Luchino Visconti történelmi miliőbe helyezett családeposza, az 1969-ben bemutatott Elátkozottak az egyik toplistámon is szerepel. Először a tévében láttam: nagyon tetszett az erős atmoszférája, és nyomasztó cselekménye is magával ragadott. Aki viszont a legmélyebb benyomást tette rám, az a Sophie-t alakító csodálatos svéd színésznő, Ingrid Thulin volt (a kitűnő tévés szinkronban Szegedi Erika hangján szólalt meg). Más filmekben is láttam őt, Bergmannál is mindig elsőrangúan játszott, mégis az Elátkozottak miatt került a nagy kedvenceim közé. Lenyűgöző szuggesztivitással kelti életre az anya bonyolult és ellentmondásos figuráját: határozott, nagyravágyó, számító és a hatalomért mindenre képes asszonyból a történet végére egy megtört nő lesz, aki tehetetlen báb csupán a fia, Martin kezében. A fiáéban, akit addig érzelmi függőségben tartott, hogy őt is eszközként használja nagyra törő terveihez, miközben minden igaz szeretetét a szeretőjére, Friedrichre pazarolta. A hatalmi harc veszteseként kénytelen szembesülni azzal, hogy komplexusoktól sújtott, perverzióknak élő fiából nagyobb szörnyeteg lett, mint ő maga. Martin megszemélyesítőjeként az osztrák Helmut Berger szinte a fordítottját játssza el Thulin szerepének: egy önálló akarat nélküli, beteg lelkületű, perverz figurából válik határozott egyéniséggé, aki a mefisztói kulcsfigura, az SS-t képviselő Aschenbach támogatásával lesz az Essenbeck família feje, a hatalom birtokosa. Végleg eltorzult személyiségét szimbolizálja utolsó cselekedete: teljesíti „szeretett” édesanyja régi vágyát, hozzáadja őt a szeretőjéhez, Friedrichhez, de az esküvő napján öngyilkosságra kényszeríti őket, s a holttestek mellett náci üdvözlésre lendíti a karját. Azt hiszem, már ennyiből is sejthető, hogy az Elátkozottak nem egy habkönnyű film, hanem vitákat gerjesztő, ellentmondásos alkotás fél évszázaddal az ősbemutatója után is. Az viszont aligha kétséges, hogy a filmművészet egyik nagy alakjának kimagasló tehetségéről árulkodó mű, a direktor ún. „német trilógiá”-jának első része. Tematikai folytatásai: Halál Velencében (1971), Ludwig (1973).
FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy olyan filmről szól, amelyben szexuális aberrációk is előfordulnak, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink görgessenek lejjebb!
