ÖZÖNVÍZ

Ha jól emlékszem, a hetvenes évek legelején adta először a magyar tévé a Michał úr kalandjai című lengyel sorozatot, amely Henryk Sienkiewicz A kis lovag című regénye alapján készült. Vasárnap délelőttönként mentek a folytatások, melyeket nálunk szinte az egész család figyelemmel kísért. Néhai (anyai) nagymamám különösen kedvelte a szériát. Határozottan tetszett neki a címszereplő, „az a derék kis ember”, és éppen ezért borzasztó ellenszenvesnek találta a főhős reménytelen szerelmét, Krystynát. Valahányszor a hölgy feltűnt a képernyőn, nagymamám ontotta magából a pikírt megjegyzéseket: a „Na, mi van, te hosszú nyakú gúnár?!” még a visszafogottabb beszólásai közé tartozott. (A szerepet alakító szépséges Barbara Brylskának ugyanis feltűnő hattyúnyaka volt.) Jómagam inkább az elvetemült Azját utáltam nagyon. A figurát egy számomra akkor még ismeretlen lengyel színész, Daniel Olbrychski játszotta. A cselekmény során Azja elvesztette fél szeme világát, végül karóba húzták, és gyerekként bármilyen meghökkentő volt is számomra egy ilyen jelenet a tévében, úgy éreztem, a fickó csak azt kapta, amit megérdemelt. Amikor 1975-ben eljutott a hazai mozikba az Özönvíz című monumentális, kétrészes lengyel kalandfilm, még nem tudtam, hogy van összefüggés a két történet között. Csak akkor esett le a tantusz, amikor jó háromnegyed óra elteltével megjelent a mozivásznon régi ismerősöm, Michał úr, ráadásul megint ugyanaz a színész, Tadeusz Łomnicki alakította. A főszerepet Daniel Olbrychski játszotta: nem tagadom, kezdetben furcsa volt pozitív hősként látnom őt. A második rész végére viszont már megbocsátottam neki minden gonoszságot, amit pár éve Azjaként művelt, mert Kmicicként igazán lehengerlő volt, ideális romantikus kalandfilmhős. Ettől kezdve figyeltem a karrierjét, megnéztem a filmjeit, melyek közül Az ígéret földje (1975) és A bádogdob (1979) hatott rám a legjobban. Miután lejárt az Özönvíz játszási joga, évtizedekig nem láttam, mígnem az új évezredben kiadták DVD-n. Kicsit féltem tőle, hogy felnőttként már csalódást fog okozni, de nem így történt. Jó volt újra látni, jó volt elnosztalgiázni azokon az időkön, amikor a szuperfilmek valahogy emberközelibbek, szerethetőbbek voltak, mint manapság, bár az is igaz, hogy engem a múlt (a történelem) mindig is jobban érdekelt, mint a jövő (a sci-fi). No, és akkor most kövessük nyomon, hogyan született meg a regényből minden idők egyik legköltségesebb és legsikeresebb lengyel filmje!

A regény és a szereplők

Az Özönvíz Henryk Sienkiewicz (1846–1916) történelmi trilógiájának középső része, amely először folytatásos regényként jelent meg 1884 és 1886 között a krakkói Czas napilapban, és ezzel szinte párhuzamosan a varsói Słowo és a Kurier Poznański hasábjain. (A Słowo főszerkesztője maga Sienkiewicz volt.) Nyomtatott könyvként Varsóban adták ki először, 1886-ban. Az eredeti kéziratot jelenleg a wrocławi Ossolineumban őrzik. A regény előzménye: Tűzzel-vassal (1884), folytatása: A kis lovag (1888). Sienkiewicz nem ragaszkodott hűségesen a történelmi tényekhez, hanem az érzelmi hatás érdekében helyenként eltért a valóságtól, felnagyította vagy éppen kicsinyítette bizonyos személyek és események jelentőségét. Az Özönvíz cselekménye a XVII. században játszódik, az 1655–1660-as svéd invázió idején, amelyet a lengyel történelemben „özönvíz”-nek (potop) neveznek, a magyar szakirodalomban viszont általában „északi háború”-ként hivatkoznak rá. A regény főhőse egy kitalált katona és nemesember, Andrzej Kmicic, aki hazafias érzelmű gazfickóból válik hőssé. Valós modellje alighanem Samuel Kmicic (? – 1692) volt, a Lengyel–Litván Unió egyik legtehetségesebb parancsnoka. A főszereplőn kívül a regényben más fiktív figurák is szerepelnek, mint például Michał Wołodyjowski, Aleksandra Billewiczówna (Oleńka), Jan Onufry Zagłoba, Jan Skrzetuski, Stanislaw Skrzetuski, Soroka őrmester és Roch Kowalski, kiknek többségét Sienkiewicz szintén valós személyekről mintázta. Michał Wołodyjowski modellje egy ősi lengyel nemesi család sarja, Jerzy Wołodyjowski (1620–1672) ezredes volt. Michał a trilógia mindhárom részében szerepel, sőt ő a legutolsó rész, A kis lovag címszereplője. Már fiatalon számos csatában részt vett, és nagy hírnévre tett szert egyrészt kiváló taktikai érzékének köszönhetően, másrészt azért, mert mesteri módon bánt a szablyával. Hírnevét bizonyítja, hogy egy ütközet alkalmával a jelentős túlerőben lévő ellenség azonnal visszavonult, amint hírét vette, hogy Wołodyjowski vezeti a lengyel csapatokat. A szintén nemesi származású Aleksandra Billewiczówna (Oleńka), az Özönvíz női főszereplője, elhunyt nagyapja végakaratának engedelmeskedve lesz Kmicic felesége. Először elutasítja a forróvérű, meggondolatlan és faragatlan férfit, aki iránt titokban mégis szerelemre lobban, és amikor kiderül, hogy Andrzej igaz hazafi, a büszke, akaratos nemesleányból odaadó feleség válik.

Jan Onufry Zagłoba – akárcsak Wołodyjowski – szintén szerepel a trilógia mindhárom részében. Mint állandó figura, ő is jelentős jellemfejlődésen megy keresztül: eleinte csupán a kalandot és a dicsőséget keresi, és fokozatosan válik joviális, megfontolt és bölcs harcossá, aki kedélyességét mindvégig megőrzi. Zagłoba egyike Sienkiewicz legnépszerűbb szereplőinek, aki némi hasonlóságot mutat Shakespeare hősével, Falstaff-fal. Irodalomtörténészek szerint ez a rokonság főleg az ivászatra és a szórakozásra való hajlamban nyilvánul meg, illetve abban, hogy mindkettőjüknek alaposan felvágták a nyelvét, és hajlamosak eltúlozva felidézni ifjúkori kalandjaikat. Falstaff viszont gyáva, amivel Zagłobát egyáltalán nem lehet vádolni. Jan Skrzetuski és unokatestvére, Stanisław Skrzetuski csupán mellékfigurákként jelennek meg a történetben, de Jan volt a főszereplője a trilógia első részének. Nyílt és becsületes ember, mély barátság fűzi Wołodyjowskihoz, hűséges az uralkodójához és imádott kedveséhez, Helenához. Valós modellje Zbarazs ostromának hőse, Mikołaj Skrzetuski (1610–1673) volt. Roch Kowalski dragonyos Janusz Radziwiłł litván nagyhetman szolgálatában állt, és engesztelhetetlenül gyűlölte az ellenség uralkodóját, X. Károly Gusztávot, akit kétszer is megpróbált megölni. Mind a kétszer igazi férfi módjára, szemtől szemben. A második alkalommal életét vesztette. Alakját az a katona ihlette, aki a varsói csatában valóban megkísérelte, hogy végezzen a svéd királlyal. Károly Gusztáv értékelte a lengyel katona hazafiasságát és bátorságát, és tisztelete jeléül saját költségén temettette el a támadóját.

A fordulatos, romantikus történetben valós történelmi személyiségek is megjelennek, mint például Janusz Radziwiłł, Bogusław Radziwiłł, Paweł Jan Sapieha, II. János Kázmér lengyel király, Stefan Czarniecki és Jerzy Sebastian Lubomirski. Janusz Radziwiłł (1612–1655) a XVII. századi lengyel nemesség prominens képviselője volt, huszonegy éves korától számos magas tisztséget töltött be. Mint a Lengyel–Litván Unió nagyhetmanja, védelmezte a protestáns vallást, támogatta a protestáns templomokat és iskolákat. Befolyása oly hatalmas volt, hogy egy időben úgy tartották, igazából ő irányítja a Lengyel–Litván Uniót, amely akkoriban élte fénykorát. Az „özönvíz” idején azonban a svéd király oldalára állt, és emiatt nemcsak más nemesekkel, hanem tulajdon családja befolyásos tagjaival is ellentétbe került. Seregét az északi háborúban (1655–1660) végül legyőzték, ő maga Tykocin ostrománál esett el. Bogusław Radziwiłł (1620–1669) szintén a Lengyel–Litván Unió idején szerzett nevet magának. Unokafivérével, Janusszal egyetemben X. Károly Gusztávot támogatta, majd a svéd vereséget követően átállt Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem oldalára. A prostki csatában – ahol a lengyel–litván–tatár sereg győzelmet aratott a svéd–porosz hadak fölött – a tatárok fogságába esett, akik rabszolgaként akarták magukkal hurcolni a Krímbe. Ettől a sorstól sikerült megmenekülnie, miután a tatárok – nem minden vita nélkül, de – kiadták őt Wincenty Korwin Gosiewski hetmannak. Radziwiłł ekkor felesküdött a lengyel királyra. Hűségét azonban vagy nem vették komolyan, vagy nem állta ki a próbát, mert Bogusław végül porosz száműzetésben halt meg. Sokan úgy gondolják, hogy Janusz és Bogusław Radziwiłł hazaárulásba torkolló életútja árnyékot vet az egész Radziwiłł-nemzetségre, melynek pedig olyan kiváló képviselői is voltak, mint például Michał Kazimierz Radziwiłł herceg (1625–1680), aki hősiesen harcolt a svéd betolakodók ellen.

Paweł Jan Sapieha (1609–1665) vilniusi vajda és a Lengyel–Litván Unió hetmanja a kozákok ellen harcolt az 1651-es beresztecskói csatában. Csapataival kiűzte a svédeket Lublinból, részt vállalt Varsó ostromában és 1657-ben Tykocin várának elfoglalásában. Stefan Czarniecki seregével közösen 1660-ban megállította az orosz hadakat a połonkai csatában. Alakját Sienkiewicz kissé idealizálva ábrázolta a regényben. II. János Kázmért (1609–1672) 1649. január 19-én koronázták lengyel királlyá. Fivérétől, IV. Ulászlótól örökölte a trónt, mivel Ulászló gyermek nélkül halt meg. János Kázmér feleségül vette bátyja özvegyét, Gonzaga Lujza Mária mantovai hercegnőt. Igen nehéz helyzetben vette át az uralkodást, mert az oroszok, a svédek és a németek törtek az ország ellen, amely akkor már hadban állt a kozákokkal. A svéd uralkodó, X. Károly Gusztáv rossz néven vette, hogy János Kázmér apai jogon igényt formált a svéd trónra is. (János Kázmér apja, III. Zsigmond 1592 és 1599 között Svédország uralkodója volt, de trónjától megfosztották.) A lengyel főnemesség egyes képviselőinek árulása miatt János Kázmérnak nem sikerült tartós győzelmeket kivívnia, és hatalmát megszilárdítania. 1668-ban lemondott a lengyel trónról, és a következő évben Franciaországba távozott. XIV. Lajos francia király kegyesen fogadta őt, és több apátságot adományozott neki. Nevers-ben halt meg.

Stefan Czarniecki (1599–1665) egyszerű köznemesből vált a Lengyel–Litván Unió egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb főurává. Egyike a lengyel nemzeti hősöknek, neve a lengyel nemzeti himnuszban is elhangzik: „Jak Czarniecki do Poznania / Po szwedzkim zaborze, / Dla ojczyzny ratowania / Wrócim się przez morze.” („Poznańnál Czarniecki kardja / Mindent visszaszerzett, / Így szállunk majd mi is partra, / Hogyha hív a nemzet.”) Jerzy Sebastian Lubomirski (1616–1667) a lengyel történelem ellentmondásos alakja, aki szintén a XVII. századi hadjáratokban tűnt ki. Czarniecki oldalán harcolt a svédek ellen. 1657-ben, miközben II. Rákóczi György erdélyi–havasalföldi–moldvai–kozák seregei élén benyomult Lengyelország területére, Lubomirski a Szepességből indulva behatolt Erdélybe, és nagy zsákmányt szerezve végigpusztította Visk, Munkács és Ungvár környékét. Hat évvel később viszont, amikor Wesselényi Ferenc magyar nádor a lengyelek segítségét kérte a törökök ellen, Lubomirski önként jelentkezett a háborúba. Később szembekerült II. János Kázmérral, aki az északi háborúban árulóvá vált főurak miatt a központi uralkodói hatalmat akarta megszilárdítani a vivente rege (lényege: az új királyt még az előző uralkodó életében megválasztják) bevezetésével. Amikor Lubomirski ezt megvétózta, a király száműzte, mire a főúr lázadást robbantott ki az uralkodó ellen. Lubomirski legyőzte ugyan II. János Kázmért, aki visszavonta a vivente regét, de a belső lázadás tovább gyengítette a Lengyel–Litván Uniót, amelyet az előző évek háborúi amúgy is kimerítettek. A király elleni lázadás miatt Lubomirskit is árulónak tartja az utókor.

A történet

Lubiczba érkezik cimboráival a fiatal, fékezhetetlen temperamentumú Andrzej Kmicic, mert elhunyt jótevője ráhagyta az itteni birtokot és szépséges unokahúga, Oleńka kezét. Andrzej már első este duhaj mulatozást rendez a komáival, és a mulatság hevében a dáridózók olyasmit tesznek, amivel durván megsértik a mélyen vallásos lányt. Később egy kocsmai csetepatéban lekaszabolják Kmicic bajtársait, mire a férfi bosszúból felgyújtja Wołmontowicze falut. A feldühödött emberek elől Oleńkához menekül, aki elrejti őt. Mikor az üldözők eltávoznak, a lány elküldi magától a vőlegényét, mert nem tudja megbocsátani neki, amit tett. Andrzej elrabolja Oleńkát, bár azt szeretné, ha az önként lenne az övé. Az Oleńka megmentésére érkező csapatot a nemes jellemű Michał Wołodyjowski vezeti. Wołodyjowski párbajra hívja Kmicicet, és legyőzi őt. Mindazonáltal az a véleménye, hogy ellenfele meggondolatlan és forróvérű ugyan, de alapjában véve nem rossz ember. Azt tanácsolja neki, hogy álljon Janusz Radziwiłł nagyhetman és a haza szolgálatába, és így mossa tisztára a nevét. Radziwiłł szívélyesen fogadja Kmicicet, pártfogást ígér neki, cserébe hűségesküt kér tőle. Andrzej eleget tesz a kérésnek. Nem sokkal később a nemesi gyűlésen döbben rá arra, hogy valójában mit tett. A hetman ugyanis bejelenti az egybegyűlteknek, hogy a Lengyelországot megtámadó svéd királyt, X. Károly Gusztávot tekinti törvényes uralkodónak. Az ellenkező nemeseket – köztük Wołodyjowskit és hűséges barátját, Zagłobát – letartóztatják, és halálra ítélik. Kmicicet bármennyire megdöbbenti Radziwiłł árulása, köti a neki tett hűségesküje. Emiatt viszont őt is árulónak tartják, és úgy tűnik, esélye sincs arra, hogy visszaszerezze Wołodyjowskiék bizalmát, és elnyerje a lengyel királyhoz továbbra is hű Oleńka őszinte szerelmét…

Az első két filmváltozat

Sienkiewicz regényét a némafilmkorszakban kétszer is megfilmesítették: 1913-ban a lengyelek, 1915-ben az oroszok. Az 1913-as verziót a lengyel filmművészet úttörője, Edward Puchalski (1874–1942) rendezte. Kmicicet Bronisław Oranowski, Oleńkát Maria Duleba, Wołodyjowskit Stefan Jaracz, Zagłobát Aleksander Zelwerowicz játszotta, a forgatókönyvet Edmund Michrowski írta. A terjedelmes regényből a Częstochowa védelméről szóló részt kezdték forgatni, ezért kapta az adaptáció az Obrona Częstochowy (Częstochowa védelme) címet. Puchalski csupán néhány képsort vett fel stúdióban, a többit külső helyszíneken forgatta volna, de ezekből csak a legelsőt tudta felvenni. A mű befejezetlenül maradt, mert a cári Oroszország nem engedélyezte az ottani forgatást, és semmilyen módon nem támogatta a munkát. Puchalski a felvett anyagot végül eladta az orosz Hanzsonkov stúdiónak, ahol maga is munkát vállalt. Két filmben is tanácsadóként segítette Pjotr Csardinyin (1872–1934) rendező munkáját: az egyik az Özönvíz adaptációja volt. Csardinyin az orosz némafilmkorszak meghatározó személyiségének számít: mintegy kétszáz filmet rendezett, ebből harmincötöt (!) 1915-ben. Az Özönvíz esetében az olasz Giovanni Pastrone látványos némafilmjét, a történelmi témájú Cabiriát (1914) tekintette követendő példának. Kmicic szerepét a legendás némafilmszínészre, Ivan Mozzsuhinra (1889–1939) bízta. A színész az 1917-es bolsevik forradalom után elhagyta hazáját, és 1919-ben Párizsban telepedett le. Neve francia átírásban terjedt el: Ivan Mosjoukine. Arról is nevezetes, hogy az ő arca látható azon a filmen, amellyel az ún. Kulesov-effektust először szemléltették. Csardinyin adaptációjában Oleńkát Nagyezsda Nyelszkaja, Janusz Radziwiłłt Alekszandr Virubov, Wołodyjowskit Pjotr Sztarkovszkij, Zagłobát Alekszandr Heruvimov személyesítette meg. A 2960 méter hosszúságú, kb. másfél órás film nyolc felvonásból állt. Sajnos sem Puchalski, sem Csardinyin alkotása nem maradt fenn az utókor számára.

AZ 1974-ES FILMVÁLTOZAT

A rendező

Jerzy Hoffman 1932. március 15-én született Krakkóban. Népes családja több tagja a holokauszt idején pusztult el. Ő a szüleivel és a nagyszülőkkel a második világháború kitörése után keletre menekült. 1940-ben Szibériába deportálták őket, ahol az apai nagyszülők meghaltak. Apja 1943-ban csatlakozott a Kosciuszko Tádéról (Tadeusz Kościuszko) elnevezett Első Varsói Gyalogos Hadosztályhoz, ezért – mint katonacsalád – Hoffmanék 1945 nyarán az elsők között térhettek vissza Lengyelországba. Érettségi után, 1950-ben Jerzy visszament a Szovjetunióba, hogy a moszkvai filmfőiskolán rendezést tanuljon. 1955-ben kapta meg a diplomáját. A moszkvai évek alatt barátkozott össze szintén lengyel hallgatótársával, Edward Skórzewskival, akivel később több közös filmet is rendezett. Ezekkel az alkotásokkal bebizonyították, hogy van érzékük a társadalmi problémák újszerű feltárásához. Mivel rendszerhűségüket nem lehetett megkérdőjelezni (forgattak a Lengyel Kommunista Párt történetéről és a kubai forradalomról is), ezért 1962-ben elkészíthették első játékfilmjüket, a Gengszterek és filantrópokat. A cenzúra persze éberen felügyelte ezt is, akárcsak az újabb közös munkákat, melyek közül a Három lépés a földön (1965) díjat nyert a moszkvai filmfesztiválon. Skórzewski és Hoffman ezt megelőzően is dolgoztak önállóan, de 1965 után művészként végleg szétváltak az útjaik. Hoffman megelégelte, hogy a cenzúra rendszeresen beleszól mai témájú filmjeibe, ezért úgy döntött, a történelemből választja következő alkotása témáját.

Választása Henryk Sienkiewicz trilógiájára esett, de az illetékesek kerek perec elutasították, hogy az első rész, a Tűzzel-vassal filmszalagra kerüljön. A vasfüggöny évtizedeiben ugyanis a „testvéri” Szovjetunió aligha nézett volna jó szemmel egy olyan filmet, amely a lengyel nemzeti öntudat erősödését szolgálja, kiáll az istenhit, az egyházhűség és a nemesség vezető szerepe mellett, ugyanakkor negatív oldalról is bemutatja a kozákok és az ukránok felkelését. Hoffman ekkor az utolsó részt, A kis lovagot választotta. Közben Lengyelországban annyira felerősödött az antiszemitizmus, hogy a lengyel belügyi szervek azt javasolták a rendezőnek, hagyja el az országot. Hoffman végül maradt, és bár leforgathatta a színes játékfilmet, a nagyjából ugyanazzal a szereplőgárdával, de fekete-fehérben készült tévésorozatot, a Michał úr kalandjait már nem: ahhoz Paweł Komorowskit szerződtették. (A szériát a Magyar Televízió többször is bemutatta.) Úgy a mozifilm, mint a tévésorozat nagy sikert aratott, az 1969-es moszkvai filmfesztiválon a címszerepet játszó Tadeusz Łomnicki megkapta a legjobb férfialakítás díját. A trilógia második része, az Özönvíz előkészítése és forgatása éveket vett igénybe. A több mint ötórás alkotás minden idők egyik legköltségesebb és legsikeresebb lengyel filmje, melyet Oscar-díjra is jelöltek.

Hoffman ezt követően Helena Mniszkówna bestselleréből, A leprás nőből készített filmet, melyet 1976-ban mutattak be. (A regényt 1926-ban és 1936-ban is megfilmesítették.) A forgatókönyvet eredetileg Stanisław Dygat írta, de levetette a nevét a főcímről, mert a direktor annyira mélyen belenyúlt a szkriptbe. Mniszkówna regényét 1909-es első megjelenésekor még jól fogadta a kritika és a közönség, de a szakmai megítélése idővel megváltozott, és a könyv a giccs szimbólumává vált. A magyar Filmátvételi Bizottság Hoffman filmjét is giccsnek minősítette, ezért először elutasította, mivel azonban Lengyelországban kiugróan magas nézőszámot ért el, mégis bemutatták nálunk. Érdektelenség fogadta, hiszen az alapjául szolgáló könyv hazánkban ismeretlennek mondható, a film címe pedig riasztó: nem azt a romantikus-szentimentális történetet sejteti, mint ami valójában. (A hősnő nem leprás, hanem környezete lenézi őt, és úgy bánnak vele, mintha az lenne.) A mozifilmként és tévésorozatként egyaránt bemutatott Az utolsó vérig (1978) az Első Varsói Gyalogos Hadosztály megalakulásának történetét mondja el – mint szó volt róla fentebb, Hoffman apja is itt harcolt. A kuruzsló (1981) – akárcsak A leprás nő – nagy közönségsikert aratott, kritikái viszont inkább elutasítóak voltak. Hoffman munkásságából érdemes még kiemelni az 1999-ben megvalósult Tűzzel-vassalt – amely méltónak bizonyult a trilógia másik két részének filmváltozataihoz – és a 2011-ben bemutatott Az 1920-as varsói csata című drámát, amely a lengyel filmgyártás első háromdimenziós produkciója, és az idén nyolcvanöt esztendős Hoffman alighanem utolsó mozifilmje. A direktor pályája során számos hazai és külföldi szakmai díjat kapott, az új évezredben a lengyel filmgyártás élő legendájaként tisztelik.

A forgatókönyv

Hoffman A kis lovag 1969-es bemutatója után azonnal hozzákezdett az Özönvíz forgatásának előkészítéséhez. A forgatókönyv megírásához segítséget kért a XVII. századi lengyel történelem legismertebb szakértőjétől, Adam Kersten professzortól (1930–1983), de kikérte más történészek és művészeti szakemberek tanácsait is. A tervezett terjedelmes játékidő ellenére is szükség volt a regény lerövidítésére, a kevésbé fontos epizódszereplők (például Paweł Jan Sapieha, Anusia Borzobohata-Krasieńska, Ketling, Rzędzian, Tomasz Billewicz, Jan és Stanisław Skrzetuski) háttérbe állítására vagy akár teljes mellőzésére, továbbá bizonyos események elhagyására (például a varsói csata) vagy összevonására (a warkai csata és a prostkeni csata a filmben egyetlen ütközetként látható). Kersten felügyelt arra, hogy ezek a változtatások az ésszerűség határain belül maradjanak, és a mű egészének történelmi hitelessége megmaradjon. Ezen a téren különösen nagy szükség volt a tudására, mert Hoffman a lehetőségekhez képest modern hősöket akart, akikkel a közönség azonosulni tud, de mégsem válnak hiteltelenné a XVII. századi miliőben. Sienkiewicz kissé idejétmúlt, romantikus történelemszemlélete helyett a direktor realisztikus megközelítésre törekedett. Így például a filmben János Kázmér középszerű uralkodó, aki nem képes befolyásolni az eseményeket, Janusz Radziwiłł viszont nem egyértelműen negatív figura, árulása hátterében valójában Litvánia nehéz helyzete áll. Hoffman mozgalmas és látványos filmben gondolkodott, ennek érdekében a dialógusokat is jelentősen meghúzta. A végleges párbeszédek megírásában Wojciech Żukrowski (1916–2000) író-költő működött közre. Az elkészült forgatókönyvet az illetékesek még 1969-ben elfogadták, így megkezdődhetett a színészek és a helyszínek kiválasztása.

A főszereplő

Mivel az Özönvíz a lengyel nemzeti irodalom egyik legnagyobb becsben tartott darabja, a filmváltozat szereplőinek kiválasztását különösen nagy érdeklődés kísérte. Hoffman Daniel Olbrychskit szemelte ki Kmicic szerepére, ami heves médiavitákhoz vezetett. A döntés ellenzői természetesen nem Olbrychski tehetségét vonták kétségbe, hanem arra hivatkoztak, hogy a színész játszotta Azja Tuhaj-Bejowicz negatív szerepét A kis lovagban, ezért nem játszhatja el a hőssé emelkedő Kmicicet is. Különösen Stanisław Grzelecki, a Życia Warszawy és Janusz Czapliński, az Express Wieczorny újságírója bírálta igen éles hangon Hoffman választását. Mindketten névtelen olvasói levelekre hivatkoztak, melyek írói állítólag azt követelték, hogy válasszanak erre a szerepre egy másik színészt. Szerencsére akadtak szakmabeliek, akik viszont Grzelecki és Czapliński – néha szinte agresszív hangvételű – kirohanásait nem hagyták szó nélkül, és végül a józanabb gondolkodásmód győzedelmeskedett. Olbrychski a következőket mondta a szerepről: „Minden lengyel ifjú arról álmodik, hogy olyan legyen, mint Andrzej Kmicic. Én is egy voltam a milliók közül. Amikor a közönség megtudta, hogy őt fogom játszani, levelek özönével árasztott el. Nem tagadom, ez kissé izgatottá tett – hogyan fogok megfelelni a képnek, amelyet ki-ki önmagában kialakított a kedvelt hősről? Eljátszottam, és most a közönség számára Kmicic szőke, göndör hajú, és kicsi a szeme, mint nekem.”

Kürti László, a Film, Színház, Muzsika ítésze így méltatta a főszereplő játékát a lap 1975/26. számában: „A tempójában is hibátlan rendezői munka nagy erőssége a színészválasztás. Kmicicet tehetsége teljességével kelti életre Daniel Olbrychski. Atletikus adottságait is kiválóan kamatoztatja, nagyszerűen vív, lenyűgöző biztonsággal üli meg a lovat, de a legfontosabb mégiscsak a játéka, amely sokszínű és szuggesztív, az erős egyéniség jegyeit hordozó. Az első látásra keletkező szerelem perzselő szenvedélyét épp úgy elhisszük neki, mint azt a naiv hűséget, amellyel az árulónak adott esküjéhez oly sokáig, már-már az ésszerűség határain túl is ragaszkodik.” A Film und Fernsehen (1980/4) kritikusa, Ingeborg Pietzsch is hasonló véleményt fogalmazott meg: „Olbrychski alakítása... nyers, durva, brutális, szinte elragadóan vakmerő. Szélviharként ront rá embereivel a falvakra, rabol, gyilkol, fosztogat, szinte ördögien lovagol, vív, olyan mohón dobálja magába az ételt, mint az éhes farkas, és ugyanígy akarja meghódítani a neki szánt menyasszonyt is. A nő elutasítása adja az első lökést a változáshoz...”

A többi fontosabb szereplő

Oleńkát a hetvenes évek egyik legnépszerűbb lengyel színésznője, Małgorzata Braunek (1947–2014) formálta meg. 1968-ban kezdett filmezni, és még abban az évben ráterelődött a figyelem Andrzej Wajda Légyfogó című drámájában nyújtott alakításának köszönhetően. Játszott második férje, Andrzej Żuławski korai játékfilmjeiben, melyek meghaladták a lengyel cenzúra tűrőképességét: Az éjszaka harmadik része (1971), Az ördög (1972). 1971-ben született meg Andrzej és Małgorzata fia, Xawery, akiből később szintén rendező lett. A szülők házassága a hetvenes évek közepén tönkrement. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy a színésznő érdeklődése a buddhizmus felé fordult, és a nyolcvanas évektől bő másfél évtizedre felhagyott a filmezéssel. Harmadik férjétől, a Svédországban élő buddhista újságírótól, Andrzej Krajewskitől 1987-ben lánya született, Orina Krajewska színésznő. Małgorzata Braunek rákban halt meg. Halála előtt néhány héttel magas állami kitüntetésekkel ismerték el a lengyel kultúra és az ország demokratikus átalakítása érdekében végzett kiemelkedő munkáját. Egy percig sem volt kétséges, hogy Wołodyjowski urat az 1969-es Hoffman-film főszereplője, Tadeusz Łomnicki (1927–1992) fogja játszani. Łomnicki a szocialista Lengyelország meghatározó színpadi és filmszínésze volt, aki 1948-ban kezdte a pályát. A lengyel filmművészet olyan kiválóságaival forgatott, mint például Andrzej Munk, Andrzej Wajda, Jerzy Passendorfer, Aleksander Ford és Jerzy Skolimowski, továbbá saját fivére, Jan Łomnicki. Aktív tagja volt a Lengyel Kommunista Pártnak, ami miatt népszerűsége az 1980-as évek elején jelentősen visszaesett. Ezen az sem segített, hogy Łomnicki lemondott minden társadalmi posztjáról, sőt a párttagságáról is. Elhatalmasodó betegsége miatt nemhogy filmszerepeket, de még színpadi felkéréseket is alig tudott vállalni. 1992 februárjában tért volna vissza a színházi világba a Lear király címszerepében, de az utolsó jelmezes próbán szívrohamban meghalt. 1996-ban Varsóban, 2002-ben Poznańban neveztek el róla színházat.

Jan Onufry Zagłoba szerepében eredetileg az 1969-es film szereplőjét, Mieczysław Pawlikowskit láttuk volna újra, aki azonban egy szívroham miatt nem tudott a kamerák elé állni, így Kazimierz Wichniarz (1915–1995) lépett a helyére. Wichniarz még a második világháború kitörése előtt bemutatkozott színpadi színészként, de csak 1947-től filmezett. Mindvégig a színház maradt az igazi terepe, 1957-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Varsói Nemzeti Színházban láthatta a közönség. A Janusz Radziwiłłt megformáló Władysław Hańcza (1905–1977) színpadon és filmen egyaránt sokat szerepelt. Emlékezetes alakítása volt Maciej Boryna a Parasztok (1973) című Reymont-regény adaptációjában, melynek tévéváltozata a hetvenes években Magyarországon is nagy népszerűségre tett szert. Leszek Teleszyński (Bogusław Radziwiłł) 1969-ben végzett a Krakkói Színművészeti Akadémián, színpadi és filmkarrierjét szinte egyszerre kezdte. Małgorzata Braunekkel együtt szerepelt Zulawski fentebb említett két filmjében. Ő játszotta a férfi főszerepet Hoffman melodrámájában, A leprás nőben (1976), és kisebb szerepet kapott a Tűzzel-vassal (1999) filmváltozatában is. Hangja számos lengyel hangos könyvön hallható, ezek egyike Gyurkó László műve, A halál árnyéka. Az Özönvíz szereplői közül Magyarországon – Olbrychski mellett – Franciszek Pieczka a legismertebb. A négy páncélos és a kutya című nagy sikerű tévésorozat tette népszerűvé hazánkban is, noha a magyar közönség már ezt megelőzően is láthatta olyan mozifilmekben, mint a Mater Johanna (1961) vagy a Kaland a Sierra Morénában (1965). Több magyar filmben is játszott: Budapesti mesék (1977, Szabó István), Tutajosok (1990, Elek Judit), Potyautasok (1990, Sőth Sándor), Ördög vigye (1992, Pajer Róbert), Csoda Krakkóban (2004, Groó Diana), A hét nyolcadik napja (2006, Elek Judit). A Károly Gusztávot megformáló Leon Niemczyk (1923–2006) a lengyel kulturális élet egyik legjelentősebb színművésze volt. Több mint fél évszázados pályafutása során körülbelül négyszáz (!) filmben játszott, ezeknek több mint a fele külföldi produkció. Olyan sikeres alkotásokban szerepelt, mint például Az éjszakai vonat (1959), a Keresztesek (1960), a Kés a vízben (1962), a Tecumseh (1972) és az Apacsok (1973).

A helyszínek és a forgatás

A százmillió złotys költségvetésnek köszönhetően az Özönvíz a lengyel filmgyártás történetének akkori legdrágább produkciójává lépett elő. Jerzy Hoffman rendező, Jerzy Wójcik operatőr, Wilhelm Hollender producer és Zenon Piórecki vágó közösen keresték a megfelelő szabadtéri forgatási helyszíneket. Hoffman szeretett volna az eredeti helyszíneken forgatni, ám erre már nem minden esetben volt lehetőség. Sikerült megállapodni a minszki illetőségű Belaruszfilmmel, amely beszállt a produkcióba, így számos csatajelenetet a Szovjetunióban tudtak felvenni Vadaktai (Wodokty), Minszk, Valmančiai (Wołmontowicze) és Kijev közelében. Mondani sem kéne, hogy ezekhez a képsorokhoz több kamerát használtak, hogy minden részletet be tudjanak mutatni, és a néző az események sűrűjében érezhesse magát. A tömegjelenetekben több mint negyvenezer statiszta vett részt. A lovas jelenetekhez több mint ezer lóra volt szükség. Az óriási tömegek mozgatásához úgy a lengyel, mint a szovjet hadsereg segítséget nyújtott. A tatárokat tatár statiszták játszották, a svéd katonákat lengyel tisztek. Öltözéküket a jelmeztervezők a svéd, a lengyel, a német és a szovjet múzeumokban őrzött eredeti ruhák alapján tervezték, ahogyan a korabeli múzeumi tárgyak jelentettek támpontot a fegyverek és az egyházi relikviák megtervezéséhez is.

A fontosabb lengyelországi forgatási helyszínek közé tartozott a Tátra (a Chochołowska-völgy), továbbá Częstochowa, Lubicz és Krakkó. A Częstochowában található Jasna Góra-i kolostor ostroma a film egyik kulcsfontosságú epizódja. A stáb engedélyt kapott a helyszíni forgatásra, sőt bizonyos jelenetekben az ott élő szerzetesek is szerepet vállaltak. Az Özönvíz forgatása 1971 decemberében kezdődött, és 1973 májusában fejeződött be. A częstochowai ostromot vették fel először. Ezt követően a filmtörténet majdnem megismételte önmagát, mert ahogyan közel hatvan éve félbe maradt Puchalski filmjének forgatása az ostromjelenet miatt, úgy 1972-ben ugyanez a veszély fenyegette Hoffman opuszát is. A filmügyi illetékesek ugyanis megrettentek attól, hogy a produkció túlnő rajtuk, túl sok előzetes és szerteágazó szervezést igényel, és valószínűleg jócskán túl fogja lépni az egyébként sem alacsony gyártási költségét. Hoffman személyes garanciát vállalt arra, hogy a filmet időben és jelentősebb többletköltség nélkül leforgatja. (Ekkor került sor a fentebb említett megállapodásra a Belaruszfilmmel.) A legnagyobb teherpróbát a kijevi forgatás jelentette. A stáb negyven fok melegben dolgozott, és nemcsak a végsőkig kimerült színészek és statiszták, hanem a felszerelési tárgyak és a díszletek lehűtéséről is gondoskodni kellett. Ebben a tűzoltóság nyújtott segítséget. Az Özönvíz elkészítése 535 forgatási napot vett igénybe. Hetvenegyezer méter filmszalagot használtak el. Hoffman úgy nyilatkozott, hogy ebből egy húszórás filmet is össze tudott volna állítani. A hivatalos moziverzió végül ennek körülbelül egynegyede lett: 315 perc.

A fogadtatás

Az Özönvíz 1974. szeptember 2-án került a lengyel mozikba. Óriási közönségsikert aratott, huszonhétmillió nézője volt. Ezzel minden idők harmadik legsikeresebb hazai filmjének számít Lengyelországban. (Mellesleg az első két helyet is Sienkiewicz-adaptációk foglalják el: a Keresztesek 1960-as és a Sivatagban, őserdőben 1973-as filmváltozata.) A kritikusok sem fukarkodtak a dicséretekkel, bár megszólaltak bíráló, sőt elutasító hangok is. A rettegett kritikus, Zygmunt Kałużyński szerint az Özönvíz leginkább az ötvenes évek idejétmúlt hollywoodi szuperprodukcióira emlékeztet. A történészek körében sem volt egységes a film megítélése. Többen is úgy találták, hogy Hoffman elsősorban a regény romantikus vonásait emelte ki, történelemszemlélete pedig – a modernizálási szándék ellenére is – a nemzeti múlt hagyományos, patetikus megközelítését képviseli, ellentétben például Andrzej Wajda történelmi témájú filmjeivel. Az 1974-es Lengyel Filmfesztiválon az Özönvíz megkapta a fődíjat, az Arany Oroszlánt. A legjobb férfi alakítás díját Daniel Olbrychski vehette át, Jerzy Hoffman pedig megosztott közönségdíjban részesült. Lengyelország a következő évben Hoffman opuszát nevezte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra. Az Özönvíz az olasz Amarcorddal (1973, Federico Fellini), a magyar Macskajátékkal (1974, Makk Károly), a francia Lacombe Luciennel (1974, Louis Malle) és az argentin A fegyverszünettel (1974, Sergio Renán) versenyzett. Az Amerikai Filmakadémia Fellini filmjének adta a díjat. Az Özönvíz első részét Magyarországon 1975. június 26-án mutatták be, a második részt két héttel később.

A 2014-es verzió

Negyven évvel az ősbemutató után, 2014. szeptember 15-én a Gdyniai Filmfesztivált az Özönvíz felújított változatával nyitották meg, melyet október 3-án széles körű forgalmazásban is bemutattak. Az új verzió (Potop Redivivus) megszületését Jerzy Hoffman rendező és Jerzy Wójcik operatőr felügyelte. Digitálisan felújították a képet és a hangot, beleértve a filmzenét is. Az effajta korszerűsítések során az alkotók általában a korábban kihagyott jelenetekből is be szoktak építeni néhányat a filmjükbe, Hoffman azonban fordítva járt el: 130 perccel rövidítette meg az eredeti 315 perces játékidőt. Ezt azzal indokolta, hogy az ősbemutató óta eltelt évtizedek alatt jelentősen megváltoztak a nézői szokások, a közönség másfajta ritmust és elbeszélésmódot szokott meg, és ennek figyelembevételével döntött az Özönvíz átszerkesztése mellett. Meglátása szerint a 185 perces új változat érthető maradt, de a korábbihoz képest lendületesebbé vált. A tesztvetítések kedvező fogadtatása is igazolta a Potop Redivivus létjogosultságát. Mindazonáltal az eredeti változat sem tűnt el a forgalmazásból (Magyarországon is ez jelent meg 4:3 képarányú DVD-n 2005-ben), amelyet a lengyel közönség legutóbb 2013 decemberében a televízióban tekinthetett meg.

Özönvíz (Potop, 1974) – lengyel történelmi kalandfilm. Henryk Sienkiewicz azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Jerzy Hoffman, Adam Kersten és Wojciech Żukrowski. Operatőr: Jerzy Wójcik. Zene: Kazimierz Serocki. Díszlet: Leonard Mokicz, Alicja Wołowska és Maria Osiecka-Kuminek. Jelmez: Magdalena Tesławska. Vágó: Zenon Piórecki, Jadwiga Ignatczenko, Witold Krzysztoforski és Jarosław Ostanówko. Rendezte: Jerzy Hoffman. Főszereplők: Daniel Olbrychski (Andrzej Kmicic), Małgorzata Braunek (Oleńka Billewiczówna), Tadeusz Łomnicki (Jerzy Michał Wołodyjowski), Kazimierz Wichniarz (Jan Onufry Zagłoba), Władysław Hańcza (Janusz Radziwiłł), Leszek Teleszyński (Bogusław Radziwiłł), Ryszard Filipski (Soroka őrmester), Wiesława Mazurkiewicz (Kulwiecówna néni), Franciszek Pieczka (idősebb Kiemlicz).