Elátkozottak

Elátkozottak

2019. április 27., szombat

HÉ, BARÁTOM, ITT VAN SABATA!

A western hosszú évekig nemkívánatos műfaj volt a magyar mozikban. A filmforgalmazással foglalkozó illetékesek azzal indokolták elutasításukat, hogy a vadnyugati filmek meghamisítják a történelmet, és valójában a gyarmatosító Egyesült Államok dicsőségét zengik. Ma már mosolygunk ezen az állásfoglaláson, ámbár el kell ismerni, hogy volt némi valóságalapja. A történelmi hűség ugyanis tényleg nem volt a westernek nagy erőssége, főleg az indiánok ábrázolását illetően, akiket igen gyakran negatív kontextusban szerepeltettek. A hatvanas évek végén merült fel először az az ötlet, hogy a hazai moziműsort színvonalas westernekkel is gazdagítani kéne. Első körben A hét mesterlövész (1960) és az Idegen a cowboyok között (1958) bemutatása került szóba a Filmtudományi Intézet mozija, a budapesti Filmmúzeum (a mai Belvárosi Színház) és állandó vetítőhelyei részére. A Film-főigazgatóság illetékese az Intézet vezetőjének írt levelében kifejtette, hogy „a westernfilmek átvételét az egész forgalmazási politikára kiterjeszthető elvi döntésnek kell megelőznie”. Ez az elvi döntés nyilván meg is született, hiszen idővel mindkét filmet bemutatták, ráadásul az eredeti tervekkel ellentétben nem a Filmtudományi Intézet forgalmazásában, hanem az országos mozihálózatban. Az első fecskéket folyamatosan követték az újabbak (Mackenna aranya, Kis nagy ember, A kék katona, Volt egyszer egy vadnyugat stb.), a televízió is színesítette a kínálatát westernekkel, a Filmmúzeum pedig a műfaj filmtörténeti klasszikusaiból (Délidő, Butch Cassidy és a Sundance kölyök stb.) szemezgetett. A műfajjal szembeni előítéletek gyengülésének köszönhetően a spagettiwesternek is kezdtek beszivárogni hazánkba. Ezekkel kapcsolatban a nihilizmus és az erőszak volt a korábbi elutasítás leggyakoribb indoka. Mérget ugyan nem vennék rá, de úgy tudom, a Hé, barátom, itt van Sabata! (1969) volt az első spagettiwestern a magyar mozikban, két évvel a világpremier után. (Igaz, hogy az 1967-es Rita, a vadnyugat réme már a következő évben eljutott hazánkba, ám az nem igazi spagettiwestern volt, hanem inkább egy zenés filmparódia westernmiliőbe helyezve.) 


A film megvalósulását az idén kilencvennégy éves Alberto Grimaldi producer tette lehetővé. Ő pénzelte Leone két klasszikus spagettiwesternjét (Pár dolláral többért, 1965; A jó, a rossz és a csúf, 1966), sőt az ő nevéhez fűződik Federico Fellini (Toby Dammit, 1968; Fellini-Satyricon, 1969; Fellini-Casanova, 1976), Pier Paolo Pasolini (Az Élet trilógiája, 1971–1974; Salò, avagy Szodoma 120 napja, 1975) és Bernardo Bertolucci (Utolsó tangó Párizsban, 1972; Huszadik század, 1976) néhány filmtörténeti klasszikusa is. A Hé, barátom, itt van Sabata! megrendezésére Gianfranco Parolinit kérte fel, aki kiugró sikert aratott az Imádkozz a halálodért! (1968) című spagettiwesternnel. Ehhez folytatások is készültek, melyeket Parolini már nem tudott vállalni, mert elfogadta Grimaldi ajánlatát. A producer szintén szériában gondolkodott, feltehetően Leone dollár-trilógiájának sikere lebegett a szeme előtt. A nemzetközi forgalmazás érdekében az alkotók közül többen is angol álnevet választottak. Parolini például a Frank Kramer művésznevet használta, pályája során nem először, és nem is utoljára. (A direktor egyébként tavaly április 26-án hunyt el, Grimaldival volt egyidős.) 


Sabata szerepére A jó, a rossz és a csúf egyik sztárját, Lee Van Cleefet szerződtették. Az amerikai színész hazájában is játszott westernekben, a filmtörténetben elfoglalt helyét mégis elsősorban az olasz westerneknek köszönheti. Pedig nem sok híja volt, hogy élete más vágányra terelődjék, mert 1959-ben egy autóbalesetben olyan súlyosan megsérült az egyik térde, hogy orvosai kizártnak tartották, hogy valaha még lóra tud majd ülni. Ő azonban nem adta fel, és fél év múlva már újra a nyeregben ült. Marcona külseje miatt elsősorban rossz fiúkat alakított. A Hé, barátom, itt van Sabata! a kivételek közé tartozott, bár a spagettiwesternek hagyományainak megfelelően a főszereplő nem idealizáltan jó ember, van néhány kevésbé rokonszenves tulajdonsága is. A két másik főszereplő, az osztrák William Berger (Banjo) és az olasz Ignazio Spalla (Carrincha) neve szintén a spagettiwesternekkel fonódott össze. Bergernek a hetvenes évek elején némi kényszerszünetet kellett tartania karrierjében, mert kokain és hasis birtoklása miatt börtönbüntetésre ítélték második feleségével, Carol Lobravicóval együtt, állítólag hamis vádak alapján. Hét hónapot töltött börtönben, felesége ott halt meg egy rosszul diagnosztizált és félrekezelt hashártyagyulladás következtében. Ignazio Spalla tizenhárom évig tartó karrierje során gyakran játszott mexikóiakat, és elsősorban emiatt használta a Pedro Sanchez álnevet. Egy kisebb szerepben egykori hazánkfia, Bartha János (John Bartha) látható, aki az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot, és Olaszországban telepedett le. Rengeteg különböző műfajú filmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, gyakran alkotott párost egy másik emigráns magyar színésszel, Tom Felleghyvel (Fellegi Tamás). 


S hogy miről szól a film? Egy texasi kisváros széfjéből profi banditák ellopják a hadsereg százezer dollárját. Sabata, a szófukar mesterlövész visszaszerzi a lopott pénzt, amiért megkapja méltó jutalmát: ötezer dollárt. Ez azonban már túl szép ahhoz, hogy tényleg igaz legyen, ezért Sabata ki akarja deríteni, mi áll valójában a rablás hátterében. Buzgalma nem igazán tetszik a helyi hatalmasságoknak, és Sabata hamarosan a bérgyilkosok első számú célpontjává válik… A spagettiwesternek többségéhez hasonlóan a Hé, barátom, itt van Sabata! is lóhalálában készült: a forgatás 1969 áprilisában kezdődött, és öt hónappal később a filmet már játszották az olasz mozik. A külső felvételeket a spanyolországi Almeriában készítették, amely az olasz westernek egyik kedvelt helyszínének számított, Sergio Leone mesterműve, a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) számos jelenetét is itt forgatták. A belső jeleneteket a római Elios Studios műtermeiben rögzítették filmszalagra. Az olaszországi premier 1969. szeptember 16-án volt. A filmre két és félmillió néző váltott jegyet, ami talán kevésnek tűnik, ha a Pár dollárral többért (1965) bő tizennégy millió vagy A jó, a rossz és a csúf (1966) több mint tizenkét millió olasz nézőjére gondolunk, pedig olasz viszonylatban ez egyáltalán nem rossz nézőszám. Spanyolországban 1 336 049-en nézték meg a filmet, Franciaországban pedig 869 018-an. Jogosan mondhatnánk, hogy akkoriban a mindössze tízmilliós Magyarországon is összejöttek ekkora nézőszámok, azt viszont ne felejtsük el, hogy a nyugati mozik filmkínálata jóval gazdagabb volt (a spagettiwesternek vonatkozásában különösen!), mint az itthoniaké, a mozijegyek pedig az ottani jövedelmekhez képest nem voltak annyira olcsók, mint nálunk, ahol a mozizás az alacsony jegyárak miatt igazi népszórakozásnak számított. 


És ha már hazai vizekre eveztünk, említsük meg, hogy a magyar filmszínházak 1971. július 15-étől vetítették a filmet. „Csupán a szocializmusban megszokott több éves késedelem” – legyinthetnénk unottan, pedig még a kapitalista Spanyolországban is csak 1971-től forgalmazták az opuszt, az angliai premier pedig nem egész három hónappal előzte meg a magyart. A korabeli kritikák elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a film nem veszi komolyan önmagát, lehet rajta nevetni is. (A komikus westernek a hetvenes években jöttek divatba, amikor a patetikus westernek iránti érdeklődés jelentősen visszaesett.) „Érdekes az a lelki mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy szurkoljunk Sabatának. Mert szívből és örömmel állunk azonnal pártjára. Miért? Kicsoda ez a Sabata? Elsősorban állandó győző, másodsorban ellenszenves túlerővel szemben álló, harmadszor amolyan »betyárbecsületes« lény. Nekünk, nézőknek, elég is, máris a pártjára állunk, kibicként mellészegődünk játékához. Mert ebben az olasz filmben a játék a lényeges, játékból döfnek egymásba kést és lövik agyon a másikat, játékból rabolnak vagyonokat, és játékból veszik el a vagyonrablóktól a pénzt. Valljuk be, talán játszani szeretünk a legjobban – egyes gondolkodók el is neveztek bennünket homo ludensnek, vagyis »játékos embernek« –, s ilyen minőségünkben rendkívül szórakoztatóan eljátszogattunk a moziban” – írta a filmről a Pest Megyei Hírlap kritikusa. A jó szórakozáshoz hozzájárult – nem, ezúttal nem Ennio Morricone, hanem – Marcello Giombini kísérőzenéje is, amely éppoly hangulatos és játékos, mint maga a film. 


Bár Alberto Grimaldi állítólag eleve trilógiát tervezett, valószínűleg a film sikere volt a legnyomósabb érv ahhoz, hogy a két folytatás valóban megszülessen. Az Isten veled, Sabata! 1970-ben készült el. A rendezői székben ismét Gianfranco Parolini ült, Lee Van Cleef viszont nem tudta újra eljátszani a főszerepet, mert már elkötelezte magát egy másik folytatáshoz, az 1972-ben bemutatott Újra nyeregben a hét mesterlövészhez. Vicces érdekesség, hogy tulajdonképpen szerepet cserélt Yul Brynnerrel: A hét mesterlövész első részében ugyanis még Brynner alakította Chris Adamset, akit az 1972-es folytatásban már Van Cleef személyesített meg, Brynner pedig Sabata szerepében helyettesítette őt Parolini opuszában. Bennfentesek egyébként úgy tudják, hogy eredetileg szó sem volt Sabata-trilógiáról: Parolini egy Indio Black nevű fickóról akarta forgatni a következő westernjét. A Sabata-film európai sikere nyomán azonban gyorsan megjelentek az utánzatok, mások is elkezdték használni ugyanezt a nevet, mire a direktor – alighanem a producer óhajának eleget téve – gyorsan átnevezte Indio Blacket Sabatára, hogy ő is hasznot húzzon az általa kitalált figura népszerűségéből. A két film sztorija hasonló, ezúttal viszont Sabatát bérelik fel rablásra: a Habsburg-házból származó I. Miksa császár uralma alatt álló Mexikóban kell megszereznie az osztrák hadsereg aranyát. Ne hagyjuk említetlenül, hogy Brynner mellett a másik főszerepet a szintén amerikai Dean Reed alakította, aki 1973-ban politikai menedékjogot kért és kapott Kelet-Németországban, ahol szocialista film- és popsztár lett belőle, mígnem 1986-ban – felettébb rejtélyes módon – vízbe fulladt. (Reed kalandos élete megérne egy alapos külön cikket, a MovieCopson egyszer talán olvasható is lesz.) 


A második rész már nem jutott el a magyar mozikba, és nem láthattuk filmvásznon a harmadikat sem, amelynek címe magyarul Sabata visszatérése lenne, valamilyen fatális tévedés folytán azonban az IMDb-n ez is Isten veled, Sabata! címmel található meg. A rendező ezúttal is Parolini volt, Sabatát viszont már nem Brynner, hanem megint Lee Van Cleef játszotta. Még Bartha János is visszatért a seriff szerepében. Magyar vonatkozású érdekességként említsük meg azt is, hogy az egyik epizódszerepet alakító német színész, Günther Stoll a forgatást megelőző hónapban, 1971 februárjában feleségül vette Késmárky Marikát, az NSZK-ban élő magyar táncdalénekesnőt, aki a hetvenes évek végén a Dschinghis Khan együttes tagjaként a világhírnévig jutott. Ahogy fentebb említettem, már az első Sabata-film után piacra kerültek a nemhivatalos folytatások, ahogyan ez egy másik olasz westernhőssel, Djangóval is megtörtént. Az utánzatok közül a legismertebbek: Wanted Sabata (1970, Roberto Mauri) Arriva Sabata! (1970, Tulio Demicheli), Dig Your Grave Friend... Sabata is Coming (1971, Juan Bosch) és Watch Out Gringo! Sabata Will Return (1972, Alfonso Balcázar és Pedro Luis Ramírez). 


Hé, barátom, itt van Sabata! (Ehi amico... c'é Sabata, hai chiuso!, 1969) – olasz westernfilm. Saját történetükből a forgatókönyvet írta: Renato Izzo és Gianfranco Parolini. Operatőr: Alessandro Mancori. Zene: Marcello Giombini. Díszlet: Carlo Simi és Claudio De Santis. Jelmez: Carlo Simi. Vágó: Edmond Lozzi. Rendező: Frank Kramer. Főszereplők: Lee Van Cleef (Sabata), William Berger (Banjo), Pedro Sanchez (Carrincha), Nick Jordan (Indio), Franco Ressel (Stengel), Anthony Gradwell (Ferguson), Linda Veras (Jane), Robert Hundar (Oswald), Gianni Rizzo (O’Hara bíró). Magyarországi bemutató: 1971. július 15. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 








2019. április 20., szombat

ELÁTKOZOTTAK

„Egy olyan család történetét akartam elmondani,
amelyben minden bűn büntetlenül marad.”
(Luchino Visconti) 

Luchino Visconti történelmi miliőbe helyezett családeposza, az 1969-ben bemutatott Elátkozottak az egyik toplistámon is szerepel. Először a tévében láttam: nagyon tetszett az erős atmoszférája, és nyomasztó cselekménye is magával ragadott. Aki viszont a legmélyebb benyomást tette rám, az a Sophie-t alakító csodálatos svéd színésznő, Ingrid Thulin volt (a kitűnő tévés szinkronban Szegedi Erika hangján szólalt meg). Más filmekben is láttam őt, Bergmannál is mindig elsőrangúan játszott, mégis az Elátkozottak miatt került a nagy kedvenceim közé. Lenyűgöző szuggesztivitással kelti életre az anya bonyolult és ellentmondásos figuráját: határozott, nagyravágyó, számító és a hatalomért mindenre képes asszonyból a történet végére egy megtört nő lesz, aki tehetetlen báb csupán a fia, Martin kezében. A fiáéban, akit addig érzelmi függőségben tartott, hogy őt is eszközként használja nagyra törő terveihez, miközben minden igaz szeretetét a szeretőjére, Friedrichre pazarolta. A hatalmi harc veszteseként kénytelen szembesülni azzal, hogy komplexusoktól sújtott, perverzióknak élő fiából nagyobb szörnyeteg lett, mint ő maga. Martin megszemélyesítőjeként az osztrák Helmut Berger szinte a fordítottját játssza el Thulin szerepének: egy önálló akarat nélküli, beteg lelkületű, perverz figurából válik határozott egyéniséggé, aki a mefisztói kulcsfigura, az SS-t képviselő Aschenbach támogatásával lesz az Essenbeck família feje, a hatalom birtokosa. Végleg eltorzult személyiségét szimbolizálja utolsó cselekedete: teljesíti „szeretett” édesanyja régi vágyát, hozzáadja őt a szeretőjéhez, Friedrichhez, de az esküvő napján öngyilkosságra kényszeríti őket, s a holttestek mellett náci üdvözlésre lendíti a karját. Azt hiszem, már ennyiből is sejthető, hogy az Elátkozottak nem egy habkönnyű film, hanem vitákat gerjesztő, ellentmondásos alkotás fél évszázaddal az ősbemutatója után is. Az viszont aligha kétséges, hogy a filmművészet egyik nagy alakjának kimagasló tehetségéről árulkodó mű, a direktor ún. „német trilógiá”-jának első része. Tematikai folytatásai: Halál Velencében (1971), Ludwig (1973). 


A cselekmény 
1933. február 27-ét írunk, a helyszín Németország. A Von Essenbeck famíliánál családi ünnepség zajlik. Mindnyájan az idős családfőt, Joachimot köszöntik, ám a felnőtteket igazából az érdekli, hogy a férfi kit fog kinevezni alelnökké, vagyis kinek adja át a konszern vezetését. A legnagyobb esélyes Konstantin, az SA tagja, de a haladó gondolkodású Herbert is számít a kinevezésre. Joachim fiának özvegye, Sophie viszont a szeretőjét, Friedrichet szeretné a konszern élén látni. Az ünnepségen részt vesz egy távoli rokon is, az SS-ben szolgáló Aschenbach. Az este eleinte idilli hangulatban telik: Herbert kislányai és Konstantin fia, a tehetséges muzsikus, Günther kis műsorral köszöntik Joachimot. Ezután Sophie fia, Martin lép színpadra: Marlene Dietrichnek öltözve egy pikáns dalt énekel A kék angyal című filmből. A többség kínosan feszeng, amikor váratlanul hír érkezik arról, hogy valaki felgyújtotta a Reichstagot. Mindenki a maga politikai meggyőződése és érdeke szerint értékeli az új fejleményt. Az est befejezéseként Joachim megnevezi az utódját: inkább a politikai realitásokat figyelembe véve, semmint személyes meggyőződésből úgy határozott, hogy a konszern irányítását Konstantinnak adja át. Herbert felindultan távozik az ebédlőből, s a megjátszott családi idillnek vége szakad. 


A családtagokat felzaklatták az este eseményei, és a szobaajtók mögött mindenki a jövőt tervezgeti. Konstantin ragaszkodik ahhoz, hogy Günther hagyja abba egyetemi tanulmányait és mondjon le művészi ambícióiról, mert az országnak nem érzékeny lelkű ifjakra, hanem kemény férfiakra van szüksége. A fiatalember tiltakozik, végül átmegy Herbert és felesége szobájába: a haladó gondolkodású házaspár mindig megértően viszonyult hozzá. Herbert nem ostoba, tudja, hogy Konstantin végleg meg akar szabadulni tőle mint legfőbb riválisától, és biztosra veszi, hogy rövidesen le fogják tartóztatni. Felesége, Elisabeth megpróbálja megnyugtatni. Sophie sem tudja álomra hajtani a fejét, és arra biztatja Friedrichet, hogy ne habozzon cselekedni, mert itt az alkalmas idő. Ölje meg Joachimot, aki után az unokája, Martin fog örökölni. Tőle viszont nem kell tartaniuk, hiszen a perverz vágyainak élő fiatalember teljesen az anyja befolyása alatt áll, vagyis a hatalom valójában kettőjüké lesz. Sophie szavai nem maradnak hatástalanok, a tétova Friedrich a tettek mezejére lép. Azonnal Herbert szobájába siet, és jó szándékot színlelve arra biztatja őt, hogy meneküljön. Mivel az SS valóban megérkezik, hogy letartóztassa Herbertet, a férfi sietve távozik. Előtte mit sem sejtve átadja a revolverét Friedrichnek. Ez végzetes naivitásnak bizonyul, mert Friedrich azonnal átmegy Joachim szobájába, és agyonlövi az idős férfit. A szökés és a revolver miatt a rendőrség azt hiszi, hogy a bűntényt Herbert követte el. Martin mint örökös még aznap éjjel újabb családi tanácsot hív össze. Ezen bejelenti, hogy megváltoztatja nagyapja döntését, és Friedrichet nevezi ki alelnökké. Konstantin nem nyugszik bele az új helyzetbe, és kezdetét veszi a kíméletlen családi belharc a konszern vezetéséért. A felek semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy elérjék céljaikat… 


Gustav Krupp von Bohlen und Halbach 
Visconti következetesen visszautasította azokat a feltételezéseket, hogy Joachim von Essenbeck modellje a Krupp-dinasztia feje, Gustav Krupp von Bohlen und Halbach (1870–1950) lett volna, aki egyébként nem született Krupp volt, hanem benősült a családba: 1906-ban egyenesen II. Vilmos német császár határozott kívánságára vette feleségül a hatalmas Krupp-vagyon első számú örökösét, Berthát, és ekkor vette fel a neje nevét. Visconti élénk tiltakozása megerősítette a média gyanúját, hogy valóban Krupp lehetett a modell, hiszen a filmszereplő és a valós személy között tényleg vannak hasonlóságok. A filmben Joachim személy szerint nem szimpatizál a nácikkal, de úgy gondolja, a velük való együttműködés elkerülhetetlen szükségszerűség, ezért nevezi meg utódjául SA-tag rokonát, Konstantint. A valóságban eleinte Krupp sem lelkesedett a nemzetiszocialistákért, idővel azonban megváltozott a véleménye. Kezdetben úgy gondolta, eszközként lehet használni őket a Weimari Köztársaság felszámolásához, hogy megerősödjön a régi elit, és visszaállítsák a császárságot. Krupp aláírta az ún. Gazdaságpolitikai Egyesülés 1931. júliusi beadványát, amelyben a szervezet azt kérte Paul von Hindenburg birodalmi elnöktől, hogy az NSDAP-t (a náci pártot) bízza meg kormányalakítással. Nem írta alá viszont azt az 1932. november 17-én kelt titkos feljegyzést, amelyben 39 nagyiparos kifejezetten azt kívánta Hindenburgtól, hogy nevezze ki Hitlert kancellárrá. Bár Hitler hatalomra jutása nem szerepelt Krupp tervei között, mégsem vonta meg a támogatását a náciktól, hanem gyárait az új rendszer szolgálatába állította. Egészségi állapota 1939-ben romlásnak indult, 1941-ben szélütés miatt részlegesen lebénult, és 1943-ban átadta a Krupp-konszern irányítását a fiának, Alfriednek. Gustav Krupp von Bohlen und Halbach a háborús bűnösök nürnbergi perének egyik vádlottja volt, súlyos egészségi állapota miatt azonban ejtették az ellene felhozott vádakat. Az ausztriai Werfenben hunyt el hetvenkilenc éves korában. 


A Reichstag felgyújtása 
Az Elátkozottak cselekménye a Reichstag felgyújtásának estéjén, 1933. február 27-én kezdődik. A német Parlament épületében este 9 körül csaptak fel a lángok. A 6. tűzoltóosztag negyed tíz után néhány perccel érkezett a helyszínre. Valamennyi kapu zárva volt, ezért egy ablakon keresztül jutottak be az épületbe. Bent egyértelműen látszott, hogy szándékos gyújtogatás történt, mert több tűzfészket is találtak a termekben. A tűzoltók először a kisebb tűzfészkeket számolták fel, ezalatt viszont az ülésteremben annyira elharapóztak a lángok, hogy a hőség és a nyomás hatására a terem feletti üvegkupola szétrobbant. Mivel a Reichstag viszonylag elszigetelten állt Berlin középpontjában, ezért a tűz továbbterjedésétől nem kellett tartani. Még nem volt fél tíz, amikor a kiérkezett rendőrök a Bismarck Teremben őrizetbe vettek egy zavartan viselkedő, félmeztelen holland fiatalembert, egy bizonyos Marinus van der Lubbét. Kihallgatása során a férfi elismerte, hogy ő gyújtotta meg a tüzet, hogy így tiltakozzon a munkásosztály helyzete ellen, és ellenállásra buzdítsa a munkásokat. Ő is egy ablakon keresztül mászott be az épületbe, ahol körülbelül hatvan helyen gyújtott tüzet, de csak a fabútorzatú ülésteremben tudott nagyobb tüzet okozni, mert ott nagy mennyiségű kartonpapírt talált, melyet az emelvényen szétszórva meggyújtott. Állítása szerint egyedül csinált mindent, és a rendőrség hajlott is erre a verzióra. 


Ezzel ellentétben Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második embere arról tájékoztatta Hitlert, hogy szervezett kommunista akcióról van szó, és az épületben több kommunista is tartózkodott a tűz idején. Hitler megragadta a kiváló alkalmat arra, hogy leszámoljon a kommunistákkal. Betiltotta a pártjukat, intézkedéseivel felszámolta a weimari demokrácia maradványait, és diktatúrát vezetett be. Az 1933. szeptember 21-én Lipcsében kezdődött perben Van der Lubbe mellett egy német és három bolgár kommunistát is bíróság elé állítottak a Reichstag felgyújtásának vádjával, köztük Georgi Dimitrovot. A bíróság a bolgár vádlottakat felmentette, és kitoloncolta a Szovjetunióba a Gestapo és az orosz GPU (Állami Politikai Igazgatóság) által kötött titkos megállapodásnak megfelelően. A német kommunistát, Ernst Torglert szintén felmentették, Van der Lubbét viszont halálra ítélték, és 1934. január 10-én, három nappal a huszonötödik születésnapja előtt kivégezték. Évtizedeken át vita tárgyát képezte, hogy ki is gyújtotta fel a Reichstagot. A baloldali történészek szerint valójában a nácik álltak a gyújtogatás mögött, hiszen nekik származott ebből a legnagyobb hasznuk. Érveik között szerepelt az a valóban elgondolkodtató tény, hogy bár Van der Lubbe sosem járt az épületben, mégis meglepően jól kiigazodott benne: alig negyed óra alatt mintegy hatvan helyen gyújtott tüzet, és ehhez körülbelül 800 métert is meg kellett tennie. Ráadásul tájékozódását a gyenge látása jócskán megnehezítette. A történészek mindmáig nem jutottak egységes álláspontra a valódi bűnös(ök) személyét illetően. Azt ma már egyre kevesebben vitatják, hogy Van der Lubbe tényleg gyújtogatott, ám mindmáig tartja magát az a nézet, hogy nem egyedül cselekedett, és a pusztító tűzvészt valószínűleg egy néhány fős SA-kommandó okozta, melynek tagjait a hosszú kések éjszakáján meggyilkolták. A parancsnok, Hans Georg Gewehr ugyan túlélte a mészárlást, sőt a világháborút is, bűnösségét azonban mindvégig tagadta, sőt a hatvanas évek végén a gyanúsításokért kártérítést kért és kapott. 


A hosszú kések éjszakája 
A történelembe hosszú kések éjszakája néven vonult be az a mészárlás, amely 1934. június 30-án történt, és az Elátkozottak egyik dramaturgiai csúcspontját jelenti. Ernst Röhm, Hitler jó barátja Bad Wiessee üdülőhelyre hívta össze az SA vezérkarát, hogy a parancsnokok megtárgyaljanak a Führerrel néhány kulcsfontosságú kérdést. Egy szervezett akció keretében az SS rohamosztagosai letartóztatták az SA vezetőségét és kísérőiket, a magas rangú foglyokat Münchenbe szállították, és Hitler parancsára kivégezték őket. Röhmnek felajánlották az öngyilkosság lehetőségét, amit ő visszautasított, ezért vele is végeztek a zárkájában. A mészárlás a következő napon folytatódott egy előzetes titkos terv alapján, és nem csak Münchenben. Történészek szerint a leszámolásra a náci rezsim „szalonképessé tétele” miatt volt szükség. Hitler hatalomra kerülésében az SA-nak nagy szerepe volt, lényegében a piszkos munkát végezte el, de utána egyre nagyobb terhet jelentett a Führer számára. A belső terror fenntartására már ott volt az SS, miközben az SA ragaszkodott Hitler forradalmi ígéreteinek betartásához, s akadályt jelentett a Führer és a monopoltőke szövetségében. 


Így készült a film 
Viscontira nagy hatást gyakorolt Thomas Mann (1875–1955) irodalmi munkássága: több írásából is szeretett volna filmet forgatni, de csak a Halál Velencében valósult meg 1971-ben. Egyik dédelgetett terve A Buddenbrook ház megfilmesítése volt, amellyel kapcsolatban a hatvanas években ígéretes tárgyalásokat folytatott egy angol televíziós társasággal. Közben egyéb impulzusok is érték. Elolvasta például Richard Hughes Róka a padláson című 1961-ben publikált regényét (magyarul 1964-ben jelent meg), amelynek cselekménye 1923-ban kezdődik. A főszereplő egy walesi arisztokrata, Augustine Penry-Herbert, aki egy fiatal lány halála miatt gyanúba keveredik. Németországba távozik, ahol beleszeret az unokahúgába, és szemtanúja lesz a nácik felemelkedésének. Hughes trilógiává akarta bővíteni a történetet, de csupán a második kötet, A fából való pásztorlányka jutott el a megjelenésig. Ebben a hosszú kések éjszakája az egyik kulcsfontosságú esemény, ám a könyv csak 1973-ban jelent meg, így Viscontit ez már nem befolyásolhatta. (A magyar olvasók 1978-ban vehették kézbe a kötetet.) A hatvanas években az NSZK-ban mozgolódni kezdtek a neonácik, és megkezdődött a nagy német ipari konszernek reformja. Mindez főleg a baloldali körökben keltett komoly aggodalmakat arra vonatkozóan, hogy a történelem esetleg máris meg akarja ismételni önmagát. Viscontiban egyre inkább körvonalazódott egy olyan film terve, amellyel erre a veszélyre kívánt reflektálni azáltal, hogy erkölcsi analízis alá veszi a harmincas évek német társadalmát, megmutatva azokat a lélektani-társadalmi tényezőket, melyek elősegítették a nácizmus győzelmét.


Szándékairól így nyilatkozott: „Fel akartam eleveníteni egy korszakot, és napirendre kívántam tűzni egy tragikusan égető problémát. El akartam mondani bizonyos dolgokat, elsősorban azok számára, akik nem élték át azokat. Mert azt akarom, hogy az effajta dolgoktól úgy rettegjenek, mint egy világot fenyegető pestistől. Így talán nem kell majd arról hallanunk, ami sajnos az utóbbi két esztendőben gyakran szerepelt a hírekben, hogy ti. Németországban újjászületik egy náci párt. Ami pedig az Essenbeck család tagjait illeti, az ő történetük csak annyiban érdekel, amennyiben szorosan kapcsolódik – s az ezzel kapcsolatos történelmi dokumentumok cáfolhatatlanok – a hitleri Németország politikai fejleményeihez. Úgy vélem, sokat elárul ennek a nagy német gyáros dinasztiának a sorsa abban a korszakban, amely minden idők legsúlyosabb európai katasztrófájához vezetett. Végül polémikus formában egy teljesen személyes momentumot is szeretnék kiemelni. Én egy bizonyos, világosan meghatározható iskolához tartozom. Mint rendezőnek szilárd meggyőződésem, hogy a filmnek olyan történetet kell előadnia, amely gondolkodásra készteti a közönséget, elsősorban a fiatalokat, és rákényszeríti, hogy levonják a megfelelő következtetéseket. A filmnek egyszóval végső soron morális célkitűzéseket kell tartalmaznia. Nem szeretem azokat a filmeket, amelyek javarészt önéletrajzi, semmitmondó extravaganciák vagy lényegtelen élmények gyümölcseként jönnek létre. Meggyőződésem, hogy az effajta művek nem kelthetik fel a közönség eleven érdeklődését. A világ társadalmi és politikai téren bővelkedik új mozzanatokban. S miközben ezek a mozzanatok nap mint nap hatnak – nem mindig pozitívan – a társadalomra, nekünk, rendezőknek elsőrendű feladatunk, hogy rávilágítsunk a dolgok lényegére, megtanítsuk az embereket gondolkozni és ítélni, és elmélyítsük a közönségben a hitet azon eszmék és rendszerek iránt, amelyek tényleges tartalommal töltik meg a legszebb fogalmat: a szabadságot.” 


Nem volt egyszerű feladat egy olyan producert találni, aki felvállal egy ilyen kényes és költséges témát. A rendező egyik állandó munkatársa, Pietro Notarianni egy új céget javasolt, az Italnoleggiót, amely kifejezetten az igényes filmek támogatására jött létre. (Több korai Jancsó-film is az Italnoleggio támogatásával jutott el az olasz mozikba.) Visconti Shakespeare Macbethjének alaphelyzetét akarta átültetni a harmincas évek Németországába. Ebben a koncepcióban Sophie volt Lady Macbeth megfelelője, aki befolyásolja gyenge akaratú, de ha kell, a gyilkosságra is képes szeretőjét, Friedrichet (Macbeth alteregója). A hataloméhes pár számára Duncan király megölését Joachim meggyilkolása szimbolizálja. A háttérben felrémlik egy másik Shakespeare-dráma, a Hamlet is, az incesztus motívuma miatt pedig az antik Oidipusz király Szophoklésztől. Az első szkriptvariáció nem győzte meg az Italnoleggio elnökét, Mario Gallót. Az elnök úr Visconti figyelmébe ajánlott egy kiváló újságírót, Nicola Badaluccót, akinek régi vágya volt, hogy forgatókönyvíróként bekerüljön a filmvilágba. Badalucco nagy tisztelője volt Viscontinak, ráadásul behatóan foglalkozott a harmincas évek Németországának történelmével. Visconti elfogadta a személyi javaslatot, hiszen ezt leszámítva az Italnoleggio szabad kezet ígért neki, a direktor pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy 550 millió lírából megvalósítja a filmet. A forgatókönyvön hárman dolgoztak, míg elnyerte végső formáját: Badalucco, Enrico Medioli – aki a Rocco és fivéreitől (1963) Az ártatlanig (1976) a Maestro állandó munkatársa volt – és persze maga Visconti. A rendező barátai közé tartozott a kitűnő újságíró és filmesztéta, Guido Aristarco, akivel állandó levelezésben állt. Egy 1968. február 26-án Rómában kelt levélben Visconti beszámolt a barátjának arról, hogy idejének jelentős részét új filmje, az Elátkozottak forgatókönyvének írása tölti ki. Nagy nehézségek árán megszületett egy olyan változat, amely közel áll ahhoz, amit szeretne, de még nem teljesen elégedett vele. Arra kérte a barátját, hogy olvassa el a szkriptet, és mondjon róla őszinte véleményt. Aristarco részletes válasza Genovában kelt 1968. augusztus 2-án: 


„Hiszem, hogy ezzel a témával művészeted egyik legszerencsésebb időszaka tér vissza. Természetesen nem a Vihar előtt korára, hanem az Érzelem idejére gondolok. Mindazonáltal az utóbbihoz képest úgy tűnik, mintha a cselekmény menetéből szerkezeti elemek hiányoznának. Például: Herbert alapvető és esetleg a későbbiekben jobban kifejthető alakjának – bizonyos értelemben Ussonira [az Érzelem egyik fontos szereplője] emlékeztet – elbeszélésbeli és történeti indokai nincsenek eléggé kifejezve: elindul, váratlanul visszatér, de az események kibontakozásában nincs döntő súlya, tehát korlátok közé szorítja az Érzelemnek meghatározó dimenziót adó dialektikát. Mivel teljesen magára marad, semmi kapcsolata az akkori Németországban a családon kívül lejátszódó eseményekkel. Úgy vélem, hogy a filmnek – még akkor is, ha zárt körben játszódik – egyértelműbben kellene utalnia a másik Németországra (hogy értsük egymást: Rosa Luxemburg, Liebknecht, Thälmann stb.). Máskülönben az a veszély fenyeget, hogy mindent az SA és az SS közötti, igaz, tragikus harcra vezetsz vissza. A forgatókönyvbeli utalások nem elegek a mai generáció megvilágítására.” Aristarco kifogásolta Aschenbach figuráját, aki az egész történelmi folyamat kulcsának tűnik, és szóvá tette, hogy Visconti túlságosan egyoldalúan épít William L. Shirer amerikai újságíró meglátásaira – különösen A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című művére –, noha Shirer inkább krónikás volt, és nem autentikus történész. Vitatta egyes jelenetek felépítését és hatásmechanizmusát is: „A kezdés, bár sejtem, hogyan akarod megcsinálni, kicsit a gengszterfilmek már megszokott tipológiáját idézi. […] 17. jelenet: A Reichstag felgyújtását nem a »tömegnek«, hanem a »tömegben« jelenteném be, az előadást félbeszakítás helyett zátonyra futtatnám, hogy elkerüljem a már megszokott hatás ismétlését. […] 105. jelenet: szükség van a horogkeresztre, hogy nyilvánvaló legyen, ki áll a hosszú kések éjszakája mögött?” (In: Filmkultúra 1986/12, Garami Szilvia fordítása) 


Az egyik hazai filmszaklap, az 1979-ig kéthetente megjelenő Filmvilág többször is beszámolt Visconti készülő filmjéről. A kezdet kezdetén még olyan híreket olvashattunk, hogy a színészek között lesz a Maestro tíz évvel korábbi alkotása, a Fehér éjszakák (1957) két főszereplője, Maria Schell és Marcello Mastroianni, illetve az épp Olaszországban filmező ragyogó angol színésznő, Vanessa Redgrave. Erre végül nem került sor, ennek ellenére rangos szereplőgárda állt össze. Friedrichet a brit Dirk Bogarde játszotta, aki az Elátkozottak előtt épp Magyarországon forgatott Az ezermester (1968) című filmben. Sophie szerepére – mint a bevezetőben említettem – a nagyszerű svéd Bergman-színésznőt, Ingrid Thulint szerződtették. Martint az osztrák Helmut Berger, Visconti felfedezettje és élettársa személyesítette meg, akinek ez volt az első nagyobb szerepe. Aschenbach megformálója a német Helmut Griem, akivel Visconti színházban már dolgozott, ahogyan a Herbertet megszemélyesítő olasz Umberto Orsinivel is. Konstantint a szintén német René Koldehoff, fiát, Günthert a francia Renaud Verley játszotta. Joachim szerepében Albrecht Schoenhals utoljára állt a kamerák elé. Két kisebb, de fontos női szerepben olyan figyelemre méltó tehetségek láthatók, mint a brit Charlotte Rampling és a brazil Florinda Bolkan. Rampling évek múlva azt nyilatkozta, hogy igen mély benyomást tett rá Visconti varázslatos személyisége, hihetetlen szakmai tudása. Az Elátkozottak forgatókönyvét nagyon érdekesnek találta, bár nem teljesen értette. Különösen jó kapcsolatba került Dirk Bogarde-dal, akit egyfajta lelki társának tekintett: csodálta az intelligenciáját, és hasonló érzelmi reakcióik voltak. Bogarde később ragaszkodott ahhoz, hogy Rampling legyen a partnere a szintén náci témájú Az éjszakai portásban (1974) is. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Ingrid Thulin és Helmut Berger 1976-ban szintén összekerült egy náci vonatkozású botrányfilmben, Tinto Brass Salon Kittyjében. 


Annak idején nem indult túl jól Visconti és Burt Lancaster munkakapcsolata A párduc (1963) forgatásán, végül mégis sírig tartó barátság alakult ki közöttük. Nagyjából ugyanez volt a helyzet Dirk Bogarde-dal is, aki először visszautasította az Elátkozottakat a szerinte valószerűtlen forgatókönyv miatt. A szerzőtrió átdolgozta a szkriptet, amely áttekinthetőbbé vált, és Bogarde a megismételt ajánlatra már igent mondott. Az első leforgatott jelenete az volt, amikor a hosszú kések éjszakáján agyonlövi Konstantint és annak alkalmi fiúszeretőjét. Bogarde egész éjjel utazott, hogy időben odaérkezzen a forgatásra, ahol Visconti közölte vele, hogy körülbelül húsz perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy félközeliben felvegyék a gyilkosságtól megdöbbent Friedrich arcát. Bogarde már emiatt nagyon dühös lett, ráadásul Visconti még ötször megismételtette vele a jelenetet, és mindig más-más instrukciókat adott. Később véletlenül találkoztak egy étteremben. Visconti áthívta az asztalához Bogarde-ot, aki kimért udvariassággal viselkedett vele. A Maestro nekiszegezte a kérdést: „Hogy tudtad húsz percen belül hatféleképpen is eljátszani azt a jelenetet?” Visconti hangjából az elismerés érződött. A feszültség pillanatok alatt elillant, a direktor pisztrángot rendelt a főszereplőjének, és közölte vele, hogy számára ő már nem „Signor Visconti”, hanem egyszerűen csak „Luchino”. Ettől kezdve a legnagyobb egyetértésben dolgoztak: a Halál Velencében főszerepét is Bogarde kapta, és a két művész Visconti 1976-ban bekövetkezett haláláig szoros baráti kapcsolatban maradt. Visconti híres volt arról, hogy szereti a színészeket, ért is a nyelvükön, de senkitől nem tűr semmilyen sztárallűrt vagy bármilyen olyan viselkedést, ami veszélyeztetné a rendezői tekintélyét, vagy netán megkérdőjelezné a vezető szerepét. Magánéleti kapcsolatuk ellenére kezdetben Bergerrel is szigorúan bánt, állítólag még kiabált is, mert amikor a színész meglátta magát Lolaként a tükörben, ki sem akart jönni a sminkszobából, annyira kellemetlenül érezte magát transzvesztitának öltözve. A film amerikai premierje után egyébként maga Marlene Dietrich küldött gratuláló táviratot Bergernek A kék angyal-imitációért. 


Az Elátkozottak forgatása 1968. július 22-én kezdődött, és október 14-éig tartott. Visconti elképzelése az volt, hogy a Von Essenbeck család belső történetének ábrázolásában szabad teret enged alkotói fantáziájának, a történelmi eseményeket illetően viszont ragaszkodik a hitelességhez és a tényekhez. A rendező a felkészülés részeként elvárta, hogy a színészek, sőt még a statiszták is, vele együtt megnézzék a hitleri korszak filmdokumentumait, hogy még jobban átérezzék azoknak az időknek a hangulatát. Igyekezett eredeti helyszíneken dolgozni, bár erre nem mindig volt lehetősége. A hosszú kések éjszakájának eseményeit két hétig forgatták. Visconti korabeli fényképek alapján rendezte be a helyszínt, hanglemezekről és filmfelvételekről rekonstruálta a náci parancsnokok hanglejtését, a harmincas évek söntéseinek lármáját és egész hangulatát. Nem tudott az eredeti helyszínen, Bad Wiessee-ben forgatni, mert a hely egyrészt igen sokat változott a harmincas évek óta, másrészt a nyugatnémetek nemcsak hogy nem támogatták, hanem olykor egyenesen gátolták a stáb munkáját. 


Korabeli sajtóhírek szerint fizikai támadás is érte a filmeseket. Visconti utólag valótlanságoknak minősítette ezeket a tudósításokat, ámbár azt elismerte, hogy a produkció különösen sok akadályba ütközött az NSZK-ban, így például szó sem lehetett arról, hogy bejussanak a Krupp-féle acélművekbe. A hosszú kések éjszakájának jelenetét végül egy osztrák faluban, Unterach am Attersee-ben forgatták, a rendező meglepetésére azonban az osztrákok is elég barátságtalanok voltak velük. Ugyanakkor lelkesen – Visconti szerint túl lelkesen – vállalták, hogy SS- vagy SA-egyenruhákba öltözve statisztáljanak, és nagy átéléssel énekelték a különféle náci indulókat a kamerákon kívül is. Több üzlettulajdonos, akinek boltját a forgatás miatt ideiglenesen be kellett zárni, irreálisan sok pénzt kért ellentételezésként. Mindez jelentősen hozzájárult a forgatási költségek riasztóan gyors emelkedéséhez – a kezdeti limit, az 550 millió helyett a számla végösszege állítólag egymilliárd líra volt –, és a helyzet csak akkor rendeződött, amikor – részben az Italnoleggio közvetítésével – két olasz és egy német cég is beszállt a gyártásba, illetve az amerikai Warner cég előre megvásárolta a világforgalmazás jogát. A pénzügyi bizonytalanság miatt előfordult, hogy a forgatást leállították, és a jelmezeket zárolták. Piero Tosi jelmeztervező visszaemlékezései szerint titokban forgatták le Joachim temetésének jelenetét, s a ruhákat arra az időre egész egyszerűen kilopták a raktárból. Filmtörténészek szerint munka közben a produkció két tűz közé került: a nyugatnémet illetékesek annak nem örültek, hogy Visconti „kiteregeti a szennyest”, a német és az osztrák átlagemberek viszont csak azt látták, hogy náci egyenruhások jelennek meg a környezetükben, és hatalmas horogkeresztes zászlók kerülnek ki az épületek homlokzatára, ami nyomasztó emlékeket hozott felszínre bennük. 


Melodráma és opera 
Viscontiról köztudott volt, hogy vonzódik a melodrámákhoz és az operákhoz, a melodráma azonban nála nem a giccs szinonimája, hanem a szó eredeti értelmében a zene dramaturgiai célú felhasználását jelenti. Pályafutása során számos nagy sikerű opera-előadást rendezett a világ jó néhány híres színpadán, és oroszlánrésze volt abban, hogy a zseniális görög opera-énekesnő, Maria Callas tehetsége kibontakozhatott. Egyik kedvenc zeneszerzője Verdi volt, aki operát írt a Macbeth alapján, s ahogyan fentebb szó volt róla, az Elátkozottak Shakespeare királydrámájának átértelmezéseként is felfogható. Visconti rajongott Richard Wagner zenéjéért is: az Elátkozottak eredeti címe, a Götterdämmerung (Istenek alkonya) Wagnertől származik, ez az ún. Nibelung-tetralógia utolsó részének címe. Választását a direktor így indokolta: „A Götterdämmerung a szó puszta hangzásával nem csupán a leselkedő végzet érzetét kelti, hanem híven tükrözi a film témáját és alapvető motívumát is.” Ragaszkodott ahhoz, hogy a film alcíme még az olasz változatban is a német Götterdämmerung legyen. Máshol nem nagyon tudta érvényesíteni az akaratát, így végül szinte mindenhol az angol verzió (The Damned) címét vették át, még az NSZK-ban (Die Verdammten) és Magyarországon is (Elátkozottak). A film egész hangulata, színvilága és szimbólumrendszere Wagnert idézi, különösen a tűz visszatérő motívuma: a film elején és végén az acélművek kohóinak lobogó lángjait látjuk. A főcím alatt mintha a pokol tüzét is jelképezné, hiszen amit ezután látunk, az pokoli mélységekbe vezet, míg a film legvégén a megsemmisülést is szimbolizálja: az Essenbeck família erkölcsileg teljesen szétzüllött (egyes családtagok fizikailag is megsemmisültek), ahogyan a Wagner-opera végén a tűz elpusztítja az istenek lakhelyét, a Valhallát. A tűz a cselekmény folyamán is a megsemmisülést jelképezi, akár a Reichstag felgyújtása kerül szóba, akár a könyvégetés képsorát látjuk. Azonban Verdi ide, Wagner oda, Visconti főleg Gustav Mahler zenéjét szerette volna használni, a Warner cég viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az Oscar-díjas Maurice Jarre írjon új zenét a filmhez. Szőrszálhasogató kritikusok felemlegették, hogy Visconti angol nyelven forgatott egy német családról, s ezáltal épp a német nyelv zeneiségéről mondott le. Valószínű azonban, hogy ez csupán kényszermegoldás volt a Maestro részéről. 


Az Elátkozottak szerkezete olyan, mint egy háromfelvonásos tragédia. Mindhárom rész egy-egy vacsorajelenet köré épül. Az első vacsorajelenet, Joachim születésnapja jelenti az expozíciót, a szereplők bemutatását, a konfliktusok felvázolását. A második felvonás tetőpontja a hosszú kések éjszakájának féktelen, homoszexuális színezetű orgiája (a piros és a barna szín dominanciájával), amely az egyik legveszélyesebb családtag, Konstantin halálával ér véget. A harmadik felvonás középpontja az utolsó vacsorajelenet, ahol minden és mindenki lelepleződik, Martin diadalt arat, és átveszi a hatalmat. A Von Essenbeck család bukásának históriája valójában azt is szimbolizálja, hogyan hódított tért a nácizmus: első lépésként a régi rendszer híveit állították félre (Joachim meggyilkolása), ezután következett a haladó erők visszaszorítása (Herbert üldöztetése), a nemkívánatos személyek lágerekbe zárása (Elisabeth és gyermekei), leszámolás a teherré vált saját emberekkel (Konstantin megölése), majd azokkal, akik egyéni érdekeiket a náci érdekek fölé akarták helyezni (Sophie és Friedrich öngyilkosságra kényszerítése). Egyes kritikusok dramaturgiai túlzásnak tartották, hogy a film végén az ártatlan, a jövő zálogát jelentő Günther is átáll a nácik oldalára. Visconti azonban ezt nagyon fontos motívumnak tartotta, amivel azt akarta kifejezni, hogy a náci ideológia a legtisztább jellemek lelkét is képes megmételyezni. Günther és Martin rövid összeölelkezésével az utolsó remény vész el, s amikor a fiatalember Aschenbach oldalán eltávozik, a néző azzal a nyomasztó érzéssel kel fel a székéből, hogy egyszer talán még Martinnál is nagyobb szörnyetegként fog visszatérni. Visconti maximalizmusára jellemző, hogy például a Günthert alakító Renaud Verley-től elvárta, hogy legalább alapszinten megtanuljon csellón játszani (ez három hónapos intenzív tanulást jelentett!), annak ellenére, hogy a hangsávban nem a színész csellójátékát halljuk. A rendező viszont azt akarta, hogy a kézmozdulatok, a hangszer tartása akkor is hiteles legyen, ha más művészt hall a néző. 


A fogadtatás 
Visconti hírneve és szakmai tekintélye, valamint a téma miatt az Elátkozottak világméretű figyelmet keltett. Több országban kimagasló nézettséget ért el: Franciaországban például 2 638 507 néző látta, és ezzel az eredménnyel ott az 1970-es esztendő tíz leglátogatottabb filmje közé került, Olaszországban 6 187 000 néző váltott rá jegyet, míg Spanyolországban 1 090 719 jegyet adtak el rá. Ez utóbbi szám elsőre nem tűnik túl magasnak, de összehasonlításképp nem árt tudni, hogy a Maestro előző filmje, a Közöny (1967) még százezres nézőszámot sem ért el a spanyoloknál. Az Egyesült Államokban a filmet az „X” kategóriába sorolták, vagyis a kizárólag felnőtteknek forgalmazott filmek közé. A legtöbben ezt a kategóriát a pornográfiával azonosítják, holott eredeti célja az volt, hogy az igényes, ám széles körben nem forgalmazható alkotásokat jelölje. Ennek ellenére egy „X” kategóriás film gyakorlatilag kereskedelmi kudarcra volt ítélve, mivel az ilyen művek bemutatásától számos mozihálózat elzárkózott, és reklámozásuk is szigorú korlátozások alá esett. Pedig az Elátkozottak eleve cenzúrázva jelent meg az amerikai piacon, a hosszú kések éjszakájának kivágott képkockáit például csak a 2004-es DVD-premier alkalmával illesztették vissza a filmbe. Az opusz csupán 1,2 millió dolláros bevételt termelt az Egyesült Államokban, viszont Oscarra jelölték a forgatókönyvírókat (a Butch Cassidy és a Sundance kölyök nyert), Helmut Berger pedig a Golden Globe-ra volt esélyes mint a legígéretesebb új férfi színész (a díjat végül Jon Voight vehette át az Éjféli cowboyért). 


A nemzetközi kritikai visszhang meglehetősen vegyes volt. Egyesek mesterműként magasztalták az Elátkozottakat, míg mások alapjaiban elhibázott műalkotásként értékelték. Abban általában egyetértettek a kritikusok, hogy a színészi játék ragyogó (különösen Thulint és Bergert méltatták), Visconti atmoszférateremtő képessége lenyűgöző, s az Elátkozottak hatása alól az is nehezen tudja kivonni magát, aki a mű eszmeiségével nem ért egyet. Immár öt évtizede visszatérő kifogás a filmmel kapcsolatban, hogy Viscontinak nem sikerült megragadnia a nagytőke és a nácizmus valódi összefüggéseit, és igazából csak egy dekadens család perverzióiról nyújt tagadhatatlanul érzékletes képet. Számos kritikus arra figyelmeztetett, hogy a nácizmust nem lehet kizárólag a szexuális devianciák szintjén tárgyalni, mert ez leegyszerűsíti a problémát, és nem ad igazi magyarázatot arra, hogy a hitleri ideológia hogyan tehetett szert jelentős tömegbázisra. Az Elátkozottak kereskedelmi sikere nagyban hozzájárult egy kétes filmes irányzat, a nazisploitation kibontakozásához, amely a nácizmus és a szexuális perverziók (a kínzásokat is beleértve) kapcsolatának hatásvadász megjelenítésére törekedett a mélyebb összefüggések feltárásának szándéka nélkül. 


Az NSZK-ban a film különösen élénk vitákat váltott ki. Az ottani kritikusok egy része azzal vádolta Viscontit, hogy gyalázza a németeket, és igazi célja az volt, hogy egyenlőségjelet tegyen a harmincas és a hatvanas évek Németországa közé. Visconti határozottan cáfolta ezeket a vádakat, és kijelentette, hogy rendkívül nagyra tartja a német kultúrát, épp ezért volt kíváncsi arra, hogy miért éppen ebben a magas civilizációjú országban történt meg a huszadik század legnagyobb szörnyűsége. A nagy német rendező, Rainer Werner Fassbinder egyik nyilatkozatában kedvenc filmjének nevezte az Elátkozottakat, és némi barokkos túlzással azt mondta róla, hogy „többet jelent a filmtörténet számára, mint Shakespeare a színház számára”. Fassbinder egyébként maga is foglalkozott a náci Németország erkölcsi analízisével a Lili Marleen (1980) című filmjében, amely éppúgy heves vitákat gerjesztett, mint a maga idejében Visconti opusza. Az Elátkozottak zajos német fogadtatásához azt sem árt tudni, hogy Németország szembenézése dicstelen történelmi közelmúltjával épp azokban az években kezdődött meg, és ehhez a folyamathoz tulajdonképpen a Visconti-mű is hozzájárult a művészet frontján. Rögtön tegyük hozzá, hogy ez a folyamat igazából csak az NSZK-ban ment végbe. Az NDK szinte megalakulása pillanatában antifasisztának nyilvánította magát, és a nácizmussal való szembenézés problémáját lényegében az NSZK-ra hárította. Az ötvenes években az egykori náci párt számos tagja visszatérhetett a nyugatnémet államapparátusba, s 1953-ban például a német parlament, a Bundestag 487 képviselője közül 129-nek náci múltja volt. Bár az NSZK vezetése látványosan demonstrálni akarta, hogy megpróbálja féken tartani a szélsőjobboldal mozgolódásait, továbbá tárgyalásokat kezdett Izraellel, és megszülettek az első jóvátételi törvények, valójában mégis a szőnyeg alá próbálta söpörni a problémát azzal, hogy a múltat kimondatlanul is lezártnak tekintette, és a tanulságok levonása nélkül akart túllépni rajta. A Sors iróniája, hogy a nácizmus előretörésének éveiben született generáció járt élen abban, hogy a nácik által elkövetett bűnök ne kerüljenek az emlékezet süllyesztőjébe, és megtörténjenek a felelősségre vonások. A hatvanas években az NSZK-ban lefolytatott náci vonatkozású perek a nyilvánosság előtt zajlottak, így olyan megdöbbentő információk is széles körben ismertté váltak, amelyekről az állampolgároknak korábban nem volt tudomásuk. 


Olaszországban is forrongtak a kedélyek a film ürügyén. Pier Paolo Pasolini például a tőle megszokott kendőzetlen őszinteséggel fejtette ki a véleményét egy Viscontinak írt, 1969. november 22-én kelt levelében: „A filmed teljesen leül a második részben: attól a pillanattól kezdve, amikor egy sötét, a szörnyű hajnaltól alig megvilágított utcácskán villogni kezd egy motorkerékpár reflektora… Attól a pillanattól kezdve elhagy az ihleted: a vérfürdő »filmszerűen«, a titok nélkül, a statisztákra locsolt több liter piros festékkel van megcsinálva. Az SS-Aschenbach szétesik, érdekes figurából ponyvaregényhőssé válik – odáig jut, hogy szőlőt szemezget, miközben a fiú megerőszakolja az anyját –, De Sade akadémikus alakjainak nyugalmával. A többi szereplő is szétesik, elveszti minden titokzatosságát: direktben magyarázzák magukat és érzelmeiket, unalmasan, teljesen egyértelműen és didaktikusan, mint Martin az SS-nek. Vagy saját karikatúrájuk lesznek, mint az anya… A villa ostroma összecsapott: mint a B-szériás filmekben, néhány SS-egyenruhába bújtatott, motorbiciklis vagy gyalogos, karlendítéssel köszönő statiszta jelzi. […] A film első része azonban, egészen a motorkerékpár híres fényszórójáig a tavon, kitűnő, méltó az Érzelemhez (az a legjobb filmed, nem a Vihar előtt). Kitűnő, mert nem régi típusú, a csúcsjelenetekre épülő forgatókönyvből készült, hanem mozaikszerű a felépítése, ami teljes mértékben a Te jövendöléssé vált tapasztalatokon alapuló műveid sajátossága.” (In: Filmvilág 2005/12, Pintér Judit fordítása) 


Visconti egyébként maga is gondoskodott arról, hogy az Elátkozottak a támadások kereszttüzébe kerüljön. Olaszországban akkoriban kezdődött a filmes szexhullám, 1968-ban például harminchét „szexfilmet” mutattak be az olasz mozik, és részben e szám növekedésétől, részben a produkciók fokozódó vizuális merészségétől lehetett tartani. (Ami mellesleg be is következett.) A L’Europeo című hetilap a témáról kerekasztal-beszélgetést rendezett, amelyen az olasz filmművészet olyan világnagyságai vettek részt, mint Roberto Rossellini, Vittorio De Sica és Luchino Visconti. Mindhárman lényegében elítélően nyilatkoztak a jelenségről – bár szerintem Visconti volt a legvisszafogottabb –, és pénzsóvársággal, szenzációhajhászással, rosszhiszeműséggel vádolták meg „szexfilmeket” készítő fiatalabb kollégáikat. A L’Europeo természetesen lehetőséget adott a másik oldalnak is, hogy kifejtse az álláspontját. Az ellenvitában részt vett Roberto Faenza, Salvatore Samperi, Ugo Liberatore és Riccardo Ghione (a hatvanas évek végén feltűnt provokatív fiatal filmesek), valamint Pasquale Festa Campanile, aki forgatókönyvíróként korábban még magával Viscontival is dolgozott. Liberatore teljes erőből lecsapta a Visconti által feldobott magas labdát, amikor számon kérte jeles kollégájától, hogy éppen ő vádolja pornográfiával, miközben legutóbbi filmjében (vagyis az Elátkozottakban) még vérfertőzés is előfordul. Liberatore viszont az incesztus miatt sem tartja pornográfnak Visconti alkotását, és eszébe se jutna, hogy saját magát, aki csak egy senki, egy szintre emelje Viscontival, Rossellinivel vagy De Sicával. A pénzsóvárság vádját azzal utasította vissza, hogy ő csupán egy rendező, és nem üzletember, vitatott filmjének (Bora Bora, 1968) bevételei a producert gazdagítják, és nem őt. Az ellenvitában egyébként az is kiderült, hogy a fiatalok korántsem alkotnak olyan egységes frontot, mint a „nagy öregek”, hiszen például Liberatore művét Samperi is otrombának és ordenárénak nevezte. 


Bakik 
Mint fentebb említettem, Visconti nagy hangsúlyt fektetett a történelmi hitelességre, ennek ellenére becsúszott néhány baki. Íme, a négy legfeltűnőbb! 

* A film története a Reichstag felgyújtásának estéjén kezdődik, vagyis 1933. február 27-én. Ugyanezen a napon ölik meg az idős családfőt, Joachimot. Másnap azonban a nyomozó a halál dátumaként 1933. február 18-át diktálja be a jegyzőkönyvbe. 

* A film 1933–34-ben játszódik, ennek ellenére a náci egyenruhákon olyan jelvények és jelzések láthatók, amelyek 1938 előtt nem léteztek. 

* Aschenbachot a filmben Hauptsturmführernek szólítják, holott a mű cselekményének idején a férfi rangjának hivatalos megnevezése Sturmhauptführer volt. 

* A hosszú kések éjszakáján az SS MP 38-as géppisztolyokkal mészárolja le az SA tagjait. Ám az SS-t csak 1938-ban látták el ilyen fegyverekkel, a leszámolás viszont 1934-ben történt. 


Az Elátkozottak és a magyar filmforgalmazás 
Visconti alkotását 1971. április 13-án tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A vetítésről készült jegyzőkönyv szerint az Elátkozottak amerikai film, holott hivatalosan olasz–nyugatnémet koprodukció. A tévedésnek azonban valós alapja volt, mivel a film részben amerikai támogatással készült, és amerikai cég (a Warner Bros.) forgalmazta. A tízfős bizottságot megosztotta Visconti opusza: öten mellette, öten ellene voksoltak. Azzal nagyjából mindenki egyetértett, hogy szuggesztív hatású műről van szó, amelyen felismerhető a nagy olasz rendező keze nyoma. Volt viszont, aki itt-ott zavarosnak érezte, és attól tartott, hogy nem vonzaná a közönséget. A MOKÉP akkori igazgatója, Bors Ferenc a vásárlás mellett döntött, amelyre 3800 dolláros keretet határozott meg, és előre jelezte a szinkron iránti igényét, ami 1972-ben el is készült. A magyarországi premier 1973. november 1-jén volt. A filmet nyolc darab 35 mm-es kópiával forgalmazták, összesen 690 027 néző tekintette meg, a kihasználtság 47,7%-os volt. Az Elátkozottakat 1979. december 9-én (szombat) este 22.05 perctől sugározta először a Magyar Televízió 1. műsora. Nem a kiváló mozis szinkronnal (Szabó Gyula, Ruttkai Éva, Tordy Géza, Benkő Péter, Bodrogi Gyula és mások) láthattuk, hanem egy új – egyébként szintén remek – szinkron készült hozzá. (Helmut Bergert mindkét verzióban Maros Gábor, René Koldehoffot pedig Mádi Szabó Gábor szinkronizálta.) Második alkalommal egy televíziós Visconti-sorozat keretében tűzték műsorra, 1983. július 16-án. Legutóbb 2006. május 13-án az m2 mutatta be 22.00 órai kezdéssel. A film feliratos DVD-n is megjelent Magyarországon 2004. április 27-én a Warner Home Video forgalmazásában: mi, magyarok is ekkor láthattuk először a teljes változatot. 


A színházi előadások 
A film eredeti forgatókönyvének felhasználásával színpadi változat készült az Elátkozottakból, amelyet a Comédie-Française és a La Compagnie des Indes közös produkcióként adott elő, elsőként 2016. július 7-én és 8-án az avignoni pápai palota díszudvarán. A provokatív előadást Ivo van Hove rendezte, a díszleteket és a fénytechnikát Jan Versweyveld, a jelmezeket An D’Huys tervezte, a videotechnikáért Tal Yarden felelt. A zene és a hangtechnika Éric Sleichim elképzeléseit tükrözte, fontosabb szereplők: Denis Podalydès (Konstantin), Guillaume Gallienne (Friedrich), Elsa Lepoivre (Sophie), Christophe Montenez (Martin), Loïc Corbery (Herbert), Adeline D'Hermy (Elisabeth), Didier Sandre (Joachim), Clément Hervieu-Léger (Günther) és Jennifer Decker (Olga). A bemutató nagy érdeklődést keltett, ugyanakkor élénk vitákat is kiváltott, mivel az erőszakos és meztelen jelenetek színházi produkciók esetében különösen merésznek nevezhető módon elevenedtek meg a nézők előtt. Az előadásról videofelvétel is készült Don Kent rendezésében, amelyet DVD-n hoztak forgalomba. A polgárpukkasztó francia előadás visszhangján felbuzdulva azóta a német nyelvterületen is különféle színpadi változatokat mutattak be a Visconti-film ihletésére. 2016. november 10-én a bécsi Theater in der Josefstadt tűzte műsorára a maga verzióját Die Verdammten (Elátkozottak) címmel, Elmar Goerden rendezésében. 2018. november 3-án a Berliner Ensemble színpadán elevenedett meg az Essenbeck család tragikus története David Bösch és Sibylle Baschung értelmezésében, Bösch rendezésében, szintén Die Verdammten címmel. Ezzel párhuzamosan az esseni Theater und Philharmonie-ban Hans Peter Litscher átdolgozásában került színpadra az Elátkozottak. Az előadást Jan Neumann rendezte, a címe: Der Fall der Götter (Az istenek bukása). Szlovéniában jelenleg is műsoron van egy színpadi verzió, amelyet Ivor Martinić írt a film forgatókönyve alapján. A szaporodó színházi változatok mintha azt jeleznék, hogy napjainkban különösen aktuális az Elátkozottak problémafelvetése a hatalmi tébolyról és a diktatúrák előretöréséről. 


Így látták ők 
„Orgiák és gyilkosságok, iszonyatot keltő haláltáncok teszik megrázóvá Visconti filmjét. Vér csorog a hófehér ingmellekre, géppisztolyt rántanak a kurtizánnak öltözött hivatásos és nem hivatásos gyilkosok. A nehéz bársonyok, a vér, az izzó vas, az alkony festik égő tűzvörösre az Elátkozottak minden kockáját. Hárman írták a film forgatókönyvét: Badalucco, Medioli és Visconti. Az Elátkozottak tehát részben szerzői film, mint a Rocco. Talán ezért olyan hitelesek a dialógusok, ezért fonódnak össze olyan drámai csomópontokba a cselekmény szálai. Az alkotógárdából elsősorban az operatőrök: Armando Nannuzzi és Pasquale de Santis nevét kell megjegyezni, a barokk pompájú, mégis szinte mérnökien pontos képalkotás nem kis mértékben az ő érdemük. Angol színész játssza Friedrichet, Dirk Bogarde. Kitűnő színész, rokonszenves külsejű, látszólag passzív tartása csak drámaibbá teszi az ábrázolt figura bestialitását. Ingrid Thulin, Sophie alakítója, Bergman-filmek hősnőjeként ismert. Szikár keménysége szinte ellenpontja Friedrich lágyságának. Helmut Berger különös, fanyar szuggesztivitással eleveníti meg Martin enervált alakját. A nemzetközi színészgárda minden tagja hiteles, érdekes, egyéni. Szuggesztív, drámai, anélkül hogy tolakodó volna Maurice Jarre kísérő zenéje.” 
(Kartal Zsuzsa: „Elátkozottak”. In: Magyar Nemzet, 1973. november 1., 4. o.) 


„S ha nem is tagadjuk, hogy az egyén választásaiban, politikai magatartásának kialakulásában ilyesfajta tényezőknek is szerepe lehet – s a fasizmus különösen kedvező talaj számukra –, az az arányvesztés, amellyel Visconti szinte már a történelem alakító erejévé teszi a magánpsziché torzulásait, világnézeti tartalmát illetően is ingataggá teszi a filmet. Nem szólva arról, hogy a valóságérzékünk is berzenkedik ez ellen a család ellen, amelynek mindegyik tagja – a külföldre menekülő antifasiszta kivételével – valóságos vagy potencionális [sic!] gyilkos (még a zenekedvelő, humanista hajlamú Günther is azzá válik, s SS-ként búcsúzik el tőle), és valamilyen értelemben szakorvosra tartozó patológiás eset. Hogy csak egyetlen példát említsünk, »a nagy meccs« nyertese, Martin von Essenbeck, a gyár örököse, nemcsak egy négy-öt éves gyereklány kéjgyilkosa, hanem megerőszakolja saját unokahúgát, sőt – bosszúból – édesanyját is, hogy aztán az utóbbit a leleplezéssel megzsarolt szeretőjével (nagyapja gyilkosával) – együtt esküvőjük napján öngyilkosságba kényszerítse.” 
(Gyertyán Ervin: „Elátkozottak”. In: Népszabadság, 1973. november 1., 7. o.) 


„Kétségtelen, döbbenetes világot rajzol fel Visconti. Koncepciója azonban alapvetően kétes. Illetve, óhatatlanul is az agyonismételt és elkoptatott tételre szűkíti le a gondolatot. Miszerint: a fasizmus néhány őrültnek, szadistának és vérfertőző legénykének köszönheti létrejöttét. S csak az érzelmi fogyatékosok, a szexuális különlegességeknek hódoló férfiak támogatták Hitler embert, gondolatot pusztító politikáját. És ez a közhely – mert miként is nevezhetnénk másként?! – legalább olyan káros, mint az a nézet, amely egyedül csak Hitlert teszi felelőssé Európa pusztulásáért, ötvenmillió ember haláláért. Kétségtelen az is, hogy Visconti most is felfokozott érzékenységgel, s ugyanakkor ravaszul kieszelt, biztos szakmai tudással építi fel történetét. Képzőművészeti kultúrá­ja, drámai érzéke lenyűgöző. Ám itt-ott mintha elveszítené biztos ízlését – egy-egy jelenet valami sajátos ízlésficamról árulkodik. Ilyenkor szinte ellene játszik önmagának, s a jelenetek fonák paródiaszíneket, már-már nevetséges hangvételt kapnak. Bár a forgatókönyv… nem támaszkodik irodalmi nyersanyagra, mégis irodalmias. Egészen pontosan: a jelenetekben jobbára csak irodalmi és színházi reminiszcenciák mozognak.” 
(Gantner Ilona: „Elátkozottak”. In: Népszava, 1973. november 1., 4. o.) 


„Ugyanígy merül fel a kérdés, hogy nem szentel-e Visconti az indokoltnál nagyobb figyelmet Martin alakjának. Vitathatatlan, hogy nem szeretetteli vonzódás ez, hiszen Martinban a rendező a gyűlölet önálló életre kelt médiumát testesíti meg. Mindenesetre nyálkás, elfajzott, gyáva és becstelen lényét többször is körüljárja. Helmut Bergert hálás szereppel ajándékozta meg Visconti, amikor ráosztotta Martint, hiszen egy Marlene Dietrich-paródiától az aberráltság riadt bujkálásain át a gátlástalan hatalmi téboly csúcsaira juttatja fel. S a színész kiválóan felel meg sokrétűségében is egységes feladatának. Dirk Bogarde is egy híven alkalmazkodó, szinte akarat nélküli báb figurájából lépteti elő a gyilkos náci akarnok egy típusát. Ingrid Thuliné a parádés nőszerep. Ez a férfias, kemény karakterű ragadozó lobogón és riasztó lárvaarccal áll előttünk szenvedélyeivel és szenvedéseivel. A népes szereplőgárda szintén erőteljes játékstílussal veszi körül őket. Miért, miért nem, néhány éves késéssel jutott el hozzánk Viscontinak ez az izgalmas ellentmondásokat is hordozó remeke. Annyi azonban biztos: ma is megteszi a magáét. Nagy hatású, indulatos és energikus antifasiszta alkotás.” 
(Sas György: „Elkárhozás és hősiesség”. In: Film, Színház, Muzsika 1973/44, 5–6. o.) 


Elátkozottak (La caduta degli dei [Götterdämmerung] / Die Verdammten, 1969) – olasz–nyugatnémet filmdráma. A forgatókönyvet írta: Nicola Badalucco, Enrico Medioli és Luchino Visconti. Operatőr: Pasqualino De Santis és Armando Nannuzzi. Zene: Maurice Jarre. Díszlet: Enzo Del Prato. Jelmez: Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Luchino Visconti. Főszereplők: Dirk Bogarde (Friedrich Bruckmann), Ingrid Thulin (Sophie von Essenbeck), Helmut Griem (Aschenbach), Helmut Berger (Martin von Essenbeck), Renaud Verley (Günther von Essenbeck), Umberto Orsini (Herbert Thallman), René Koldehoff (Konstantin von Essenbeck), Albrecht Schoenhals (Joachim von Essenbeck), Florinda Bolkan (Olga), Nora Ricci (nevelőnő), Charlotte Rampling (Elisabeth Thallman). Magyarországi bemutató: 1973. november 1. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 











2019. április 13., szombat

ZSARU VAGY CSIRKEFOGÓ

Ákos, Donát és Zoli barátomnak 

A filmtörténet egyik legrokonszenvesebb sztárja, a francia Jean-Paul Belmondo épp holnap tölti be 86. életévét. Hogy mégis egy nappal előbb jelenik meg ez az írás az egyik legsikeresebb filmjéről, annak egyetlen oka az, hogy három jó barátommal közös privát filmklubunk ma esti műsorán a Zsaru vagy csirkefogó is szerepelni fog. Ez a fordulatos bűnügyi vígjáték egy rendkívül gyümölcsöző alkotói együttműködés kezdetét jelentette Bébel és Georges Lautner rendező között. Csak Párizsban több mint egymillió nézője volt, és nagy sikert aratott külföldön is, különösen Spanyolországban és az NSZK-ban. Ezen felbuzdulva Belmondo és Lautner még négy filmet készített közösen: Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). A Zsaru vagy csirkefogó már a címében is Belmondo imázsával játszik, hiszen a sztár leggyakrabban kemény öklű rendőröket vagy vagány széltolókat alakított. Ebben a filmjében mindkét oldaláról bemutatkozik, és veszélyes jeleneteinek többségét – ahogyan tőle megszokhattuk – ezúttal is kaszkadőr nélkül játszotta. A kiváló magyar szinkronban Belmondo Sztankay István hangján szólal meg, ami jelentősen hozzájárult a film hazai népszerűségéhez. 


A cselekmény 
Nizzában vagyunk, az egyik leggyönyörűbb francia tengerparti városban, ami a történet elején nem éppen a legszebb arcát mutatja nekünk. A város egyik lakásában ugyanis meggyilkolják Bertrand felügyelőt és alkalmi barátnőjét. Az elkövetők egy kocsiba ültetik a felügyelőt, a járművet pedig egy szakadékba lökik. Az elhunyt rendőr özvegyénél rövidesen megjelenik egy férfi, aki Antonio Cerutti néven mutatkozik be. Azt állítja, ő az áldozattal együtt meggyilkolt prostituált fivére, és nemrég szabadult a börtönből. Madame Bertrand egy épp nála tartózkodó barátjára bízza a vendéget, aki kissé szemtelenül megjegyzi, hogy szerinte nem túl valószínű, hogy a megboldogultnak a rendőri fizetésből futotta ilyen luxusra. Kilátásba helyezi, hogy a közeljövőben újra tiszteletét teszi. Az özvegytől egyenesen Cerutti mamához megy, hogy elbeszélgessen vele. A férfi ugyanis valójában nem Antonio Cerutti, de még nem tudjuk, hogy kicsoda. Mint az öregasszonyok általában, Cerutti mama locsog-fecseg, örül, hogy valaki meghallgatja. Elmeséli, hogy meggyilkolt lányát egy Mario nevű alak bolondította. Az ál-Ceruttinak Langlois úr vendéglőjében a maga sajátos módszereivel – néhány pofonnal és ökölcsapással – sikerül szóra bírni Mariót, aki igazából nem tud túl sokat. Amikor a vallatáskor Langlois úr és neje kerülne sorra, a trió inkább elárulja, hogy mi történt: a gyilkosság helyszínén két rendőr, Rey és Massard jelent meg elsőként, ők tüntették el Bertrand felügyelő hulláját. 


Az ál-Cerutti ezután hozzálát ravasz terve kivitelezéséhez. Egyik este elrabolja Musard urat, a nizzai alvilág egyik fejesét, aki a szerencsejáték-üzletet tartja kézben. A férfit anyaszült meztelenül kiteszi az utcára egy telefonfülke közelében. Ily módon néhány órára kivonja őt a forgalomból, ami épp elegendő idő arra, hogy elmenjen Musard úr kaszinójába, és ott robbanószert helyezzen el. A detonáció óriási pánikot vált ki. Az ál-Cerutti arra számít, hogy az akció hátterében mindenki bandaháborút gyanít majd, hiszen Musard úr érdekeltségeire a nizzai alvilág másik nagykutyája, Achille Volfoni is feni a fogát. Hősünket azonban ezek a nagy horderejű ügyek se akadályozzák meg abban, hogy igazi lovagként a segítségére ne siessen egy elegáns nőnek, akinek lerobbant az autója. A probléma orvoslása után a hölgy házába mennek, ahol rövidesen az ágyban kötnek ki. A delnő nem más, mint Edmonde Puget-Rostand írónő, aki szintén jelen volt a kaszinóban, amikor a robbanás történt. Másnap az alkalmi pár reggeli közben együtt olvassa a merényletről szóló híreket, utána ki-ki megy a maga dolgára. Az ál-Cerutti – ígéretének megfelelően – újra felkeresi Bertrand özvegyét, akinek ezúttal is van egy másik vendége, mégpedig Musard riválisa, Achille Volfoni. A férfi nem hajlandó fizetni az ál-Ceruttinak. Hamarosan megjelenik a két korrupt zsaru, Rey és Massard. Rey leüti az ál-Ceruttit, akit egy pisztollyal a kezében kitesznek az országútra, nem messze Mario hullájától. Nem meglepő, hogy a kiérkező rendőrök őt hiszik a tettesnek. Beviszik az őrszobára, hogy némi verés árán szóra bírják. 


A kihallgatás után hősünket épp a fogdába viszik vissza, amikor a folyosón egy fiatal lány megszólítja, és apjának nevezi. A Charlotte nevű kamaszlányt Grimaud felügyelő sebtében az irodájába tereli, és soron kívül összehozza őt az ál-Ceruttival. Kiderül, hogy Charlotte eddig Angliában nevelkedett, de elege lett a suliból, az ál-Cerutti pedig valóban az apja, aki igazából zsaru, és nem csirkefogó. A férfi biztonságban szeretné tudni a lányát, ezért Edmonde-hoz küldi őt. Most már Grimaud előtt is ki kell terítenie a kártyáit: titkos szövetséget ajánl neki, hogy közösen juttassák rács mögé Musard-t és Achille-t. Egy gyilkosság miatt őrizetbe vett férfit azonban nem lehet csak úgy szabadlábra helyezni, ezért Mario meggyilkolásának helyszíni rekonstrukciója közben az ál-Cerutti megszökik, és egy autós hajszában sikerül egérutat nyernie. Ő is Edmonde-hoz megy, akinél valóban ott van Charlotte, sőt jelen van az írónő férje is. Nem tör ki semmiféle parázs vita a furcsa helyzet miatt, békésen vacsorázgatnak mind a négyen. Charlotte próbálja magára terelni a figyelmet, és azt állítja, hogy állapotos, apja és Edmonde viszont tudják, hogy csak blöfföl. Az ál-Cerutti este megint akcióba lép. Felkeresi Langlois úr vendéglőjét, ahonnan hazaküldi a kuncsaftokra váró kurvákat, majd benzint locsol szét a helyiségben. Ezt követően telefonál, és úgy tesz, mintha Musard úrral beszélne, és az ő utasítását követné, amikor felgyújtja a vendéglőt. A Langlois házaspár bekapja a horgot, és később buzgón bizonygatják Achille-nak, hogy Musard úr parancsára történt a gyújtogatás. 


Achille nem olyan naiv, mint a vendéglősök, és Langlois egyik véletlenül elejtett megjegyzése gyanút ébreszt benne. Rey és Massard a helyzet tisztázása érdekében felkeresik Cerutti mamát, és megtudják, hogy az asszonynak nincs is fia. Közben az ál-Cerutti a repülőtéren elfogja azt a kábítószer-szállítmányt, amely egy játékmaciban érkezett Musard úr részére. Most már valóban felhívja őt, és úgy tesz, mint aki Achille parancsait követve cselekszik. Azt is elárulja, hogy néhány perc múlva újra felrobban Musard úr irodája, ami be is következik. Grimaud felügyelő látható örömmel az arcán olvassa a bandaháborúról szóló újsághíreket. Massard és Rey Cerutti mamától már tudják, hogy hősünk nem az, akinek mondja magát, de az igazi személyazonosságáról még sejtelmük sincs. Hamarosan erre is fény derül: az ál-Cerutti nem más, mint egy párizsi felügyelő, Stanislas Borowitz, a korrupt zsaruk esküdt ellensége. Massard úgy gondolja, a leghelyesebb, ha Velencébe menekül a lebukás elől, és ott várja ki a bandaháború végét. Rey szerint viszont Borowitz megölése árán kikerülhetnének a csávából. Nyomába ered, hogy egy alkalmas pillanatban végezzen vele, Borowitz azonban résen van. Csapdába csalja Reyt egy szaunában, bezárja egy fülkébe, és forró gőzt enged rá. A hullát egy liften felküldi Achille lakásába, és egyúttal a rendőrséget is kihívja hozzá. A bűnözőt letartóztatják. Massard menteni próbálja a saját bőrét. Megérti, hogy Achille hatalma immár a múlté, ezért felkeresi Musard urat, hogy szövetséget kössön vele. 


Amikor álarcosok egy presszó teraszáról elrabolják Charlotte-ot, Massard felajánlja Borowitznak, hogy visszaszerzi a lányt, ha a felügyelő tisztára mossa őt. A meglehetősen háládatlan Grimaud felügyelő megtagadja a segítségét Borowitztól, mire a férfi ismét magánakcióba kezd. Saját szakállára kiviszi Achille-t a rendőrségről, és a szaunában megpróbálja kiszedni belőle, hogy hol van Charlotte. Kiderül, hogy a férfi semmit nem tud a lány elrablásáról. Hallat magáról viszont Musard úr, aki találkára hívja a felügyelőt. A megbeszélt helyen Massard jelenik meg, vele van Charlotte is. A zsaru kinyírta a lány őrzőit, sőt magát Musard urat is, hogy Charlotte visszaadásával elnyerje Borowitz bizalmát. A felügyelő hálát színlel, és végrehajtja következő nagy dobását. Odaadja saját kocsija kulcsát Massard-nak, hogy a „rehabilitált” zsaru vigye vissza a rendőrségre Achille-t. Massard kimondhatatlanul boldog, hogy ügye ezek szerint rendeződött, és az autóban visszautasítja Achille ajánlatát, hogy közösen szökjenek meg. Ezzel nagy ostobaságot követ el, mivel Borowitz a rendőrségi rádión azt a felhívást teszi közzé, hogy Massard megszöktette Achille-t. A rendőrök megpróbálják megállítani a „szökevények” kocsiját, mire Massard valóban menekülni próbál. Idegességében karambolozik, és a kigyulladt jármű egy hídról a közeledő vonat elé zuhan. Ezzel a nizzai alvilág fejesei végleg kikerültek a képből. Borowitz felügyelő és Charlotte búcsút vesznek Edmonde-tól, hogy visszatérjenek Párizsba… 


A szerző 
Michel Grisolia francia író és forgatókönyvíró 1948. augusztus 12-én született Franciaország ötödik legnagyobb városában, a Földközi-tenger partján fekvő Nizzában. (A francia Wikipédián 1948. augusztus 18-i születési dátum található.) Tanulmányait Nizzában, Sceaux-ban és Senlisban folytatta. Iskolái elvégzése után gyerekkori barátja, Marie-Paule Belle számára írt dalszövegeket: első közös munkájuk, a négy felvételt tartalmazó Le Judas című EP 1971-ben jelent meg. Legismertebb daluk, a La Parisienne 1976-ban született. A hetvenes években Grisolia másoknak is írt dalszövegeket, például Demis Roussosnak. 1975-ben társszerzője volt egy Juliette Grecóról szóló életrajzi kötetnek. A hetvenes évek második felében barátja, Jean-Louis Bory felkérésére kezdett újságokban publikálni: ajánlói, filmkritikái, bűnügyi tudósításai jelentek meg olyan lapokban, mint például a Le Nouvel Observateur, a La Nouvelle Revue française, a Positif, a Le Nouveau Cinémonde, a Les Lettres françaises, a Mystère Magazine és a L'Evénement du jeudi. 1977-ben jelent meg első regénye, a L'Inspecteur de la mer (A tenger felügyelője), amely a következő évben megkapta a népszerű bűnügyi kiadvány, a Mystère Magazine díját. E könyv alapján készült a Zsaru vagy csirkefogó. 1980-ban a regényt immár a sikerfilm címével (Flic ou voyou) újra kiadták. Grisolia az évek múlásával elismert bestsellerszerző lett, kisebb-nagyobb szünetekkel, de egészen az új évezred elejéig folyamatosan publikált. Novellái és ifjúsági könyvei is megjelentek. Tudomásom szerint egyetlen művét sem adták ki magyar nyelven, és csak a legelsőt filmesítették meg. 1980-tól forgatókönyvíróként is ténykedett: a Szeretlek benneteket (1980, Claude Berri), A fegyverek választása (1981, Alain Corneau) és Az egyiptomi utas (1982, Pierre Granier-Deferre) a magyar közönség előtt sem ismeretlen alkotások. Grisolia 2005. március 29-én Párizsban hunyt el szélütés következtében. 


A rendező 
Georges Lautner francia filmrendezőt az új évezredben sokkal jelentősebb alkotónak tartják, mint életében. Néhány filmjét immár a kultklasszikusok között jegyzik, illetve akadnak köztük olyanok is, amelyekkel kimagasló üzleti sikert ért el. Lautner 1926. január 24-én született Nizzában, akárcsak Michel Grisolia. (Ugye, most már senki nem csodálkozik azon, hogy miért épp ebben a nagyvárosban játszódik a Zsaru vagy csirkefogó cselekménye?) Édesapja egy bécsi ékszerész volt, Leopold Lautner (1893–1938), aki pilótaként harcolt az első világháborúban, mégis békeidőben lett egy repülőgép-katasztrófa áldozata, mindössze negyvenöt éves korában. Édesanyja, Marie-Louise Vittore Renée Saint-Cyr (1904–2004) színésznő fia tizenegy filmjében játszott. A szülők Georges születése előtt egy évvel, 1925-ben házasodtak össze. A kisfiú élete első hét évét Dél-Franciaországban töltötte, édesanyjával 1933-ban költözött Párizsba. Georges gyermekkora apja haláláig boldogan telt, szabadidejében szívesen járt moziba. A második világháború éveiben a párizsi Lycée Janson-de-Sailly intézményében tanult. Karrierje segédrendezőként kezdődött a negyvenes évek végén. Volt olyan ambíciója, hogy színész legyen, 1951 és 2014 között tíz filmben kapott parányi szerepeket, de hamar rájött arra, hogy túl gátlásos erre a pályára, és sokkal jobban érzi magát a kulisszák mögött, mint a kamerák előtt. A filmvilágban eltöltött első évtized lehetőséget adott neki arra, hogy szinte észrevétlenül megtanulja a rendezői szakma minden csínját-bínját a technikai dolgoktól kezdve a stábtagokkal való kommunikációig. 


1958-ban mutatkozott be önálló alkotóként a La môme aux boutons című vígjátékkal, amelyet egy hónap alatt forgatott le. Nagyot bukott vele, mégsem írták le, hanem új lehetőséget kapott. A Bernard Blier főszereplésével forgatott Marche ou crève (1960) volt az első igazán jelentős alkotása, bár ekkor még csak a szakma figyelt fel rá. Az első közönségsikert Gilbert Renault (Rémy ezredes) kémregénye, a Le monocle noir (1961) filmváltozata hozta meg számára, amelyből nem hiányzott a humor sem. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően később két folytatást is forgatott hozzá. A szintén Blier főszereplésével megvalósult pszichológiai drámája, A hetedik esküdt (1962) volt az első olyan alkotása, amelyet Magyarországon is bemutattak. A hatvanas években Lautner kimunkált egy rá jellemző vizuális stílust, amelyben a mélységélességgel való játék és a gyakori közelik egyaránt fontos szerephez jutottak, s ezáltal a színészek és az általuk mondott szövegek még hangsúlyosabbá váltak. Néhány művész (említsük meg Bernard Blier és Mireille Darc nevét) könnyedén tudott alkalmazkodni a direktor munkamódszereihez, míg másoknak ez nehezebben ment. Például Jean Gabinnek, aki a főszerepet játszotta volna a Lövöldöző taták (1963) című bűnügyi komédiában, de annyira nem volt egy hullámhosszon Lautnerrel, hogy inkább kiszállt a produkcióból. (Szerepét Lino Ventura vette át.) A filmet a nézők és a kritikusok egyaránt jól fogadták, ezért Gabin adott még egy esélyt a rendezőnek, és elvállalta a Pasas a tönk szélén (1968) főszerepét is. Először azt hitte, helytelenül döntött, ám amikor megnézte az első jelenetek zenével ellátott változatát, ráérzett a stílusra, és elhatározta, hogy a továbbiakban ellenkezés nélkül aláveti magát Lautner instrukcióinak. Bár a cenzorok kiköveteltek bizonyos változtatásokat, az opusz mégis elnyerte a közönség tetszését, és a kritikusok sem voltak szőrösszívűek. Magyarországon kevésbé ismert, ellenben a filmcsemegék kedvelői körében igen nagyra tartott pszichológiai dráma az Út Salinába (1970), amely olyan kultszínészeket vonultat fel, mint Rita Hayworth, Mimsy Farmer és Marc Porel. 


Lautner pályájának legsikeresebb szakaszát a következő másfél évtized (1970–1984) jelentette. Közkedvelt színészekkel (Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Pierre Richard, Mireille Darc, Jean-Pierre Marielle) és tehetséges fiatal kezdőkkel (Gérard Lanvin, Miou-Miou) egyaránt forgatott, egyike volt a közönségfilmek megbízható színvonalon dolgozó mestereinek. Valaha a magyar mozikban is sikert aratott két bűnügyi vígjátéka, a Volt egyszer egy zsaru (1971) és a Már ez is probléma? (1975). Az előbbiben egy nizzai (!) zsaru egy meggyilkolt díler öccsének adja ki magát, hogy veszélyes bűnözőket leplezzen le, a mogorva agglegénynek azonban a tökéletes álcázáshoz egy alibi feleséggel és annak gyerekével kell együtt élnie. A Már ez is probléma? bájos hősnője (Miou-Miou alakításában) örökösen bajba kerül, legutóbb azért, mert egy számára ismeretlen férfi épp az ő lakásában leheli ki a lelkét, ám különböző okokból nem lenne jó, ha a hullát nála találnák meg. Lautner két filmben dolgozott Alain Delonnal, együttműködésük nem volt mentes a konfliktusoktól. Ennek feltehetően Delon lehetett az oka, aki híres volt arról, hogy sztárstátusát kihasználva folyton magát akarta rendezni. A két krimi közül a pszichologizáló Jégkebleket (alternatív cím: Különös háromszög, 1974) tartják jelentősebb alkotásnak, de az Egy gazember halála (1977) sem érdektelen mű, mert a külsődleges krimiizgalmak mögött társadalomkritikai szándék húzódik meg. Lautner összesen ötször forgatott Belmondóval, közös munkáik közül az első négy kasszarekordokat döntött Franciaországban: Zsaru vagy csirkefogó (1979), Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984). A négyből három opusz könnyed vígjáték, a legnagyobb sikere mégis a negyediknek volt, A profinak. (Az ötödik közös munka az 1992-es Idegen a házban című lélektani dráma.) Lautner kései alkotásai Magyarországon kevésbé ismertek – némelyiket be sem mutatták –, s bár az Őrült nők ketrece 1985-ös harmadik része kereskedelmileg nem volt sikertelen, színvonalában viszont nyomába sem ért az előző két filmnek. A direktor pályája utolsó aktív éveiben már csak a televízió számára dolgozott. 1947-ben vette feleségül Caroline Lautner jelmeztervezőt, akivel közel ötven évig élt boldog házasságban, az asszony 1995-ben bekövetkezett haláláig. Egy fiuk és egy lányuk született. Georges Lautner 2013. november 22-én rákban hunyt el Neuilly-sur-Seine-ben. 


A partnerek 
Belmondo életével részletesebben foglalkoztam a Félelem a város felett (1975) című filmjéről írt ismertetőmben, ezért most csak a fontosabb partnereire térek ki. A Musard urat alakító Georges Géret (1924–1996) apa nélkül nőtt fel szülővárosában, Lyonban. Elemi iskolai tanulmányai után szerelőként kezdett dolgozni, és tagja volt a helyi színjátszó körnek. Huszonnyolc éves korában Párizsba költözött, ahol Léo Joannon rendező-producer fedezte fel, aki több filmjéhez is szerződtette. Luis Buñuel híres alkotása, az Egy szobalány naplója (1964) tette ismertté a nevét: Josephet játszotta, a kertészt, akinek egy kislány megbecstelenítése és meggyilkolása szárad a lelkén, a címszereplő szobalány (Jeanne Moreau) mégis feleségül megy hozzá, és kész követni őt a bűn világába. Innentől kezdve a francia filmművészet nagy egyéniségei is előszeretettel foglalkoztatták, és Géret sokféle műfajban bizonyíthatta tehetségét, sőt megkedveltette magát a tévénézőkkel is. Alain Cavalier A szökevény (1964) című filmjében Alain Delon, Henri Verneuil Két nap az élet (1964) című Robert Merle-adaptációjában pedig Jean-Paul Belmondo partnere volt. Vele a magánéletben is összebarátkozott, és később is volt alkalmuk együtt játszani. Géret szerepelt olyan figyelemre méltó alkotásokban is, mint a Közöny (1967, Luchino Visconti), az Egy nyugodt vidéki helyecske (1968, Elio Petri), a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969, Costa-Gavras), A kalóz menyasszonya (1969, Nelly Kaplan) és a Hajtóvadászat (1975, Serge Leroy). Cimborája, Belmondo oldalán állt utoljára a kamerák elé az Idegen a házban (1992) című filmben. Rákban halt meg. 


Grimaud felügyelőt Michel Galabru (1922–2016) játszotta. Marokkóban született, teljes neve: Michel Louis Edmond Galabru. Volt egy bátyja, Jean, aki tizennyolc éves korában elhunyt, és egy öccse, Marc, akiből orvos lett. Michel kisfiúként még arról ábrándozott, hogy focista lesz, végül mégis a színészet mellett döntött. Filmkarrierje a negyvenes évek végén kezdődött. Egyike volt a francia filmművészet legkiválóbb karakterszínészeinek, vígjátéki szerepei éppoly emlékezetesek, mint drámai alakításai. Színpadi színészként is gazdag és igényes életművet alkotott, 1950 és 1957 között a világhírű Comédie-Française művésze volt. A magyar közönség is számos mozifilmben láthatta, mint például a Gombháború (1962, Yves Robert), a Konyhai csetepaték (1963, Gilles Grangier), a Vidám hétvége (1965, Roland Quignon), A legszebb hónap (1968, Guy Blanc), A tojás (1972, Jean Herman), a Saint Tropez-ba költözünk (1972, Pierre Tchernia), az Üdülők (1974, Michel Gérard), a Duroc, a katona (1975, Michel Gérard), A bíró és a gyilkos (1976, Bertrand Tavernier), A macska rejtélyes halála (1977, Luigi Comencini), az Őrült nők ketrece (1978, Édouard Molinaro), az Éretlenek (1980, Claude Zidi), az Őrült nők ketrece 2. – Kémek a lokálban (1980, Édouard Molinaro) és a Metró (1985, Luc Besson). Gyakran volt Louis de Funès partnere, többek között a Magyarországon is népszerű Csendőr-sorozat filmjeiben. Noha gyakran és eredményesen nevettette meg a nézőket, állítólag egész élete során tüske maradt benne, hogy komikusként könyvelte el őt a szakma és a közönség. Kétszer nősült, első feleségétől két fia, a másodiktól egy lánya született. Kilencvenhárom éves korában álmában érte a halál: két évvel élte túl az öccsét, egy évvel a második feleségét. 


Edmonde Puget-Rostand szerepében Marie Laforêt látható. A művésznő 1939. október 5-én született Franciaországban, a Gironde megyei Soulac-sur-Merben. Eredeti neve: Maïténa Marie Brigitte Doumenach. Énekesnőként került a show-business világába, egy 1959-es tehetségkutató verseny győzteseként irányult rá a reflektorfény. Nyitott volt minden igényes zenei stílusra, a dél-amerikai és a kelet-európai népzene éppúgy hatott rá, mint a legdivatosabb amerikai és angol könnyűzenei stílusok, sőt a reneszánsz és a barokk zene. Tehetsége elismeréseként a francia könnyűzene legnagyobb egyéniségei írtak neki dalszövegeket. Kevesen tudják, hogy fél évvel a The Animals előtt lemezre énekelte a The House of the Rising Sun (A felkelő nap háza) című balladát. A hetvenes évek elején – miután megízlelte a sikertelenséget is – elhatározta, hogy jobban figyel a közönség igényeire, és a korábbi önállóság helyett a sztárcsinálásban jártas szakemberek kezébe teszi karrierje irányítását. Ebben a korszakában is születtek nagy slágerei, mindenekelőtt az 1973-as Viens, viens, amelyről kevésbé köztudott, hogy valójában egy kortárs német dal feldolgozása. Marie koncertjeire mindig érdemes volt ellátogatniuk azoknak, akik tehették, hiszen élőben a művésznő olyan dalokat is elénekelt, melyekből nem készült lemezfelvétele. Laforet évek óta visszavonultan él Svájcban. Énekesnői pályafutása mellett filmszínésznőként is igényes karrierrel büszkélkedhet. Nemcsak zenés filmekben, hanem drámákban és vígjátékokban is játszott. Emlékezetes alakításai voltak olyan filmekben, mint René Clément kitűnő lélektani krimije, a Ragyogó napfény (1960), amelyben Alain Delon partnere volt, Valerio Zurlini háborús drámája, a Katonalányok (1965), vagy éppen a Belmondóval forgatott három vígjáték. (A Zsaru vagy csirkefogó mellett két, 1984-ben bemutatott film, a Kellemes húsvéti ünnepeket! és Az arany bűvöletében.) Marie Laforêt magánélete nem alakult túl szerencsésen, mind az öt házassága zátonyra futott. Második férjétől kettő, a harmadiktól egy gyermeke született. 


A Charlotte-ot megformáló Julie Jézéquel 1964. március 26-án született a franciaországi Boulogne-Billancourt-ban (Hauts-de-Seine megye). A Zsaru vagy csirkefogó volt az első filmje, amelynek köszönhetően a nyolcvanas évek egyik legkeresettebb fiatal francia színésznőjévé vált, bár filmjeinek többsége elkerülte a magyar mozikat. A kilencvenes évektől kezdve főleg a televízió foglalkoztatja. Nemcsak színészként ténykedik, hanem bő húsz éve forgatókönyveket is ír. 2009-ben megjelent első regénye, a Retour à la ligne, s azóta gyerekkönyveket is publikált. Massard nyomozót Jean-François Balmer alakította. 1946. április 18-án született egy svájci faluban, Valanginban. Szülei kereskedelmi pályára szánták, őt viszont a színészet sokkal jobban érdekelte. A színésziskolában olyan osztálytársai voltak, mint Isabelle Adjani, Francis Huster és Jacques Villeret. 1973-ban kezdett filmezni. Belmondóval már a Félelem a város felett című krimiben is együtt szerepelt, ő volt a sorozatgyilkosságok egyik gyanúsítottja. A francia filmművészet mesteremberei osztottak rá fontos karakterszerepeket: játszott Jacques Rozier, Alain Corneau, José Giovanni, Pierre Granier-Deferre, Philippe de Broca, Claude Chabrol, Robert Enrico, Claude Zidi és mások filmjeiben, de külhoni direktorok is gondoltak rá, mint például az olasz Franco Brusati és a német Volker Schlöndorff. Hazájában színpadi színészként is tekintélyt vívott ki magának, művészi munkásságát rangos szakmai és állami díjakkal is elismerték. Rey nyomozó megszemélyesítője az olasz Tony Kendall (1936–2009). Eredeti neve Luciano Stella, amelyet a neves színész-rendező, Vittorio De Sica javaslatára változtatott meg. Az ún. fotoromanzákban (valós modellekkel készített képregények) vált ismertté. 1957-ben kezdett filmezni, leghíresebb alakítása X felügyelő egy több folytatást megért koprodukciós akciófilmben. Spagettiwesternekben, horrorokban és kalandfilmekben egyaránt a kamerák elé állt. Egyike volt a Magyarországon is vetített Lángoló sivatag (1977) című román–olasz katasztrófafilm nyugati szereplőinek. A nyolcvanas években olykor eredeti nevén filmezett. Rákban hunyt el. 


A többi epizódszereplőről remélhetően lesz módom írni más filmek kapcsán. Még kettőről azonban ejtsünk néhány mondatot, hiszen ők ketten Belmondo közeli barátai közé tartoztak. A Cazaubant alakító örmény származású Charles Gérard 1926. december 1-jén született Marseille-ben. Eredeti neve: Naubar Agjenor. 1946-ban kezdett filmezni, karrierje első huszonöt (!) évében szinte csak statisztaszerepeket kapott. Igaz, eleinte nem annyira a színészet érdekelte, mint inkább a rendezés. 1954 és 1979 között rövidfilmeket, dokumentumfilmeket és játékfilmeket forgatott: utóbbiak főleg bűnügyi történetek voltak, melyeknek olykor ő írta a forgatókönyvét is. A hetvenes években váltak rendszeressé a filmszereplései, jellegzetes külseje miatt azonban csak kisebb-nagyobb epizódszerepeket osztottak rá. A javíthatatlanban (1975) játszott először Belmondóval. Közös volt bennük a sportok – különösen a boksz és a tenisz – iránti érdeklődés, sőt fiatalkorukban mindketten bokszoltak is. A nyolcvanas évek elején barátságuk zátonyra futott, mivel Gérard egy újságinterjúban azt állította, hogy igazából ő nevelte fel Belmondo három gyermekét, ő járt a szülői értekezletekre, és a gyerekek is hozzá fordultak a problémáikkal, nem az apjukhoz. Belmondo beperelte a lapot és a barát-kollégát: mindkét pert megnyerte. A peres ügy miatt hosszú évekig nem tartották a kapcsolatot, az új évezredben azonban kibékültek, és olykor együtt jelennek meg a nyilvánosság előtt is. Achille Volfoni szerepét egy másik jó barát, Claude Brosset (1943–2007) játszotta. Húszévesen kezdett filmezni, karrierje során összesen 112 produkcióban láthatta a közönség, kisebb részüket Magyarországon is bemutatták. Többször is filmezett Belmondóval, például A fejvadász, az Ellenségem holtteste (mindkettő 1976-ból) és A kívülálló (1983) című krimikben. Brosset-nek két fia született: Antoine 1987-ben és Jules 1988-ban. Rákban hunyt el. 


Az ötlettől a bemutatóig 
1977-es filmje, Az állat kiugró sikere után Belmondo visszavett a tempóból, és a következő évben nem jelent meg a mozivásznakon. A háttérben persze folytak az előkészületek egy újabb nagy dobásra. A legígéretesebbnek A testőr című projekt tűnt, amelynek forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Francis Veber lett volna. Veber mint forgatókönyvíró akkoriban igen menőnek számított – az 1978-as év egyik legnagyobb mozisikere, az Őrült nők ketrece szkriptjének megírásában is részt vett –, mint rendező viszont csalódást okozott A játékszer (1976) című debütáló filmjével, pedig annak is ő írta a forgatókönyvét. Belmondo figyelmét felkeltette a veszedelmes francia bűnöző, Jacques Mesrine (1936–1979) önéletrajzi regénye, a L'instinct de mort. Felhívta Philippe Labro rendezőt, hogy tárgyalásokat kezdjen vele a megfilmesítésről, de az élet közbeszólt. Mesrine épp körözés alatt állt – 1979-ben egy rajtaütés során a rendőrök agyonlőtték –, mégis volt ideje arra, hogy fenyegető levelet írjon a kiadójának, mert szerinte nem részesült megfelelően a könyve anyagi sikeréből. A kockázatos Mesrine-projektről végül letettek, Belmondo azonban ragaszkodott ahhoz, hogy következő filmjét is egy jó nevű rendező készítse, mert ebben látta a siker egyik zálogát. Barátja, Michel Audiard hozta össze a közönségfilmek egyik legkiválóbb mesterével, Georges Lautnerrel. Mi tagadás, a direktornak épp jól jött volna egy sikerfilm, mivel legutóbbi alkotása, az Ils sont fous ces sorciers (1978) csúfosan megbukott, a több mint hatvanmilliós Franciaországban még egymillió nézőt sem vonzott a mozikba. Szerencsére a találkozó remek hangulatban telt, Belmondo és Lautner hamar szót értettek egymással, és kinyilvánították óhajukat a közös munkára. Lautner állandó producere, Alain Poiré jóvoltából a Gaumont is bekapcsolódott a projektbe. Az alapanyagot Michel Grisolia divatos bestsellere, a L'Inspecteur de la mer szolgáltatta. Állítólag elsősorban a regény egyik hatásos jelenete és a főszereplő mozgatta meg az alkotók fantáziáját. A Belmondo-stáb egyik tagja, a marketingben érdekelt René Chateau javasolta a Flic ou voyou (Zsaru vagy csirkefogó) címet, amely szerinte sokkal figyelemfelkeltőbb, mint a regény címe. 


A Zsaru vagy csirkefogó költségvetése tizenöt millió frank volt, tízmillióval kevesebb, mint Az állaté, de elegendő arra, hogy egy látványos és hatásos film születhessen. Mint említettem, kisebb-nagyobb szerepekben Belmondo régi barátai is láthatók, mint például Georges Géret, Charles Gérard és Claude Brosset. Lautner javaslatára szerződtették Grimaud felügyelő szerepére Michel Galabrut, Mario megformálására pedig az olasz Venantino Venantinit, a direktor ugyanis korábban már dolgozott mindkét művésszel, és igen elégedett volt velük. A női főszerepet az énekesnőként és színésznőként egyaránt sztárnak számító Marie Laforêt kapta, aki annyira jól kijött Belmondóval, hogy még két filmben játszottak együtt. A forgatás vidám hangulatban telt, Belmondo valósággal sziporkázott a kettős szerepben. Egyébként Az állatban is kettős szerepet alakított, ám egybehangzó vélemények szerint Georges Lautner ügyesebben tartotta kézben a saját filmjét, és instruálta a sztárját, mint Claude Zidi. Pedig a klisékkel neki is meg kellett küzdenie, hiszen a bűnözők közé beépülő zsaru, aki mellesleg leszámol korrupt kollégáival is, már akkoriban sem számított különösebben eredeti dramaturgiai ötletnek. Nem hiányoznak a szokásos nagyjelenetek, például Belmondo szökése – egy drótkötélpályán függeszkedve menekül több tízméteres magasságban – vagy a befejező epizód, amikor a lángoló gépkocsi a hídról a közeledő vonat elé zuhan. Mindazonáltal Lautner kifejezetten azt kérte Belmondótól, hogy ezúttal fogja vissza magát a lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok terén, és inkább a színészi eszköztárát csillogtassa meg. 


A film külső jeleneteinek többségét valóban Nizzában vették fel. Többször is látható például a Promenade des Anglais sétány, amely Nizza jelképének és legkedveltebb találkahelyének számít. A város főterén, a Place Massénán forgatták azt a jelenetet, amikor Borowitz kiteszi az autójából a meztelen Musard urat. Az óvárosban (Vieux Nice) található Langlois bárja. Rey és Massard beszélgetését Borowitzról a nizzai kikötőben vették fel. A stáb forgatott még a Saint-Maurice kerületben, a városi prefektúra területén (a prefektúra gyönyörű palotája valaha a savoyai hercegeké volt) és a Zygofolis szabadidőparkban. A tesztvezetést a George Sand sugárúton, a lépcsőn lefelé guruló gépkocsikat pedig a Chateaubriand sugárúton filmezték. A történet elején a gazfickók máshová viszik Bertrand felügyelő holttestét: ezt a képsort Èze településen vették fel, míg Borowitz rövid autózását a sziklás úton Cap-d’Ailben forgatták; mindkét helyszín Alpes-Maritimes megyében van. A Le Pylone kemping Antibes-ben volt, Musard kaszinója pedig Juan-les-Pinsben. A belső jeleneteket a nizzai La Victorine stúdió műtermeiben rögzítették. Lautner több motívummal is utal fentebb már emlegetett klasszikus filmjére, a Lövöldöző tatákra. Egy moziban Edmonde és Charlotte megtekintik a Le Terminus des prétentieux (Az elbizakodottság vége) című filmet, és ez lett volna a Lövöldöző taták eredeti címe. A filmbeli filmből bemutatott jelenet azonban nem a Lövöldöző tatákból, hanem a Már ez is probléma? című Lautner-vígjátékból való. A Zsaru vagy csirkefogó egyik bűnözője a Volfoni nevet viseli, akárcsak a Lövöldöző tatákban Bernard Blier és Jean Lefebvre. Borowitz felügyelő és Mario „találkozásának” jelenete szintén a Lövöldöző taták egyik képsorát idézi fel: Mario kinyitja az ajtót, és a vászon jobb oldalán megjelenik Borowitz ökle, amely lesújt a bűnöző arcára. 


A Zsaru vagy csirkefogó franciaországi premierje 1979. március 28-án volt, pedig a kora tavasz nem a legszerencsésebb időpont a nagy sztárok filmjeinek eredményes forgalmazásához. Éppen ezért ütős marketingkampányra volt szükség, melyhez a plakátot René Chateau tervezte, aki a Félelem a város felett óta dolgozott Belmondóval. A szempontok ugyanazok voltak: szinte az egész plakátot Belmondo uralta. A felső sávban nagybetűkkel szerepelt a neve (ezt Chateau a következő években egyfajta logóként használta a sztár filmjeinek plakátjain), a képmező javát pedig az arcképe foglalta el. Noha a cím választási lehetőséget sugall (zsaru vagy csirkefogó), Chateau mellőzte ennek grafikai érzékeltetését: a rajz egyértelműen a csirkefogó imázst erősíti, hiszen Belmondo korábbi zsaruszerepeire is egyfajta kópés vagányság volt jellemző. A kép alján piros színű nagybetűkkel olvasható a cím, a plakát alsó sávjában pedig Lautner, Audiard, Poiré és Chateau neve kapott helyet. A hivatalos plakát Belmondón kívül nem emeli ki más színész nevét, pedig Galabru és Laforêt Franciaországban szintén sztárnak számított. A legtöbb országban részben vagy teljes egészében átvették a hivatalos francia plakátot, de az olasz plakáton (lásd lejjebb) például a Belmondo-fejet kissé jobbra tolták, és kétoldalt további rajzok láthatók a filmjelenetek alapján (Marie Laforêt arca is megjelenik), az alsó rész pedig a francia plakátnál részletesebb adatokat közöl a filmről. A magyar plakátot teljesen Belmondo arca uralja, a nyakába viszont a lazaság imázsát erősítő színes kendőt rajzoltak, ami a francia poszteren nem volt látható. Belmondo neve a plakát felső harmadáról a jobb alsó sarokba csúszott, ám a címet, a nemzetiségi és műfaji meghatározást (francia bűnügyi film), valamint a főszereplő vezetéknevét leszámítva semmilyen más infó nem olvasható: se a rendező, se a forgatókönyvíró, se a fontosabb partnerek neve. 


A reklámkampány várakozáson felüli eredményt hozott. Az 1971-ben bemutatott A betörés után ez volt Belmondo kereskedelmileg legsikeresebb filmje: igaz, nem egész kétezer fővel előzte meg csupán a Félelem a város felettet (3 950 691 vs. 3 948 726). Az első héten huszonhét párizsi moziteremben 238 518 néző látta. A következő három hétben huszonnyolc helyen játszották, s bár nézőszáma folyamatosan csökkent (171 199, 132 060, 82 259), az első négy hétben mégis vezette a francia nézettségi toplistát. Az ötödik héten a látogatottság ismét megugrott, 101 826 nézője volt a filmnek, de ez akkor már csak a toplista második helyére volt elegendő. Ez volt egyébként az első olyan Belmondo-film, amelynek látogatottsága Párizsban és külvárosaiban meghaladta az egymillió főt. A külföldi fogadtatásra sem lehetett panasz: Németországban hárommillióan nézték meg a Zsaru vagy csirkefogót, míg Spanyolországban – ahol Belmondo különösen népszerű volt – nyolcmillió néző volt kíváncsi rá. A győztes csapaton természetesen senki nem akart változtatni, ezért Belmondo, Lautner és Audiard a következő évben a Szabadlábon Velencében című filmmel jelentkezett, ami egy későbbi blogbejegyzés témája lesz majd. 


A Zsaru vagy csirkefogó magyarországi bemutatásáról már 1979-ben tárgyalások folytak a milánói filmvásáron. A francia forgalmazó, a Gaumont International huszonötezer frankot kért a Hungarofilm képviselőjétől, és nem volt hajlandó engedni az árból. Arra hivatkozott, hogy egyik legsikeresebb produkciójáról van szó, míg a magyar fél azzal az érvvel próbált árengedményt elérni, hogy hazánkban az utóbbi években a francia filmeknek nem volt igazán nagy sikerük, ezért csak tizennyolc ezer frankot ajánlott. Az alkudozás néhány hét múlva Párizsban folytatódott. Újabb filmek megvásárlása is szóba került, és a magyar fél immár húszezer frankot kínált a Belmondo-filmért. A Gaumont nem változtatott az álláspontján, nem engedett az eredeti árból, és a magyar partner megismételt érveit azzal hárította el, hogy nem kötelező francia filmeket vásárolni, vagy pedig az olcsóbb árfekvésű produkciók közül kell válogatni. Mindkét fél keménykedett egy kicsit, mindkét oldalról közvetítők is bekapcsolódtak a tárgyalásokba. Végül létrejött a megállapodás, és a Zsaru vagy csirkefogót 1981. augusztus 27-én a magyar mozik is bemutatták: 2663 előadáson összesen 779 581 néző látta. Hogy mennyire az utolsó pillanatban sikerülhetett megegyezésre jutni, annak egyik bizonyítéka, hogy a havonta megjelenő filmmagazin, a Filmszem 1981. augusztusi száma a jelzett időpontra a következő Belmondo-opusz, a Szabadlábon Velencében premierjét hirdette, amit a Zsaru vagy csirkefogó soron kívüli bemutatása miatt november 19-ére időzítettek át. 


Így látták ők 
„A francia újságok állandó támadási területe a párizsi rendőrség egyik különítménye, a brigade antigang. Mindenre elszánt tagjai maguk sem riadnak vissza a gengsztermódszerektől, olykor a nyílt utcán keverednek lövöldözésbe ellenfeleikkel, s az eltévedt golyó ilyenkor nem kérdezi, kit talál. (Egy ilyen antigengszterrel ismerkedhettünk meg a Félelem a város felett című filmben.) Ezúttal ismét Jean-Paul Belmondo indul bevetésre: Marseille-be érkezik, hogy leszámoljon a magas kapcsolatokkal rendelkező maffiabandákkal. Őt nem kötik olyan megfontolások, mint a helyi felügyelőt (Michel Galabru), ha kell bombamerényletet követ el, felgyújtja a gengszterek kocsiját, mulatóját, habozás nélkül agyonlövi az egyik banda tagját, egy korrupt helyi detektívet, hogy aztán a másik maffiózóra kenhesse a gyilkosságot. Kellemes szórakoztató, humorban sem szűkölködő ez a francia film. Belmondo ismét a régi: bájos, férfias, szeretetre méltó. Muszáj drukkolni neki, még ha tudjuk is, a szuperfelügyelő módszerei nem a legtisztábbak, s csak egy jogot ismer: az öklökét.” 
(j. gy.: „Zsaru vagy csirkefogó” In: Magyar Nemzet, 1981. augusztus 27., 4. o. – A kritikus két dologban téved: Borowitz felügyelő nem Marseille-be, hanem Nizzába érkezik, a korrupt helyi detektívet, Rey nyomozót pedig nem golyó által küldi a másvilágra.


„Persze minden akciót, még a véres jeleneteket is játékossággal, bő humorral fűszerezi. Ez Belmondo titka. Személyisége legendává vált, s csak egyetlenegy műfaj érdekli: a vígjáték. A sok-sok fordulat, a kaland, hogy a néző figyelme egyetlen pillanatra se lankadjon. No, és persze mindez pazar, nagystílű környezetben. A Zsaru vagy csirkefogó című film sem fukarkodik a bevált fordulatokkal. Staniszlawot most is (mint az egykori Arséne Lupint) befogadják, imádják, dédelgetik a nők, cinkosaivá, segítőtársaivá lesznek. Itt történetesen a gazdag és csinos írónő, Charlotte veszi pártfogásba, aki természetesen nem lakhat másutt, mint Nizzában, egy tengerparti luxuspalotában. Olykor Belmondo szemére vetik: nem elég »bensőséges«, miért csak kalandfilmeket vállal, s jó lenne, ha politikailag elkötelezett filmet is csinálna stb. De ő valószínűleg csak legyint. Nyilván úgy véli, hogy amíg képes szemet kápráztató ügyességgel és hidegvérrel hegycsúcsok felett, kötélhágcsón lebegni, addig minket, nézőket sem foszthat meg az efféle élményektől.” 
(L. Gy.: „Zsaru vagy csirkefogó?” In: Magyar Ifjúság, 1981. augusztus 28., 5. o. – A kritikus két dologban téved: Belmondo filmbeli keresztneve nem Staniszlav, hanem Stanislas, Charlotte pedig a lányának a neve, és nem a csinos írónőé, akit Edmonde-nak hívnak.


„A 20-as vagy 30-as évek autósdivatja szerint öltözve és egy iszonyatos méretű forgótáras pisztollyal felszerelve csak be kell ülnie egy ódivatú sportkocsiba, Párizsból (ha nem tévedünk) Nizzába hajtania, és ott mindenféle izgalmas kalandba (beleértve a gálánsakat is) keveredve azt kell tennie, amit semmilyen forgatókönyv nem tud előírni, amire senki rendező, tehát maga Georges Lautner sem tud utasítani, vagyis Jean-Paul Belmondónak lennie, aki öltönyöket (és barátnőket) váltogatva, roppant balegyeneseket osztogatva, a pácból mindig kimászva, a kellő pillanatban a ravaszt meghúzva, kedvesen pimaszkodva, dögletes bon-mot-kat ontva és fapofával mosolyogva képes a közönség kegyeibe férkőzni, és két teljes órán át ottmaradni. És mivel így áll a dolog, határozottan állítjuk, hogy az alaphelyzet meglehetős valószerűtlensége ellenére (vagy éppen azért) jól szórakozunk, és eszünk ágában sincs azon törni a fejünket, mi a helyes válasz a címbeli kérdésre, amelyet feltehetően a film készítői (vagy magyarországi forgalmazói) sem gondoltak komolyan.”
(O. I.: „Zsaru vagy csirkefogó?” In: Film, Színház, Muzsika, 1981. augusztus 29., 5. o.) 


„Jean-Paul Belmondónak teljesen mindegy, mindkettőt nagyszerűen játssza el. A párizsi főfelügyelőt is, aki a gyönyörű Riviérán, igaz, télidőben, két befolyásos gengszterbanda felszámolásán fáradozik, és ellenfeleinek módszereihez folyamodván, csirkefogóként csal, lop, hazudik, zsarol. Teszi mindezt olyan charme-os bájjal, szellemes könnyedséggel, ahogyan ezt tőle megszoktuk. Először összeugrasztja a két lebuktathatatlannak vélt bandavezért, módszeresen morzsolja fel idegeiket, és közben mindig jut ideje arra, hogy vacsorára invitálja a szép lányokat, elcsavarja az elegáns villa elegáns tulajdonosnőjének fejét. Muskátlit tűz a szmokingjának gomblyukába, és felrobbantgatja a játékkaszinót. Rendezőjének, Georges Lautnernak egyébként nincs különösebben jó véleménye a francia rendőrségről, a riviérai kapitányság nyomozóiról, akik fizetéskiegészítésüket a bandavezérektől kapják. Csak Belmondóban bízik, és nem csalatkozik. Szerencsére mi sem.” 
(Sz. G.: „Zsaru vagy csirkefogó” In: Tükör, 1981. augusztus 30., 3. o.) 


Zsaru vagy csirkefogó (Flic ou voyou, 1979) – francia bűnügyi vígjáték. Michel Grisolia L'Inspecteur de la mer című regényéből a forgatókönyvet írta: Jean Herman és Michel Audiard. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Alain Gaudry. Jelmez: Paulette Breil, Marie-Françoise Perochon és Andrèe Ramos. Vágó: Michelle David. Rendező: Georges Lautner. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Antonio Cerutti / Stanislas Borowitz), Georges Géret (Theodore Musard), Michel Galabru (Grimaud felügyelő), Marie Laforêt (Edmonde Puget-Rostand), Julie Jézéquel (Charlotte), Jean-François Balmer (Massard nyomozó), Claude Brosset (Achille Volfoni), Michel Beaune (Marcel Langlois), Tony Kendall (Rey), Catherine Lachens (Simone Langlois), Juliette Mills (Madame Bertrand), Venantino Venantini (Mario), Charles Gérard (Cazauban), Michel Peyrelon (Camille). Magyarországi bemutató: 1981. augusztus 27. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 










EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA

Makk Károly már az ötvenes évek második felében filmet akart készíteni Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából, az Örkény István...