REFLEKTORFÉNYBEN – LUC MERENDA: A MODELLBŐL LETT AKCIÓSZTÁR

A francia Luc Merenda mint modell vált ismertté az Egyesült Államokban a hatvanas évek második felében. Nem szerette különösebben ezt a munkát, ezért pár év múlva hazatért. Modellként szerzett hírneve hozzásegítette ahhoz, hogy filmszerződést kapjon. Karrierje hazájában kezdődött, de Olaszországban bontakozott ki igazán. Számos bűnügyi filmben játszott rendíthetetlen igazságosztót – legyen az rendőr vagy magánember –, emiatt többször is Charles Bronsonhoz hasonlították. Olykor elvetemült bűnözőket is megformált, filmográfiájában pedig a bűnügyi filmek mellett spagettiwesternek, drámák, vígjátékok és művészfilmek is találhatók. Néhány filmjében meztelenül is hajlandó volt szerepelni. Merenda karrierje a nyolcvanas évek végére megfeneklett, ezért visszavonult a filmezéstől. Régiségkereskedést nyitott a Párizs északi vonzáskörzetéhez tartozó Saint-Ouenben, és állítása szerint nagyon megszerette ezt az új hivatását. 2007-ben igent mondott Quentin Tarantino és Eli Roth szíves invitálására, és elvállalt egy kisebb szerepet a Motel című horrorfilm második részében, azonban továbbra sem áll szándékában visszatérni a filmvilágba.

KARRIERTÖRTÉNET

A kezdetek

Luc Merenda francia színész és modell 1943. szeptember 3-án született Franciaországban, az Eure-et-Loir megyei Nogent-le-Roiban. Teljes neve: Luc Charles Olivier Merenda. Apai nagyapja olasz származású, az építészetért és általában a művészetekért rajongó édesapja ereiben nemesi vér csordogált. (Merenda papa később megvásárolt egy provence-i monostort, ahol nincstelen művészek találtak menedékre.) A Merenda szülőket hosszabb időre Marokkóba szólította hivatásuk, ezért Luc gyerekkora ebben az afrikai államban telt: a turisták által is kedvelt kikötővárosban, Agadirban éltek. Tizenhárom éves korában került Párizsba. Középiskolásként kezdett komolyabban érdeklődni a küzdősportok iránt. Különösen a francia boksz, a savate állt közel hozzá, de kipróbált mindent, ami veszélyes kedvtelésnek számított, mint például az ejtőernyőzést vagy a jet-skit. Huszonnégy éves korában elhatározta, hogy betör a show-business világába. Ennek érdekében New Yorkba ment szerencsét próbálni. Mivel szülei határozottan ellenezték az utazását, így szinte egy fillér nélkül érkezett meg a tengerentúlra. Hamar ráébredt arra, hogy ott sem kolbászból fonják a kerítést, hírnévre vágyó fiatalemberekből pedig végképp nem szorulnak importra. Ahogy ilyesmit megannyi hollywoodi filmben is láthattunk már, az ambiciózus ifjú először csak tányérmosóként kapott munkát, önbizalmát azonban ez sem rendítette meg. (Egy 2013-as interjúban ő maga arról beszélt, hogy a Columbia Egyetemre ment tanulni, és a tanulmányaihoz szükséges pénzt részben pincérkedéssel szerezte meg.) Összejött egy modellel, aki azt tanácsolta neki, hogy mivel Luc előnyös külsejű srác, ezért próbálja meg ő is ezt a szakmát. Merenda az ilyesmit nem tartotta különösebben férfias elfoglaltságnak, és bár sikerült modellszerződést kapnia, nem igazán kedvelte ezt a munkát. Mindazonáltal kevésbé volt fárasztó, mint a pincérkedés/tányérmosás, és persze jobban is jövedelmezett. 1970-ben mégis elhatározta, hogy hazatér, és otthon folytatja karrierjét, hiszen addigra az amerikai reklámoknak köszönhetően a Luc Merenda név már Franciaországban is jól csengett. Olyannyira, hogy filmajánlatokat is kapott, melyek egy új és még nagyobb karrier lehetőségét csillantották meg előtte.

A korai filmek

Merenda első szerződése öt filmre szólt: a nyugati közönség körében népszerű kémet, az OSS 117-est kellett megszemélyesítenie. Sokan azt hiszik, a figura James Bond köpönyegéből bújt elő, holott a Jean Bruce regényei alapján készült széria előbb kezdődött, mint a 007-es mozifilmes kalandjai. Az viszont kétségtelen, hogy Őfelsége titkos ügynöke népszerűségben végül is lekörözte Bruce szuperkémjét, kinek igazi neve: Hubert Bonisseur de La Bath. Az OSS 117-est először Ivan Desny formálta meg (OSS 117 n'est pas mort, 1957), aztán két-két filmben Kervin Mathews és Frederick Stafford, majd egy film erejéig John Gavin, 1970-ben pedig Luc Merenda. Az OSS 117 prend des vacances (Az OSS 117-es vakációra megy, 1970) cselekménye szerint hősünk pihenni utazik Brazíliába, ahol megint izgalmas kalandokba keveredik, és persze szép nőkből sincs hiány körülötte. A produkció nem nagyon váltotta be a hozzá fűzött kereskedelmi reményeket, ezért Merendának nemcsak hogy nem kellett újra eljátszania a figurát, de még a széria is leállt bő harmincöt évre. Csak 2006-ban indult újra a szintén francia Jean Dujardin főszereplésével, ám az OSS 117-es comebackje nem sikerült. A Merenda-filmet Pierre Kalfon rendezte, a produceri teendőket Walter Hugo Khouri látta el. Ők ketten ugyanabban az évben még egy közös filmet tető alá hoztak szintén brazil–francia koprodukcióban: az O Palácio dos Anjos (Angyalok palotája, 1970) esetében Khouri ült a rendezői székben, és Kalfon volt a producer. A két filmnek azonos szereplői is voltak: Luc mellett Norma Bengell és Geneviève Grad. Ez a második film a brazíliai São Paulóban játszódik. Itt él egy csinos francia lány, Bárbara (Geneviève Grad), akit jóképű főnöke, Ricardo (Luc Merenda) meghív a lakására, ahol tapintatlan módon közeledni próbál hozzá. Bárbara visszautasítja, mire Ricardo kirúgja. A hirtelen állástalanná vált lánynak egy ismeretlen nő előbb egy fuvart ajánl a belvárosba, majd egy új munkahelyet, egy bordélyt. Bárbara gondolkodási időt kér. Odahaza két barátnőjével úgy dönt, inkább ellopják a luxuskupi ügyfeleinek listáját, és saját lakásukat alakítják át a címbeli bordéllyá, hogy övék legyen a teljes haszon. A tervet persze könnyebb kitalálni, mint megvalósítani. Noha a cím (és a fenti ismertető) valószínűleg egy könnyed szexvígjátékot sejtet, Khouri drámai színekkel ecseteli a hősnők nehézségeit, hétköznapi örömeit, kitörési kísérleteit a boldogság érdekében, bár nem fukarkodik a brazil alkotásokra egyébként is jellemző erotikával sem.

A rend gyilkosai (1971) című dráma igazából csak azért érdemel említést, mert ez Merenda egyetlen (!) olyan filmje, amely a magyar mozikba is eljutott. Felfigyelni viszont aligha tudtunk volna rá, mert annyira kis szerepet játszott, hogy a nevét fel sem tüntették a stáblistán. Marcel Carné alkotásának főhőse (Jacques Brel megformálásában) elhatározza, hogy kivizsgálja egy rendőrségi kihallgatás során agyonvert férfi ügyét. Akkoriban a valóságban is történt néhány hasonló tragédia a vasfüggöny túlsó oldalán, a szocialista filmforgalmazás pedig előnyben részesítette azokat a nyugati mozgóképeket, melyeknek alkotói hazájukat korrupt rendőrállamként ábrázolták. Több mint hét és félmillió dolláros költségvetésből készült a Le Mans (1971), amely az autóversenyzés világába kalauzolja a nézőket. Az amerikai szuperprodukciót John Sturges rendezte volna, de munkakapcsolata annyira elmérgesedett a főszerepet játszó sztárral, Steve McQueennel, hogy inkább kiszállt a filmből. (Pedig bő egy évtizeddel korábban, A hét mesterlövész idején még egész jól kijöttek egymással.) Sturges ugyanis a szerelmi szálra szeretett volna fókuszálni, McQueen viszont ragaszkodott ahhoz, hogy maga a verseny kerüljön középpontba. Az ő akarata érvényesült olyannyira, hogy a film első harminchét percében (!) egyáltalán nincsenek párbeszédek. Sturgest előbb Peter Yatesszel (McQueen egyik legsikeresebb filmje, az 1968-as A San Franciscó-i zsaru rendezője) akarták pótolni, végül Lee H. Katzin ülhetett a rendezői székbe. A filmhez felhasználták az 1970 júniusában lezajlott Le Mans-i huszonnégy órás autóversenyen készült felvételeket is. McQueen állítólag személyesen szeretett volna részt venni a versenyen, de nevezését nem fogadták el. Más források szerint producerei biztonsági okokból megtiltották neki a személyes részvételt. Az aggodalom egyébként nem volt alaptalan, mert több baleset is történt forgatás közben. Derek Bell hivatásos autóversenyző kisebb égési sérüléseket szenvedett, amikor autója, egy Ferrari–512-es hirtelen kigyulladt, David Piper kaszkadőr pedig egy összeütközéskor úgy megsérült, hogy egyik lábát amputálni kellett az elfertőződött seb miatt. (A stáblistán az alkotók köszönetüket fejezték ki Piper önfeláldozó munkájáért.) Merenda az egyik versenyzőt, Claude Auracot játszotta. Mint magánember egy cseppet sem szívelte McQueent, aki szerinte beképzelt, arrogáns seggfejként viselkedett, és még egy közös fotóra sem volt hajlandó. A Le Mans annak idején megbukott, ám azóta kultuszfilmmé lépett elő, mert a szakemberek szerint hiteles képet fest az autóversenyzés világáról, és tökéletesen átadja azok hangulatát.

Rendhagyó westernként tartják számon Terence Young – a korai James Bond-filmek alkotója – Vörös nap (1971) című filmjét, amely a Warner Bros. produkciója lett volna, végül a francia Les Films Corona, az olasz Oceania Films és a spanyol Producciones Balcázar S. A. együttesen valósította meg. A cselekmény a vadnyugaton játszódik, ahol banditák támadják meg a japán nagykövet vonatát. A banda eredetileg csupán a vonat aranyszállítmányát akarja megkaparintani, de aztán magával viszi azt az ősi japán kardot is, melyet a japán diplomata ajándékba hozott az amerikai elnöknek. A nagykövet testőre és a társai által becsapott bandavezér a rablók nyomába ered… A főszereplők közül elsőként a japán Mifune Tosiró írta alá a szerződést. Szó volt arról, hogy Clint Eastwood lesz az egyik partnere, ám helyette Charles Bronsont szerződtették. Kuriózum, hogy Mifune A hét szamuráj (1954), Bronson pedig ennek remake-je, A hét mesterlövész (1960) egyik főszereplője volt. A Vörös nap szereplőgárdájában találjuk a francia Alain Delont és Capucine-t, továbbá a svájci Ursula Andresst is. Bronson 1964-ben Ursulával szerepelt a Két pár texasi című amerikai westernkomédiában, 1968-ban pedig Delon oldalán játszott az Ég veled, barátom! című francia krimiben. Vicces véletlen, hogy Luc Merenda egy Chato nevű szereplőt játszik a Vörös napban, Bronson pedig a következő évben egy Chato nevű meszticet alakított Michael Winner westernjében (Chato földje, 1972). A Spanyolországban forgatott Vörös nap egyébként nem annyira a hagyományos amerikai westernekre, mint inkább az olasz spagettiwesternekre emlékeztet úgy a tájakat, mint a figurák fizikai megjelenését és öltözködését, valamint a realisztikusan ható erőszakot tekintve.

A spagettiwesterntől a poliziottescóig

Luc 1972-től bő egy évtizeden át Olaszországban forgatott, és egyike lett a legnépszerűbb helyi sztároknak. Állítólag egy itáliai nyaralás alkalmával kezdett körvonalazódni külhoni filmkarrierje. Első olasz filmje Alfio Caltabiano spagettiwesternje volt, a Vadnyugati bankrablók. A direktor nemcsak a forgatókönyv megírásában vett részt, hanem magára osztotta az egyik nagyobb szerepet is. (Színészként az Alf Thunder művésznevet használta.) Az egyetlen fontosabb női szerepet az akkor még nem túl ismert Sydne Rome játszotta. Visszatérve a forgatókönyvre, a szerzők között olvashatjuk a rémisztgetés olasz mestere, Dario Argento nevét is, de ezen nem érdemes csodálkozni, hiszen a Mester a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) szkriptjének megírásában is részt vett. Merenda később azt állította, hogy sosem szerette a spagettiwesterneket, és emiatt váltott át a poliziottesco (kb. zsarufilmek) műfajára, ám ebben alighanem szerepet játszott az is, hogy az előbbi letűnőben, az utóbbi pedig feljövőben lévő irányzat volt. Persze azért kipróbálta magát más műfajokban is. Carlo Carunchio Egy szerelem, amiért érdemes meghalni (1972) című drámájában egy fiatalember (Lino Cappolicchio) szerelemre lobban egy szabad szellemű középkorú nő (Silvana Mangano) iránt, és ez a megszállottság tragédiához vezet. A szereplők között olvashatjuk a népszerű olasz énekesnő, Milva nevét is is. A filmnek van egy akkoriban merésznek számító erotikus vonulata is, és ebben a cselekményszálban jelenik meg Merenda többnyire félmeztelenül, egy szűk farmernadrágban.

Jelen sorok írójának egyik kedvenc giallója Sergio Martino 1973-as filmje, a Torzó, amelyet sokan a slasher filmek egyik olasz előfutárának tartanak. Ebben lehet is valami, hiszen az eredeti olasz cím tényleg hátborzongató: I corpi presentano tracce di violenza carnale (kb. A tetemeken nemi erőszak nyomai láthatók). Az izgalmas történetben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait a fiatal főiskolás lányok közül (ámbár egyikőjük barátjával is végez). A gyilkosságokat egy piros-fekete sállal követi el. Martino hitchcocki motívumokat is belesző a cselekménybe – például egy ártatlan személy gyanúba keveredése: lásd A titokzatos lakó (1926) vagy akár a Téboly (1972) –, de akkor van igazán elemében, amikor a bevezető bonyodalmakat követően a feszültség egy világtól elzárt hegyvidéki házban éri el a tetőpontját. A női szereplők közül Suzy Kendall és Tina Aumont nevét kell kiemelni. Merenda az egyik legfontosabb szerepet játssza: hogy vonzó külseje egy veszélyes sorozatgyilkost takar-e, az maradjon a film titka. A Le monache di Sant'Arcangelo (A Sant'Arcangelo apácái, 1973) 1577-ben játszódik a Nápolyi Királyságban. A zárda főnökasszonya haldoklik, de még ki sem lehelte a lelkét, lehetséges utódai között máris kemény hatalmi harc kezdődik, amelyben egyik fél sem válogat az eszközökben. Az alaphelyzet engem kissé emlékeztet Fábri Zoltán 1971-es filmjére, a Hangyabolyra, ámbár a kiindulópontot állítólag Stendhal egyik műve jelentette. Merenda alakította a szigorú Carafa plébánost, egyik partnere a tizennyolc éves Ornella Muti volt. Domenico Paolella rendező nagy hangsúlyt fektetett az erotikus motívumokra, így filmje végül egy kétes irányzat, a nunsploitation (apáca szereplőket felvonultató szexfilmek) egyik hírhedt darabja lett.

A La ragazza fuoristrada (A terepjárós lány, 1973) című filmben Merenda egy afrikai kiküldetésben lévő újságírót játszik, aki beleszeret egy helyi lányba. Bemutatja őt a szüleinek, és azok tiltakozása ellenére feleségül veszi. A házasság azonban rövidesen válságba kerül, és a lány visszatér a népéhez. A női főszerepet a film rendezője, Luigi Scattini felfedezettje, a színes bőrű Zeudi Araya játszotta, ő énekli a betétdalt is. Araya egyike volt a hetvenes évek sztárjelöltjeinek, de mivel karrierje nem igazán indult be, a nyolcvanas évek végén hátat fordított a színészetnek. (Producerként viszont két későbbi film főcímén is olvasható a neve.) Az 1973-as Oremus, Alleluia e Così Sia a már említett Vadnyugati bankrablók folytatásaként készült. Luc poliziottesco filmjeinek sorát a Milano trema: la polizia vuole giustizia (Milánó retteg: a rendőrség igazságot akar, 1973) indította, amelyet szintén Sergio Martino rendezett. Giorgio, a fiatal rendőr hadnagy (Luc Merenda) főnökét egy szervezett bűnbanda meggyilkolja. Hősünk bosszút esküszik, és elhatározza, hogy beépül a bűnözők közé, hogy befejezze, amit néhai felettese elkezdett. Az olasz Wikipédia szerint a filmet a maga idejében hűvösen fogadta a közönség a sztereotip megoldások miatt, míg az angol Wikipédia nagy kasszasikerről, több mint egymilliárd lírás bevételről tud. Valószínű, hogy a főszereplő főnökének meggyilkolását egy nagy port kavart politikai bűntény, Luigi Calabresi (1937–1972) milánói rendőrfőnök erőszakos halála ihlette. Calabresivel baloldali terroristák végeztek, mert őt tartották felelősnek egy tragikus milánói bombamerénylet kapcsán őrizetbe vett anarchista munkás, Giuseppe Pinelli haláláért. Pinelli 1969. december 15-én éjjel tisztázatlan körülmények között kizuhant a rendőrség épületének egyik negyedik emeleti ablakából. Calabresi megölése a jobb- és baloldal között évekig tartó erőszakhullámot indított el Olaszországban: robbantások, emberrablások, gyilkosságok követték egymást.

Az Il poliziotto è marcio (A korrupt rendőrség, 1974) – mint a címéből is sejthető – megvesztegethető, elvetemült rendőrökről szól, és emiatt tulajdonképpen kakukktojás a poliziottesco filmek között, melyek a rend őreit alapvetően pozitív megközelítésben ábrázolják. Igaz, a Luc által játszott zsaru idejében ráébred arra, hogy a rossz oldalon áll, és megpróbál visszatérni a helyes útra. Fernando Di Leo alkotása az angol nyelvterületen Shoot First, Die Later (szabad fordításban: Lőj elsőként, halj meg máskor) címen futott, további fontosabb szereplői: Richard Conte, Delia Boccardo és Raymond Pellegrin. A tekintélyes olasz napilap, a La Stampa annak idején „ötletekkel teli, határozott cselekményvezetésű film”-ként méltatta Duccio Tessari L'uomo senza memoria (Az amnéziás férfi, 1974) című giallóját. Ebben a Merenda által megformált főhős egy balesetben elveszíti emlékezőképességét. Mondani sem kéne, hogy számtalan izgalmas helyzet adódik addig, míg végül rádöbben arra, ki is ő valójában, és mibe keveredett. Egyes kritikusok szerint Tessari opusza a Várj, míg sötét lesz! (1967) feszültségét A texasi láncfűrészes mészárlás (1973) erőszakosságával párosítja. A szereposztásból az osztrák Senta Berger, az olasz Umberto Orsini és a svéd Anita Strindberg nevét érdemes még kiemelni.

Sergio Martino saját bevallása szerint azért akarta leforgatni a Játékszenvedély (1975) című filmet, mert mindenképpen szeretett volna egy thrillert rendezni. Noha korábban kétszer is eredményesen dolgozott együtt Merendával, a főszerepet először mégis Fabio Testinek ajánlotta fel, de ő visszautasította. Luc nem sértődött meg azon, hogy a direktor először nem rá gondolt, sőt ez az egyik kedvenc filmje a sajátjai közül, mert szerethető, mégsem sablonos a története, az általa játszott figura pedig összetettebb, mint a hasonló filmekben. Annyira lelkesítette ez a munka, hogy még a veszélyes jelenetekhez sem kért kaszkadőrt. A bűnszövetkezet fejét Enrico Mario Salerno játszotta, sőt ami azt illeti, Ernesto Gastaldi forgatókönyvíró állítólag már akkor neki írta ezt a szerepet, amikor még azt se tudta, Salerno egyáltalán vállalja-e. Gastaldi később nagyvonalúan úgy nyilatkozott, hogy bár a szkriptet egyik legjobb munkájának tartja, a színészi alakítások tényleg sokat dobtak rajta. Mindazonáltal nem lehet nem észrevenni, hogy a Játékszenvedélyre erősen hatott A nagy balhé (1973, USA), s talán ez az egyik oka annak, hogy Martino opusza az Egyesült Államokban nem sok figyelmet keltett. A La polizia accusa: il servizio segreto uccide (A rendőrség gyilkossággal vádolja a titkosszolgálatot, 1975) szintén Sergio Martino alkotása, amely a sikertelen 1970-es szélsőjobboldali államcsíny, az ún. Borghese-ügy mozgóképes feldolgozása. Természetesen nem beszélhetünk hiteles rekonstrukcióról, csupán valós motívumok felhasználásáról, amiből egy jól elkészített, izgalmas, de nem átütő erejű politikai krimi készült. Merenda mellett olyan korabeli sztárokat láthatunk benne, mint az amerikai Mel Ferrer, a kubai Tomás Milián, valamint két olasz szépség, Delia Boccardo és Paola Tedesco.

Luc a következő két filmjét ismét Fernando Di Leóval, az olasz kommerszfilmek egyik legjelentősebb mesterével forgatta, kinek alkotásai tudomásom szerint elkerülték a magyar mozikat. Az 1975-ben bemutatott La città sconvolta: caccia spietata ai rapitori (A megfélemlített város: hajsza az emberrablók után; nem hivatalos címváltozat: Őrült város) szerintem egyike a direktor legjobb, leghatásosabb műveinek. Merenda egy szerelőt játszik, akinek elrabolják a fiát, miután a srác eredménytelenül próbálta megvédeni gazdag családból származó barátját az emberrablóktól. A bűnözők váltságdíjat követelnek érte is, de mire hősünk fizetni tudna, a fiát megölik. Az apa bosszút esküszik az embertelen gyilkosok ellen, és a gyermeke elvesztése miatti fájdalom megacélozza elszántságát, kitartását és erejét. Egy kisebb, ám fontos szerepben egykori hazánkfia, Tom Felleghy (Fellegi Tamás) bukkan fel. A másik Di Leo-film, a Trükkös Nick (1976) már csak azért is említést érdemel, mert a Játékszenvedélyhez hasonlóan felismerhetően A nagy balhé ihletésére készült, olyannyira, hogy az angol címváltozat még ki is hangsúlyozza ezt a hasonlóságot: A nagy balhé eredeti címe ugyanis The Sting, a Di Leo-film angol címe pedig Nick the Sting. A szereplők között a korszak olyan ismert sztárjaival találkozhatunk, mint például Valentina Cortese, Gabriele Ferzetti, Luciana Paluzzi, Dagmar Lassander, William Berger és az Egyesült Államokból érkezett Lee J. Cobb. A cselekmény főhőse, Nick Hezard, a szerencsejátékos meg akarja bosszulni barátja halálát, és ravasz csapdát állít annak az amerikai üzletembernek, akit ezért felelősnek tart.

Hazánkban kevésbé köztudott, hogy a zseniális olasz színész, Ugo Tognazzi néhány filmet is rendezett, melyekben szintén megcsillogtatta jellemábrázoló tehetségét. A Cattivi pensieri (Helytelen gondolatok, 1976) alapötlete alighanem a Mario Monicelli által rendezett Olcsó regényből (1974) származik, melyben Tognazzi játszotta a féltékeny férjet, egy gyári munkást. Saját filmjében Ugo egy jómódú ügyvédet alakít, aki apró jelekből arra gyanakszik, hogy szépséges felesége (Edwige Fenech) megcsalja. Mondani sem kéne, hogy egy férj ilyenkor minden hímneműben a gaz csábítót látja, aki vagy a külsejével, vagy a rámenősségével, vagy más fondorlatos módon csavarja el a csalfa asszony fejét. A történet végén persze kiderül, hogy a férj gyanúja alaptalan volt. Egész pontosan, hogy ebben a bizonyos esetben alaptalan volt… Luc egyike a szexi hitves körül legyeskedő férfiaknak, a Cattivi pensieri pedig egyike azon filmjeinek, melyekben teljesen meztelenül is látható, sőt a partnernőjével közös ágyjelenet legforróbb képkockái annak idején a korabeli olasz erotikus magazinokban is megjelentek. Egyébként szívesen dolgozott Tognazzival, aki nem szállt el önnön nagyságától, és megmaradt kedves, rokonszenves embernek. Stelvio Massi a poliziottesco egyik leghíresebb és legsikeresebb alkotója volt. Az Il conto è chiuso (A számla zárolva, 1976) című filmjével megpróbált átváltani az erőszakos gengszterfilmekre, de a félsiker láttán visszatért a zsarufilmekhez.

A történet főszereplője, Marco Russo, egy fiatal déli férfi (Carlos Monzón) északra költözik, oda, ahol két maffiacsalád uralja a terepet: a Manzetti és a Belmondo família. Marco idővel Rico Manzetti (Luc Merenda) egyik legmegbízhatóbb embere lesz, a főnöknek azonban sejtelme sincs arról, hogy valójában kígyót melenget a keblén. Russo igazi célja ugyanis, hogy egymásnak ugrassza a két családot, hogy így álljon bosszút Ricón, aki anyja és nővére halálát okozta. A Sors kegyetlen tréfája, hogy a Russót alakító volt argentin profi bokszoló, Carlos Monzón a való életben inkább Rico Manzetti egyéniségéhez állt közelebb. Sporteredményeiért egész Argentína imádta, ám idővel a magánéletben is kiütköztek erőszakos hajlamai. Eleinte „csak” családon belüli erőszakkal és a rámenős paparazzik bántalmazásával vádolták, miközben barátaival és tisztelőivel általában szívélyes, sőt gyakran kifejezetten nagylelkű volt. 1988-ban egy Mar del Plata-i nyaralás alkalmával súlyosan bántalmazta feleségét, Alicia Muñiz uruguayi modellt, miközben közös gyermekük, egy hatéves kisfiú ugyanabban a szobában aludt. Amikor az asszony a veréstől és fojtogatástól elvesztette az eszméletét, Monzón az alélt testet kidobta második emeleti lakosztályuk erkélyéről, majd utánaugrott. Muñiz meghalt, Monzón csak a vállán sérült meg. Emberölésért tizenegy évi börtönbüntetésre ítélték. Autóbalesetben halt meg 1995-ben, visszatérőben a börtönbe, ahonnan eltávozásra hazaengedték a családjához. Az őt kísérő börtönőr és a jármű női utasa szintén életét vesztette.

Gyorsított tempóban, mindössze három hét alatt forgatták le a La banda del trucido (A mészáros bandája, 1977) című bűnügyi filmet, amely egy Tomás Milián nevével fémjelzett, vígjátéki elemekkel dúsított bűnügyi trilógia középső része. Az előzményt és a befejező részt Umberto Lenzi rendezte, aki azonban a középső rész előkészítése közben összekülönbözött Miliánnal, így lecserélték őt Stelvio Massira. Azért a rendező került lapátra, és nem a színész, mert a közönség megkedvelte a Milián által alakított exravagáns külsejű kispolgárt, Er Monnezzát, és mindenképpen szerette volna viszontlátni. Miliánnak eredetileg csak cameója lett volna, ám miután Lenzit leváltották, a producerek megnagyobbították a szerepét, és a korábbinál nagyobb önállóságot engedélyeztek neki a figura személyiségének felépítésében, sőt saját szövege egy részét is megírhatta. (Mindazonáltal forgatókönyvíróként nem tüntették fel a nevét a stáblistán.) A fordulatos történet érdekessége, hogy Merenda ismét egy olyan nyomozót játszik, aki bosszút akar állni felettese meggyilkolásáért. Állítólag a fentebb említett művészi nézeteltérések miatt kezdetben szóba került, hogy Milián helyett ő játssza Er Monnezzát, de nem tetszett neki a szerep. A Napoli si ribella (Nápolyi lázadók, 1977) főhőse, Dario Mauri felügyelő (Luc Merenda) kemény, ám hatékony módszereiről ismert, melyeket persze sokan bírálnak. Eredményeket várnak tőle akkor is, amikor Milánóból Nápolyba vezénylik egy bankrablás ügyében. Mauri hamarosan felderíti, hogy az ügy valójában bonyolultabb, mint amilyennek látszik, és a nápolyi alvilág sem éppen a finomkodó módszereiről nevezetes. Az opuszt a hazánkban nem különösebben ismert Michele Massimo Tarantini rendezte.

Massimo Pirri Italia: Ultimo atto? (Olaszország: az utolsó felvonás?, 1977) című drámája fényesen igazolja, hogy olykor nem a filmművészet utánozza az életet, hanem épp fordítva. A filmben három terrorista (két férfi és egy nő) azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a belügyminisztert. A szervezet az utolsó pillanatban visszavonja a parancsot, de már késő: a terroristák saját szakállukra végrehajtják a merényletet. Luc Merenda az egyik terroristát játszotta, partnerei: Lou Castel, Andrea Franchetti és Marcella Michelangeli. A filmet 1977. november 24-én mutatták be Olaszországban. Nem egész négy hónappal később, 1978. március 16-án a Vörös Brigádok terrorszervezet elrabolta Aldo Moro volt miniszterelnököt, akit 55 nap fogság után kivégeztek. Holttestét 1978. május 9-én találták meg egy kocsi csomagtartójában. Mindmáig általános az a vélekedés, hogy az olasz kormány nem sokat tett Moro kiszabadításáért, részben azért, hogy végérvényesen megszabaduljon a bizonyos magas körök számára kellemetlen politikustól. A Moro család éppen emiatt utasította vissza, hogy a temetésre állami megemlékezés keretében kerüljön sor. A kegyetlen valóság egyébiránt megpecsételte a film sorsát: az Italia: Ultimo atto? a Moro-ügy idején eltűnt a mozikból, Olaszországban sem a VHS-, sem a DVD-korszakban nem hozták forgalomba, és jelenleg egyike a legnehezebben megtekinthető régi olasz filmeknek. Igaz, egyesek úgy vélik, ennek inkább művészi, és nem politikai okai vannak. Merenda szerint a forgatókönyv csodálatos volt, a rendező már nem annyira, maga a forgatás pedig egyszerűen pokoli. (A szkript egyik írója állítólag később csatlakozott is a Vörös Brigádokhoz.)

Számos on-line forrás az olasz filmipar kevéssé méltányolt gyöngyszemeként emlékezik meg Francesco Barilli Pensione paura (A rettegés motelje, 1977) című alkotásáról. A történet a második világháború idején játszódik egy vidéki motelben, melyet a fiatal Rosa és édesanyja vezet. Amikor a mama homályos körülmények között meghal, az élet dolgaiban oly tapasztalatlan, érzelmileg és idegileg egyaránt labilis Rosa magára marad a rázúduló problémákkal, így például a motel erkölcstelen vendégeivel. Ezek egyike a gátlástalan és szexéhes gigolo, Rodolfo. Bár a történet bizonyos motívumai és képi megoldásai határozottan emlékeztetnek Roman Polanski Iszonyat (1965) című lélektani drámájára, a Pensione paura korántsem csak egy szimpla koppintás. Francesco Barilli kitűnően teremti meg a nyomasztó hangulatot, gyakran és hatásosan alkalmazza a kék és a piros szín árnyalatait, a feszültséget pedig remekül fokozza Adolfo Waitzman kísérőzenéje. A képi világ talán azért is ennyire érzékletes, mert Barilli inkább festőművésznek vallja magát, mint rendezőnek. (Mindössze két mozifilmet forgatott.) Az elismerő kritikákból kijutott a színészeknek is, főleg a Rosát alakító Leonora Faninak és a Rodolfót megformáló Luc Merendának. Sokak szerint ez egyike Luc legjobb alakításainak. Barilli mindenesetre nagyon elégedett volt vele (akárcsak Fanival), kitűnően megértették egymást, és jó barátok lettek. A direktor évekkel később egy interjúban elmesélte, hogy a Pensione paura láttán igencsak csattogott a cenzorok ollója. Így például megrövidítettek egy merész szexjelenetet is, amelyben Rodolfo idősebb barátnője tudtával és jelenlétében erőszakolja meg Rosát, a középkorú asszony pedig az egyik ujját felnyomja a férfi ánuszába, hogy további élvezetet okozzon neki. Ez így eléggé polgárpukkasztóan hangzik, de abban azért biztosak lehetünk, hogy a kamera nem mutatta közvetlenül, amint a nő a partnere alfelében matat, hanem a mozdulatok, az arcjáték, a test reakciói tették volna egyértelművé, hogy mi történik. A film amúgy nem a provokatív (és cenzúrázott) jelenetek, hanem a forgalmazó Euro Films csődje miatt tűnt el oly hamar az olasz filmszínházak műsorából.

Mi tagadás, a Franco Prosperi által rendezett Il commissario Verrazzano (Verrazzano felügyelő, 1978) nem tartozik a legsikerültebb olasz bűnügyi filmek közé. Merenda természetesen a címszereplőt játssza, aki a magánéletben ugyan épp agglegény, de imádja a nőket, a szerencsejátékokat és a macskáját. Nem hivatalosan megbízást kap egy öngyilkossági eset felderítésére, mert felmerült a gyanú, hogy az elhunyt talán gyilkosság áldozata lett. Ahogy az effajta filmekben lenni szokott, az ügy bonyolultabb, mint amilyennek látszik. A női nemet olyan hölgyek képviselik, mint Janet Agren, Patrizia Gori, Luciana Paluzzi és a popcsillagocska Gloria Piedimonte. A poliziottesco alkonyát szimbolizálja Guido Zurli filmje, a Bersaglio altezza uomo (A célpont szemmagasságban, 1979) is, amely olasz–török koprodukcióban készült. A cselekmény Isztambulban játszódik, ahol az Interpol jóképű nyomozójának egy kábítószerügyletet kéne meghiúsítania, ami persze most sem rutinfeladat, hiszen számos egyéb bűncselekmény (például emberrablás, nemi erőszak) történik, míg bűnösök és nézők végre elnyerik méltó büntetésüket. Joe D’Amato Duri a morire (szabad fordításban: Mindhalálig, 1979) című akciófilmjét már csak azért is meg kell említeni, mert a direktor inkább olcsó és többnyire nem túl ízléses horror- és szexfilmjeiről, illetve pornóiról nevezetes. Merenda egy bérgyilkost játszik, aki zsoldosnak áll, hogy így jusson el küldetése célpontjához, egy afrikai ország őserdejébe… Hírhedt filmje, a Caligula (1979) körüli botrányok miatt Tinto Brass úgy döntött, következő alkotásával visszatér avantgárd gyökereihez. Az Actiont (Felvétel!, 1980) az Egyesült Királyságban forgatta, bár a több mint zavaros cselekmény szempontjából ennek nincs különösebb jelentősége. Egyesek szerint ez a direktor legrosszabb, legélvezhetetlenebb filmje, mások szerint az egész filmtörténet legócskább produkciói között is dobogós helyezett lehetne. Jelen sorok írója kicsit túlzónak találja ezeket a véleményeket, de az tagadhatatlan, hogy az Action valóban nem jó film. Mint a legtöbb Brass-opuszban, ebben is vannak jó és szellemes ötletek, meg kevésbé jók, sok csöcs és valamivel kevesebb pöcs, felismerhető a direktor egyedi stílusa is, csak kohézió nincs, ami egységbe fogná a tartalmi és formai ötleteket. Merendának is van néhány meztelen jelenete, például egy fürdőben egy kövér homoszexuális férfi próbálja elcsábítani, később pedig egy punkokból álló banda erőszakolja meg a barátnőjével egyetemben. Brass legkevésbé saját magát hibáztatta az Action bukásáért, szerinte egyebek mellett Merenda olasz szinkronhangja (?!) volt a kudarc egyik fő oka.

A nyolcvanas évektől a visszavonulásig

A nyolcvanas években a poliziottesco filmek, melyek annyi sikert hoztak Lucnek, kimentek a divatból. Merenda megpróbált átváltani a vígjátékokra, de az olasz filmkomédiáknak sem ez az évtized kedvezett a legjobban, és a zsarufilmek egykori sztárja ezekben már nem is kapott abszolút főszerepeket. Salvatore Samperi Szerelem első osztályon (1980) című vígjátékában is bevált szerepkörében, rendőrként jelenik meg. A két főszerepet az akkoriban divatos olasz komikus, Enrico Montesano és az Emmanuelle-ként megismert holland Sylvia Kristel játszotta. A történet főszereplője Carmelo, aki kénytelen egy időre magához venni a fiát, mert annak édesanyja új pasijával külföldre utazik. Hősünknek fogalma sincs arról, hogyan kell bánni egy eleven kisfiúval, aki a vonatot is játszótérnek tekinti. Na de végül is ennek az ördögfajzatnak köszönhető, hogy Carmelo összetalálkozik egy gyönyörű paleontológus hölggyel. A végkifejletet, gondolom, mindenki sejti. Nem foglalkozom részletesebben az életmű hátralévő tételeivel, mivel egyrészt fogyóban az engedélyezett karakterek, másrészt ezek az opuszok nem különösebben jelentős darabok még Merenda filmográfiájában sem. A Super Fantozzi (1986) csak azért érdemel említést, mert ebben Luc több figurát is játszik, mindazonáltal a Paolo Villaggio nevével fémjelzett Fantozzi-sorozatnak egyáltalán nem ez a legjobb darabja. Luigi Magni történelmi filmje, az 'O re (Nápoly királya, 1989) 1862-ben játszódik. Nápoly királyát, II. Ferencet (Giancarlo Giannini) a Garibaldi-felkelést követő népszavazásban megfosztották a trónjától még 1860-ban. Ferenc Rómába távozott, ahová vele tartott felesége, Mária Zsófia (Ornella Muti) is. Az asszony mindent megtesz, hogy visszaszerezzék a trónt, de az egyre inkább befelé forduló királyt a természetfölötti dolgok jobban érdeklik már, mint az uralkodás. Merenda egy fontos mellékszereplőt játszott, Don Josè Borjest. Luc az 1980-as években néhány tévésorozatban is szerepet vállalt, melyek közül A chateauvalloni polgárokat és a Borostyánt a magyar tévénézők is láthatták. Ez utóbbival mondott búcsút a filmezés világának, ahová tizenöt év után, 2007-ben csak egyetlen alkalomra tért vissza egy horrorfilm kicsiny mellékszerepében.

Magánélet 

Merenda magánéletéről hiányos és egymásnak ellentmondó infók találhatók a neten, olykor ugyanazon a weboldalon, néhány sor különbséggel. Abban általában egyetértenek a források, hogy Luc 1972-ben vette feleségül Rita Agostinit, aki script supervisorként (naplóvezető) kezdte a filmes szakmát, és később rendezőasszisztens lett belőle. Több webhelyen olvasható az az infó, hogy egy évtizedet éltek együtt, és 1982-ben váltak el. Ugyanakkor olyan információk is előfordulnak a világhálón, hogy Merenda 1979-ben ismét megnősült, Germana Monteverdi újságírónőt vezette az oltár elé. Életének elmúlt negyed százada sem deríthető ki egyértelműen az internet segítségével. Számos forrás úgy tudja, hogy a Párizs északi külvárosaihoz tartozó Saint-Ouenben egy antikváriumot nyitott, mert szereti a régi könyveket. Más webhelyek szerint nem könyvkereskedésről, hanem régiségkereskedésről van szó, amely főleg kínai és japán tárgyakkal foglalkozik. Az sem kizárt, hogy a vállalkozás virágzásnak indult, és Merendának immár antikváriuma is, meg régiségkereskedése is van. Ami egészen biztos, hogy van egy közös galériája harmadik feleségével, Annie Minet-vel, akitől egy lánya is született. A bemutatóterem Thoiryban található, a Rue des Vignettes 6-os szám alatt, de a galéria kiállít máshol is. Merenda úgy nyilatkozott, hogy annyira megszerette a régiségkereskedést – pedig szerinte nem könnyű szakma –, hogy ha jönne egy rendező, és élete nagy szerepét ajánlaná neki, már nem valószínű, hogy elfogadná.

Színészi comeback

Eli Roth Motel 2 (2007) című horrorfilmjének mellékszerepét nyilván Merenda sem gondolta élete nagy szereplehetőségének, mégis elfogadta. Roth ugyanis – akárcsak a film egyik executive producere, Quentin Tarantino – rajong a hetvenes évek olasz B-filmjeiért, különösen a giallókért. Kedvenc európai művészei közül hármat is meghívott a Motel 2-be: Merendát, Edwige Fenechet és Ruggero Deodatót, a híres-hírhedt Cannibal Holocaust (1980) rendezőjét. Mindhárman testhezálló mellékszerepet kaptak: a még mindig dekoratív Fenech egy művészeti professzort játszott, Deodato egy kannibált, Merenda pedig természetesen egy detektívet. Luc híres giallója, a Torzó és a Motel 2 között egyébként nyilvánvaló párhuzamok is felfedezhetők, hiszen mindkettőben fiatal lányok kerülnek életveszélybe, és halnak szörnyű halált. Roth rendkívül élvezte vendégművészei társaságát, akik a régi időkről meséltek neki szórakoztató anekdotákat: Deodato a neorealizmus atyjáról, Roberto Rosselliniről mondott érdekességeket, mert nála kezdte a szakmát mint rendezőasszisztens, Merenda pedig Fernando Di Leo munkamódszereibe avatta be Rothot. Mindazonáltal Lucnek nem igazán tetszett a Motel 2, mert a vígjátékokat sokkal jobban szereti a horroroknál. De jólesett neki Roth és Tarantino figyelmessége, hogy utóbbi külön levélben köszönte meg neki a cameót. Merenda szerint Tarantino agya olyan, mint egy számítógép, amelybe a világ összes filmje be van táplálva, és ezekről nagyon sokat is tud.

FILMOGRÁFIA

* 2007: Motel 2 (Hostel: Part II)

* 1992: Borostyán (Edera) (tévésorozat)

* 1990: Tinikling ou 'La madonne et le dragon' (tévéfilm)

* 1989: 'O re

* 1988–1989: Nonni és Manni (Nonni und Manni) (tévésorozat)

* 1987: Missione eroica – I pompieri 2

* 1986: Super Fantozzi

* 1985: A chateauvalloni polgárok (Châteauvallon) (tévésorozat)

* 1984: Disparitions (tévésorozat)

* 1983: Occhio nero, occhio biondo e occhio felino

* 1982: Pover'ammore

* 1982: Patto con la morte (tévésorozat)

* 1981: Teste di quoio (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1981: Miele di donna

* 1980: Il ficcanaso

* 1980: Szerelem első osztályon (Un amore in prima classe)

* 1980: Felvétel! (Action)

* 1979: Duri a morire

* 1979: Bersaglio altezza uomo

* 1978: Il commissario Verrazzano

* 1977: Pensione paura

* 1977: Italia: Ultimo atto?

* 1977: Napoli si ribella

* 1977: La banda del trucido

* 1976: Il conto è chiuso

* 1976: Cattivi pensieri

* 1976: Trükkös Nick (Gli amici di Nick Hezard)

* 1975: Őrült város (La città sconvolta: caccia spietata ai rapitori)

* 1975: La polizia accusa: il servizio segreto uccide

* 1975: Játékszenvedély (La città gioca d'azzardo)

* 1974: L'uomo senza memoria

* 1974: Il poliziotto è marcio

* 1973: Oremus, Alleluia e Così Sia

* 1973: Milano trema: la polizia vuole giustizia

* 1973: La ragazza fuoristrada

* 1973: Le monache di Sant'Arcangelo

* 1973: Torzó (I corpi presentano tracce di violenza carnale)

* 1972: Egy szerelem, amiért érdemes meghalni (D'amore si muore)

* 1972: Vadnyugati bankrablók (Così sia)

* 1971: Vörös nap (Soleil rouge)

* 1971: Le Mans

* 1971: A rend gyilkosai (Les assassins de l'ordre) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1970: OSS 117 prend des vacances

* 1970: O Palácio dos Anjos