EXCALIBUR

„Anál nathrach, orth’ bháis’s bethad, do chél dénmha.”

(Kígyó lehelete, élet és halál varázslata, jeled a teremtésre.)

John Boorman 1981-ben bemutatott filmje, az Excalibur Artúr király legendájának egyik legigényesebb és legnépszerűbb feldolgozása. Alapjául Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus műve szolgált, de az alkotók figyelembe vettek a témával foglalkozó más forrásokat is, illetve maguk is gazdagították a mítoszt. A fontosabb szerepeket nemzetközi viszonylatban akkor még nem igazán ismert színészek játszották, akiknek többsége később világhírűvé vált, mint például Nicol Williamson, Helen Mirren, Nigel Terry, Nicholas Clay, Liam Neeson, Patrick Stewart, Gabriel Byrne és Ciarán Hinds. Az Excalibur részt vett az 1981-es cannes-i filmfesztiválon, ahol a legjobb művészi megvalósításért járó díjat kapta. A 140 perces alkotásnak létezik egy bő húsz perccel rövidebb változata is (kevesebb vér, kevesebb szex), mindazonáltal Magyarországon vágatlanul mutatták be: először 1983 márciusában a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében láthattuk, ugyanazon év november 10-étől pedig országos forgalmazásban is. Az opusz a Vér és mágia alcímet kapta.

AZ ARTÚR-LEGENDA

Artúr király legendája a legismertebb kelta mítosz, melynek valós alapja is van. Noha Artúr neve több középkori forrásműben (Historia Brittonum, Annales Cambriae, De excidiu et conquestu Britanniae, Gododdin) is előfordul, mindmáig nem tisztázott, hogy valóban létezett-e, illetve ha igen, akkor olyan volt-e, amilyennek a mítosz megörökítette. Történészek azt valószínűsítik, hogy az V. század végén és a VI. század elején élhetett, abban az időszakban, amikor a római hódítók elhagyták Britanniát. Ezt követően az őslakosokat főleg a piktek és a skótok visszatérő támadásai nyugtalanították, ezért szövetségre léptek a szászokkal, akik viszont idővel a fejükre nőttek, és legfőbb ellenségeikké váltak. Artúr alighanem a szászok elleni sereg vezére volt, és elképzelhető, hogy a velük folytatott harcban, a camlani csatában esett el. Erről az ütközetről azonban szinte semmi konkrétumot nem tud a történelemtudomány: nemcsak az időpont (537) kétséges, hanem az is, hogy a britonok ekkor tényleg a szászokkal csaptak-e össze. A hadvezér Artúrt egyébként sosem koronázták uralkodóvá, sőt még a szászokat sem sikerült kiűznie hazája földjéről. Ennek ellenére évszázadokkal később ő lett az angol lovagok példaképe, a férfiasság és a hazaszeretet szimbóluma, és idővel az ideális uralkodó megtestesítőjeként tekintettek rá. A személyéhez kapcsolódó legenda a XII. század első felében kezdett elterjedni, elsősorban Monmouth-i Gottfried (kb. 1100–1155) 1136-ra datálható műve, a Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak története) hatására, amely az Artúr-mítosz első írásos változata, mindazonáltal a történet hitelességét már a kortársak is erősen vitatták. Boorman filmje nagyjából hűségesen követi a legendát, bár a drámaiság és a filmszerűség érdekében vannak kisebb eltérések.

Így például a filmben Lancelot első pillantásra vonzalmat érez Ginevra iránt, de az Artúr iránti tiszteletből és barátságból küzd ez ellen az érzés ellen: Morgana ármánykodása csupán beteljesíti a lovag és a királyné szerelmét, míg a legendában szerelmük kialakulása is varázslat következménye. Az Artúr által emeltetett királyi székhely, Camelot várának pontos helye éppúgy bizonytalan, mint a mítosz egyéb elemei. Azonosították már Somerset megyében, a Glastonbury közelében fekvő Cadbury várával, míg mások szerint Skóciában található, az Edinburghtól északnyugatra fekvő Stirlingben. A winchesteri kastélyban látható faasztalról máig azt tartják, hogy az volt a híres kerekasztal, melynek formáját Merlin, a varázsló javasolta Artúrnak. Egy kör formájú asztal esetében ugyanis nincsen kiemelt hely, így mindenki egyenrangúnak érezhette magát a többiekkel. A legenda variációi eltérnek abban is, hogy hányan foglalhattak helyet a kerekasztal mellett: leggyakrabban százötven, ötven vagy tizenkét lovagról olvashatunk. A tizenkettes szám a keresztény mondakörrel (tizenkét apostol) mutat hasonlóságot, sőt egyes feltételezések szerint magát a kerekasztalt is az utolsó vacsora egyes ábrázolásai ihlették. A kereszténység hatását tükrözi az Artúr-mítosz kulcseleme, a Szent Grál is, amely a legenda szerint az a kehely, amelyből Krisztus ivott az utolsó vacsorán.

A SZERZŐ ÉS A KÖNYV

Az Excalibur alapjául Sir Thomas Malory klasszikus műve, a Le Morte d’Arthur szolgált. Ami egész biztos, hogy Malory valóban létezett, személyazonosságára vonatkozóan viszont többféle elmélet is született, részben annak köszönhetően, hogy a XV. századi krónikák több különböző személyt is ezen a néven említenek. A XIX. század végén terjedt el az a nézet, hogy egy földbirtokos lovagról és parlamenti képviselőről van szó, aki valamikor 1415 és 1418 között látta meg a napvilágot az angliai Warwickshire-ben. (Bizonyos források 1405 körüli dátumot tartanak valószínűbbnek, ahogyan az életrajz egyéb dátumainak többsége is szinte forrásonként változik.) Apja halála után, feltehetően 1434-ben, örökölte a családi birtokot, ősei tisztes nevét azonban bemocskolta azzal, hogy a bűn útjára lépett, többször is börtönbüntetéssel sújtották. Még apja életében megvádolták lopással, sőt később állítólag saját maga is elismerte, hogy rablás, zsarolás és nemi erőszak is szárad a lelkiismeretén. Egy politikai merényletbe is belekeveredett, mely Buckingham herceg (Humphrey Stafford) ellen irányult. Valamikor az 1440-es években megnősült: fia, Robert lett az örököse, ám valószínűsíthető, hogy még egy vagy két gyereket nemzett feleségének, Elizabeth Walshnak. Sötét ügyei ellenére 1441-ben lovaggá ütötték, 1450-ben pedig bekerült a parlamentbe. Címe és rangja sem gátolta meg abban, hogy idővel újra a börtönben kössön ki, ahonnan többször megszökött, és bűnlajstromát egy cisztercita kolostor kirablásával is tetézte. 1454-ben újra elfogták és bebörtönözték, néhány év múlva viszont maga az uralkodó részesítette kegyelemben. Nem sokáig élvezhette a szabadságot, ismét vétett a törvény ellen, ezért a newgate-i börtönbe szállították. Itt írta meg 1469 és 1470 folyamán híres művét, a Le Morte d’Arthurt. Malory személyes élete és a Le Morte d’Arthurt átható magasztos lovagi erények ordító ellentéte miatt merül fel rendre az a gyanú, hogy talán más szerzőről lehet szó, mindazonáltal a legvalószínűbbnek továbbra is a rovott múltú lovag tűnik. Thomas Malory a börtönben halt meg 1471. március 14-én.

A Le Morte d’Arthur egyes irodalomtörténészek szerint nem önálló irodalmi alkotás, mert Malory nem saját kútfőből írta a történeteket, hanem csupán lejegyezte, illetve különféle forrásokból fordította azokat. Az egyik forrásmű a XIII. századi ófrancia Vulgata-ciklus lehetett, melynek történeteit Malory ún. középangol nyelven írt szövegekkel kombinálta. Ilyen kiegészítő szövegnek tűnik két hosszabb vers Artúrról: a XIV. századi Stanzaic Morte Arthur és az 1400-ra datálható Alliterative Morte Arthure. A Malory nevéhez kötődő Le Morte d’Arthur a szerző halála után, 1485. július 31-én jelent meg először, mégpedig William Caxton (kb. 1422–1491) jóvoltából, aki egy személyben volt író, nyomdász, kereskedő és diplomata. Már maga Caxton is javított a mű nyelvezetén, az azóta eltelt évszázadokban pedig rendszeresen megjelentek olyan kiadások, amelyek egyrészt a középangol nyelvezetet a korabeli angol köznyelvhez próbálták közelíteni, másrészt húztak is az eredeti szövegből, meg hozzá is tettek. A Caxton-féle első kiadás összesen két példányban maradt fenn: az egyik a New York-i Morgan Library & Museum, a másik a manchesteri John Rylands Library gyűjteményét gazdagítja. A Malory-féle mű nyolc részből áll: 1. Artúr születése és felemelkedése; 2. Artúr király háborúja a rómaiak ellen; 3. Lancelot könyve; 4. Gareth könyve; 5. Trisztán és Izolda; 6. A Szent Grál keresése; 7. Lancelot és Ginevra; 8. A Kerek Asztal vége és Artúr halála. Caxton ezt a nyolc könyvet huszonegy könyvre bontotta tovább, minden egyes fejezethez összefoglalót és zárszót is írt. 1934-ben a Winchester College könyvtárának katalogizálása közben egy kéziratot találtak, amelyről ma már azt feltételezik, hogy ez áll a legközelebb a Malory-féle eredeti szöveghez, ugyanakkor megállapították azt is, hogy jelentősen eltér a Caxton-féle kiadástól. A magyar változat, az Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája 1970-ben jelent meg először Tellér Gyula fordításában, a Magyar Helikon és az Európa Kiadó közös kiadásában, mindössze 3650 példányban, amelyből 550 darab japán nejlonkötésben került forgalomba. Az 1996-os és az 1998-as utánnyomásokon már a Háttér Kiadó nevét olvashatjuk.

A RENDEZŐ

John Boorman 1933. január 18-án született a délkelet-angliai Sheppertonban. Édesapja egy holland származású fogadós, George Boorman, édesanyja Ivy Chapman. Bár a szülők protestánsok voltak, John a chertsey-i Salesian School katolikus iskolában tanult. Tizenhat éves korában abbahagyta tanulmányait, és barátjával egy ruhatisztító vállalkozásba kezdett. A közös üzlet meglepően hamar felvirágzott, Johnt azonban nem kötötte le teljesen ez a munka. Szeretett volna elsőrangú krikettjátékos lenni, ám ehhez nem volt eléggé tehetséges. Annál ügyesebbnek bizonyult az újságírásban: eleinte filmkritikákat írt lánymagazinokba, később más folyóiratok is foglalkoztatni kezdték, sőt bejutott a BBC Radio kulturális műsoraiba is. 1951 és 1953 között katonai szolgálatát töltötte. Emiatt végleg hátat fordított a ruhatisztításnak, de kitartott az újságírás mellett. 1955-ben munkát kapott az Independent Television Newsnál, ahol három évig saját műsora is volt Day by Day címmel. 1959-ben átment a Southern Televisionhöz. Itt már rendezőként és dokumentumfilm-sorozatok producereként foglalkoztatták. Karrierjének következő állomása a BBC Television volt, ahol ő vezette a bristoli dokumentumfilmes részleget. Olyan komoly visszhangot kiváltott minisorozatokat készített, mint például az ötrészes Citizen’63 (1963) vagy a hatrészes The Newcomers (1964). A kedvező kritikai fogadtatás ellenére egyre kevésbé volt elégedett a dokumentumfilmjeivel: úgy látta, minél inkább törekszik a realitásokra, a valóság megragadására, annál távolabb kerül tőle. 1964-ben világsikert aratott Richard Lester Beatles-filmje, az Egy nehéz nap éjszakája, mire Boorman előállt azzal a javaslattal, hogy egy hasonló filmet kéne forgatni a négy gombafejű nagy riválisával, a Dave Clark Five-val is. David Deutsch producer ráharapott az ötletre, a film címét a zenekar egyik slágerétől (Catch Us If You Can) kölcsönözték. A Beatles-film népszerűségét ugyan nem sikerült túlszárnyalni, de több tekintélyes kritikus is elismerően szólt arról, hogy Boorman milyen nagyszerűen adta vissza a hatvanas éveknek azt a pezsgő kulturális légkörét, amelyben a Catch Us If You Can megszületett.

Boorman ettől kezdve főleg játékfilmeket forgatott, igen széles műfaji skálán: bűnügyi film, háborús dráma, szatíra, kalandfilm, sci-fi, horror és fantasy egyaránt található a filmográfiájában. Az ismert amerikai filmsztár, Lee Marvin kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy Boorman rendezze A játszmának vége (1967) című bűnügyi filmjét, melynek stábja elsőként forgathatott a híres börtönben, Alcatrazban. Mivel úgy a rendező, mint a főszereplő elégedetlen volt a stúdió által jóváhagyott eredeti forgatókönyvvel, a forgatáson mindennapos volt az improvizáció. A különös film a maga idejében nem aratott számottevő sikert, de az elmúlt fél évszázad alatt kultikussá vált, és a kiemelt védelmet élvező amerikai filmörökség részévé nyilvánították. Kétszereplős háborús dráma a Pokol a Csendes-óceánon (1968), melyben az amerikai pilótát Lee Marvin, a japán kapitányt Mifune Tosiró játszotta. A háborúban szemben álló feleket szimbolizáló két katona egy lakatlan csendes-óceáni szigetre vetődik, ahol a kezdeti ellenségeskedés után kénytelenek együttműködni, hogy elkerülhessenek onnan. A producerek megváltoztatták az eredeti befejezést, s emiatt Boorman elhatározta, hogy a továbbiakban ragaszkodik ahhoz, hogy mindegyik filmje kreatív jogait megtarthassa magának. A produkció egyébként korának egyik legnagyobb bukása volt, ám azóta a filmtörténészek jelentősen átértékelték. A hazai mozikba is eljutott Az utolsó Leó (1970), amely a magyar származású George Tabori The Prince című színműve alapján készült Marcello Mastroianni és az akkor még kevésbé ismert kitűnő színésznő, Billie Whitelaw főszereplésével. A történet címszereplője egy arisztokrata család utolsó sarja, aki megpróbál közel kerülni a hétköznapi emberekhez, és ennek érdekében rangja kiváltságairól is hajlandó lemondani. Az opusz elnyerte ugyan a legjobb rendezés díját az 1970-es cannes-i filmfesztiválon, széles körű forgalmazásban azonban megbukott.

Igen nagy szakmai és közönségsikernek bizonyult a Gyilkos túra (1972), amely négy jó barát (Burt Reynolds, Jon Voight, Ned Beatty és Ronny Cox) tragikus eseményekhez vezető vadvízi túrájáról szól. Az amerikai filmművészet legemlékezetesebb mesterművei között jegyzett alkotást Zsigmond Vilmos fényképezte, aki így emlékezett erre a munkájára: „Végig külsőben forgattunk, és a valóságban minden nagyon színes volt – tavasz volt, a fák zöldelltek, a virágok nyíltak. Mi viszont tompítani akartuk a színeket, hogy drámaibb hatása legyen, főként a vízparton játszódó jeleneteknek. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha süt a nap, az ég kékje tükröződik a vízen, és a túl sok kék szín nagyon gazdaggá teszi a képet. Ezért elhatároztuk, hogy majdnem mindent borús időben fogunk forgatni. Ez trükkös vállalkozás volt, hiszen nem tudhattuk előre, hogy lesz-e elég borús napunk. De szerencsénk volt, és sikerült tompítani úgy a színeket, hogy nem volt szükség sok utólagos beavatkozásra. Azért így is összekopíroztunk fekete-fehéret a színes képekkel, mert több kontraszt és több fekete kellett. Fehér, fekete és zöld: azt akartuk, hogy ez a három szín domináljon a filmben.” A hetvenes években Boorman még két filmet forgatott, sajnos mindkettővel megbukott. A Gyilkos túra után eredetileg A Gyűrűk Urát akarta megfilmesíteni, ám az előkészületi munkálatok nagyon elhúzódtak. Közben megírta egy furcsa sci-fi, a Zardoz szkriptjét, és miután a Tolkien-adaptáció kútba esett, helyette megvalósíthatta ezt. A főszerepet ismét Burt Reynoldsnak szánta, de ő már foglalt volt, Richard Harris pedig nem is reagált a megkeresésre. Sean Connery elfogadta a szerepet, mert miután szakított a James Bond-sorozattal, kiesett a producerek kegyeiből, és alig kapott munkát. A női főszerepet Charlotte Rampling vállalta, akinek a bulvármédia szerint csalódást okozott a Conneryvel közös szerelmi jelenet. Az Ördögűző 2 – Az eretnek (1977) William Friedkin 1973-as klasszikus horrorjának folytatásaként készült. Az opuszt a közönség szó szerint kiröhögte a New York-i bemutatón, egyes vélemények szerint minden idők egyik legrosszabb filmjéről van szó.

Az Excaliburt követő Smaragderdő (1985) állítólag megtörtént eset alapján készült: a Los Angeles Times közölt egyszer egy cikket egy perui munkásról, akinek gyermekét egy őslakos indián törzs elrabolta, és csak tizenhat év múlva találták meg: csupán bőrszíne különböztette meg elrablóitól, akik a törzs teljes jogú tagjaként nevelték. A fiú szerepét Boorman saját fia, Charley játszotta. A Smaragderdő nem csupán egy kalandos történet, hanem felhívás az Amazonas őserdeinek gyors pusztítása ellen is, mely beláthatatlan környezeti katasztrófákhoz vezethet, sőt részben már vezetett is. Komoly szakmai sikert aratott a direktor gyerekkori élményein alapuló Remény és dicsőség (1987), amely a második világháború alatt játszódik, amikor Londont német repülőgépek bombázták. A forgatáshoz a brit filmgyártás egyik legnagyobb díszletét építették meg, amely tizenhét ikerházat foglalt magában. A fontosabb szerepeket Sebastian Rice-Edwards, Geraldine Muir, Sarah Miles, David Hayman, Sammi Davis, Ian Bannen és Jean-Marc Barr játszotta. Az elmúlt negyed században készült Boorman-filmek közül említést érdemel A szabadság ösvényein (1995), amelynek hősnője (Patricia Arquette) azért utazik Burmába, hogy férje és fia meggyilkolását követően magára találjon, de ott belekeveredik a diktatúra elleni mozgalomba, és rövidesen már az élete múlik azon, hogy mielőbb eljusson Thaiföldre. Mint több korábbi Boorman-film, ez is megtörtént eset alapján készült. A panamai szabó (2001) John le Carré kémregényének hangulatos adaptációja, mely az író többi művéhez hasonlóan realisztikus képet kíván adni a kémkedés világáról, ami merőben más, mint amilyennek a James Bond-filmek alapján képzeljük. Ironikus, hogy a történet lecsúszott titkos ügynökét Bond akkori megformálója, Pierce Brosnan alakította. Boorman mind ez idáig utolsó filmje, A királynőért és a hazáért (2014) a Remény és dicsőség folytatásaként készült, és tulajdonképpen a direktor katonaéveinek élményein alapul.

A SZÍNÉSZEK

Az Artúr királyt alakító Nigel Terry (1945–2015) mindig is elsősorban színpadi színésznek tartotta magát. Különösen a klasszikus szerepeket kedvelte, szívesen és gyakran játszott Shakespeare-darabokban. 1967-ben filmezett először egy tévésorozatban, és karrierje során rendszeresen elfogadott televíziós felkéréseket is. Filmvásznon Az oroszlán télen (1968) című háromszoros Oscar-díjas történelmi drámában mutatkozott be olyan partnerek mellett, mint Peter O’Toole, Katharine Hepburn és az akkor még szintén pályakezdő Anthony Hopkins és Timothy Dalton. Kuriózum, hogy O’Toole II. Henrik királyt játszotta, akárcsak a Becket (1965) című filmben, és mindkét alakítását Oscar-díjra jelölték. A Jánost alakító Nigel Terry jó kritikákat kapott ugyan, ennek ellenére egészen az Excaliburig csak egyszer szerepelt újra mozifilmben. Harmincöt éves volt, amikor eljátszotta Artúrt a figura kamaszkorától egészen öregkoráig. Későbbi szereplései közül kiemelkedik a címszereplő megformálása Derek Jarman Caravaggio (1986) című életrajzi filmjében és Mortimer szerepe egy másik Jarman-produkcióban, a II. Edwardban (1991). Egy kicsiny szerepet (Archeptolemus) játszott a német Wolfgang Petersen Trója (2004) című hollywoodi szuperprodukciójában. Emphysemában (krónikus obstruktív légúti betegség) vesztette életét.

A Morganát megszemélyesítő orosz származású Helen Mirren 1945-ben született Hammersmithben, eredeti neve: Helen Lydia Mironoff. Korán feltámadt érdeklődése a színészi pálya iránt, és alig töltötte be a huszadik életévét, már a rangos Royal Shakespeare Company szerződtette. Egyike azon színészeknek, akik úgy a színpadon, mint a filmvásznon sikeres és egyenletes karriert építettek ki maguknak. A hatvanas évek közepétől filmezik. Ken Russell Barbár Messiás (1972) című filmjében figyelt fel rá a szélesebb közönség. A Szerencsefia (1973) című Lindsay Anderson-drámában Malcolm McDowell-lel játszott, és az ő ajánlására kapta meg Caesonia szerepét Tinto Brass híres-hírhedt, pornográf színezetű szuperprodukciójában, a Caligulában (1980). Kuriózum, hogy az ugyanabban a korban játszódó – és a Caligulával párhuzamosan forgatott – Én, Claudius (1976) című tévésorozat castingján Drusilla szerepére jelentkezett, de ott elutasították. Az Excalibur sikere ellenére három évig nem vállalt újabb filmszerepet, és karrierje csak a 80-as évek végén kapott új lendületet Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című provokatív művészfilmjének köszönhetően. Ettől kezdve minden fontosabb filmjét láthattuk a hazai mozikban, és meggyőződhettünk arról, hogy a legkülönbözőbb műfajokban is megállja a helyét. 1995 és 2010 között négyszer jelölték Oscar-díjra, amelyet A királynő (2006) című filmért kapott meg, II. Erzsébet megszemélyesítéséért. (Mellesleg I. Erzsébetet is eljátszotta egy kétrészes tévéfilmben.) Többször forgatott Magyarországon, például ő volt a főszereplője Szabó István Az ajtó (2012) című alkotásának. Férje Taylor Hackford filmrendező.

Lancelot megformálója, Nicholas Clay (1946–2000) tehetségére maga Laurence Olivier figyelt fel, aki a pályakezdő színészt szerződtette a nagy múltú Old Vic társulatához. Clay a Roald Dahl forgatókönyvéből készült lélektani krimi, Az ásós gyilkos (1971) főszereplőjeként mutatkozott be a moziba járó közönségnek. Számára is az Excalibur jelentette az első kiugró sikert. Ezt követő két filmje, a Lady Chatterley szeretője (1981) és a Nyaraló gyilkosok (1982) szintén nagy feltűnést keltett. Későbbi szerepléseinek sajnos már nem volt nagyobb visszhangjuk. Az Oroszlánszív (1987) című filmjét Magyarországon forgatta. 1998-ban szerepet vállalt a Merlin című tévésorozatban, amely szintén az Artúr-mondakörre épül. Nicholas Clay rákban halt meg. Cherie Mary Lunghie (Ginevra) 1952-ben született olasz apa és angol anya gyermekeként. Színészi tanulmányai elvégzése után a Royal Shakespeare Company társulatához került. A televízióban kamasz lányként kapta első szerepeit, és felnőtt színészként is rendszeresen játszott különféle sorozatokban és tévéfilmekben. 1980-ban forgatta első mozifilmjét Diversion címmel. Nemzetközi hírnevét a másodiknak, az Excaliburnek köszönheti. Huszonnyolc éves volt a forgatás idején, de a figurát tizenéves korától öregkoráig ő játszotta. Viszonylag kevés mozifilmben szerepelt, ezek között azonban olyan figyelemre méltó opuszokat találunk, mint A misszió (1986), a Megölni egy papot (1988) és a Frankenstein (1994). Az Egyesült Királyságban egy kávéreklám arcaként és egy televíziós táncverseny egyik játékosaként is nagy népszerűségnek örvendett. Roland Joffé filmrendezővel való kapcsolatából 1986-ban született a lánya, Nathalie.

A Merlint alakító Nicol Williamson (1936–2011) színészi tehetségét olyan szerzők méltatták, mint például Samuel Beckett és John Osborne. Őt tartják a híres Shakespeare-figura, Hamlet egyik legnagyszerűbb megformálójának úgy a színpadon, mint a filmvásznon. Az Excalibur több fontosabb szereplőjéhez hasonlóan Williamson is Boorman alkotásának köszönhette világhírnevét: ezt megelőző és ezt követő filmjei karrierje szempontjából vagy másodlagos jelentőségűek, vagy Magyarországon nem különösebben ismertek. Nem csinált titkot belőle, hogy sokat iszik, és naponta akár nyolcvan cigarettát is elszív. (Ez utóbbit jelen sorok írója még egy erős dohányostól is túlzásnak tartja.) Káros szenvedélyei idővel legyengítették a szervezetét. 1997-ben állt utoljára a felvevőgép elé. Csendben és békében akart meghalni, s ez a kívánsága teljesült: fia, Luke Williamson bő egy hónappal később hozta csak nyilvánosságra édesapja halálhírét. Nicol Williamson nyelőcsőrákban hunyt el. A Percevalt alakító Paul Geoffrey-ról érdekes módon kevés infó lelhető a világhálón. Az IMDb-n még a születési adatai sem szerepelnek, életrajza az angol Wikipédián se található meg. Pedig számunkra különösen érdekes a személye, hiszen egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nagymamája a magyar Nemzeti Színház művésze volt, és az ő élménybeszámolói keltették fel az érdeklődését a színjátszás iránt. Ugyanebben az interjúban mondta el, hogy huszonöt éves volt az Excalibur forgatása idején, így feltehetően 1955-ben született. Annyit tudhatunk még róla, hogy főleg tévéfilmekben és sorozatokban játszott, és mindmáig aktívan – bár nem túl gyakran – forgat.

A felnőtt Mordredet megszemélyesítő Robert Addie (1960–2003) tizenhat éves korában abbahagyta iskolai tanulmányait, hogy csatlakozzon egy színészi társulathoz. 1978-ban kezdett filmezni. Színi tanulmányait a RADA intézményében az Excalibur kedvéért hagyta félbe. A forgatáson Boorman lányának, Katrine-nek csapta a szelet, s emiatt a direktor egy ideig beszélni se volt hajlandó vele. Mordred mellett Robert másik híres szerepe Sir Guy of Gisbourne a Robin Hood-sztori egyik tévés feldolgozásában (1984–1986), melyben a címszereplőt Jason Connery alakította. 1989-ben személyes okokból néhány évre hátat fordított a színjátszásnak, de 1995-ben visszatért a pályára. Háromszor nősült, három gyereke született. 2003-ban tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ami három hét alatt elvitte. Az Uryens szerepét játszó Keith Buckley 1941-ben született Huddersfieldben (Egyesült Királyság). 1958-ban kezdett filmezni, tévésorozatokban és mozifilmekben egyaránt játszott. 2008 óta nem forgat. Nős, két lánya viszont egy házasságon kívüli kapcsolatból született. Gabriel Byrne (Uther Pendragon) 1950-ben született egy hatgyermekes ír család legidősebb gyermekeként. Szigorú katolikus nevelésben részesült, sőt szülei azt szerették volna, hogy pap legyen. Öt évig készült erre a hivatásra, végül mégis lemondott róla. Csak 2011-ben beszélt arról, hogy annak idején a papok szexuálisan zaklatták. Régészként, szakácsként és spanyol–történelem szakos tanárként is dolgozott, mielőtt a színészet mellett kötelezte el magát. Filmvásznon ő is az Excaliburnek köszönhetően vált ismertté. A világpremier évében, 1981-ben Magyarországon forgatott a Wagner című tévésorozat egyik mellékszereplőjeként. Leghíresebb filmjei hazánkba is eljutottak, mint például a Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986), A halál keresztútján (1990), A bérgyilkosnő (1993), a Közönséges bűnözők (1995), a Halott ember (1995) és A vasálarcos (1998). Kétszer nősült, első felesége, Ellen Barkin színésznő két gyereket szült neki.

A Gawaint alakító Liam Neeson 1952-ben született, hivatalos neve: William John Neeson. Akárcsak Byrne, ő is többféle szakmát kipróbált, míg eljutott a színészetig, és számára is az Excalibur jelentette a nagy áttörést. Az ezt követő bő egy évtizedben több, Magyarországon is bemutatott filmben játszott. Igazi világhírnévre a Schindler listája (1993) főszerepének eljátszásával tett szert. Ettől kezdve Hollywood is állandóan igényt tartott a tehetségére, számos szuperprodukcióban osztottak rá fontos szerepeket. Közel a hatvanhoz vált ideális akcióhőssé az Elrabolva című trilógiának köszönhetően. Több híres kolléganőjéhez fűzte röpke románc, így például Helen Mirrennel épp az Excalibur hozta össze. 1994-ben feleségül vette Natasha Richardson színésznőt, akitől két gyermeke született. Natasha 2009-ben egy síbaleset következtében elhunyt. Liam szeretett felesége miatti bánatát italba fojtotta. Azóta sikerült kimozdulnia a mélypontról, jelen sorok írásakor öt készülő produkcióban is számítanak rá. A Cornwallt megszemélyesítő Corin Redgrave (1939–2010) legendás színészdinasztia sarja. Szülei (Michael Redgrave és Rachel Kempson) éppúgy színészek voltak, mint két lánytestvére, Vanessa és Lynn. Noha számos filmben szerepelt, elsősorban a színházi világban ért el jelentős sikereket. Nővéréhez, Vanessához hasonlóan aktívan politizált a baloldal, a romák és a palesztinok mellett. Kétszer nősült, mindkét feleségétől két-két gyermeke született. Nagy visszhangot váltott ki édesapjáról szóló könyve, melyben kettőjük feszült kapcsolatáról és az idősebb Redgrave biszexualitásáról írt. Prosztatarákban halt meg. Nem egész egy hónap múlva húga, Lynn is rákban hunyt el.

A Kayt alakító Niall O'Brien (1946–2009) karrierje során nem kevesebb, mint 130 produkcióban lépett a dublini Abbey Theatre színpadára. 1966-ban egy tévésorozatban debütált a kamerák előtt, és később is elfogadott televíziós felkéréseket. A filmvásznon kisebb-nagyobb epizódszerepeket játszott például a Ryan lánya (1970), a Gorkij park (1983), a Diplomás örömlány (1986), A rettenthetetlen (1995) és Az óceánjáró zongorista legendája (1998) című filmben. 2007-ben rákot diagnosztizáltak nála, a betegség húsz hónap alatt végzett vele. Patrick Stewartot (Leondegrance) épp a közelmúltban láthattuk a mozikban a Logan – Farkas (2017) című filmben. Az 1940-ben született színész már tizenéves korában érdeklődött a színjátszás iránt. Haja ugyanis egy betegség következtében kihullott, emiatt Patrick félénkké vált, amit a színészet segítségével próbált leküzdeni. Tette ezt oly eredményesen, hogy egyenesen a Royal Shakespeare Company ajánlott neki szerződést. 1964-ben kezdett filmezni, ő is sorozatokkal és tévéfilmekkel kezdte. 1975-ben forgatott először a mozik számára, de az Excalibur volt az első jelentősebb filmje. Az egész világ – így a magyar közönség is – elsősorban Picard kapitány megformálójaként ismeri a Star Trek-szériából, illetve Xavier professzorként az X-Men-filmekből. Patrick Stewart háromszor nősült, első feleségétől két gyermeke született.

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

Az eredeti elképzelések

Boorman a hatvanas évek végén kezdett el foglalkozni az Artúr-mondakör megfilmesítésével. Úgy tervezte, hogy egy háromórás filmben dolgozza fel a témát. Későbbi állandó munkatársával, Rospo Pallenberggel megírta a forgatókönyvet, és benyújtotta a United Artisthoz. A cég szerint a megvalósítás túl költséges lett volna, ezért az illetékesek inkább egy másik témát ajánlottak, Tolkien A Gyűrűk Ura című regényét. (Ugyan, miből gondolták, hogy abból olcsóbb és rövidebb filmet lehet forgatni?) Boorman próbálkozott más stúdióknál is, de mindenhol elutasították. Végül elfogadta a United Artists ajánlatát, és megkezdte az előkészületeket A Gyűrűk Ura filmre viteléhez. Épphogy elmélyedt a munkában, a projekt máris kútba esett. Egyesek szerint ismét a várható magas büdzsé jelentett problémát, mások szerint viszont nem sikerült megszerezni a filmjogokat. A hetvenes években Boorman mindössze három filmet rendezett: az utolsót, az Ördögűző második részét állítólag csak azért vállalta el, hogy zöld utat kapjon végre az Artúr-film. Bár az Ördögűző 2 csúfosan megbukott, a direktor mégis lehetőséget kapott az Excalibur megvalósítására, amelyhez felhasználta A Gyűrűk Urához készített díszletterveit és egyéb vizuális elképzeléseit is. Még a téma paródiája, a Monty Python-féle Gyalog-galopp (1975) is megihlette. Azt tervezte, hogy Merlin címmel mutatja be a filmet, ám a CBS tévétársaság épp akkoriban indított egy showműsort Mr. Merlin címmel, és lekötötte a név kizárólagos használatát. Boorman ekkor a Knights (Lovagok) címet választotta, de erről is le kellett mondania, mert A nyolcadik utas a Halállal világhírűvé vált Ridley Scott bejelentette saját projektjét, amely a Knight (Lovag) címet viselte. Boorman alkotása ekkor kapta az Excalibur címet, és ezen már akkor sem változtattak, amikor Scott filmje meghiúsult.

Mint arról korábban szó volt, Pallenberg és Boorman forgatókönyve Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus történetfüzérén alapul, de az elkészült film olyan híres mitográfiai műveket is megidéz, mint például az ősi kultúrákról, rítusokról és mítoszokról szóló Az aranyág (Sir James Frazer, 1890) és A szertartástól a lovagmondáig (Jessie Weston, 1920). Artúr király személye a Halászkirállyal mutat rokonságot: mindkettőjük országa kietlenné válik, és csak akkor köszönt be újra a virágkor, amikor Perceval megszerzi a Szent Grált. Boorman szerint filmje arról szól, hogy a mitikus igazság nem azonos a történelmi igazsággal. Az Excalibur azt a folyamatot örökíti meg, amikor a babonák és a mágia elsüllyed a tudattalanban, hogy átadja helyét a kereszténységnek. A keresztény szimbolika a Szent Grál kapcsán nyilvánul meg a legvilágosabban, lényegében Perceval megkeresztelését látjuk, mielőtt megszerezné a kelyhet, hogy azzal meggyógyítsa Artúrt, és újra felvirágoztassa az országot. Pallenberg és Boorman nem ragaszkodtak mereven Artúr személyes történetéhez: bizonyos motívumok a mondakör más meséiből származnak, így például az alvó szerelmesek meztelen teste közé döfött kard a Trisztán és Izoldából. A filmben Perceval kiemelt szerephez jut: ő az, aki megszerzi a Grált (ez Chrétien de Troyes XII. századi verziójában is így volt, Malorynál viszont Galahad bizonyult erre méltónak), és ő az, aki a történet végén visszadobja a kardot a tóba (az alapműben ezt Bedivere teszi meg). Boorman filmjében a kőbe döfött kard és az Excalibur ugyanaz, a legenda bizonyos változataiban azonban két külön fegyverről van szó. A forgatókönyvírók Morgana személyében két figurát (Morgause és Morgan le Fay) egyesítettek. Tudatos alkotói szándék, hogy a film nem kötődik szorosan egyetlen korszakhoz sem: a „sötét középkor” idején kezdődik (vagyis még a X. század előtt), miközben a lovagok öltözéke és fegyverzete a XV. századból való. Pallenberg és Boorman új elemeket is adtak a mítoszhoz: így például náluk már Uther is birtokolta az Excaliburt, továbbá ők írták meg óír nyelven a teremtés varázsigéjét Merlin számára (lásd jelen cikk mottóját). Tőlük származik a sárkányvilág motívuma is, amelyet feltehetően Monmouth-i Gottfried műve, a Vita Merlini (Merlin élete) inspirált.

A szereposztás

A filmkrónikák szerint Boorman történetcentrikus filmet akart, ezért választott olyan színészeket, akik akkoriban még nem voltak különösebben közismertek, pláne nem külföldön. Mindennek azonban némileg ellentmond, hogy a kezdeti fázisban néhány nemzetközi sztár neve is felmerült. Sean Conneryt például állítólag Artúr és Merlin szerepére egyaránt fontolóra vették, mégsem kapta meg egyiket sem. (1995-ben Az első lovag című filmben végül eljátszhatta Artúrt.) Merlin megformálására szóba került a svéd Max von Sydow és a rendezőhöz fűződő régi barátsága okán az amerikai Lee Marvin is. Boorman leginkább a kanadai Donald Sutherlandet szerette volna megnyerni, ő viszont Robert Redfordnak mondott igent az Átlagemberek (1980) című filmre. A United Artists nem kívánt beleszólni abba, hogy ki játssza Merlint, csupán egyetlen kikötéssel élt: Nicol Williamsonról szó se lehet! Hát persze, hogy a direktor őt választotta! Természetesen nem azért, hogy a United Artists illetékeseit bosszantsa, hanem azért, mert Morgana szerepére már szerződtette Helen Mirrent, és kapóra jött neki Williamson, mert a két színész egy korábbi kínos Macbeth-előadás miatt ki nem állhatta egymást. Boorman úgy gondolta, ez a személyes ellentét kapóra jön a filmhez, mert Merlin és Morgana között sem harmonikus a kapcsolat. Mindazonáltal Helen Mirren évek múlva azt állította, hogy az Excalibur forgatása közben tisztázták ellentéteiket Williamsonnal, és jó barátokként váltak el egymástól a munka végén.

Nem tudni, pontosan miért, de a DVD audiokommentárjában Boorman egyszer sem nevezi nevén a Lancelot lovagot alakító Nicholas Clay-t, ami arra a gyanúra ad okot, hogy munkakapcsolatuk valamiért nem lehetett túl harmonikus. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond, hogy Clay-nek jó híre volt a szakmában, barátságos, közvetlen kollégának tartották. Az egyik jelenetben Lancelot és Gawain megküzdenek egymással. Boorman azt akarta, hogy Gawain magasabb legyen, mint Lancelot, s állítólag ezért választotta a szerepre a 193 centis Liam Neesont, aki tíz centivel volt magasabb, mint Clay. Lovagolni viszont egyáltalán nem tudott, így a forgatás kedvéért meg kellett tanulnia. Három kisebb szerepet a direktor gyermekei alakítanak: Charley játssza a gyermek Mordredet, Telsche a Tó tündérét, Katrine pedig Igrayne-t. Emiatt az Excaliburt időnként „a Boorman család projektje”-ként is emlegették. Lot szerepére Pierce Brosnan volt az első jelölt, próbafelvétele azonban annyira rosszul sikerült, hogy Boorman Ciarán Hinds mellett döntött. Brosnan 2001-es visszaemlékezései szerint ráadásul a csapnivaló felvételt követően régi járgánya nem indult be, ezért kénytelen volt gyalog hazamenni, noha éppen szakadt az eső. Akkora kudarcként élte meg azt a napot, hogy elgondolkodott azon, nem kéne-e abbahagynia a színjátszást. (Mint tudjuk, nem hagyta abba, és két évtizeddel később ő játszotta az egyik főszerepet Boorman A panamai szabó című filmjében.) Bár az 1943-ban született Peter Bensont egy nagyobb szerepre szerződtették, jelenetei végül a vágószoba padlóján végezték.

A jelmezek

A jelmezeket Bob Ringwood tervezte, akinek ez volt az első filmes megbízatása. Nem csinálta rosszul, hiszen munkájáért BAFTA-díjra jelölték, és később olyan híres produkciókhoz is felkérték, mint például a Dűne (1984), A Nap birodalma (1987), a Batman (1989), A végső megoldás: Halál (1992) és a Trója (2004). Különösen nagy tetszést aratott Ginevra kézzel varrott esküvői ruhája, amelynek díszítéséhez több száz gyöngyöt használtak fel. Állítólag egy időben menyasszonyok tucatjai próbálták kölcsönkérni ezt a ruhát, ám mindenki elutasító választ kapott. A filmben látható páncélokat és fegyverzeteket Terry English brit fegyverkovács készítette, aki a filmvilágban sofőrként, színészként, jelmeztervezőként és kaszkadőrként is hasznosította magát. Bár az IMDb-n nem tüntetik fel, de az Excaliburben színészként is látható: ő játssza azt a kovácsot, akitől a fiatal Artúr (akkor még csak fegyverhordozó) majdnem elemel egy kardot. English alumíniumból készítette el az összes páncélt, mindegyik egyedi darab. 2004-ben az Artúr király című filmhez is igénybe vették a szaktudását, sőt korábban részt vett A bolygó neve: Halál (1986) páncéljainak elkészítésében is. A film néhány híres kellékét maga a rendező, John Boorman őrzi, így például otthonában található a Szent Grál és az Excalibur mása, illetve Morgana mellvértje, amelyet majdan Helen Mirrenre kíván hagyni.

Forgatási érdekességek

Alex Thomson az utolsó pillanatban csatlakozott a stábhoz, miután az eredetileg szerződtetett operatőr egy rosszul sikerült éjszakai felvétel miatt ideg-összeroppanást kapott, és visszaadta a megbízást. (Az első csatajelenetről van szó, amelyet éjszaka forgattak, és a fénymérő későn észlelt meghibásodása miatt az első két felvételen alulexponált volt a filmszalag.) Thompsonnak sem volt könnyű dolga, mert a mintegy öt hónapig tartó forgatás szabadtéri helyszínein szinte mindig esett az eső. Boorman azt akarta, hogy a helyszínek mindenkor valóságosnak hassanak, a szereplők természetes közegének, függetlenül az időjárási problémáktól és a történet által megkívánt irrealisztikus képi elemektől. Mindezek ellenére ragaszkodott a különleges megvilágításhoz és színhatáshoz, hogy az összkép mégis egy mágikus világot tükrözzön vissza. Thomson ezt a feladatot zöld háttérvilágítással oldotta meg. Fontos volt, hogy az Excalibur mágikus erejét maga a látvány is érzékeltesse: ennek érdekében minden felvételnél speciális fényérzékeny zselével kenték be a fegyvert, és nagy teljesítményű lámpával világították meg, ami egyfajta foszforeszkáló hatást keltett. A páncélokat is csillogó hatást eredményező különleges anyaggal kenték be, ami miatt viszont a kameratükröződés problémája jelentkezett. Ráadásul a gyakori esőzések miatt a víz által lemosott kenőanyagot újra és újra fel kellett vinni.

Ha kellett, a stáb még egy-egy rövid jelenet felvételén is napokig dolgozott. Így például amikor Perceval a Grál felkutatására indul, útja során egy akasztott embert lát, akinek egy holló kezdi enni a szemét. A szem valójában egy bárányé volt, és a segédoperatőrnek türelmesen ki kellett várnia, amíg a holló tényleg belekap a szembe. Boorman a színeknek dramaturgiai funkciót is akart adni: így például a sötét és véres középkorban játszódó bevezető részt értelemszerűen a vörös szín uralja, Artúr felemelkedését és fénykorát a megújulást szimbolizáló tavasz színei, a zöld és a fehér határozzák meg, míg a komor befejező részt, a Gonosz (időleges) győzelmét a sötétbarna és a szürke szín dominanciája hangsúlyozza. Thomson ötletes és hatásos operatőri munkáját jelölték a Brit Operatőrök Szövetségének szakmai díjára, sőt Oscarra is (ez volt egyébként a film egyetlen Oscar-jelölése). Az Excaliburt 1.85:1 képaránnyal forgatták, mert ez megkönnyítette a vizuális effektusok alkalmazását. A tesztvetítéseken Boorman nem volt megelégedve a Dolby-rendszerrel készült hangkeverés végeredményével, ezért a film mono hanggal került mozikba. A 2006-ban megjelent Blu-Ray verzión az angol hang már DD Plus 5.1, a francia és a spanyol szinkron viszont továbbra is mono.

A film külső felvételeit írországi helyszíneken forgatták, Wicklow, Tipperary és Kerry megyében, akárcsak korábban a Zardozt. A cahiri kastélynál (Tipperary megye) forgatták azt a csatajelenetet, amelyben Artúr az őt királynak elismerő Leondegrance segítségére siet. Legyőzött ellenfele, Uryens lovaggá üti őt az Excaliburrel, miközben Artúr egy vizesárokban térdel. A néző jól látja Artúr remegését, ami a veszélyes helyzet miatti érzelmi megnyilvánulásnak tűnik, ám valójában csak arról volt szó, hogy a szerepet alakító Nigel Terry a hidegtől reszketett. Az Artúr és Lancelot közötti párviadalt a festői szépségű Powerscourt Estate melletti vízesésnél forgatták. (Ugyanezt a helyszínt a 2004-es Artúr király című film alkotói is használták, de itt vették fel évtizedekkel korábban Laurence Olivier 1944-es Shakespeare-adaptációja, az V. Henrik csatajeleneteit is.) Wicklow Head volt a helyszíne a Tintagelért folyó csatának. A Wicklow megyei Childers Woodnál (Roundwood közelében) vették fel azt a jelenetet, amikor Artúr kihúzza az Excaliburt a sziklából. Ez a helyszín egyébként igen közel volt Boorman otthonához, Annamoe-hoz. A Kerry Blackwater partján forgatták a film egyik utolsó jelenetét, amikor az Artúr holttestét szállító gálya elindul Avalon felé. A belső felvételek a bray-i Ardmore Studios műtermeiben készültek.

Visszatérve a hidegre, az nem csak Nigel Terry számára jelentett problémát. Lancelot és Ginevra szerelmi jelenetét például egy erdőben vették fel egy különösen hideg éjszakán, s az órákig tartó forgatás közben Cherie Lunghi és Nicholas Clay szinte végig meztelen volt. És ha ez nem lett volna elég, a forgatás órái alatt állítólag szúnyogok keserítették meg a két színész és a stáb életét. Clay-nek van egy másik meztelen jelenete is, melyet szintén éjszaka forgattak: a Ginevra iránti érzelmeivel viaskodó Lancelot álmában önmagát sebzi meg a fegyverével. Sem Clay, sem Lunghi nem kért testdublőrt maga helyett, ahogyan az Igrayne-t alakító Katrine Boorman sem. Az Uther Pendragont megformáló Gabriel Byrne visszaemlékezése szerint az Igrayne-nel való szerelmi jelenete közelképeit úgy forgatták, hogy ő és Katrine akkor valójában nem is találkoztak: ő például valójában egy tűpárnát ölelgetett. Egyes anekdoták szerint a stáb tagjai remekül mulattak Byrne ír akcentusán, melynek köszönhetően például a „One night with Igrayne” (Egy éjszaka Igrayne-nel) kifejezés a színész szájából úgy hangzott, hogy „One night with your granny” (Egy éjszaka a nagyiddal).

Boorman eredetileg A Gyűrűk Ura általa tervezett filmváltozatában Völgyzugoly (Rivendell) megjelenítéséhez akarta felhasználni azt az erdei díszletet, ahol Lancelot és Gawain megvívnak egymással Ginevra becsületéért. Az összes erdei jelenetben a talajon és a fákon igazi virágokat látunk, mert a forgatások helyszínét lezárták, és a stáb gondosan ügyelt arra, hogy senki ne tiporja le a természetes növényzetet. Stúdióban vették fel viszont azt a képsort, amikor Merlin magával viszi a csecsemő Artúrt az erdőbe, mert az állatok a műtermi körülmények között jobban kezelhetők voltak. S ha már az állatok kerültek szóba: a Percevalt játszó Paul Geoffrey egy igazi nyulat sütött meg, hogy Lancelot kegyeibe férkőzzön. Ő az, aki távol maradó gazdája helyett kész megvívni Gawainnel: a lovat, amelyen harcba száll, maga Boorman vásárolta meg a forgatás után. A filmben egyébként úgynevezett pólópónikat látunk (kifejezetten a lovas pólóhoz tenyésztett lovak), mert könnyebben kezelhetők, mint a normál termetű lovak, és így a lovagokat alakító színészek egyik kezükkel megbízhatóan irányíthatták őket, a másikkal pedig a fegyvereiket tudták használni. A lovakkal ellentétben a direktor kifejezetten elégedetlen volt a kutyákkal, mert egyáltalán nem viselkedtek olyan ijesztően, mint amennyire szerette volna. Amikor Merlint látjuk, amint halat próbál fogni, a sikeres felvétel érdekében kövekkel elzárták a hal útját a víz alatt. És akkor említsünk meg néhány trükköt is, melyek egy része tulajdonképpen nagyon egyszerű volt! Morgana szülési jelenetében Helen Mirrennek csak a fejét látjuk, a test egy igazi vajúdó nőé, akinek a fejét eltakarták. A kívánt hatás érdekében egy nyílást vágtak az ágyat jelképező asztalba, melyen Mirren keresztül tudta dugni a fejét. Egy másik jelenetben egy speciális pipa segítségével oldották meg, hogy úgy látszódjék, mintha Morgana szájából jönne az a köd, amely Merlin varázslatának következményeként lassan ellepi a másnapi csata helyszínét. Amikor viszont a film elején Uther lovagol a ködben, a ködöt szárazjég segítségével állították elő. Az Artúr első győzelmének színhelyén felszálló füst égő gumiabroncsokból származott, aminek következtében a közeli városra fekete permet hullott.

Amikor Camelot várát messziről látjuk, valójában egy makett tükörképét mutatja a kamera. A falakról aranyszínű fény tükröződött vissza. A stúdióban megépített várbelsők sokkal nagyobbak voltak, mint magának a várnak a makettje. A vár folyosóit optikai trükkel mutatták nagyobbnak, mert matt színűre festették őket. A kerekasztalt az egyik jelenetben egy olyan beállításban látjuk, mintha egy kránról (filmgyártáshoz használt speciális daruról) filmezték volna: valójában egy emelvényen hátrafelé haladtak a kamerával. Egyszerű trükkel oldották meg azt is, hogy úgy lássuk, mintha a Szent Grál magától töltődne meg. Ennek érdekében kis lyukat fúrtak a kehely aljába, és egy csövön keresztül alulról öntötték bele a bort. A végső csata előtt Artúr lovagjai egy dombon állnak egy kőépítménynél, amely a Stonehenge-re emlékeztet. Állítólag az arra járó turisták nem akarták elhinni, hogy ez nem az igazi Stonehenge, csupán egy filmdíszlet. A csatajelenetekben részt vevő ír statiszták akkor sem hagyták abba a küzdelmet, amikor a rendező a sikeres felvételt követően kiadta a vezényszót a leállásra. „Alighanem régi sérelmeket akartak megtorolni egymáson” – jegyezte meg Boorman évek múlva. Az Excalibur forgatásáról egyébként dokumentumfilm is készült a későbbi neves rendező, Neil Jordan irányításával, ám ez tudomásom szerint eddig sem a DVD-, sem a Blu-Ray-kiadásokra nem került rá mint extra anyag. Boorman filmjének végső változata több mint három óra volt, amelyet forgalmazási okokból 140 percre rövidítettek. A kivágott jelenetek sajnos elvesztek, ámbár némelyikből részleteket láthatunk a hivatalos előzetesben. A filmből kimaradt az a jelenet is, amelyben Lancelot megmenti a királynét egy erdei banditától. Az Excaliburnek létezik egy 119 perces verziója is (kevesebb vér, kevesebb szex), amelyet a mozihálózatban nem forgalmaztak széles körűen, egyes tévécsatornák viszont ezt favorizálták, hogy az opuszt fő műsoridőben játszhassák. Néhány éve szóba került, hogy Bryan Singer rendezésében egy remake készül, amely aztán nem valósult meg. Magyarországon május 11-én mutatták be Guy Ritchie Artúr király: A kard legendája című új alkotását, amely hivatalosan nem remake, de ugyanazon a mítoszon alapul.

A zene

Az eredeti, körülbelül ötvenöt perces filmzenét Trevor Jones komponálta: a gregorián háttérkórus alkalmazása egyértelműen az öt évvel korábbi világhírű horror, az Ómen (1976) hatását tükrözi. Az Excaliburben részletek hangzanak el klasszikus zeneművekből is. Carl Orff Carmina Burana kantátájának egyik tétele, az O Fortuna két jelenetben is felcsendül, amikor Artúr és lovagjai csatába indulnak. Richard Wagner Istenek alkonya című operájából Siegfried gyászindulója a film fő zenei témája. Perceval és a Szent Grál zenei témája egy másik Wagner-opera, a Parsifal nyitányából származik. Ugyancsak Wagner-mű a Trisztán és Izolda is, melynek nyitánya Lancelot és Ginevra szerelmi témája. A zeneválasztást valószínűleg a hasonló történet indokolta, hiszen Trisztán (Sir Tristram de Lyones) is a kerekasztal lovagja volt, akinek szerelme Izolda (Iseult) iránt szintén szomorú véget ért. A Wagner-műveket a Londoni Filharmonikus Zenekar (LPO) előadásában hallhatjuk, vezényelt Norman Del Mar. Az O Fortuna a Lipcsei Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara előadásában szólal meg, karmester: Herbert Kegel.

A fogadtatás

Az Excaliburt 1981. április 10-én mutatták be az Egyesült Államokban. A nyitó hétvégén 4 519 706 dollár bevételt hozott. A fogadtatás meglehetősen vegyes volt. Ami a külsőségeket (látványvilág, díszletek, jelmezek) illeti, a kritikusok általában elégedettségüket hangoztatták, a cselekményvezetéssel és a színészi játékkal kapcsolatban azonban számos bírálat is elhangzott. Jelen sorok írója leginkább a Variety véleményével tud egyetérteni, mely szerint az Excalibur „az akció, a romantika, a fantázia és a filozófia közel tökéletes keveréke”. A színészek közül Nicol Williamson kapta a legtöbb elismerést, a The Times kritikusa egyenesen azt írta: „hiányzott minden alkalommal, amikor épp nem volt jelen a vásznon”. A film megosztotta a szakmát az 1981-es cannes-i filmfesztiválon is, ahol május 23-án vetítették. Boorman olyan világhírű alkotókkal versengett az Arany Pálmáért, mint Ettore Scola, Bernardo Bertolucci, Dušan Makavejev, Liliana Cavani, Andrzej Wajda, James Ivory, Andrzej Żuławski, Michael Cimino, Bertrand Blier, Ken Loach, Claude Lelouch, Alain Tanner és Hugh Hudson. Magyarországot a játékfilmek mezőnyében Szabó István (Mephisto) és Gaál István (Cserepek) képviselte. A Jacques Deray vezette zsűri végül Wajda filmjének, A vasembernek adta az Arany Pálmát, noha a fesztiválszabályzat megsértésével, a nevezési határidő után került a versenybe, és csupán erős aktuálpolitikai tartalma emelte a többi versenyfilm fölé: vizuális szempontokat is figyelembe véve nem Wajdát illette volna az elsőbbség. A legjobb művészi megvalósítás díját épp az Excalibur kapta, teljes joggal. Alex Thompson operatőr Oscar-jelöléséről és Bob Ringwood jelmeztervező BAFTA-jelöléséről már esett szó. Ringwood munkáját díjjal ismerte el a Tudományos-fantasztikus, Fantasy & Horrorfilmek Akadémiája (USA). Az intézmény 1982-es díjkiosztóján az Excalibur mint legjobb fantasyfilm, továbbá John Boorman (legjobb rendező), Helen Mirren (legjobb női mellékszereplő), Nicol Williamson (legjobb férfi mellékszereplő), illetve Basil Newall és Anna Dryhurst (legjobb maszk) szintén a jelöltek között volt.

ÍGY LÁTTÁK ŐK

„A lovagkor nosztalgiáját idézte fel az angol John Boorman nagyszabású kosztümös filmje, az Excalibur, amely a régi kelta mondavilágot, Arthur király és a kerekasztal lovagjainak legendáját eleveníti meg a látvány káprázatos erejével. Az áttetsző, susogó írországi erdők, komor sziklavárak, fantasztikus veretű páncélok, természetfeletti varázslatok ritka képzelőerővel csalogatják elő az eltűnt évszázadok mögül az európai kultúrkincs e halhatatlan mesejátékát. A világ a lovagkori ideálokban még harmonikus egésszé állt össze, s hiába fúródott a páncélok ízületei közé kard, dárda, szekerce vagy egyéb bádogosszerszám, a haldoklók tekintete még kerekre csiszolt, sértetlen égboltozaton akadt fenn. Boorman tudósi alapossággal és művészi szeszélyességgel építi fel középkori univerzumát. Míg Bresson Lancelot, a Tó lovagját és Rohmer Parszifálját a francia Chrétien de Troyes középkori regénye ihlette meg, Wagnert a német Wolfram von Eschenbach, Boorman az angol Malory késő középkori Le Morte ďArthurjára alapozta filmje történetét. Talán egyetlen film sem osztotta olyan szélsőségesen ketté Cannes-ban a kritikusi közvéleményt, mint Boorman Excaliburja. Rajongóinak hada Shakespeare-hez, Wagnerhez hasonlította; s a vallásos áhítat a másik táborban csakazértis-ellenkezést szült, ott neo-hollywoodi képeskönyvet emlegettek.”

(Létay Vera: „Ha az értelem alszik”. In: Filmvilág 1981/7, 3–9. o.)

„Ezt és ennyit sikerült kiszedni, összegereblyézni a világ-legendából? A produkció egyébként küzd az ifjúsági jelleg ellen, szexszel és vérrel küzd természetesen. Nem biztos, hogy meggyőződéssel és sikeresen küzd, inkább csak ezt sem akarja kihagyni az eladhatóság feltételei közül. Szép, meztelen hölgy és páncélos lovag duettjét látva a közönség finoman feszeng; senki sem bírja elhárítani a gondolatot, hogy istenkém, milyen kényelmetlen lehet egy ilyen vaskollekcióval (-ban) szerelmeskedni. A rengeteg piros festék pedig nemcsak a lovagokból folyik, hanem – belátom – a téma természetéből. De hát ezek csak részletek, jobbak-rosszabbak. Az alapprobléma – mint minden mese-, legenda-, romantika-filmnél – a kétdimenziós történet és háromdimenziós megjelenítése között feszül. Félreértés ne essék, a két dimenzió ebben az esetben több, mint a három. A két dimenzió egyike ugyanis a legenda, a másik az örök emberi képzelet.”

(Nemes Nagy Ágnes: „Lovag-ábránd”. In: Filmvilág 1983/11, 30–31. o.)

„A kard: az erő és a hit jelképe, mely egyesíti a gyilkos penge és a kereszt funkcióját. Állapota és az azt kísérő mozdulatsor mindig fontos eseményeket jelez: a hüvelyébe csusszanó kard a béke, a vállat érintő penge a lovagi szolgálat, a Szent György nevét visszhangzó kiáltások közben magasba lendülő fegyver pedig a háború fejezetét nyitja meg. Excaliburt a mitikus időkben kovácsolták, mozgása épp ezért rituális, és az egész emberiség sorsát meghatározza. John Boorman filmjének legelején, Wagner muzsikája közben a tükörsima tóból magasba lendülő kardot látjuk: ez a mozdulat a rendező szerint az Aranykor kezdetét, a kollektív tudattalan születésének korszakát nyitja meg. Az emberiség »második korszakának« nyitánya az a jelenet, melyben Arthur kirántja a kardot a kőből: ez a rítus a mitikus igazság megtalálását, a természettel és a kollektív tudattalannal harmóniában élő emberiség fénykorát jelzi. A történet fordulópontján a felszarvazott, elárult Arthur az erdei tisztáson egymás karjában alvó mezítelen Sir Lancelot és Guinevere közé döfi a kardot: ez a pillanat az ember és a mitikus idő, a ráció és a tudatalatti harmóniájának megtörését jelzi. Az utolsó szimbolikus mozdulatsor a film végén a kard visszahajítása a tóba: ez az Aranykor végét, az Istenek és az ő szavukat felejtő emberek alkonyát jelenti.”

(Beregi Tamás: „A király álma”. In: Filmvilág 2004/9, 10–14. o.)

Excalibur (Excalibur, 1981) – angol–amerikai romantikus kalandfilm. Thomas Malory regénye alapján a forgatókönyvet írta: Rospo Pallenberg és John Boorman. Operatőr: Alex Thomson. Zene: Trevor Jones. Díszlet: Anthony Pratt és Bryan Graves. Jelmez: Bob Ringwood. Vágó: John Merritt és Donn Cambern. Rendezte: John Boorman. Főszereplők: Nigel Terry (Artúr király), Helen Mirren (Morgana), Nicholas Clay (Lancelot), Cherie Lunghi (Ginevra), Paul Geoffrey (Perceval), Nicol Williamson (Merlin), Robert Addie (a felnőtt Mordred), Charley Boorman (a gyerek Mordred), Gabriel Byrne (Uther Pendragon), Keith Buckley (Uryens), Katrine Boorman (Igrayne), Liam Neeson (Gawain), Corin Redgrave (Cornwall), Niall O'Brien (Kay), Patrick Stewart (Leondegrance).