johannes Marinus van het Reve (1892–1975) szintén író volt, édesanyja, Janetta Jacoba Doornbusch (1892–1959). A házaspárnak négy gyermeke halva született, vagy nem sokkal a születése után halt meg. Két gyermekük érte meg a felnőttkort: Karel (1921–1999) és Gerard. Karel szintén az irodalom világában találta meg a hivatását: műfordító és irodalomtörténész volt, orosz irodalmat tanított, és persze önálló írói tevékenységet is folytatott. A szülők kommunista beállítottsága a gyerekek nevelésében is érvényesült, ámbár a huszonéves Karel felülbírálta addigi idealista felfogását a Szovjetunióról, és az orosz rendszer éles hangú bírálója lett. A Reve család Amszterdam keleti részén, a Betondorp kerületben lakott, később innen költöztek a Jozef Israëlkadéra. Gerard 1936-ban kezdte meg tanulmányait a Vossius Gymnasiumban, amelyet 1940-ben otthagyott az amszterdami grafikusképző iskola kedvéért, ahol 1943-ban tipográfusi képesítést szerzett. Valójában már ekkor megszületett első irodalmi próbálkozása, a Terugkeer (1940) című verseskötet. Ez évtizedekig nem került nyilvánosságra, sokan a létezését is kétségbe vonták. Miután felbukkant belőle egy eredeti példány, csak akkor ismerték el, hogy valójában ez a kötet Reve irodalmi életművének nyitánya. A szerző 1947-ig több állást is betöltött, így például bírósági tudósító volt a szociáldemokrata elkötelezettségű Het Parool című napilapnál.

Reve első publikált regénye, a De Avonden (Az esték) 1947. november 1-jén jelent meg, Simon van het Reve néven. A kézirat kapta meg elsőként a holland antifasiszta ellenállás mártírjáról, Reina Prinsen Geerligs írónőről (1922–1943) elnevezett díjat, amelyet Geerligs szülei alapítottak a 20–25 esztendős irodalmi tehetségek elismerésére. (A díjat 1979-ben osztották ki utoljára.) A történet Reve szűkebb hazájában, a Betondorp kerületben játszódik, és huszonhárom éves főszereplője, Frits van Egters irodai hivatalnok 1946. december 22. és 31. közötti tíz estéjét írja le tíz fejezetben. Noha a regény ma már a holland irodalom klasszikusa, fogadtatása a maga idejében meglehetősen ellentmondásos volt. Reve kíméletlenül írt a kispolgári lét szűk kereteiről, reménytelenségéről és kilátástalanságáról, és ez a pesszimista, komor hangvétel sok kritikusnak nem nagyon tetszett. Mások viszont a kötet groteszk humorát emelték ki, és méltatták, hogy a fiatal Frits személyén keresztül egy olyan generáció szólalt meg, amely még nem tért magához a világháború sokkjából. (A regényből 1989-ben készült film Thom Hoffman főszereplésével.) Reve mindig is nagy figyelmet szentelt szereplői pszichéjének érzékletes bemutatására. Ebből a szempontból kiemelkedik egyik korai novellája, A Boslowits család pusztulása (1946) és a Werther Nieland (1949) című regénye. Ez utóbbi főszereplője egy tizenéves kisfiú, aki még nem érti az őt körülvevő világ izgalmas összefüggéseit, és egy külön világot alakít ki magának sajátos és titkos rituálékkal. Az író ezt a művét sokkal jobban szerette, mint Az estéket, szerinte a Werther Nieland volt munkássága igazi csúcspontja.

Reve 1948. december 9-én megházasodott, Hanny Michaelis költőnőt (1922–2007) vette el. 1959-ben elváltak. Irodalmi munkásságát nagy érdeklődés kísérte, ugyanakkor művei rendszeresen kisebb-nagyobb botrányokat váltottak ki. 1951-ben a Podium című folyóirat leközölte a Melancholia című novelláját. Ennek egyik témája a maszturbáció, ami miatt a közrend és közerkölcs megsértésével vádolták meg. Az írót felháborították ezek a vádak. 1952-ben öt évre Londonba költözött, aholszíndarabírói tanfolyamokon vett részt, és ápolóként vállalt munkát a Nemzeti Ideggyógyászati Klinikán (National Hospital for Nervous Diseases). Fogadkozott, hogy a jövőben csak angol nyelven fog írni, ám erről a szándékáról szerencsére hamar letett. Hazatérése után Reve egyre nyíltabban felvállalta homoszexuális érdeklődését, és férfiakkal alakított ki magánéleti kapcsolatokat. Partnereit különféle álneveken a műveiben is megörökítette. Hosszabb-rövidebb ideig tartó érzelmi kapcsolat fűzte például Wim Schumacher festőművészhez, továbbá Willem Bruno van Albada és Henk van Manen divattervezőkhöz: utóbbiakkal nemcsak hogy párhuzamosan folytatott viszonyt, de mindhárman közös háztartásban is éltek. 1975-ben kezdte kapcsolatát Joop Schafthuizennel, aki nemcsak az élettársa, hanem az ügynöke is lett. Az íróhoz hasonlóan Schafthuizen is viharos életet élt, amely szintén nem volt mentes a zajos – és olykor teljesen jogos – botrányoktól. Amikor például kiderült, hogy túl bensőséges viszonyt ápol egy tizenhárom éves fiúval, a skandalum miatt II. Albert belga király 2001-ben nem volt hajlandó személyesen átadni egy irodalmi díjat Schafthuizen ügyfelének, vagyis Reve-nek. (Az író és ügynöke 1993-ban költözött Belgiumba. Schafthuizent a kiskorúval fenntartott kapcsolatért hét hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pszichiátriai kezelésre ítélték.)

A hatvanas évek különösen fontos időszak volt Reve életében. Akkoriban az irodalom többféle válfajával próbálkozott, s a levél műfaját érezte magához a legközelebb. Első levelezéskötete, az Op weg naar het Einde 1963-ban jelent meg. Munkássága során többször is visszatért ehhez a műfajhoz, váltakozó sikerrel: a Brieven aan Bernard S. (1981) például az irodalomkritikusok szerint életműve egyik leggyengébb darabja. Külföldi utazásai hozzásegítették ahhoz, hogy tisztázza kapcsolatát a vallással, aminek következményeként 1966-ban csatlakozott a római katolikus egyházhoz. Ez sem ment azonban minden botrány nélkül, mert ugyanabban az esztendőben a Nader tot U című – öt levelet és harminc verset tartalmazó, Willem Bruno van Albadának ajánlott – könyve miatt istenkáromlás vádjával egy amszterdami bíróság elé idézték. A vád alapját az egyik levél, a Brief uit het huis genaamd Het Gras jelentette, melyben a szerző beszámolt arról, hogy közösült a szamár képében megjelenő Istennel. A per 1968-ban felmentéssel ért véget. Reve írásaiban a hatvanas évektől kezdve jelentek meg nagyobb hangsúllyal a homoszexuális fantáziák, melyekhez szorosan kapcsolódott a vallás, az erotika és a halál témája. Több regénye önéletrajzi motívumokra épül: az Oud en Eenzaam (1978) a kommunista ifjúsági táborok és az angliai évek irodalmi lenyomata, a Moeder en zoon (1980) pedig a katolicizmushoz vezető útjáról és Joop Schafthuizen iránt érzett szerelméről szól (a férfit Vos vagy Vosch matróz [Matroos Vos] álnéven említi a műveiben).

Kívülállók szerint a szerelem álcája mögött Schafthuizen lényegében élősködött az írón, és a lehető legnagyobb anyagi hasznot próbálta húzni párja tehetségéből, ám alighanem semmit nem tett Reve tudta és beleegyezése nélkül. Schafthuizen igyekezett megakadályozni, hogy Reve újra kapcsolatba lépjen korábbi élettársaival, Van Albadával és Van Manennel, ugyanakkor támogatta a kapcsolattartást az író volt feleségével, Hanny Michaelisszel. Akármennyire haszonlesőnek tartják is, az kétségtelen, hogy Schafthuizen mindvégig gondoskodott az íróról, ápolta őt akkor is, amikor az demenciás lett. A Het boek van violet en doodban (1996) című Reve-kötetben ismét központi szerephez jutnak a homoszexuális fantáziák és a katolikus vallás, miközben az író megpendíti azt a lehetőséget is, hogy igazi apja egy norvég tengerész volt, így bátyja, Karel valószínűleg csak a féltestvére. A negyedik férfihez is kapcsolódik egy kisebbfajta botrány: eredetileg ajándékkönyv lett volna az 1981-es holland könyvhéten (aki egy bizonyos összeg felett vásárolt, az ingyen kapta volna), de a rendezvényt szervező CPNB (Alapítvány a Holland Könyv Közös Népszerűsítéséért) a mű szexuális töltete miatt nem fogadta el a regényt. Reve-nél 1997-ben Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. 1998-ban szívműtéten esett át, állapota rohamosan romlott. 1999 decemberétől nem publikált többé. 2004-ben egy kelet-flandriai (Belgium) otthon lakójaként állandó orvosi felügyelet alá került. Ebben az intézményben hunyt el 2006. április 8-án.

A három főszereplő

A Gerardot játszó Jeroen Krabbé 1944. december 5-én született Amszterdamban. Művészcsaládból származik: apja, Maarten Krabbé és nagyapja, Henrik Maarten Krabbé ismert festőművészek voltak. Édesanyja, Margreet Reiss filmfordítóként dolgozott. Fivére, Tim Krabbé író és legmagasabb szintű sakkjátékos, féltestvére, Mirko pedig képzőművész. Az Amszterdami Színházi Akadémián tanulta a mesterséget. 1963-ban kezdett filmezni. Paul Verhoevennek köszönhette nemzetközi hírnevét. Három filmjében szerepelt: Futás az életért (1977), Spetters (1980), A negyedik férfi (1983). Ez utóbbit követően külföldre is folyamatosan meghívták filmezni, a Páncél mögött (1984) című amerikai filmben például egy Sándor nevű magyar férfit játszott. Külföldi szereplései közül kiemelkedik a Halálos rémületben (1987) című James Bond-film, amelyben Koszkov tábornokot alakította, A büntető (1988) című B-kategóriás akciófilm Dolph Lundgrennel és az A-kategóriás A szökevény (1993), amelyben a Harrison Ford által megformált főhős elvetemült kollégáját és egykori barátját keltette életre. Filmjei közül említést érdemel még a Robin Hood (1991), a Kafka (1991), a Hullámok hercege (1991), A hegyek ura (1993), a Farinelli, a kasztrált (1994), a Halhatatlan kedves (1994) és A velencei kurtizán (1998) is. Holland filmjei közül kényes témát dolgozott fel a második világháború vége felé játszódó Egy eltűnt katonáért (1992): egy tizenkét éves fiú és egy kanadai katona szerelmi vonzalommá mélyülő barátságának történetét. Láthattuk például olyan folytatásokban is, mint az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004), a Tök alsó 2. – Európai turné (2005) és A szállító 3 (2008). Krabbé 1964-ben nősült, három fia született. Férfi felmenőihez hasonlóan ő is szívesen festeget, műveit a kiállítások mellett egy fotóalbumban is bemutatta a közönségnek.

A Christine-t alakító Renée Soutendijk 1957. május 21-én született Amszterdamban. Hivatalos neve: Renette Pauline Soutendijk. Kamasz lányként tehetséges tornász volt, a színészet vonzása azonban erősebbnek bizonyult. A Hágai Akadémián tanulta a mesterséget. Első filmszerepét Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámájában játszotta, amelyet a magyar nézők egy holland filmhéten láthattak, sorozatváltozatát pedig később a Magyar Televízió is sugározta. Paul Verhoeven két filmje, a Spetters és A negyedik férfi tette nemzetközi hírűvé, és főleg ezeknek köszönhetően a holland filmgyártás szexszimbólumaként emlegették a nyolcvanas években. Hazai népszerűségét olyan filmekkel is megerősítette, mint A vörös hajú lány (1981) című ellenállási dráma és a XIX. századi Párizsban játszódó Van de koele meren des doods (1982), amelynek gazdag hősnőjét szexuális vágyai a prostitúció világába vezérlik. Hitler szeretőjét, Eva Braunt formálta meg A Harmadik Birodalom belsejében (1982) című tévéfilmben. Külföldre is gyakran meghívták, így például a nyugatnémet Götz George partnere volt a Lefelé (1984) című izgalmas alkotásban. 1989-ben kétszer is vendégszerepelt Magyarországon: a Simon Wiesenthalról szóló tévéfilmben (A gyilkosok köztünk vannak) övé volt a női főszerep, a Radnóti Miklós életútja alapján forgatott Erőltetett menetben pedig a költő feleségét játszotta. Szerencsét próbált Amerikában is, egy robotnőt alakított A pusztítás hírnöke (1991) című filmben, ám a hollywoodi áttörés nem történt meg. Mind a mai napig aktív, továbbra is szívesen vállal kihívást jelentő, összetett szerepeket. Mi legutóbb a híres Dario Argento-horror, a Sóhajok 2018-as remake-jében láthattuk. Renée Soutendijk férjnél van, egy fia és egy lánya született. A lány, Caro Lenssen édesanyja hivatását választotta.

A Hermant megformáló Thom Hoffman színész és fotóművész 1957. március 3-án született Dél-Hollandia egyik kisvárosában, Wassenaarban. Hivatalos neve: Thomas Antonius Cornelis Ancion. Édesapja Jules Ancion mezei hokis. Iskolaévei alatt ismerkedett meg a későbbi szerzői filmessel, Theo van Goghgal, és vele együtt írta a Luger (1982) című film forgatókönyvét. Van Gogh rendezte meg a szkriptet, és Thom alakította a pszichopata főszereplőt – mindenféle színészi előképzettség nélkül. Magát mindig is inkább keményen dolgozó férfinak, semmint jó színésznek tartotta, ennek ellenére számos szerepformálása kedvező visszhangra lelt, így mindjárt ez a legelső is. A nemzetközi hírnevet A negyedik férfi hozta meg számára. Nem törekedett arra, hogy sztár legyen: a kommerszek helyett a kísérleti filmeket és a művészfilmeket részesítette előnyben. Filmjeinek többségét a magyar közönség sajnos nem láthatta, így most csak a karrierje szempontjából különösen fontosakat említem meg. Gerard Reve regénye, Az esték 1989-es filmváltozata több rangos fesztiváldíjat nyert, Hoffman alakítását például a genfi filmfesztiválon díjazták, Hollandiában pedig Arany Borjú-díjat kapott érte. Epizódszerepet játszott Sally Potter Magyarországon is vetített Virginia Woolf-adaptációjában, az Orlandóban (1992), míg övé volt a főszerep Verhoeven forgatókönyvírója, Gerard Soeteman De bunker (1992) című drámájában. Visszatérő színésze volt Rudolf van den Bergnek, közös munkáik: Ki látta Eileen W-t? (1987), a már említett Az esték (1989) és a Fényes nappal történt (1996). A Shabondama Elegy (1999) című filmben nem imitált, éles szexjelenetei voltak partnernőjével, Mai Hoshino japán színésznővel. Az Extrémek (1996) és a Dogville – A menedék (2003) című filmjeit szűk körben Magyarországon is forgalmazták. Részese volt az Amerikából hazatért Verhoeven holland világsikerének, a Fekete könyvnek (2006) is, aminek köszönhetően megkapta a főgonosz Dominic Greene szerepét A Quantum csendje (2008) című James Bond-filmben. Szerepértelmezése nem egyezett az alkotókéval, emiatt lecserélték Mathieu Amalric francia színészre. Hoffman rendszeresen játszik a televízióban is. 1991 óta foglalkozik fotózással. 2005-ben vette feleségül Giam Kwee színésznőt, akitől egy gyermeke született.

Paul Verhoeven A negyedik férfiról

„A negyedik férfi a vallásról alkotott nézeteimet tükrözi. Véleményem szerint a kereszténység nem más, mint a valóság számos értelmezési lehetőségeinek egyike: se több, se kevesebb. […] Azt akartam, hogy [a nézők] elgondolkodjanak azon, mi is valójában a vallás. Ne feledjük, hogy a kereszténység egy olyan vallás, amely az egyik legerőszakosabb gyilkosságon, a keresztre feszítésen alapul. Máskülönben a vallásnak semmiféle hatása nem lett volna. Ami az erőszakot illeti, nagy része valószínűleg a második világháború alatti és a közvetlenül azt követő gyermekkori élményeimből származik. Valójában, ha nem lett volna német megszállás, majd amerikai megszállás, soha nem lettem volna filmes.”

A producerkereséstől a forgatókönyvig

Ahogy a róla szóló blogposztban már megírtam, Verhoeven előző filmje, a Spetters (1980) anyagi szempontból jelentős sikert aratott, ugyanakkor Hollandiában példátlannak mondható tiltakozáshullámot váltott ki. Sértve érezték magukat a feministák és a melegek, továbbá a rendőrök, a mozgássérültek és a vallási szervezetek is. A művet minősítő negatív jelzők között a „fasiszta” is elhangzott, és többen követelték a film betiltását. Az Egyesült Államokban sem lelkesedtek érte: a világhírű rendező, Steven Spielberg például az egyik provokatív jelenet közben kisétált a vetítőteremből. Állítólag ennek ellenére is azt javasolta barátjának, George Lucasnak, hogy A Jedi visszatér (1983) megrendezését bízza a tényleg tehetséges Verhoevenre, ám Lucas nem hallgatott rá. Kár, mert látatlanban kijelenthetjük, hogy Verhoeven jóvoltából a klasszikus trilógia második, legjobb részéhez (A Birodalom visszavág, 1980) méltó befejezés születhetett volna a Richard Marquand nevével fémjelzett bájos mesefilm helyett. Verhoeven képességeire egyébként már a Spetters előtt felfigyeltek Hollywoodban: második játékfilmjét, a Török édességet (1973) Oscarra jelölték, a Futás az életért (1977) című világháborús témájú drámáját pedig Golden Globe-ra. Az amerikai mogulok filmötleteket kértek a holland rendezőtől, de a benyújtott terveket rendre elutasították, mert az álomgyár számára elképzelhetetlen volt az a tematikai és vizuális merészség, amellyel Verhoeven az erőszak és a szexualitás témáját ábrázolta. A negyedik férfi annak lehetőségét jelentette, hogy a rendező végre meggyőzze Hollywoodot arról, hogy érdemes számolni vele, egyúttal a holland közönség előtt is tehetségének újabb oldalát mutathassa meg.

Verhoeven nagyszerű témának találta Gerard Reve provokatív könyvét, melynek filmjogaival ráadásul a Spetters producere, Joop van den Ende rendelkezett. A rendező nem felejtette el, hogy Van den Ende oroszlánként harcolt a Holland Filmalap képviselőivel, hogy megszerezze támogatásukat a Spettershez, amellyel szemben a Filmalapnak számos kifogása volt. Biztosra vette, hogy a producer A negyedik férfi érdekében is minden követ meg fog mozgatni. Felmerült viszont két komoly akadály. Az egyik, hogy Van den Ende elsősorban színházi és televíziós produkciókkal foglalkozott, és a tervezett új film előkészületi fázisában jó néhány születőben lévő színházi produkció kötötte le az energiáit. A másik, nagyobb gondot az jelentette, hogy Verhoeven a főszerepet Jeroen Krabbénak szánta, akinek azonban valamilyen anyagi természetű vitája volt a producerrel, ezért egyikük sem akart a másikkal dolgozni. Verhoeven kényszerhelyzetbe került, és a színészt választotta, ami azt jelentette, hogy új producer után kellett néznie. Mivel lényegében becsapta a Holland Filmalapot, amikor a Spetterst nem az általuk jóváhagyott, módosított forgatókönyv, hanem az elutasított szkript alapján forgatta le, ezért olyan producerre volt szüksége, aki önerőből elő tudja teremteni A negyedik férfi büdzséjét. Van den Ende mellett csupán egy ilyen holland producer volt: Rob Houwer, akivel Verhoeven az első négy játékfilmjét készítette, ám művészi nézeteltérések miatt megszakadt a kapcsolatuk. Houwer annak idején nem volt hajlandó finanszírozni a Spetterst, és nagy bukást jósolt neki.

A negyedik férfi megvalósítása érdekében Verhoeven újra felkereste Houwert, és tisztázták a nézeteltéréseiket. A producer hiúságát legyezgette, hogy a békülést a rendező kezdeményezte, és úgy gondolta, a Spetters elleni tiltakozások valójában az ő elutasító döntésének helyességét igazolják. Ugyanakkor vérbeli üzletemberként nem hunyhatott szemet afölött, hogy a botrányfilm kereskedelmi szempontból kifejezetten sikeres volt, márpedig Verhoevennel való szakítása óta egyetlen más rendezővel sem tudott hasonló anyagi és szakmai sikereket elérni, mint a direktor első négy filmjével. Szerencsére meg lehetett oldani a filmjog problémáját is. Van den Ende opciója ugyanis abban az évben lejárt, és Verhoeven az íróval töltötte a szilvesztert, hogy miután éjfélt üt az óra, megköthesse vele a megállapodást. Reve-et nem kellett különösebben kapacitálni: úgy érezte, Verhoeven ugyanolyan újító és megosztó személyiség a filmvilágban, mint ő az irodalomban, így biztos volt abban, hogy regénye a lehető legjobb kezekbe kerül. (Nem is tévedett, mert tökéletesen elégedett volt a filmváltozattal, szerinte műveinek adaptációi közül A negyedik férfi a legjobb.) A forgatókönyvet – mint mindig – Verhoeven állandó munkatársa, Gerard Soeteman írta. Soeteman meghagyta a regény meghatározó témáit – katolicizmus, halálfélelem, Szűz Mária-imádat, homoszexualitás, fekete humor és barokk nyelvezet –, ugyanakkor Reve más regényeiből különféle motívumokat emelt át a történetbe, és sikerült minden elemet szerves egységbe forrasztania. Verhoeven részletes storyboardot készített, hogy a jelenetek minden apró részletét aszerint dolgozza ki, ahogyan a vásznon látni szeretné.

A negyedik férfi két későbbi (amerikai) Verhoeven-filmet is megelőlegez. Az elbeszélésmód Az emlékmásra (1990) hasonlít, mert mindkét film bizonytalanságban hagyja a nézőt, hogy amit lát, az vajon valóságosan is megtörténik-e. Ez a bizonytalanság egyébként A negyedik férfi esetében egyértelműbb, mert nemcsak a főhős beszélő neve (reve = álom), hanem a mű színvilága, az álomszerű képek és a visszatérő víziók is kétségessé teszik, hogy tényleg mindig a valóságot látjuk-e, és nem a szenvedélybeteg Gerard valamelyik rémálmát. Az emlékmás igazi csattanója is az lett volna, hogy a filmbeli eseményeket értelmezhettük volna úgy is, mint a főszereplő Doug Quaid által megrendelt emléket. Verhoeven épp a bizonytalanság fenntartása érdekében eredetileg egy „nyápic” színészt akart volna a főszerepre, de el kellett fogadnia Arnold Schwarzeneggert, akinek impozáns fizikai adottságai miatt viszont egyetlen néző sem hiszi el, hogy azt a rengeteg akciót nem a valóságban éli át. Mindazonáltal összességében elégedett volt az „osztrák tölgy”-gyel, sőt kifejezetten hálás volt neki, mert Arnold akkor is teljes mellszélességgel támogatta őt, amikor a gyártó cég fejesei Verhoeven leváltásán töprengtek. A negyedik férfi titokzatos hősnője, Christine az Elemi ösztön (1992) rejtélyes írónőjét, a Sharon Stone által megformált Catherine Tramellt előlegezi meg. Mindkét nő az ujja köré csavarja és manipulálja a férfiakat, valóságos macska-egér játékot játszanak velük. Ennek következménye, hogy A negyedik férfiban végül nem Christine, hanem Gerard lesz Herman végzete, az Elemi ösztönben pedig az összezavarodott detektív, Nick válik gyilkossá, amikor lelövi a szeretőjét, a pszichológusnőt. Ugyanakkor a múltat illetően úgy Christine, mint Catherine esetében megmarad a kétely a nézőben, hogy vajon csupán a veszéllyel játszadozó manipulatív nők-e, vagy hidegvérű gyilkosok.

A forgatás

Houwer jóvoltából 1,4 millió gulden állt rendelkezésre a forgatáshoz, amely 1982. május 13-án kezdődött, és hat hétig tartott. A munka nagyon fárasztó volt, olykor napi tizenhat órát forgattak, ráadásul a helyszínek többnyire távol estek a stáb szálláshelyétől. A legtöbb jelenetet a cselekmény helyszínéül szolgáló Vlissingenben vették fel, amely Hollandia délnyugati részén található. Persze voltak más forgatási helyszínek is, mint például a film elején az amszterdami Központi Pályaudvar. A Vlissingenbe tartó vonatút során az ablakból látható a Moerdijk híd, amely Dél-Hollandiát köti össze Észak-Brabant tartománnyal. A Gerard vízióiban megjelenő szálloda, a Hotel Bellevue valójában a hágai Hotel des Indes volt. 1915-ben építették Noordwijkban a Villa Helmhorstot, amely a filmben Christine otthona volt. A forgatás időpontjában üresen álló épületet 2002-ben lebontották. A nyugat-holland Noordwijk egyébként a filmesek egyik kedvelt célpontja, Verhoeven is járt már ott a Futás az életért forgatása során. A temetői jelenetekhez két helyszínt is használtak. Az egyik a muiderbergi köztemető volt: ide sétál be a kék ruhás nő először hősünk álmában, másodszor pedig a valóságban, amikor a Hermannal autókázó Gerard megpillantja őt, és utánamegy. A temető belseje és az egyik csúcsjelenet helyszínéül szolgáló kripta azonban már a Hollandia középső részén fekvő Amersfoort városában található. Ugyanebben a temetőben forgatták azt az epizódot is, amikor a történet szerinti előző napon Gerardot megtámadja egy kutya.

Christine és Gerard közös autókázásának egyik helyszíne a kikötő Vlaardingenben, ahová később Gerard Hermannal együtt is elmegy kocsival. Gerard Leidenben, a Nieuwe Rijn 84. szám alatti írószerboltban vásárolja meg a munkájához szükséges eszközöket. Az amszterdami Szent Miklós-bazilikában vették fel azt a jelenetet, amelyben hősünk megpillantja Herman fürdőnadrágos testét egy keresztre feszítve. A magára maradt Gerard Christine otthonában megnézi azokat az amatőr filmeket, melyeken a nő a korábbi férjeivel látható. Az első férjhez kapcsolódó képsorokat egy nem azonosított katonai bázison és a hilvarenbeeki Beekse Bergen szafariparkban forgatták. A második férj ejtőernyős ugrására a De Cocksdorp-i (Észak-Hollandia) Paracentrum Texelben került sor, amely a tandem ejtőernyős ugrások kedvelt helyszíne. A harmadik férjével közös filmfelvételen Christine több helyszínen is látható, ezek közül csupán az amszterdami De Mirandabad uszodát lehetett utólag azonosítani. Itt jegyezzük meg, hogy az elhunyt férjek keresztneveinek egyes betűi utalhatnak Gerardra és Hermanra is: GE Verdony (1950–1972) (szétmarcangolta egy oroszlán), JohAN Verdijz (1948–1975) (ejtőernyős baleset), HEnk Lunders (1946–1978) (motorcsónak-baleset), vagyis GErard és HErmAN. Hilversumban volt az a kórház, amely a befejezésben látható: az épületet 1993-ban kórházösszevonások miatt lebontották.

Jeroen Krabbé és Renée Soutendijk Verhoeven első választása volt a két főszerepre, Herman megformálására azonban nehezen találta meg a megfelelő színészt. Egy fizikailag vonzó és bevállalós színészre volt szüksége, ám a lehetséges jelöltek közül (állítólag negyvenen voltak) csak Thom Hoffmanban volt elegendő bátorság ahhoz, hogy a próbafelvételen francia csókot adjon Jeroen Krabbénak. Hoffman részéről ez volt a legkevesebb, mert rajongott Gerard Reve-ért, ezért mindenre hajlandó volt, hogy megkapja a szerepet, és bízott abban, hogy módja lesz találkozni is a kedvencével. Ez meg is történt, sőt a két művész között barátság alakult ki, levelezésük egy része nyomtatásban is megjelent. A forgatáson Verhoeven újfent bebizonyította, hogy bár a maximumot követeli a színészeitől, ugyanakkor ő is bármire képes, hogy átsegítse őket a nehézségeken. Thomtól például elvárta, hogy személyesen vezesse az autót, amikor az 80 km/h sebességgel bevesz egy éles kanyart. Több sikertelen próbálkozás után maga mutatta meg a színésznek, hogyan hajtsa végre ezt a bravúrt. Hogy ez minél gördülékenyebben menjen, arra utasította Hoffmant, hogy ezzel a sebességgel próbálja meg elgázolni őt, és csak az utolsó pillanatban ugrott félre az autó útjából, amikor annak be kellett fordulnia.

Ezek után szinte semmiség volt az a jelenet, amelyben Hoffman kijön a tengerből Gerard egyik víziójában. A hullámok zajától Thom nem hallotta a rendezői instrukciókat, ezért Verhoeven szemrebbenés nélkül, felöltözve besétált a tengerbe, hogy közelről adjon neki részletes eligazítást. A direktor más filmjei esetében is mindig készen állt arra, hogy minden segítséget megadjon a színészeinek. Amikor például a Csillagközi invázió (1997) koedukált zuhanyjelenetét forgatták, a színészek gátlásainak feloldása érdekében Verhoeven maga is beállt anyaszült meztelenül a zuhanyzók közé, ámbár a kamera nem vette őt. A negyedik férfi forgatásán Jeroen Krabbé számára a kutyás jelenet okozta a legnagyobb nehézséget. Mivel a színész félt a nagy testű kutyáktól, az állatot pórázzal rögzítették. A felvételt meg kellett ismételni, és ekkor a kutya valahogy kiszabadult, ledöntötte a lábáról Krabbét, az elszabadult póráz meg eltörte a kutyakiképző orrát. Verhoeven és Krabbé között az egész forgatás alatt heves viták folytak a depresszió és az agresszió kapcsolatáról a filmbeli Gerard Reve karakterében.

A rendezést illetően Verhoeven három kitűnő rendező stílusát és témaválasztását tekintette követendő példának, anélkül hogy bármelyiküket is plagizálni akarta volna: a feszültségteremtésben Alfred Hitchcockot, a szürreális víziók vonatkozásában Luis Buñuelt, az álmok, a pszichológia és a vallás összefüggései tekintetében pedig Ingmar Bergmant. A szőke Christine esetében például nem lehet nem gondolni Hitchcock hasonlóan titokzatos és veszedelmes szőkeségeire, vagy Gerard egyik rémálma kapcsán az Elbűvölve (1945) Salvador Dalí által tervezett álomjelenetére. A szállodai szoba számának helyén megjelenő, majd onnan kiforduló szem Buñuel klasszikusát, Az andalúziai kutyát (1929), míg a film elején a feszületen mászó pók képe Ingmar Bergman Tükör által homályosan (1961) című híres filmjét idézi. Amikor az első estén Gerard elmegy Christine otthonába, a házon a SPHINX neonreklám villog, ám valamilyen technikai hiba folytán a harmadik (H) és az utolsó (X) betű nem világít, így a feliratból csak annyi olvasható, hogy SPIN, ami a holland nyelvben „pók”-ot jelent. (A biológiában járatosak jól tudják, hogy a „fekete özvegy” az állatvilágban egy pókfajta neve. A szfinx a görög mitológiában egy szárnyas oroszlán női fejjel, aki végez azokkal, akik nem tudnak megfelelni a találós kérdésére: emlékezzünk, Christine első férjét egy oroszlán ölte meg.) Hitchcock, Buñuel és Bergman mellett más művészek hatása is egyértelműen kimutatható. Maga Verhoeven sem titkolta, hogy jó barátja, John Landis Egy amerikai farkasember Londonban (1981) című horrorjából vette kölcsön az „álom az álomban” ötletét, amikor Gerard arról álmodik, hogy Christine egy ollóval kasztrálja őt. A vallás és a homoerotika vonatkozásában bátran asszociálhatunk az olasz Pier Paolo Pasolinire, különösen a Teoréma (1968) című alkotására.

A fentebb már említett jelenet, amikor Gerard egyik látomásában Herman kisétál a tengerből, egyértelműen a brit Ken Russell Az ördögök (1971) című remekművét idézi, amelyben a torz testű Jeanne nővér (Vanessa Redgrave) egyik víziójában a daliás Grandier atya (Oliver Reed) Krisztus megfelelőjeként vízen járva lép ki a tengerből, a nő pedig a véres sebeket csókolgatja a férfi testén. A vallási szimbólumok közé tartozik az is, amikor a vonaton a titokzatos (mellesleg szintén szőke!) nő (Szűz Mária alteregójaként) a meghámozott alma héjából glóriát készít a kisfia (a gyermek Krisztus szimbóluma) feje köré. Ilyen „véletlen” glória látható később a Hús + vér (1985) egyik jelenetében, amikor Martin (Rutger Hauer) feje köré a jelenet hátterében égő kerék formál – a nézőpontnak köszönhetően – spontán glóriát. Mária, a vér és a bor (szintén gyakori vallási szimbólum) kapcsolatát több képsor is hangsúlyozza: Gerard az egyik jelenetben például Bloody Maryt (Véres Mária) iszik, a nyitójelenetben a borospoharát Szűz Mária szobrához koccintja, de nem véletlen az sem, hogy a titokzatos nő egyik megjelenésekor piros virágszirmokat fúj a szél (a nő is vörös rózsát visz a temetőbe), és az egész képsor vöröses árnyalatú. Szimbólumértéke van annak a jelenetnek is, ahol a nőt a vágóhídon látjuk, ahol három húskampóról véres állati tetem lóg le, vérük az alattuk lévő kannákba csepeg, a negyedik kampó viszont még üres. Christine személye párhuzamba állítható a bibliai Delilával is, aki levágja a beléhabarodott Sámson haját, és ezzel elveszi a férfi erejét. Az egyik jelenetben Christine is levágja Gerard haját, és ehhez kapcsolódik Gerard már többször említett rémálma, amelyben a nő ugyanazzal az ollóval a férfiasságától is meg akarja fosztani.

A negyedik férfi elkészítése érdekében Verhoeven nemcsak Rob Houwer producerrel kötött békét – régi ellentéteik egyébként a forgatás közben kiújultak, és ezután soha többé nem dolgoztak már együtt –, hanem újra közös munkát ajánlott korai filmjei operatőrjének, Jan de Bontnak is. A két kiváló szakember között egy nő miatt támadtak feszültségek: Monique Van De Ven volt a főszereplője a Török gyümölcsnek és a Forró verejtéknek is, és mindkettőben voltak merész jelenetei. Igen ám, de az első film forgatása közben a színésznő és az operatőr egymásba szerettek, össze is házasodtak, és az újdonsült férj a második közös film forgatásán már egyáltalán nem örült annak, hogy a feleségének megint vetkőznie kell. A megerőszakolási jelenet esetében például ragaszkodott ahhoz, hogy Monique-ot dublőr helyettesítse. A színésznő miatti feszültségek is közrejátszottak abban, hogy Verhoeven és De Bont néhány évig külön utakon járt, ugyanakkor egymás tehetségét soha nem vonták kétségbe. A negyedik férfi hangulatának megteremtéséhez De Bont is jelentős mértékben hozzájárult. A korábbi Verhoeven-filmekkel ellentétben erre az alkotására a lassú, de gördülékeny kameramozgás jellemző, továbbá a mesterséges fények, a háttérvilágítás és a fényszűrők gyakori alkalmazása, a fény- és árnyékhatásokkal való játék, az erős színkontrasztok és a piros szín dominanciája. A színeket és a megvilágítást illetően megfigyelhető Edward Hopper (1882–1967) amerikai festőművész hatása, míg a mű szimbolizmusát a XIX. századi szimbolisták, például Franz von Stuck (1863–1928) építész és Gustave Moreau (1826–1898) festőművész munkássága befolyásolhatta. Verhoeven szerint az operatőri munka fokozta az általa elképzelt álomszerű és fenyegető hatást. A rendező mind a valóságban játszódó, mind a fantáziajelenetekben használt szimbolikus színeket és tárgyakat, hogy bizonytalanná tegye a realitás és az irrealitás közti határokat.

A fogadtatás

A negyedik férfit 1983. március 24-én mutatták be Hollandiában. Fogadtatása pontosan az ellentéte volt a Spettersének: a kritikák zöme elismerő hangvételt ütött meg, ámbár egyes ítészek nem tudták eldönteni, hogy amit láttak, az vajon egy vallási motívumokra épülő misztikus thriller vagy egy fekete komédia volt-e. A közönségsiker viszont jóval szerényebbnek mondható: 274 699-en váltottak jegyet a filmre, ami nem jelentett ugyan bukást, de a korábbi alkotások olykor az egymilliót is meghaladó nézőszámához képest nem kiugró eredmény. Külföldön más volt a helyzet. Nemcsak lelkes kritikák láttak napvilágot, hanem A negyedik férfi számos rangos fesztiválon is elismerésben részesült, így például a torontói, a chicagói és az avoriazi seregszemlén. Ez utóbbit kifejezetten a fantasztikus filmek számára rendezik meg, és 1984-ben az a ritka eset fordult elő, hogy a nagydíjat és a zsűri különdíját is holland film kapta. Az előbbit Dick Maas A lift (1983) című alkotása, az utóbbit pedig A negyedik férfi. Az 1984-es seattle-i filmfesztiválon Verhoeven mesterműve volt a nyitófilm, amely elnyerte a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségének külföldi filmeket elismerő díját is. Hollandia 1984-ben A negyedik férfit nevezte Oscar-díjra, ám az opusz nem került be a legjobb öt közé. (Bekerült viszont Gyöngyössy Imre és Kabay Barna drámája, a Jób lázadása, de nem kapta meg a díjat.) Az évek múlásával a film nimbusza még tovább növekedett: 2010-ben az Empire magazin a 93. helyre sorolta a világ 100 legjobb filmje között, 2014-ben pedig 100%-os értékelést kapott a Rotten Tomatoes weboldalon, ami korábban egyetlen holland filmmel sem történt meg.

A negyedik férfi és a magyar filmforgalmazás

A negyedik férfit másfél héttel a bevezetőben említett filmheti bemutató előtt, 1986. október 10-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mindössze hárman voltak jelen a vetítésen: a Fifő (Film-főigazgatóság) részéről Ary Ernő, valamint Révész Anna és Kóczián János. Egy 1986. november 26-án kelt feljegyzésben viszont Ary Ernő ezt írta: „Azt hiszem, összetévesztenek valakivel (remélem, nem Gerarddal). Én ezt a mozit nem láttam.” Akárkik voltak is jelen, a film átvételét javasolták nyolc kópiával. Stenczer Noémi a jegyzőkönyvet azzal egészítette ki, hogy Bán Róberttel egyeztetni kell, aki kisebb kópiaszámot javasolt. A jegyzőkönyvet december 20-án a Fifő képviselőjeként kiegészítéssel látta el Kozma Ilona is. Mint írta, ő látta a filmet, de nem javasolja az átvételét, mert szerinte nagyon extravagáns, és csak szűk körű érdeklődést keltene, amit filmheti vetítéssel ki lehet elégíteni. (Addigra már túl voltunk a holland filmhéten, ahol a művet telt házakkal játszották.) Ugyanakkor megjegyezte, hogy amennyiben a filmet már megvásárolták, alacsony kópiaszámot és magas korhatárt javasol. A negyedik férfit végül nem mutatták be a magyar mozik, tudomásom szerint nem sugározta egyik itthoni tévécsatorna sem, és hazánkban nem hozták forgalomba se videón, se DVD-n, se Blu-rayen. Zárszóként említsük meg, hogy az említett filmhét bemutatója lett volna a Hús + vér is, ám nyilvános vetítésére tudomásom szerint nem került sor.

Így látták ők

„Hitchcockra is emlékezünk A negyedik férfi című filmet nézve is. Ravaszul kiszámított a hallucinációk és a reális események egymásba kapcsolódó sora, ritmusa és mértéke, melyekkel a nézőiket – éppúgy, mint a film főhősét új szeretője – mint egy pók kerít hatalmába, fon körül a film. Esemény, humor, fantasztikum és a mindnyájunkra leselkedő napi szorongások valóban szerencsés ötvözete a film. Érthető, hogy felfigyeltek rá – Marleen Gorris Törött tükrök című munkájával együtt – Amerikában a szakmai körök.”

(Molnár Gabriella: „Kép a belső lázadásokról”. In: Esti Hírlap, 1986. október 25., 2. o.)

„Nemcsak Amerikába, de már hozzánk is eljutott a híre Paul Verhoeven rendezőnek, aki majd’ ötvenéves korára elérte, hogy a holland film »fenegyereke« lett. Tulajdonképpen ő volt az, aki megnyerte a nagyközönség kegyeit, s ezért sok mindent meg lehet neki bocsátani. Esküdt ellensége ő az »elit művészet«­nek. Hátborzongató, Hitchcock stílusában készült alkotása A negyedik férfi címet viseli. Lidércnyomás ez: csapongó képzelgések és (rém)látomások szabadjára engedett és megjelenített víziójával terhelik a nézőt, hogy ne legyen nyugodt éjszakája. A nagy leleménnyel összesodort történet szerint Gerald Reve, a homoszexuális regényíró (akinek regényéből voltaképpen a film is készült!) véletlenül megismerkedik egy Christine nevű asszonnyal. Boldogan élnének a jólét közönyébe süppedve, ha nem derülne ki, hogy az asszonykának még egy barátja van (akinek szeretne a férfi is barátja lenni), s számláját pedig három férje furcsa kimúlása is terheli. De ki lesz vajon a következő, a negyedik áldozat? A vallásos elemekkel is jócskán átszőtt film — mint várható volt — telt házat vonzott. A bizarr történeten kívül nyilván csáberőt jelentett a tökéletes kivitelezés is, amely tagadhatatlanul profi munka, az első kockától az utolsóig, s ez az az eset, amikor egyes jeleneteivel, látványos, rafinált megoldásaival a mester fejére nő a tanítvány, bár ezt senki sem nézi jó szemmel...”

(Kurcz Béla: „Holland filmesek szélmalomharca”. In: Film, Színház, Muzsika, 1986. november 1., 8. o. – Az író és filmszereplő keresztneve Gerard, és nem Gerald.)

„Elsőnek vegyük a fantasztikumot, amihez, úgy látszik, hagyományosan vonzódnak a holland filmesek. A több mint tíz évvel ezelőtti holland filmnapokon látott Malpertuis is igen nívós példája volt a modern valóság s a lidércnyomásos képzelgések, az ősi előélet traumáiba való visszazuhanások mesteri és nyomasztóan drámai ötvözésének. Most Paul Verhoeven és Rob Houwer filmje, A negyedik férfi kínál bravúros modern boszorkányhistóriát egy közszeretetnek örvendő, szelíd szőke nőről, akinek rövid idő alatt négy férje, illetve vőlegénye hal szörnyet légi, vízi vagy közúti balesetekben, amelyekről az ötödik jelölt – egy szadista indulatoktól gyötört alkoholista író – megsejti, hogy mindezt a nő maga tervezte ki és provokálta. Verhoevennek nemrég vetítették a mozikban egy horror-sci-fijét, az amerikai produkcióban forgatott Robocopot. A stiláris ínyencség a vizualizált iszony más-más összefüggésben, ám azonos formai remekléssel nyilatkozik meg nála. De hogy minek...?! Erre válaszoljon más.”

(Halász Anna: „Sárból, napsugárból összegyúrva”. In: A Hét, 1992/20, 5. o. – A kritikusnő nem figyelt eléggé: a hősnőnek nem négy, hanem három férje halt meg rejtélyes módon, és az a film fő kérdése, hogy ki lesz a negyedik. A film címe is erre utal.)

A negyedik férfi (De vierde man, 1983) – holland erotikus thriller. Gerard Reve azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Díszlet: Roland de Groot. Jelmez: Elly Claus. Vágó: Ine Schenkkan. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Jeroen Krabbé (Gerard Reve), Renée Soutendijk (Christine Halslag), Thom Hoffman (Herman), Dolf de Vries (Dr. de Vries), Geert de Jong (Ria), Hans Veerman (a temető igazgatója), Hero Muller (Josefs), Caroline de Beus (Adrienne). Magyarországi bemutató: 1986. október 21. (Budapest, Kossuth mozi, Holland Filmhét).

MÉG TÖBB PAUL VERHOEVEN! (18+)

Paul Verhoeven: Az erőszak és a szex apostola

Forró verejték

Spetters

Hús + vér

MÉG TÖBB HOMOEROTIKA! (18+)

Szerelmes asszonyok (1969)

Szerelmes asszonyok (2011)

Az Ezeregyéjszaka virágai

Eisenstein Mexikóban

Portyán

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága 

Antonyina – Csajkovszkij felesége