Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 6., kedd

CSÚFAK ÉS GONOSZAK

1976-ban mutatták be a cannes-i filmfesztiválon Ettore Scola Csúfak és gonoszak című szatíráját, amelyet a római külvárosok barakklakásaiban élőkről szóló híradások ihlettek. Scola sokat merített barátja, Pier Paolo Pasolini korai játékfilmjeiből és alkotói módszereiből is. A szereplők között Franco Merli és Ettore Garofolo személyében két „Pasolini-színész”-t is láthatunk, míg a főszerepben Nino Manfredi remekelt. Szó volt arról, hogy a Csúfak és gonoszakhoz Pasolini mond majd bevezetőt, ám a rendezőt még a forgatás befejezése előtt, 1975-ben meggyilkolták az ostiai tengerparton. 


A cselekmény
Róma nyomornegyedében járunk. Itt él Giacinto népes családjával egy saját maga által eszkábált kunyhóban. A férfi egy munkahelyi balesetben elvesztette fél szeme világát, amiért egymillió líra kártérítést kapott a biztosítótól. Giacinto meggyőződése, hogy kivétel nélkül mindegyik rokona meg szeretné kaparintani a pénzét, és ebben tulajdonképpen nem is téved. A család tagjai egyáltalán nem szentéletűek, akad közöttük piti tolvaj és transzvesztita prostituált is. Mindazonáltal a família egyáltalán nem lóg ki a környezetéből, hiszen a nyomortanyán csupa hozzájuk hasonló tengeti mindennapjait. Mindenki a maga módján próbál kitörni ebből a világból: Tommasina például aktmodellként dolgozik, és anyjához hasonlóan arról ábrándozik, hogy egyszer majd filmszerződéshez jut. Ebben a kis közösségben a szex az egyik leggyakoribb és legkedveltebb időtöltési forma. Van, akinek összejön, van, akinek nem. Fernando, a transzvesztita prostituáltként dolgozó fiú egy alkalommal például hátulról hágja meg a sógornőjét, aki éppen egy lavór fölé hajolva hajat mos. Giacinto az ablakon keresztül véletlenül megpillantja őket. Még aznap éjjel kihívja a menyét a WC-be, mindenféle ribancnak lehordja, majd hallgatásáért cserébe azt akarja, hogy a nő ugyanazt tegye vele, mint délután Fernandóval.


Egyik nap Giacinto nem találja a pénzét a rejtekhelyen. Óriási patáliát rendez, mindent felforgat, mondván, hogy meglopták. A felforrósodott helyzetben puskájával még az egyik fiára is rálő, mire elviszik a rendőrök. Távollétében persze a család mindent tűvé tesz, hogy megtalálja a dugipénzt. Giacintót némi hivatalos ejnye-bejnye után szabadlábra helyezik. Ő persze siet haza, és még útközben eszébe jut, hogy valójában nem is oda rejtette a pénzt, ahol eredetileg kereste. Hazaérkezése után kárörvendően szemléli családja eredménytelen kutatásának nyomait: persze a háziak azt mondják, csupán nagytakarítást végeznek. Giacinto nem is zavarja őket ebben, elmegy inkább iszogatni. Megismerkedik egy molett prostituálttal. Közben a család sem marad pénz nélkül, hiszen jön az értesítés a nagymama nyugdíjáról. Rögvest az egész pereputty felkerekedik, szélsebesen betolják a tolószékes nagymamát a városi postahivatalba, hogy felvegye a pénzt. Utána a nyugdíjat azonnal szétosztják egymás között. Persze az öreglány is kap legalább egy nyalókát azzal a jó tanáccsal, hogy lassan szopogassa, hogy kitartson a következő nyugdíjig.


Éjszaka Giacinto hazaviszi a hitvesi ágyba a testes örömlányt. A feleség persze óriási cirkuszt rendez, mindenkit fellármáz a kunyhóban, de a felfordulás csak arra jó, hogy közben az egyik fiú is meghágja Giacinto új barátnőjét. Másnap Giacinto vásárolni megy terebélyes szerelmével. A családtagok attól félnek, hogy még a végén az összes dugipénzét erre a tramplira fogja költeni. Hogy ezt megakadályozzák, elhatározzák, hogy megölik Giacintót. Kapóra jön egy keresztelői ebéd, ahol a felesége patkánymérget tartalmazó fogást tálal fel neki. Giacinto be is fal mindent, és hamar rosszul lesz. Zűrzavar támad, az örömlány persze Giacinto védelmére kel, és amíg mindenki vele törődik, addig a családfő az utolsó erejével elkerékpározik a helyszínről. A vízparton kihányja az elfogyasztott ételt. Éjszaka bosszút áll: rágyújtja a házat a családjára. Mindenki megmenekül, ám Giacinto még nem vett teljes elégtételt. A gyújtogatás után ugyanis eladja a telket egy másik nincstelen, népes famíliának, amely hamarosan teljes létszámmal meg is jelenik a helyszínen. Persze vita támad arról, hogy ki menjen, és ki maradjon, verekedés tör ki, ám a dolog vége az lesz, hogy a két család összeköltözik, és még szűkösebben élnek együtt, mint korábban – persze Giacintóval és a dagi barátnőjével…


Ettore Scola a filmről
„Olyasmit sohasem akartam mondani, hogy a szegények jók, ugyanis ezt hazugságnak tartom, szemforgató hazugságnak, ami arra jó, hogy ne kelljen foglalkoznunk velük, hagyjuk meg őket a »kiváltságos« helyzetükben: hiszen – a katolikus felfogás szerint – úgyis az övék lesz a mennyek országa. Holott ők ugyanolyan emberek, mint mi, a hibáikkal együtt. Hibánk nekünk is van épp elég, csak az övéiket még tovább szaporítja a szegénység, az összezsúfoltság, a kulturális és szellemi beszűkültség, így aztán a hibáik inkább kiütköznek, erősebben, mint a jó tulajdonságaik. Szóval, ha így vesszük, a szegények szerintem igenis csúfak, koszosak és gonoszak. Talán még gonoszabbak is lehetnének.”


A rendező
Ettore Scola 1931. május 10-én született az olaszországi Trevicóban. A római egyetemen jogot tanult. Tanulmányai befejezése után újságíróként és karikaturistaként kapott munkát. A Marc’ Aurelio nevű lapnál Federico Fellini volt az egyik kollégája. Scola filmes karrierje forgatókönyvíróként kezdődött: a korszak megbízható mesterei számára dolgozott, de egyik írásából sem készült filmtörténeti jelentőségű mű. Rendezőként 1964-ben mutatkozott be a Beszéljünk a nőkről! című szkeccsfilmmel, melynek történeteiben Vittorio Gassman játszotta a férfi főszerepeket. Mindjárt ez az első filmje eljutott Magyarországra is, és a továbbiakban szinte minden fontosabb alkotását láthattuk a hazai mozikban. Így például a Belfegor a pokolból (1966, a főszerepben ismét Gassman) című vígjátékot és a Sikerül-e hőseinknek megtalálniuk Afrikában titokzatosan eltűnt barátjukat? (1968, főszerepekben: Alberto Sordi, Nino Manfredi, Bertrand Blier) című tragikomédiát. Scola mindig arra törekedett, hogy megnevettesse a közönséget, mert szerinte mélyebben megérintik a nézőt azok a történetek, amelyeken nevetni is lehet. Mindazonáltal a hetvenes években több olyan filmet is forgatott, melyek inkább drámai hatásúak, semmint mulatságosak, mint például a Féltékenységi dráma (1970), Az örök vesztes, Rocco Papaleo (1971), a Fiatváros alattvalói (1973) vagy a Mennyire szerettük egymást! (1974).


Pályafutásának egyik csúcspontja a harmincas években játszódó rendhagyó szerelmi történet, az Egy különleges nap (1977), amelyet Sophia Loren és Marcello Mastroianni kiemelkedő alakítása fémjelez. Tulajdonképpen a Mennyire szerettük egymást! folytatásának tekinthető az 1980-ban bemutatott A terasz. A Szerelmi szenvedély (1981) egy furcsa szerelem históriája: egy meghökkentően csúnya nő szerelmes lesz egy délceg katonatisztbe, aki végül csodaszép menyasszonyát is elhagyja a különös nő kedvéért. A postakocsi (1982) a nagy francia forradalom idejébe kalauzolja a nézőt, a dialógusok nélküli A bál (1983) pedig a XX. századi francia történelem ötven évét meséli el kizárólag képek és táncok segítségével. A Scola-életmű kései tételei közül kiemelkedik A család (1987), a Fracassa kapitány utazása (1990) és az utolsó előtti mű, a Római emberek (2003), amely az első filmhez hasonlóan rövid történetekből áll. A direktor 2013-ban búcsúzott a filmvilágtól a régi barátja és mestere, Fellini tiszteletére forgatott De furcsa, hogy a nevem Federico című alkotásával, amelyben a fiatal Maestrót Tommaso Lazotti, a felnőttet Maurizio De Santis játszotta, a fiatal Ettore Scolát Giacomo Lazotti, a felnőttet pedig Giulio Forges Davanzati formálta meg. Ettore Scola haláláig boldog házasságban élt feleségével, Gigliolával. Két lányuk született, Paola és Silvia, mindketten a filmszakmában dolgoznak. Scola 2016. január 19-én hunyt el egy kórházban, ahová szívproblémái miatt szállították. Nyolcvannégy évet élt.


A fontosabb szereplők
Giacinto Mazzatella szerepét az olasz filmművészet öt „szent szörnyetegének” egyike, Nino Manfredi (1921–2004) játszotta. (A másik négy: Ugo Tognazzi, Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni és Alberto Sordi.) Teljes neve: Saturnino Manfredi. Eredetileg jogásznak készült, 1947-ben kapta meg a jogi diplomáját. Ennek ellenére még abban az évben kipróbálta magát színészként is, méghozzá oly eredményesen, hogy végleg ezt a hivatást választotta. Színpadon és filmen, drámai és vígjátéki szerepekben egyaránt emlékezeteset alkotott. Sokoldalúságára jellemző, hogy forgatókönyvíróként, rendezőként, sőt énekesként is ténykedett. Több filmet is forgatott Ettore Scolával, ezek közül a Csúfak és gonoszak karrierje egyik csúcspontjának tekinthető. Játszott magyar produkcióban is: II. Endrét alakította Koltay Gábor Julianus barát (1991) című filmjében. Agyvérzésben halt meg. Maria Luisa Santella filmszínésznői karrierje Scola jelen alkotásával kezdődött. Viszonylag keveset forgatott, annál többet dolgozott a televízió és a színház számára. Rendezőként is aktív, egyik célkitűzése a különböző művészeti ágak összekapcsolása, beleértve a multimédia lehetőségeit is. Francesco Anniballi (1941–1992) bő másfél évtizeden keresztül, 1970 és 1987 között, közönségfilmek tucatjaiban vállalt kisebb, olykor csak pár másodperces epizódszerepeket vagy kaszkadőri feladatokat. Többször is szerepelt Tomás Milián zsarufilmjeiben, illetve Bud Spencer és Adriano Celentano vígjátékaiban. 1992-ben máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták: sem a bűncselekmény indítéka, sem a gyilkos személye nem derült ki.


Giselda Castrini – akárcsak Maria Luisa Santella – nem annyira filmszínésznőként, mint inkább színpadi színésznőként ismert hazájában. Bár külsejének köszönhetően elsősorban vígjátéki szerepekre alkalmas, tehetségét komolyabb műfajokban is bizonyította. Ennio Antonelli (1927–2004) 1949 és 1957 között profi ökölvívóként szerzett nevet magának. Huszonkilenc meccset játszott, de csak négyet nyert meg, három döntetlennel végződött, a többit elveszítette. Filmszínészként főleg vígjátékokban jutott feladatokhoz. Zoe Incrocci (1917–2003) a sikeres forgatókönyvíró, Age (Agenore Incrocci) nővére volt. 1934-ben kezdett filmezni, de gyakran foglalkoztatták a színházban, a televízióban és a rádióban is. Szinkronszínésznőként különösen nagy népszerűségnek örvendett. A jamaicai születésű színes bőrű Beryl Cunningham a hetvenes években erotikus filmszerepeinek köszönhetően vált ismertté az olasz közönség körében. Csillaga az évtized végére lehanyatlott. Szakácskönyvet adott ki a nyolcvanas évek elején, majd teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Ettore Garofolót (1946–1999) és Franco Merlit egyaránt Pier Paolo Pasolini fedezte fel. Garofalo pincérként dolgozott egy római étteremben, amikor Pasolini felfigyelt rá, és a Mamma Róma (1962) című filmdrámájának férfi főszerepét kifejezetten róla mintázta. Kisebb szerepet játszott mentora híres-hírhedt szkeccsfilmjében, A túróban (1963). Bár többet már nem dolgoztak együtt, barátságuk megmaradt. Franco Merlire egy benzinkút alkalmazottjaként figyelt fel Pasolini bizalmas barátja, Ninetto Davoli. A fiatal srácot ajánlotta mesterének Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) főszerepére, és Pasolini egyetértett a javaslattal. Kisebb szerepet adott neki utolsó filmjében, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975). Merli az 1970-es évek végén eltűnt a filmvilágból. Napjainkban Rómában dolgozik bankárként.


Néhány érdekesség
A Csúfak és gonoszak ötlete a Róma külvárosában, barakklakásokban élőkről szóló híradásokból származik. Scola eredetileg dokumentumfilmet akart forgatni róluk, de aztán úgy döntött, inkább egy játékfilmet szentel a témának. Nagy hatással voltak rá jó barátja, Pier Paolo Pasolini korai mozifilmjei, különösen A csóró (1961) és Mamma Róma (1962), melyek hasonló miliőben játszódnak. A tragikus hangvétel helyett Scola a humort helyezte középpontba, a hitelesség megteremtése érdekében viszont Pasolini módszerét követte. Vagyis eredeti helyszíneken forgatott (javarészt a római Monte Ciocci területén), csupán a főszerepet bízta közismert színészre – Nino Manfredi remekel Giacinto szerepében –, a legtöbb szerepre amatőröket szerződtetett. A párbeszédek megírásában részt vett a római argó nagy szakértőjének tartott Sergio Citti (1933–2005), aki korábban Pasolini számára nyújtott hasonló segítséget, és mellesleg barátja pártfogásával maga is figyelemre méltó rendezővé érett. Szó volt arról, hogy a Csúfak és gonoszakhoz Pasolini mond majd bevezetőt, ám a rendezőt még a forgatás befejezése előtt, 1975 novemberében meggyilkolták az ostiai tengerparton. A Csúfak és gonoszakat 1979. augusztus 2-án feliratos változatban mutatták be Magyarországon, ahol szép sikert aratott. Amikor évekkel később a Magyar Televízió műsorra tűzte, és szinkront készített hozzá, a film címét az eredeti olasz címnek megfelelően Csúfak, piszkosak és gonoszakra változtatták. 2010 januárjában a kölni Schauspiel bemutatta a film alapján készült színpadi változatot Karin Beier átdolgozásában.


A cannes-i bemutató
A Csúfak és gonoszak Olaszország egyik versenyfilmje volt az 1976-os cannes-i filmfesztiválon. Négy évtized távlatából elmondható, hogy a mezőny kifejezetten színvonalas és igényes volt úgy a versenyfilmek, mint a kísérőszekciók kínálatát tekintve. A versenyprogramban szerepelt többek között a Taxisofőr (USA, Martin Scorsese), a Babatou (francia–nigériai, Jean Rouch), a Bugsy Malone (angol–olasz, Alan Parker), a Levelek Marusiából (mexikói, Miguel Littin), a Nevelj hollót! (spanyol, Carlos Saura), A Ferramonti-örökség (olasz, Mauro Bolognini), a Klein úr (francia–olasz, Joseph Losey), a Dandy, az igazi amerikai lány (USA, Jerry Schatzberg – a film címét később Édes bosszúra változtatták), A bérlő (francia, Roman Polanski), a Következő megálló: Greenwich Village (USA, Paul Mazursky), az O. márkiné (francia–nyugatnémet, Éric Rohmer), Az idő múlása (nyugatnémet, Wim Wenders), Az éjszakának vége (indiai, Shyam Benegal), a Magánbűnök, közerkölcsök (olasz–jugoszláv, Jancsó Miklós) és a Déryné, hol van? (magyar, Maár Gyula). Ezek többsége ma már a filmtörténet megbecsült darabjai közé tartozik. A korabeli média viszont mégis arról sopánkodott, hogy a kínálat egyhangúan szürke, nincsenek igazán kiemelkedő művek. (Ezek a siránkozások egyébként évről évre elhangzanak Cannes kapcsán, bár az tagadhatatlan, hogy nem mindig alaptalanul.) A kiváló magyar kritikusnő, Létay Vera a fesztiválról szóló beszámolójában (Filmvilág 1976/12) egyenesen úgy fogalmazott, hogy ebben a művészi meglepetésekkel nem szolgáló mezőnyben „a hivatalos díjakat akár kalapból is kihúzhatták volna. (S ki tudja, hogy nem ezt tették-e?)” A Taxisofőr nagydíjára például állítólag senki sem számított, a filmet az első héten nem is sorolták az Arany Pálma komoly esélyesei közé. Mindazonáltal alkalmat adott arra, hogy a zsűri elnöke, Tennessee Williams amerikai író egy közleményben emelje fel a szavát a fesztiválfilmekben elburjánzó erőszak ellen. (A zsűrinek egyébként magyar tagja is volt Kovács András filmrendező személyében.) Scola opuszát sem fogadta egyértelmű lelkesedés, amint az a lenti magyar kritikákból is kiolvasható. Jómagam mégis úgy gondolom, az olasz rendező nem érdemtelenül kapta a díjat, hiszen filmjét épp a rendezői erények emelik magasan az átlag vígjátékok fölé: az atmoszférateremtő képesség, a ritmusérzék, a humor és drámaiság megfelelő aránya, a biztos kezű színészvezetés, ami a profi és amatőr színészek játékstílusának harmóniájában is megnyilvánul. 


Így látták ők
„Sajátos világba visz Ettore Scola furcsa című filmje, a Csúfak, koszosak, gonoszok. A felejthetetlen De Sica-film, a Csoda Milánóban környezete elevenedik meg, csak nem mesei lírával, hanem vaskos és kemény realizmussal. Ebben a »ládavárosban« iszonyú körülmények között és borzasztó módon élnek az emberek, akikre valóban érvényes a cím valamennyi jelzője. De Scola nagy bravúrja, hogy bebizonyítja – ezek is teljes értékű emberi életek, telve igazi érzelmekkel, indulatokkal és legfőképp valami elpusztíthatatlan életerővel, amitől még a legszörnyűbb dolgok is derűssé válhatnak – ha ilyen kitűnően ábrázolják őket.”
(Bán Róbert: „Cannes 1976 – Egy magyar díj és néhány film”. In: Film, Színház, Muzsika 1976/23, 14. o.)


„Nehéz megérteni, miért éppen Ettore Scola Szörnyűek, koszosak és gonoszok című groteszkjét tüntették ki a legjobb rendezés díjával. Igaz ugyan, hogy Scola szemléletileg ellene fordul »a szegények jók« érzelmes felfogásának. »Az igazi szegények nem jók. Semmi okuk nincs, hogy azok legyenek” – mondja. Az egyik közhelyet azonban egy másik közhellyel helyettesíti, tudniillik a szegények (nem is igazi szegények, lumpenproletárok, naplopók, prostituáltak, tolvajok) szörnyűek, koszosak és gonoszak. A neorealizmus remekének, a Csoda Milánóban torz reminiszcenciáját ébresztő nyomortelepen csupán filmgyári kellékesek által kiagyalt műnyomort láthatunk. Ha egy kutya átmegy a képen, még annak is csak három lába van.”
(Létay Vera: „Cannes, 1976”. In: Filmvilág 1976/12, 15–21. o.)


„Az olasz Ettore Scola valóban nagy mesterségi tudással rendelkező, kiváló filmrendező, s ez bemutatott filmjében – Csúfak, koszosak, gonoszak –, annak minden kockáján érződik. Igazán nem mondhatjuk rá, hogy unalmas vagy szellemtelen, hogy a rendezés díját – amennyiben szűken, csak a megjelenítésre alkalmazzuk a fogalmat – érdemtelenül nyerte el. S mégis az az igyekezete, hogy hősei kivétel nélkül és a film minden jelenetében csúfak, koszosak és gonoszok legyenek – hogy ez legyen egyetlen »emberi« ismérvük, tulajdonságuk –, végül is egy olyan világ megjelenítéséhez vezet, amelyet ízlésünkön túlmenően világnézeti okokból sem tudunk elfogadni.”
(Gyertyán Ervin: „Cannes ’76”. In: Filmkultúra 1976/4, 49–64. o.)


„Ennek a filmnek az emberei csakugyan csúfak, gonoszok, sőt – az eredeti olasz cím harmadik tagja szerint is – piszkosak. Testileg, lelkileg. […] És Scola ezen a trágyadombon, az emberi rosszaságoknak ebben a fertőgócában, elképesztően nyers hangzatokkal lírizál az emberi természet mibenlétéről. A trágárság és a trivialitás vásári zűrzavarában igenis költészetet fakaszt, anélkül, hogy külön teret szentelne rá. Minden eldurvult, elállatiasodott, erkölcsi nullpont alá süllyedt ebben a környezetben, ám ez a kifordított családi idill nemcsak vádol, hanem rátapint a kifosztottságra, az emberibb lehetőségek hiányára is, amit ennek az életformának a kárvallottjai rablással, fosztogatással, ütlegekkel, egymás kijátszásával, gyilkolásával, egyszóval tömény gonoszsággal kompenzálnak.”
(Sas György: „Csúfak és gonoszak”. In: Film, Színház, Muzsika 1979/31, 11. o.)


Így láttam én
Nos, essünk túl mindjárt az elején a bombasztikusan megfogalmazott konklúzión: a Csúfak és gonoszak a legjobb Pasolini-film, amelyet nem Pasolini rendezett. Ettore Scola szemléletmódjától távol áll az a „szent megalázottság”, amely a korai Pasolini-filmek egyik kulcsfogalma. Szó se róla, az 1970-es évek közepén már maga Pasolini is másképp látta azt az „ideális nép”-et, amelyet A csóróban, a Mamma Rómában vagy Az Élet trilógiájában ábrázolt. A trilógia alapelveinek visszavonásában így írt: „...ostoba fajankók, akik kénytelenek voltak szeretetre méltónak mutatkozni, lapos kis bűnözők, akik arra kényszerültek, hogy rokonszenves csavargóknak adják ki magukat, tehetségtelen gyávák, akiknek ártatlan szentté kellett lenniük.” Scola alkotása mintha ennek a szemléletnek a jegyében fogant volna, hozzátéve azonban, hogy a szereplők ugyan valóban csúfak, piszkosak és gonoszak, a rendező azonban nem nevetség és közmegvetés tárgyává akarja tenni őket, hanem általuk inkább azokat a közállapotokat állítja pellengérre, amelyek táptalajt jelentenek ennek az életformának, és eltűrik azt. „Nem olyan rosszak ők” – mondja a molett örömlány Giacintónak a férfi családjáról, és tulajdonképpen valahol igaza is van. Scola finom rendezői módszerekkel érzékelteti, hogy a látszat ellenére címszereplői oldalán áll: hőseink egy magaslaton élik mindennapjaikat nyomorúságos viskóikban, a „másik” Róma alattuk, lent helyezkedik el. És ha „alá is szállnak” oda (például amikor valamennyien felkerekednek, hogy felvegyék a nagymama nyugdíját), akkor is elkülönülnek ettől a másik Rómától, legfeljebb csak egy ügyintéző vagy egy rendőr által kerülnek kapcsolatba vele. Zárt, öntörvényű világot alkotnak: szükségleteik tekintetében (evés, ivás, szórakozás, szex, pénzkeresés) semmi különbség nincs köztük és az úgynevezett normális polgárok között, ám ezeket az emberi igényeket csak a maguk nyomorúságos, primitív, nem emberhez méltó módján tudják kielégíteni. Giacinto szerepében Nino Manfredi hasonló színészi bravúrt visz véghez, mint Anna Magnani a Mamma Rómában: tökéletesen azonosul a szereppel, elhiteti a nézővel, hogy ő is ahhoz a világhoz tartozik, mint a javarészt valóban abból a miliőből érkezett partnerei. Hogy a Csúfak és gonoszak Magyarországon kultfilmmé válhatott, abban a kiváló magyar szinkronnak is jelentős szerepe volt, hiszen olyan művészek kölcsönözték a hangjukat a szereplőknek, mint például Szabó Gyula, Fónay Márta, Pécsi Ildikó, Mányay Zsuzsa, Esztergályos Cecília, Dózsa László, Harsányi Gábor és sokan mások.


Csúfak és gonoszak (Brutti sporchi e cattivi, 1976) – olasz filmszatíra. Forgatókönyv: Ruggero Maccari, Ettore Scola és Sergio Citti. Operatőr: Dario Di Palma. Zene: Armando Trovajoli. Díszlet: Jean Robert Marquis. Jelmez: Danda Ortona. Vágó: Raimondo Crociani. Rendező: Ettore Scola. Szereplők: Nino Manfredi (Giacinto Mazzatella), Maria Luisa Santella (Iside), Francesco Anniballi (Domizio), Maria Bosco (Gaetana), Giselda Castrini (Lisetta), Ettore Garofolo (Camillo), Franco Merli (Fernando).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...