A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már meg is kezdődtek a filmváltozat előkészületi munkálatai. Az alkotók azonban váratlan nehézségekkel szembesültek, mert sokáig nem akadt olyan filmes cég, amely vállalta volna a produkció finanszírozását, s a főszerepre kiszemelt színésznők is egymás után utasították vissza a lehetőséget. Különféle szakmai kompromisszumok árán 1989 februárjában Észak-Karolinában elkezdődhetett a forgatás a német Volker Schlöndorff irányításával. A fontosabb szerepeket Natasha Richardson, Faye Dunaway, Robert Duvall, Aidan Quinn és Elizabeth McGovern játszotta. A film nem igazán nyerte el sem a szakma, sem a közönség tetszését, és a premier óta eltelt bő negyed század alatt tulajdonképpen feledésbe is merült. 2016-ban a Hulu tévétársaság bejelentette, hogy tévésorozatot készít a regény alapján. Már a nyilvánosságra hozott előzetesek alapján is látszott, hogy a szezon egyik legérdekesebb tévépremierjére kerül sor. Magyarországon az HBO Go tűzte műsorra a sorozatot. Ebből az alkalomból idézzük fel az előzményeket, vagyis a regény és a játékfilm megszületésének történetét!

A történet

A közeli jövőben az Amerikai Egyesült Államok helyén egy totalitárius rendszer, a Gileád Köztársaság jön létre, amelyet háborúk sújtanak. A csapások következtében a lakosság nagyobb része sterillé válik. Sokan megpróbálják elhagyni az országot, így hősnőnk, Kate is, aki férjével és kislányával Kanadába akar eljutni. A határőrök először visszafordulásra szólítják fel őket, majd tüzet nyitnak. A férj életét veszti, Kate fogságba esik, lányától elszakítják. Hősnőnk több más termékeny nővel együtt egy különleges táborba kerül, ahol szolgálólányokká képezik ki őket. Nem a hagyományos értelemben vett cselédlányi szerepkörre kell felkészülniük: a Köztársaság vezető elitjének családjaihoz kerülnek azzal az elsődleges céllal, hogy a családfő megtermékenyítse őket, a születendő gyermekek pedig az anyaság élményével ajándékozzák meg a meddő feleségeket. Kate-et magához a Parancsnokhoz osztják be szolgálatra. A férfi hideg érzelemvilágú felesége, Serena Joy különösen vágyik egy gyermekre. A szolgálólány az új helyén az Offred nevet kapja, amely arra utal, hogy immár a Parancsnok családjához tartozik. (A férfi keresztneve ugyanis Fred; Of Fred = Fredé.) Kate emlékképeiben gyakran felidéződik régi élete, férje halála, elszakadása a gyermekétől. Az orvostól megtudja, hogy a Gileádot sújtó meddőség igen sok férfit is érint, valószínűleg a Parancsnokot is. Serena Joy nagyon akarja a születendő gyereket, ezért alkut ajánl a szolgálólánynak: információkat szerez neki a kislányáról, cserébe a nő kezdjen tiltott viszonyt a Parancsnok sofőrjével, a potens Nickkel. Kate-re ugyan halál vár, ha ez a viszony kiderül, mégis vállalja a kockázatot, hogy megtudja, mi lett a lánya sorsa. Serena Joy teljesíti, amit megígért, sőt még egy fényképet is mutat a gyerekről, ugyanakkor Kate értésére adja, hogy sosem láthatja viszont. Nick valóban teherbe ejti Kate-et, a nő azonban úgy érzi, képtelen lenne még egy gyermekét elveszíteni, sőt a másikat is szeretné visszakapni…

A szerző

Margaret Eleanor Atwood költő, író, irodalomkritikus, esszéista és környezetvédő 1939. november 18-án született Kanada fővárosában, Ottawában. Édesapja Carl Edmund Atwood entomológus, édesanyja Margaret Dorothy Killam dietetikus. Egy idősebb és egy fiatalabb testvére van. Az édesapa a munkája miatt sok időt töltött Észak-Quebec erdeiben, ahová családja is vele tartott. Margaret egészen nyolcéves koráig nem is járt folyamatosan iskolába. Ellenben szívesen olvasott, különösen kedvelte a Grimm testvérek meséit, az állattörténeteket és a képregényeket. Már hatéves korától írogatott, prózát és verseket egyaránt. Tizenhat éves korában határozta el, hogy az írás lesz a hivatása. 1957-ben érettségizett a torontói Leaside High Schoolban. Még abban az évben megkezdte tanulmányait a szintén torontói Victoria College Universityn. Verseit és cikkeit az egyetem lapja, az Acta Victoriana közölte. 1961-ben diplomázott. Nem sokkal később megkapta az E. J. Pratt-érmet a Double Persephone című verseskötetéért. 1961 őszén posztgraduális képzésre ment a Harvard Egyetem kifejezetten nők számára létrehozott alintézményébe, a Radcliffe College-ba, ahová a Woodrow Wilson-ösztöndíjjal jutott be. 1963-ben szerezte meg a mesterfokozatot (MA). A következő két évben a Harvardon folytatta doktori tanulmányait, de a The English Metaphysical Romance (Az angol metafizikus romantika) című disszertációját nem fejezte be. 1965 és 1972 között Atwood már oktatóként járta az egyetemeket: tanított Vancouverben, Montréalban, Edmontonban és Torontóban.

Az írónő meglehetősen érzékeny arra, hogyan próbálják címkézni őt és írásait. Bár műveiben gyakran foglalkozik a nők helyzetével az alapvetően patriarchális társadalmakban, mégsem szereti, ha feministának bélyegzik, mert szerinte csak azok az írók nevezhetők annak, akik tudatosan a feminista mozgalom jegyében alkotnak. Azzal sem ért egyet, ha olyan híres könyveit, mint például A szolgálólány meséje vagy a Guvat és Gazella, sci-finek nevezik. Ezeket ő spekulatív regényeknek tartja, melyeknek cselekménye belátható időn belül megtörténhetne, míg a sci-fikre szerinte a szörnyetegek és az űrhajók jellemzők, irreális elemeik egyáltalán nem vagy csak a nagyon távoli jövőben realizálódhatnak. Véleményét – melyet a sci-fi hívei igen hevesen vitattak – később pontosította, de továbbra is kitart amellett, hogy említett két regénye nem a szó hétköznapi értelmében vett sci-fi, inkább egyfajta társadalmi sci-fi. Műveiben – ideértve az esszéit is – visszatérő téma a kanadai identitás kérdése, Kanada és az Egyesült Államok, illetve az amerikai kontinens és Európa kapcsolata, továbbá emberek és állatok egymásra utaltsága. Nevéhez fűződik egy találmány is, az ún. LongPen, melynek fejlesztésére, gyártására és terjesztésére külön céget alapított. Az ötlet onnan eredt, hogy megelégelte a könyvszakmai eseményekre való utazgatásokat és a hosszadalmas dedikálásokat, ezért szakembereket kért fel egy olyan technológia kidolgozására, amely lehetővé teszi, hogy otthonából ki sem mozdulva intézhesse a dedikálások és ajánlások megírását. Sokan úgy vélik, ez csupán túlzott kényelmesség, ami miatt elvész az író és az olvasó közötti személyes kapcsolat, Atwood szerint viszont a LongPen lehetővé teszi, hogy azokkal is érintkezésbe léphessen, akikhez nem tud közvetlenül eljutni. Az írónő 1968 és 1973 között Jim Polk felesége volt. Válása után Graeme Gibson regényíró került közel a szívéhez, akivel évekig egy vidéki farmon élt, 1976-ban ott született a lánya is, Eleanor Jess. 1980 óta Torontóban laknak. Atwood tekintélyét nem csupán az általa elnyert több tucat szakmai díj bizonyítja, hanem az is, hogy világszerte rangos egyetemek választották tiszteletbeli tagjukká.

A regény

A szolgálólány meséje 1985-ben jelent meg először, és ha hinni lehet a világhálónak, az újrakiadásoknak köszönhetően bő három évtizede folyamatosan kapható az angol nyelvterületen. A regény cselekménye feltehetően 2005-ben játszódik, ami az első megjelenés idején a közeli jövőnek számított, de azóta közelmúlttá vált. Atwood disztópiája egy fiktív totalitárius államról szól, mely az Egyesült Államok Új-Anglia nevű régiójának területén jön létre Gileád Köztársaság néven. A mű mindazonáltal mégsem elsősorban a szabadság és a zsarnokság témáját járja körül (bár ez sem mellékes benne), hanem inkább a nők kiszolgáltatottságának és alávetettségének kérdéskörét dolgozza fel. A cím Geoffrey Chaucer klasszikus művére, a Canterbury mesékre utal, amelyben a társadalom különböző rétegeit képviselő személyek (lovag, molnár, kolduló barát, szakács, ispán, kalmár, sáfár, diák stb.) mondanak egy-egy csattanós mesét. Atwood mesélője, a „szolgálólány” nem bonyolult rímképlet szerinti versbe szedve mondja el a maga történetét, mint canterburyi elődjei, és nem másokról mesél, hanem saját magáról. Nem tudunk meg többet Gileádról, mint amennyit Offred (a magyar fordításban: Fredé) saját helyzete folytán láthat, tapasztalhat, megismerhet. Gileádban az egyéneket társadalmi szerepüknek megfelelően különböző csoportokba sorolják, és kötelező öltözködési szabályokat határoznak meg számukra. Míg a férfiaknak csupán négy csoportjuk van, addig a nőket két nagyobb csoporton belül számos kisebb csoportba sorolják. Tulajdonképpen ez is a gileádi rendszer egyik ellentmondása, hogy miközben a nők egyértelműen alárendelt szerepet játszanak a társadalomban, mégis sokkal differenciáltabban kategorizálják őket. Úgy is mondhatnánk, Gileádban a nők azok, akiknek kötelességeik vannak, jogaik nem igazán: például olvasniuk sem szabad, még a Szentírást sem, noha a Köztársaság a Bibliából átvett-eltorzított elvekre építkezik, a „másság”-ot semmilyen értelemben nem tolerálja, sőt szankcionálja.

Atwood az egyetemi diákévei alatt behatóan foglalkozott a XVII. század elején Angliából Amerikába érkezett puritánok életformájával, és részben ebből merítette az ötletet Gileád társadalmi rendszerének megalkotásához. Inkább az amerikai, semmint az angliai puritánok miatt a „puritán” szó idővel negatív felhangokat kapott, és olyan emberekre kezdték használni, akik elzárkóznak a szórakozás szinte minden formájától, túlságosan szigorúak és merevek a szexualitást illetően, ugyanakkor saját vallási elveiket igyekeznek másokra ráerőszakolni. A puritanizmus az 1970-es években újra megerősödött Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. A szélsőségekig elvitt puritán elvek mellett Atwood a különböző totalitárius rendszerek egyes jellemzőit is beépítette a regénybe: így például a születésszabályozásról a náci Lebensborn program juthat eszünkbe, de más motívumok is felidézhetik az olvasóban a hitleri Németországot. A nőknek a vallási fundamentalisták által kierőszakolt alárendelt helyzetére vonatkozóan Atwood felhívta a figyelmet arra, hogy Iránban és Afganisztánban ez például már a szomorú jelen, és nem egy lehetséges jövő. Sem idő, sem terjedelem nincs arra, hogy egy filmes blogban részletesen kielemezzük egy ennyire összetett regény valamennyi fontos társadalomtudományi és kulturális utalását. Azt viszont még említsük meg, hogy a mű újabb keletű értelmezései szerint Atwood disztópiája Donald Trump Amerikájában kezd megtestesülni. Az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy ez a friss értelmezési lehetőség befolyásolhatta a 2017-es tévéváltozat megszületését. A szolgálólány meséjét lelkesen fogadta úgy a szakma, mint a közönség, és Atwood egy csapásra korunk legjelentősebb írói közé emelkedett. 1936 óta rendszeresen átadják azt a kanadai irodalmi díjat, amelyet kanadai szerzők angol nyelven írt fikciós regényeinek elismerésére alapítottak (The Governor General's Award for English-language fiction): 1985-ben Margaret Atwood könyve részesült ebben a megtiszteltetésben. A kötetet a következő évben Man Booker- és Nebula-díjra is jelölték, 1987-ben pedig egy újonnan alapított díj, az Arthur C. Clarke Award első nyertese volt. Magyarországon csak 2006-ban jelent meg először, ráadásul a feltűnő késedelem mellett Mohácsi Enikő fordításával kapcsolatban is megalapozottnak mondható kritikai észrevételek hangzottak el. Azóta egy javított kiadás került a hazai boltokba: az újrakiadást alighanem a tévésorozat itthoni bemutatása is indokolta. 

A rendező

Volker Schlöndorff német filmrendező 1939. március 31-én született a németországi Wiesbadenben. Édesapja Georg Schlöndorff fülész szakorvos volt. Volker bátyja és öccse később szintén az orvosi pályát választotta. Édesanyjuk 1944-ben egy háztartási balesetben életét vesztette. 1956-ban Schlöndorffék Párizsba költöztek, így Volker a francia fővárosban folytatta tanulmányait. Filozófiában különösen jó eredményeket ért el, több iskolai díjat is kapott. Politológia szakon végezte el a Sorbonne-t, miközben az Institut des Hautes Etudes Cinematographiques intézményében filmkészítést tanult. Itt ismerkedett meg Louis Malle-lal, aki segédrendezőnek hívta ma már filmtörténeti jelentőségű alkotása, a Zazie a metróban (1958) forgatására. Ezután is dolgoztak együtt, miközben Alain Resnais és Jean-Pierre Melville is segédrendezőként foglalkoztatta Volkert. A tehetséges tanonc 1960-ban rendezte első önálló rövidfilmjét Kit érdekel? címmel. A három évvel későbbi Méditerranée (1963, társrendező: Jean-Daniel Pollet) egyik legnagyobb rajongója Jean-Luc Godard, aki saját bevallása szerint is felhasználta a kisfilm néhány vizuális ötletét A megvetés (1963) című saját alkotásához. Schlöndorff 1966-ban az NSZK-ban forgatta első játékfilmjét, Az ifjú Törlesst, Robert Musil regénye alapján. A cselekmény a múlt század fordulóján játszódik egy kadétiskolában. Az aktív és a passzív viselkedésformákat figyelhetjük meg négy növendék sorsán keresztül: a szadistát, a nihilista cinikust, a közömböst és az áldozatot. A film egyik producere Louis Malle volt. Az opusz meglepően jó kritikákat kapott, és bár fellángoltak a szokásos viták is az irodalom kontra film témájában, Az ifjú Törlesst a sikerült adaptációk között jegyzi a szakma. Az ún. „nyugatnémet új hullám” alkotói ugyan már évekkel korábban meghirdették programjukat, Schlöndorff mégis hamar bekapcsolódott ebbe a mozgalomba, és első játékfilmjét az irányzat egyik alapművének tartják.

Kultuszfilmnek számít a Mord und Totschlag (1967), melynek zenéjét a Rolling Stones fiatalon elhunyt gitárosa, Brian Jones írta, a női főszerepet pedig barátnője, Anita Pallenberg játszotta. A történet egy fiatal pincérnőről szól, aki véletlenül megöli a barátját, s a holttestet két másik barátja közreműködésével elrejti. Ugyancsak Pallenberg volt az egyik főszereplője a Kohlhaas Mihály (1969) című drámának, amely a középkorban játszódik. A címszereplő lókereskedőt a földesúr csúnyán becsapja, Kohlhaas azonban nem hagyja magát, és bosszút esküszik. Kohlhaast a brit David Warner, feleségét a dán Anna Karina alakította. A XIX. század elején játszódik A kombachi szegényember hirtelen gazdagsága (1971) című tévéfilm, melyben a nyugatnémet új hullám olyan jeles rendezőit láthatjuk színészként, mint Rainer Werner Fassbinder, Reinhard Hauff és Margarethe von Trotta. A forgatókönyvet Trotta írta Schlöndorffal közösen. Még abban az évben összeházasodtak, és alkotói együttműködésük is folytatódott. Ennek legsikeresebb darabja a közösen rendezett Heinrich Böll-adaptáció, a Katharina Blum elveszett tisztessége (1975), amely az újságírók felelősségéről és a szenzációhajhász médiáról szól. Az egyedül élő Katharina Blum egy farsangi összejövetelen megismerkedik egy férfival, akit felvisz magához éjszakára. Másnap reggel megjelenik a rendőrség, hogy letartóztassa a férfit, aki állítólag körözött bűnöző. A sajtó szenzációt szimatol, és a bulvármédia kíméletlen eszközöket vet be, hogy mindent megtudjanak és nyilvánosságra hozzanak a nő magánéletéről… A fontosabb szerepeket Angela Winkler, Mario Adorf, Jürgen Prochnow és Dieter Laser játszotta.

Coppola Apokalipszis most című háborús drámájával megosztva kapta meg az 1979-es cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját Schlöndorff leghíresebb alkotása, A bádogdob. Állítólag a regény megjelenése és a filmváltozat bemutatása között eltelt két évtizedben többen is meg akarták filmesíteni a művet – például Andrzej Wajda, méghozzá Roman Polanski főszereplésével! –, de a szerző, az irodalmi Nobel-díjas Günther Grass mindenkit visszautasított. Schlöndorffnak viszont nemcsak megadta az engedélyt, hanem segített is a forgatókönyv megírásában. A történet a két világháború között játszódik Danzigban (a mai Gdańsk). Főszereplője, a kis Oscar hangjával képes szétrepeszteni mindent, ami üvegből készült. A kisfiú hároméves korában elhatározza, hogy nem nő tovább… A fontosabb szerepeket David Bennent, Angela Winkler, Mario Adorf, Daniel Olbrychski és Katharina Thalbach játszotta. A bádogdob 1980-ban megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is, mindazonáltal az Egyesült Államokban gyermekpornográfiával vádolták meg. Hűvösebb – ámbár botrányoktól mentes – fogadtatásban részesült a Swann szerelme (1984), amely Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának egy szeletét dolgozta fel Jeremy Irons, Ornella Muti, Alain Delon és Fanny Ardant főszereplésével. Megint előkerült az irodalom kontra film témája (Schlöndorff leghíresebb alkotásai irodalmi művek alapján készültek!), és többen úgy vélték, hogy a direktor – miként a kései Visconti, aki egyébként szintén meg akarta filmesíteni Proust könyvét – jeleskedik ugyan a külsőségek érzékletes ábrázolásában, a hangulatfestésben, ám a mű lényegét nem igazán sikerült megragadnia.

Két amerikai tévéfilm (Az ügynök halála, Vének szövetsége) és az amerikai–német koprodukcióban megvalósult A szolgálólány meséje után Schlöndorff visszatért Európába. Házassága megromlott, elvált a feleségétől, és mivel úgy érezte, hogy személyes sorsa hasonlít Max Frisch Homo Faber című regénye főhősének sorsához, hozzákezdett az adaptáció előkészítéséhez. A hasonlóság ellenére (vagy éppen azért?) számos változtatást eszközölt a könyvhöz képest – például a főhősből amerikai mérnök lett –, de Frisch engedélyezte az átalakításokat. A filmváltozat általában jó kritikákat kapott, számos díjat is nyert, kereskedelmi szempontból viszont megbukott. Nagyjából ugyanez történt az 1996-ban bemutatott A rémkirály című drámával is, amely Michel Tournier regényének adaptációja. Tournier előbb le akarta beszélni Schlöndorffot a könyvről, aztán azt javasolta, készítsen belőle zenés filmet. A direktor egyik tanácsot sem fogadta meg, mindazonáltal Tournier-nak összességében tetszett a végeredmény. Különösen a főszerepet játszó John Malkovichot méltatta, akit egyébként az eredetileg kiszemelt Gérard Depardieu helyett szerződtettek. A magyar mozikban is láthattuk a Palmetto (1998), A lövés utáni csend (2000) és Az utolsó éjszaka Párizsban (2014) című Schlöndorff-alkotásokat, melyek a direktorra jellemző szakmai igényességgel készültek, mégsem váltottak már ki akkora művészi izgalmakat, mint nagy korszakának híres filmjei. A közelmúltban mutatták be Németországban új filmjét, a Vissza Montaukba című romantikus drámát, miközben már javában dolgozik a következőn is. 

A színészek

Kate/Offred szerepét Natasha Richardson (1963–2009) játszotta, a világhírű színésznő, Vanessa Redgrave, és az angol új hullám egyik legjelentősebb rendezője, Tony Richardson lánya. Húga, Joely Richardson szintén színésznő. Natasha ötévesen filmezett először: egy parányi szerepben jelent meg édesapja híres filmjében, A könnyűlovasság támadásában (1968). Tízévesen későbbi mostohaapja, az olasz Franco Nero egyik filmjében statisztált. Igazi karrierje húszéves korában, 1983-ban kezdődött. Eleinte inkább tévésorozatokban foglalkoztatták, így például az Ellis Islandben (1984), melynek egyik fontos szerepét Faye Dunaway alakította. Ken Russell Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986) című alkotásában a Frankenstein szerzőjét, Mary Shelley-t játszotta, míg a Patty Hearst című filmben magát a címszereplőt, az ismert sajtómágnás unokáját, akit az 1970-es években terroristák raboltak el. Patty állítólag megfélemlítésből és a Stockholm-szindróma hatására csatlakozott hozzájuk, és részt vett az akcióikban. Paul Schrader rendező annyira elégedett volt Natasha alakításával, hogy az Idegenek Velencében (1990) című drámájában is főszerepet adott neki. 2007-ben Natasha az édesanyjával együtt szerepelt Koltai Lajos Este című drámájában. Kétszer ment férjhez, mindkétszer színészhez: Robert Foxnak 1990 és 1992 között volt a felesége, Liam Neesonnal 1994-ben keltek egybe. Második férjének két gyereket szült. Egy síbalesetben elszenvedett, jelentéktelennek hitt fejsérülés következtében visszafordíthatatlan kómába esett: családja kívánságára kapcsolták ki az életfunkcióit fenntartó készülékeket.

Serena Joy szerepe nem túl nagy, Faye Dunawaynek viszont több oka is volt arra, hogy elvállalja. Mindenekelőtt jelentős műnek tartotta Atwood regényét, és bár szerinte az írónő nagyon sötéten látja a jövőt és benne a nők helyzetét, úgy gondolta, A szolgálólány meséje olyan fontos film lehet, amelyben érdemes részt vennie. Másik fontos szempont volt Volker Schlöndorff személye, akivel azóta szeretett volna dolgozni, mióta látta a direktor leghíresebb filmjét, A bádogdobot. Miközben folyt az Atwood-film előkészítése, Faye a Hideg és szemtelen (1989) című tévéfilmben forgatott, amelyhez Schlöndorff számos ötletet adott. Így például a férfi főszerepre Richard Widmarkot javasolta, akit a Vének szövetsége (1987) című tévéfilmben rendezett, és nagyon meg volt elégedve vele. Dunaway ezért a tanácsért külön hálás volt, mert Widmark nagyszerű partnernek bizonyult. Noha A szolgálólány meséje forgatókönyvírója, Harold Pinter is Faye baráti köréhez tartozott, a színésznő mégis elsőként a rendezővel közölte a szkripttel és a szereppel kapcsolatos aggályait. Attól tartott ugyanis, hogy a figura vázlatossága, az extrém helyzetek és a párbeszédek miatt könnyen bohózatba fordulhat az egész. Úgy érezte, hogy a nevetségesség veszélye nélkül képtelen eljátszani például a hármas „szexjelenet”-et, amelynek során férje az ő jelenlétében szeretkezik Offreddel. Aggályai annyira elhatalmasodtak rajta, hogy elhatározta, megválik a produkciótól. Bármennyire tisztelte Schlöndorffot, még ő sem tudta eltántorítani a szándékától.

Ekkor maga Margaret Atwood hívta fel Dunawayt. Hosszasan beszélt neki a figura jelentőségéről a történet egészében, és meggyőzte őt arról, hogy Faye képes olyan méltóságot adni Serena személyének, amilyet az asszony megérdemel. Serena ugyanis valójában nem az a hideg és érzéketlen teremtés, mint amilyennek első pillantásra látszik: a társadalmi szabályok rá nézve is megalázóak, de elviseli azokat annak reményében, hogy a szolgálólány által születendő gyermek értelmet fog adni az életének. Dunaway arcjátéka az említett „szexjelenet”-ben pontosan érzékelteti, mit érezhet Serena, miközben azt látja, hogy férje egy másik nővel szeretkezik, és mi játszódik le benne, amikor a vele azonos társadalmi szinten lévő barátnői büszkén mesélik, hogy szolgálólányaik által hamarosan anyákká válnak. Schlöndorff beleegyezett abba, hogy pluszjelenetek kerüljenek a forgatókönyvbe, melyek Serena emberi oldalát mutatják be, így például amikor a nő a kertben a virágait ápolja. Kétségünk sem lehet afelől, hogy a gyereket is hasonló törődéssel veszi majd körül. A kompromisszumok ellenére Faye-nek csalódást okozott az elkészült film: úgy érezte, a figura még így is messze van attól, mint amilyennek ábrázolni szerette volna. 

A Parancsnokot alakító Robert Duvall 1931-ben született az Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban egy katonatiszt és egy amatőr színésznő gyermekeként. Teljes neve: Robert Selden Duvall. Katonai szolgálatának letöltése után kezdte meg színi tanulmányait az ötvenes évek közepén. Ekkortájt kötött barátságot Gene Hackmannel és Dustin Hoffmannal, akik szintén pályájuk elején álltak. Duvall 1965-ben futott be mint színpadi színész: Eddie Carbonét játszotta Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában. Noha már 1956-ban elkezdett filmezni, csak a hatvanas évek végétől indult be filmszínészi karrierje: olyan sztárok mellett mutathatta meg tehetségét, mint például Steve McQueen, Frank Sinatra és John Wayne. Szerepelt Robert Altman híres háborús szatírájában, a M.A.S.H.-ben (1970) és a főszerepet alakította George Lucas első mozifilmjében, a THX 1138-ban (1971). Nemzetközi hírnevét Francis Ford Coppola A Keresztapa című trilógiájának köszönheti, melyben Tom Hagent, a Corleone család tanácsadóját, Don Vito örökbe fogadott fiát játszotta. A televíziózás szélsőségeiről szóló nagy hatású drámában, a Hálózatban (1976) egyik partnere Faye Dunaway volt. Egy 1992-es tévéfilmben magát Sztálint formálta meg. Kései szereplései közül említésre érdemes például az Összeomlás (1993), A skarlát betű (1995) és Az éjszaka urai (2007). Leghíresebb alakításait a magyar közönség is ismerheti moziból, videóról vagy éppen a televízióból. Hétszer jelölték Oscarra és hétszer Golden Globe-ra is: az előbbit egyszer, az utóbbit négyszer kapta meg. Túl a 86. életévén még mindig aktív: jövőre mutatják be az Özvegyek című új filmjét.

Mary Elizabeth Mastrantonio visszautasította Moira szerepét, melyet Elizabeth McGovern játszott el. McGovern 1961-ben született Evanstonban (Egyesült Államok, Illinois). 1980-ban forgatta első mozifilmjét, melyet Robert Redford rendezett: a hétköznapi történetet elbeszélő Átlagemberek váratlan sikert aratott, aminek köszönhetően Milos Forman Elizabethre bízta Evelyn Nesbit, a híres modell és showgirl szerepét a Ragtime (1981) című filmjében. Bár az opusz a vártnál hűvösebb fogadtatásban részesült, McGovern alakítását Oscarra jelölték. A művésznő karrierje sajnos nem alakult annyira fényesen, mint ahogyan a biztató kezdetek alapján gondoltuk volna, mindazonáltal akadtak még figyelemre méltó alakításai. Láthattuk például Sergio Leone Volt egyszer egy Amerika (1984) című monumentális gengsztereposzában és Curtis Hanson meglepően jól sikerült bűnügyi filmjében, a hitchcocki alapötletre épülő Hálószobaablakban (1987). Az új évezredben főleg a televízió foglalkoztatja, a Downton Abbey (2010–2015) című tévésorozatban nyújtott alakításával szakmai sikereket is elért. Jövőre Az ingázó című bűnügyi filmben tér vissza a mozivásznakra. A Lydia nénit megszemélyesítő, anyai ágon orosz származású Victoria Tennant 1950-ben született Londonban. Keresztapja nem volt más, mint maga Sir Laurence Olivier. Victoria eleinte anyjához hasonlóan balett-táncosnőnek készült. 1972-ben kezdett filmezni, kezdetben inkább a televízióban kapott feladatokat. A hetvenes évek végén költözött az Egyesült Államokba. A Szfinx (1981) című filmjét részben Magyarországon forgatták. Négyszer ment férjhez. Harmadik férje az ismert komikus, Steve Martin volt, akivel két filmben dolgozott együtt. Negyedik férjének, a Warner Bros. ügyvédjének két gyereket szült.

Nicket Aidan Quinn játssza, aki 1959-ben született Chicagóban. Már első filmje, a Daryl Hannah partnereként forgatott Mindenütt jó, de a legjobb máshol (1984) felhívta rá a figyelmet. A következő opusz, a Kétségbeesve keresem Susant (1985) különösen a női főszereplőknek – Rosanna Arquette és Madonna – köszönhetően hamar kultstátusba került. Főszerepet játszott az AIDS-téma egyik első feldolgozásában, a Korai fagy (1985) című tévéfilmben. Láthattuk A misszió című cannes-i nagydíjas drámában Robert De Niro és Jeremy Irons oldalán, illetve a Zsarulesen (1987) című bűnügyi komédia epizodistájaként. A szolgálólány meséje forgatásán kötött barátságot Natasha Richardsonnal. Aidan viszonylag kiegyensúlyozott karriert mondhat magáénak, melyre a műfaji változatosság jellemző. A hírnév megszállott hajszolása helyett inkább a színészileg érdekes szerepeket kereste, így nevét viszonylag ritkán olvashattuk a szuperprodukciók stáblistáján. Detektívet alakított a Szemfényvesztés (1993) című izgalmas krimiben, Walton kapitányt játszotta a Kenneth Branagh-féle Frankensteinben (1994), a Szenvedélyek viharában (1994) című romantikus produkcióban pedig az Anthony Hopkins által játszott családfő egyik fiának szerepében jelent meg, fivéreit Brad Pitt és Henry Thomas személyesítette meg. A hírhedt terroristát, Carlost keltette életre A Sakál árnyéka (1997) című politikai krimiben. Egy 2000-es tévéfilmben az egykori Beatle, Paul McCartney bőrébe bújt, sőt később magával a sztárral is összebarátkozott. Quinn mindmáig aktív, jelen sorok írásakor három filmje áll bemutató előtt.

Az Ofglent alakító Blanche Baker 1956-ban született New Yorkban. Eredeti neve: Blanche Garfein, édesanyja az ötvenes-hatvanas évek egyik nagy filmcsillaga, Caroll Baker. Blanche a Holocaust (1979) című tévésorozat egyik mellékszerepében hívta fel magára a figyelmet, alakításáért Emmy-díjat kapott. A széria női főszereplőjével, az akkoriban még szintén pályakezdő Meryl Streeppel forgatta első mozifilmjét is, a Joe Tynan megkísértését (1979): a címszerepet Alan Alda játszotta. Az 1980/81-es színházi szezonban Vladimir Nabokov híres-hírhedt hősnője, Lolita szerepében lépett színpadra. Az előadás szokatlanul heves viharokat váltott ki: főleg a feministák tiltakoztak, akiket felháborított a pedofília témája. A kritikusok sem kegyelmeztek, és a darabot tizenkét előadás után le kellett venni a Broadway repertoárjáról. Ennek ellenére voltak olyan vélemények is, melyek szerint a szerepre amúgy kissé túlkoros Baker kitűnően hozta a figurát, és eljön majd az az idő, amikor a színházi és a filmvilág az ő nevétől lesz hangos. Ez az idő végül nem jött el, mindazonáltal a művésznő több-kevesebb rendszerességgel filmezett, és színdarabokban is játszott, így például az Acélmagnóliák legelső, 1987-es Off-Broadway-előadásában is. Kétszer ment férjhez, első férjének három, a másodiknak egy gyereket szült. Az Ofwarrent megszemélyesítő Traci Lind 1968-ban született az Egyesült Államokban, a Kentucky állambeli Louisville-ben. Igazi neve: Traci Lin Wemes. Tizenhárom éves korában kezdett modellként dolgozni. Filmszínésznői pályafutása a televízióban indult, 1986-ban forgatott először a filmszínházak számára. Tévéfilmjei közül említést érdemel a háromrészes Casanova (1987), amelynek címszerepét Richard Chamberlain, egyik női főszerepét pedig Faye Dunaway játszotta. Volker Schlöndorff A szolgálólány meséje után a Homo Faber című filmjéhez is szerződtette Tracit, aki 1997-ben filmezett utoljára, azóta keveset hallani róla. Még 1992-ben férjhez ment, és két gyereket szült, így nem kizárt, hogy a bizonytalan színészi karrier helyett inkább a szerető családot választotta. 

Így készült a film

Egy évvel a könyv megjelenése után Atwood eladta a filmjogokat Daniel Wilson producernek, aki nívós adaptációt ígért: a forgatókönyvet Harold Pinterrel kívánta megíratni, a rendezésre Karel Reiszt kérte fel. Pinter és Reisz öt évvel korábban jelentős szakmai és közönségsikert ért el A francia hadnagy szeretője (1981) című filmmel, amely John Fowles regénye alapján készült Meryl Streep és Jeremy Irons főszereplésével. Körülbelül egy évig dolgoztak A szolgálólány meséje szkriptjén, de nagy meglepetésükre egyik amerikai filmstúdió sem mutatott iránta komolyabb érdeklődést. Volt, ahol kerek perec meg is mondták nekik, hogy egy ilyen nőkről és nőknek szóló történetből nem mozi-, hanem inkább videofilmet kéne forgatni. 1988-ban azonban a pályája csúcsán álló Sigourney Weaver bejelentette, hogy szívesen eljátszaná Offred szerepét. Egy ekkora sztár kívánságát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ezért a Cinecom stúdió mégis hajlandó volt felkarolni a projektet. Időközben viszont Karel Reisz már lemondott róla, mire Volker Schlöndorffot szerződtették, aki azokban az években az Egyesült Államokban dolgozott. Miután úgy nézett ki, hogy elhárultak végre az akadályok a filmváltozat útjából, Sigourney Weaver teherbe esett, és lemondta a szerepet. Helyére számos ismert és kevésbé ismert színésznő neve felmerült: a legkitartóbban Jodie Fostert kapacitálták, ám ő szintén nemet mondott. Schlöndorff szerint amiatt aggódtak, hogy egy ennyire feminista és nem kimondottan Amerika-barát produkció főszerepe esetleg hátrányosan befolyásolná a karrierjüket. A brit Natasha Richardson igent mondott, elvégre a közéletben igen aktív édesanyjának köszönhetően, mondhatni, a vérében volt a lázadásra való hajlam, ami egyrészt illett is a figurához, másrészt emiatt a színésznő se igazán törődött azzal, hogy ki mit gondol majd róla amiatt, hogy elvállalta a szerepet. Fontos szempont volt számára az is, hogy Robert Duvall és Faye Dunaway partnere lehetett, hiszen mint nyilatkozta, egy fiatal színésznőnek óriási szakmai tapasztalatot jelent ilyen legendás kollégákkal együtt játszani.

Dunawayhez hasonlóan Richardson sem volt igazán elégedett a forgatókönyvvel. Olvasta Atwood regényét, és határozottan tetszett neki, ellenben Pinter változtatásai szerinte nem voltak túl szerencsések. Míg a könyvben például egyértelműen Kate/Offred a főszereplő, mindent az ő szemén keresztül látunk, és belső monológjainak fontos dramaturgiai funkciójuk van, addig a szkriptben csak egyike volt a fontosabb szereplőknek. Ekkor Schlöndorff – noha nem mindenben osztotta a két női főszereplő véleményét – felkérte Pintert, hogy írja át a forgatókönyvet a felmerült szempontok alapján, az író azonban fáradtságára hivatkozva megtagadta ezt. Azt javasolta, hogy Schlöndorff egyenesen Atwooddal beszélje meg ezeket az elképzeléseit. Egy későbbi interjúban elmesélte, hogy azt hitte, egyetlen író sem fog soha asszisztálni ahhoz, hogy művét tönkretegyék, ám Atwood kivételnek bizonyult. Pinter azt állította, hogy annyira átírták a forgatókönyvét, hogy megfordult a fejében a gondolat, hogy leveteti a nevét a film főcíméről. Ezt ugyan nem tette meg, viszont nem járult hozzá, hogy a forgatókönyvet nyomtatásban is kiadják, mindazonáltal a világhálón elérhetővé tette a saját eredeti változatát. (Ezt megtette a Napok romjai és a Lolita esetében is, de azokhoz a filmekhez már tényleg nem adta a nevét.) Évek múlva Natasha Richardson elmondta, hogy szerepformálásában végül sokkal jobban támaszkodott Atwood regényére, mint a Pinter által írt forgatókönyvre. Pechére rögtön A szolgálólány meséje után leszerződött az Idegenek Velencében (1990) című filmre is, melynek szintén Pinter írta a forgatókönyvét. Natasha pontosan arról faggatta őt, amivel a színészek olykor az őrületbe szokták kergetni a forgatókönyvírókat és a rendezőket: a figurák motivációi iránt érdeklődött. Pinter kijelentette, hogy az ő módszerei merőben mások, mint általában az íróké, másféle logika szerint építi fel a jellemeket és a történetet, és értésére adta a színésznőnek, hogy maradjon mindenki a maga területén.

A szolgálólány meséje forgatása 1989. február 22-én kezdődött, és május 3-án ért véget. A jelenetek többségét Észak-Karolinában vették fel: Raleighben (főleg a St. Mary’s Schoolban), a Blue Ridge-hegységben (a városon kívül játszódó epizódokat) és Durhamben. A durhami Duke Egyetem kápolnájánál forgatták például azt a jelenetet, amikor nyilvánosan felakasztanak egy szolgálólányt, akinek sorstársai ugyanott meglincselnek egy nemi erőszakkal megvádolt férfit (valójában egy ellenállót). A Brightleaf Square és a West Village utcáin állították fel az ellenőrző pontokat és az útlezárásokat, míg az American Tobacco Campusnál került filmszalagra az a jelenet, amikor a szolgálólányok először találkoznak Lydia nénivel. A Parancsnok háza a Cedar Street 1810. szám alatt volt. Tizenegy év múlva a ház bekerült a bűnügyi krónikákba. Lakója, Michael Peterson író 2001-ben állítólag itt gyilkolta meg a második feleségét, miután előzőleg nagy összegű életbiztosítást kötött rá: a rendőrség szerint lelökte az asszonyt az emeleti lépcsőről, hogy balesetnek álcázza a bűntényt. A férj a túl sok vérnyom miatt vált gyanússá. Petersonék 1997-ben keltek egybe, ám házasságuk hamar válságba került. Noha a nyolcvanas években írt könyveivel Peterson meggazdagodott, később elpártolt tőle a szerencse, és pénzügyi helyzete a következő évtizedben jelentősen megromlott. Ígéretes politikai ambícióiról is le kellett mondania, miután kiderült, hogy hazudott a katonamúltjáról. Mrs. Peterson halála kapcsán felmerült annak gyanúja, hogy még 1985-ben esetleg szintén az író végzett egyik nőismerősével, aki ugyancsak egy lépcsőről zuhant le, de azt a tragédiát akkor valóban balesetnek minősítették. A bíróság bűnösnek találta Petersont a felesége megölésében, noha a férfi végig az ártatlanságát hangoztatta. Az írót 2013-ban szabadon engedték. Szóba került ügyének újratárgyalása, mígnem 2017 februárjában megkötötte az ún. Alford-vádalkut. Ez az amerikai joggyakorlatban azt jelenti, hogy a vádlott ugyan ártatlannak vallja magát, magát a vádat viszont nem kifogásolja, és elismeri, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok elvileg alátámasztják a bűnösségét. Ezekben az esetekben a bíróság viszonylag enyhébb ítéleteket szokott hozni. Ily módon Peterson elkerülte, hogy esetleg újra börtönbe kerüljön (a vádalku keretében 86 hónapra ítélték, amit korábbi börtönbüntetésével már le is töltött), jogi értelemben azonban immár hivatalosan is gyilkosnak minősül.

A filmzene

A szolgálólány meséje eredeti filmzenéjét a japán Ryûichi Sakamoto szerezte, az Amazing Grace című himnuszt Laura Baxter énekli. A soundtrack időtartama: 41 perc 18 másodperc. A filmben azonban önálló zeneszámok is elhangzanak, mint például a Someday (You'll Want Me to Want You) és az I Don't Know Enough About You (mindkettő a The Mills Brothers előadásában), a Tongue Dance (Les Rita Mitsuoko), a Crazy (Patsy Cline), a Save a Soul in Every Town (The Christians) és a Johnny Come Home (Fine Young Cannibals).

A berlini bemutató

A szolgálólány meséje versenyfilm volt a 40. Nyugat-berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, amelyet 1990. február 9-e és 20-a között rendeztek meg. A zsűri elnöke a közelmúltban elhunyt kiváló német operatőr, Michael Ballhaus (1935–2017) volt, a tagok között találjuk többek között Roberto Benigni olasz, Rita Tushingham angol és Otto Sander német színészt, továbbá Gyarmathy Lívia magyar rendezőt. A versenyprogramban olyan művek vettek részt, mint például a Kötözz meg és ölelj (Pedro Almodóvar), A zenedoboz (Costa-Gavras), a Született július 4-én (Oliver Stone), a Pacsirták cérnaszálon (Jirí Menzel), a Miss Daisy sofőrje (Bruce Beresford) és A rózsák háborúja (Danny DeVito). Magyarországot Zsombolyai János drámája, A halálraítélt képviselte. A nyitógálán versenyen kívül mutatták be Herbert Ross Acélmagnóliák című filmjét. A fesztivál szervezőit igen éles bírálatok érték, mert a programban (a különböző szekciós vetítéseket is ideértve) feltűnően nagy volt az amerikai filmek aránya, és sokan aggodalmaskodtak amiatt, hogy Európa egyik leghíresebb fesztiválját is elborítja az amerikai filmdömping. A Berlinale egyébként mintegy megelőlegezte a két Németország egyesülését: a versenyprogramot – a rendezvény történetében először – Kelet-Berlinben is láthatta a közönség, az NDK versenyfilmje (az egyik utolsó keletnémet film), a homoszexualitásról szóló Coming out pedig megkapta az Ezüst Medvét. Szigorú kritikusok szerint a párhuzamos szekciók filmkínálata érdekesebb és színvonalasabb volt, mint a versenyprogram, illetve a dobozból kiszabadult kelet-európai filmek több művészi élményt kínáltak, mint a vadonatúj alkotások. Hogy a 40. Berlinale régi és új, üzlet és művészet sajátos találkozási pontja volt, azt mi sem szimbolizálja jobban, mint a megosztott nagydíj, amellyel Jirí Menzel 1969-ben készült és rögtön be is tiltott filmjét, a dobozból kiszabadult Pacsirták cérnaszálont és a részben Magyarországon forgatott hollywoodi drámát, A zenedobozt tüntették ki. Schlöndorff alkotása csalódást okozott a közönségnek és a kritikusoknak, akik többet vártak volna egy tisztességesen elkészített irodalmi adaptációnál, amely annyira hűvös és személytelen távolságtartással kezeli a témát, mintha egyenesen a Gileád Köztársaság megbízásából forgatták volna. Maga Schlöndorff sem kedveli különösebben ezt a filmjét: „…egy igazi zsoldosmunka volt. Azért vállaltam el, mert a Homo Faber tervéhez sehogyan sem tudtunk pénzt szerezni.” 

A sorozat

A Hulu televíziós társaság 2016 áprilisában jelentette be, hogy tízrészes sorozatot készít A szolgálólány meséjéből, Offred szerepére Elizabeth Mosst szerződtették. A vállalkozásba a játékfilm producere, Daniel Wilson is beszállt. Margaret Atwood tanácsadó producerként vett részt a produkcióban, sőt egy kisebb szerepet is ráosztottak. Júniusban hozták nyilvánosságra, hogy a szériát Bruce Miller rendezi, a következő hetekben pedig egyre több részlet derült ki a szereposztásról: júliusban megtudhattuk, hogy Samira Wiley (Moira), Max Minghella (Nick) és Ann Dowd (Lydia néni) is játszani fog a sorozatban. Augusztusban értesültünk Joseph Fiennes (a Parancsnok), Madeline Brewer (Janine) és Yvonne Strahovski (Serena Joy) közreműködéséről. Az utolsó fontosabb szereplő, Alexis Bledel (Ofglen) 2017 januárjában csatlakozott a stábhoz, amely már tavaly szeptemberben elkezdte a forgatást Torontóban. A munka idén februárban fejeződött be. Március 23-án került fel a világhálóra a széria előzetese, amely lázba hozta a sorozatok kedvelőit: általános az a vélemény, hogy az idei szezon egyik legérdekesebb és legszínvonalasabb sorozatához lesz szerencsénk. Magyarországon az HBO Go mutatta be elsőként: először három rész került a csatorna kínálatába, aztán hetente egy-egy újabb epizód. A széria hűségesebben követi a regényt, mint Schlöndorff filmje, mindazonáltal egy fontos változtatás van benne: színes bőrű szereplőt is láthatunk. Atwood állítólag kezdetben tiltakozott ez ellen, hiszen a regényben a színes bőrűeket kitelepítették Gileádból a rendszer rasszista politikája miatt. A Hulu illetékesei azonban meggyőzték az írónőt, hogy napjainkban az amerikai közönség körében nem számíthat komolyabb sikerre egy olyan sorozat, amelyben nem jelenik meg tartósan legalább egy színes bőrű szereplő.

Magyar kritikai visszhang

„A német Volker Schlöndorff nagyon amerikai filmet készített a kanadai írónő regényéből. Atwood a hősnő belső megaláztatásaira és álmaira építi a történetet, míg a film elsősorban a diktatúra működtetői és az ellene harcolók kalandjaira helyezi a hangsúlyt. Rideg és kegyetlen világot ábrázol természetesen, melyben azonban egy idő után túlteng a lázadás romantikája. A hősnő érzelmes visszaemlékezései saját anyai és hitvesi aranykorára is egészen másképp hatnak a regényben, mint a filmbeli érzelmes-érzelgős betétekben. Érdekes viszont az, hogy ezúttal – az európai hagyományokkal szemben – egy olyan diktatúrát látunk, amelyet anyagi tekintetben nem a hiány és a szűkösség, hanem a bőség és a jólét jellemez. Az Egyesült Államok különösebb megrázkódtatás nélkül túljutott a jobboldali keresztény fundamentalizmus kihívásán, a teleevangélisták önnön erkölcsi botrányaikba fulladtak bele. Merjük-e mondani, hogy a történet itt és most aktuálisabb, mint Amerikában valaha is? Vagy alaptalan szorongás ez, és az antiutópia megmarad Európa e részén is elvont fikciónak? Schlöndorff filmje erre természetesen nem válaszolhat: csak (kissé felületesen) egy lehetséges »erkölcsös diktatúra« analízisét adja.”

(Hegyi Gyula: „A kézilány meséje”. In: Filmvilág 1991/5, 57. o.)

A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale, 1990) – amerikai–német dráma. Margaret Atwood azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Harold Pinter. Operatőr: Igor Luther. Zene: Ryûichi Sakamoto. Díszlet: Tom Walsh és Jan Pascale. Jelmez: Coleen Atwood. Vágó: David Ray. Rendező: Volker Schlöndorff. Főszereplők: Natasha Richardson (Kate / Offred), Faye Dunaway (Serena Joy), Aidan Quinn (Nick), Elizabeth McGovern (Moira), Victoria Tennant (Lydia néni), Robert Duvall (Parancsnok), Blanche Baker (Ofglen), Traci Lind (Janine / Ofwarren). Magyarországi premier: 1991. október 18.