FEJLÖVÉS

Bacsó Péter nevéhez a maguk idejében nagy sikert aratott szatirikus alkotások (A tanú; Ereszd el a szakállamat!; Zongora a levegőben; Ki beszél itt szerelemről?; Te rongyos élet; Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája stb.) fűződnek, ugyanakkor forgatott nyomasztó társadalmi drámákat is. Ezek közül a megtörtént esetet feldolgozó Fejlövés az egyik legjelentősebb mű, amely méltánytalanul merült feledésbe, noha több okból is úttörő alkotásnak nevezhető. Ez volt az első igazi magyar road movie és egyben az első olyan hazai film, amely – ha nem is egyértelmű szókimondással, de – feltárta, hogy a „szocialista paradicsom”-ban valójában mennyire sivár, szürke és kilátástalan az átlag fiatalok helyzete. A három főszereplő közül ketten – Kovács Kati és Horváth Charlie – a könnyűzenei életben váltak megkerülhetetlen előadóművészekké, míg a harmadik fiatal színész, Miller József – tudomásom szerint – teljesen eltűnt a reflektorfényből.

A cselekmény

Klári, az elvált fiatal ápolónő nem találja helyét az életben. Most éppen egy új fiúja van, Laci, de igazán mélyen hozzá sem kötődik. Valószínűleg a közös sors hozta össze őket, például mindkettőjüknek gondjaik vannak a szüleikkel. Klárit az édesanyja, egy egyszerű vidéki asszony simán lekurvázza, mert számára lánya életvitele, a vidéki élet monotóniájából való kitörési vágya csakis a léhaság szimbóluma lehet. Lacit saját édesapja jelenti fel autólopásért. Se Klárinak, se Lacinak nincs maradása odahaza. Felkeresik Laci egyik barátját, Bélát. A fiatalember szintén elégedetlen az életével, de fogalma sincs, hogyan változtathatna rajta. Újra autót lopnak, amelyben találnak egy revolvert. Rövidesen felmerül az ötlet, hogy kiábrándító jelenük és kilátástalannak tűnő jövőjük miatt kövessenek el közös öngyilkosságot. A visegrádi erdőt választják ki helyszínnek…

A valóság nyomában

Bacsó Péter a Népszabadság egyik 1966-os számában olvasott arról, hogy többéves börtönbüntetésre ítéltek két fiatalt „öngyilkosságban való részvétel” miatt. A szűkszavú hír felkeltette az érdeklődését, és Zimre Péter forgatókönyvíróval közösen oknyomozásba kezdett. Engedélyt kaptak a vizsgálati anyagok tanulmányozására, felkeresték az elítélteket, és beszélgettek a családtagokkal is. Az események rekonstruálásával akarva-akaratlanul is a Hidegvérrel világhírű írója, Truman Capote módszereit követték. (A regényből készült film 1967-ben keltett feltűnést világszerte, a magyar mozikba azonban nem jutott el, és csak évekkel később tűzte műsorára a budapesti Filmmúzeum.) Bacsó és Zimre a filmszerűség érdekében a tömörítés és a sűrítés eszközével élt, de a valódi történet legfontosabb elemein nem változtattak. Nem akarták „elpszichologizálni” a sztorit, és semmit nem próbáltak megmagyarázni (pedig meglátásuk szerint az eseményeknek lettek volna magyarázatra szoruló, irracionális motívumai), hanem megmaradtak a szikár, szinte már dokumentarista stílusnál, amely elrejti saját érzelmi hozzáállásukat is a témához. Nyilatkozataiban Bacsó ugyanakkor nem titkolta, hogy egyáltalán nem ítéli el a szereplőit és a hozzájuk hasonló fiatalokat, sőt egyértelműen az ő pártjukon áll: „…ezekben a fiatalokban is nagy és elfojtott energiák feszülnek, amiket – véleményem szerint – nem használunk fel megfelelően, nem veszünk igénybe. Ennek a »slágerkultúrán« felnőtt rétegnek a valódi társadalmi mozgásokhoz fűződő kapcsolatai nagyon lazák; hamis tudattal élnek a világban, mind a közéletet, mind egymás közti kapcsolataikat illetően. Meggyőződésem, hogy jobban kell figyelnünk rájuk. […] Nagyon fáj a szívem ezekért a gyerekekért, akik okosabban és boldogabban élhetnének, ha mi, felnőttek értelmesebben bánnánk velük.”

A fiatalok rendezője

Az ifjú nemzedékre való odafigyelést a magyar rendezők közül Bacsón lehetne a legkevésbé számon kérni, hiszen egész életművére jellemző a fiatalok élete, lehetőségei, jelene és jövője iránti őszinte érdeklődés, amely hol mulatságos (Ereszd el a szakállamat!, Zongora a levegőben, Ki beszél itt szerelemről?, Live show, Majdnem szűz), hol drámai (Kitörés, Riasztólövés, Áramütés) hangvételű alkotásokban öltött testet. Már a Fejlövés előtti műveiben is a fiatalság útkeresésével foglalkozott: debütáló játékfilmje, a Nyáron egyszerű (1964) két fiatal főszereplője dacból köt házasságot szüleik és környezetük akarata ellenére, a közös élet kezdeti buktatói azonban megingatják kapcsolatukat. Bacsó vidám, de nem súlytalan alkotása a maga módján arra figyelmeztet, hogy a második világháború utáni első fiatal nemzedéknek már a békés hétköznapokban kell megvívnia a maga harcait saját boldogsága, a szebb jövő érdekében. A Szerelmes biciklisták (1965) a hatvanas évek fiataljainak kultuszfilmje, azoké a fiataloké, akik számára a kerékpár vált a világ felfedezésének, a kötetlen kapcsolatteremtésnek a szimbólumává. Fiatalság, nyár, Balaton, szerelem, sok-sok remek pályakezdő színész (köztük személyes kedvencem, a fiatalon elhunyt Káldi Nóra) és új hazai könnyűzenei sztárok – mint az Illés, Mary Zsuzsi és Cseh Tamás (a címadó dal szerzője) – jellemzik Bacsó alkotását. A következő opusz, a Nyár a hegyen (1967) viszont a közelmúlt történelmével való katartikus szembenézés: a badacsonyi kőbányánál – ahol az ötvenes években internálótábor volt – művésztelep nyílik, és a múlt emlékei drámaian konfrontálódnak a jelen realitásaival.

Mit csináljunk velük?

A Fejlövés „hideg” előadásmódjával Bacsó fel akarta rázni a nézőket, hogy azok állást foglaljanak a látottakról, magyarán mondva, passzív nézői attitűd helyett valós érzelmi reakciókat akart kiváltani belőlük. Leginkább a jugoszláv filmművészet hatvanas évekbeli „fekete hulláma” – különösen Živojin Pavlović Amikor halott és fehér leszek (1967) című alkotása – állítható párhuzamba Bacsó törekvéseivel. Pavlović filmjének főszereplője, az énekesi karrierről álmodozó, ám a Balkán rideg valóságában csavargóként lézengő Jimmy egy falusi budin ülve, fejlövéssel fejezi be szánalmas életét, bár a fegyvert nem ő süti el. Nem tartom kizártnak, hogy elsősorban a szikár, érzelemmentes dokumentarista stílusnak köszönhető, hogy a Fejlövés egyáltalán megvalósulhatott, mozikba kerülhetett, és nem maradt évekig a dobozában. Az elbeszélésmód miatt ugyanis a történet akár más aspektusból is szemlélhető, amint azt a Magyar Narancs kritikusa is tette négy évtizeddel később, amikor egy akkori friss filmről (Miss Ratcliffe forradalma) írt kritikájában – szerintem cinikusan és igazságtalanul – „rendészeti propagandamunka”-ként említette meg Bacsó alkotását. Oké, nézhetjük annak is, elvégre a gyanúsan lumpen életmódot folytató; autólopás, tiltott fegyverviselés és disszidálási kísérlet bűnébe esett fiatalok végül el fogják nyerni megérdemelt (?) büntetésüket (értsd: a szocialista társadalmi normákkal való szembeszegülésnek nem is lehet más vége, mint a bűnhődés), bár szerintem egyáltalán nem elhanyagolható apróság, hogy mindez nem a rendészeti szervek éberségének köszönhetően következik be, hanem Klári adja fel saját magukat. „Mit csináljunk velük?” – kérdezi bajtársától az államhatalmat szimbolizáló fiatal határőr a film legvégén, és ezt a mondatot bátran tekinthetjük a fiatalokról szóló Bacsó-filmek vezérgondolatának is. Mindazonáltal az illetékesek utólag alighanem felismerték, hogy a Fejlövés valójában nem arról szól, mint amiről szerintük szólnia kéne, és ha be nem is tiltották, de az átlagosnál szerintem gyorsabban tűnt el a moziműsorból. Bacsó következő filmterve szintén valós eseményeken alapult volna: miután egy népszerű tanárt kirúgtak egy gimnáziumból, az iskolai diákjai körében valóságos lázadás tört ki. Ezt a filmjét azonban már nem valósíthatta meg, helyette A tanú forgatását engedélyezték, ám a film bemutatására végül csak tíz év múlva kerülhetett sor.

A forgatásról

A Fejlövést 1968 áprilisában kezdték forgatni, a munka a következő hónapban fejeződött be. A produkció eleinte Csirkék az országúton címmel futott, de ezt szerencsére megváltoztatták. (Szerintem úgy hangzott, mintha egy cseh komédiáról lenne szó.) Bacsó a három főszerepre amatőröket választott. Rendszeresen járta a fiatalok körében népszerű szórakozóhelyeket, és így figyelt fel az Olympia együttes zenész énekesére, Horváth Károlyra, akit már akkoriban is Charlie becenéven ismertek. Miller József Bacsó tanítványa volt a filmgyár rövid ideig működő színészstúdiójában. Játszott Jancsó Miklós Fényes szelek (1969) című alkotásában is, majd eltűnt a reflektorfényből: nem sikerült kiderítenem, mi történt vele ezután. A Filmvilág 1968/12. számában tudósított a Fejlövés forgatásának befejezéséről: Millert ekkor még Mehler Józsefként említették, de sajnos nem tudom, hogy ez az eredeti neve-e, vagy csupán a lapra akkoriban kifejezetten jellemző névelírások egyikéről van szó. A női főszerepet alakító Kovács Katit nem kellett felfedezni: az első magyar Táncdalfesztivál (1966) győzteseként már országos népszerűségnek örvendett, akit a filmesek is foglalkoztatni kezdtek. Bacsó határozottan cáfolta, hogy azért szerződtette volna az énekesnőt, mert kollégái is felkapták. Erről így nyilatkozott a premier kapcsán: „Hogy mások miért választották, azt természetesen én nem tudom megmondani, de azt elmondhatom, hogy alapos megfontolás után döntöttem mellette, mert úgy találtam, hogy ezt a rendkívül nagy ellentmondásokból összegyúrt lányt leginkább olyan egyéniség tudná megjeleníteni a mozivásznon, mint Kovács Kati. […] Például a film végén majdnem két percig az ő arcának közelijét látjuk, az öngyilkosság után. Óriási dráma játszódik itt le a lányban, aki eddig tulajdonképpen hitte is, nem is, hogy a fiú öngyilkos lesz; azt szerette volna hinni, hogy ez nem lehet igaz, most mégis megtörtént. Rádöbben saját felelősségére és arra is, hogy most már nem tud segíteni. Mindez kétperces beállításban, ami végeérhetetlen hosszú egy filmben. S ezt a két percet Kovács Kati minden különösebb külsőség nélkül, teljesen hitelesen tölti ki érzelmekkel, indulatokkal, gondolatokkal. Mindössze azt az instrukciót adtam neki, gondoljon arra, mit érezne, ha a férjét autóbaleset érné. Kati egyébként a munka során a legfegyelmezettebb, a legnagyobb áldozatokat vállaló munkatársunk volt, akivel igazán nagyszerű volt együtt dolgozni.”

Kovács Kati odaadásának egyik bizonyítéka, hogy két hónapig semmilyen énekesi fellépést nem vállalt, hogy folyamatosan a produkció rendelkezésére tudjon állni. Ezt megelőzően játszott Mészáros Márta Eltávozott nap (1968) című drámájában, és a rendezőnő „óriási tehetségű filmszínész-egyéniség”-ként emlékezett meg róla. Ezt a tehetségét Kati a Fejlövésben tudta igazán megcsillogtatni, mert Mészáros filmjében szerintem kicsit önmagát játszotta, a saját sorsáról felelősen dönteni akaró fiatal lányt, míg Bacsónál egy eredeti egyéniségétől távolabb álló, határozatlan, sodródó, érzelmileg kissé hideg figurát keltett életre. Fizikailag is igénybe vette a szerep, hiszen a cselekmény jelentős része egy autóban játszódik, és a korabeli rossz minőségű magyar utak bizony jócskán „összerázták” őt és partnereit. Bizonyos jeleneteket egy speciális alvázú utánfutóban vettek fel. Ezekben a képsorokban Charlie helyett egy dublőr ült a volánnál, Katinak viszont ekkor is a járműben kellett lennie. Maga Charlie 2006-ban így emlékezett: „Nagyon komoly gondok voltak velem a filmben. Élet-halál módjára vezettem. Később le is zárták mindig a forgatás környékét.” Kati számára mégsem az autós jelenetek okozták a legtöbb problémát. Az egyik jelenetben Charlie-nak pofon kellett vágnia őt egy búzatábla közepén. Bacsó nem volt elégedett a felvétellel, és Kati se találta hitelesnek. Kisüstivel próbálták oldani Charlie feszültségét, ám kicsit túllőttek a célon, mert a felbátorodott zenész végül úgy képen törölte Katit, hogy annak állítólag évekig csengett a füle emiatt. (Mindazonáltal a filmben ténylegesen látható pofon magánvéleményem szerint nem tűnik túl valóságosnak.) Az énekesnő – szintén 2006-ban – erről így nyilatkozott: „Azt mondtam akkor, hogy na, itt van vége a filmezésnek.”

Nem itt – és más források szerint nem is emiatt – lett vége, hanem egy meztelen jelenet következményeként. Bacsó már a Nyár a hegyen főszerepét is az énekesnőnek szánta, de ő nem vállalta, mert vetkőznie is kellett volna. Viszont a Fejlövésben is volt meztelen jelenet, amelyet Kati szintén kerek perec visszautasított, mert számára már a csókjelenetek is nehezen vállalhatók voltak. Bacsó látszólag beletörődött az elutasításba, valójában azonban egy főiskolás lánnyal felvette a ruhátlan képsort, amely a filmben olyan hatást kelt, mintha az énekesnőt látnánk. Katit a moziban érte a sokkszerű meglepetés: „Azt látom, hogy ott állok anyaszült meztelenül. Azonnal felpattantam és kirohantam.” Első útja Bacsó Péterhez vezetett, aki kifejtette, hogy dramaturgiailag indokolt volt a vetkőzés. Az átélt fizikai és lelki megpróbáltatásokért valószínűleg némi vigaszt jelentett, hogy Kati az 1969-es pécsi játékfilmszemlén megkapta a legjobb női alakítás díját a Fejlövésben és az Eltávozott napban nyújtott színészi teljesítményéért. S most ejtsünk néhány szót a többi szereplőről is! Bandit, Klári volt férjét Szabó László alakította, aki 1956 őszén távozott Franciaországba. Itt az újhullámosok egyik gyakran foglalkoztatott epizodistája lett, néhány saját filmet is rendezett. A hatvanas évek végétől időről időre hazatért egy-egy kisebb filmszerep eljátszására. A Jászai Mari-díjas Hegedűs Erzsi (1923–1990) eredetileg énekesnőnek készült, egy betegség miatt azonban le kellett mondania erről a pályáról. Főleg színpadi színésznőként ismerték, a hetvenes években a budapesti Madách Színház társulatát erősítette. Jászai Mari-díjas volt Iványi József (1926–1979) is, aki vidéki társulatokban játszott, klasszikus és modern darabokban egyaránt. Létay Klára – Juhász Jácint első felesége – a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is tanított: keveset filmezett, utoljára 1974-ben. Tardy Balázs Sándor Pál Bohóc a falon (1968) című első filmjében vált ismertté. Filmszínészként nem sikerült az élvonalba kerülnie, színpadon viszont népszerű és közkedvelt művésznek számított. 2003-ban – egy aneurizma-műtétet követően – megvakult. Barátai és tisztelői melléje álltak, egészségi állapotának megfelelő fellépési lehetőséget is teremtettek neki. Kosztolányi Balázs (1948–2012) számára 1963-tól 1971-ig ívelő filmkarrierje csupán egy érdekes kaland volt, hiszen valójában mérnöknek készült. 1972-ben diplomázott. Magánéletében imádott a Balatonon vitorlázni, fiaival számos versenyen vett részt eredményesen. Hajójával 2012. október 9-én indult el utolsó útjára Balatonföldvárról. A vitorlást aznap délután üresen találták meg Révfülöpnél. Kosztolányi Balázs holttestét napokkal később Balatonszemesnél vetette partra a víz.

Az első magyar road movie

Bár a road movie majdhogynem egyidős a filmművészettel, igazából a hatvanas évek második felében jött divatba, elsősorban olyan amerikai filmeknek köszönhetően, mint például a Bonnie és Clyde (1967) vagy a Szelíd motorosok (1969). A hazai köztudatban a road movie inkább kocsikhoz vagy motorokhoz kapcsolódik, pedig a westernek között is találunk példát erre a műfaji kategóriára, elég csak egyik kedvencemet, a Mackenna aranyát (1969) említeni. A road movie-k legfőbb jellemzője ugyanis nem annyira a közlekedési eszköz, mint inkább maga az utazás, nemcsak földrajzi („A pontból B-be”), hanem spirituális értelemben is. A szereplők az utazás végére – általában pozitív értelemben – megváltoznak, másképp viszonyulnak életükhöz, egymáshoz és a külvilághoz. A nyugati és a keleti road movie-k között azonban van egy lényeges különbség: a nyugati verziókban az utazás mindenkor a tényleges szabadság érzésével párosul, még akkor is, ha halállal végződik, mint a fentebb említett két filmben. A keleti verziókban viszont inkább csak a szabadság illúziójáról beszélhetünk: a Fejlövés szereplői például eljutnak ugyan A pontból B-be, ám életükbe, életszemléletükbe ez semmilyen változást nem hoz, pozitív értelemben semmiképpen sem. A szabadság korlátait Bacsó finoman, de folyamatosan jelzi: az esti utcán tantuszt kérő Laci például pillanatokon belül egy – amúgy segítőkész – rendőr járőrbe ütközik; a kompon azonnal rájuk szólnak, amint a korlátra ülnek (hogy tisztában legyenek azzal, létüknek minden értelemben korlátai vannak); az öngyilkosság után pedig a kocsi egy ideig egy katonákat szállító gépjármű mögé kényszerül. Nem tudom, ez utóbbi forgatási véletlen volt-e, vagy a tudatos rendezői koncepció része, mindazonáltal szavak nélkül is tökéletesen érzékeltette az egyén szabadságát korlátozó államhatalom állandó, nyomasztó jelenlétét. Kétségünk sem lehet afelől, hogy ezek a szereplők az igazi szabadsággal sem tudnának mit kezdeni: talán ezt ismeri fel öntudatlanul Klári, amikor elárulja a másik fiút is, és a disszidálás küszöbén feladja mindkettőjüket.

A Fejlövés kritikai fogadtatása alapvetően jó volt, bár a legtöbb bíráló feltűnően hangsúlyozta, hogy amit Bacsó bemutat, az semmiképpen nem általánosítható. Főleg a főszereplőket és az operatőrt, Zsombolyai Jánost dicsérték, mindannyiukat teljes joggal. Zsombolyai bravúros operatőri teljesítményéért 1969-ben megkapta a magyar filmkritikusok díját. Ez a munkája tipikus példája lehet annak, hogy egy kiváló operatőr a rendező igazi alkotótársává tud válni: a Fejlövés képi világa ugyanis pontosan közvetíti mindazt, amit szavakkal akkor még nem lehetett egyértelműen kimondani. Ami az opusz hatását illeti, nem egész négy évvel később a közelmúltban elhunyt Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem! című regényéből készült kétrészes tévéfilm (1972, Szőnyi G. Sándor) szintén egy megtörtént bűnügy nyomán fogalmazott meg burkolt, de egyértelmű rendszerkritikát, amelyben a mondanivaló egy részét újfent a nyomasztó fekete-fehér képi világ közvetítette. A dokumentarizmus betörése a játékfilmek világába ugyan nem a Fejlövéssel vette kezdetét (egy évvel korábban Herskó János Szevasz, Vera! című alkotása is ezen törekvés jegyében fogant), ám Bacsó filmjét követően egyértelműen megerősödött, és tíz évvel később A kis Valentinóval (1979) érte el csúcspontját. Ahogyan Schubert Gusztáv filmkritikus írta: „Jeles András filmjében érik majd bizonyossággá, hogy mifelénk minden szabadság által megkísértett fiatalnak ez a sorsa: hiába kapja meg a lehetőséget, hogy azt tehesse, amihez kedve van, egyetlenegy nappal sem tud mit kezdeni. Mert nem a szabadságra született, hanem életfogytig tartó boldogságra egy minden ízében hazug fantomvilágban.”

Fejlövés (1968) – magyar filmdráma. Forgatókönyv: Bacsó Péter és Zimre Péter. Dramaturg: Újhelyi János. Operatőr: Zsombolyai János. Zene: Körmendi Vilmos. Díszlet: Vidéki Judit. Jelmez: Szép Gyuláné. Vágó: Boronkay Sándor. Rendező: Bacsó Péter. Főszereplők: Kovács Kati (Klári), Horváth Károly (Béla), Miller József (Laci), Hegedűs Erzsi (Klári anyja), Létay Klára (Laci anyja), Szabó László (Bandi), Iványi József (benzinkutas), Kosztolányi Balázs (határőr), Tardy Balázs (határőr).