MESTERKURZUS – TINTO BRASS: AZ AVANTGÁRDTÓL AZ EROTIKÁIG

Tinto Brass egyike a legrosszabb hírű olasz filmeseknek. Erotikus – sőt egyes meghatározások szerint pornográf – botrányfilmek alkotójaként vált ismertté és hírhedtté, ámbár pályáját a hatvanas évek elején még avantgárd filmekkel kezdte. Már ezek a korai művek is a cenzorok nemtetszésével találkoztak, ami vágások elrendelésében, illetve hosszabb-rövidebb ideig tartó betiltásokban nyilvánult meg. Az erotika témája a hatvanas évek második felében jelent meg nyíltan a filmjeiben. Életművében az 1976-os Salon Kitty jelentette a látványos fordulópontot: innentől kezdve egyre gyakrabban mondogatták róla, hogy filmjei csupán üres provokációk, ő maga kizárólag a kereskedelmi sikert hajkurássza, és igazából a legalantasabb ösztönöket próbálja kielégíteni művészetnek álcázott szex- és pornófilmekkel. Leghírhedtebb műve a Caligula (1979), melyet rendezőként nem volt hajlandó vállalni, mert a producer erőszakosan, sőt még a törvényeket is kijátszva érvényesítette a saját elképzeléseit. Brass számos alkotásának ő a forgatókönyvírója és a vágója is, illetve kisebb szerepeket is játszik bennük. Színészként mások filmjeiben is megjelent néha egy-egy mellékszerepben. Nevéhez néhány reklámfilm is kapcsolódik. Fél évszázadon keresztül élt boldog, de (legalábbis az ő részéről) nyitott házasságban Carla Ciprianival (1930–2006), akitől két gyermeke született.

FIGYELEM! Az explicit illusztrációk miatt a cikket szigorúan csak 18 éven felüli olvasóinknak ajánljuk!

A kezdetek

Tinto Brass 1933. március 26-án született az olaszországi Velencében. Eredeti neve: Giovanni Brass. Nagyapja, a neves festőművész, Italico Brass (1870–1943) Tintorettónak becézte, s innen származik a művésznévként használt Tinto. Giovanni eredetileg jogásznak tanult: az olasz Wikipédia szerint a padovai egyetemen kapott jogi diplomát, saját hivatalos honlapja szerint viszont a ferrarai egyetemen. Ezután Párizsba ment, ahol a Cinémathèque Française-nél mint archivátor és vágó dolgozott. Itt magába szívta a kibontakozó francia új hullám, a nouvelle vague légkörét. A filmezés gyakorlati fogásait olyan mesterek mellett sajátította el, mint Joris Ivens (Chagall, 1958; L’Italia non è un paese povero, 1960), Alberto Cavalcanti (La prima notte, 1959) és Roberto Rossellini (India: Matri Bhumi, 1959; Rovere tábornok, 1959). Különösen Rossellini volt rá nagy hatással, de példaképének tartja mestere másik tanítványát, Federico Fellinit is. 1958-ban Franciaországban forgatta első saját filmjét a Cinémathèque Française akkori igazgatója, a legendás Henry Langlois produceri felügyelete mellett. A Spatiodynamisme című hatperces némafilmet 16 mm-es színes nyersanyagra rögzítették. A mű a Kalocsán született francia képzőművész, Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós, 1912–1992) kibernetikus szobrát, a CYSP 1-et mutatja be a színek, a formák és a képek ritmusa által. Egyes források úgy tudják, hogy ez valójában Brass harmadik rövidfilmje volt, de az első kettő elveszett.

Első bemutatott játékfilmjét 1963-ban rendezte A világ végén címmel. A történet egy állástalan fiatal tervező, az antiszociális Bonifacio egyetlen napját követi végig: reggel egy állásajánlatot kap, amelyet este visszautasít. A két esemény között flashbackek idézik fel szerelmi viszonyát volt barátnőjével, illetve kommunista barátaihoz fűződő kapcsolatait. Egyes vélemények szerint A világ végén nem más, mint Ermanno Olmi 1961-es filmje, Az állás szatirikus változata. A francia új hullám hatását nemcsak a stílus, hanem a színészválasztás is tükrözi: Bonifaciót a marokkói születésű Sady Rebbot alakítja, aki Godard Éli az életét (1962) című emlékezetes filmjének főszereplője volt. Mellesleg ebből látunk is egy részletet, amikor Bonifacio arról ábrándozik, hogy sikeres bűnöző lesz belőle. Bizonyos motívumok a későbbi Brass-filmeket előlegezik meg: így például a cselekmény Velencében játszódik, ahová a Maestro időről időre visszatért; ő maga is megjelenik egy kisebb szerepben; a komor témát pedig a korszak olasz művészfilmjeivel ellentétben játékos ötletekkel dolgozza fel, ami gunyoros, ironikus hatást kelt, élesebbé téve ezzel a társadalombírálatot. Ezt a szándékot alighanem a cenzorok is megértették, mert az 1963-as velencei fesztiválbemutatót követően betiltották a filmet. Vágásokat követeltek, sőt ragaszkodtak egy másik címhez is. Brass tiltakozott, a film forgalmazója mégis kivágott tizennégy percet. A csonkított verzió az Aki dolgozik, elveszett címet kapta, ironikus utalásként Mussolini híressé vált mondására: „Aki megáll, elveszett”. A legmagasabb korhatár-besorolás kizárta, hogy a film igazán nagy kereskedelmi siker legyen, és miután lefutott a mozikban, évtizedekig elérhetetlenné vált. Csak az új évezredben mutatták be ismét. 2008-ban rákerült arra a százas listára, amely az olasz filmművészet olyan alkotásait tartalmazza, melyek megváltoztatták az ország kollektív emlékezetét 1942 és 1978 között, és így megmentésük (restaurálásuk) fontos kultúrpolitikai feladat. 

A (műfaji) változatosság gyönyörködtet

Valójában A lázadás folyója című dokumentumfilm volt Brass első egész estés alkotása, amely már 1962-ben elkészült, de csak két év múlva kapott bemutatási engedélyt. A híres forradalmi dal, a Ça ira amolyan zenei vezérfonalként szolgál a kollázshoz, amelyben Brass a XX. század forradalmait és azok hatásait mutatja be a saját szemszögéből. A vállalkozás (és a forgalmazási procedúra) engem Pier Paolo Pasolini és Giovanni Guareschi szintén 1962-es dokumentumfilmjére, A dühre emlékeztet. Mint arról fentebb szó volt, Brass asszisztensként dolgozott Roberto Rossellini mellett a Rovere tábornok című filmben. A neves rendezőtől azt a megbízást kapta, hogy keresgéljen a Cinémathèque Française archívumában felhasználható anyagok után. Brass munka közben figyelt fel arra, hogy az intézmény rengeteg archív filmmel rendelkezik a XX. század forradalmairól és háborúiról, és ezeket a tekercseket a nagyközönség még nem látta. Felajánlotta Moris Ergas producernek, hogy összeállít egy dokumentumfilmet ezekből az értékes mozgóképekből. A kommentárt Giancarlo Fusco írta. A lázadás folyója tömören összefoglalva azt a vitatható, de nem alaptalan megállapítást illusztrálja, hogy a civilizáció erőszakra épül, és az emberiségnek könnyebb eljutni a Holdra, mint felszámolni az igazságtalanságokat. Az olasz változat narrátorai Sandra Milo, Enrico Maria Salerno és Tino Buazzelli, saját verseit Paul Éluard olvassa fel, az archív felvételeken pedig Édith Piaf és Edmonda Aldini is látható. 1971-ben Clem Perry – az eredeti film nagy rajongója – egy szerkesztett változatot állított össze az amerikai piac számára. Ezt a verziót Thermidor címmel mutatták be, egyik narrátora Ben Gazzara volt. Sajnos sem az olasz, sem az amerikai változat nem vált széles körben ismertté, noha saját filmjei közül Tintónak ez az egyik kedvence.

A forgalmazási problémák és a kereskedelmi kudarc ellenére a producerek felfigyeltek Brass tehetségére: Dino De Laurentiis két vígjáték megrendezésére is felkérte – igaz, előtte eredménytelenül próbálkozott Michelangelo Antonioninál és Mario Monicellinél –, mindkettőben szépséges felesége, Silvana Mangano és a közkedvelt komikus, Alberto Sordi játszották a főszerepeket. A repülő csészealj (1964) harmadik sztárja Monica Vitti volt, aki akkoriban kezdett átváltani az Antonioni nevével fémjelzett drámákról a vígjátékokra. Vitti ekkor filmezett először Sordival, aki egyik kedvenc partnere lett. Állítólag azért jöttek ki olyan jól egymással, mert mindketten a munka megszállottjai voltak, még a magánéletüket is háttérbe szorították a siker érdekében. A kissé zavaros filmsztori szerint ufók szállnak le egy Velencéhez közeli falucskában: a földönkívüliek bulizni szeretnének, a falusiak üzletelni, a csendőrök pedig letartóztatni a marslakókat, amiből óriási káosz alakul ki. Mondani sem kéne, hogy A repülő csészealj sem kerülte el a cenzúrát, bár ennek inkább forgalmazási okai voltak, mindazonáltal a cselekmény zavarosságához az ügyetlen vágások nagymértékben hozzájárultak. A másik vígjáték, Az én kis feleségem valójában egy szkeccsfilm, melynek öt történetéből Brass az elsőt (A kismadár) és az utolsót (Az autó) rendezte. A kismadár egy olyan asszonyról szól, aki imádja a kanáriját, ezért teljesen elhanyagolja a férjét. A férfi ravasz tervet fundál ki, hogy megszabaduljon a riválisától. A másik történetben a férj annyira imádja az autóját, amelyet ismeretlen tettes ellop, hogy még azzal se törődik, hogy a neje megcsalta. 

A következő felkérés egy spagettiwesternre szólt, amit Brass örömmel elfogadott. Mély benyomást tett rá ugyanis Sergio Leone filmje, az Egy maréknyi dollárért (1964), és azt remélte, hogy neki is sikerül majd egy korszakalkotó művet létrehoznia. A Yankee (1966) alapötletét a két forgatókönyvíró – Alfonso Balcázar és Alberto Silvestri – Leone filmjéből kölcsönözte. Ebből nem csináltak különösebb problémát, hiszen köztudott volt, hogy Leone meg Akira Kuroszava A testőr (1961) című filmjét másolta, ami viszont – szerzői jogilag nem tisztázott módon – Dashiel Hammett Véres aratás című regényéből merített. A történet szerint egy idegen vetődik egy új-mexikói kisvárosba, melynek lakóit egy bűnbanda tartja rettegésben. A jenkit figyelmeztetik, hogy jobban tenné, ha sürgősen távozna. Hősünk persze felveszi a harcot a bandával, igaz, nem minden önérdek nélkül… Brass a maga részéről a komikus nézőpontot tette hozzá a műfaj sablonjaihoz, az erőszakot illetően pedig fokozni próbálta a spagettiwesternek sokat kárhoztatott brutalitását, amivel kivívta a cenzorok haragját. A producert úgy kellett fellocsolni, amikor meglátta, hogy Brass milyen filmet forgatott az ő pénzéből. Azonnal lapátra tette a direktort, és szerződtetett egy szakembert, hogy a felvett anyagból próbáljon összeállítani valami használhatót. Emiatt Brass beperelte a céget, és elérte, hogy levegyék a nevét a stáblistáról. Később egyezséget kötöttek, de a rendező csak ahhoz járult hozzá, hogy a főcímen az „Un film di Tinto Brass” megnevezést használják, rendezőként továbbra sem vállalta a filmet. A címszerepet Philippe Leroy játszotta, a gonosz banditát Adolfo Celi. Egy kicsiny szerepet a cigány származású Osiride Pevarello alakított, aki összebarátkozott a rendezővel, és filmjeinek visszatérő mellékszereplője lett. 

Ezután Brass Londonba ment, ahol egy kisebb cég, a Panda Cinematografica felkérte, hogy forgasson filmet Sergio Donati Il sepolcro di carta című ponyvaregényéből. A rendező boldogan beleegyezett, mert izgatta a lehetőség, hogy egy számára új műfajban, az ún. giallóban próbálhatja ki magát. Mivel az alapmű nem volt különösebben érdekes és jelentős, ezért bízott abban, hogy tetszése szerint formálhatja azt. A produkció az Enigma (Rejtély) munkacímet kapta, ebből végül Col cuore in gola (Szív a torokban) lett. Brass örömmel értesült arról, hogy a friss világsiker, az Egy férfi és egy nő (1966) sztárja, a francia Jean-Louis Trintignant alkalmasint szívesen dolgozna vele. A személyes találkozás hatására Trintignant aláírta a szerződést, ámbár utólag rádöbbent, hogy nem egészen az a film született meg, mint amit Brass eredetileg felvázolt neki. A Londonban játszódó cselekmény főhőse egy Bernard nevű francia színész, aki holtan találja egy szórakozóhely tulajdonosát. Az áldozat fölé épp egy csinos fiatal lány hajol. Bernard hisz abban, hogy a Jane nevű leányzó ártatlan a gyilkosságban, és megpróbálja megvédeni őt a bűnözőktől, akik végezni akarnak vele. Jane szerepében a mindössze tizenhét esztendős svéd Ewa Aulin debütált, aki 1965-ben hazája tinédzser szépségkirálynője volt. (Egy bűnöző kicsiny szerepében a későbbi Darth Vader, David Prowse látható!) Brass a képregények vizuális stílusában forgatta le a filmet. Ez a jellegzetes színhasználat mellett a vetítővászon felületének ötletes kihasználásával és a közelképek gyakori alkalmazásával járt együtt, amikor például egy-egy kiemelt részlet hatásosabban utalt az egészre, mint ha valóban azt mutatta volna a maga teljességében. Tinto korábbi operatőrje, Bruno Barcarol sajnos időközben elhunyt. Utódját Silvano Ippoliti személyében találta meg, akivel negyed századon át dolgozott tökéletes egyetértésben. A film Olaszországban megbukott, külföldön pedig a legkülönbözőbb címváltozatokkal futott. A Magyar Televízió évekkel a világpremier után Dobogó szívvel címmel mutatta be. 

Az előjáték

Brass még 1967-ben – szintén Londonban – kezdett hozzá a Fekete-fehéren című filmjéhez, amelynek forgatókönyvét már 1964-ben megírta, közvetlenül az Aki dolgozik, elveszett befejezése után. Elkészítésére Dino De Laurentiis nyújtott lehetőséget, aki a szűkös büdzsé ellensúlyozására nagyobb művészi szabadságot ígért. A kollázsra emlékeztető alkotás olyan aktuális témákra reflektál, mint a faji kérdések, a szexuális szabadság és a politikai radikalizmus. Mindezt egy elegáns nő, Barbara szemén keresztül látjuk, aki férjével érkezett a brit fővárosba. Amíg a férfi az üzleti ügyeit intézi, Barbara városnéző útra indul. Egy néger férfi kikezd vele, ami egyrészt megmozgatja az asszony fantáziáját, másrészt lehetőséget ad neki arra, hogy egy másik nézőpontból fedezzen fel egy számára ismeretlen világot. Az erotika mint téma már az előző film, a Dobogó szívvel esetében is megjelent, itt viszont már központi szerephez jut. Erre utal a film eredeti címében (Nerosubianco) elrejtőző EROS szó kihangsúlyozása grafikai eszközökkel. (Az amerikai forgalmazócég még a rendezőn is túltett a kétértelműen provokatív címadást illetően: The Artful Penetration of Barbara. A cég tulajdonosa nem más, mint a Magyarországon szinte ismeretlen Radley Metzger, kinek rendezői munkásságában szintén az erotika és a pornográfia jutott meghatározó szerephez.) A női főszerepet ismét egy svéd színésznő kapta, Anita Sanders, akinek körülbelül egy évtizedes filmkarrierje Olaszországhoz kötődik. Fontos szerephez jut a zene is, amelyet egy pályakezdő brit együttes, a Freedom szolgáltat. A négytagú zenekar két alapító tagja (Ray Royer és Bobby Harrison) az A Whiter Shade of Pale című örökzöld sláger eredeti előadójaként ismert Procol Harum együttesből érkezett. A Fekete-fehérent 1969 februárjában mutattak be Olaszországban. Több netes forrás úgy tudja, hogy már az 1968-as cannes-i filmfesztiválon is játszották, ennek azonban nem találtam hivatalos nyomát. 

Az üvöltés (1970) szintén Dino De Laurentiis támogatásával készült, már-már nulla költségvetésből. A producernek ugyanis meggyűlt a baja az olasz adóhatósággal, és elhagyta az országot, cége ellen csődeljárás indult, így Az üvöltés stáblistájára még a neve sem került fel. A forgatás 1968 szeptemberében kezdődött, és a nehézségek miatt fél évig elhúzódott. Mindazonáltal ez a munka is újabb barátságokat hozott Brass életébe. A férfi főszerepet játszó Gigi Proietti még a forgatókönyv megírásában is részt vett, és később is dolgozott a rendezővel. Barátságuk a Caligula idején romlott meg, mert Proietti szeretett volna játszani a filmben, Brass viszont nemet mondott, mert elégtelennek találta barátja angolnyelv-tudását. Az üvöltés női főszereplője, Tina Aumont színészfamília sarja: édesapja, Jean-Pierre Aumont és édesanyja, María Montez szintén ezt a hivatást űzte. Tina 1966-tól filmezett, a hetvenes években az olasz filmművészet egyik emblematikus sztárjának számított, aki közönségfilmekben és művészfilmekben egyaránt otthon volt. Fiorenzo Carpi zenéje – különösen a vidám főcímdal, az È un mondo cattivo non tolera l'amor – nagyban hozzájárult a film egyedi hangulatának megteremtéséhez. A történet egy fiatal menyasszonyról szól, aki megszökik az esküvő elől. Találkozik egy excentrikus csavargóval, hogy szürreális kalandok során éljék át a hatvanas évek mámorító szabadságát és szabadosságát. Az olasz cenzúra malmai lassan őröltek, mert a film csak 1974-ben kapott bemutatási engedélyt, és még így is megrövidítették. A külföldi közönség 1970-ben a nyugat-berlini és a cannes-i filmfesztiválon már láthatta, de aztán egészen a 2009-es DVD-megjelenésig szinte teljesen elérhetetlenné vált. 

Brass egyik interjúja Az üvöltés betiltásáról komoly visszhangot váltott ki a külföldi szakmai körökben. Maga Jane Fonda is szerette volna látni a filmet, ezért egy különleges vetítést rendeztek, melyen megjelent többek között Fonda jó barátnője, a brit Vanessa Redgrave és akkori szeretője (jelenlegi férje), Franco Nero olasz filmsztár. A vetítés végén Vanessa és Franco megkérdezték a rendezőt, volna-e kedve egy forgatókönyvet írni nekik. Egy ilyen ajánlatra egyetlen épeszű direktor se mondana nemet, így Brass hamarosan megírta A lázadó (1970) szkriptjét Franco Longo társaságában. Carlo Ponti üzletet szimatolt a dologban, és hajlandó volt finanszírozni a produkciót, ám a részleteket megismerve inkább visszakozott. Nero, Redgrave és Brass ekkor önerőből teremtették elő a forgatáshoz szükséges pénzt, és mivel a forgalmazási jogok egy részét sikerült előzetesen értékesíteni, hozzáláthattak a munkához. Az Angliában játszódó történet kiindulópontja, hogy egy szökött rab behatol egy jómódú londoni házaspár otthonába, elrabolja a férj ruháit, az asszonyt pedig túszként magával hurcolja. A nő izgalmas kalandként éli meg a helyzetet, hogy végre kiszabadulhatott a jóléttel álcázott unalmas mindennapi rutin korlátai közül. A furcsa pár – miként a korábbi Brass-filmek szereplői – szürrealisztikus és kissé zavaros kalandokat él át, végül a nő visszatér régi életébe, amely a teljes szabadság megízlelése után alighanem még pokolibb lesz számára, mint azt megelőzően. Filmtörténeti érdekesség, hogy egyes jelenetekben Brass részben ugyanazokat a műtárgyakat használta fel díszletelemként, mint amelyek Stanley Kubrick egy évvel későbbi klasszikusában, a Mechanikus narancsban (1971) láthatók. Többen azt gondolják, Kubrick egyszerűen lenyúlta Brass filmjének néhány vizuális ötletét. A műtárgyak alkotói, a holland Makkink fivérek cáfolták ezt, és azt állították, hogy Kubrick a feleségével még 1969-ben, Brass feltűnése előtt, felkereste őket, és a két rendező egymástól függetlenül választotta ugyanazokat a műalkotásokat a filmjeikhez.

Nero és Redgrave el voltak ragadtatva Tintótól, aki utólag azt nyilatkozta, Vanessa a legcsodálatosabb személyiség, akivel valaha együtt dolgozott. Annyira élvezték a közös munkát, hogy úgy döntöttek, még egy filmet forgatnak, immár olasz miliőben. A vakáció (1971) egy vidéki nőről szól, aki elmegyógyintézetbe kerül, ahonnan azzal a feltétellel engedik ki, hogy normálisan fog viselkedni. Szülei rövid úton megpróbálnak megszabadulni tőle, ám – ugye, már mindenki sejti? – az Immacolata nevű nő bizarr és szürrealisztikus kalandjai még csak ezután kezdődnek. Nero az igaz szerelmet jelentő férfit játszotta, egy orvvadászt. Ellentétben az angol nyelven forgatott A lázadóval, A vakáció olasz nyelvű film. Maga Vanessa Redgrave is olaszul mondja a szövegét, beszédtanára Brass haverja, Osiride Pevarello volt. A művésznő két dalt (Sento le gambe deboli, Gente che piange ride) is énekel a filmben, melyben mellesleg öccse, Corin is játszik. A vakáció részt vett az 1971-es velencei filmfesztiválon, ahol vetítés közben a közönség egy része zajosan adott hangot nemtetszésének. Az opusz ennek ellenére megkapta a legjobb olasz filmnek járó Pasinetti-díjat. A lázadó és A vakáció mindmáig a legnehezebben megtekinthető Brass-filmek közé tartozik, ámbár egyes netes források szerint az új évezredben restaurálták a kópiákat, művészi fesztiválokon be is mutatták őket, sőt állítólag már DVD-kiadás is létezik belőlük. 

Az aktus

Tinto Brass levonta a tanulságot korai filmjei közönségfogadtatásából, és stílust váltott. Egy interjúban elmondta, hogy azért fordult egyértelműen az erotika felé, mert meggyőződése, hogy nincs értelme szabadságról és bármiféle magasztos eszméről filmet forgatni mindaddig, amíg az emberek fel nem szabadulnak szexuális gátlásaik, a sok idejétmúlt tabu nyomasztó hatása alól. Rosszmájúak szerint csak a kereskedelmi sikereket kezdte hajkurászni. Első erotikus botrányfilmje, a Salon Kitty (1976) az egykori náci bordély történetének meglehetősen szabad feldolgozása, az ún. nazisploitation irányzat egyik alapfilmje. A címbeli Kitty szalon valóban létezett, és tényleg ugyanazzal a céllal hozták létre, ahogyan a filmben is látjuk, történetétől azonban az alkotók számos ponton eltértek. Az eredeti forgatókönyv Peter Norden Salon Kitty című könyve alapján készült. Giuseppe Patroni Griffi és Sidney Lumet után először Tinto Brass is visszautasította, hogy megrendezze a filmet. Később meggondolta magát, mert magát az alapötletet jónak tartotta. Felhívta a producert, és azt mondta, vállalja a rendezést, amennyiben szabadkezet kap a szkript átírásához. A Salon Kittyvel azt kívánta bemutatni, hogyan működik a tökéletes (náci) államhatalom, hogyan manipulálja alattvalóit, és hogyan furakodik be legintimebb szférájukba. A főszerepekre sikerült megnyernie Visconti 1969-es botrányfilmje, az Elátkozottak anya-fiú párosát, a svéd Ingrid Thulint és az osztrák Helmut Bergert. Cliff szerepére az amerikai Richard Crennát szerződtették, aki ismeretlen okokból nem fejezte be a munkát, ezért a figurát végül John Ireland személyesítette meg. A történetben szerepelt volna egy magyar grófné is, a szerepre kiszemelt Brigitte Skay azonban nem vállalta a vetkőzést. Nem kerestek helyette senkit, inkább lemondtak a grófnéról. A cenzúra számos országban csak jelentős csonkításokkal engedélyezte a Salon Kittyt. Főleg akkor csattogott a cenzorok ollója, amikor hímtag jelent meg a vásznon, ugyanakkor kivágattak olyan képsorokat is, melyek szimbolikus jelentésükkel tágabb értelmezési tartományba helyezhették volna a filmet. A vágatlan rendezői változat az új évezredben DVD-n jelent meg először. 

Az őrült római császár, Caligula történetéből eredetileg Roberto Rossellini szeretett volna tévéfilmet forgatni kevésbé ismert színészekkel, de nem talált vállalkozó szellemű producert. Unokaöccse, Franco Rossellini lecsapott a projektre, hogy egy nagyszabású szuperprodukciót hozzon tető alá. A forgatókönyv megírására a világhírű amerikai írót, Gore Vidalt kérte fel. A várható magas büdzsé miatt a hírhedt amerikai szexlap, a Penthouse tulajdonosa, Bob Guccione is beszállt a produkcióba, és átvette az irányítást Rossellinitől. Guccione tizenhét és félmillió dollárt irányzott elő a forgatásra, és a szeme se rebbent, amikor a számla végösszege huszonkétmillió dollárra emelkedett. A rendezésre felmerült John Huston és Lina Wertmüller neve. Végül Tinto Brasst választották, mert a Salon Kitty tökéletesen tükrözte Guccione elképzeléseit: a művészet és a kemény erotika párosítását. A 64 díszletet az Oscar-díjas Danilo Donati tervezte, jelmezekből 3592 darab készült. Komoly kompromisszumok árán alakult ki a szereposztás: Malcolm McDowell (Caligula), Peter O’Toole (Tiberius), John Gielgud (Nerva), Helen Mirren (Caesonia) és Maria Schneider (Drusilla). Schneider az egyik merész jelenet forgatása közben faképnél hagyta a stábot: Teresa Ann Savoy, a Salon Kitty női főszereplője lépett a helyére. A Rómában zajló és egyre jobban elhúzódó forgatás botrányairól a szenzációéhes bulvármédia folyamatosan tudósított. A producer elégedetlen volt a Brass által felvett szexjelenetekkel, és mivel a direktor visszautasította, hogy pornográf képsorokat készítsen, ezért Guccione – Giancarlo Lui segédletével – éjszakánként maga állt munkához a díszletek között. A neves színészeknek se tetszett az a fejetlenség, amely eluralkodott a forgatáson, és a munka elhúzódásának sem örültek. A káoszból bírósági perek sokasága lett. Közben Guccione a hatóságokat kijátszva kicsempészte a felvett anyagot Olaszországból, hogy személyesen állítsa össze a végleges változatot. Ehhez Brass rendezőként már nem adta a nevét, de a bemutatót ez sem gátolta meg. A Caligula számos országban próbára tette a cenzúra tűrőképességét, és emiatt a legkülönbözőbb terjedelmű változatok léteznek belőle. Ez a botrányfilm önmagában is megér egy külön cikket, melyet a közeljövőben talán meg is írok.

Okulva a Caligulával kapcsolatos keserű tapasztalatokból, Brass igyekezett teljesen kézben tartani új filmjét. A Felvétel! (1980) visszatérést jelentett korai avantgárd alkotásai stílusához. A forgatás ismét Nagy-Britanniában zajlott, a pénzügyi fedezetet maga a rendező biztosította. Tinto azt remélte, hogy ezzel az alkotásával sikerül visszaszereznie művészi tekintélyét, melyet a Caligula alaposan megtépázott. Bő tíz évvel a Fekete-fehéren után ismét megjelent színészként a saját filmjében, ráadásul tulajdonképpen önmagát alakítja, egy rendezőt. Többé-kevésbé saját magát játssza a férfi főszereplő, a francia Luc Merenda is: egy Bruno nevű színészt, aki rosszfiúkat alakít olcsó bűnügyi filmekben. Miután a filmbeli Brass kirúgja Brunót, a markáns arcú fiatalember – ügynöke tanácsára – elvállal egy pornót, ami viszont további feszültségeket okoz eleve problémás házasságában. Megismerkedik egy magát Opheliának képzelő színésznővel, mindkettőjüket punkok erőszakolják meg egy szeméttelepen, de szürrealisztikus kalandjaiknak ez még csak a kezdete. A Felvétel! érdekessége, hogy igazi családi film, persze nem a téma, hanem szigorúan csak a gyártás oldaláról nézve: a munkában ugyanis részt vett Brass felesége, Carla is (az ő esetében igazából ez nem volt akkora újdonság), illetve két gyermekük, Beatrice és Bonifacio. Az egyik női főszereplő, Adriana Asti a Caligulában is játszott, és örömmel mondott újra igent a rendezőnek, mert szeretett vele dolgozni, noha mindkét filmben voltak sikamlós jelenetei. A Felvétel! csúnyán megbukott, egyes források minden idők legrosszabb filmjei között emlegetik. Brass művészi tekintélyét a következő három filmje állította helyre, melyek az erotika ábrázolásának egyik legigényesebb és legmerészebb európai mesterévé léptették elő, ámbár a korabeli kritikusok bőségesen hangoztatták kifogásaikat is.

Az orgazmus 

Az erotikus remekművek sorát A kulcs (1983) indította, amely Tanizaki Dzsunicsiró magyarul is megjelent regényének szabad feldolgozása. A rendező a cselekményt az 1940-es évek Velencéjébe, a fasizmus időszakába helyezte át. A negyvenes éveiben járó, de még mindig dekoratív és érzéki Teresa és idősebb férje, Rolfe professzor házassága válságba kerül. A férfi egy titkos naplóba írja le feleségével kapcsolatos vágyait. Ügyesen szerét ejti, hogy az asszony „véletlenül” megtalálja a naplót. A kíváncsi Teresa elolvassa férje legtitkosabb gondolatait. Első felháborodását követően maga is naplóírásba kezd, természetesen gondoskodva arról, hogy a professzor – szintén „véletlenül” – el tudja olvasni a bejegyzéseit. A házaspár erotikus incselkedésébe egy idő után mintha a lányuk és vőlegénye, Laszlo is belekeveredne. Brass állítólag már a hatvanas években meg akarta filmesíteni a könyvet (melyből először a japán Kon Icsikava rendezett filmet 1959-ben), sőt már akkor kiszemelte Stefania Sandrellit a női főszerepre, de megvárta, amíg a művésznő „hozzáöregszik” a szerephez. Cinikusan jegyzem meg, hogy nem volt eléggé türelmes, mert Teresa elmúlt már negyven, Sandrelli viszont csak harminchét éves volt a forgatás idején. Stefaniát megrémítette, ugyanakkor el is bűvölte a forgatókönyv. Az volt az álláspontja, hogy ha hanyatlásnak indult karrierje fellendítése érdekében muszáj elvállalnia egy merész erotikus filmet, az mindenképpen egy igényes alkotás legyen, és szerinte Brass volt akkor az egyetlen olasz rendező, aki képes egy ilyen filmet alkotni. Rolfe professzort a brit Frank Finlay alakította, a házaspár lányát Barbara Cupisti, Laszlót pedig Franco Branciaroli, aki Brass filmjeinek visszatérő szereplője lett, korábban Jancsóval is dolgozott (Magánbűnök, közerkölcsök). Említsük meg, hogy Giovanni Bertolucci személyében Brass ideális producert talált, akivel tartós együttműködést alakított ki, az Ennio Morricone által írt és válogatott zene pedig nagyszerűen teremti meg a korhangulatot és az érzékiség légkörét. 

Az 1985-ben bemutatott Miranda Carlo Goldoni Magyarországon is gyakran előadott színművének, A fogadósnénak (más címén: Mirandolina) szabad átdolgozása. A cselekmény az ötvenes évek elején játszódik a Pó-vidéken. Az asszonyisága teljében lévő Miranda hazavárja ugyan a háborúban eltűnt férjét, Ginót, de azt már egyáltalán nem mondhatnánk, hogy hűségesen várakozik. Bőven akadnak futó kalandjai, hiszen nincs egészséges férfi, aki az ő buja bájainak ellent tudna állni. Egyvalaki gerjedelmének azonban semmiképpen nem hajlandó engedni: állandó segédjének, Toninak. Amikor Miranda számára egyértelművé válik, hogy Gino már sohasem fog visszatérni a harcokból, az asszony a gyász helyett az életet, az új boldogságot választja, s a férjhez menés mellett dönt. Nem is akárkit választ… Egyes értelmezések szerint Miranda valójában a világháború sokkjából feléledő-megújuló Olaszország szimbóluma. A helyenként merész vizuális ábrázolás ellenére Brass arra törekedett, hogy a szexualitást természetes emberi cselekvésnek mutassa be, amely abban a vidéki közegben mentes minden álszeméremtől, és a boldogság, az öröm forrását jelenti. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a Miranda kétarcú alkotás: polgárpukkasztó erotikája visszautal a korábbi filmekre, ahol ennek általában megvolt a maga dramaturgiai funkciója (a szélsőségek ellenére még a Caligulában is), miközben megelőlegezi a kései opuszokat is, ahol mindez elsősorban már csak közönségcsalogató elem, üres provokáció, melyet maga az alkotó se akar mindenáron művészetnek láttatni. A címszerepet a nyolcvanas-kilencvenes évek olasz szexikonja, a dús keblű Serena Grandi játszotta, férfi partnerei Andrea Occhipinti, Franco Interlenghi, A kulcsban már látott Franco Branciaroli és a következő Brass-film, az Erotikus fantáziák férfi főszereplője, Andy J. Forest. 

A hazai mozipremierhez kapcsolódva magyar nyelven is megjelent Mario Soldati Levelek Capriról című regénye, amely az Erotikus fantáziák (1987) alapjául szolgált. Annyira szabad átdolgozásról van szó, hogy Soldati neve nem is szerepel a film stáblistáján. Brass már A kulcs után meg akarta filmesíteni ezt a könyvet, de egyik producert se érdekelte a téma. A kulcs és a Miranda sikere láttán azonban Giovanni Bertolucci hajlandó volt pénzt adni az Erotikus fantáziákra is. Ebből a filmből egyértelműen kiderül, hogy Brass valójában házasságpárti, ami egy ilyen frivol rendezőtől talán kicsit meglepő hozzáállás, ám az tény, hogy évtizedeken át kitartottak egymás mellett a feleségével. Tinto véleménye szerint előbb-utóbb minden házasságban jelentkeznek problémák, melyek megoldása nem feltétlenül a válás, hanem inkább a régi érzelmek felélesztése, ami olykor épp egy-egy „kilengés” által történik meg. Figyelemre méltó, hogy ezen a téren a legkevésbé sem hímsoviniszta, mert úgy gondolja, hogy amit egy férfinak szabad egy párkapcsolatban, azt szabad egy nőnek is. A film cselekménye szerint 1947-ben járunk: egy amerikai házaspár visszatér megismerkedésük színterére, Capri szigetére. Egykori lángoló érzelmeik már csak pislákolnak. A férj az érzéki Rosalba mellett keresi a gyönyöröket, míg az asszony régi szeretője, Ciro karjaiban talál vigaszt. Mindez azonban csak arra jó, hogy rádöbbenjenek, valójában még mindig egymást szeretik. Az Erotikus fantáziák egy új olasz szexszimbólumot is bemutatott a közönségnek Francesca Dellera személyében. 

Az oldódási fázis

Úgy gondolom, nem volt szerencsés húzás, hogy egy film erejéig Brass megint visszatért korábbi avantgárd művei stílusához, ez a comeback ugyanis már a Felvétel! esetében se jött be neki. A Snackbár Budapest (1988) ráadásul még ahhoz képest is csalódást okoz. A történet főszereplője egy lecsúszott ügyvéd (Giancarlo Giannini), aki egy fiatal gengszter, egy bizonyos Molecola szolgálatába szegődik, hogy segítsen neki megszerezni a címbéli vendéglátóhelyet. Aztán kiderül, hogy az ügyvéd korábbról ismeri a bár tulajdonosait, ezért inkább az ő oldalukra áll. Molecola bosszúja nem marad el… A Snackbár Budapest lehetett volna egy jó kis bűnügyi film, egy nagy hatású dráma, egy erotikus provokáció vagy akár egy vígjáték is, hiszen mindegyikből kapunk egy csipetnyit, de az eltérő stíluselemek nem felerősítik, hanem kioltják egymást. Megszállott filmőrültek persze ideig-óráig elszórakozhatnak azon, hogy a rendezői önreflexiókra figyelnek. Így például az egyik jelenetben a szereplők beülnek egy moziba, hogy megnézzenek egy pornófilmet, a vásznon pedig A kulcs képsorai peregnek, melyet a maga idejében valóban megvádoltak pornográfiával. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a címadó dal az olasz könnyűzene nagyágyúja, Zucchero szerzeménye. A Snackbár Budapest volt az utolsó olyan film, amelyben Brass még – halovány eredménnyel – művészkedni próbált: ezt követő alkotásai már csak hol jobban, hol rosszabbul kivitelezett iparos munkák. Többségük azonban kereskedelmi sikert aratott, ami a filmvilágban sosem utolsó szempont.

A nyolcvanas évek elején Brass a hírhedt erotikus regény, a Fanny Hill megfilmesítését tervezgette. A projekt ugyan meghiúsult, de a történet bizonyos elemei megfigyelhetők a rendező 1991-es filmjében, a Paprikában. A tényleges kiindulópontot Fellini korábbi állandó munkatársa, Bernardino Zapponi egyik – álnéven megjelent – novellája jelentette. Az ötvenes években játszódó erotikus mese hősnője önként vállal munkát egy bordélyban, hogy segítse szerelmét, aki viszont rútul rászedi őt. A lány csípős természete miatt kapja első munkaadójától a Paprika nevet, temperamentumának és érzéki bájainak köszönhetően pedig a film végére megcsinálja a szerencséjét. A címszerepet Brass kezdetben Loredana Romitónak szánta, de meggondolta magát, amikor egy újságban megpillantotta Debora Caprioglio fotóját. A művésznő hezitált azon, hogy vállalja-e a munkát, végül édesanyja (!) meggyőzte őt. Nos, ha Debora hírnévre és sikerre vágyott, az megadatott neki ezzel a filmmel, az már más kérdés, hogy mennyire tudott élni a lehetőségeivel. Akárcsak a Snackbár Budapest, a Paprika is tele van konkrét vagy vizuális utalásokkal a rendező korábbi filmjeire. Gondolom, mindenki sejti, hogy a kritikusok vitriolba mártott tollal cikkeztek a filmről, a feministák a női nem lealacsonyításának mozgóképes iskolapéldáját látták benne, a nézők viszont tódultak a mozikba – a nők is. Négy évvel később Joe D’Amato pornófilmet forgatott Zapponi forgatókönyvéből, a címszerepet a magyar Erica Bella alakította.

Brass annyira elégedett volt Deborával, hogy a Paprika után még egy filmet akart forgatni vele, méghozzá Frank Wedekind Lulu című klasszikus drámájából. A terv sajnos terv maradt, helyette megvalósult a Cosi fan tutte (1992), amelyről a művelt nézőnek valószínűleg Mozart azonos című operája jut eszébe. A hasonlóság nagyjából kimerül abban, hogy mindkét műben fontos szerephez jut a női csalfaság és hűtlenség. A rendező megszállottan rajong a női hátsókért, provokatív interjúiban rendre elmondja, hogy szerinte ez a legőszintébb testrész, filmjeiben pedig visszatérő beállítás a sok csupasz, pucsító női popsi egymás mellett. Nos, a Cosi fan tutte egyértelműen a női fenékhez szóló mozgóképes himnusz, amely a szodómia gyönyöreit állítja középpontba. A Claudia Koll által megformált hősnő szeretné megtapasztalni a szerelmi élvezeteknek ezt a módját is, és ugye, sejtjük, hogy környezetében akadnak segítőkész férfiak, akik szívükön viselik a hölgy anális továbbképzését. Maga a sztori aligha lehetne irodalmi Nobel-díjas: adott egy elég jó körülmények között élő házaspár, ahol a férj azzal gyanúsítja a nejét, hogy megcsalja, és követeli, hogy ismerje be a bűnét, s persze a töredelmes vallomás felszítja hősünk vágyait is. Igen ám, de egyszer csak kiderül, hogy az érzéki feleség az örökös gyanakvás légkörében tényleg megcsalta az urát, amiből jönnek a szokásos bonyodalmak, hogy aztán a végén – Brass életfilozófiájának megfelelően – helyreálljon a házasság békéje és elveszettnek hitt szexuális izgalma. A direktor most is reflektál önmagára, így például újra eljátszatja a Fekete-fehéren emblematikus erotikus jelenetét a zsúfolt járművön, az igazi csúcspont azonban egy kisebbfajta össznépi orgiába torkolló szabadtéri technoparty.

Az 1994-ben bemutatott A kukkoló alapjául Alberto Moravia azonos című regénye szolgált, melyet a rendező – szokása szerint – annyira szabadon kezelt, hogy a szerző neve fel sem került a stáblistára. A megfilmesítés még a nyolcvanas években szóba került, és Moravia – aki Brass munkásságának tisztelői közé tartozott – lelkesen támogatta is a dolgot, de az előkészületek elhúzódása miatt a premiert már nem érte meg. A Rómában játszódó történet főszereplője Dodo, egy egyetemi tanár, aki meglett férfi létére sem szakadt el teljesen az apjától. A papa valaha nagy nőcsábász volt, sőt maradt is, mert ugyan ápolásra szorul, a szexi ápolónő bájai mégsem hagyják hidegen. Dodo kapcsolata szépséges nejével viszont minden, csak nem szenvedélyes, így az asszony egy szép napon lelép, hősünknek pedig marad a kukkolás. Amikor neje később bevallja, hogy viszonya van egy másik férfival, Dodóban felébred a gyanú, hogy talán épp az apja az a másik férfi… Brass a filmmel kapcsolatos interjúiban elmondta, hogy a merev hímtag mozgóképes ábrázolásának tabuját kívánta megdönteni, és ennek érdekében az ejakulációig akart filmezni egy erekciót. Ügybuzgalmával kissé elkésett, mert a megdönteni óhajtott tabu már rég megdőlt addigra, részben épp az ő filmjei által. A kukkoló szakmai erényeit inkább a megvilágítás és a színvilág terén kereshetjük, ami azt bizonyítja, hogy Massimo Di Venanzo operatőr személyében Brass megtalálta az 1991-ben elhunyt Silvano Ippoliti méltó utódját. A szereplők közül a feleséget alakító lengyel modell, Katarzyna Kozaczyk keltette a legnagyobb figyelmet. A szőke szépség a Katarina Vasilissa művésznevet használta, s a nagy karrier reményében ment Olaszországba. Hogy reményei megvalósultak-e, azt nem tudom, mindenesetre a filmvilágban nem hagyott mély nyomokat. 

Az önkielégítés 

Az elmúlt két évtized Tinto Brass-filmjeit jómagam a „mozgóképes onanizáció” kategóriájába sorolom. Nemigen nyújtanak többet, mint sikamlós erotikus anekdotákat szándékosan provokáló módon ábrázolva, itt-ott a jó ízlés határán is túllépve. Tulajdonképpen vicces, hogy még így is magasan meghaladják azoknak az „erotikus” produkcióknak a színvonalát, amelyeket főleg különféle tévécsatornák késő esti műsorsávjában láthatunk. Ezekben a kései műveiben a rendező sajnos aprópénzre (na jó, nem annyira apróra) váltotta a tehetségét, hiszen mindazokat a vizuális, dramaturgiai és zenei ötleteket, amelyeket esetleg értékelni lehet, valójában korábbi híres filmjeiből vette át. Számomra az életmű mélypontját az 1995-ben bemutatott Tinto Brass postafiókja jelenti. Elkészítéséhez a direktor azokból a levelekből merített ötleteket, melyeket a hölgynézőktől kapott. Dőreség lenne abban reménykedni, hogy az alapötlet révén a valóság, a hétköznapok realizmusa tért vissza Brass filmjeibe: nem, erről szó sincs, mert ehhez a mozgóképhez illene igazán az Erotikus fantáziák cím. Kétségtelen, hogy a mindennapi életben olykor a leghétköznapibb helyzeteknek is lehet rejtett vagy akár egészen nyílt erotikus töltetük, ami megmozgatja a szexuális fantáziát. Ebben a kilenc történetben azonban kimódoltnak tűnik minden helyzet, sem dramaturgiailag, sem vizuális szempontból nem történik semmi érdekes. Megkapjuk, amire számítunk: bájaikat kisebb-nagyobb mértékben leplezetlenül feltáró hölgyeket esztétikus tálalásban. Közben az ember nem tud nem gondolni arra, mik lehettek azokban a levelekben, melyek nem voltak méltók arra, hogy filmtémául szolgáljanak.

A Monella (1998) alapötletét Brass tizenhat éves unokahúga, Lola egyénisége ihlette, de a cselekménybe beleszőtték a direktor felesége, Carla asszony fiatalságának néhány emlékét is. Mások úgy gondolják, igazából a Lolita szabad átértelmezését láthatjuk. Az ötvenes években járunk. Az Anna Ammirati által játszott hősnő (természetesen Lolának hívják) férjhez fog menni Masettóhoz, a péklegényhez. Ám az a bökkenő, hogy Lola szexuális tapasztalatokkal felvértezve akarja kimondani a boldogító igent, míg Masetto ragaszkodik a hagyományokhoz, hogy esküvő előtt szó sem lehet a nemi életről. Pedig Lolának cseppet sem lenne ellenére, ha egybekelésüket megelőzően Masetto is rutint szerezne a szerelem gyakorlatában. Mivel a fiú hajthatatlan (úgy is mondhatnám, hogy merev, csak hát épp az a baj, hogy fizikai értelemben nem az), ezért hősnőnk leginkább a mostohaapjával, Andréval kacérkodik. Lola mamája jó karban lévő, formás asszony (az egykori Miranda, vagyis Serena Grandi domborítja), Andrénak mégsem lenne kifogása a friss pipihús ellen. A bonyodalmak gondolom, ebből az összefoglalóból is megsejthetők, de aki azt hiszi, hogy a házasság elmarad, az valószínűleg még egyetlen Tinto Brass-filmet se látott. Annyit még említsünk meg, hogy a Monella állítólag sose készült volna el, ha a rendező egyszer véletlenül el nem gázol egy fiatal kerékpáros lányt. Ez a lány volt Anna Ammirati, akinek ugyan nem esett komolyabb baja, ennek ellenére tréfásan megfenyegette Brasst, hogy ha nem vele forgatja a következő filmjét, akkor fel fogja jelenteni a baleset miatt. A direktor elfogadta az alkut. 

Az új évezred első Tinto Brass-filmje 2000-ben került a mozikba. Címe ugyanolyan játék a szavakkal, mint egykoron a Nerosubianco volt: a Tra(sgre)dire a „megcsalni” és az „engedetlenkedni” szavak olasz megfelelőit kombinálja. (A két film között egyéb hasonlóságok is megfigyelhetők.) A történet hősnője, a cserfes Carla (a név alighanem utalás a rendező feleségére) megpróbál hűséges maradni jóképű barátjához, de hát egy ilyen érzéki és könnyűvérű teremtés számára ez egy teljesíthetetlen fogadalom, hiszen annyi csábítás éri, ráadásul nem csak a férfiak részéről. A forgatás Brass két kedvenc városában, Velencében és Londonban zajlott. Carla szerepét az Ukrajnából érkezett Yuliya Mayarchuk (Julija Majarcsuk) alakította, aki pontosan olyan, mint a Maestro legtöbb kései alkotásának csinos női főszereplője: mosolyogva és készségesen megcsinálja a legsikamlósabb jeleneteket is, meztelen testének egyetlen porcikáját sem rejti el a kamera (és a néző szeme) elől, de a színjátszásról nem sok fogalma van. Feltehetően ilyesmit nem is kívántak tőle, csupán azt, hogy önmagát adja fesztelenül és engedelmesen. Igaz, hogy erre se mindenki képes, úgy is mondhatnám, valami tehetség még ehhez is kell, ennek ellenére a művésznő későbbi karrierje se a filmvásznon, se a televízióban, se a színházi világban nem szárnyalt igazán magasra. Míg az olasz cenzúra nagyjából a kilencvenes évektől már csak legyintett a rendező alkotásaira, külföldön – főleg Nagy-Britanniában – előszeretettel megvagdosták azokat még az új évezredben is. Így aki semmilyen erotikus akcióról nem akar lemaradni, az a Tra(sgre)dire esetében is vagy az eredeti olasz kiadványokat keresse, vagy az „Uncut”, „Uncensored”, „Unrated” jelöléssel ellátott külföldi verziókat. 

A művészfilmek szerelmesei világszerte egy emberként hördültek fel, amikor híre ment annak, hogy Tinto Brass remake-et forgat Luchino Visconti klasszikusából, az Érzelemből (1954). A Maestro azzal indokolta választását, hogy Visconti – feltehetően a korabeli cenzúra miatt – erősen tompította Camillo Boito regényének erotikus motívumait, ő viszont épp ezeket szeretné hangsúlyozni, mert ezekben látja a történet lényegét. A cselekményt áthelyezte az 1940-es évekbe, az olaszországi fasizmus végnapjainak idejére. A helyszín újfent Velence, amely a direktor szerint a legerotikusabb olasz város. Itt él a hervadásnak indult, de még mindig vonzó szépasszony, Livia Mazzoni, egy tehetős ügyvéd felesége. Háború ide vagy oda, Livia semmiben nem szenved hiányt, csak éppen férjétől nem kapja már meg azokat a tüzes öleléseket, amelyekre még nagyon is szüksége lenne. Megjelenik életében egy délceg német tiszt, Helmut Schultz, és a kielégítetlen asszony szinte pillanatok alatt a karjaiba omlik. Mindent hajlandó feladni érte, tulajdon önbecsülését, női méltóságát is, és észre se veszi, hogy a férfi számára ő nem több egy érzéki kalandnál. Egyszer azonban váratlanul beállít hozzá, és rajtakapja egy másik nővel. A cinikus Helmut ekkor megmutatja igazi énjét, mire a vérig sértett Livia bosszút esküszik. A 2002-ben bemutatott Érzelem’45 (Fekete angyal címen is ismert) esetében Brass egy seggel akart két lovat megülni, és egyszerre próbált megfelelni a művészileg igényesebb régi alkotásait favorizáló és a frivolabb, ámde felszínesebb új filmjeit kedvelő nézőknek: igazán szépen fotografált, hangulatos jelenetek váltakoznak merész, itt-ott egyenesen ízléstelen képsorokkal. Brass nemcsak önmagát idézi meg (a befejezés például a Salon Kitty végkifejletére emlékeztet, ámbár valójában hűen követi az eredeti regényt), hanem az egyik beállításban egykori mestere, Rossellini Róma nyílt város (1945) című klasszikusát is. A sok szerény tehetségű cicababa után a női főszerepben végre egy igazi színésznőt láthatunk, Anna Galienát, és ez határozottan a film előnyére vált. A Helmutot alakító egykori Mr. Itália, Gabriel Garko elsősorban előnyös fizikai adottságaira építve hozta a figurát. 

A női tomporok mellett Brass másik mániája a merev hímtag, melynek ábrázolásától szerinte kollégái álszemérmesen tartózkodnak, ezért ő feladatának tekintette e tabu megdöntését is. Ezen a téren is azonban elszaladt vele a ló, és kései filmjeiben ez a motívum gyakran igen erőltetettnek hat. Már csak azért is, mert férfi színészei mintha nem érezték volna át kellőképpen e művészi célkitűzés forradalmi jelentőségét, és vagy nem akartak, vagy nem tudtak erekciót produkálni, ami miatt a rendező mind gyakrabban kényszerült műhímtagok használatára. A fentieket tökéletesen illusztrálja 2003-as filmje, a Fallo!, amely hat történetből áll. Mindegyik más-más helyszínen játszódik, melyek a következők: Cap d’Agde, Málaga, Casablanca, London, a Cote d’Azur és Dél-Tirol. A téma ismét a kihűlőfélben lévő házastársi kapcsolatok, melyek esetében a régi érzelmek kis hűtlenkedés árán esetleg ismét lángra lobbanthatók. Érdekesség, hogy az ötödik erotikus mese női főszereplője, Maruska Albertazzi A kulcs című filmből írta a disszertációját média szakon, és véleménye szerint Tinto Brass még annyira se obszcén, mint amennyire ő gondolja magát annak. A rendező szerint a Fallo! történetei legalább annyira falloszcentrikusak, mint amennyire falloszkritikusak. A művészi folytonosság jegyében a szereplők között olyanokat is láthatunk, akikkel Brass korábbi filmjeiben már találkozhattunk, mint például Sarah Cosmi, Max Parodi és Antonio Salines. 

Jelen sorok írásakor Brass utolsó egész estés mozifilmje a Monamour, mely már 2005-ben elkészült, sőt Franciaországban be is mutatták, de csak a következő évben terjedt el külföldön. A cím megint egy szójáték: a mon amour francia kifejezés azt jelenti: „szerelmem”, ugyanakkor a „mona” velencei dialektusban „vaginá”-t jelent. A téma – kell-e mondanom? – ismét a féltékenység és a hűtlenség, melyek nemcsak rombolhatják, hanem – kellő megértéssel – meg is szilárdíthatják a párkapcsolatokat. Esetünkben adott egy Maria nevű nimfomániás feleség és férje, a Dario nevű sikeres könyvkiadó. Maria még mindig szereti Dariót, kiszámítható és nem túl élvezetes házaséletük viszont már nem sok izgalmat tartogat számára. Unalmában elmegy a mantovai könyvvásárra, és követve cselszövő barátnője jó tanácsát, viszonyt kezd Leonnal, egy jóképű és kellően titokzatos művészemberrel. Új szerelmi tapasztalatokkal felvértezve lát hozzá, hogy házasságát is rendbe tegye. Kérdés – nem, mégsem kérdés, mert a választ a korábbi Brass-filmekből úgyis tudjuk –, hogy Dario vajon hogyan viszonyul az új helyzethez? Mariát egy orosz színésznő játssza, Anna Jimskaya (Anna Zsimszkaja), aki nagyjából ugyanazt nyújtja látványban és tehetségben, mint Yuliya Mayarchuk. Mindazonáltal igazságtalan lennék a rendezővel, ha azt mondanám, hogy csupán a régi ötleteit ismételgeti, és nem szolgál semmi újjal. Ez például az első, digitális technikával forgatott filmje, ami lehetővé tette, hogy később a DVD- és a Blu-Ray-verzión is azt lássuk, amit a moziban, és ne legyenek az eltérő képarányok miatti csonkolások. Láthatóan azonban nem lanyhult érdeklődése a női hátsók és a merev fütyik iránt – sőt inkább fokozódott, hiszen a Monamour merészebb film, mint amilyen a Fallo! volt. Talán épp ezért végül mégsem mutatták be a 2005-ös velencei filmfesztiválon, noha szó volt erről. Sőt az olasz mozik se játszották, mert a forgalmazók állítólag bojkottot hirdettek ellene, így a hazai közönségnek meg kellett várnia a DVD-premiert. 

A meg nem valósult filmek

Mint minden rendezőnek, Tinto Brassnak is voltak olyan filmtervei, melyeket különböző okokból nem tudott realizálni, de amelyek valamilyen formában mégis hatottak az életművére. Kiváló példa erre a hírhedt pornografikus regény, a Fanny Hill, melyet a direktor 1982 táján tervezett megfilmesíteni Brooke Shields vagy Nastassja Kinski főszereplésével. A projekt ugyan meghiúsult, néhány ötlete viszont beépült a Paprikába. Mazsolázgassunk azonban időrendben a kútba esett filmtervek közül! Ki hinné például, hogy a Mechanikus narancs filmváltozata eredetileg Tinto irányítása alatt készült volna, méghozzá Mick Jagger főszereplésével? A dolgot maga a direktor ügyetlenkedte el, mert ragaszkodott ahhoz, hogy a Paramount Pictures előbb segítsen neki Az üvöltés megvalósításában. Segítség helyett ejtették őt, s mivel Az üvöltést betiltották és megbukott, a Mechanikus narancs kapcsán már nem merült fel újra az olasz rendező neve. Ennek ellenére a Burgess-könyv néhány motívuma felfedezhető Brass későbbi filmjeiben: a Felvétel! két főszereplőjét például egy punkbanda erőszakolja meg, miként az író feleségét a könyvben, Molecolát – a Snackbár Budapest tizenéves gengszterét – pedig nyilvánvalóan a Mechanikus narancs főszereplője, Alex ihlette. 1969-ben szóba került, hogy Brass rendezzen folytatást Roger Vadim híres erotikus sci-fijéhez, a Barbarellához, Dino De Laurentiis producer azonban ejtette ezt a tervet. Kilátásban volt egy film a népszerű énekes, Gianni Morandi főszereplésével is (L’evasione, 1971), amely szintén nem realizálódott, ahogyan Tinto 1972-es filmtervei (Order and Sex Discipline; History of Italy) sem jutottak el az első csapóig. 

Tinto több milliós költségvetésből akart filmet forgatni a Borgiákról – VI. Sándor pápa szerepét Fernando Rey vállalta –, de a támogatók visszaléptek, amikor meghallották, milyen véres és szexuális töltetű alkotáshoz adnák a pénzüket. Nyilvánvaló, hogy ez a film a Caligula ikerdarabja lehetett volna. A Punch című filmtervét Brass 1974-ben Gigi Proiettivel, 1977-ben Malcolm McDowell-lel akarta megvalósítani, ám egyik variáció sem jött össze. 1981-ben Sade márki Filozófia a budoárban című regényének megfilmesítését készítette elő Pierre Clémenti, Fernando Rey és Rada Rassimov főszereplésével, állítólag a forgatás is elkezdődött, de valamiért pár nap után végleg le is állt. Évek múlva Aurelio Grimaldi forgatott filmet a könyvből, és ő valósított meg egy másik Brass-projektet is, Alina Reyes Il macellaio című regényének filmváltozatát. Néhány évvel ezelőtt felröppent a hír, hogy Tinto egy háromdimenziós szexfilm formájában újra feldolgozza Caligula történetét. Bár sokan azt hitték, az 1979-es film térhatású remake-je várható, valójában egy egészen más történetről lett volna szó. A sztori szerint Caligula a merényletkísérletek elől egy luxusbordélyba menekül, ahol egy furcsa balesetben meghal. Ez a halál azonban méltatlan egy császárhoz, ezért titokban egy hasonmást állítanak a helyére, hogy aztán végezzenek vele egy igazi merényletben. Ez a tömör összefoglaló se hangzik túl biztatóan, a direktor által kifejtett részletes tartalomismertető meg egyenesen komolytalan. Brass a közelmúltban súlyos szívbetegségen esett át, és végül lemondott az új Caliguláról, sőt állítása szerint már nem akar több szexcentrikus filmet forgatni. Legújabb filmterve egy hetvenes éveiben járó öregúrról szól, aki arra kéri a lányát, hogy segítsen neki abban, hogy öngyilkos legyen. 

Magánélet 

Tinto Brass 1956-ban vette feleségül Carla Ciprianit (1930. március 3. – 2006. augusztus 9.), akivel fél évszázadon át élt együtt nagy szeretetben és boldogságban. Carla a kezdetektől fogva részt vett férje filmjeinek elkészítésében, különböző feladatokat látva el mellette. A stáblistán olykor Tinta Brass néven jegyezték. Mint arról fentebb szó volt, a Monella (1998) cselekménye részben Carla asszony életének fiatalkori eseményein alapul, és a Tra(sgre)dire hősnője is alighanem tőle kapta a nevét. A Brass házaspár kapcsolatát aligha lehetne hagyományosnak nevezni. Carla elnézte férje futó kalandjait filmjeinek színésznőcskéivel, mert azt az érdekes női logikát követte, hogy egy feleség számára nem sok nő, hanem csak egyetlenegy jelenthet komoly vetélytársat. Házasságukból két gyermek született, Bonifacio és Beatrice. Bonifacio egy elegáns velencei étterem, a Locanda Cipriani tulajdonosa. Tinto Brass felesége halála után azt mondta, hogy a legtöbbet kapta tőle, amit egy asszony csak adhat egy férfinak: fél évszázad boldogságot. Valószínűleg legkevésbé Carla asszony botránkozna meg azon, hogy férjének azóta új élettársa van Caterina Varzi személyében, aki a Maestro Hotel Courbet (2009) című rövidfilmjének egyik főszereplője volt, de azóta szakított a színészi pályával, és pszichoanalitikussá képezte magát. 

Rendezői filmográfia

* 1958: Spatiodynamisme (rövidfilm)

* 1963: A világ végén / Aki dolgozik, elveszett (In capo al mondo / Chi lavora è perduto)

* 1964: A lázadás folyója (Ça ira – Il fiume della rivolta)

* 1964: Az én kis feleségem (La mia signora) (A kismadár és A kocsi című epizód)

* 1964: A repülő csészealj (Il disco volante)

* 1966: Yankee

* 1967: Dobogó szívvel (Col cuore in gola)

* 1969: Fekete-fehéren (Nerosubianco)

* 1970: Az üvöltés (L’urlo)

* 1970: A lázadó (Drop-out)

* 1971: A vakáció (La vacanza)

* 1971: I Miss Sonia Henie (társrendezők: Karpo Ačimović Godina, Mladomir „Puriša” Đorđević, Miloš Forman, Buck Henry, Dušan Makavejev, Paul Morrissey és Frederick Wiseman)

* 1976: Salon Kitty

* 1979: Caligula (Caligola) (rendezőként nem szerepel a stáblistán)

* 1980: Felvétel! (Action)

* 1983: A kulcs (La chiave)

* 1985: Miranda 

* 1987: Erotikus fantáziák (Capriccio)

* 1988: Snackbár Budapest (Snack Bar Budapest)

* 1991: Paprika 

* 1992: Così fan tutte

* 1994: A kukkoló (L’uomo che guarda)

* 1995: Tinto Brass postafiókja (Fermo posta Tinto Brass)

* 1998: Monella

* 2000: Tra(sgre)dire

* 2002: Érzelem '45 (Senso '45)

* 2003: Fallo!

* 2005: Monamour

* 2008: Kick the Cock (rövidfilm)

* 2009: Hotel Courbet (rövidfilm)