Az idén kilencvennégy esztendős Franco Zeffirelli a XX. századi olasz kulturális élet egyik meghatározó személyisége. Sikerekben gazdag karrierje az ötvenes években kezdődött. A filmszakma mesterfogásait olyan nagyságok asszisztenseként tanulhatta meg, mint Luchino Visconti, Vittorio De Sica és Roberto Rossellini. Saját hírnevét elsőként a színház világában alapozta meg: látványos, mozgalmas operarendezéseinek köszönhetően új életre kelt ez a nagy múltú, de akkoriban a merev hagyományok béklyói között vergődő zenei műfaj. A prózai színpadokon is aktivizálta magát, ténykedése nyomán virágzó Shakespeare-kultusz bontakozott ki Itáliában. Két korai, világsikerű filmjét is Shakespeare-darabok alapján rendezte: A makrancos hölgy (1967) és a Rómeó és Júlia (1968) úgy a kritikusok, mint a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült. Későbbi alkotásairól már megoszlottak a vélemények, gyakran nevezték őket negédesnek, szentimentálisnak, sőt néha giccsesnek is: ezek a vádak különösen A bajnok (1979) és a Végtelen szerelem (1981) kapcsán hangzottak el a leggyakrabban. Zeffirellinek a melodramatikus, olykor tragikusan végződő szerelmi történetek iránti vonzódása feltehetően az érzelemgazdag operákra vezethető vissza, melyeket – filmes karrierjével párhuzamosan – évtizedeken át fáradhatatlanul vitt színre a világ legrangosabb játszóhelyein a milánói Scalától kezdve a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig. Játékfilmjeit általában fiatalokról forgatta, mert őszintén hitt abban, hogy a fiatalság nagy dolgokra képes. A szó legnemesebb értelmében vett humanista alkotó, aki számos kollégájával ellentétben nem az emberi lélek sötét oldalának borzalmas titkaiban vájkált, hanem azt próbálta bemutatni, hogy az ember lehet ugyan esendő, küzdelmeiben akár el is bukhat, eredendően mégis a jóra született. Az őszinte emberi érzelmek – mindenekelőtt a szerelem – fontosságát hangsúlyozta, az élet nagyszerűsége mellett foglalt állást, s műveivel arra figyelmeztet, hogy a boldogságot és a harmóniát akkor találhatjuk meg, ha figyelünk egymásra és nyitottak vagyunk a minket körülvevő világ apró örömeire, a természet szépségeire, legyen szó csupán nyíló virágokról vagy önfeledten daloló madarakról.
A kezdetek
Franco Zeffirelli 1923. február 12-én született Firenzében. Édesanyja Alaide Garosi divattervező volt, édesapja Ottorino Corsi gyapjú- és selyemkereskedő. Mindketten mással éltek házasságban, ezért Alaide asszony kedvenc Mozart-operája, az Idomeneo egyik áriájának címéből (Zeffiretti lusinghieri) választott fiának családnevet, ám ezt a hivatalban elírták, így lett a kisfiúból Zeffiretti helyett Zeffirelli. (Feltehetően kiderült az édesanya félrelépése, emiatt nem jöhetett szóba, hogy férje nevét adja a házasságon kívül született gyereknek. Franco tizenhat éves volt, amikor igazi apja, Ottorino Corsi hivatalosan elismerte őt fiaként. Számos on-line forrásban azonban azt a helytelen infót találjuk, hogy a művész anyakönyvi neve: Gianfranco Corsi.) Zeffirelli hatéves korában elvesztette az édesanyját. Ekkor a Firenzében élő angol hölgyek vették kezükbe a nevelését. Az idős dámákat csípős nyelvük miatt „Skorpiók”-nak (Scorpioni) nevezték. Ez a szerető közösség nyitotta fel a kisfiú szemét az őt körülvevő világ szépségeire. (Zeffirelli életének ezt a szakaszát idézi fel a Tea Mussolinivel című 1999-es filmje.) 1941-ben Franco elvégezte a firenzei Szépművészeti Akadémiát, majd apja tanácsát követve felvételizett a firenzei egyetemre, ahol művészeteket és építészetet tanult. Tanulmányait megszakította, hogy fegyveresen harcoljon szülővárosa felszabadításáért. A háború után visszatért az egyetemre, ahol amatőr színielőadásokat is rendezett. Luchino Visconti az egyetemen figyelt fel a tehetséges fiatalemberre, akit a Vihar előtt (1948), a Szépek szépe (1951) és az Érzelem (1954) című filmjeiben asszisztenseként foglalkoztatott. Roberto Rossellini és Vittorio De Sica segédrendezőjeként az ifjú Zeffirelli a filmrendezői szakma további mesterfogásait sajátíthatta el. Első önálló játékfilmjét 1957-ben forgatta Kemping címmel, de ez a fekete-fehér vígjáték – egyik főszereplője Nino Manfredi – egyáltalán nem jellemző darabja az életművének. Úgy döntött, újabb filmek helyett előbb a színház világában vívja ki magának az elismerést.
Néhány év alatt forradalmasította az operarendezés korszerűtlen, idejétmúlt hagyományait. Előadásai frissek, elevenek, mozgalmasak voltak: hamarosan a milánói Scala, a párizsi Opera és a londoni Covent Garden legfoglalkoztatottabb rendezője lett. Elsőként Rossini vígoperáit állította színre, modern rendezői koncepcióját a közönség, a kritikusok és a szakma is lelkesen üdvözölte. Összebarátkozott a fénykorát élő görög operadívával, Maria Callasszal, akit 1958-ban rendezett először a Dallasban (Egyesült Államok) bemutatott Traviatában. Együttműködésük csúcspontja a londoni Covent Gardenben 1964-ben színpadra állított Tosca volt, melyben Callas partnereként Tito Gobbit láthatták a nézők. Zeffirelli ugyanebben az évben Párizsban is rendezte Callast, Bellini Norma című operájában. Az operarendezésekkel párhuzamosan érdeklődése az irodalmi klasszikusok felé fordult: egyik fontos feladatának tekintette, hogy William Shakespeare munkáit közel hozza a XX. század közönségéhez, megőrizve az eredeti művek szellemiségét, anélkül hogy bármiféle minőségi engedményt tenne. A londoni Old Vicben például a Rómeó és Júliát rendezte, illetve a Sok hűhó semmiért című vígjátékot, a római Teatro Eliseóban pedig a Hamletet. Működése nyomán óriási Shakespeare-kultusz bontakozott ki Olaszországban, mindazonáltal szívesen foglalkozott a kortárs szerzők – Edward Albee, Arthur Miller, Peter Shaffer – darabjaival is. 1966-ban dokumentumfilmet forgatott a firenzei árvízről, narrátorként Richard Burton hangját halljuk. A drámai alkotásnak külföldön is jelentős visszhangja támadt, hatására hivatalos szervezetek és magánszemélyek tettek nagyvonalú felajánlásokat az árvízkárok enyhítésére és az olasz kultúra egyik nagy múltú szellemi központjának számító Firenze megsegítésére.
A makrancos hölgy
Zeffirelli Shakespeare-filmjeinek sorát az 1967-ben bemutatott A makrancos hölgy indította. A direktor eredetileg Sophia Lorennek és Marcello Mastroianninak szánta a két főszerepet, de aztán mégis Elizabeth Taylort és Richard Burtont választotta. Pedig a világhírű művészházaspár szénája akkoriban nem állt túl jól: első közös filmjük, a Kleopátra (1963) kis híján csődbe vitte a Fox filmvállalatot, és a következő három filmjük se kaszált a mozipénztáraknál. Érthető, hogy egyik filmgyártó cég sem tartotta jó ötletnek, hogy megint együtt szerepeljenek. Taylor és Burton tisztában volt azzal, hogy A makrancos hölgy fordulópontot jelenthet karrierjükben, ezért visszautasíthatatlan ajánlattal álltak elő: egymillió dollárral beszállnak a gyártási költségekbe, lemondanak a gázsijukról – kettőjük esetében ez mintegy kétmillió dollár lett volna! –, és inkább százalékos részesedést kérnek a majdani bevételből. (Taylor volt az első hollywoodi színésznő, aki egymillió dolláros gázsit kapott, méghozzá épp a Kleopátra címszerepéért.) Az üzlet létrejött, és Zeffirelli sose bánta meg, hogy Loren és Mastroianni helyett Taylort és Burtont szerződtette. Később élete legszórakoztatóbb filmes élményének nevezte A makrancos hölgy forgatását és a sztárpárral való közös munkát. Pedig a dolgok nem indultak igazán jól. Burtonnel ellentétben Taylor még sosem játszott Shakespeare-t, így nem volt tapasztalata abban, hogyan ejtse és hangsúlyozza helyesen a veretes sorokat. Szerencsére hamar azonosult makrancos Kata alakjával, játéka egyre magabiztosabbá vált, és végül addig kérlelte a rendezőt, amíg az hajlandó volt az utolsó forgatási napon újra felvenni a legelső napon rögzített jeleneteket. Ő ugyan elégedett volt velük, Taylor viszont gyengének találta kezdeti színészi teljesítményét, és az ő akarata győzött. A kosztümök esetében úgyszintén. A méltán világhírű olasz jelmeztervező, Danilo Donati csodás jelmezeket tervezett a filmhez, a legnemesebb és legdrágább anyagokat használta. Taylor azonban elégedetlen volt a sajátjaival, kijelentette, hogy képtelen játszani bennük, és ragaszkodott ahhoz, hogy állandó hollywoodi jelmeztervezője, Irene Sharaff varrja a kosztümjeit. A sztárallűrök ellenére a forgatás alapvetően zökkenőmentesen – sőt oldott légkörben! – zajlott, a film pedig mind a kritikusok, mind a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült.
Rómeó és Júlia
A hatvanas évek végén, a forrongó diákmozgalmak éveiben minden a fiatalokról szólt. Zeffirelli kifejezetten nekik szánta következő filmjét, a Rómeó és Júliát. Szerinte Shakespeare örök érvényű drámájának ifjú szereplői – Rómeó, Júlia, Mercutio, Tybalt vagy Benvolio – valójában olyanok, mint bármelyik mai fiatal: szeretnének kívül maradni szüleik gyűlölködésén és háborúskodásán. Rómeó tulajdonképpen egy érzékeny és naiv pacifista, a tizennégy esztendős Júlia pedig sokkal erősebb és bölcsebb, mint amennyire az életkora indokolná. Zeffirelli nagyjából olyan korú színészeket keresett a főszerepekre, mint amilyennek Shakespeare írta meg őket. Ez akkoriban merész szereposztási koncepciónak számított, mert a színpadi tradíciók szerint éppen az ilyen korú színészek nem tudják teljes átéléssel elmondani csodálatos szövegüket. Több tucat jelölt meghallgatása után (Rómeó szerepére Paul McCartney neve is felmerült!) a tizenhét éves Leonard Whiting és a tizenöt éves Olivia Hussey írhatta alá a szerződést. Külön engedély kellett ahhoz, hogy az akkor még kiskorú Oliviát félmeztelenül lehessen mutatni a szerelmi jelenetben. Szerencsére fiatal koruk ellenére mindketten rendelkeztek némi színészi tapasztalattal, mindazonáltal Zeffirelli alapos előzetes felkészülést rendelt el nekik. Meg kellett tanulniuk a XV. századi járásmódot, Leonardnak lovagló- és vívóleckéket, Oliviának pedig táncleckéket kellett vennie. A stáb forgatott Artenában (erkélyjelenet), Tuscaniában (templomi jelenetek és a kriptajelenet), Pienzában (Capuleték palotájában és az utcákon játszódó jelenetek) és Gubbióban (vívójelenetek). A hatásos látvány érdekében egyes jeleneteket Pasqualino De Santis operatőr és segédjei lóhátról vettek fel. Nino Rota is a korhűségre törekedve komponálta a filmzenét, így például csak az akkoriban már ismert hangszereket szólaltatta meg. A szerelmi téma különösen nagy sikert aratott, sztárok egész sora énekelte már különféle szöveggel, a legnépszerűbb az A Time for Us. A Rómeó és Júlia három Golden Globe-ot és két Oscart nyert, nem is szólva egyéb elismeréseiről, de ezeknél is fontosabb, hogy mindmáig a legjobb és legkedveltebb Shakespeare-filmek között tartják számon, teljesen megérdemelten.
1969-ben Zeffirelli mint utas súlyosan megsérült egy autóbalesetben: arcát többször is meg kellett műteni. Lábadozása időszakában vallási vonatkozású víziói támadtak, melyek hatására egyre élénkebben kezdett érdeklődni az evangéliumok iránt. Ezekből a kórház jezsuita káplánja olvasott fel neki. A hallottak arra késztették a művészt, hogy átgondolja addigi életét és a valláshoz való viszonyát. Egyik álmában maga Szent Ferenc jelent meg előtte. A hitében megerősödött Zeffirelli elhatározta, hogy további munkásságát Istennek szenteli, és filmet forgat Szent Ferencről. Megvolt a pontos elképzelése arról, miféle képet akar közvetíteni a szentről, ezért néhány ponton eltért a történelmi adatoktól. Értelmezése szerint Assisi Szent Ferenc és Assisi Szent Klára története valójában Rómeó és Júlia históriájának spirituális variációja, amely a lelki összetartozást szimbolizálja mindenfajta testiség nélkül. A film címe magának Ferencnek a Naphimnusz című verséből származik. Ezúttal is számos jelentkező közül választották ki a két főszereplőt: Ferenc esetében például Al Pacino, Klára esetében pedig Isabella Rossellini szerepeltetését is fontolóra vették. Zeffirelli végül két ismeretlent választott, Graham Faulknert és Judi Bowkert. A forgatás javarészt külső helyszíneken (Montalcino, Assisi, Gubbio, Norcia, San Gimignano) zajlott, egyes belsőket a római Dear Filmstúdió műtermeiben vettek fel. A direktor élt a színdramaturgia lehetőségeivel is, mivel a zöld, a piros és a fehér színnek a középkori értelmezés szerint sajátos jelentéstartalmuk volt: a zöld kapcsolódott az élethez, a piros az önfeláldozáshoz, a szeretethez és a jótékonysághoz, a fehér pedig a tisztasághoz és az ártatlansághoz. A film kétféle változatban készült, az olasz és a nemzetközi piac részére. A két verzió között komoly különbségek vannak, például Donovan betétdalai csak a nemzetközi változatban hallhatók. Az énekes személye által Zeffirelli megpróbálta Ferencet kapcsolatba hozni a hatvanas évek szabadságot kereső, szeretetet hirdető hippijeivel, a „virággyerekek”-kel. A Napfivér, Holdnővér kultuszfilmnek számít ugyan, de már az ősbemutató idején is elhangzottak róla olyan túlzó vélemények, hogy igazából csak egy vallási témájú giccs, művészi értékét tekintve nem mérhető Roberto Rossellini vagy akár Liliana Cavani Szent Ferenc-filmjeihez.
A názáreti Jézus
Assisi Szent Ferenc után Zeffirelli magáról Jézusról forgatott filmet az olasz RAI és a brit ITC tévécsatorna megbízásából. Az eredetileg ötrészes minisorozatot később rövidített változatban, kétrészes mozifilmként is bemutatták. A film ötlete tulajdonképpen magától VI. Pál pápától származott. A Szentatya megtekintette a Mózes, a törvényhozó (1974) című minisorozatot, amely szintén a RAI és az ITC közös produkciójában készült. Gratulált Lew Grade producernek, és reményét fejezte ki, hogy a következő téma Jézus élete lesz. A RAI és az ITC gyorsan megállapodott egymással erről az új projektről is. A köztudottan mélyen vallásos Zeffirellit kérték fel a rendezésre. Ő viszont nemet mondott, és csak Lew Grade rábeszélésére gondolta meg magát. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a sorozat ökumenikus jellegű, vagyis minden felekezet számára elfogadható legyen, beleértve a nem hívőket is. Ezzel Grade is egyetértett, ezért az Anthony Burgess, Suso Cecchi d'Amico és Zeffirelli által írt forgatókönyvhöz szakértők tucatjai adtak értékes tanácsokat. A forgatás 1975 szeptemberében kezdődött, és 1976 májusában ért véget. A jelenetek többségét Marokkóban és Tunéziában vették fel. A szereposztás igazi sztárparádé: Anne Bancroft, Claudia Cardinale, Ernest Borgnine, Laurence Olivier, Anthony Quinn, Fernando Rey, James Mason, Rod Steiger, Peter Ustinov, Valentina Cortese és sokan mások. Jézus szerepét Dustin Hoffman vagy Al Pacino játszotta volna. Végül azért mellőzték őket, mert az alkotók úgy gondolták, külsejük esetleg nem felel meg az amerikai közönségben élő Jézus-képnek. Lew Grade felesége javasolta Robert Powell brit színészt, aki Ken Russell Mahlerjának (1974) címszerepében vált világhírűvé. Powell kék szemét sötétkék szemtussal hangsúlyozták, ami tekintetét különösen kifejezővé tette. Különféle későbbi felmérések szerint a Jézust megformáló színészek közül Powell arca és színészi játéka hatott a legjobban a közönségre. A sorozat világszerte lelkes szakmai és közönségfogadtatásban részesült, ennek köszönhetően került rövidített formában a mozik műsorára. A magyar illetékesek kitartóan elzárkóztak attól, hogy Magyarország számára megvásárolják, mert csupán „giccses bibliai képeskönyv”-nek tartották. A hazai filmszínházak még megkésve sem mutatták be, a televízióban láthattuk először.
A bajnok
A bajnok (1979) az 1931-ben bemutatott, azonos című King Vidor-film remake-je. A történet egy lecsúszott ökölvívóról, Billyről szól, aki kisfiával, T. J.-vel vándorol, és alkalmi bokszolásból tartja el kettőjüket. Váratlanul megjelenik jómódban élő, elvált felesége, aki vissza akarja kapni a gyereket. Hősünk ragaszkodik a fiához, és megpróbál jó útra térni, hogy T. J. büszke lehessen kiváló sportoló édesapjára. Zeffirellitől sosem állt távol a szentimentalizmus, ami ebben a filmjében egyértelműen giccsbe fordul át. A könnyfakasztó zárójelenetet azóta számos pszichológiai kísérlethez is felhasználták, hogy erős érzelmi reakciókat váltsanak ki a vizsgálati alanyokból. A bajnok szerepét Ryan O’Neal vállalta, de visszalépett, miután Zeffirelli elzárkózott attól, hogy O’Neal fia, Griffin játssza T. J.-t. Szóba került Robert Redford is, aki komoly változtatásokat akart a forgatókönyvön, amire a direktor szintén nem volt hajlandó. Végül Jon Voighttal sikerült megállapodni, akit alakításáért a következő évben Golden Globe-ra jelöltek. Az anyát Faye Dunaway formálta meg. A dívának magánéleti okokból kapóra jött, hogy ezúttal nem övé a főszerep. Szívesen játszott anyát, mert akkoriban a valóságban is az akart lenni. Saját bevallása szerint imádott Zeffirellivel dolgozni, sok minden mellett azért, mert a direktor nemcsak szerette a színészeket, hanem tudott is bánni velük. Faye alakítása azonban nem mindenki tetszését nyerte el. Az egyik kritikus szerint oly mohó tekintettel ölelgeti magához a fiát, mint aki a legszívesebben ágyba bújna vele. A kisfiút Ricky Schroeder játszotta, akit egy országos tehetségkutató verseny keretében több mint kétezer jelölt közül választottak ki. A legtehetségesebb fiatal színésznek járó Golden Globe-díjat vehette át 1980-ban, felnőttként mégsem tudott a nagy sztárok közé emelkedni.
Végtelen szerelem
Felmerült az a lehetőség, hogy Zeffirelli rendezze a Joan Crawford életéről szóló Anyu a sztár (1980) című filmet, a főszerepben Faye Dunawayjel. A direktor Hollywood áldozataként akarta ábrázolni Crawfordot, ám a néhai filmcsillag mostohalánya, az opusz alapjául szolgáló botrányregény szerzője, Christina Crawford nem fogadta el ezt a koncepciót. Zeffirelli ekkor egy másik friss bestseller megfilmesítésébe kezdett: Scott Spencer regénye, a Végtelen szerelem tulajdonképpen egy modern Rómeó és Júlia-történet. A szerelmesek ezúttal nem halnak meg a történet végén, hanem végleg elszakadnak egymástól. A két főszerepet a korszak tinédzsersztárja, Brooke Shields és a pályakezdő Martin Hewitt játszotta. Hewittnek állítólag nem kevesebb, mint ötezer riválisa volt, köztük az akkor még ismeretlen Tom Cruise és Timothy Hutton. (Cruise végül egy kisebb szerepet kapott, Hutton még annyit se.) Shields ellen az anyját alakító Shirley Knight tiltakozott a legjobban, mert nem találta őt elég tehetségesnek. Rögvest sorolta is a szerinte alkalmasabb jelölteket, mint például Rosanna Arquette, Linda Blair, Bo Derek, Carrie Fisher, Jodie Foster, Melanie Griffith, Jennifer Jason Leigh, Kristy McNichol, Michelle Pfeiffer és Debra Winger, de Zeffirellit nem lehetett meggyőzni. Pedig nem volt könnyű dolga Brooke-kal: az egyik szerelmi jelenet felvétele közben kénytelen volt csiklandozni Shields talpát, hogy végre valami érzelem jelenjen meg a leányzó kifejezéstelen arcán. (Mulatságos, hogy Shields önjelölt menedzserként ténykedő mamája viszont először azért akart nemet mondani lánya nevében, mert szerinte a szerep nem jelentett komoly színészi feladatot Brooke-nak.) A szerelmi jelenetekkel mellesleg több baj is volt, ötször kellett megkurtítani őket, hogy a film elkerülhesse a forgalmazási csőddel egyenértékű X-kategóriás besorolást. A kritikusok egyébként nem Brooke, hanem inkább Martin alakítását tartották haloványnak, a fiatal színész azonban utólag kijelentette, hogy nem érdeklik a negatív vélemények, és büszke erre a filmjére. Elmondta, hogy bár ő és Brooke mindmáig jó barátként gondolnak egymásra, a valóságban sose volt közöttük szerelem. A lesújtó kritikák és a hat Arany Málna-jelölés ellenére Zeffirelli alkotása nem bukott meg a pénztáraknál, ám igazán elsöprő világsikert csupán a Lionel Richie és Diana Ross által előadott címadó dal ért el, mely számos országban hetekig vezette a toplistákat. A Végtelen szerelem nem tetszett a szerzőnek, Scott Spencernek sem, aki a 2014-es remake-kel sincs kibékülve.
Az ifjú Toscanini
Zeffirelli személyesen is ismerte a legendás olasz karmestert, Arturo Toscaninit (1867–1957), akinek fiatal éveiről forgatta 1988-as mozifilmjét. Tanulmányai befejezése után az ifjú Toscanini Claudio Rossi zenekaránál kapott munkát. Rossi elvitte magával egy dél-amerikai turnéra is. Brazíliában Arturo szerelmes lesz egy Margherita nevű fiatal lányba, és megismerkedik bálványával, az öregedő operadívával, Nadina Bulichoff-fal is. Nadina az Aida címszerepében szeretne visszatérni a színpadra, és ebben Toscanini igyekszik segíteni neki. A fiatal karmester nemcsak az operalibrettóban találkozik a rabszolgatartó társadalom kegyetlenségével, hanem a brazil valóságban is. A tizennégy millió dollárból forgatott film címszerepében a fiatal C. Thomas Howell nyújtott figyelemre méltó alakítást, a bulvárszenzációt azonban Elizabeth Taylor jelentette, aki Nadinaként nyolc év szünet után jelent meg újra a filmvásznon. Alakítása az 1988-as velencei filmfesztiválon katarzis helyett állítólag inkább derültséget okozott. Létay Vera, a Filmvilág kritikusa így írt korabeli beszámolójában: „A mesebeli palotájába bezárkózott, felékszerezett, talpig selyemtafotában suhogó dámára a jóság ifjító szere olyan hatással van, hogy a premieren, szerepéből kilépve, szózattal fordul az előkelő közönséghez, a díszpáholyban ülő királyhoz, felszólítja őket, szabadítsák fel rabszolgáikat, miként ő maga is hét emberének visszaadta szabadságát. A szózatot emlékképek szakítják meg, a villámló zivatarban fához láncolt, szenvedő néger rabszolgáról. S mindez az Aida szerepében sötétbarnára pasztázott, hetyke-begyes Elizabeth Taylor hamisan patetikus előadásában, aki az epés kritika szerint olyan, mint Faruk király egyik felesége lehetett.” Ugyanezen a fesztiválon vetítették Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése (1988) című drámáját is, amely ellen már a bemutató előtt példátlan tiltakozáshullám indult. Maga Zeffirelli is a Biennálé műsorpolitikájának felülvizsgálatát követelte, saját filmjének kínos premierje után azonban dühösen azt nyilatkozta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Velencébe. Közel három évtizeddel az ősbemutató után már egyre gyakrabban találkozni olyan véleményekkel is, hogy Az ifjú Toscanini Zeffirelli életművének igazságtalanul alulértékelt darabja.
Hamlet
Az 1990-es években Zeffirelli változatlanul megosztotta energiáit a színház és a film között. Míg az előbbi területen folytatódott a diadalmenete, addig újabb filmjeivel nem tudta megismételni korai alkotásai világsikerét. Harmadik Shakespeare-filmje, a Hamlet (1990) ugyanazzal a céllal született, mint az előző kettő: közelebb hozni a jelenkor nézőihez a halhatatlan drámaíró művészetét. Ennek egyik lehetőségét a szereposztás jelentette. Zeffirelli a címszerepre Mel Gibsont, a Halálos fegyver-filmek sztárját választotta. Vagyis ezúttal is szakítani kívánt a merev színjátszási hagyományokkal, jelen esetben azzal, hogy a dán királyfi egy töprengő, meditáló személyiség: a direktor inkább egy cselekvő akcióhőst akart. Gertrudis szerepére tudatosan választott Glenn Close személyében egy olyan színésznőt, aki tipikus hollywoodi blockbusterekkel (Kicsorbult tőr, 1985; Végzetes vonzerő, 1987) futott be. A kereskedelmi szempontok mellett természetesen nem szorultak háttérbe a művészi szempontok sem, hiszen a két főszereplő nemcsak sztárként, hanem színészként is figyelemre méltó volt, nem is beszélve a többiekről: Alan Bates (Claudius), Paul Scofield (Hamlet atyjának szelleme), Ian Holm (Polonius) és Helena Bonham Carter (Ophelia). Az angol–amerikai–francia összefogással megvalósult Hamlet forgatása 1990. április 23-án kezdődött, és tizenegy hétig tartott. (Az IMDb csak hét hétről tud.) Helsingőr várát a XI. században épült doveri kastély helyettesítette. A stáb olyan csodálatos skóciai helyszíneken dolgozott még, mint Dunnottar vára és a közelében lévő kisváros, Stonehaven, illetve a Blackness-kastély. A költségek húszmillió dollárra rúgtak, a bevételek azonban nem voltak kiemelkedően magasak. Zeffirelli szereposztási koncepciója a kritikusoknál érdekes módon kedvezőbb visszhangra talált, mint a nézőknél. A közönség nem rohamozta meg a mozikat, hogy kedvencét Shakespeare-szerepben lássa, noha a szakmai vélemények szerint Gibson erőteljes, intelligens alakítást nyújtott Hamletként. Egyesek mégis azon az állásponton voltak, hogy a figura aktivizálása miatt játéka kevésbé összetett és elmélyült, mint amennyire azt a shakespeare-i szöveg megengedné.
Egy apáca szerelme
Giovanni Verga Storia di una capinera (Egy veréb története) című könyve 1871-ben jelent meg könyv alakban, de az olvasók már korábban megismerkedhettek a történettel folytatásos újságregény formájában. Részben önéletrajzi ihletésű műről van szó: 1854-ben kolerajárvány tört ki Cataniában, amely elől a Verga család Tebidibe, egy jó levegőjű üdülőhelyre menekült. Ott az akkor tizennégy esztendős Giovanni beleszeretett egy fiatal novíciába, Rosaliába. A könyv 1891-ben jelent meg először magyarul Egy apácza története címmel, Zigány Árpád fordításában, a Singer és Wolfner kiadásában. A fordító egy lábjegyzetben megmagyarázta, miért nem tükörfordítást készített az eredeti címhez: „Mivel a magyar nép a barázdabillegető nevét mindig bizonyos erkölcsi és értelmi léhaság megbélyegzésére használja: azért a fordítás alaki hűsége itt bizonyára helytelen lett volna.” (A könyv eredeti címében szereplő „capinera” szót általában verébnek fordítják, de ornitológiai szempontból egész pontosan a verébalakúak rendjébe tartozó barátposzáta köznyelvi elnevezése az olaszban. A barázdabillegetők szintén a verébalakúak rendjébe tartoznak.) A regényt 1917-ben és 1943-ban is megfilmesítették. Ahogy arról már szó volt, Zeffirelli filmrendezői munkásságának visszatérő témája a fiatalok reménytelen vagy éppen tragikusan végződő szerelme, amihez a Verga-regény is kitűnő alapot szolgáltatott. A testiségtől mentes szerelem motívuma az opuszt leginkább a Napfivér, Holdnővérrel rokonítja. Maria, a hétéves korában apácának adott fiatal lány a zárda ideiglenes bezárása miatt egy időre visszakerül családjához, ahol egy számára ismeretlen világ tárul fel előtte: belekerül egy másfajta élet lüktetésébe, felfedezi a természet szépségeit és átéli az első szerelem érzését, ami sokkal inkább mondható lelki kötődésnek, mintsem mindent elsöprő érzéki vágynak. A történet végén önként tér vissza a zárdába, hogy apácának szenteljék: nézőpont kérdése, hogy ebben az „élve eltemetkezés” gesztusát látjuk-e, avagy lemondást a földi lét örömeiről egy magasztosabbnak hitt életcél, Isten szolgálata javára. Zeffirelli most is pályakezdőkre (Angela Bettis és Johnathon Schaech) bízta a két főszerepet, mellettük olyan kiváló színészeket láthatunk, mint például Vanessa Redgrave, Valentina Cortese és Frank Finlay. Az Egy apáca szerelme akkor került a mozikba, amikor a filmvásznakat még javában a nyolcvanas években feltűnt akcióhősök lőtték lyukacsosra, így talán mondani se kell, hogy Zeffirelli szívet melengetően szép filmje csendben és hamar kimúlt a kasszáknál.
Jane Eyre
Charlotte Brontë Jane Eyre című regénye egyike az irodalomtörténet leghíresebb és legnépszerűbb alkotásainak. Eredetileg Currer Bell álnéven jelent meg 1847-ben, magyarul A lowoodi árva címmel is kiadták. A történet árván maradt hősnőjét szívtelen nagynénje árvaházba adja, mert a kislány a szigorú büntetések ellenére sem alázkodik meg előtte. Az intézetben Jane műveltséget, jó modort is tanul, így tizennyolc éves korában levelezés útján nevelőnői álláshoz jut Mr. Rochesternél. Élvezi a korábbinál szabadabb életet, és jól elboldogul munkaadója gyámleányának nevelésével is. A külföldről hazaérkező Mr. Rochester szigorúsága hamar felenged a nevelőnő iránt, kibontakozó románcukat azonban baljós jelenségek kísérik: a kastély éjszakai csendjét olykor hátborzongató nevetés töri meg, rejtélyes alak mászkál a folyosókon, és egyik éjszaka valaki felgyújtja az alvó Mr. Rochester ágyát… Brontë könyvéből 1910-ben készült az első filmváltozat, 1943-ban pedig a leghíresebb. Ez utóbbit Robert Stevenson rendezte, a hősnőt Joan Fontaine, Rochestert Orson Welles alakította. Zeffirelli főszereplői: a francia Charlotte Gainsbourg és az amerikai William Hurt. A direktor pályája során számos nehéz természetűnek tartott színésszel (például Liz Taylorral és Faye Dunawayjel) dolgozott együtt, a maga részéről William Hurtöt tartotta a legnehezebb esetnek. A szereplőgárdából emeljük ki még Anna Paquin, Fiona Shaw, Joan Plowright, Geraldine Chaplin, Billie Whitelaw és Maria Schneider nevét is. A forgatás javarészt a Thornfield Hallt helyettesítő, festői szépségű Haddon Hallban (Egyesült Királyság, Derbyshire) zajlott. A Wye folyó mentén elterülő épület annyira jó választásnak bizonyult, hogy a Jane Eyre későbbi filmváltozatait is általában itt forgatták. Voltak persze más helyszínek is, egyes jeleneteket például Olaszországban vettek fel. A Jane Eyre bebizonyította, hogy a valaha világsikerű filmeket alkotó Zeffirelli rétegrendező lett: filmjeinek szakmai igényessége elvitathatatlan, atmoszférájuk magával ragadja a révedezni vágyó nézőket, de ekkoriban már úgy a művészfilmek, mint a kommerszfilmek mezőnyében más szelek fújdogáltak.
Tea Mussolinivel
Részben önéletrajzi ihletésű alkotás az 1999-ben bemutatott Tea Mussolinivel című film, amely azonban a történelmi eseményeket illetően néhány ponton eltér a tényektől. Főhősét, Lucát Firenzében élő angol hölgyek veszik pártfogásukba, akik mindennap együtt teáznak. A kifinomult dámák nincsenek teljesen képben a valós helyzetről: biztonságban érzik magukat, hisznek az olasz diktátornak, Mussolininek, hogy nekik nem eshet bajuk, hiszen az angolok az olaszok régi barátai és szövetségesei. Amikor kitör a második világháború, az angolokat internálják, az Egyesült Államok hadba lépése után pedig az amerikaiakat is. Most már nem babra megy a játék, a túlélés a cél. Közben kiderül, hogy a dúsgazdag amerikai zsidó asszony, Elsa szeretője valójában besúgó, aki meg akarja szerezni a nő vagyonát, ezért az életére tör. A veszélyhelyzetek férfivá érlelik a kamasz Lucát… Mint minden Zeffirelli-filmnek, ennek is elsősorban az atmoszférateremtés és a színészi játék a legnagyobb erőssége. Zeffirelli abszolút maximalista volt, akárcsak Stanley Kubrick: képes volt több tucatszor felvenni ugyanazt a jelenetet, ha úgy érezte, elsőre nem sikerült a tökéletességet elérnie, mert például rossz szögben állt a kamera, valamelyik szereplő jelmezével nem volt minden rendben, vagy kamasz főszereplője rossz kiejtéssel mondta a szövegét. Luca szerepét ketten játszották: gyerekként Charlie Lucas, kamaszként Baird Wallace. Az amerikai Baird a forgatási előkészületek idején egy római angol iskolába járt. Elment ugyan a meghallgatásra, de szerinte annyira rosszul sikerült a próbafelvétele, hogy nem számított arra, hogy Zeffirelli épp őt választja. Mivel nagyon hasonlított a fiatal Zeffirellire, így érthető, hogy rá esett a választás. Lady Hestert és Maryt eredetileg Vanessa Redgrave és Angela Lansbury játszotta volna, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudták vállalni a munkát. Nagyszerű helyetteseik lettek Maggie Smith és Judi Dench személyében. (Gibson őrnagyot Maggie fia, Chris Larkin játssza.) Az amerikai asszonyt alakító világhírű énekesnő, Cher kizárólag azért mondott igent, mert Zeffirelli kijelentette, hogy mást elképzelni sem tud ebben a szerepben. Költségvetési okokból a film vége felé látható harci jeleneteket nem forgatták le, hanem átemelték A híd túl messze van (1977) című háborús szuperprodukcióból.
Mindörökké Callas
Zeffirelli rajongott a legendás görög operadíváért, Maria Callasért, akit háromszor rendezett színpadon (Norma, Traviata, Tosca). Szerette volna a felvevőgép elé is csábítani, Callas azonban visszautasította őt, akárcsak Luchino Visconti, Joseph Losey, J. Lee Thompson és mások filmajánlatait. (Csupán egyetlenegyszer mondott igent egy filmajánlatra, méghozzá Pier Paolo Pasolini Médeájára, ám a film megbukott. Ennek ellenére Callas és Pasolini között mély barátság szövődött.) A díva 1977-ben bekövetkezett halála mélyen lesújtotta Zeffirellit. Évekig gondolkodott azon, hogyan állíthatna méltó filmes emlékművet bálványának. Annak idején neki adatott a megtiszteltetés, hogy dokumentumfilmet forgathatott Callas utolsó operaszerepléséről a Covent Gardenben. Úgy döntött, hogy egy játékfilmet is szentel a személyének. Az opuszt Mindörökké Callas címmel 2002-ben mutatták be, a művésznő halálának huszonötödik évfordulója alkalmából. A történet a valóságot ötvözi a fikcióval. Larry Kelly (Maria egyik közeli barátját Lawrence Kellynek hívták, ámbár a filmbeli figura inkább Zeffirelli alteregójának tűnik) érdekes ötlettel keresi fel a Párizsban évek óta visszavonultan élő Callast. Szeretné, ha egy operafilmben eljátszaná Carment, az operairodalom egyik legnépszerűbb hősnőjét. Az éneket egy korábbi hangfelvételéről kevernék a képek alá, mert Callas csodálatos énekhangja sajnos már tönkrement, visszavonulásának fő oka is ez volt. A dívát érdekelni kezdi a lehetőség, hogy egyik legkedvesebb szerepét egy filmfelvétel megőrizné az utókor számára, és örül annak is, hogy visszakerül az élet nyüzsgésébe, újra megtapasztalhatja az emberek csodálatát és szeretetét. Női hiúságát legyezgeti, hogy jóképű partnere nemcsak a híres opera-énekesnőt, hanem a még mindig vonzó asszonyt is látja benne. Mégis, amikor elkészül a Carmen-film, Maria arra kéri Kellyt, hogy ne hozza forgalomba: úgy érzi, becsapná a nézőket azzal, hogy csak egy illúziót, Callas legendáját nyújtja nekik, miközben épp amiatt válhatott naggyá, mert művészete az őszinteségre épült, a valós művészi teljesítményre, és nem a látszatra. A francia Fanny Ardant akkoriban nagy sikerrel játszotta Callast a színpadon a Master Class című drámában, és Zeffirelli emiatt kérte fel őt a főszerepre. Szemmel látható céljuk az volt, hogy ne a média által felépített, tragikus pózba merevített operaidolt ábrázolják, hanem az érző-érzékeny, aktív és életvidám művészt. További fontosabb szereplők: Jeremy Irons, Joan Plowright, Jay Rodan és Gabriel Garko. A kritikák elsősorban Ardant sokszínű játékát és a Carmen-betétek pazarságát emelték ki, mindazonáltal a film egészének vonatkozásában inkább a csalódottság hangjai domináltak.
Operafilmek
Zeffirelli első operafilmje, Az álarcosbál (1978) a milánói Scalában 1977. december 30-án bemutatott Verdi-opera tévéfelvétele. Riccardót Luciano Pavarotti, Renatót Piero Cappuccilli, Ameliát Shirley Verrett, Ulricát Jelena Obrazcova énekelte. 1982-ben három Zeffirelli-operafilmet is láthattak az érdeklődők: a Traviatát mozikban mutatták be, a Bajazzók és a Parasztbecsület a televízió műsorán szerepelt. A Traviata Giuseppe Verdi közkedvelt operája alapján készült: Violetta szerepében Teresa Stratast láthattuk, Alfredót Plácido Domingo, Giorgiót Cornell MacNeil alakította. A filmet két kategóriában (legjobb díszlet, legjobb jelmez) jelölték Oscar-díjra, a Golden Globe-ra pedig a legjobb külföldi filmként volt esélyes. Olaszországban három Ezüst Szalag-díjat kapott: legjobb díszlet (Gianni Quaranta), legjobb jelmez (Piero Tosi) és legjobb operatőr (Ennio Guarnieri). Az operaszínpadokon általában egyetlen este szokták bemutatni Pietro Mascagni Parasztbecsület és Ruggero Leoncavallo Bajazzók című operáját, mert mindkettő az úgynevezett verista stílus jellegzetes képviselője. Zeffirelli előbb 1978-ban a New York-i Metropolitanben, majd 1982-ben a milánói Scalában rendezte meg mindkettőt. A megrendelő, az olasz RAI tévécsatorna azt szerette volna, ha egy szokásos tévéfelvétel készül a színházi előadásokról, Zeffirelli viszont ragaszkodott ahhoz, hogy filmszerűen forgasson. Végül egyfajta kompromisszum született: Zeffirelli mindkét előadást lefilmezte közönség nélkül, és egy milánói filmstúdióban kiegészítő képsorokat vett fel hozzájuk, illetve a Parasztbecsület esetében a szicíliai Vizziniben is forgatott. A Parasztbecsületben Santuzzát Jelena Obrazcova, Turiddut Plácido Domingo, Beppót Renato Bruson énekelte. A Bajazzók szereposztása a következő volt: Plácido Domingo (Canio), Teresa Stratas (Nedda) és Juan Pons (Tonio).
Menahem Golan és Yoram Globus izraeli producerek 1979-ben vették át a Cannon Films irányítását, és arra törekedtek, hogy meghatározó befolyást szerezzenek a nemzetközi filmvilágban. A Charles Bronson, Chuck Norris és Michael Dudikoff nevével fémjelzett olcsó akciófilmjeik kereskedelmi sikereket értek el, Golan és Globus azonban szakmai presztízst is ki akart vívni a Cannonnak. Ennek érdekében számos rangos színészt és rendezőt környékeztek meg szerződési ajánlatokkal. Plácido Domingo számára például felajánlották A trubadúr című Verdi-opera filmváltozatának főszerepét. Domingo inkább az Otellót javasolta, szintén Verditől, mert a velencei mór az egyik legkedvesebb szerepe volt. Úgy a színpadon, mint a fentebb említett három operafilmben nagyszerűen tudott dolgozni Zeffirellivel, ezért őt javasolta rendezőnek. Golan és Globus nem ellenkezett, Zeffirelli is igent mondott. A forgatás 1985-ben kezdődött a görögországi Kréta szigetének legnagyobb városában, Iráklióban (ógörögül: Hérakleion). Az első csapó előtt néhány nappal Mexikóvárosban hatalmas földrengés pusztított. Az aktív karitatív tevékenységet is folytató Domingo azonnal lemondta minden szerepét, hogy részt vegyen a mentési munkálatokban, mert saját családja is érintett volt a katasztrófában. (Domingo második felesége, Marta Ornelas mexikói szoprán énekesnő.) Úgy nézett ki, hogy a természeti katasztrófa miatt meghiúsul az Otello-film, Domingo azonban az utolsó pillanatban Krétára utazott, hogy megkezdje a munkát. Zeffirelli visszaemlékezései szerint különösen keményen dolgozott, hogy így próbálja elfeledni azt a sok megrendítő, tragikus élményt, melyet Mexikóban élt át. Desdemonát Katia Ricciarelli, Jagót Justino Díaz játszotta. Zeffirelli a tőle megszokott bátorsággal nyúlt a klasszikus operához, hogy olyasfajta értelmezést nyújtson, amelyre a színpad nem ad lehetőséget. Ennek érdekében viszont a zeneanyagba is belenyúlt, kihagyta például a Salce, salce című áriát, amely általános vélemény szerint Desdemona legszebb szólója. Noha ezeket a változtatásokat egyes kritikusok felhánytorgatták, az Otello alapvetően mégis pozitív fogadtatásban részesült. Domingo megjegyezte, hogy „jó film, de jobb is lehetett volna”. Az 1992-ben bemutatott Don Carlos szintén tévéfilmnek készült, és gyakorlatilag a Scala előadását örökíti meg. A címszerepet Luciano Pavarotti, II. Fülöpöt Samuel Ramey, Erzsébetet Daniela Dessi, Eboli hercegnőt Luciana D'Intino énekelte.
Magánélet és közélet
Franco Zeffirelli igyekezett a nyilvánosság kizárásával élni a magánéletét, ennek ellenére évtizedek óta nyílt titok, hogy homoszexuális. Csak a kilencvenes években beszélt először nyíltan a férfiak iránti vonzalmáról, amelyről 2006 novemberében megjelent önéletrajzában is vallott. Állítólag gyerekkorában egy pap molesztálta őt. A férfi később bocsánatot kért tőle, és Zeffirelli azt állította, hogy ez az incidens nem okozott neki lelki sérülést. A gimnáziumban beleszeretett az egyik osztálytársába. Bármennyire titkolta is ezt a vonzalmát, a többiek észrevették, és állandóan gúnyolták miatta. Élete nagy szerelmének a nálánál tizenhét évvel idősebb Luchino Viscontit nevezte, akinek az asszisztense volt, sőt egy ideig együtt is éltek. Azt viszont sose tudta megbocsátani neki, hogy amikor lopás történt a Visconti-házban, a rendező nem emelt szót az érdekében, hanem hagyta, hogy a rendőrség a személyzettel együtt őt is elvigye kihallgatásra mint lehetséges gyanúsítottat. Zeffirelli az önéletrajzában kifejtette azt is, hogy homoszexuálisnak tartja magát, és nem melegnek (gay), mert számára ez utóbbi szó „gyűlöletes, sértő és trágár”. A homoszexuálisok körében egy ideje nem örvend túl nagy népszerűségnek, mivel ellenzi a melegházasságot és a melegfelvonulásokat, ez utóbbiakat öncélú magamutogatásnak tartja.
Az idén kilencvenötödik életévébe lépett rendezőnek minden diszkréciója ellenére nyilvánosságra került az egyik sikertelen kalandja: Bruce Robinson színész-rendező egy 2007-es interjúban azt állította, hogy Zeffirelli szexuálisan közeledni próbált hozzá a Rómeó és Júlia forgatásán. (Robinson játszotta Benvoliót.) Amikor 1987-ben megrendezte első saját filmjét, az önéletrajzi vonatkozású Withnail and I-t, a homoszexuális Monty bácsi alakját Zeffirelliről mintázta, de a portré nem sértő. 1994 és 2001 között Franco Zeffirelli a jobboldali Forza Italia párt képviselőjeként bejutott az olasz szenátusba. Többször is kifejezte nagyrabecsülését a párt alapítója, a háromszor is megválasztott olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi iránt, amivel saját tetszési indexét egy cseppet sem növelte, mivel Berlusconi az olasz közélet egyik legvitatottabb megítélésű politikusa. A rendező szülővárosában, Firenzében idén szeptemberben nyitják meg a nagyközönség előtt a Franco Zeffirelli Nemzetközi Előadóművészeti Központot. Az intézmény alapjául a művész több évtizedes szakmai pályafutása során összegyűlt, értékes kuriózumokat tartalmazó archívuma és tízezer darabos könyvtára szolgált. A hivatalos átadót már július 31-én megtartották Andrea Bocelli és egy haiti gyerekkórus közreműködésével. Maga Zeffirelli egészségi állapota miatt nem tudott megjelenni a megnyitón, mert tüdőgyulladás gyanújával kórházba került. Dario Franceschini olasz kulturális miniszter kifejtette, hogy Zeffirelli azt szeretné, ha ars poeticájának megfelelően a kulturális központ olyan eleven intézmény lenne, ahol az ifjú művészek ihletet találnak.
FILMOGRÁFIA
* 1957: Kemping (Camping)
* 1964: Maria Callas at Covent Garden (televíziós dokumentumfilm)
* 1966: Per Firenze (televíziós dokumentumfilm)
* 1967: A makrancos hölgy (The Taming of the Shrew)
* 1968: Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet)
* 1972: Napfivér, Holdnővér (Fratello sole, sorella luna)
* 1977: A názáreti Jézus (Jesus of Nazareth) (tévésorozat és mozifilm is!)
* 1978: Az álarcosbál (Un ballo in maschera) (tévéfilm)
* 1979: A bajnok (The Champ)
* 1981: Végtelen szerelem (Endless Love)
* 1982: Traviata (La Traviata)
* 1982: Bajazzók (Pagliacci) (tévéfilm)
* 1982: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm)
* 1986: Così è: se vi pare (tévéfilm)
* 1986: Otello
* 1988: Az ifjú Toscanini (Il giovane Toscanini)
* 1989: 12 registi per 12 città (a Firenze című epizód)
* 1990: Hamlet
* 1992: Don Carlos (Don Carlo) (tévéfilm)
* 1993: Egy apáca szerelme (Storia di una capinera)
* 1996: Jane Eyre
* 1999: Tea Mussolinivel (Tea with Mussolini)
* 2002: Mindörökké Callas (Callas Forever)
* 2009: Omaggio a Roma (rövidfilm)
* 2017: Zeffirelli’s Inferno (videós rövidfilm)
FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
Oscar-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – jelölés)
* 1982: Traviata (legjobb művészeti rendezés, megosztva Gianni Quarantával – jelölés)
Golden Globe-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – jelölés)
Arany Málna-díj
* 1982: Végtelen szerelem (legrosszabb rendező – jelölés)
Arany Pálma-díj (Cannes-i filmfesztivál)
* 1986: Otello (jelölés)
BAFTA-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – jelölés)
* 1978: A názáreti Jézus (legjobb tévés produkció – jelölés)
* 1984: Traviata (legjobb művészeti rendezés, megosztva Gianni Quarantával – díj)
* 1984: Traviata (legjobb nem angol nyelvű film, megosztva Tarak Ben Ammarral – jelölés)
* 1987: Otello (legjobb nem angol nyelvű film, megosztva Menahem Golannal és Yoram Globusszal – jelölés)
David di Donatello-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – díj)
* 1972: Napfivér, Holdnővér (legjobb rendező, megosztva Sergio Leonéval – díj)
* 1979: Különdíj (European David)
* 1991: Hamlet (legjobb idegen nyelvű film – díj)
* 2002: Különdíj (Special David)
Ezüst Szalag díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – díj)
* 1978: A názáreti Jézus (legjobb díszlet, megosztva Gianni Quarantával és Lucia Mirisolával – díj)
* 2014: Különdíj Zeffirelli 90. születésnapja alkalmából kimagasló művészi munkássága elismeréséül
OCIC-díj (San Sebastián-i filmfesztivál)
* 1973: Napfivér, Holdnővér (díj)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.