Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 26., hétfő

REFLEKTORFÉNYBEN – MARC POREL: ÉLJ GYORSAN, SZERESS SZENVEDÉLYESEN, HALJ MEG FIATALON!

A magyar átlagnéző számára nem cseng túl ismerősen Marc Porel neve. Nem csoda, hiszen nagyon kevés filmje jutott el a hazai mozikba, és épp azok, amelyekben csak mellékszerepeket játszott. Igazság szerint kultusza Nyugaton is már kissé megfakult, pedig egy időben Alain Delon legnagyobb riválisaként emlegették. (Mellesleg két közös filmjük is van, sőt Marc évekig együtt élt Delon exfeleségével, Nathalie-val.) Évtizedek távlatából azt mondhatjuk, Porel rosszkor érkezett a filmvilágba: a Delon-féle sztártípust képviselte, vagyis imázsában az előnyös fizikai külsőből eredő személyes kisugárzás legalább annyira fontos volt, mint az inkább visszafogottnak, semmint expresszívnek mondható játékstílus. Az ilyen színészek többnyire csak sejtetik a figura mélységeit, a titokzatosság és a férfiasság aurája veszi körül őket, ám épp Porel kezdeti sikereivel párhuzamosan egy másfajta, „kitárulkozóbb”, a figurát gyakran szó szerint és képletesen is lemeztelenítő színészi játékstílus jött divatba, melynek talán legmarkánsabb képviselője Gérard Depardieu. Porel alighanem érezte, hogy hazájában nem tudja kifutni magát, ezért megpróbált Olaszországban érvényesülni, miközben szakmai félsikereit és kudarcait féktelen életmódjával igyekezett ellensúlyozni. A legenda szerint a nőket éppoly mohón élvezte, mint a drogokat. A „rossz fiú” imázs azonban – Delonnal ellentétben – nem tett jót neki: elterjedt róla, hogy megbízhatatlan, hogy lobbanékony természete miatt nehezen jön ki a rendezőivel és a partnereivel. Umberto Lenzi például eredetileg Marcnak szánta a szadista, biszexuális bűnöző szerepét a Milánó gyűlöli: a rendőrség képtelen tüzelni (1974) című filmjében, de a csalódást jelentő személyes találkozás hatására meggondolta magát, és a kubai Tomás Miliánt választotta. (Mellesleg Milián és Porel is konfliktusba keveredtek egymással egy 1972-es Lucio Fulci-film forgatásán.) A hetvenes évek második felében Marc karrierje egyértelműen hanyatlani kezdett: utolsó filmjei vagy jelentéktelenek, vagy korábbi hírnevéhez képest csupán másodrangú mellékszerepeket kapott bennük. Harmincnégy éves korában halt meg, hivatalosan agyhártyagyulladásban, ami azonban valószínűleg túlpörgetett életmódjának szomorú következménye volt. Két anyától két lánya született: az idősebbik gyermek néhány évvel apja halála után egy tragikus balesetben vesztette életét.


A kezdetek 
Marc Porel 1949. január 3-án született a svájci Lausanne-ban. Hivatalos neve: Marc Michel Marrier de Lagatinerie, más források szerint: Marc Landry. Édesapja, a Buenos Aires-i születésű Gérard Landry (Landry Fernand Charles Marrier de Lagatinerie, 1912–1999) 1932-ben kezdett filmezni. Főleg epizódszerekben foglalkoztatták, néhány filmje Magyarországra is eljutott. Landry kétszer nősült: Jacqueline Porel (Jacqueline Renée Parfouru-Porel, 1918–2012) francia színésznővel kötött házasságából született a fia, Marc. Az asszony előzőleg a Magyarországon is jól ismert színművész, François Périer felesége volt, akinek három gyermeket szült. (Ámbár az egyik gyermek, Jean-Marie életrajzában az olvasható, hogy vér szerinti apja valójában nem François Périer, hanem Henri Salvador színész volt.) A Porel–Périer család életét szomorú tragédiák kísérték végig, melyek Jacqueline egyik fia, Jean-Pierre Périer-Pillu (1943–1966) öngyilkosságával kezdődtek, de ne vágjunk az események elébe! Marc gyerek- és kamaszkoráról sajnos nem találtam infókat. Filmes karrierje tizennyolc éves korában, 1967-ben kezdődött. Gondolhatnánk, hogy egy népes színészfamília sarja szinte automatikusan bekerül a filmvilágba, ám ez nem egészen így történt. A Franciaországban élő görög rendező, Costa-Gavras Egy emberrel több (1967) című filmjében a népszerű francia színész, Jean-Claude Brialy játszotta az egyik főszerepet. A művész visszaemlékezései szerint Costa-Gavras megkérte őt, hogy segítsen neki megfelelő színészt találni az egyik fiatal ellenálló kicsiny, de fontos szerepére, mert az addig meghallgatott jelöltek nem váltak be. Brialy a forgatással párhuzamosan egy szinkronmunkát is elvállalt, amely La Garenne-Colombes-ba szólította őt. A közismerten homoszexuális színész egyik nap beült egy kávéra a szinkronstúdióhoz közeli bárba, és ott felfigyelt egy fiatal srác „vad szépség”-ére. Ez a fiú volt Marc Porel.


Brialy odament hozzá, és megkérdezte tőle, volna-e kedve filmezni. Porel azt hitte, az ismeretlen férfi ezzel az ócska trükkel csupán fel akarja csípni őt, és elhajtotta. Brialy azonban nem hagyta magát lerázni. Elmondta, hogy ajánlata komoly, a neves rendező, Costa-Gavras készülő filmjéről lenne szó. Megadott Marcnak egy telefonszámot azzal, hogy hívja fel, ha érdekli a dolog. Porelt érdekelte, és a direktor is megfelelőnek találta a fiatalembert. Brialy szerint felfedezettje a szenvedély, a düh, a szépség és az elementáris tehetség lenyűgöző elegyét képviselte, akárcsak egy másik fiatal szereplő, Pierre Clémenti, akinek a sorsa később éppoly balszerencsésen alakult, mint Marcé. Az Egy emberrel több Jean-Pierre Chabrol magyarul is megjelent regényének adaptációja. A cselekmény 1943-ban játszódik, amikor a francia ellenállás kiszabadít néhány hazafit egy német fogolytáborból. Az akció végén kiderül, hogy a létszám nem stimmel: egy emberrel több van a kiszabadítottak között. Ki lehet ő, és miért csapódott a menekülőkhöz? Ez volt Costa-Gavras első politikai témájú alkotása, amely a fordulatok izgalma helyett a történet morális vonatkozásait hangsúlyozza. Ebből a szempontból unikumnak számít, hiszen akkoriban azok a filmek voltak divatosak, melyek a világháború kisebb-nagyobb történéseit inkább a kalandfilmekre jellemző eszköztárral mutatták be. Az Etienne Périer által rendezett Des garçons et des filles (Fiúk és lányok, 1967) tíz főszereplője (hat fiú, négy lány) közösen bérel egy rossz állapotban lévő házat, hogy afféle kommunában éljenek ott. Idővel különféle feszültségek támadnak közöttük, és amikor kiderül, hogy a házat le fogják bontani, a fiatalok szétszélednek, hogy immár önállóan folytassák életüket. Az opusz egyik érdekessége, hogy egy kisebb szerepet, egy énekest, a későbbi szintetizátormágus, Jean-Michel Jarre alakít. Sergio Gobbi rendezése, Az ígéret (1969) egy tizenegy éves kamaszról szól, aki egy balesetben elveszíti a szüleit. A tragédia zárkózottá teszi, és többé nem hajlandó autóba ülni. Nagynénjéhez és nagybátyjához kerül, ahol találkozik jóképű unokatestvére angol exbarátnőjével, Wendyvel. Ez a találkozás kimozdítja a fiút az elszigeteltségből, ám miután Wendy nem teljesíti az ígéretét, és nem viszi magával Londonba, a srác visszatér a maga zárt világába. A kamasz fiút Jean-François Maurin, unokatesóját Marc Porel, Wendyt a gyönyörű Jacqueline Bisset alakította.


A bűnügyi filmek epizodistája
Henri Verneuil valaha Magyarországon is nagy sikert aratott bűnügyi filmje, A szicíliaiak klánja (1969) eleve világforgalmazásra készült, ezért három nyelven (francia, olasz, angol) forgatták. A főszerepekre sikerült megnyerni Jean Gabint, Alain Delont és Lino Venturát, akik külön-külön is garanciát jelentettek a sikerre. Delon játszotta Roger Sartet-t, a francia rendőrség által leginkább keresett bűnözőt, akit Vittorio Manalese, a szicíliai származású „keresztapa” (Jean Gabin) fondorlatos módon megszöktet a rendőri őrizetből. (Ez a jelenet egyébként a valóságon alapul: egy René Girier nevű bűnöző egyszer valóban így szökött meg a rabszállítóból.) Az erőszakos Le Goff felügyelő (Lino Ventura) mindenáron kézre akarja keríteni a szökevényt, aki közben szövetkezett Manalesével egy nagyszabású ékszerrablásra Rómában. Marc Porel játszotta Sergio Manalesét, a „keresztapa” egyik fiát. A következő évben Pierre-Granier Deferre bűnügyi drámájában, A lóban (1970) viszont már a Gabin által megformált erőskezű családfő unokáját alakította, aki kábítószer-csempészetbe keveredik. A nagyapa megsemmisíti a vagyont érő szállítmányt, megtévedt unokáját kivonja a forgalomból, és szembeszáll a gengszterekkel, akik kemény bosszút állnak az őket ért komoly kárért. Az idős férfi azonban nem az a fajta ember, akit meg lehetne félemlíteni, és nem is az a rendőrségre rohangáló típus, így az ügyet a maga módján kívánja rendezni. Sokan egy valós bűnügy kulcsfiguráját, Gaston Dominicit vélték felismerni a vaskezű családfő alakjában. (Kuriózum, hogy három évvel később Gabin eljátszotta Dominici szerepét is.) A filmmel a kritikusok nem voltak túl kíméletesek, de a közönségnek tetszett. Gabin állítólag rokonszenvezett Porellel, aki éppúgy afféle atyafigurának és színészi példaképnek tartotta őt, mint Alain Delon és Jean-Paul Belmondo. 


Édouard Luntz Le dernier saut (Az utolsó ugrás, 1970) című bűnügyi filmjében Maurice Ronet és Michel Bouquet játszotta a két főszerepet. A történet egy ejtőernyős őrmesterről szól, aki egyik este váratlanul hazamegy a szolgálatból, és feleségét rajtakapja egy másik férfival. Hirtelen felindultságában megöli a hűtlen asszonyt, majd eltünteti a nyomokat, és észrevétlenül visszatér a laktanyába, ahol még nem vették észre a távollétét. Az ügyben elkezdődik a nyomozás, melynek vezetője egyre nagyobb rokonszenvet érez az őrmester iránt, hiszen mindketten hasonló élethelyzetben vannak: a szolgálat mellett kevés idejük jut a magánéletre. Vajon elég erős lesz-e ez az új barátság ahhoz, hogy az igazság terhét is elbírja? Marc csak egy kicsiny szerepet kapott: egy táncost alakít, akit őrizetbe vesznek a rendőrök. A Delon- és Belmondo-filmjeiről nevezetes Georges Lautner hazánkban kevésbé ismert alkotása a Road to Salina (Út Salinába, 1970) című pszichológiai thriller. A főhős egy fiatal csavargó, Jonas, aki a Salinába vezető út mentén megáll egy benzinkútnál a szomját csillapítani. Legnagyobb meglepetésére a benzinkút tulajdonosnője, Mara szállást ajánl neki, mert négy éve eltűnt fiát, Rockyt véli felismerni benne. Az elcsigázott Jonas sajnálatból és önnön kényelme érdekében nem tiltakozik a tévedés ellen. Megdöbbenése azonban csak fokozódik, amikor előbb az asszony látogatóba érkező barátja, majd a nő lánya, Billie is felismerni véli benne az eltűnt fiút. Jonas hamarosan kíváncsi lesz arra, hogy mi történhetett az igazi Rockyval… Mivel a fontosabb szerepeket amerikai színészek játszották, ezért a forgatás jobbára angol nyelven zajlott. Jonast a fiatalon elhunyt amerikai sztár, Robert Walker és nem kevésbé híres felesége, Jennifer Jones fia, Robert Walker Jr. alakította. Mara szerepét a legendás hollywoodi filmcsillag, Rita Hayworth vállalta, aki karrierje mélypontján volt akkoriban. Kizárólag anyagi okokból mondott igent, miközben rettegett attól, hogy ugyanolyan rideg bánásmódban lesz része, mint ezt megelőző olasz filmje forgatásán. Lautner stábja azonban oly meleg fogadtatásban részesítette, hogy a művésznő könnyek között búcsúzott tőlük a munka végén. Billie-t a Chicagóban született Mimsy Farmer formálta meg, aki európai filmekkel futott be a hetvenes években, ezek közül néhányat (Sztrogoff Mihály, 1970; Két férfi a városban, 1972; Allonsanfan, 1974; Hajtóvadászat, 1975) a magyar mozik is bemutattak. Marc Porel kapta a különös körülmények között eltűnt Rocky szerepét. A Road to Salina ma már kultuszfilmnek számít, egyik legnagyobb rajongója maga Quentin Tarantino, aki a Sunny Road to Salina című zenei betétet felhasználta a Kill Bill 2 (2004) soundtrackjében. 


Az első főszerepek
Lényegében egy road movie az 1970-ben bemutatott Tumuc Humac, melyet Marc féltestvére, Jean-Marie Périer rendezett, az egyik fontos szerepet pedig François Périer játszotta. A történet egy Marc nevű fiatalemberről szól, aki nagyapja, egy volt fegyenc keresésére indul Guyanába. Útja során találkozik egy fiatal lánnyal, akivel egymásba szeretnek. Sikerül megtalálniuk a nagypapát, aki él ugyan, de leprában szenved. Sem a nézők, sem a kritikusok nem fogadták túl jól a filmet, amely Porel első főszerepe volt a filmvásznon. A legédesebb vallomás (1971) Georges Arnaud 1954-es színdarabjából készült Édouard Molinaro rendezésében. A cselekményt az alkotók az akkori jelenbe helyezték át. Jean (Marc Porel) és Catherine (Caroline Cellier) a fiatal és pénztelen szerelmesek bohém életét élik. A fiatalember belekeveredik egy gyilkossági ügybe, és a rendőrök számára az lenne a legkényelmesebb megoldás, ha rá tudnák bizonyítani a bűntényt. A filmet francia–olasz–algériai koprodukcióban forgatták, és talán emiatt a történet helyszíne nem azonosítható egyértelműen. Feltehetően a franciaországi Marseille-ről van szó, ámbár a rendőrök olasz egyenruhát viselnek, egyes jeleneteket (például a strandon vagy a városháza előtt) pedig felismerhetően Algériában vettek fel. Molinaro eredetileg Claude Jade francia színésznőnek akarta adni Catherine szerepét, akivel remekül kijött a Nagybátyám, Benjamin (1969) forgatásán. A művésznő azonban visszautasította az újabb közös munkát a meztelen jelenetek miatt. A legédesebb vallomás egyébként az egyetlen olyan film, melyben Marc Porel az édesapjával, Gérard Landryval szerepel.


A művészfilmektől a közönségfilmekig
Az Egy kis napfény a hideg vízben (1971) Françoise Sagan magyarul is megjelent regényéből készült, a forgatókönyvet Jean-Claude Carrière, Buñuel több híres filmjének írója jegyzi. (Mellesleg játszik is a filmben, méghozzá a hősnő férjét.) A rendezői székben Jacques Deray ült, akit elsősorban Alain Delon főszereplésével forgatott alkotásai révén ismerünk. A Sagan-adaptáció előtti két filmjét – A medence (1969), Borsalino (1970) – is Delonnal készítette, mindkettőnek Carrière volt az egyik forgatókönyvírója. Az Egy kis napfény a hideg vízben főszereplője Gilles, az életunt újságíró (Marc játssza), aki főnöke javaslatára vidékre megy, hogy úrrá legyen növekvő depresszióján. Távol a nagyváros zajától megismerkedik a szép Nathalie-val (Claudine Auger), szerelmüket azonban a Párizsba való visszatérés válságba sodorja. A kritikusok dicsérték Deray hangulatos rendezését, Michel Legrand fülbemászó kísérőzenéjét és a színészi alakításokat. A szereposztásból még három nevet emelnék ki: a szépséges Barbara Bachot elsősorban Bond-lányként (A kém, aki szeretett engem, 1977) és Ringo Starr feleségeként ismerjük, Guido Mannari később kulcsszerepet játszott a hírhedt Caligulában (1979), az akkor még pályakezdő Gérard Depardieu-t pedig alighanem mindenki ismeri. Itt utalnék arra, hogy egyes vélemények szerint Porel sosem tudott kitörni a „tehetséges Delon-klón” skatulyájából, és épp azért ment a Deray-film után Olaszországba forgatni, mert az újonnan feltűnt francia riválisok – köztük Depardieu és Patrick Dewaere – mellett háttérbe szorult.


Lucio Fulci felkavaró bűnügyi drámája, a Ne zaklasd a kiskacsát! (1972) a kétes értékű zombifilmjei miatt ma már rossz hírű direktor egyik legjobb munkája. A történetet a forgatást megelőző évben Bitontóban (Dél-Olaszország) elkövetett gyerekgyilkosságok ihlették. Az alkotók először Torinót választották helyszínnek, végül úgy döntöttek, hogy a társadalmi feszültségek elkerülése érdekében inkább fiktív helységneveket használnak. Mindazonáltal az egyik útjelző táblán egy valóban létező község, a Matera megyei Accettura neve olvasható. A forgatás fő helyszíne a különleges fekvésű Monte Sant’Angelo volt a Gargano-félszigeten. Don Alberto szerepét kezdetben az énekesként is népszerű Massimo Ranierinek szánták, aztán mégis Marc lett a befutó, a rejtélyes gyilkosságok ügyében nyomozó bűnügyi újságírót az Olaszországban élő kubai Tomás Milián alakította. A két színész állítólag nem jött ki egymással: nemcsak szerepük szerint, hanem a kamerákon kívül is feszültség vibrált közöttük. A csavargónőt játszó brazil Florinda Bolkan jeleneteit teljesen külön vették fel, a forgatási krónikák szerint a színésznő nem is találkozott a többi főszereplővel. A zenét Riz Ortolani komponálta, aki ugyanazzal a módszerrel élt, mint korábban a Kutyavilág (1962) és később a Cannibal Holocaust (1980) esetében, vagyis az erőszakos képsorok alá gyönyörű zenét írt, amely mellesleg egyike a legnépszerűbb szerzeményeinek. A sokkoló lincselési jelenet közben a közkedvelt énekesnő, Ornella Vanoni Quei giorni insieme a te című dala szól. (Eredetileg Patty Pravo Un po' di più című slágerét választották, de aztán lecserélték Vanoniéra.)


A Ne zaklasd a kiskacsát! nagy sikert aratott a közönség körében, a kritikusok viszont dühödten támadták, öncélú brutalitást és perverziókat emlegettek. A cenzorok sem tétlenkedtek: az opuszt a „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriába sorolták. A korlátozás ellenére peres eljárás indult Fulci, Edmondo Amati producer és Barbara Bouchet színésznő ellen, mert az egyik jelenetben Bouchet meztelenül mutatkozott egy gyerek előtt. Fulcinak bizonyítania kellett, hogy forgatás közben a gyerek valójában nem látta a meztelen színésznőt. Az ügy későbbi tragikus szenzációja, hogy a gyereket helyettesítő törpe dublőrt, Domenico Semerarót 1990-ben felesége és annak szeretője meggyilkolta. A Ne zaklasd a kiskacsát! az 1990-es években vált kultfilmmé, és a giallo-rajongók Fulci mesterműveként méltatják, teljes joggal. Maga a rendező néhány filmjében visszautalt erre az alkotására: például A médium (1977) című opuszában gyakorlatilag ugyanaz a zuhanási jelenet látható, a New York-i hasfelmetsző (1981) című hírhedt filmjének sorozatgyilkosa pedig Donald kacsa hangján beszél. (A Ne zaklasd a kiskacsát! eredeti címe az lett volna, hogy Ne zaklasd Donald kacsát!, de a Disney-cég nem járult hozzá a névhasználathoz.)


Porel filmográfiájának egyik legértékesebb tétele Luchino Visconti monumentális alkotása, a Ludwig (1973). A rendező ún. „német trilógiá”-jának befejező része (tematikai előzményei az Elátkozottak 1969-ből és a Halál Velencében 1971-ből) a tragikus sorsú bajor királyról, II. Lajosról (1845–1886) szól. Az igen szigorú – sőt mondjuk ki nyugodtan: kegyetlen – nevelésben részesült fiatalember tizenkilenc évesen került a trónra, a hatalmi csatározások és a politikai intrikák kellős közepébe. Művészetkedvelő uralkodó volt, pártfogolta például Richard Wagnert is, ami miatt állandóan konfrontálódott a minisztereivel. A politikai életben elszenvedett kudarcai miatt fokozatosan elvesztette érdeklődését az államügyek iránt, és átadta magát költséges szenvedélyeinek: káprázatos kastélyokat emeltetett vadregényes tájakon, bár egyikben sem időzött túl sokáig. Valóságos mesebirodalmat épített maga köré, és egyre jobban elszigetelődött az emberektől, amiben nagy szerepet játszott be nem vallott homoszexualitása is. Sose nősült meg, eljegyzését unokatestvérével, Zsófia Sarolta hercegnővel néhány hónap elteltével felbontotta. Noha Lajos titkolta férfiak iránti vonzalmát, néhány esetben állítólag mégis engedett a vágyainak: két évtizeden át folytatott viszonyt főlovászmesterével, Richard Horniggal, sőt a krónikák úgy tudják, egy magyar színész, Kainz József is a szeretője volt.


A királyt végül uralkodásra alkalmatlannak nyilvánították, és a Berg-kastélyban szigorú orvosi felügyelet alá helyezték. Egyik nap kora este sétálni indult kezelőorvosával, az őt elmebetegként diagnosztizáló dr. Guddennel. Miután sokáig nem tértek vissza, keresni kezdték őket. Holttestüket a kastély melletti Stanbergi-tóban találták meg. A feltételezések szerint Lajos öngyilkos lett, miután végzett Guddennel. Visconti méltóságteljes eposzt forgatott Lajos történetéből, számos jelenetet eredeti helyszíneken vett fel. Munka közben sajnos szélütést kapott, ami a forgatást jelentősen lelassította. A királyt a Maestro felfedezettje és élettársa, Helmut Berger játszotta, Richard Wagnert Trevor Howard, Cosima Wagnert (Liszt Ferenc lányát) pedig Silvana Mangano. A Visconti iránti hálából és tiszteletből Romy Schneider hajlandó volt arra, hogy újra eljátssza a boldogtalan osztrák császárné, Sisi szerepét, ami ugyan bő másfél évtizede híressé tette, de be is skatulyázta, ezért nem szerette. Épp Visconti segített Romynak abban, hogy kitörjön a Sisi-féle negédes filmek világából, és kibontakoztathassa drámai tehetségét. Marc alakította Lajos állandó szeretőjét, Richard Hornigot. Szerepét a cenzorok utólag jelentősen megnyirbálták, így például egy homoerotikus képsor is az olló áldozatául esett. A Ludwig eredeti változata négyórás, ám a forgalmazók követelésére bő egy órával meg kellett rövidíteni. A teljes változatot csak Visconti halála után hosszú évekkel restaurálták, miután barátainak egy árverésen sikerült megszerezniük a kivágott jeleneteket. A neves kolléga, Carlo Lizzani szerint a négyórás Ludwig Visconti legcsodálatosabb alkotása, míg más vélemények szerint egy „halott, túldíszített, vontatott cselekményvezetésű film”. Mondanom se kéne, hogy jómagam egyértelműen Lizzani véleményét osztom. 


Jean Larriaga drámája, az Un officier de police sans importance (Egy rendőr nem számít, 1973) főszereplői a társadalom peremén élő fiatalok, akik kisebb lopásokkal szerzik meg mindennapi kábítószeradagjuk anyagi fedezetét. Az egyik akció közben a vezéregyéniségnek számító Camille (Marc Porel) fivére rendőrkézre kerül. A fiatalok elhatározzák, hogy elrabolnak egy rendőrt, hogy kicseréljék őt Camille testvérére. Egyes vélemények szerint Larriaga alkotása tulajdonképpen Sidney Lumet Kánikulai délután (1975) című filmjének előzménye, legalábbis a témát és a hangulatot tekintve. Az olasz Duccio Tessari Tony Arzenta – Vendetta (1973) című bűnügyi filmjében Marc újra összekerült Alain Delonnal. A címszereplő (Delon megformálásában) a maffia első számú bérgyilkosa: munkáját pontosan és precízen végrehajtja, hűségéhez kétség sem férhet. Amikor azonban úgy dönt, visszavonul, és a továbbiakban inkább a családjának él, egykori megbízói számára teherré válik, akitől örökre meg akarnak szabadulni. A cselekmény során Torinóba, Milánóba, Párizsba és Koppenhágába egyaránt eljutunk, ám a fordulatok ellenére sincs részünk igazán nagy meglepetésekben. Tessari felvonultatja az effajta filmek minden kliséjét, és bár ügyesen használja őket, hozzájuk tenni nem tud. Ahogy a geekz.444.hu kritikusa is írja, olyan, mintha Delon klasszikusát, a Jean-Pierre Melville által rendezett A szamurájt (1967) látnánk exploitation kivételben, vagyis: több akció és kevesebb kifinomultság. Porel alakította Domenico Maggiót, a főszereplő hűséges barátját, partnerei között pedig a francia és az olasz filmipar olyan megbízható epizodistáival találkozhatunk, mint például Roger Hanin, Carla Gravina, Umberto Orsini, Ettore Manni és Rosalba Neri. A fő maffiózók egyikét egy Amerikából érkezett vendégművész, Richard Conte játszotta.


Jelentős kereskedelmi sikert aratott Olaszországban Paolo Cavara vígjátéka, a Virilità (Férfiasság, 1974). A történet főszereplője, a szicíliai Don Vito La Casella egy csinos fiatal lányt készül feleségül venni, hogy bizonyítsa soha nem lankadó férfiasságát. Büszkén híreszteli, hogy kivételes potenciáját és fizikai adottságait fia, Roberto is örökölte. A srác váratlanul hazatér Londonból, és nagy csalódást okoz édesapjának, mivel úgy tűnik, a fiúkat szereti, sőt még attól sem riad vissza, hogy nyilvánosan adjon puszit egy azonos neműnek. Don Vito mindent megtesz annak érdekében, hogy fiát összeboronálja egy lánnyal, ám végül tulajdon menyasszonyával éri tetten. Vajon felszarvazott vőlegényként éli meg a helyzetet, vagy büszke apaként, akinek a fiával a férfiasság terén mégiscsak minden rendben van? Az apát Turi Ferro, a menyasszonyt Agostina Belli, Robertót Marc Porel játszotta. Bűnügyi dráma az NSZK-ban készült Die Ameisen kommen (Jönnek a hangyák, 1974), Jochen Richter rendezése. A film egy visszavonult gengszterről, Michelről szól, aki vidéken él, az ő sötét múltjáról mit sem sejtő lányával. Hamarosan azonban megjelenik egy fiatal és jóképű bűnöző, Alain (Marc Porel), aki szeretné Michelt rávenni arra, hogy vállaljon el egy új munkát. A helyzetet bonyolítja, hogy Alain beleszeret Michel lányába. Richter a gengszterfilmek sémáiból építkezik ugyan, de a hangsúlyt az intellektuális körítésre, a három szereplő közötti függőségi kapcsolatok bemutatására helyezi. Érdekesség, hogy Michelt és lányát valóban apa és lánya játszotta: Ferdy Mayne és Belinda Mayne.


Erotikus dráma a szintén 1974-es keltezésű Nipoti miei diletti (Szeretett unokáim), Franco Rosetti filmje. 1936-ban járunk, a fasizmus térhódításának fontos évében. A Bassa Padana-i ifjakban tombolnak a hormonok, ráadásul vágyaik egyik tárgya, a negyvenes éveiben járó, kikapós Elisabetta Cenci Lisi asszony nem fukarkodik a bájaival. Elisabetta ágyán kívül a férfiasság bizonyításának másik látványos terepe a katonaság, a háború. Fiatal hőseink lelkesen jelentkeznek katonai szolgálatra, hogy Abesszíniába menjenek harcolni. A fasiszta propaganda hangzatos szólamaival szemben Elisabetta asszony minden női vonzereje hatástalan marad. Az érzéki asszonyt Bernardo Bertolucci volt felesége, a Ludwigban is szereplő Adriana Asti formálta meg, egy kisebb szerepet a nálunk inkább rendezőként ismert Luciano Salce alakított. Marc játszotta a virtuskodó fiatalemberek egyikét. Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert rendező Fernando Di Leo, akinek tudomásom szerint egyetlen filmje sem jutott el hozzánk. Pedig a hetvenes évek első felében különösen jó formában volt, és ha nem is a Töltött fegyverek (1975) a legjobb munkája, de mindenképpen érdemes a figyelmünkre. A történet hősnője Nora, a gyönyörű stewardess (Ursula Andress domborítja), aki nápolyi bűnbandák harcába keveredik, amelyben szépségét és női rafinériáját egyaránt jól tudja hasznosítani. Ahogy általában lenni szokott a filmvilágban, a Töltött fegyverek is kisebb-nagyobb kompromisszumok árán valósult meg. Például Nora a kezdeti elképzelések szerint biszexuális lett volna, Di Leo azonban attól tartott, a közönség ezt nem fogadná jól, hiszen az olasz átlagemberek jelentős része azt sem tudta, mi az a biszexualitás. Rizikósnak tűnt az is, hogy egy olyan nőt szerepeltessen, aki szinte férfiként viselkedik a nehéz helyzetekben. Ennek ellensúlyozására megpróbált vígjátéki elemeket építeni a cselekménybe, ám a végeredmény akciófilmnek nem elég kemény, vígjátéknak pedig nem elég szellemes. Mindazonáltal egyik jelenetét bátran nevezhetjük akár klasszikusnak is: ebben a pepita cipős bérgyilkos a fürdőkádban lepi meg Ursulát, aki egy táskarádió meg némi tánc segítségével teszi ártalmatlanná a támadót. Marc a hősnő szerelmét játszotta, egy volt bokszolót. Érdekességként említsük meg, hogy Quentin Tarantino 1997-es filmjének címszereplőjét, Jackie Brownt állítólag részben Nora személyisége inspirálta.


Annak idején a magyar mozikban is nagy sikerrel játszották Pasquale Festa Campanile A zsoldoskatona (1976) című filmjét, amelyben Bud Spencer akkori állandó partnere, Terence Hill nélkül szerepelt. Egy Ettore Fieramosca nevű katonát alakított, aki valós személy volt ugyan, mindazonáltal a film nem követi pontosan a feltehetően egyébként sem hiteles történelmi krónikákat. 1503-ban járunk, a barlettai csata idején. Az épp spanyol fennhatóság alatt lévő várat a franciák ostromolják. Fieramosca és emberei eredetileg az ostromlóknak akarják felajánlani a szolgálataikat – természetesen kellő ellenszolgáltatás fejében –, ám amikor egy gőgös francia tiszt megsérti az egyik olaszt, úgy döntenek, hogy mégis a spanyolok oldalára állnak. Az igazi kalandok még csak ezután kezdődnek… Marc a francia király unokaöccsét, Namur hercegét játszotta, ismertebb partnerei: Philippe Leroy, Andrea Ferréol, Enzo Cannavale és Jacques Dufilho. A szereplők között találjuk Pasolini hírhedt Salòjának egyik kamasz színészét, a fiatalon elhunyt Antonio Orlandót is. A forgatás tízmillió dollárba került, ami kiugróan magas a többi Bud Spencer-filmhez képest, de a középkori téma miatt a díszletek, a jelmezek és a nagyszámú statisztéria sokba került. Fernando Di Leo forgatókönyvéből készült a mindmáig vitákat keltő Zsaruként élj, férfiként halj (1976), amelynek megrendezésére Ruggero Deodatót szerződtették. Deodatónak ez az egyetlen poliziottesco filmje, amelynek hírhedtségét későbbi kannibálfilmjei (Az utolsó kannibál világ, 1977; Cannibal Holocaust, 1980) jócskán felülmúlták. Előző évben figyelemre méltó sikert ért el az Ondata di piacere (A gyönyör hulláma, 1975) című alkotásával, ezért bízták rá Di Leo forgatókönyvét.


Az eredeti szkriptben a két erőszakos rendőrtiszt között egyértelműen homoszexuális kapcsolat volt, ezt a motívumot azonban az alkotók jelentősen tompították, és antihőseink inkább amolyan aranyifjak lettek. Szó volt arról, hogy az Ondata di piacere egyik főszereplője, Al Cliver játszaná valamelyik rendőrt, ő viszont durvának és erőszakosnak találta a történetet, ezért nemet mondott. Végül Marc Porelt és a Magyarországon szintén kevéssé ismert Ray Lovelockot szerződtették a két főszerepre. (Lovelock a színészet mellett énekelgetett is, a soundtrackben két dalt az ő előadásában hallhatunk.) A szereposztásban olyan ismert művészek neve is olvasható, mint Adolfo Celi, Renato Salvatori, Franco Citti, valamint a direktor későbbi felesége, Silvia Dionisio és húga, Sofia Dionisio. Az olasz rendőrséget nem túl kedvező színben feltüntető film látványos üldözési jelenetének forgatásához sem a rendőrség, sem Róma önkormányzata nem adott engedélyt, így valahányszor feltűntek a hatóság emberei, a stáb azonnal elinalt egy másik helyszínre. A film nagy közönségsikert aratott, noha a cenzorok csak 18 éven felülieknek engedélyezték, és ragaszkodtak néhány különösen durva képsor kivágásához. Így például az egyik jelenetben a Renato Salvatori által játszott bűnöző kinyomja egy férfi szemét, majd a földre hullott szemgolyót a csizmájával széttapossa. Quentin Tarantino minden idők egyik legjobb filmjének tartja Deodato opuszát, és a Kill Bill (2003) című saját filmjéhez maga is leforgatott egy hasonló szemgolyós jelenetet. A nézőkkel ellentétben egyébként a korabeli kritikusok nem lelkesedtek különösebben, ezért a Zsaruként élj, férfiként halj csak az új évezredben kapott komolyabb elismeréseket, s ma már a kultuszfilmek között jegyzik. Di Leo egyébiránt elégedett volt Deodato rendezői teljesítményével, sőt szóba került egy folytatás is, amely különböző okokból mégsem valósult meg.


A zseniális olasz rendező, Luchino Visconti már nem érte meg utolsó filmje, Az ártatlan premierjét az 1976-os cannes-i filmfesztiválon, és talán jobb is volt így, mert a kritikusok többsége inkább csak fanyalgott, és gyönyörűen fényképezett, de fárasztóan unalmas melodrámának bélyegezte a művet. Azt is felrótták az egyébként baloldali beállítottságú, ámbár arisztokrata származású rendezőnek, hogy miért éppen a fasiszta érzelműként elhíresült Gabriele D’Annunzio idejétmúltnak tartott regényéből forgatott. A XIX. század végén játszódó történet főszereplője egy gazdag arisztokrata, Tullio Hermil (Giancarlo Giannini), aki szépséges felesége (Laura Antonelli) mellett nem kevésbé gyönyörű szeretőt (Jennifer O’Neill) is tart. Egy cseppet sem törődik a látszattal, hiszen az ő köreiben a hűtlenség bocsánatos bűnnek számít, ám őrült féltékenység támad benne, miután megtudja, hogy megalázott felesége megcsalta őt egy fiatal költővel (Marc Porel). A házasságon kívüli kapcsolatból gyermek is születik. Tullio társadalmi pozíciója miatt el akarja kerülni a botrányt, ugyanakkor esze ágában sincs egy fattyút felnevelni, ezért kegyetlen tettre szánja el magát. Az ártatlan témája, mint általában a kései Visconti-filmeké, a dekadencia, az erkölcsi hanyatlás, az arisztokrácia szimbolikus bukása. Rosszmájú kritikusok sose mulasztották el megjegyezni, hogy Visconti mindig is szeretett nyakig merülni a hanyatlás pompájának gigantikusan érzékletes, nagyoperákat idéző ábrázolásában, és történelmi freskóiban mindig is jobban érdekelte a hanyatló régi, mint a születendő új. Filmje férfi főszerepét egyébként Alain Delonnak szánta, akit azonban egy hosszú távú szerződés máshová kötött, és egymillió dollárt kellett volna fizetni azért, hogy Viscontinál játszhasson. A feleség szerepét Romy Schneider kapta volna, aki a forgatás időszakában állapotos volt, ezért nemet kellett mondania. A bulvárhírekben járatosak jól tudják, hogy a magánéletben milyen botrányok kísérték Delon és Schneider szerelmét, ami Az ártatlannak külön érzelmi pluszt adhatott volna. Delon helyett szóba került az amerikai Ryan O’Neal, Schneider helyett pedig a brit Julie Christie, azonban velük sem sikerült megegyezni. A szerető szerepét Visconti Jacqueline Bisset-nek szánta, aki állítólag olyan követelésekkel állt elő, amelyeket a produkció nem kívánt teljesíteni. Helyébe az akkor éppen Itáliában filmező amerikai Jennifer O’Neill lépett.


Jennifer és Marc játszották a főszerepeket Lucio Fulci A médium (1977) című izgalmas giallójában. A gyönyörű Virginiát (Jennifer O’Neill) édesanyja öngyilkossága óta különös látomások gyötrik. Amikor meglátja a férje, Francesco (Gianni Garko) által vásárolt házat, ráismer a látomásaiban megjelenő épületre. Vízióit követve az egyik szobában megbontja a falat, és mögötte egy üreget talál, benne egy nő csontvázával. Az áldozatban a rendőrség az épp üzleti úton lévő férj néhány évvel korábban eltűnt barátnőjét azonosítja. Annyira egyértelmű, hogy Francesco a tettes, hogy Virginia úgy érzi, itt valami komolyabb rejtélyről lehet szó. A parapszichológiában járatos barátjától (Marc Porel) kér segítséget, s hamarosan ráébred arra, hogy látomásaiban valójában nem egy megtörtént, hanem egy majdani bűntény mozzanatait látja… A médium Vieri Razzini Terapia mortale című regénye alapján készült, Fulci és forgatókönyvírói azonban alaposan átdolgozták az eredeti történetet, és beleszőtték Edgar Allan Poe A fekete macska című hátborzongató históriájának egyes motívumait is. Ez volt a direktor első olyan alkotása, amelyben megjelent a természetfölötti motívuma, ami későbbi munkásságában vált meghatározóvá. A következő évben a Laura Mars szeme (1978) című amerikai film használta fel ugyanezt az alapötletet – egy dekoratív nő (Faye Dunaway) vízióiban gyilkosságokat lát, az utolsó látomásában egyenesen saját maga jelenik meg mint áldozat –, 1991-ben pedig egy indiai (!!) remake készült a filmből 100 nap (1991, rendező: Partho Ghosh) címmel.


Visconti unokaöccse, Eriprando Visconti rendezte a Ködspirál (1977) című drámát, amelynek jóképű főhősét, Fabriziót (Marc Porel) felesége megölésével vádolják. Unokahúga hisz az ártatlanságában, és kész mindent bevetni, hogy ezt bizonyítsa. De ha nem Fabrizio a gyilkos, akkor ki és miért végzett a feleséggel? A Ködspirál a felső tízezer erkölcsi képmutatását és hazug világát leleplező filmek hosszú sorába illeszkedik, és csak annyiban emelkedik ki közülük, hogy mindegyik fontosabb szereplője frontális meztelenséget is bemutat. Ez különösen a női főszerepet alakító Claude Jade esetében okozott némi meglepetést, hiszen hat évvel korábban, A legédesebb vallomás esetében még kerek perec elutasította a meztelenkedést. Pierre Grasset bűnügyi drámája, a Quand la ville s'éveille (Amikor a város felébred, 1977) bűnbandája trükkös rablást hajt végre, ám a rablók egy valamire nem számítottak: akciójukat egy fiatal fotóriporter titokban megörökítette. A fényképek megjelennek a másnapi lapokban, a rendőrség és a bűnözők pedig egyaránt vadászni kezdenek a vakmerő fotósra. Mulatságos érdekesség, hogy a filmet annak idején az NDK-ban a mozikban és a televízióban is játszották, az általában engedékenyebb NSZK-ban viszont csak a videokorszakban láthatták a nézők. A Difficile morire (Nehéz halál, 1977) a második világháború idején játszódik, a negyvenes évek első felében. Egy fiatal anarchista a líbiai háború elleni tiltakozásul merényletet követ el, a felelősségre vonás elől azonban menedékre lel egy osztrák diplomata házában. Itt viszonyt kezd a diplomata feleségével (Barbara Magnolfi), miközben a férj megpróbálja kiszedni belőle a számára hasznos információkat. Az Umberto Silva által rendezett film magyar vonatkozású érdekessége, hogy az IMDb szerint Jancsó Miklós is látható benne, aki akkoriban Olaszországban élt és alkotott. 


Leszállóágban
Porel és Magnolfi együtt játszottak a Milano... difendersi o morire (Milánó: védekezni vagy meghalni, 1978) című bűnügyi filmben is, ámbár Barbara ezúttal csak epizódszerepet kapott. Gianni Martucci alkotásának főszereplője, Pino Scalise (Marc Porel) korábban autóversenyző volt. Hat évet húzott le a börtönben fegyveres rablás miatt, jó magaviseletének köszönhetően került szabadlábra. Milánóba megy a nagybátyjához. Itt megtudja, hogy egyik unokahúgát, Marinát (Anna Maria Rizzoli) a helyi gengszterfőnök, Don Ciccio prostitúcióra kényszeríti. Elhatározza, hogy megmenti a lányt, de ahogy az ilyen filmekben történni szokott, ez nem megy minden konfliktus nélkül. Sajnos sem a közönség, sem a kritikusok nem fogadták jól a filmet. Főleg a kliséket vették rossz néven, illetve azt, hogy a forgatókönyv dramaturgiai hiányosságait Martucci erőszakkal és szexszel próbálta kiküszöbölni. Gianfranco Pagani krimije, a Porci con la P.38 (Disznók P.38-assal, 1978) Marc által játszott detektívje egy háromszoros gyilkosság ügyében nyomoz. Az áldozatok: egy maffiafőnök és két embere. Természetesen nem mindenkinek érdeke, hogy kiderüljön az igazság, ezért hősünk ügybuzgalmát azzal próbálják mérsékelni, hogy elrabolják a lányát, és megzsarolják a feleségét… A kritikusok azt kifogásolták, hogy hiányzik az igazi drámai feszültség a történetből, dramaturgiai szempontból a sablonos megoldások, vizuális szempontból pedig a külsőségek (meztelen nők, erőszak, kábítószer-használat) dominálnak.


Ezek a vádak sajnos az Ursula nővére (1978) esetében is megállják a helyüket. A történet főszereplője két gyönyörű lánytestvér, akik apjuk halála után, a megnyugvást keresve érkeznek egy hangulatos tengerparti szállodába. Nem a legjobbkor jöttek, mert nyugalom helyett a félelem légköre kezd eluralkodni a környéken: egy ismeretlen kéjgyilkos ugyanis több fiatal nővel is végez. Gondolom, a bonyodalmakat mindenki sejti, a végkifejletet azonban nem árulom el, bár az sem túl eredeti. Ursulát Barbara Magnolfi alakította. A művésznő szerint a szkript érdekes és izgalmas volt, és már javában zajlott a forgatás, amikor a producer – a rendezővel egyetértésben – úgy döntött, hogy a várható bevételek növelése érdekében szexjeleneteket is tesz a filmbe. Barbara szerint ezek a képsorok nem váltak az opusz előnyére. A vetkőző hölgyek egyike, Antiniska Nemour Pasolini hírhedt filmjében, a korábban már említett Salòban az egyik áldozatot alakította. Giacinto Bonacquisti L'albero della maldicenza (A rágalom fája, 1979) című alkotása számomra olyan, mintha Fellini első fontos filmje, A bikaborjak (1953) hetvenes évekbeli variációja lenne. A helyszín egy eldugott hegyi falu. Az öt fiatal főszereplő különböző társadalmi osztályokat képvisel, de egyvalami közös bennük: semmittevéssel, értelmetlen cselekedetekkel töltik mindennapjaikat. A helyi választások felkavarják az unalom állóvizét, s noha az események nem a remélt irányba fordulnak, az teljesen egyértelművé válik, hogy a dolgok már nem mehetnek tovább a régi módon. Porel a történet kulcsfiguráját játszotta.


A Jobb ma egy nő, mint tegnap három (1980) című vígjáték a műfaj egyik alapsztoriját variálja: a középpolgári jólét kiszámítható unalmába belefáradt harmincas családos férfi megpróbálja megvalósítani régi álmait, és visszatérni egykori önmagához. Többet nem is érdemes mondani, hiszen a magyar cím nemcsak a bonyodalmakat, hanem a végkifejletet is megelőlegezi. Az önmegvalósító férjet Christian Clavier, a feleségét Nathalie Baye, a playboy életmód örömeit megtestesítő barátot pedig Marc Porel alakította. 1979 és 1982 között Porel négy tévésorozatban szerepelt. Ezek közül a hazai nézők a klasszikus Stendhal-mű alapján forgatott hatrészes A pármai kolostort (1982) ismerhetik a legjobban, melyet a magyar tévé is bemutatott. Mauro Bolognini rendezésében Marthe Keller, Gian Maria Volontè és Andrea Occhipinti játszotta a főszerepeket, Marc alakította Robert hadnagyot. Kései poliziottesco a La pagella (A bizonyítvány, 1980), Ninì Grassia rendezése, amelynek alaphelyzete engem Fernando Di Leo izgalmas filmjére, A megfélemlített városra (1975) emlékeztet. Mindkét alkotás főszereplője egy szerelő, mindkettőjüknek megölik a fiát, amiért az apák bosszút állnak. Grassia filmjében a srác kiváló bizonyítványt visz haza, amiért cserébe édesapja egy arany órával akarja megajándékozni. Vásárlás közben azonban az üzletben rablás történik, amelyben a gyerek életét veszti. Édesapja bosszút esküszik… Porelt nem az apa, hanem az ügyben nyomozó Vincenzo Saliani szerepében láthatjuk. A film nem kapott túl jó kritikákat, az olasz közönségnek viszont tetszett, egymilliárd-nyolcszázmillió lírát jövedelmezett a mozipénztáraknál. 


Alberto Moravia egyik regénye alapján készült Aldo Lado drámája, a La disubbidienza (Az engedetlenség, 1981). A fasiszta Salòi Köztársaságban vagyunk. A kamasz Luca megvetést érez megalkuvó és képmutató családja iránt, ezért beáll a partizánok közé harcolni. Erősen bízik abban, hogy a dolgok megváltoznak, de a háború után minden marad a régiben. Ahogy az életben is lenni szokott, talán a szerelem jelentheti a gyógyírt a bajokra, hiszen a válságos pillanatokban az érzékeny Luca mindig számíthat egy gyengéd női ölelésre… A fontosabb szerepeket Karl Zinny, Mario Adorf, Marie-José Nat, Stefania Sandrelli, a közelmúltban elhunyt Teresa Ann Savoy, Jacques Perrin, Marc Porel és az elsősorban filmrendezőként ismert Nanni Loy játszotta. Annak idején a magyar mozik is bemutatták a Vaskos tréfa (1981) című kosztümös komédiát. Mario Monicelli alkotása Del Grillo márkiról szól, aki ugyan magas méltóságot tölt be a pápai titkos tanácsban, ennek ellenére bármikor bárkit képes megtréfálni, lóvá tenni vagy netán gúnyt űzni belőle. Legvaskosabb tréfája, amikor hasonmását, egy szénhordót ültet a maga helyére. Mindez az alkotók részéről persze csak ürügy arra, hogy Alberto Sordi kettős szerepben csillogtathassa meg komikusi képességeit. Fontosabb partnerei: Paolo Stoppa, Caroline Berg, Flavio Bucci, Leopoldo Trieste és Blanchard kapitány szerepében Marc Porel.


Pornográf színezetű jelenetekkel megtűzdelt bűnügyi film Cesare Canevari opusza, a Delitto carnale (A test bűnei, 1983). A szereplők egy temetés ürügyén gyűlnek össze egy hotelben. A gyász láthatóan senkit nem tört meg, hiszen a várakozás idejét részegeskedéssel és alkalmi szexuális kapcsolatokkal töltik. Aztán megkezdődnek a gyilkosságok… Több forrás is Marc és Barbara utolsó közös szerepléseként emlegeti a filmet, holott Magnolfi valójában nem látható benne, a forgatás idején nem is tartózkodott Olaszországban. Porel tényleges partnernői közül kettőt emelnék ki. Az egyik hölgy, Sonia Otero nem más, mint a legendás spanyol–francia táncosnő, Carolina Otero („La belle Otero”, 1868–1965) dédunokája, aki egyszer így nyilatkozott őséről: „Bár én bizonyosan sokkal jobban táncolok, mint annak idején a dédanyám, mégsem dicsekedhetem olyan legendás sikerekkel, mint ő… Ma már nem szenzáció egy szép táncosnő.” Tegyük hozzá némileg gonoszkodva, hogy egy vetkőző színésznő sem volt már szenzáció akkoriban, így Sonia Otero néhány feledhető alkotás után nyomtalanul eltűnt a filmvilágból. A másik hölgy, Moana Pozzi (1961–1994) a nyolcvanas-kora kilencvenes évek népszerű olasz pornósztárja volt, aki Cicciolinához hasonlóan – sőt vele együttműködve! – politikai karriert is befutott. Harminchárom évesen halt meg, hivatalosan májrákban, mindazonáltal egyesek AIDS-ről sugdolóztak. Halálának körülményei gyanúsak voltak, de nem sok mindent lehetett tenni, mert a testet a család kívánságára elhamvasztották. Az özvegyen maradt férj 2007-ben beismerte, hogy Moana oly sokat szenvedett élete utolsó hónapjaiban, hogy kívánságára egy levegőinjekcióval a túlvilágra segítette. Az is csak a művésznő halála után derült ki, hogy az öccsének hitt Simone valójában a fia volt. 


Magánélet
Marc Porel magánéletét két nagy szenvedély határozta meg: a nők és a kábítószer. Állítólag hölgyek tucatjai hitték azt, hogy ők jelentik a nagy szerelmet Marc életében, és mellettük a férfi leszokik a kicsapongásokról és a káros szenvedélyekről. Porel 1967-ben, a Des garçons et des filles forgatásán ismerkedett meg Bénédicte Lacoste színésznővel, akit feleségül is vett. 1968-ban lányuk született, Bérangère de Lagatinerie. Bénédicte és Marc válása után a színészt három híres kolléganőjéhez fűzték komolyabb érzelmi szálak, a futó kalandokat inkább hagyjuk. Alain Delon volt feleségével, Nathalie-val közel négy évig élt viharos kapcsolatban. Nathalie ugyanis egyáltalán nem az a fajta nő volt, aki unalmas háziasszonyként otthon ülve várta párja hazatérését, és zokszó nélkül eltűrt mindent, legfeljebb csak leghűségesebb barátnőinek zokogta el a sérelmeit. Korának egyik legszebb nőjeként Nathalie-tól mi sem állt távolabb, mint egy konvencionális párkapcsolat. Az ártatlan forgatásán Porel beleszeretett amerikai partnernőjébe, Jennifer O’Neillbe, akivel A médiumban is együtt játszott. A szépséges színésznőnek azonban akkoriban megvoltak a maga komoly privát problémái, és nem akart tartós viszonyba bonyolódni egy érzelmileg ingatag, különféle függőségekben szenvedő, ámbár tagadhatatlanul jóképű kollégával. Marc 1977-ben, a Difficile morire forgatásán találkozott Barbara Magnolfi színésznővel. Kölcsönösen egymásba szerettek, és még abban az évben össze is házasodtak. 1980-ban megszületett közös lányuk, Camille. Mivel Porel karrierje akkoriban már egyáltalán nem szárnyalt, a színész még mélyebbre merült a kábítószerek élvezetében, ami szervezetét tovább gyengítette. Egy casablancai nyaralás közben halt meg 1983. augusztus 15-én, mindössze 34 évesen. Halálának okaként agyhártyagyulladás olvasható a hivatalos közleményben, ám feltételezhető, hogy ez valójában függőségének egyik következménye volt. Sajnos a családot sújtó átok ezzel még nem múlt el. Marc elsőszülött lánya, Bérangère 1991. április 23-án vesztette életét, mindössze két nappal 23. születésnapja előtt. Egy esős napon egyik barátnőjének segített az út szélére tolni megsérült autóját, amikor a nedves aszfalton megcsúszott, és beütötte a fejét a kocsi csomagtartójába. Súlyos állapotban került kórházba, ahol a kezelés harmadik napján agyvérzésben elhunyt.


FILMOGRÁFIA
* 1983: Delitto carnale 
* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat) 
* 1982: Progetti di allegria (tévésorozat)
* 1981: Vaskos tréfa (Il marchese del Grillo)
* 1981: La disubbidienza 
* 1980: La pagella 
* 1980: Jobb ma egy nő, mint tegnap három (Je vais craquer!!!)
* 1979: L'albero della maldicenza 
* 1979: I giochi del diavolo (tévésorozat, a La Venere d'Ille című epizódban)
* 1979: Histoires insolites (tévésorozat, az Une dernière fois Catherine című epizódban)
* 1978: Ursula nővére (La sorella di Ursula) 
* 1978: Porci con la P.38 
* 1978: Milano... difendersi o morire 
* 1977: Difficile morire 
* 1977: Quand la ville s'éveille 
* 1977: Ködspirál (Una spirale di nebbia) 
* 1977: A médium / Hét fekete hangjegy (Sette note in nero) 
* 1976: Az ártatlan (L’innocente)
* 1976: Zsaruként élj, férfiként halj / Az emberek megszületnek, a zsaruk meghalnak (Uomini si nasce poliziotti si muore)
* 1976: A zsoldoskatona (Il soldato di ventura)
* 1975: A marseille-i fiú (Il marsigliese) (tévésorozat)
* 1975: Töltött fegyverek (Colpo in canna)
* 1974: Nipoti miei diletti
* 1974: Die Ameisen kommen
* 1974: Virilità
* 1973: Tony Arzenta – Vendetta (Tony Arzenta e Big Guns)
* 1973: Un officier de police sans importance
* 1973: Ludwig 
* 1972: Ne zaklasd a kiskacsát! (Non si sevizia un paperino)
* 1971: Egy kis napfény a hideg vízben (Un peu de soleil dans l'eau froide) 
* 1971: A legédesebb vallomás (Les aveux les plus doux) 
* 1970: Tumuc Humac 
* 1970: Road to Salina 
* 1970: Le dernier saut 
* 1970: A ló (La horse)
* 1969: A szicíliaiak klánja (Le clan des Siciliens) 
* 1969: Az ígéret (La promesse) 
* 1969: Une fille nommée Amour (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1967: Des garçons et des filles 
* 1967: Egy emberrel több (Un homme de trop)

[A szerző ezúton is köszöni Laokoon kolléga szaklektori közreműködését, tanácsait és kiegészítéseit, melyek nélkül a fenti szöveg nem egészen ilyen lenne, sőt talán nem is lenne.]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

MESTERKURZUS – TINTO BRASS: AZ AVANTGÁRDTÓL AZ EROTIKÁIG

Tinto Brass egyike a legrosszabb hírű olasz filmeseknek. Erotikus – sőt egyes meghatározások szerint pornográf – botrányfilmek alkotójaként...