HERKULESFÜRDŐI EMLÉK

Negyven éve, 1977. január 6-án mutatták be Sándor Pál ötödik mozifilmjét, a Herkulesfürdői emléket. A forgatókönyvet a rendező és Tóth Zsuzsa írta, a konzultáns Maár Gyula volt. A történet alapjául egy idős kommunista férfi visszaemlékezései szolgáltak: az illetővel Sándor a Sárika, drágám (1971) című filmjének előkészítése közben találkozott. A Herkulesfürdői emlék cselekménye 1919 decemberében kezdődik, a Tanácsköztársaság leverését követő fehérterror időszakában. A főszerepet Holman Endre orvostanhallgató játszotta, további fontos szereplők: Szabó Sándor, Pécsi Ildikó, Patkós Irma, Dajka Margit, Carla Romanelli, Garas Dezső, Temessy Hédi, Margitai Ági, Tarján Györgyi, Lázár Mária, Zala Márk és Kútvölgyi Erzsébet. A film címét Pazeller Jakab Herkulesfürdői emlék című örökzöld szerzeményétől kölcsönözték, és bár a melódia a főcím alatt is hallható, a szerző neve nem szerepel a stáblistán. Sándor Pál alkotása az 1977-es nyugat-berlini filmfesztiválon Ezüst Medve-, C. I. D. A. L. C.-, OCIC- és Interfilm-díjat kapott. Ugyanabban az évben a Magyar Filmkritikusok Díját Ragályi Elemér vehette át az operatőri munkájáért, Temessy Hédi pedig a legjobb női epizódalakításért. A szakmai sikerek ellenére a Herkulesfürdői emlék hazai kritikai fogadtatása nem volt egyértelműen lelkes. Többen is a munkásmozgalmi szál elhanyagolását hánytorgatták fel az alkotóknak, akik a szanatórium mikrovilágának ábrázolását helyezték előtérbe, és kevesebbet foglalkoztak a külvilágban zajló emberi drámákkal (értsd: a kommunistaüldözésekkel), a főhős osztályharcos énje pedig – egyes zord kritikusok szerint – szinte teljesen jelentéktelenné vált a női szerep felvállalása mellett. Mindjárt itt, a bevezetőben tisztázzunk egy gyakori félreértést, amely egyes kritikákban is előfordult, valószínűleg a cím miatt: a film nem Herkulesfürdőn játszódik, hanem egy határ menti kisváros szanatóriumában és annak környékén. A címadó melódia a korhangulatot érzékelteti, nem a történet helyszínét határozza meg. Egyébiránt a konspiratív jelszavak egyike is ez: „Hollós doktor úr küldött Herkulesfürdőről”, az egyik jelenetben pedig a Mesternő megkérdezi Sárikát, hogy azért kellett-e eljönnie Herkulesfürdőről, mert zabigyereke van. Ezek a mondatok egyértelműen paródiaként hatnának, ha maguk a szereplők is Herkulesfürdőn lennének.

A cselekmény

1919 decemberét írjuk. Vonat fut be a határhoz közeli kisváros pályaudvarára. A Wallach Szanatóriumba érkező vendégeket lovas kocsi várja az állomáson. Alig néhány hónap telt el a rövid életű Tanácsköztársaság bukása óta, ezért még körözik a bukott rendszer híveit. A körözött személyek egyike egy fiatalember, Kövesi János. Ő az érkező vonatról leszálló utasok egyike, aki azért megy a szanatóriumba, hogy az ott dolgozó Zsófi nővér segítségével átjusson a határon. Természetesen a csendőrök a körözvény alapján azonnal elfognák, ezért Kövesi nőnek adja ki magát. Új neve: Galambos Sarolta. A női ruhába öltözött fiatalember feltűnés nélkül sétál el a csendőrök mellett. Az állomás mellékhelyiségében találkozik harcostársával, János bácsival. Az idősebb férfinak nincsenek rendben a papírjai, ezért nem tart Kövesivel, hiszen akkor mindketten lebuknának. A lovas kocsin Saroltával együtt utazik a szanatóriumba egy idős primadonna és Reményi úr, a vándorfényképész. Ő tulajdonképpen beteg lányához, Margitkához érkezett látogatóba. Útközben „Sárika” nemcsak a kocsis, hanem az utasokat kísérő különítményes tiszt érdeklődését is felkelti. A szanatóriumban Sarolta találkozik Zsófi nővérrel. Miután jelszót váltottak, Zsófi nővér röviden ismerteti a tervet. Másnap hajnali 5-kor indulnak. Sarolta tudatja a nővérrel, hogy a közeljövőben érkezni fog még valaki, akit feltétlenül át kell juttatni. Zsófi nővér szerint viszont a feladat már most nagyon veszélyes, a határt ugyanis szigorúbban ellenőrzik, mint valaha. Közben Reményi úr is találkozik a lányával. A férfi bevallja, hogy nem csupán látogatóba jött, hanem szeretne ideiglenesen itt is maradni, mivel a házukat felgyújtották.

Hajnalban Zsófi nővér sietve felébreszti Sárikát. Nincs sok ideje, mert eljöttek érte a csendőrök, hogy letartóztassák. A nővér gyorsan elmondja Saroltának a szökés útvonalát. A körülményekre való tekintettel immár Sárikának kell bevárnia azt a másik férfit, hogy átvigye majd a határon. Sarolta szinte fel sem fogja, amit hallott, Zsófi nővérnek máris menekülnie kell. A kertben az egyik csendőr megállásra szólítja fel, és mivel Zsófi nővér nem engedelmeskedik, lelövi őt. Sarolta találkozik az érzelmeit szigorúsággal leplező Wallach doktorral, aki beleegyezik abba, hogy Sárika ott maradjon, és a halott Zsófi nővér helyett munkába álljon. Másnap reggel már Sarolta is a konyhában reggelizik a személyzet többi tagjával együtt, a szigorú Mesternő felügyelete mellett. Rövidesen meghökkentő pletykák terjednek el az új ápolónőről. Maga a Mesternő is kérdőre vonja, hogy igaz-e az a híresztelés, miszerint zabigyereke van, és emiatt kellett eljönnie Herkulesfürdőről is. Sárikát mindez annyira meglepi, hogy azt se tudja, mit feleljen. Még jobban zavarba jön, amikor belép az olasz vendég szobájába, hogy lehívja őt a fürdőterembe. A szépasszonyt anyaszült meztelenül találja a tükör előtt. A hölgy vizet kér tőle. Sárikát annyira zavarba hozza a látvány, hogy a pohár helyett a nő markába önti a vizet. A fürdőteremben a vénasszonyok pletykálkodnak, és semmiségek miatt zsörtölődnek egymással. Ezalatt Reményi úr érdeklődést mutat a magányos középkorú özvegy iránt. Persze odafigyel arra is, hogy egy kis jövedelemre tegyen szert. Gálánsan bókol az egyik idős dámának, és pillanatok alatt ráveszi arra, hogy a tolókocsis hölgy fényképet készíttessen magáról. Az öregasszony ragaszkodik ahhoz, hogy Sárika is rajta legyen a képen.

Ami a csipkelődést illeti, abban a Kegyelmes Asszony és a Művésznő különösen élen járnak. A Kegyelmes Asszony egy ízben kijelenti, mennyire sajnálja, hogy ők ketten nem ismerkedtek meg egymással már évtizedekkel korábban: „Úgy 1880 májusában, amikor, kedvesem, maga azt hitte, hogy az én férjem el fog tőlem válni a maga pucér seggéért”. A Művésznő rögtön visszakérdez, hogy vajon a lúdtalpas Lajosról beszél-e a Kegyelmes Asszony? Ó, még a nevét is mennyire utálta! Miközben a szanatórium vendégei mindennapi életüket élik, a kocsist egy másik útra irányítja a különítményes tiszt. A kerülő miatt késik az ebéd, ráadásul új vendég sem érkezik. A Mesternő panaszra megy a főorvoshoz, ki akarja rúgatni a kocsist és a szeretőjét, mert szerinte a késedelem oka csupán az volt, hogy azok ketten valahol hemperegtek. Sárika épp ekkor lép a főorvos úr szobájába, és kérdezés nélkül közli, hogy razzia van, azért késett a kocsi. Este kis összejövetelt tartanak a vendégek, a Művésznő zongorázik és énekel, a betegek szembekötősdit játszanak. Margitka és Sarolta az egyik sarokból nevetgélve figyelik Reményi úr és az özvegyasszony flörtjét. Amikor a szembekötősdiben az olasz hölgy kerül sorra, Sárika is bekapcsolódik a játékba. Később a szépasszony bekopogtat a szobájába, Sarolta azonban nem engedi be. Másnap a fürdőteremben a Kegyelmes Asszony és a Művésznő folytatják szokásos csipkelődésüket. A Művésznő a harci hőstetteiről mesél, amikor frontkatonák előtt lépett fel, akik közül sokan soha nem tértek haza. Sárika megjegyzi, hogy a Művésznőt viszont bizonyára kitüntették, amiért olyan szépen énekelt a katonáknak. Az idős primadonna pofon vágja a gúnyolódó nővérkét.

Este van. Sarolta a szobája ablakából mozgolódást lát a téli pavilonnál: János bácsi az, a régi harcostárs. Azonnal lesiet hozzá. Megbeszélik, hogy másnap hajnalban érte megy, és elviszi őt a halászhoz, aki átjuttatja majd a határon. Amikor Sárika visszamegy a szobájába, ott találja az olasz hölgyet. A nő tudni akarja, mi folyik, kicsoda ő valójában. Saroltának nem könnyű megértetnie vele a helyzetet, hiszen nem értik egymás nyelvét. A szépasszony mindenesetre megbizonyosodik arról, hogy a nővérke valójában férfi. Ágyba kerülnek, és szenvedélyes perceket töltenek együtt. Sarolta mégis arra kéri újdonsült szeretőjét, hogy ne jöjjön többé. Másnap hajnalban elvezeti János bácsit a halász kunyhójához. Neki még maradnia kell, be kell várnia az utolsó embert, hogy őt is átjuttassa a határon. Ágota kisasszony másnap egy borotvát talál a fürdőházban, Wallach doktor azonban nem tulajdonít nagy jelentőséget a szokatlan leletnek. Azt tanácsolja, hogy Ágota kisasszony dobja a borotvát a kerti tóba. Margitka állapota rosszabbra fordul. Reményi úr vele marad, hiszen nincs hová mennie. Se háza, se pénze, a szanatóriumban sem tud fizetni. Abban reménykedik, hogy tavaszig kihúzzák valahogy. Akkor majd elmegy a máriapócsi búcsúba, ahol a gépével összekattogtatja a szükséges pénzt, és mindent újrakezdhetnek a lányával. Egyik este a Mesternőt hazakíséri udvarlója, a különítményes tiszt. Sárika nem akar találkozni a férfival, inkább félbehagyja a fürdőterem felmosását. Mégsem tudja elkerülni a párocskát. A tiszt azt akarja, hogy a fiatal nővérke fejezze be a munkát, amit elkezdett. A férfi a Mesternő helyett egyre inkább Sárikát tünteti ki a figyelmével. Azt állítja, hogy fáj a feje, és azt kéri, hogy a nővérke masszírozza meg a fejét.

Nagy nap virrad Reményi úrra, csoportképet készíthet a vendégekről és az alkalmazottakról. A nyüzsgésben az olasz nő gyorsan néhány szót vált Sárikával. Azt mondja, hogy feltétlenül beszélniük kell, ezért megállapodnak abban, hogy másnap találkoznak a hídnál. Sarolta gyalogosan indul el a találkozóra. Útközben találkozik a főhadnaggyal, aki ragaszkodik ahhoz, hogy elvigye a kocsijával. A nővérke szabadkozik, a tiszt azonban ráparancsol, hogy szálljon be. Erőszakoskodni kezd Sárikával, aki dulakodás közben kirántja a főhadnagy revolverét, és lelövi a férfit. A lövés hangjára a közeli híd mellől odaszalad az olasz szépasszony. Segít Saroltának a nyomok eltüntetésében. A kocsit egy meredély széléhez irányítják, és a mélybe lökik. Ezalatt a szanatóriumban Margitka állapota válságosra fordul, és a fiatal lány meghal. A fájdalmában őrjöngő apa megátkozza az intézmény minden lakóját. Az olasz nő úgy dönt, hogy hazautazik. Wallach doktor hiába figyelmezteti, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Mivel a nő hajthatatlan, a főorvos arra kéri, saját érdekében a legrövidebb útvonalon utazzon haza. Távozik Ágota kisasszony és Reményi úr is. Ágota kisasszony búcsúzóul pénzt ad Sárikának a kelengyéjére. Az állomáson a csendőrök Józsit, a kocsist gyanúsítják a főhadnagy megölésével. A szanatóriumba már csak az a hír jut el, hogy a kocsist agyonlőtték.

Múlnak a napok, telnek a hetek, az állomáson immár új kocsis várja a szanatóriumba érkezőket. A vonatról egy fiatal férfi száll le. A csendőrök igazoltatják, majd továbbengedik, mivel a papírjai rendben vannak. A férfi felszáll a kocsira, Ágota kisasszony mellé, aki visszamegy a szanatóriumba, hogy teljesen meggyógyuljon. Alighogy megérkeznek, az öregasszonyok máris izgatottan találgatják, vajon kihez érkezett az ismeretlen férfi. Ezt a Mesternő is tudni akarja. A férfi közli, hogy Galambos Saroltához jött magánügyben. A fürdőteremben találkozik Sárikával. Hamar kiderül, hogy ő a régóta várt férfi, akit feltétlenül át kell juttatni a határon. Másnap hajnalban indulnak. A kunyhóban megkötözve, holtan találják a halászt. A csónak használhatatlan. Gyalog kénytelenek menekülni a folyó mentén. Eltelik valamennyi idő. Kora reggel látjuk viszont a szökevényeket, akik megpihentek valahol a vízpart közelében. Sári nővér visszaváltozott Kövesi Jánossá. Úgy tűnik, szép napjuk lesz. Kövesi feláll, hogy kinyújtózkodjon. A nézők ekkor láthatják őt utoljára életben. Ezt követően fényképek mutatják a két agyonlőtt férfi holttestét a folyóparton.

A címadó melódia és a szerzője 

Pazeller Jakab 1869. január 2-án született Baden bei Wienben. A bécsi zenei konzervatórium hegedű és zeneszerzés szakán tanult Carl Michael Ziehrer tanítványaként. 1895-ben a Carltheater karmestere lett, ugyancsak Bécsben. A következő évben a 33. gyalogezred katona karmestereként Aradon és Herkulesfürdőn szolgált. 1906-ban Budapestre helyezték át, ahol a 38. gyalogezred állományába került. Hét évvel később megnősült. A Tanácsköztársaság ideje alatt feleségével és két gyermekükkel a fővárosból Székesfehérvárra menekült. 1921-ben beállt Horthy Miklós seregébe. A II. Honvéd gyalogezred katona karmestere lett, egyúttal kinevezték a Bocskay Katonai Akadémia zeneigazgatójává. Egészségi állapota az évek folyamán megromlott, ezért 1924-ben kérte a nyugdíjazását. Kérelmét 1925-ben elfogadták. Ettől kezdve a teleket Budapesten, a nyarakat Zebegényben töltötte. 1945-ben osztrák származására hivatkozva a kommunista magyar kormány megvonta a nyugdíját, és feketelistára tette mint az Osztrák–Magyar Monarchia egykori katonatisztjét. 1956-ban nyitányt komponált az októberi forradalom tiszteletére. A következő esztendőben – 1957. szeptember 24-én, Budapesten – elhunyt. Zenei életműve: egy opera, két operett, egy balett, három nyitány, öt fantázia és számos keringő, katonainduló, sláger, magyar nóta, tánc, dal és zenekari kompozíció. Egyes biográfiák szerint a Herkulesfürdői emlék mellett legismertebb szerzeménye az Akácos út. Ezt azonban az új évezredben ifj. Kalmár Tibor cáfolta. Szerinte az örökzöld slágert édesapja, Kalmár Tibor és Káty Ferenc írta, Pazeller csupán a szalonzenekarra való hangszerelést végezte. Ifj. Kalmár úgy tudja, Pazeller soha nem is nevezte magát az Akácos út zeneszerzőjének, szerzői jogi követelésekkel sem állt elő (bár lett volna rá lehetősége), csupán az utókor tulajdonítja neki a zenét – tévesen.

Pazeller halálának évében, 1957-ben, Bajor Nagy Ernő így írta le a Herkulesfürdői emlék születésének történetét az Ország–Világ című folyóiratban: „1903 júniusának egyik délelőttjén Herkulesfürdőn, a harminchármas ezred zenekarának karmestere – Pazeller Jakab – véletlenül ráért egy kicsit, mert nem volt délelőtt próbájuk. Bement a szalonba, leült a zongorához, és saját kedvtelésére játszani kezdett. Egyszer csak érdekes téma bontakozott ki a rögtönzésből: keringő, könnyű kis bódulat, áradó romantika s meglepő, érdekes hangvétel ölelkeztek benne. Valami egészen új sarjadt ki a hangok véletlen rendjéből. Most már ő maga is jobban odafigyelt. Addig-addig kalandozott ujja a billentyűkön, míg kiformálódott egy, a főtémához illő szomorkás, boldog utójáték. Aztán rájött, hogy az utójáték előjátéknak is jó. Fél óra múlva felírta a kottapapír fejlécére a címet: Herkulesfürdői emlék. Még aznap hangszerelte, két nap múlva pedig be is mutatták. Ez volt a fiatal zeneszerző 121. műve, akinek nevéhez olyan ismert dallamok fűződnek, mint az Akácos út zenéje. [...] Magyar slágernek nem volt még ilyen sikere.” Pazeller eredetileg csak „helyi fogyasztás”-ra szánta a művet, Herkulesfürdő szabadtéri pavilonjai és kaszinói számára, ezért szalonzenekarra és katonazenekarra komponálta meg. A szerzemény azonban a világhírű fürdőváros nemzetközi közönségének köszönhetően Herkulesfürdő határain túl is népszerűvé vált, és idővel világhírnévre tett szert. Miután szimfonikus zenekarra is átdolgozták, a koncertpódiumok repertoárjában is helyet kapott. Hét rövid dallamtételből áll a mű, melyből az első visszatérő motívumként ismétlődik. Zerkovitz Béla (1882–1948) 1910 körül írt szöveget a 2–6. dallamtételhez: az elsőt és az utolsót meghagyta bevezetőnek, illetve utózenének. 1945 után ez a változat négy és fél évtizeden át tiltólistán szerepelt. 1990-ben Pere János előadóművész kérésére Z. Horváth Gyula (1926–2014) szöveget írt az 1. és a 7. dallamtételhez is.

Az előzmények

Sándor Pál a Sárika, drágám (1971) című filmjének előkészítése közben egy dokumentumfilmet is forgatott, amelyben idősek otthonában élő munkásmozgalmi veteránokat szólaltatott meg. Ekkor találkozott Nádas bácsival, akit a Tanácsköztársaság bukása után egy orvos egy titkos szülőotthonban bújtatott el, ahol „tisztességes” úrilányokon végeztek magzatelhajtást. Ez a szülőotthon tulajdonképpen egy bábaasszony ötágyas lakása volt. Állítólag a detektíveknek eszükbe se jutott a jómódú páciensek között egy férfit keresni, és mivel a kliensek még egymást sem ismerték – „jó hírük” érdekében vigyáztak az inkognitójukra –, senki sem sejtette, hogy az egyik ágyon valójában egy férfi fekszik. Illetve egy szinte még gyerek fiatalember, akinek lányosan sima arca volt, ráadásul őt is befáslizták, mintha szintén beavatkozásra várna. Végül egy elvtársa segítségével, egy hamis csehszlovák igazolvánnyal, Szobon keresztül Csehszlovákiába szökött. Ezt az interjút kihagyták a dokumentumfilmből. A rendelkezésemre álló forrásokból nemhogy a mesélő Nádas bácsi teljes neve, de még a dokumentumfilm címe sem derült ki. Ami viszont egészen biztos, hogy a Sárika, drágám Patkós Irma által játszott női főszereplőjét Galambos Saroltának hívják, és ezt használja álnévként a Herkulesfürdői emlék bujkáló kommunistája. (Patkós Irma ebben a filmben a Kegyelmes Asszonyt alakította.)

Vígjátéki alaphelyzet, drámai szituációk

A Herkulesfürdői emléket megelőzően – és azt követően is – számos film felhasználta azt az ötletet, hogy egy női ruhába öltözött férfi álljon a cselekmény középpontjában. A magyar közönség is jól ismerheti például Billy Wilder Van, aki forrón szereti (1959) és Sydney Pollack Aranyoskám (1982) című alkotását. Az előbbiben a két férfi főszereplő (Jack Lemmon és Tony Curtis) egy gengszterleszámolás szemtanúja lesz, ezért női ruhában, egy női zenekarhoz csatlakozva próbálnak elrejtőzni üldözőik elől. Pollack vígjátékában az állástalan színész (Dustin Hoffman) azért öltözik nőnek, hogy munkát kapjon. Mindkét film kihasználja azt a humorforrást, hogy a nőnek álcázott főszereplők eredeti nemüknek megfelelően szerelmesek lesznek, miközben női mivoltukban egy másik férfi szeret beléjük. Sándor Pál alkotásában is felbukkan ez a motívum, szerelem helyett azonban csak érzéki vonzódás alakul ki a szereplők között: Sárika szívét az olasz nőbeteg dobogtatja meg, míg a különítményes tiszt – bár a Mesternőnek csapja a szelet – szívesen leteperné Sárikát, és az lesz a végzete, amikor meg is próbálja. Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró és Sándor Pál rendező (aki a szkriptírásban is részt vett) a nehezebbik utat választották, amikor a tálcán kínálkozó vígjátéki megoldások helyett a vicces alaphelyzetre egy drámai történetet építettek fel.

A film cselekménye szorosan kötődik a Tanácsköztársaság bukásához, az alkotók azonban szerencsére elkerülték a túlzottan direkt politizálást. Részben ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás után, amikor a Tanácsköztársaság időszakának megítélése is jelentősen megváltozott, a Herkulesfürdői emlék a korszak néhány más, az akkori hivatalos ideológiát túlságosan egyértelműen képviselő filmjével ellentétben nem vált már-már nézhetetlenné, bár 1990 után meglehetősen ritkán játszották. A korabeli kritikák között egyébként volt olyan, amelyik azt hiányolta a filmből, hogy az alkotók nem beszéltek Kövesi tevékenységéről a Tanácsköztársaság alatt, nem tették egyértelművé a nézők számára, hogy pontosan miért is körözték a fiatalembert, és ezzel tulajdonképpen csökkentették a Galambos Sarolta sorsa iránti nézői érdeklődést. Valószínű azonban, hogy az alkotók eleve nem politizáló filmet akartak készíteni. A Herkulesfürdői emlék elsősorban a hangulatok és emlékek filmje az elmúlás árnyékában. Ennek megfelelően nem az az elsődleges fontosságú benne, hogy miféle belső konfliktusok keletkeznek a főhősben osztályharcos énje és kényszerű ápolónői imázsa ellentétéből, hanem inkább az, hogy milyennek látja egy fiatal férfi ezt a zárt, alapvetően női világot. Ragályi Elemér bravúros operatőri munkája emlékezetes vizuális élménnyé varázsolja a filmet. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a mű egésze megenged bizonyos szimbolikus, politikai színezetű értelmezést is: a Wallach Szanatórium a Tanácsköztársaság előtti (és utáni) magyar társadalmi rendszer szimbólumának is tekinthető, amely rendszer még él és működik ugyan, de sokkal inkább van múltja, mintsem jövője. A betegek és a személyzet kapcsolata pontosan érzékelteti azt a hierarchiát, amely az intézmény falain kívül is érvényesült. Érdemes egyébként felfigyelni arra, hogy nem csak Kövesi/Galambos az, aki álcázza valódi személyiségét a környezete elől. Például maga Wallach főorvos úr sem az, akinek látszik: a film elején észrevehetően szimpatizál Zsófi nővérrel (talán vonzódik is hozzá), esetleg tud is illegális tevékenységéről, és rokonszenvezik a bukott rendszerrel (vagy annak egyes képviselőivel), ám valódi érzéseit és gondolatait a szigorúság álarca mögé rejti.

A főszereplő 

A film főszerepét játszó Holman Endre 1954. szeptember 19-én született Szegváron. Édesapja hentes volt, Endre nyolcéves korától segített neki hétvégenként az üzletben. Nemcsak a szakma fogásait tanulhatta meg, hanem az emberekkel való bánásmódot is. 1969-ben kezdte meg gimnáziumi tanulmányait Szentesen. Egyik tanára, Bácskai Mihály egyszer egy házi szavalóversenyt rendezett, melyre Endre egy Váci Mihály-verssel készült. Ezután lett tagja a gimnázium irodalmi színpadának. Érettségi után színész szeretett volna lenni. Felvételije azonban nem sikerült, ezért az orvosi pályát választotta, mely iránt már gyermekként érdeklődött. A Herkulesfürdői emlék főszerepére ezerötszáz amatőr közül választották ki: az alkotók egy kifejezetten lányos arcú fiatalembert akartak, és amint meglátták őt, azonnal tudták, hogy megvan, akit kerestek. A forgatás idején Endre már orvostanhallgató volt Szegeden. Simó Sándor is meghívta az Apám néhány boldog éve (1977) című filmjébe, de ekkor már a filmszereplés sem térítette el Holman Endrét az orvosi pályától. 1979-ben elvégezte a Szegedi Orvostudományi Egyetemet, 1984-ben urológus szakvizsgát tett. Szentesen kezdett dolgozni, onnan Kecskemétre került. Később hat évet töltött Jemenben, ahol több ezer embert operált. Az új évezredben Kiskunhalason él, az ottani kórház osztályvezető főorvosa. 2004-ben a Városi Polgári Kör felterjesztésére Pro Urbe-díjjal tüntették ki „Kiskunhalas város egészségügyének fejlődése érdekében kifejtett tudományos munkásságáért és kiemelkedő gyógyító munkájának elismeréséül”. 2008. március 10-i dátummal a magyar média beszámolt egy általa végzett bravúros műtétről, melynek során egy négyéves kisfiú meglepően nagyra nőtt vesekövét távolították el. Ebben az életkorban annyira ritka a vesekő, hogy számos fővárosi kórház nem is vállalta a kockázatos műtétet. Több évtizedes, kimagasló színvonalon végzett orvosi munkájáért Holman Endre 2013-ban megkapta a Bács-Kiskun Megye Egészségügyéért Díjat. Némi képzavarral élve úgy is fogalmazhatnék, hogy az egykori „Sári nővér”-ből a valóságban „Wallach főorvos úr” lett: a betegei gyógyulását szívén viselő, nagy szaktudású, mégis szerény viselkedésű doktor. Holman Endre szabadidejében szívesen írogat, néhány írását a Szegvári Napló közölte.

A további szereplők

Sándor Pál híres filmje, a Régi idők focija (1973) szállóigévé vált szlogenje, a „Kell egy csapat!” a labdarúgás mellett fokozottan igaz a filmművészetre is, hiszen sok rendező szeret állandó emberekkel dolgozni, akiknek erősségeit és gyengéit egyaránt ismeri. A Herkulesfürdői emlék forgatásakor már együtt volt ez a Sándor-csapat: Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró, Bíró Zsuzsa dramaturg, Ragályi Elemér operatőr, Kármentő Éva vágó, Peller Károly hangmérnök, Kemenes Fanni jelmeztervező, a színészek közül pedig elsősorban Patkós Irma, Kern András, Margitai Ági, Garas Dezső és Temessy Hédi. Patkós Irma (1900–1996) színészi karrierje 1920-ban kezdődött. A húszas években vidéki színházakban lépett fel. 1931 és 1941 között a Budapesti Operettszínház művésze volt, akire vezető szerepeket bíztak az igazgatók és a rendezők, 1945 után viszont úgy a színpadon, mint a filmvásznon már csak mellékszerepekben foglalkoztatták. Hetvenéves korában váratlanul főszerepet kapott Sándor Pál Sárika, drágám című filmjében, és ettől kezdve másodvirágzását élte a filmvilágban. Dajka Margit (1907–1986) kislányként kezdte a színésznői pályát. Az 1930-as évektől egészen haláláig a magyar közönség egyik nagy kedvence volt. Mind a színpadon, mind a filmekben széles skálán játszott: drámai szerepekben éppúgy meggyőző volt, mint könnyed hangvételű, szórakoztató alkotásokban. A hetvenes években különösen emlékezetes alakításokat nyújtott például a Szindbád (1971), a Macskajáték (1974) vagy a 141 perc a Befejezetlen mondatból (1974) című filmben. A lengyel nemesi családból származó Lázár Mária (1895–1983) Herkulesfürdőn született, családi neve: Czartorisky Mária. 1915-ben indult a pályája, melynek során a színpadot részesítette előnyben, bár olykor vállalt filmszerepeket is, különösen a harmincas években. Első némafilmjét még eredeti nevén forgatta. A Herkulesfürdői emlék volt az utolsó mozifilmje, azt is tíz évvel az előző (Az orvos halála, 1966) után forgatta. Szerepét az IMDb-n „füsthajú nő”-ként nevezik meg, az egyik jelenetben azonban a Garas Dezső által alakított fényképész „Ambrus néni”-nek szólítja. (Az IMDb szerint a Margitai Ági által játszott özvegyasszony neve Ambrusné, de őt emlékeim szerint soha nem szólítják a nevén.)

Szabó Sándor (1915–1997) színészi tehetségét gimnáziumi tanárai fedezték fel, s az ő biztatásukra jelentkezett a Színművészeti Akadémiára, ahol 1937-ben végzett. Kezdettől fogva nagy szerepeket kapott, tehetségét idősebb, rangos pályatársai is elismerték. 1939-ben kezdett filmezni. Családjával együtt vészelte át a háborús éveket, és amíg csak lehetett, színpadra lépett. 1945 után sem tiltották el a pályától, de a régi sztárokhoz hasonlóan neki is el kellett viselnie az új hatalom szakszerűtlen kultúrpolitikai döntéseit. 1956-ban, a forradalom bukása után az Egyesült Államokba távozott. Sikerült ott is tisztes karriert kiépítenie, főleg a színházi világban. A Mezítláb a parkban egyik mellékszerepét például közel ezerszer játszotta el óriási sikerrel Robert Redford partnereként, az 1967-es filmváltozathoz mégsem őt szerződtették, hanem a nemzetközi hírű Charles Boyer-t. Leghíresebb külföldi filmszerepét Alfred Hitchcock Topáz (1969) című kommunistaellenesnek tartott kémfilmjében játszotta. 1975-ben tért haza, a Herkulesfürdői emlék volt az első film, melyet visszatelepülése után elvállalt. Haláláig folyamatosan foglalkoztatták, egyik utolsó alakítása a Fejedelmek fürdője (1993) című koprodukciós művészfilmben látható. Garas Dezső (1934–2011) eredeti neve: Grósz Dezső. Apja zsidó, anyja római katolikus vallású volt. Garas az apja vallását követte, a holokauszt kezdetekor azonban kikeresztelkedett. 1957-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Első filmszerepét főiskolásként kapta Makk Károly Liliomfi (1954) című alkotásában. A magyar színjátszás egyik legsokoldalúbb és legnépszerűbb művésze volt, aki rendezőként is bizonyította tehetségét. Filmszínészi pályafutásának kiemelkedő darabjait jelentik Sándor Pál alkotásai, mindenekelőtt a Régi idők focija és a Ripacsok. Vesebetegségben hunyt el. Az 1948-ban diplomázott Temessy Hédi (Temesi Hedvig, 1925–2001) viszonylag későn, az 1970-es évek közepétől vált a magyar filmművészet egyik meghatározó karakterszínésznőjévé. Tarr Béla intenzív színészi jelenlétre épülő Őszi almanach (1984) című filmjében vezető szerepet játszott. Munkamódszeréről annak idején így nyilatkozott: „...talán csak azt tudom, hogy engem többnyire szíven üt a szövegben egy-egy szó. Megérint a helyzet, amibe belekapaszkodhatok. […] Vagy találkozom egy emberrel, és ismeretlenül megpróbálom elképzelni, végiggondolni a sorsát. Ez az együttérzési készség a színészi játék alapja...” 

Pécsi Ildikó 1962-ben kapta meg színészi diplomáját. Még főiskolásként kezdett filmezni. Nagy közönségsikert aratott Az aranyemberben (1962) mint Noémi. A hatvanas évek egyik legszebb, legszexisebb magyar színésznőjeként emlegették, és ennek megfelelően egy ideig elsősorban előnyös külsejét igyekeztek kamatoztatni a filmesek. Filmszínészi pályafutása az 1970-es évek második felében kapott új lendületet olyan rendezőknek köszönhetően, mint például Sándor Pál, András Ferenc és Szász Péter. 1969-ben ment feleségül Szűcs Lajos olimpiai bajnok labdarúgóhoz. Egyik legfigyelemreméltóbb alakítása A hentessegéd (1982) című csehszlovák filmben látható. 1994 és 1998 között az MSZP színeiben országgyűlési képviselő volt. Margitai Ági (1937–2014) 1958-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Temperamentumos egyénisége, jellegzetes orgánuma drámákban és vígjátékokban egyaránt érvényesült. Főiskolásként kezdett filmezni, de csak a hetvenes évektől kapott igazán nagy feladatokat a kamera előtt. Kuriózum, hogy Szász Péter Egy kis hely a nap alatt (1973) című filmjében egy Szvetics Berta nevű nőt játszott, akárcsak hét évvel később Pécsi Ildikó egy másik Szász-filmben (Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?, 1980). Margitai filmszínésznői karrierjének csúcsát Radványi Géza drámája, a Circus Maximus (1980) jelentette, amelyben egy Kurázsi mama-szerű figurát alakított nagy drámai erővel. Gyors lefolyású, súlyos betegségben halt meg. Carla Romanelli olasz színésznő bő másfél évtizedes filmkarrierje során könnyed, pikáns komédiákban és fajsúlyos drámákban egyaránt szerepelt. A Krúdy-mű alapján készült Napraforgó (1974) című tévéfilmben mutatkozott be a magyar közönségnek. Egy teheráni filmfesztiválon ismerkedett meg Sándor Pállal, aki a Régi idők focijával volt jelen, míg Carla a Hesse-mű alapján forgatott A prérifarkasban (1974) játszott. Mindkettőjüknek tetszett a másik művészi teljesítménye, és megállapodtak a közös munkában, amely jó hangulatban telt. Az egyik jelenetben a csupasz művésznőt leöntik egy kancsó vízzel: Sándor Carlának adta forgatási emlékül ezt a kancsót. A színésznő későbbi filmjei közül említést érdemel Makk Károly remekműve, az Egy erkölcsös éjszaka (1977), továbbá a Szabadlábon Velencében (1980) című Belmondo-vígjáték és a magyar származású Peter Sasdy által rendezett erotikus dráma, A magányos hölgy (1983), melynek az amerikai Pia Zadora játszotta a főszerepét. Carla Romanelli az 1980-as évek közepén eltűnt a reflektorfényből, és kulturális missziót vállalt. Magánéleti érdekesség, hogy a hetvenes évek közepén jegyben járt Lukács Sándor színművésszel, de még az esküvő előtt szakítottak. (Egyes on-line források úgy tudják, egy évig házasok voltak.)

Tarján Györgyi a Herkulesfürdői emlék forgatása idején még a Színművészeti Főiskolára járt, de már túl volt első nagy sikerén, A kenguru (1975) című filmen. Alkati adottságai miatt a drámai és a vígjátéki szerepek egyaránt közel álltak hozzá, és a filmesek szívesen foglalkoztatták mindkét szerepkörben. Forgatott például Szász Péterrel, Makk Károllyal, Jancsó Miklóssal, Rényi Tamással, Maár Gyulával és Gothár Péterrel is. A nyolcvanas évek elején Csehszlovákiában és az NDK-ban is filmezett. 1990-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol főleg színpadi szerepeket játszott. Elvégezte a film- és tévérendezői szakot is. Háromszor volt férjnél: Charlie-tól (Horváth Károly) és Sztevanovity Zorántól elvált, harmadik férje, Robert P. Gentili elhunyt. Zala Márk (1949–1985) eredeti neve Márkus László volt, de kitűnő kollégája, a Madách Színház néhai művésze miatt nevet változtatott. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját. A magyar színjátszás egyik legérdekesebb, öntörvényű egyéniségének számított, aki mind színpadi, mind filmszerepeit igen gondosan megválogatta. Szívesen működött közre kísérleti jellegű produkciókban, például Zolnay Pál szűkebb közönséghez szóló filmjeiben: Arc (1970), Fotográfia (1973), Sámán (1977). A hetvenes évek közepén paranoid skizofréniával kezelték. 1985-ben a hivatalos közlés szerint öngyilkos lett, utolsó filmjét, Gothár Péter Idő van (1986) című alkotását halála után mutatták be. Verseinek gyűjteményes válogatása halálának harmincadik évfordulójára jelent meg. Kútvölgyi Erzsébet a Wikipédia szerint negyvenhat éve, 1971 óta a Vígszínház tagja, ámbár színészi diplomáját csak két évvel később szerezte meg. 1972-ben kezdett filmezni, főszerepet játszott Mészáros Márta Szabad lélegzet című alkotásában. Később is forgatott még a rendezőnővel, sőt Sándor Pál is újra filmezni hívta, a Szabadíts meg a gonosztól (1978) című Mándy Iván-adaptációjába. Egyike a legszebb orgánumú magyar színésznőknek, hangját számos emlékezetes szinkronszerepben is hallhattuk. Művészetét 1977-ben Jászai Mari-díjjal, 1990-ben Érdemes Művész kitüntetéssel, 2008-ban pedig Kossuth-díjjal ismerték el. 1996-ban kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét.

Néhány érdekesség a filmről

* Sándor Pál a forgatás után azt nyilatkozta, hogy két nagyon fontos dolgot tartott szem előtt munka közben: egy érdekes történetet akart izgalmasan előadni, hogy utat találjon a közönséghez, mely akkoriban kezdett elidegenedni a magyar filmektől, és a színészi jelenlét erőteljes hatására akart építeni. Ennek érdekében már a forgatókönyvet is úgy írták, hogy „színészekben gondolkodtak”, vagyis előre eldöntötték a szereposztást.

* A forgatás már a végéhez közeledett, amikor egy korabeli interjúban a rendező még lehetségesnek tartotta, hogy más címet fog adni a filmnek.

* A film elején egy vonat érkezése látható. A képsort Galgamácsa közelében vették fel egy felüljáróról. Az állomás, ahová a vonat befut, Kisnémedi (Váchartyán 2) volt: az állomásépület erősen leromlott állapotban ugyan, de még megvan, és egyértelműen azonosítható.

* A határ menti Wallach Szanatórium valójában a budapesti János-hegyen található Haggenmacher-villa (1121 Budapest, Szilassy út 3.) volt, amely a forgatás idején gyermekotthonként üzemelt. Noha műemlékké nyilvánított épületről van szó, jelenleg üresen és gazdátlanul áll, állapota rohamosan romlik. A filmben látható kis tó és a hozzá kapcsolódó fürdőépület például azóta már az enyészeté lett, helyét gaz nőtte be.

* Mint szinte minden akkori magyar film, a Herkulesfürdői emlék esetében is jelentkezett a színészegyeztetés visszatérő problémája, amelyet nem minden esetben sikerült megoldani. Például az egyik jelenetben, amelyben a Pécsi Ildikó által alakított Mesternő csak távolról látható, a művésznőt a hozzá alkatilag hasonlító forgatókönyvíró, Tóth Zsuzsa helyettesítette, mivel Pécsit az anyaszínháza arra a forgatási időpontra nem engedte el. 

* Sándor Pál egy 1976-os újságinterjúban elmondta, hogy a film forgatását különösen megnehezítette a néhány hónappal korábban bevezetett nyersanyag-takarékossági rendszer, mert a Herkulesfürdői emlék elkészítéséhez a korábbi filmjeihez kiadott nyersanyagnak csak körülbelül a háromnegyedét kapta meg.

* A direktor szerint a történetnek három lehetséges befejezése volt, de ezekből ő csak egyet talált hitelesnek és elfogadhatónak. Az egyik variáció szerint a fiú végleg ott marad a szanatóriumban: ez azért nem volt túl hihető, mert előbb-utóbb nyilván megnőtt-megerősödött volna az arcszőrzete, melyet a borotválás sem tüntetne el nyomtalanul. A másik lehetőség az volt, hogy mivel Zsófi nővértől ismerte a menekülés pontos útvonalát, elindul, és átkel a folyón. Sándor azonban úgy érezte, ez se lenne hiteles befejezés, mert a fiút túl sok minden köti ide. Szerinte az egyetlen lehetséges, a történet logikájának és érzelmi ívének megfelelő befejezés az, hogy Galambos Sarolta alias Kövesi János meghal. Személyében egyébként egy olyan hőst akart teremteni, aki szinte gyerekként vett részt a Tanácsköztársaságban, jószerivel csak sodródott az eseményekkel, és igazából a bujkálás időszaka alatt válik felnőtté, aki tudatosan vállalja a veszélyt, és megvárja az utolsó embert, akit még át kéne vinnie a határon.

* Mint a legtöbb filmnek, a Herkulesfürdői emléknek is feltehetően vannak kimaradt jelenetei, legalábbis a forgatáson készült standfotók némelyike olyan pillanatokat örökített meg, melyek a kész filmben nem láthatóak. Így például az egyik fotón Sárikát láthatjuk, amint éppen egy tükör előtt borotválkozik (bár ez lehet Holman Endre előzetes felkészülése is az egyik filmjelenetre). Carla Romanelliről és Dajka Margitról egyaránt készültek olyan fotók, melyek a művésznőket külön-külön, egy bezárt szekrényre emlékeztető „háziszauná”-ban ábrázolják. Ezek a képek feltehetően ahhoz a jelenethez tartoztak, amelyben Sárika kigúnyolja a Művésznőt, mire az pofon vágja.

Így látták ők

„Sándor Pál – aki szinte észrevétlenül lépett át a fiatal rendezői státusból a »nagyok« klubjába – történelmi »trükk-filmet« készített. Egy menekülő 19-es katona nőnek öltözik, és így, ápolónőnek álcázva kerül a herkulesfürdői szanatóriumba, túl a csendőrök gyűrűjén, túl a kivégzések, kínzások sortűzén – a szabadság közelébe. Aztán, miután majdnem sikerül elvégeznie kötelességét, itt is hal meg. A transzvesztita történetek ma divatosak, Sándor Pál viszont úgy akarta megszelídíteni ezt a divatot, hogy egy tanulságot szolgáljon. Ez az átalakítás azonban csak félig sikerült neki. De félig sikerült. Hadd tegyem mindjárt hozzá, sikerülhetett volna egészen is, hiszen minden lap a kezében volt, s mesterien tud bánni is velük. Igazán mindent tud, amit egy ilyen ironikus, pikáns, kicsit szecessziós, ám mégis tragikus pátoszú kalandfilmhez tudni kell. Csak a trükk őt magát is, a filmet is (mármint a film nemesebb szándékait) szinte agyonnyomja. A trükk, ami komoly filmben sohasem tud igazán hiteles lenni. Mert a trükk dramaturgiájának feltétele egy csipetnyi hamisság. S ráadásul ezt a történetet a trükk – a csodálatosan vonzó nő, aki voltaképpen vöröskatona – tartja életben.”

(Almási Miklós: „Az emberi minőség megőrzése”. In: Filmkultúra 1976/6, 9–13. o.)

„Értéke a filmnek a helyszínek kitűnő felhasználása is, amiben a rendező mesteri partnere Ragályi Elemér operatőr. Már az indítás képe magával ragadó: ahogy a vásznat egyre inkább elfoglalja a zöld dombfalak között közeledő szürke vonat. De aztán is a szanatóriumnak szinte minden szögletét becserkészi a felvevőgép, és ritka szép felvételeken adja vissza az erdős-hegyes táj levegőjét. Hangulati elemmé válik a télikert, az alagsori fürdő, a lassan emelkedő lift, az udvar kocsifordulója, a szanatórium homlokzata. Rafináltan – és ezt jó értelemben mondom – a szépet szolgáló, de alig tetten érhető kiszámítottsággal sorjáznak az érdekes arcok, látványos felvételek, hosszan kitartott hangulati elemek és cselekményes pillanatok. A Tamássy Zdenkó szerezte zene, akár a képek: hangulatos, kellemes, nem hivalkodó.”

(Kürti László: „Herkulesfürdői emlék”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/2, 4. o.)

„Végül is miféle érzéseket, hangulatokat, erkölcsi állásfoglalásokat, intellektuális felfedezéseket vagy politikai nézeteket fejezett ki ez a film? Mit akart Sándor Pál a Herkulesfürdői emlékkel mondani? Ha a kort, a bukott proletárforradalom emberi, társadalmi konfliktusait akarta bemutatni, akkor ahhoz a történelmi háttér túl vázlatosan volt megrajzolva, a rá vonatkozó néhány közhelyszerű utalásnál nem kaptunk többet. Vagy a forradalmár sors, a helytállás és áldozatvállalás példázatát, a személyes »teherbíró képesség« határainak elemzését adta volna a film? Akkor viszont Sárika / ex-Kövesi János alakjának felszínessége, személyiségfejlődésének kidolgozatlan ábrázolása az, amiért ez az élmény elmaradt. Netán a szanatórium életén keresztül akart Sándor Pál egy életérzést és filozófiát kifejezni? De hát ez a szanatórium, a maga érdektelen lakóival, erre eleve alkalmatlannak bizonyult. S a rendezés ezt a problémát csak fokozta azzal, hogy szűrőt vont a szanatórium köré, amely ahelyett, hogy a külvilág jellemző és izgalmas hatásait engedte volna beáramolni, azokat inkább felfogta, lezárva ezzel érdekes asszociációk egész sorát.”

(Ludvig Nándor: „A Herkulesfürdő-szindróma”. In: Filmkultúra 1977/5, 100–102. o.)

„A ritmus ebben a filmben lelassul – csöndes világvégi gyógykúráról van szó –, az atmoszféra azonban megsűrűsödik. Amikor féltávoliban, zöldes fényekben úszva megjelenik a szanatórium, az üveg mögött a lakók buján terpeszkedő növények között ülnek, mintha terráriumot szemlélnénk. S az üvegház jelleget erősítik az intim, tompa fényű, zöldes és barnás árnyalatú belsők, amelyekben a történések gyakran látszanak a tárgyak mögül, sejtelmes takarásból. Sándor Pál eddigi pályájának kiemelkedő pontja ez a nagy beleérzéssel ábrázolt világvégi szanatórium. A film belső törését is ez okozza: úgy elmerülünk ebben a hideg égövi terráriumban, hogy gyakran elfeledkezünk a cselekményről, az Ügyről, a fiúról. A helyszín önálló életre kel, az epizódfigurák – elsősorban a kiváló színészek révén – a figyelmünk előterébe tolakodnak, s ehhez nem elég hathatós ellenpont a kinti történelem időnkénti tétova, bár drasztikus betörése. Ennek a kiélezett emberi és történelmi határhelyzetnek a képi atmoszférája azonban így is olyan szorongatóan erős, hogy ez önmagában is jó filmmé avatja a Herkulesfürdői emléket, s Sándor Pál pályáján egy újabb, magasabbrendű egység létrejöttét ígéri.”

(Báron György: „»Alanyi filmek« a választásról és a kiválasztódásról – Sándor Pál portréjához”. In: Filmkultúra 1978/6, 53–62. o.)

Herkulesfürdői emlék (1977) – magyar filmdráma. Sándor Pál ötletéből a forgatókönyvet írta: Tóth Zsuzsa. Dramaturg: Bíró Zsuzsa. Operatőr: Ragályi Elemér. Zene: Tamássy Zdenkó és Pazeller Jakab. Díszlet: Duba László. Jelmez: Kemenes Fanni. Vágó: Kármentő Andrásné. Gyártásvezető: Fogarasi István. Hangmérnök: Peller Károly Rendező: Sándor Pál. Főszereplők: Holman Endre (Galambos Sarolta / Kövesi János), Szabó Sándor (Wallach doktor), Garas Dezső (Reményi úr, a fényképész), Carla Romanelli (az olasz nő), Pécsi Ildikó (Mesternő), Margitai Ági (özvegyasszony), Dajka Margit (Művésznő), Patkós Irma (Kegyelmes Asszony), Temessy Hédi (Ágota kisasszony), Lázár Mária (Ambrus néni), Tarján Györgyi (Margitka, Reményi lánya), Zala Márk (különítményes tiszt), Kútvölgyi Erzsébet (Zsófi nővér), Kern András (Ács István).

[A fenti szöveg alapjául a Wikipédiára évekkel korábban általam írt filmismertetőt használtam fel. Az alapszöveg bővítéséhez elsősorban a Film, Színház, Muzsika és a Filmvilág 1976-os évfolyamának egyes számai, a Filmszem mozimagazin 1977/1. száma, a www.szentesinfo.hu weboldal, valamint a Facebook „RETRO Filmek Forgatási Helyszínei” című oldala szolgált értékes információkkal.]