SZEXMISSZIÓ

Legjobb barátom szülinapjára 

A lengyel Juliusz Machulski rendezői karrierje a nyolcvanas évek elején kezdett kibontakozni, és mindjárt első három mozifilmjével kiugró sikert ért el nemcsak hazájában, hanem a vasfüggöny többi országában is, sőt még Nyugaton is felfigyeltek rá. Az 1981-ben bemutatott Vabank és három évvel későbbi folytatása között forgatta a Szexmissziót, minden idők egyik legnépszerűbb lengyel filmjét. A történet két férfi önkéntesről szól, akiket egy világraszóló tudományos kísérlet keretében 1991-ben három évre hibernálnak, de előre nem látható fejlemények miatt csak 2044-ben ébresztik fel őket. A világ jócskán megváltozott a hibernált álom ötvenhárom esztendeje alatt, és hőseink rádöbbennek arra, hogy a Földön már csak ők ketten képviselik az erősebbik nemet, amelyre igazából semmi szükség nincs, még az utódnemzés folyamatában sem… A nagy közönségsiker ellenére a Szexmisszió megosztotta a nézőket és a kritikusokat is. Egyesek a feminizmus túlkapásaira figyelmeztető szellemes paródiát láttak benne, amely amellett voksol, hogy a világ a távoli (megjegyzem, most már egyre közeledő) jövőben sem lehet meg férfiak nélkül. A (nyugati) feministák közül nem mindenki rendelkezett kellő humorérzékkel, s így elhangzottak olyan vélemények is, hogy Machulski valójában egy hímsoviniszta, nőgyűlölő filmet forgatott. Noha a Szexmisszió elereszt néhány rejtett fricskát az oroszok (és a kommunizmus) felé, az opuszt a Szovjetunióban is bemutatták – igaz, jelentősen megrövidítve. Magyarországon 1986 februárjában kezdték játszani, és abban az évben kereskedelmileg a második legsikeresebb alkotás volt a baráti országoktól átvett filmek sorában. 

A cselekmény 

1991. augusztus 9-én történelmi napra ébred az emberiség: Wiktor Kuppelweiser Nobel-díjas tudós – sikeres állatkísérlete után – most embereket fog hibernálni három évre. A két önként jelentkező: a kalandvágyó Maksymilian Paradys és a biológus Albert Starski. Az óriási tudományos jelentőséggel bíró eseményt természetesen a televízió is közvetíti. Minden a lehető legnagyobb rendben zajlik, s a két önkéntes a showműsor végén hibernált álomba merül. Telik az idő, múlnak az esztendők, s eljön az ébredés pillanata. Hőseink boldogan konstatálják, hogy épek, egészségesek, a kísérlet tehát ragyogóan sikerült. Azaz van egy kis probléma: Kuppelweiser professzornak nyoma sincs, a két bátor férfiút csinos, fiatal, ám nem túl barátságos nők szolgálják ki. Ízetlen ételeket adnak nekik, s nem hagyhatják el a hermetikusan zárt, ablaktan helyiséget. Kérdéseikre különös válaszokat kapnak, ennek ellenére egyelőre tudomásul veszik, hogy egészségügyi okokból alighanem karanténban kell lenniük egy ideig. Igazából nincs is ellenükre ez a helyzet, különösen Maks élvezi, hogy fiatal szépségek forgolódnak körülöttük, akik közül Lamia Reno különösen megtetszik neki. Idővel azonban a két férfi gyanút fog, hogy valami még sincs rendben, és nyomatékosan követelik, hogy találkozhassanak Kuppelweiser professzorral. Ekkor Lamia és Berna doktornő feltárja előttük a megdöbbentő igazságot: a professzor rég meghalt, és amíg Maks és Albert hibernációban voltak, lezajlott egy nukleáris háború, amelyben kihaltak a férfiak. Jelenleg 2044-et írunk, vagyis az önkéntes kísérleti alanyok ötven évvel később ébredtek fel, mint amire számítottak. Miután magukhoz tértek a döbbenetből, hőseink – különösen Maks – fején átsuhan a gondolat, hogy igazából nem is lehet rossz ebben a világban élni, ahol övék lehet az összes nő. Rövidesen kiderül, hogy kár lenne ebbe beleélniük magukat. A férfiakra ugyanis már semmi szükség ebben a szép új világban, az utódlás problémáját jó ideje meg tudják oldani nélkülük is. Maks és Albert szökésre szánják el magukat, ám újabb csapást kénytelenek elviselni: kiderül, hogy háromszáz méterrel a földfelszín alatt vannak, egy óvóhelyen, mert a fenti világ sugárfertőzött. Még nagyobb gond, hogy látván renitens viselkedésüket, a nők tanácsa vagy kasztrálni, vagy likvidálni akarja őket... 

A rendező 

Juliusz Machulski lengyel rendező és forgatókönyvíró 1955. március 10-én született az észak-lengyelországi Olsztynban. Édesapja Jan Machulski (1928–2008) színész és rendező, édesanyja Halina Machulska (* 1929) színésznő. Juliuszt 1973-ban felvették a Varsói Egyetem filológia szakára. 1975-ben Łódźba költözött, ahol az ottani filmfőiskolán rendezést kezdett tanulni. 1980-ban kapta meg a diplomáját. Téves kapcsolás (1979) című tévéfilmjét 1983-ban Magyarországon is bemutatták: a történet főszereplője egy válságot átélő házaspár, melynek szokásos vitáját váratlan telefonhívás szakítja félbe. A vonal túlsó végén egy segítséget kérő, ismeretlen nő jelentkezik, s a vészhelyzet arra készteti a párt, hogy megkíséreljenek szót érteni egymással… Eljutott hozzánk Machulski első mozifilmje, a harmincas években játszódó Vabank (1981) is, amely egy börtönből frissen szabadult kasszafúróról szól, akit a papa, Jan Machulski alakít. A férfi elégtételt akar venni azokon, akik rács mögé juttatták. A direktor így nyilatkozott az elképzeléseiről: „A Vabank megrendezésével azt is bizonyítani akartam, hogy Lengyelországban is lehet jó krimit rendezni, és hogy én képes vagyok erre. Azt akartam, hogy filmemből a professzionalizmus dicsérete áradjon. Mielőtt az ember művésszé válna, jó iparosnak kell lennie. Szerettem volna szólni a régi alapvető erkölcsi elvekről is. Azt elmondani, hogy amit az életben csinálunk, tisztességesen kell csinálni.” Machulski 1983-ban forgatta a Szexmissziót, majd 1984-ben következett a Vabank folytatása, amelyet szintén láthattunk a hazai mozikban. 

Machulski filmjei Nyugat-Európában is nagy figyelmet keltettek: a nyugati kritikusok szerint a rendező valójában a kommunista iga alatt nyögő Lengyelországról fest humoros-szatirikus képet, s ez a szándék különösen a Szexmisszióban és a Magyarországon nem vetített Kingsajzban (1988) érhető tetten. „A Kingsajz a »nagyok« birodalma, ahol az igazi élet zajlik. Ide csak a hatalom elvárásainak megfelelő viselkedést tanúsító »kicsik« juthatnak fel, akiknek egyébként életét a mindennapi robot teszi ki »fiókországban«, a bürokrácia félelmetessé nagyított groteszk világában” – írta a filmről egy 1990-es fesztivál kapcsán a Filmvilág kritikusa. Lengyelországban a Kingsajz egyes szállóigéi graffitiként jelentek meg a nagyvárosok falain, egyértelműen a hatóságok bosszantására. A rendszerváltást követő Machulski-filmek közönségfogadtatására továbbra sem lehetett komolyabb panasz, ellenben a kritikusok lelkesedése Keleten és Nyugaton jelentősen alábbhagyott. Már nem voltak érdekesek az esetleges mögöttes tartalmak, az ítészek csupán szimpla kommersz filmeket láttak a direktor újabb műveiben. A szovjet–lengyel koprodukcióban megvalósult Déja vu (1990) cselekménye az amerikai szesztilalom idején zajlik, amikor egy chicagói nagyfőnök egy árulóra akar lesújtani, a nyomok azonban a kommunista Szovjetunióba vezetnek, Odessza városába. A szintén bűnügyi témájú V. I. P. (1991) után nagy meglepetést keltett a XIX. században játszódó A lovasszázad (1992) című romantikus film, amely egy orosz arisztokrata és egy lengyel lány szerelméről szól a két ország közötti háború árnyékában. 

A műfaji kitérő után Machulski visszatért a humorral átszőtt bűnügyi filmek világába. A Minden jó, ha pénz a vége (1995) a vártnál szerényebb érdeklődést keltett, a Cezary Pazura és Jerzy Stuhr nevével fémjelzett Itt a gyilkos, hol a gyilkos (1997) viszont oly nagy sikert aratott, hogy két évvel később elkészült a folytatása is. A történet egy taxisofőrről szól, akit úgy a rendőrség, mint a maffia egy veszedelmes bérgyilkossal téveszt össze. Hollywood szinte azonnal megvásárolta a remake jogait, ám egyelőre még nem valósította meg. A Szuperprodukció (2002) szlogenje akár az is lehetne, hogy „Lengyelország válasza a Szóljatok a köpcösnek!-re”. A mulatságos sztori főhőse egy tehetséges filmkritikus, Janek, akit egy művészetkedvelő gengszter felbérel, hogy írjon egy forgatókönyvet, amelynek filmváltozatában majd a bűnöző unatkozó barátnője lesz a főszereplő. Persze a művészi alkotómunka nem megy minden nehézség nélkül, de vígjátékról lévén szó, a humoros fordulatok dominálnak. Képtolvajokról szól a Vinci (2004) című krimikomédia, míg az Ile wazy kon trojanski? című romantikus vígjáték a 2008-as esztendő egyik legsikeresebb filmje volt Lengyelországban. Ezt újabb vígjátékok követték (Bölcsődal, 2010; Ambassada, 2013; Volta, 2017), és ne felejtsük el megemlíteni, hogy Machulski tévésorozatai is népszerűek voltak, különösen a kilencvenes évek második felében bemutatott Anyák, feleségek, szeretők. A rendező immár közel négy évtizede a lengyel filmgyártás egyik kulcsfigurájának számít, aki egy időben stúdióvezetőként is ténykedett, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a lengyel filmek a legválságosabb időszakokban is moziba vonzották a közönséget. Jelenleg egy televíziós krimisorozaton dolgozik Mały zgon címmel. 

A két főszereplő 

A Maksot alakító Jerzy Oskar Stuhr a lengyel művészvilág egyik legkedveltebb és legsokoldalúbb színésze, aki színműíróként, filmrendezőként és drámaprofesszorként is ténykedik. 1947. április 18-án született Krakkóban. Dédszülei, Leopold Stuhr és Anna Thill 1879-ben kötöttek házasságot, ami után Mistelbachból Krakkóba költöztek, ahol a Stuhr família a város legbefolyásosabb családjai közé emelkedett. Jerzy édesapja, Tadeusz Stuhr ügyész volt, édesanyja, Maria könyvelőként dolgozott egy színháznál. Jerzy 1970-ben a Jagelló Egyetemen kapott diplomát lengyel irodalomból, ezután két évig színjátszást tanult a Drámaművészeti Akadémián (Państwowa Wyższa Szkoła Teatralna; röviden: PWST). 1971-ben kezdett filmezni, kis szerepet alakított Andrzej Żuławski Az éjszaka harmadik része című formabontó drámájában. Pályáján meghatározó jelentőségű volt találkozása és tartós együttműködése Krzysztof Kieślowskival. Első közös munkájuk, a Magyarországon is játszott Forradás (1976) az 1970-es gdański eseményeket idézte fel. Az opusz az elsők között világított rá arra, hogy az egyszerű munkások közérzete korántsem olyan jó, mint amilyennek a vezetés hiszi és és elhitetni próbálja. A nem túl kedvező filmes helyzetképet a valóság néhány év múlva, a nyolcvanas évek elején meggyőzően hitelesítette. A Forradást követően a lengyel filmszakma számos más kiválósága is fontos szerepeket osztott Stuhrra, elég csak olyan, valaha hazánkban is forgalmazott filmeket említeni, mint például A konferanszié (1978, Feliks Falk), az Érzéstelenítés nélkül (1978, Andrzej Wajda), a Vidéki színészek (1980, Agnieszka Holland) és A nyugodt nap éve (1984, Krzysztof Zanussi). 

A színész korai filmjei között találjuk Mészáros Márta Útközben (1979) című magyar–lengyel koprodukciós drámáját is. A Kieślowski-alkotások közül ne maradjon említetlenül Az amatőr (1979) és a Három szín: fehér (1994) sem. Stuhr megtalálta a hangot a közönségfilmes Juliusz Machulskival is: a Szexmisszió után játszott a Kingsajzban, és fontos szerepet alakított az Itt a gyilkos, hol a gyilkos mindkét részében is. Színpadi rendezőként 1985-ben, filmrendezőként 1994-ben debütált, s rendezéseiben előszeretettel osztotta magára a férfi főszerepeket. A rendezőként is jegyzett művei közül a kritikusok a négy epizódból álló Szerelmi történeteket (1997) kedvelték a legjobban, néhányan egyenesen Kieślowski alkotásaival rokonították. Stuhrt saját bevallása szerint olasz kollégája, Nanni Moretti befolyásolta a legjobban, mindazonáltal Kieślowski forgatókönyvéből készítette a Nagy állat (2000) című filmjét. 1990-ben Stuhrt kinevezték a krakkói Drámaművészeti Akadémia rektorává, vagyis annak az intézménynek az élére, ahol valaha ő maga is tanulta a mesterséget. 1997-ben megvált a beosztásától, 2002-ben viszont újra ő ülhetett a rektori székbe. 1971-ben kötött házasságot Barbara Stuhrral, akit még óvodás éveiből ismert. 1975-ben született meg fiuk, a szintén színésszé lett Maciej, 1982-ben pedig világra jött a lányuk, Marianna, akiből festőművész lett. 2011-ben Jerzy Stuhrnál gégerákot diagnosztizáltak, és a kezelés hónapjaira teljesen felfüggesztette művészi tevékenységét. 2013-ban tért vissza a szakmába, azóta újabb színpadi, film- és szinkronszerepekben láthatta-hallhatta őt a közönség. 

Az Albertet megformáló Olgierd Łukaszewicz 1946. szeptember 7-én született Felső-Szilézia egyik iparvárosában, Chorzówban. Ő is a krakkói Drámaművészeti Akadémián tanult színészetet, mint Jerzy Stuhr. 1968-ban kapta meg a diplomáját, de már főiskolásként filmezni hívták. Első nagyobb szerepét a Tánc Hitler főhadiszállásán (1968) című drámában játszotta, amely eljutott Magyarországra is, akárcsak minden fontosabb filmje a szocializmus éveiben. Andrzej Wajda költői szépségű alkotásában, a Jarosław Iwaszkiewicz művéből készült Nyírfaligetben (1970) egy halálos beteg fiatalembert alakított. A kritikusok azt írták róla, hogy partneréhez, Daniel Olbrychskihoz hasonló, kiugró tehetség. Kazimierz Kutz 1970 és 1980 között trilógiát forgatott a sziléziai bányászok életéről: az első két részben Olgierd volt az egyik főszereplő, de két különböző figurát játszott. A fekete föld sójában (1970) ő volt a hét Basista fivér közül a legfiatalabb, Gabriel, a heves vérű, hősies, ám naiv hazafi; A korona gyöngyében (1972) pedig Jas, a melegszívű édesapa. Szellemfiguraként jelent meg Wajda sokat vitatott Wyspiański-adaptációjában, a Menyegzőben (1972). Jelentős nemzetközi sikert aratott Walerian Borowczyk romantikus-erotikus melodrámája, A bűn története (1975), amelyben Łukaszewicz alakította Zygmunt Szczerbic grófot, aki elvakult szerelmében veszedelmes bűnözők halálos csapdájába kerül. Ugyanabban az évben egy másik nagy sikerű romantikus drámában is szerepet vállalt: a Jerzy Antczak által rendezett Éjszakák és nappalok (1975) a Niechcic família történetét mondja el női szemszögből. Az érzékeny lelkivilágú, romantikus figurák mellett Olgierd meggyőzően játszott negatív szereplőket is, mint például a könyörtelen és fanatikus anarchista parancsnokot Agnieszka Holland Láz (1981) című drámájában, vagy Franzelt, a számító nácit Filip Bajon Mágnás (1987) című filmjében, illetve Kramer doktort Wiesław Saniewski Dotknięci (1988) című alkotásában. 

A művész filmográfiájából kiemelkedik Krzysztof Kieslowski nagy hatású drámája, a Rövidfilm a gyilkolásról (1988) és a nézők körében szép sikert aratott thriller, az Ölj meg, zsaru! (1988). Közönségfilmjei közül talán egyes magyar mozilátogatók is emlékeznek még A nőstényfarkas kísértetére (1983), amely a horror műfaj lengyelországi elfogadtatására tett igényes kísérlet volt. Még 1982-ben készült, de csak a rendszerváltás után kerülhetett mozikba Ryszard Bugajski drámája, a Kihallgatás (1989), amelyben Lukaszewicz formálta meg a főhősnő (Krystyna Janda) férjét. A színész lengyelországi népszerűsége mindmáig töretlen, folyamatosan játszik színpadon, filmekben és a televízióban, sőt vállal szinkronmunkákat is. Akkor sem esett ki a lengyel közönség kegyeiből, amikor 1988-ban több évre külföldre szerződött. 1985-ben játszott Deák Krisztina Vonzások és választások című tévéfilmjében. A jövő hónapban mutatják be a lengyel filmszínházak Olgierd legújabb filmjét, a Solid Gold című bűnügyi drámát. Futólag említsük meg, hogy Lukaszewicz színpadi színészként is igényes művészi pályát mondhat magáénak. Fiatalkorában gyakran foglalkoztatták a hősszerelmes szerepkörében, később azonban összetett drámai szerepekkel is kibővült a repertoárja. Igen jó kritikákat kapott például Billy megformálásáért a Száll a kakukk fészkére színpadi változatában, amelyet a varsói Teatr Powszechny mutatott be 1977-ben. Lukaszewicz szívesen mond verseket, és lelkesen részt vállal kulturális események megszervezésében is. 2002-ben lett a Lengyel Színpadi Színészek Szövetségének vezetője. Magánélete csendben és boldogságban telt: 1968. március 13-án vette feleségül Grażyna Marzec színésznőt, akitől Zuzanna nevű lánya született. 

Így készült a film 

Machulski 1977-ben kapta az első inspirációt a Szexmisszióhoz, miközben debütáló játékfilmje, a Vabank forgatókönyvén dolgozott. Szabadidejében elolvasott egy könyvet, amely a XXI. századra vonatkozó tudományos előrejelzésekkel foglalkozott, és ebben figyelt fel arra a megállapításra, hogy egy női petesejt megtermékenyíthető spermium nélkül is, vagyis a férfiak kihagyhatók az utódnemzés folyamatából. Már akkor beugrott neki a majdani film záróképe: közelkép egy fiú csecsemő nemi szervéről. A hetvenes évek végén Machulski elnyert egy párizsi ösztöndíjat. A francia főváros ideális helyszínt jelentett számára ahhoz, hogy hozzákezdjen tervezett második filmje forgatókönyvéhez, miközben még el se kezdte forgatni az elsőt. Hazatérése után felkereste a Kadr filmstúdiót, melyet még Jerzy Kawalerowicz (a Máter Johanna, Az éjszakai vonat és A fáraó rendezője) alapított 1955-ben. Kawalerowicz – aki 2007-ben bekövetkezett haláláig volt a Kadr művészeti vezetője – örömmel fogadta a pályakezdő fiatal kolléga filmötletét, és zöld utat adott neki. A projekt címe ekkor még Lamia volt, az egyik női főszereplő keresztneve. Krzysztof Teodor Toeplitz író és forgatókönyvíró A női elem címet javasolta, s egyben azt is tanácsolta, hogy a történetben szereplő nők legyenek még elnyomóbbak a férfiakkal szemben. Fontolóra véve különféle variációkat, Machulski végül a Szexmisszió címet választotta. A forgatókönyv első változata 1981 szeptemberében készült el. A Lengyel Filmfőigazgatóság jóváhagyta ugyan, de csak 1982 februárjában kezdődhettek meg a tényleges előkészületek, mert a szükségállapot 1981. december 13-i bevezetése miatt néhány hétre felfüggesztették a filmgyártást. A Szexmisszió egyébként azért kapta meg a forgatási engedélyt, mert az illetékesek szerint burkoltan sem volt semmilyen szovjetellenes irányultsága. 

Kezdetben szó volt arról, hogy a film lengyel–csehszlovák koprodukcióban valósul meg, ezért a végleges forgatókönyv megírásába cseh részről bekapcsolódott Pavel Hajný. Közben a Barrandov filmstúdió vezetősége meggondolta magát, és visszautasította a koprodukciót. A cseh elvtársak ugyanis kizártnak tartották, hogy már 2044-ben – a cselekmény idején – vége lenne a kommunizmusnak. A koprodukcióban reménykedő Kawalerowicz ekkor felfüggesztette a gyártást, mire Machulski kilátásba helyezte, hogy a filmet átviszi egy másik jeles rendező, Jerzy Hoffman nevével fémjelzett stúdióba, a Zodiakba. A felmerült problémákat valahogy sikerült megoldani, mert a Szexmisszió végül a Kadr produkciójaként készült el. A két főszerepet Machulski eredetileg Olgierd Łukaszewicznek és Jan Englertnek szánta, akik szerinte remek párost alkothatnának. (A két színész mellesleg Kazimierz Kutz fentebb említett bányásztrilógiájának első két részében már játszott együtt.) Azonban mindketten hasonló habitusú művészek voltak, s a rendező egy idő után jobb ötletnek gondolta, ha inkább a kontrasztot hangsúlyozza a főszereplők között úgy a külsőségekben, mint a temperamentumban. Łukaszewiczet tartotta meg, és Jerzy Stuhrt választotta ellenpárjául. Lamia szerepét Machulski akkori felesége, Bożena Stryjkówna kapta, Emmát pedig Bogusława Pawelec játszotta, aki már a Téves kapcsolásban is dolgozott a direktorral. A produkcióban szerepet vállaltak a lengyel színjátszás olyan nagyasszonyai is, mint Beata Tyszkiewicz, Ewa Szykulska és Ryszarda Hanin. Őexcellenciáját a nőnek öltöztetett Wiesław Michnikowski alakította, szinkronhangja viszont Barbara Wałkówna színésznő volt. Érdekességként említsük meg, hogy egyes szereplők neve valójában humoros multikulturális utalás. A dicsőség ösvényei (1957) című Stanley Kubrick-film főszereplőjétől, Dax ezredestől származik Emma Dax neve, míg Albert Starski neve úgy született, hogy a jeles egzisztencialista író, Albert Camus keresztnevét párosították A bábu című Bolesław Prus-regény egyik szereplője, Kazio Starski családnevével. Maksymilian Paradys nevével Machulski azt akarta kifejezni, hogy a figura „nem e földről való” (a „Paradys” a paradicsom szó angol megfelelőjére, a „Paradise”-ra utal). 

A Szexmisszió forgatása 1982 októberében kezdődött azzal a jelenettel, amelyben Kuppelweiser professzor megérkezik a kutatóközpontba. A föld alatt játszódó jeleneteket két helyszínen forgatták: a Łódź Csarnokban és a wieliczkai sóbányákban. Łódźban, a Raduńska utca 19. szám alatt található épület volt Őexcellenciája háza. A stáb dolgozott a Balti-tenger partján található Łebában is. A stábtagok közül említsük meg az operatőr, Jerzy Łukaszewicz nevét, aki nem más, mint az Albertet alakító Olgierd Łukaszewicz ikertestvére, illetve Henryk Kuźniak zeneszerzőt, aki a Vabank zenéjét is írta. A jelenetek többségének forgatását 1983 márciusáig befejezték, utána a filmesek májusig várakoztak a jó idő beköszöntére, hogy elkészíthessék a külső felvételeket is. A várakozás idejét Machulski és Mirosława Garlicka vágó arra használta fel, hogy megbeszéljék a vágás legfőbb szempontjait. A film utolsó jelenete az újszülöttekkel szintén 1983 májusában került filmszalagra. A Szexmisszió forgatása összesen hetvenmillió złotyba került, ötször annyiba, mint a Vabanké. Néhány jelenetet viszont cenzúrázni kellett, és bármilyen meglepő, a kifogások nem a meztelenséggel voltak kapcsolatosak, amely egyébként nem is igazán jellemző az opuszra. Szökés közben Maks egyszer csak meghatározza a célt: „Irány kelet! Ott kell lennie valami civilizációnak!” Ez burkolt és ironikus utalás volt a Szovjetunióra, amelyet a katyńi vérengzés és a kommunizmus embertelen túlkapásai miatt a lengyelek kimondatlanul is barbár országnak tartottak, ezért Maks felkiáltása harsány nevetést váltott ki a közönség körében. A problémás megfogalmazást Witold Nawrocki kívánságára nem sokkal a premier után kivágták a filmből. (Nawrocki volt akkoriban a Lengyel Központi Bizottság Kulturális Osztályának vezetője. A kivágott kb. másfél percnyi jelenet a magyar DVD extrái között megtekinthető.) Machulski megpróbálta elaltatni a cenzorok gyanúját azzal a jelenettel, amelyben Maks a hibernálás előtt a győzelem jelét mutatja az ujjaival, de a félrevezető trükk nem jött be. Kifogás érkezett amiatt is, hogy az „Útleveleket kérjük!” mondat – az eredeti forgatókönyvvel összhangban – miért cseh nyelven hangzik el. A direktor beleegyezett abba, hogy ezt a felszólítást németül mondja a színész, sőt egyenesen „nyugatnémetül”. (A hivatalnokok nem értették a „nyugatnémet” poént.) A pártfunkcionáriusokkal ellentétben a filmesekből álló szakmai bizottság kifogások nélkül jóváhagyta a Szexmissziót, sőt az elnök, Krzysztof Zanussi elismerését fejezte ki Machulskinak, hogy képes ilyen színvonalú, igényes szórakoztató filmet alkotni akkor, amikor a lengyel filmművészet mély válságot él át. Csupán Wanda Jakubowska veterán rendezőnő szorgalmazta, hogy vágják ki a befejezést, de a szakmai bizottság többi tagja nem értett egyet vele.

A fogadtatás 

A Szexmisszió hatalmas sikert aratott Lengyelországban, ahol egy hónap alatt 1 073 000 néző látta, és nézettsége végül meghaladta a tizenegy milliót (11 164 329). Ezzel az eredménnyel az 1989 előtt bemutatott hazai filmek toplistáján a hetedik helyet foglalja el. (Az első három helyen Sienkiewicz-adaptációk állnak: a Keresztesek 1960-ból, a Sivatagban, őserdőben 1974-ből és az Özönvíz szintén 1974-ből: 32 315 695, 30 989 874 és 27 615 921 néző.) A kritikai fogadtatás viszont nem volt egyöntetűen lelkes, elhangzottak kifogások is. Például Maciej Zalewskinek a Cinema magazinban megjelent kritikája szerint Machulski olyan szakállas férfi-nő vicceket zúdít a nézőre, amilyenekkel az általános iskolások szórakoztatják egymást a tanítási órák közötti szünetekben, míg vele ellentétben Małgorzata Dipont a Życie Warszawy hasábjain arról írt, hogy a rendező a jelen és a jövő feminista mozgalmainak tökéletes paródiáját nyújtja. A Szovjetunióban huszonöt perccel rövidítették meg a Szexmissziót, mielőtt Új amazonok címmel a mozikba küldték volna, de a film így is nagy sikert aratott, akárcsak az NDK-ban vagy éppen Magyarországon, ahol 1986. február 6-ától játszották. Hazánkban a bemutató évében 5675 előadást tartottak a Szexmisszióból, ezekre összesen 787 028 néző váltott jegyet. Ez 48%-os kihasználtságot és 9 646 000 Ft jegybevételt jelentett. Ehhez fogható kereskedelmi sikert a baráti országok 1986-ban bemutatott filmjei közül csupán a kínai (!) A Saolin templom szent köntöse ért el (15 361 000 Ft), míg a magyar filmek közül a Szerelem első vérig (11 343 000 Ft), az Elvarázsolt dollár (11 561 000 Ft) és a Macskafogó (9 397 000 Ft) büszkélkedhetett kiugró jegybevételekkel. 

A minneapolisi feministák 1984-ben tekintették meg a Szexmissziót, amely álláspontjuk szerint „nőellenes, fasiszta, soviniszta és szexista” alkotás. A hölgyek kizárólag a férfi-nő kapcsolat szempontjából szemlélték a filmet, és nem tudták vagy nem akarták a totalitárius rendszerek kritikájaként értelmezni. Viszont akik értették ezt a szimbólumot, azok sem feltétlenül tartották a legszerencsésebb megoldásnak, hogy Machulski akarva-akaratlanul egyenlőségjelet tesz a filmbeli szélsőséges feminizmus és a kommunizmus közé. A baloldali ideológusok ezt különösen sérelmezték, mert szerintük a lengyel nők egyenjogúsága terén épp a kommunizmus évtizedeiben történtek a legelső nagy lépések. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a teremtés koronái valójában egy férfi, az őrült Kuppelweiser professzor machinációi következtében kerültek a kihalás szélére, s a Szexmisszió esetében értelmetlen dolog a feminizmust emlegetni, hiszen egy női világban a nőknek már nem kell az egyenjogúságukért küzdeniük, ezért a film elsősorban a hatalom és az alárendeltek viszonyáról szól. 

Így látták ők 

„Előrebocsátom: aki a cím hallatán az ágyjelenetekben való tobzódást, pongyola és kombiné nélküli meztelenséget, semmittevő bolyongással párosuló világfájdalmat, kitartott szexjeleneteket remél a filmtől – csalódni fog. Machulski most látható filmje ugyanis a komédia, a jellemrajz és a tudományos-fantasztikus kalandfilm elemeire épül. Bőven van benne lélektanilag megokolt esemény, érzelemtől hevülő akció, torokszorító drámai fordulat. Dőreség lenne, ha most a tartalmát is elmondanám. […] Juliusz Machulski filmjének külön erénye, hogy szándékának megvalósításához sikerült emberábrázoló készséggel megáldott színészeket találnia. A Szexmisszió így olyan film, amelynek cselekménye, rangja, tétje és tanulsága egyaránt van.” 

(Miklósi Péter: „Szexmisszió”. In: A Hét 1985/29, 15. o.) 

„A Szexmisszió szerény igényű, ám tisztességesen elkészített kommersz film, valahol középúton a filozofikus mélységű példázat és a szemet gyönyörködtető sci-fi show között. Humora ezzel szemben természetes, sőt ellenállhatatlan (főleg a kitűnő Jerzy Stuhr jóvoltából: a színészt már Az amatőrben megszerettük). Maks megszemélyesítője a rámenős gyakorlatiasságot, az egészséges élni vágyást, a csillapíthatatlan nőimádatot játssza el. Éppen az ellentéte a filosztípusú Albertnek (Olgierd Łukaszewicz – vele ugyancsak találkoztunk már néhányszor – szintén jól alakítja szerepét). A nők furcsa módon csak első vagy másodasszisztensek, amit részben azzal magyarázhatunk, hogy a Szexmisszió férfi rendező műhelyében született. A koncepció egyébként félreérthetetlen. Machulski szerint a jövőről nem lehet már teljesen komoly filmet csinálni.” 

(Veress József: „Szexmisszió”. In: Esti Hírlap, 1986. február 6., 7. o.) 

„Egyszóval: Juliusz Machulski fergeteges szatírája kétfelé »üt«: ha akarom, arról szól, hogy végtelen naivitás a tisztán egynemű – akár férfi, akár női – társadalmak egyedül üdvözítő voltában bízni, hiszen az ilyesmi óhatatlanul az elszürküléshez, a »szabványosításhoz«, a kis és nagy hazugságok kialakulásához, s a klikkek harcához vezethet csak. Másfelől: szól arról, hogy nemcsak végtelenül naiv, de tudománytalan dolog is a – politikailag – egynemű társadalmak egyedül üdvözítő voltában hinni, hiszen... Machulski nagyszerű színészpartnereket kapott tézisének bebizonyítására. Elsősorban a férfiakat kell itt dicsérnem – nem a férfiszolidaritás okán; egyszerűen azért, mert a valódi főszerepek az övék: Jerzy Stuhr és Olgierd Łukaszewicz remek jellemformáló erővel komédiázza végig a filmet Bożena Stryjkówna, Bogusława Pawelec, Hanna Stankówna és Beata Tyszkiewicz »alattvalójaként«.” 

(V. P.: „Szexmisszió”. In: Magyar Nemzet, 1986. február 6., 4. o.) 

„A Szexmisszió az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb közönségfilmje. Nincsenek itt üresjáratok, a jól pergő, szellemes történet végig leköti figyelmünket. Csak úgy kapkodjuk a fejünket a remek ötletek és a sok, csinos, többnyire félmeztelen nő láttán. Hatásosak, illúziókeltők a díszletek, jók a jelmezek, s Jerzy Łukaszewicz operatőr a belső és a mozgalmas külső jeleneteknél egyaránt remekel. Machulski nemcsak az érzelmek fontosságáról, a nemek ellentéteiről, a tömeg manipulálásának veszélyeiről beszél, hanem mindennapi kis gyarlóságainkat is kifigurázza. Humoros sci-fijének többszörösen megcsavart, meglepő csattanójával pedig azt sugallja: a férfiak jelenlétét nem lehet »megúszni«.” 

(Hollós László: „Szexmisszió”. In: Új Tükör, 1986. február 16., 3. o.) 

Szexmisszió (Seksmisja, 1984) – lengyel szatirikus sci-fi. Forgatókönyv: Juliusz Machulski, Jolanta Hartwig, Pavel Hajný. Operatőr: Jerzy Łukaszewicz. Díszlet: Janusz Sosnowski. Jelmez: Małgorzata Braszka. Zene: Henryk Kuźniak. Vágó: Mirosława Garlicka. Rendező: Juliusz Machulski. Főszereplők: Olgierd Łukaszewicz (Albert Starski), Jerzy Stuhr (Maximilian Paradys), Bożena Stryjkówna (Lamia Reno), Bogusława Pawelec (Emma Dax), Hanna Stankówna (dr. Tekla), Beata Tyszkiewicz (dr. Berna), Ryszarda Hanin (dr. Jadwiga Yanda), Barbara Ludwiżanka (Julia Novack), Wiesław Michnikowski (Őexcellenciája) Mirosława Marcheluk (titkárnő). Magyarországi bemutató: 1986. február 6. 

MÉG TÖBB SZEX! 

A tiltott szerelem tornya

Justine

Az érzékek birodalma

Érett nők dicsérete

Húszévesnek lenni

Paprika

MÉG TÖBB MISSZIÓ! 

Az oroszlán ugrani készül (misszió: a baktériumfegyver megtalálása bevetés előtt) 

A jégsziget foglyai (misszió: a Nobile-expedíció túlélőinek megmentése) 

A zeppelin (misszió: az LZ 36 terveinek megszerzése) 

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (misszió: a királyné nyakláncának visszaszerzése) 

A Sakál napja (misszió: De Gaulle elnök megölése) 

Excalibur (misszió: a Grál-kehely megszerzése)

KÍNAI NEGYED

Jake: Beszélhetek őszintén, Mrs. Mulwray?

Evelyn: Hogyne, ha képes rá.

A hetvenes évek egyik legjobb amerikai filmje a lengyel Roman Polański Kínai negyed (1974) című bűnügyi drámája, amely a film noir számos ismertetőjegyével rendelkezik. A forgatókönyvet jegyző Robert Towne kifejezetten jó barátja, Jack Nicholson számára írta a főszerepet, Jake Gittes magánnyomozó figuráját. A cselekményt az úgynevezett kaliforniai vízháborúk ihlették, amelyek a huszadik század első évtizedeiben Los Angeles városa és az Owens-völgyi farmerek között zajlottak, szakmai szempontból pedig Raymond Chandler írói stílusa is hatott a szerzőre. Az IMDb szerint a forgatás 1973. október 15-én kezdődött, és 1974 januárjában ért véget, Christopher Sandford alapos Polański-kötete szerint viszont az első forgatási nap 1973. szeptember 28-án volt. A munkát kisebb-nagyobb szakmai konfliktusok kísérték: a kezdeti nehézségek után a rendező viszonylag hamar megtalálta a közös hangot Nicholsonnal, ám igencsak elmérgesedett a viszonya a női főszerepet alakító Faye Dunawayjel, noha a színésznőt ő maga választotta a producer jelöltje, Jane Fonda ellenében. Szakmai problémák miatt végül megváltak az eredetileg szerződtetett operatőrtől és zeneszerzőtől. A forgatási nehézségek ellenére a film jelentős kritikai sikert aratott, és a közönség is jól fogadta. Noha az 1975-ös Oscar-gálán tizenegy jelöléséből csupán egyet tudott díjra váltani, a Kínai negyed ma már igazi klasszikusnak számít, amelyből Nemes Jeles László is ihletet merített a Napszállta (2018) című filmjéhez. A folytatás gondolata viszonylag hamar felmerült, de különféle akadályok miatt csak 1990-ben valósult meg Cinikus hekus (The Two Jakes) címmel. Robert Towne évek múlva azt állította, hogy kezdettől fogva trilógiát tervezett Gittes életének különböző szakaszai alapján, a második rész bukása miatt azonban a harmadikat már nem forgatták le. A Kínai negyedet a magyar Filmátvételi Bizottság többször is elutasította. Megvásárlására 1977-ben került sor, a filmet 1979 szeptemberétől játszották a hazai mozik. A Kés a vízben (1962) és a Macbeth (1971) után ez volt a harmadik Polański-alkotás a hazai filmszínházakban.

A cselekmény 

Los Angeles, 1937. A házasságtörési ügyekre specializálódott magánnyomozót, Jake Gittest egy asszony azzal bízza meg, hogy figyelje meg a férjét, Hollis Mulwray-t, mivel arra gyanakszik, hogy élete párja megcsalja. Jake munkához lát, és beigazolódni látszik a feleség gyanúja: Mulwray gyakran mutatkozik egy feltűnően fiatal lány társaságában. A botránysajtó rövidesen megírja a Víz- és Energiaügyi Hivatal főmérnökeként dolgozó férfi félrelépését. Jake maga is meglepődik azon, hogy az általa felderített bizalmas magánügy sajtónyilvánosságot kapott. Ám a java még csak ezután következik. Gittes irodájában megjelenik egy elegáns nő, aki hűvösen közli, hogy ő az igazi Mrs. Mulwray, és mivel semmilyen megbízást nem adott sem Jake-nek, sem más privát kopónak, hogy a férje után kémkedjen, ezért pert indít Gittes ellen rágalmazásért. Jake később felkeresi Mulwray házát, hogy tisztázza a helyzetet. Csak az asszonyt találja otthon, aki váratlanul bejelenti, hogy mégsem pereskedik, mert a férje hisz Gittes ártatlanságában. Jake ennek ellenére is beszélni szeretne Mulwray-vel, de erre már nem lesz alkalma, mert a férfit hamarosan holtan találják a víztározóknál. Az özvegy kezdi elveszíteni korábbi magabiztosságát: egy újabb találkozó alkalmával bevallja Gittesnek, hogy tudott a férje viszonyáról, mindazonáltal úgy tűnik, hogy sok mindent továbbra is elhallgat. Jake eleinte saját jó híre érdekében próbálja kibogozni a mind szövevényesebbé váló bűnügy szálait, miközben beleszeret a titokzatos özvegybe, és egyre inkább azt gyanítja, hogy az elhunyt Mulwray nem a feleségének, hanem az apósának lehetett az útjában. A végkifejletre a kínai negyedben kerül sor, ahol az események tragikus fordulatot vesznek.

A forgatókönyv

A Paramount Pictures a hetvenes évek elején elhatározta, hogy filmre viszi F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényét. A forgatókönyv megírásával többen is megpróbálkoztak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az akkortájt kevésbé ismert, de szakmai berkekben ígéretes tehetségnek tartott Robert Towne 1971-ben 175 ezer dolláros ajánlatot kapott a szkript megírására. Az író becsületére legyen mondva, hogy nem volt kapzsi, és őszintén bevallotta, hogy a feladat meghaladja a képességeit. Ellenben megragadta az alkalmat, és felajánlotta, hogy saját ötletéből, a még csak vázlatok szintjén létező Kínai negyedből forgatókönyvet ír a filmvállalat számára. Robert Evans, a Paramount akkori elnöke huszonötezer dollárért megvette a még el sem készült szkriptet. Towne – akárcsak maga Evans – jó barátja volt az új színésznemzedék egyik legnagyobb tehetségének, Jack Nicholsonnak, és a főszereplő magánnyomozó, Jake Gittes figuráját eleve Nicholson egyéniségéhez igazítva írta meg, ámbár a színész másik haverjáról, Harry Gittes producerről nevezte el. Véletlen-e, vagy sem, de még a történet is 1937-ben kezdődik, Nicholson születésének évében. (A film egyik jelenetében Gittes Hollis Mulwray-t követve elmegy egy bár mellett, ahonnan kihallatszik 1937 augusztusának nagy slágere, az I Can't Get Started Bunny Berigan előadásában.) Mulvihill nevét Charles Mulvehill producertől kölcsönözték, aki Nicholson friss filmje, Az utolsó szolgálat (1973) társproducere volt. 

Hollis Mulwray figuráját valós személy, William Mulholland (1855–1935) ihlette, aki a Los Angeles-i Víz- és Energiaügyi Hivatal vezetője volt. Mulhollandnek köszönhetően a Los Angeleshez tartozó, szinte sivatagi terület, az Owens-völgy szó szerint felvirágzott azáltal, hogy elvezette a városhoz az Owens folyót. Az 1913-ban befejezett hatalmas vállalkozást kellő eltökéltséggel irányította, a nagyszabású és nagy hatású projektet azonban korrupció és hivatali visszaélések árnyékolták be. A filmben szó esik a Van der Lip-gát katasztrófájáról is, amely utalás a Mulholland által tervezett Szent Ferenc-gát 1928-as összeomlására, amelynek következményeként négyszázötven emberéletet követelő árvíz pusztított. Az 1906-os San Franciscó-i földrengés és tűzvész után a gátszakadás volt Kalifornia kora huszadik századi történelmének legnagyobb katasztrófája. Noah Cross keresztneve utalás a bibliai Noéra és a vízhez kapcsolódó jelentésárnyalatokra. Az eredeti forgatókönyvben Evelyn Mulwray életben maradt; Roman Polański ötlete volt, hogy meghaljon, mégpedig úgy, hogy kilövik az egyik szemét. (Mellesleg épp azt, amelyről Jake a cselekmény folyamán megjegyzi, hogy van benne egy kis hiba, egy pötty az íriszben.) A szerepet alakító Faye Dunaway mindezt az antik görög mitológia egyik figurájával, Oidipusz királlyal hozta kapcsolatba. Az uralkodó vérfertőző viszonyt folytatott az édesanyjával, a szinte korlátlan hatalommal rendelkező Noah Cross pedig megerőszakolta a lányát. Oidipusz megvakítja magát, amikor rádöbben arra, hogy tudtán kívül mégis beteljesítette a Delphoiban kapott borzalmas jóslatot, Evelyn pedig a detektív pisztolylövése által nemcsak egyik szeme világát, hanem az életét is elveszíti. Technikai nehézségek miatt szóba került, hogy mellőzik a szemkilövést, a temperamentumos Dunaway azonban a mitológiai párhuzam miatt állítólag kifejezetten ragaszkodott hozzá, és vállalta az ezzel járó kényelmetlen sminkelési procedúrát, pedig korábban a sminkelés miatt is összetűzésbe került a rendezővel. (Dunaway és Polański konfliktusára később visszatérek.)

Nemcsak Szophoklész Oidipusz királyára, hanem egy modern klasszikusra is utalnak a történetben: az El Macondó-i apartmanok elnevezése a Száz év magány (1967) című regényből származik, melynek szerzője, Gabriel García Márquez kolumbiai író egy falunak adta a Macondo nevet. Nekünk, magyaroknak külön érdekesség, hogy a film egyik leghíresebb szállóigéje, az „Amilyen keveset csak lehet” egy magyar származású rendőrtől, Towne egyik barátjától származik, aki egy időben a kínai negyedben teljesített szolgálatot. A filmben Evelyn megkérdi Jake-et, hogy mit csinált a kínai negyedben, s a férfitől a fentebb idézett választ kapja. A mondat igazi értelmével sokan nincsenek tisztában. A magyar rendőr elárulta, hogy nagyon sokféle nyelvjárás volt használatos a kínai negyedben, amelyet egy kívülálló nem mindig értett pontosan, viszont komoly problémát okozhatott volna, ha valamit félreért, és aszerint cselekszik, ezért döntött úgy, hogy csupán annyit csinál ott, „amilyen keveset csak lehet”, nehogy nagyobb gondot okozzon, mint amekkorát megoldani szeretne az intézkedésével. Már-már vicces érdekesség, hogy a száznyolcvan oldalas eredeti szkript egyetlen epizódja sem játszódott ténylegesen a kínai negyedben, a film utolsó jelenete ugyanis a rendezővel való együttműködés során került a cselekménybe. Ez egyébként az egyetlen jelenet, amelyben mindhárom főszereplő megjelenik. Noha ez igen hatásos befejezés volt, Nicholson később azt mondta, hogy bár a saját filmjei közül a Kínai negyed az egyik kedvence, de a végét nem szereti.

S ha már ennyire belemerültem a forgatókönyv részletezésébe, akkor itt ejtek szót két kihagyott jelenetről is, melyeket feltehetően az amúgy is terjedelmes játékidő (a végleges verzió 125 perces) csökkentése érdekében mellőztek. Az elsőt még a forgatás előtt húzták ki a szövegből. A nyitójelenetben Curly megnézi a felesége hűtlenségét bizonyító fotókat Gittes irodájában, és elkeseredettségében kijelenti, hogy meg fogja ölni az asszonyt. Jake erre azt mondja neki, hogy ne tegye, mert nem elég gazdag ahhoz, hogy megússzon egy gyilkosságot. A film bemutatásának huszonötödik évfordulója alkalmából, 1999-ben Towne azt nyilatkozta, hogy megbánta, amiért ezt a rövid részt kihúzta a filmből. Szerinte ugyanis Jake válasza gyakorlatilag a film témájának megelőlegezése: a dúsgazdag Noah Cross megöli a vejét, Hollis Mulwray-t, vagyonának köszönhetően azonban megússza a gyilkosságot. A másik kihagyott jelenet szintén nem volt hosszú, és dramaturgiai szempontból nem volt olyan szimbolikus jelentősége, mint az elsőnek. Miután megtalálják Mulwray holttestét, Escobar hadnagy azt mondja Gittesnek, hogy nem érez különösebben nagy részvétet az áldozat iránt, mivel unokatestvére meghalt a Van der Lip-gát katasztrófájában, amiért Mulwray-t tartották felelősnek. A Faber and Faber az Egyesült Királyságban 1998-ban kiadta a forgatókönyvet, amely tartalmazta ezt a jelenetet is. 

Ki legyen a rendező?

A Kínai negyed megrendezését több neves alkotónak is felajánlották, mint például Mike Nicholsnak, Peter Bogdanovichnak és a film noir egyik nagy egyéniségének, John Hustonnak, de egyikük sem vállalta, ámbár Bogdanovich ezt utólag megbánta. Robert Evans producer nem nagyon kapacitálta egyiküket sem, mert szerinte ez a történet „európai látásmód”-ot igényelt. Kiszemeltje a lengyel Roman Polański volt, aki 1968-ban már rendezett egy kasszasikert a Paramountnak, a Rosemary gyermekét. A bökkenőt az jelentette, hogy Polański állapotos felesége, Sharon Tate meggyilkolását (1969) követően elhagyta az Egyesült Államokat, és nem akart visszatérni oda, ráadásul ugyanabba a városba, ahol a tragédia történt. Evans azonban tudta, hogy a pénz mindent felülír, és két bukás, a Macbeth (1971) és a Micsoda? (1972) után Polańskinak égetően nagy szüksége van arra, hogy egy új sikerfilmmel megerősítse a helyét a filmvilág élvonalában. A Kínai negyed ennek lehetőségét jelentette, s Evans abban reménykedett, hogy Polański engedelmesen meg fogja valósítani az ő produceri elképzeléseit. A rendezőt gyors egymásutánban, de állítólag a másik tudta nélkül hívta fel Jack Nicholson és Robert Evans. Mindketten ugyanazt a projektet ajánlották fel neki, és mindketten hangoztatták, hogy ez egy olyan forgatókönyv, amelyért Polańskinak érdemes visszatérnie Los Angelesbe. A direktor jól ismerte Nicholsont, szeretett volna dolgozni vele, viszont sokáig nem talált megfelelő témát. 1968-ban felmerült, hogy Jack játssza el a férjet a Rosemary gyermekében, ám Polańskinak akkor még az volt a véleménye, hogy cimborája nem eléggé karizmatikus színész. A baráti rábeszélésnek köszönhetően a rendező beadta a derekát, és Los Angelesbe utazott, hogy konzultáljon a forgatókönyvíróval, a producerrel és a főszereplővel. 

Polański nem sokat lacafacázott. Közölte a szerzővel, hogy alapvetően tetszik neki a szkript, mégis elengedhetetlennek tartja, hogy átírják. Towne-nak nem volt ínyére a dolog, és munka közben örökösen akadékoskodott. Évek múlva mégis azt nyilatkozta, hogy valójában nem voltak közöttük igazán nagy konfliktusok, mert az első perctől lenyűgözte őt Polański óriási tehetsége és magával ragadó személyisége, és utólag belátta, hogy a változtatások mindegyike indokolt és jó volt. A rendező két motívum megírásához mindenképpen ragaszkodott: ahhoz, hogy Evelyn és Jake lefeküdjenek egymással, és ahhoz, hogy a nő meghaljon. Az eredeti befejezés szerint ugyanis Evelyn lelövi az apját, és elmenekül a lányával, amit Jake segít elő azzal, hogy félrevezeti a rendőrséget. (Mások úgy tudják, Evelyn és Jake kart karba öltve hagyták volna el a helyszínt a Los Angelesben oly ritka hóesés közepette.) Fontos változtatás volt az is, hogy Polański elhagyta Gittes narrációját, mert azt akarta, hogy a detektív menet közben derítse fel az ügyet, és a közönség is csak annyit tudjon, amennyit a főszereplő. (A film noirok egyik fő ismérve egyébként épp a narráció lenne.) Ennek megfelelően Gittes minden jelenetben szerepel, és a kamera gyakran a háta mögül veszi az eseményeket, azt érzékeltetve, hogy mindent a főhős szemén keresztül látunk. A forgatókönyvben nem szerepelt az a motívum, hogy Noah Cross hibásan ejti Jake családnevét: „Gic”-et mond „Gitisz” helyett. A Crosst nagyszerűen alakító John Huston volt az, aki többször is eltévesztette a helyes kiejtést, és innen jött az ötlet, hogy a színész hibáját a figura jellemzésére használják fel. Polański megengedte Nicholsonnak az improvizációt, hogy kijavítsa Cross kiejtését. Towne utólag cáfolta, hogy szándékos alkotói elhatározás eredménye lenne az, hogy bizonyos páros motívumokban disszonancia érvényesül, mert szerinte csupán véletlenekről van szó: egy szemüveg, melynek egyik üvege törött, Gittes orrlyukai, melyek egyikét felhasítják, Evelyn egyik szemének apró hibája, anya és vérfertőzésből született lánya, az autó két hátsó lámpája, melyek közül az egyik törött stb. Általános szakmai vélemény szerint a Kínai negyed minden idők egyik legtökéletesebb forgatókönyve, amely ma már tananyag a legjelentősebb filmfőiskolákon. 

Jack Nicholson 

Evansnek nem volt kifogása az ellen, hogy az egyre népszerűbb és kiemelkedően tehetséges Jack Nicholson játssza a főszerepet, akire A nagy Gatsby kapcsán is gondolt, elvégre ő is barátságot ápolt a színésszel. Nem sértődött meg azon se, hogy Nicholson épp azért utasította vissza A nagy Gatsbyt, mert nem értett egyet azzal, hogy Daisyt a producer felesége, a Love Story (1970) hősnője, Ali MacGraw játssza, noha Evans neki szánta a Kínai negyed női főszerepét is. Polański is tökéletesnek tartotta Jacket a Kínai negyed férfi főszerepére, munkakapcsolatuk mégis rosszul indult. A rendezőnek az volt a véleménye, hogy Nicholson nem fordít elég figyelmet a szerepére, és a felvételek szünetében inkább kedvenc kosárlabdacsapata, a Lakers mérkőzéseit nézi a tévében. Az egyik forgatási napon Polański elhatározta, hogy véget vet ennek a helyzetnek, amelyben veszélyeztetve érezte rendezői tekintélyét. Bár a következő jelenethez nem volt azonnal szüksége a színészre, mégis utánament, és egyszerűen kihajította a tévékészüléket Jack öltözőjének ablakán. (Más források szerint egy baseballütővel szétverte.) A felháborodott Nicholson bevágta magát az autójába, és szó nélkül elhajtott a forgatásról. A helyzetet állítólag még aznap tisztázták, és az incidens ellenére végül szoros barátság alakult ki a két művész között. Nicholson belátta, hogy Polańskinak különösen fontos ez a film, és elég tehetséges ahhoz, hogy mesterművet alkosson belőle, a rendező pedig megtanulta, hogy bele kell törődnie abba, hogy még ő sem állhat Jack és a Lakers közé. Nicholson egyébként annyira komolyan vette a szerepét, hogy később visszautasított minden olyan filmajánlatot, amely detektívszerepre szólt, mert úgy érezte, a típust Gittesnél jobban úgysem tudja eljátszani.

Hogy beleélje magát a szerepbe, Jack mindig egy pólót viselt az öltözéke alatt, amelyre a figura nevét írta. A póló sosem látszott, neki viszont segített az átélésben. A forgatáson Nicholsonnak két kifejezetten veszélyes jelenete volt, melyek ráadásul egymást követték a cselekményben. Az egyik, amikor az éjszakai megfigyelést folytató Gittest elsodorja a tározóból hirtelen kizúduló víztömeg. Polański oly módon kívánta felvenni a jelenetet, amely kizárta a kaszkadőr használatát. Jack vállalta a veszélyt, de csak egyszer volt hajlandó megcsinálni a jelenetet. A másik veszélyes epizód az volt, amikor a rendező által alakított késes férfi megsebzi Jake orrát. Ehhez ugyanis egy speciális pengét használtak, amely valóban komoly sérülést okozott volna, ha Polański nem megfelelően használja. (Itt jegyezzük meg, hogy a direktor is meghozta az áldozatot ezért a mellékszerepért, mert levágatta miatta a haját, pedig nagyon nem szerette volna.) Egy harmadik jelenet nem veszélyes volt, hanem inkább kínos. Nicholson épp akkoriban kezdte meg viharos viszonyát a modellként ténykedő Anjelica Hustonnal (a hölgy filmkarrierje csak évekkel később kezdődött el), és a kapcsolatot az édesapa, a Noah Crosst játszó John Huston nem nézte jó szemmel. Anjelica épp akkor látogatta meg a kedvesét, amikor azt a jelenetet vették fel, amelyben Cross kertelés nélkül megkérdezi Gittest: „Lefeküdt a lányommal?” A kérdés természetesen Huston filmbéli lányára, Evelynre vonatkozott, ám alighanem mindkét férfi Anjelicára gondolt. Érdekességként említsük meg, hogy a történet folyamán kiderül, hogy Evelyn nemcsak a nővére, hanem az anyja is Katherine Mulwray-nek. A valóságban Nicholsonról kiderült, hogy az a nő, akit évekig a nővérének hitt, valójában az édesanyja, s akit az anyjának gondolt, az igazából a nagyanyja volt.

Faye Dunaway 

Mint említettem, a szerelmes Evans azt tervezte, hogy felesége, Ali MacGraw lesz A nagy Gatsby és a Kínai negyed női főszereplője is. Kivételes lehetőség volt ez MacGraw számára, hiszen mindkét szerep a színésznők vágyálma volt. Igen ám, de Alit is fűtötte a szerelem, csak éppen már nem a férje iránt. Időközben ugyanis belehabarodott Steve McQueenbe, akivel A szökés (1972) című filmben játszott, s az ő kedvéért otthagyta a férjét, és lemondott a két nagy filmszerepről is. A megcsalt Evans új színésznőket keresett. Faye Dunaway tökéletesnek tűnt mindkét szerepre, s A nagy Gatsbyért még arra is hajlandó volt, hogy próbafelvételt készítsenek vele (a befutott sztárok az ilyesmit általában megalázónak tartják), amelyre állítólag órákon át sminkelte magát, hogy minél meggyőzőbb legyen már a külső megjelenése is. Hiába fáradozott, mert Robert Evans nem kedvelte őt, nehezen kezelhetőnek tartotta, és nem akart vele dolgozni. A szerepet a Rosemary gyermeke főszereplője, Mia Farrow kapta, akit egyébként több kritikus utólag szereposztási tévedésnek nevezett. A Kínai negyed női főszerepére Evans Jane Fondát akarta megnyerni, sőt szóba került Julie Christie is. Polański viszont ragaszkodott Faye Dunawayhez – aki mellesleg meggyilkolt felesége egyik színészi példaképe volt –, és Evans is rábólintott a dologra, miután Jane Fonda kerek perec visszautasította a felkérést, elvégre allűrök ide vagy oda, Faye saját generációjának egyik elismerten legjobb színésznője volt. Dunaway visszaemlékezései szerint ő Nicholsontól hallott először a Kínai negyedről. Jack felhívta, és azt mondta, hogy ebben a készülő filmben van egy olyan ragyogó női szerep, amelyért minden színésznő odaadná a fél karját, ha eljátszhatná. Faye találkozott a kollégájával, együtt elolvasták a forgatókönyvet, s a végére Dunaway valósággal beleszeretett a szerepbe, és mindenre hajlandó volt, hogy eljátszhassa.

Evans ekkor bebizonyította, hogy egyszerre tud dörzsölt és kisstílű lenni. Dunaway ügynökének, Sue Mengersnek azt mondta, hogy küszöbön áll a megállapodás Jane Fondával, miközben Jane már rég visszautasította a szerepet. Végül bejelentette, hogy amennyiben Faye beéri ötvenezer dollárral, akkor ő hajlandó mellőzni Fondát. A színésznő elfogadta a sztárstátuszához képest feltűnően alacsony gázsit, Evans pedig volt annyira rosszindulatú, hogy a szerződés aláírása után bevallotta Mengersnek, hogy csak a bolondját járatta vele, mert Fonda már rég visszalépett, és Dunawaynek valójában már nem volt komoly riválisa. (Összehasonlításképpen: Nicholson gázsija tízszer ennyi volt, nem beszélve a százalékos részesedéséről, tíz évvel korábban pedig Liz Taylor már egymilliót vághatott zsebre a Kleopátra női főszerepéért.) Ennek ellenére nem az alacsony gázsi volt az oka annak, hogy a Kínai negyed forgatásán Dunaway és Polański között elmérgesedett a viszony. Polański – akárcsak Hitchcock – diktatórikus rendező volt, aki megszokta, hogy a színészek engedelmesen alávetik magukat az ő akaratának. A Kínai negyed volt az első alkalom, hogy igazi A-kategóriás sztárokat rendezhetett (Catherine Deneuve vagy Mia Farrow még nem volt befutott színésznő, amikor vele dolgoztak), akik az Actors Studióban tanulták a mesterséget, és ott nem droidokat képeznek. Dunaway sem volt hajlandó gépiesen elfogadni a rendező instrukcióit: tökéletesen érteni akarta a figurát, és a legapróbb részletekre is odafigyelt. Így például arra is, hogy hanghordozása egy olyan asszonyé legyen, aki gyerekkorától megszokta, hogy számára a pénz sosem jelent problémát. Faye állítólag örökösen a figura motivációiról faggatta a rendezőt, aki egyszer dühösen ráordított: „Csak mondd azt a kibaszott szövegedet, mert neked a gázsi az egyetlen motivációd!” (Ez egyébként elég cinikus beszólás volt Polańskitól, ha arra gondolunk, hogy a színésznő mennyire alacsony gázsiért írta alá a szerződést.) A rendező később azt állította, hogy Faye követelőzésére olykor hajlandók voltak átírni a párbeszédeket, s miután a színésznő elmondta azokat a kamerák előtt, utána már ő maga javasolta, hogy inkább térjenek vissza az eredeti dialógusokhoz.

Voltak persze nagyobb problémák is, mint Dunaway aprólékossága. Polański koncentrációs táborban elhunyt édesanyjáról őrzött emlékei alapján képzelte el Evelyn külsejét, ám az első sminktesztek nem nyerték el a tetszését. Türelmetlenségében maga állt oda kimázolni a meghökkent Faye-t, aki ezt a váratlan rendezői közbelépést ekkor még viszonylag jól viselte, pedig a hollywoodi színésznők a saját érdekükben mindig szigorúan ragaszkodni szoktak a saját sminkesükhöz, aki jól ismeri az arcukat, és tudja, hogyan kell hangsúlyozni az előnyöket, és leplezni a hátrányokat. A bomba az éttermi jelenet forgatása közben robbant. Polański többször is leállította a felvételt, mert Dunaway egyik hajtincse szerinte zavarta a beállítást. A fodrász nem tudta megoldani a problémát, mire az ingerült rendező odalépett a dívához, és személyesen tépkedte ki a zavaró hajszálakat. Faye türelmét vesztve felpattant, és trágár szitkok kíséretében elviharzott. A producer a munka folytatása érdekében egyeztető megbeszélést hívott össze. Polański kijelentette, hogy számára Dunaway csupán egy figura az ő sakktábláján, amelyen minden bábut saját maga mozgat, és ezt a felállást a színésznőnek el kell fogadnia, ha el akarja játszani a szerepet. Önéletrajzi könyvében Dunaway azt írta, hogy a Kínai negyed forgatásán egyetlen célja volt: minél jobb alakítást nyújtani. Ha Polański elégedett lett volna vele, ő boldognak érezte volna magát, de a rendező – egyetlen esetet leszámítva – sosem volt elégedett. A színésznőnek az volt az érzése, hogy a rendező egyáltalán nem támogatja, sőt inkább gátolja őt a szerep felépítésének bonyolult folyamatában, emberként pedig semmi tiszteletet nem tanúsít iránta. Jómagam úgy gondolom, mivel Polański kezdettől fogva ragaszkodott Faye-hez, valószínűleg arról lehetett szó, hogy olyan pszichológiai helyzetet akart teremteni, amelyben a színésznő éppoly bizonytalanságban érzi magát, mint az általa játszott szereplő a történetben. Számos konfliktust generáló, veszélyes – ámbár többnyire hatásos – módszer ez, amit később Stanley Kubrick is alkalmazott Shelley Duvall esetében a Ragyogás (1980) forgatásán, és ami lelkileg tartósan megviselte Duvallt. (A férfi főszereplő ott is Jack Nicholson volt!) 

Az egyeztető megbeszélésen Faye garanciákat követelt arra, hogy nem kerül sor a hajszáltépkedéshez hasonló incidensekre. A sztárt három hét pihenőre küldték, visszaérkezése után viszont a forgatás majdhogynem bohózati színezetet kapott. A rendező és a színésznő ugyanis kizárólag közvetítők útján volt hajlandó kommunikálni egymással, akkor is, ha hallótávolságon belül voltak mindketten. Jack Nicholson rendkívül sajnálta, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek. Barátjaként tekintett Polańskira, akinek minden támogatást megpróbált megadni, ugyanakkor nagyon kedvelte Dunawayt is, akit Hollywood egyik legjobb színésznőjének tartott, és a bizalmába fogadta őt, amit élete során nagyon kevés nővel tett meg. Megkísérelte megértetni Faye-jel, hogy a színésznő és a rendező konfliktusában miért Polański oldalán áll, ám Dunaway állítólag mindig félbeszakította, ha erre terelte a szót. A színésznő szerint Jack szerette tréfálkozással megoldani a konfliktusokat, és ebben nagyon jó volt. Neki például ezt mondta: „Azt gondolod, hogy nehéz helyzetben vagy? Nézz meg engem! Életemben először játszom abszolút főszerepet, és a film háromnegyedében kötés van az orromon!” Faye is jelen volt akkor, amikor a dühös rendező szemrehányást tett Jacknek, hogy nem segít neki abban, hogy megcsinálhassa ezt a filmet. Nicholson hideg nyugalommal ezt felelte: „Roman, egyetlen oka van annak, hogy én még mindig itt vagyok, mégpedig az, hogy segítsek neked megcsinálni ezt a filmet.” Sérelmei ellenére Dunaway is kész volt mindent megtenni a filmért. A rendező például újra és újra megismételtette azt a jelenetet, amelyben Jake felpofozza Evelynt, mert szerinte a hatás életszerűtlen volt. Faye ekkor arra kérte Jacket, hogy ne imitálja a pofonokat, hanem valóban pofozza fel őt. Nicholson így is tett, utólag azonban bántotta a lelkiismeret, hogy talán túl durva volt, noha Dunaway sosem tett neki szemrehányást emiatt. 

A legdurvább incidens állítólag még a forgatás kezdeti szakaszában történt, amikor Polański határozottan megtagadta, hogy rendkívüli pisiszünetet tartsanak. (Ekkor még Jackről azt gondolta, hogy nem szívvel-lélekkel dolgozik.) Nicholson jobb híján egy pohárba vizelt, amelyet amolyan pajkos csínyként a forgatási helyszínen hagyott, jól látható helyen egy asztalon. Polański és Dunaway között rövidesen egy újabb éles vita bontakozott ki, melynek hevében a színésznő felkapta az asztalról a poharat, és tartalmát a rendező arcába löttyintette. „Te hülye picsa, hiszen ez húgy!” – kiáltott fel Polański. „Valóban az, te kis pöcs!” – vágott vissza a díva. Nem tudni, hogy ez az eset valóban megtörtént-e, mindenesetre az eltelt évtizedek alatt a mesélők alaposan kiszínezték az anekdotát, sőt egyesek úgy tudják, hogy a színésznő a saját vizeletét használta. Ami egész biztos, hogy hosszú évek múlva kisebb médiabalhé tört ki e miatt az incidens miatt, amikor Faye látványosan faképnél hagyott egy újságírót interjú közben. A zsurnalisztát ugyanis nem nagyon érdekelték a sztár több évtizedes, összességében magas színvonalú karrierjének szakmai részletei, inkább a róla terjengő pletykákkal próbálta szembesíteni Dunawayt, beleértve ezt a pisisztorit is. A színésznő inzultálásnak tartotta ezt a hozzáállást, az újságíró pedig a távozást bizonyítéknak tekintette arra nézve, hogy Faye valóban nehéz természetű művész.

Dunaway tehetségét kevesen vitatták, viszont köztudott volt róla, hogy a pontosság nem tartozik a legjellemzőbb szakmai erényei közé. A zárójelenet felvételén délután háromkor kellett volna megjelennie, de négy órát késett. Polański szitkozódott, John Huston is morgolódott, s az érdemi munka csak este tizenegykor kezdődhetett. Egyesek szerint a rendező és a színésznő közötti rossz viszony is szerepet játszott abban, hogy Polański különösen extrém halálnemet eszelt ki Evelynnek. Miután véget ért a forgatás, a direktor kijelentette, hogy soha többé nem hajlandó újra együtt dolgozni Dunawayjel, aki túl sokáig készül a szerepére, neurotikus, pontatlan, megbízhatatlan. Évekkel később valamelyest megenyhült iránta, és elismerte, hogy korábban még soha nem volt dolga olyan színésznővel, aki ennyire komolyan vette a szerepét, és egyébként is a ragyogó végeredmény a fontos, és nem az ahhoz vezető göröngyös út. Faye az önéletrajzában azt írta, hogy Polański vele való bánásmódja a szexuális zaklatás határát súrolta, ugyanakkor sosem tagadta, hogy az egyik legkiválóbb rendező volt, akivel valaha együtt dolgozott. Megemlítette azt is, hogy kettőjük bonyolult munkakapcsolatáról Polański mindig is sokkal szívesebben és gyakrabban nyilatkozott, mint ő. A filmtörténészek hajlamosak a két művész konfliktusát „az elkényeztetett hisztérikus sztár kontra zseniális rendező” iskolapéldájaként emlegetni, ám jómagam azt gondolom, a problémák mélyén szögesen eltérő munkamódszereik állhattak, melyek ütköztetése végül mégis egy emlékezetes alakítást eredményezett egy kiváló filmben. 

Az operatőr és a zeneszerző

A Rosemary gyermeke forgatásán Polański kitűnő munkakapcsolatot alakított ki William A. Fraker operatőrrel, ezért vele szerette volna elkészíteni a Kínai negyedet is. Robert Evans megvétózta ezt az ötletet, mert attól tartott, hogy a két művész közötti összhang megerősödése miatt sokkal kevésbé tudná érvényesíteni a saját elképzeléseit. Polański nem erősködött, s elfogadta, hogy Stanley Cortez fényképezze a filmet. Beletörődése csak addig tartott, amíg megnézte az első musztereket. Ő ugyanis naturalista stílust akart, Cortez viszont a hagyományos, klasszikus stílust képviselte, ráadásul elég lassan dolgozott. Ezúttal Evansnek kellett engednie: Cortez ment, s a helyére John A. Alonzo érkezett. A menesztett operatőr által készített jelenetekből csupán kettőt tartottak meg: a verekedést a farmerekkel a narancsligetben – ezt egyébként John Huston barátja, Walter Brennan birtokán forgatták – és az idősek otthonából Los Angelesbe való hazakocsikázást az alkonyban. A filmzenét Phillip Lambro írta, és a Kínai negyed első, zártkörű bemutatóján még ezt hallhatták a jelenlévők. A vetítésre Polański meghívta zeneszerző barátját, Bronisław Kapert. Amikor leperegtek az utolsó képkockák, Evans megkérdezte Kapert, hogy tetszett neki a film. A zeneszerző így válaszolt: „Nagyszerű volt, csak a zenéjét kéne megváltoztatni.” Evans megfogadta a tanácsot, és szerződtette Jerry Goldsmitht, akinek mindössze tíz nap állt rendelkezésére ahhoz, hogy új zenét írjon. A kísérteties trombitaszólót Hollywood egyik legmegbecsültebb stúdiózenésze, Uan Rasey játszotta. A Paramount marketingosztálya nem volt elégedett az új zenével, és engedélyt kért Lambrótól ahhoz, hogy a Kínai negyed előzeteséhez az eredeti filmzenéből használhassanak fel részleteket. Lambro azzal a feltétellel egyezett bele a kérésbe, hogy megkapja mellőzött filmzenéje kiadási jogait. A Paramount rábólintott az alkura, de kikötötte, hogy amennyiben a zeneanyag nyilvánosságra kerül, Lambro nem használhatja a Kínai negyed címet. 2012-ben jelent meg először Lambro soundtrackje Los Angeles, 1937 címmel. Goldsmith verziója az elmúlt évtizedek során klasszikussá vált, David Lynchnek például ez a kedvenc soundtrackje.

Bakik

A bakivadászok különösen nagy lelkesedéssel keresik a hibákat azokban a filmekben, amelyek elismert klasszikusoknak számítanak. A Kínai negyed sem kivétel, az IMDb hosszasan sorolja az opusz tévedéseit. Véleményem szerint azonban ezek többsége olyasmi, ami manapság nemhogy egy (kelet-)európai, de még egy amerikai nézőnek sem szúrna szemet: így például az, hogy a harmincas években egyes szirénák vagy a telefonok hangja nem olyan volt, mint a filmben, vagy a liftek nyomógombjai 1937-ben másmilyenek voltak. Az meg szinte minden hasonló film esetében felemlegethető, hogy olykor képmezőbe kerülnek olyan gépjárműtípusok is, amelyek a történet idején még nem léteztek. Most tehát csak azokból a bakikból nyújtok át egy csokorra valót, amelyek jogosan róhatók fel az alkotóknak, bár a film élvezhetőségét szerintem egyáltalán nem befolyásolják.

* Gittes másodszor is elmegy Yelburton irodájába. Míg várakozik, rágyújt egy cigarettára, amit épp akkor tesz vissza a szájába, amikor belép a szobába. Kezet fog Yelburtonnel, de a cigarettának ekkor már nyoma sincs.

* Amikor Jake a narancsligetben birokra kel a farmerekkel, napszemüvegének egyik lencséje kiesik a keretből. A képsor végén mégis úgy fekszik a földön, hogy szemüvegének mindkét lencséje a helyén van.

* A cselekmény a legnagyobb nyári hőség és szárazság idején játszódik, a narancsliget fáin azonban érett gyümölcsöket látunk. A valóságban a narancs télen érik be, és még tavasz előtt leszedik.

* Észrevehetően hajnalodik, amikor a szerelmi együttlét után Evelyn hirtelen elmegy otthonról, ám amíg készülődik, Jake kitöri a nő kocsijának egyik hátsó lámpáját, hogy a sötétben is követni tudja őt. A nő megérkezése utáni események – beleértve kettőjük későbbi beszélgetését is Evelyn parkoló autójában – viszont egyértelműen éjszaka játszódnak, és nem hajnalban. 

* Jake a Mulwray-ház kerti tavacskájában találja meg Hollis Mulwray törött szemüvegét, s közben a vízben egy olyan aranyhalat látunk elúszni, amely a valóságban csak édesvízben él meg. Ám a kerti tóról később megtudjuk a kertésztől, hogy sós vizű, ami egyébként azért fontos, mert Mulwray tüdejében a boncoláskor sós vizet találnak, vagyis a férfi nem fulladhatott bele az édesvizet tartalmazó víztározóba, amint azt először feltételezték, és ahol a holttestét megtalálták. 

* Amikor Ida Sessions lakásán Gittes átkutatja az áldozat pénztárcáját, néhány pillanatra látszik a társadalombiztosítási kártyán a nő születési évszáma: 1915. szeptember 23. Ez azt jelenti, hogy a történet idején Ida csupán huszonkét éves volt, noha legalább tíz évvel öregebbnek tűnik a film elején. (Lásd a fenti illusztrációt!)

* Az utolsó jelenet helyszíne az „új” kínai negyed, amelyet 1938-ban adtak át, a film viszont egy évvel korábban játszódik.

A fogadtatás

A Kínai negyed ősbemutatója 1974. június 20-án volt az Egyesült Államokban, és a nagyobb nyugat-európai országokban is még abban az évben bemutatták. A kritikai fogadtatás nemcsak hogy pozitív, hanem egyenesen lelkes volt. Dicsérték a forgatókönyvet, Polański fölényes mesterségbeli tudását, a harmincas évek hangulatának tökéletes felidézését, a ragyogó operatőri munkát, a hangulatos kísérőzenét és persze a színészek alakítását, különös tekintettel a három főszereplőre. A hatmillió dollárból forgatott film több mint 29 millió dollárt jövedelmezett, vagyis a büdzsé majdnem ötszörösét. Franciaországban 1 822 631 néző látta a Kínai negyedet, Spanyolországban 1 829 559, az NSZK-ban pedig körülbelül 2 300 000. A filmet 1975-ben számos rangos szakmai díjra jelölték, ám jó néhány esetben a szintén igen erős riválisok győztek. A BAFTA-gálán tizenegy kategóriában volt esélyes a Kínai negyed, s végül háromban aratott diadalt: Polański lett a legjobb rendező, míg Robert Towne forgatókönyvírói és Jack Nicholson színészi díja Az utolsó szolgálat (1973) című filmjüknek is szólt. A Golden Globe-on hét jelölésből négyet sikerült díjra váltani: Polański, Nicholson és Towne itt is nyert, sőt dráma kategóriában is a Kínai negyed győzött. A legnagyobb pofára esést – ha szabad így fogalmazni – az Oscar-gála jelentette, ahol a filmet tizenegy kategóriában indították, de csak a forgatókönyvért járó aranyszobrot kapta meg. Többen is óriási tévedésnek tartják, hogy Faye Dunaway kimagasló alakítását egyik rendezvényen sem tartották díjra érdemesnek, noha a művésznő talán ebben a filmben nyújtotta tehetsége legjavát. Az utókor mindenesetre megpróbált igazságot szolgáltatni neki: a Premiere nevű tekintélyes amerikai szaklap minden idők 100 legnagyobb alakítása között a 36. helyre sorolta Dunaway szerepformálását a Kínai negyedben.

Az elmúlt negyvenöt év még tovább növelte a Kínai negyed ázsióját. Az Entertainment Weekly rangsorában Polański alkotása minden idők negyedik legnagyszerűbb filmje, az Amerikai Filmintézet 2007-es listáján pedig a huszonegyedik helyre került. A film vége felé elhangzó mondat, a „Forget it, Jake, it's Chinatown!” (Felejtsd el, Jake, ez a kínai negyed!) számos toplistán minden idők száz legismertebb és legnépszerűbb filmes idézete között szerepel. A Kínai negyed 1991-ben kapott védettséget mint az amerikai filmörökség kiemelkedő darabja. Az 1974. november 21-én kezdődött londoni filmvásáron a magyar filmátvételi bizottság elutasította a filmet, akárcsak a Gyilkosság az Orient expresszen (1974, Sidney Lumet) című krimit. A brit fővárosban 1976. április 26. és május 5. között is rendeztek filmvásárt, ahol Lumet filmjét már átvették magyarországi forgalmazásra, Polańskiét viszont megint elutasították. A Filmtudományi Intézet budapesti mozija, a Filmmúzeum profilja a hetvenes években kortárs filmek bemutatásával is bővült, s mivel a filmszínház lényegében önfenntartó volt, ezért nemcsak művészfilmek, hanem igényes kommersz produkciók is műsorára kerülhettek. E koncepció jegyében az intézmény jelezte, hogy a Filmmúzeum igényt tartana a Kínai negyedre. A magyar üzletkötő továbbította a vásárlási szándékot a külföldi forgalmazó, a C. I. C. (Cinema International Corp.) felé, ahonnan az a válasz érkezett, hogy a filmet kizárólag széles körű forgalmazásra adják el tízezer dollárért. Korábban – például a Dekameron (1971) vagy az Éjféli cowboy (1969) esetében – a Filmtudományi Intézet hajlandó volt kifizetni a széles körű forgalmazáshoz szabott vételi árat, ami ötezer dollár körüli összeget jelentett, a Kínai negyedért kért tízezer dollárt viszont a szűkös valutakeretéből már nem tudta kigazdálkodni. A filmet végül az országos forgalmazás számára vásárolták meg az 1977 decemberében megrendezett londoni filmvásáron egy csomag részeként, amely tartalmazta többek között a blogunkban nemrég bemutatott Negyedik fázis (1974) című sci-fit is. A Kínai negyedet 1979. szeptember 27-étől játszották a magyar mozik. A hazai kritikusok inkább elutasítóan, mint lelkesen fogadták. Többségük szemmel láthatóan nem értette a film összetettségét, csupán egyszerű krimiként tekintett rá, s lényegében mindent felesleges koloncnak tartott benne, ami látszólag nem kapcsolódott szorosan a bűnügyi izgalmakhoz.

Cinikus hekus 

Robert Towne állítólag eleve trilógiát tervezett Jake Gittes életéről, s a Kínai negyed szakmai és üzleti sikere előkészítette a talajt a folytatásokhoz. Nicholsonnak sem volt kifogása az ellen, hogy újra eljátssza egyik kedvenc szerepét. Roman Polański 1977-es szexbotránya – melynek következményeként a rendező végleg elhagyta az Egyesült Államokat – viszont jelentősen visszavetette a projektet. Robert Towne a kényszerszünet idejét arra használta fel, hogy megpróbálja tökéletesre csiszolni a forgatókönyvet, melyet 1984-ben fejezett be. Közben megérlelődött benne az elhatározás, hogy ő lép Polański helyére mint rendező. 1982-es alkotása, az Egyéni rekord nem mondható ugyan átütő erejű rendezői bemutatkozásnak, mégis hihetővé tette, hogy Towne képes lehet a Kínai negyed folytatásának megrendezésére is. Towne, Evans és Nicholson 1985-ben létrehoztak egy közös filmtársaságot T. E. N. (vezetéknevük kezdőbetűi) néven, hogy megvalósítsák a filmet, és megállapodtak a Paramounttal a forgalmazásról. 1985 májusára felépültek a díszletek, kezdődhetett volna a forgatás, amikor kiéleződtek a trió közötti művészi nézeteltérések. Az ötvenes években Robert Evans szerepelt néhány filmben, s mivel színészi ábrándjait sikertelensége ellenére sem adta fel, szerette volna eljátszani Jake Berman szerepét. Towne ugyan nem találta őt erre alkalmasnak, mégis beleegyezett, ám a hiú Evans hallani sem akart arról, hogy a negyvenes évek divatjának megfelelően levágassa a haját a szerephez. A producert végül kitették a vállalkozásból, mire a Paramount felmondta a forgalmazásról kötött megállapodást, mert a fejesek attól tartottak, hogy további komoly problémák merülhetnek fel. (Lehetett ebben valamiféle szolidaritás is, mert mint korábban említettem, egy időben Evans volt a Paramount elnöke.)

A nyolcvanas évek végén Nicholson visszatért a projekthez, megszerezte egykori társai beleegyezését, és ezúttal ő döntött úgy, hogy nemcsak a főszerepet játssza el, hanem a rendezést is magára vállalja. Elképzeléseinek nem felelt meg teljesen Towne forgatókönyve, így azt több helyen is átírta. Mint arról fentebb szó volt, a Kínai negyed történéseit eredetileg Jake narrációjában ismertük volna meg, de Polański elvetette az ötletet, a folytatás esetében Nicholson mégis ezt a megoldást választotta. Bermant Harvey Keitel játszotta. Az eredeti film néhány szereplője visszatért a második részben is: Perry Lopez, James Hong, Joe Mantell és Allan Warnick. Faye Dunaway vállalta, hogy elmondjon néhány mondatot abban a jelenetben, amelyben Jake visszaemlékezik Evelynre. A filmet 1990-ben mutatták be az Egyesült Államokban The Two Jakes (A két Jake) címmel. Sem a kritikusok, sem a nézők nem fogadták túl lelkesen, ezért a trilógia harmadik része, a Gittes vs. Gittes soha nem készült el. A hazai mozik nem játszották a második részt, amely nálunk először videokazettán került forgalomba Cinikus hekus címmel. A magyar szinkront egy súlyos baki teszi kínossá: Jake Gittes nevét végig „Gic”-nek ejtik „Gitisz” helyett. Ahogy fentebb szó volt róla, a Kínai negyedben fontos motívum, hogy a gátlástalan Noah Cross – talán szándékosan eltévesztve – „Gic”-nek ejti Jake családnevét, amit Jake a helyes kiejtésnek megfelelően mindig kijavít „Gitisz”-re.

Így látták ők

„S hogy a Kínai negyed mégsem igazán jó film? Ez tán a témát, a kort, a bűnügyet hol komolyan vevő, hol attól elemelkedő s azt egy bizonyos távolságból ironikusan szemlélő furcsa alkotói módszer belső ellentmondásaiból fakad, a hol a harmincas évekbe, hol a chandleri világba túlságosan belefeledkező hosszadalmas jelenetekből vagy tán abból, hogy Polański – a végig hatalmas mesterségbeli tudást eláruló filmben – rendezői koncepciója rovására tett engedményeket a saját világot teremtő színésznek, Jack Nicholsonnak.”

(V. P.: „Kínai negyed”. In: Magyar Nemzet, 1979. szeptember 27., 4. o.)

„A filmbeli milliomost John Huston, a legnagyobb hollywoodi »nagyágyúk« egyike játssza: pudvás érzéketlensége mögött beteges és kegyetlen hatalomvággyal és elferdült szexuális ösztönökkel, amelyek a vérfertőzés irányába taszítják, s amelyet – beidegződött természetességgel – egyszerűen »megenged magának«, minthogy se égen, se földön semmi sem létezhet, ami gátat emelhetne korlátozhatatlan hatalmának. Lányát, a tragikus sorsú özvegyet Faye Dunaway játssza, a Bonnie és Clyde hősnője, akit utoljára A Keselyű három napjában láttunk. Változatlanul tüneményesen jó színésznő: nem is lehet pontosan meghatározni, hogy mitől, de abban a pillanatban, amikor megjelenik a vásznon, vibrálni, izzani kezd körülötte a levegő. (Alakítása különben Oscar-díjat kapott.) Partnerét, a film hősét, a magándetektívet Jack Nicholson, a Foglalkozása: riporter, s a Száll a kakukk fészkére férfi főszereplője alakítja. A szabványfigurából, egy Perry Mason-szerű magánnyomozóból élő embert tud formálni, akinek még azt is elhisszük, hogy igazi érzelmei vannak. A Kínai negyed tehát vérbeli krimi, a műfaj mesterfokon megvalósított terméke, amelyből azonban egyértelműen kiderül, hogy az amerikai alvilág milyen szoros kapcsolatban állt (vajon csak a múltban?) a rendőrséggel, s a nagyvárosok hatalmi apparátusával. Polański sztárparádéval, kitűnő színészvezetéssel, John Alonzo mesteri operatőri munkájával a műfaj egyik legsikerültebb darabját forgatta.”

(Geszti Pál: „Kínai negyed”. In: Magyar Hírlap, 1979. szeptember 27., 10. o.)

„Gyakorta úgy tetszik, mintha az egyébként biztos kezű művész külön-külön rakná fel a vászonra a színeket. Jó vastagon a kriminalisztikai érdességű – és érdekességű – alapot, erre a jócskán elütő pasztellt – a tucateseteket feldolgozó magándetektív és az unatkozó szépasszony érzelmes románcát –, majd a feltűnően ellentétes színeket egybemosó (társadalmi) mázt. Alighanem a különös »ecsetkezelési« módszerrel magyarázható, hogy a cselekmény lassacskán csordogál. Pontosabban fogalmazva: amikor krimi, akkor meglódul, akkor érzékelhető – olykor még élvezhető is –, amikor viszont vérfertőzés vagy környezetvédelmi eszmefuttatás, akkor csupán elmondatik. A kettősség szokatlan a krimi egyértelmű műfajában és méltatlan a korábbi filmjeiben szintén egyértelműbb rendezőhöz. A hét csalódásához olyan színészek kölcsönözték egyéniségüket, mint Jack Nicholson és Faye Dunaway. A sajátos amerikai ízlés pedig Oscar-díjjal méltányolta a női főszereplő játékát. Los Angelesbe kéne menni ahhoz, hogy megértsem: mit ettek az ottani kritikusok ezen az unalmas, kedélybeteg filmen?”

(Zöldi László: „Kínai negyed”. In: Népszabadság, 1979. szeptember 27., 7. o. – Zöldi – akárcsak az előző kritika szerzője, Geszti Pál – téved: a női főszerepet játszó Faye Dunaway nem kapott Oscar-díjat ezért az alakításáért, ámbár jelölték az elismerésre, és meg is érdemelte volna.)

„Ami Polanski művészetének erőssége, az az emberismeret, ami gyöngéje, az a jóízlés. Úgy látom, nagyon mélyen, talán már közveszélyesen ismeri az embereket, s valószínűleg gyűlöli őket. Talán ebből származik, hogy döbbenetének már-már szadisztiko-erotikus fölhangokkal ad nyomatékot, s olyan hatáskeltési eszközökhöz folyamodik, amelyek nemcsak ízléstelenek, de művészietlenek is. […] A film ettől függetlenül dramaturgiai és színészvezetési iskolapéldány. A főszerepeket Jack Nicholson és Faye Dunaway játssza, bár itt a »játék« szó nem kifejezés. Valóságos konstrukciók ezek az alakítások: plasztikusak, körüljárhatók, ízekre szedhetők. Egy-egy némajátékuk, szemösszevillanásuk, egymás mozdulatából sarjadt gesztusuk már túllép a színművészet eszközrendszerén, s a zenei kifejezés útjain halad.”

(Tihanyi Sándor: „Humorérzék szükségeltetik”. In: Film, Színház, Muzsika 1979/39, 4. o.)

Kínai negyed (Chinatown, 1974) – amerikai bűnügyi filmdráma. Forgatókönyv: Robert Towne és Roman Polański. Operatőr: John A. Alonzo és Stanley Cortez. Díszlet: Richard Sylbert és Ruby Levitt. Jelmez: Anthea Sylbert. Zene: Jerry Goldsmith. Vágó: Sam O'Steen. Rendező: Roman Polański. Főszereplők: Jack Nicholson (Jake Gittes), Faye Dunaway (Evelyn Mulwray), John Huston (Noah Cross), Perry Lopez (Escobar hadnagy), John Hillerman (Yelburton), Darrell Zwerling (Hollis Mulwray), Diane Ladd (Ida Sessions), Roy Jenson (Mulvihill), Roman Polański (a késes férfi), Dick Bakalyan (Loach), Joe Mantell (Walsh), Bruce Glover (Duffy), James Hong (Kahn, Evelyn inasa). Magyarországi bemutató: 1979. szeptember 27. 

MÉG TÖBB ROMAN POLAŃSKI!

Macbeth

Őrület

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!

Reflektorfényben – Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Bonnie és Clyde

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Pokoli torony

Anyu a sztár

A szolgálólány meséje

Érett nők dicsérete