BOMBÁZÓK A MÚLT SZÁZADBÓL 2/2: AZ ELSŐ HAT HELYEZETT

Íme, az a hat színésznő a múlt századból, aki mindmáig a legjobban megdobogtatja a szívemet. Akik ismernek, az első három helyezetten egész biztosan nem csodálkoznak. 

6. URSULA ANDRESS (* 1936)

A svájci születésű amerikai színésznőt az Empire magazin 1995-ben a filmtörténet 100 legszexisebb sztárja közé választotta, nálam viszont – mint látható – még a Top 12-be is bekerült. Az már más kérdés, hogy vajon „A 100 legjobb színésznő” között is helye lenne-e, mivel karrierjét elsősorban külső adottságaira építette. Az 1960-as évek végétől egyre gyakrabban vetkőzött a filmjeiben (is), ezért a kritikusok ironikusan „Ursula Undress” („a ruhátlan Ursula”) néven emlegették. Kevésbé köztudott, hogy amikor William Styron a Sophie választása című híres regényét írta, arra gondolt, hogy a filmváltozatban majd Ursula Andress fogja eljátszani a női főszerepet. A holokauszt-túlélő asszony megformálása kétségtelenül éles fordulat lett volna Andress pályáján, és egy lehetőség arra, hogy valóban komoly színésznőként jelenjen meg a filmvásznon, de végül nem őt szerződtették. Talán azt hitték róla, hogy nem alkalmas egy ilyen nehéz szerepre, talán úgy gondolták, szexistennői imázsa nevetségessé tenné a komoly témát. De kezdjük az elején! Ursula népes családból származik: egy fiú- és négy lánytestvére született. (Más források hat testvérről tudnak.) A családnak politikai okokból el kellett hagynia Svájcot. A német diplomata édesapa eltűnt a második világháborúban. A magára maradt édesanya igyekezett színvonalas nevelést biztosítani a gyerekeinek. Ursula például festészetet, szobrászatot és táncot tanult Párizsban, ám túl feltűnő szépség volt ahhoz, hogy mulandó fiatalságát tanulásra pazarolja. 1954-ben kezdett filmezni Olaszországban, de csak egészen parányi szerepeket kapott. Mindazonáltal nem kisebb híresség figyelt fel rá, mint Marlon Brando, aki a hóna alá (meg még ki tudja, hová) nyúlt, és támogatásának köszönhetően Ursulát szerződtette a Paramount Pictures. Az együttműködés hamar megszakadt, mert az önfejű Andress nem engedelmeskedett a sztárcsinálók diktátumainak. Az Egyesült Államokban a szépséges sztárjelöltet egyszerre két ifjú színész is ostromolta: a fiatalok bálványa, James Dean és egy ismeretlen kezdő, John Derek. Ursula az utóbbit választotta, 1957-ben feleségül is ment hozzá, így még el sem kezdődött karrierjében máris fél évtizedes szünet következett.

1962-ben indult a filmtörténet eddigi leghosszabb és legsikeresebb szériája, a James Bond-sorozat, amely sokáig Ian Fleming népszerű kémregényein alapult. Az első rész a Dr. No címet kapta. A 007-es ügynök szerepe sztárrá tette Sean Conneryt, és a film világhírnévhez segítette Ursula Andresst is, akit mindmáig a legtökéletesebb Bond-lánynak tartanak. Az a jelenet, amelyben az általa játszott Honey Ryder egy fehér bikiniben kilép a tengerből, túlzás nélkül a filmtörténet egyik leghíresebb pillanatának számít. Kit érdekelt, hogy a gyönyörű nő erős német akcentusa miatt valójában nem a saját hangján szólalt meg?! Ursula megkapta a legígéretesebb új sztárnak járó Golden Globe-ot, és persze elárasztották szerepajánlatokkal. Ám ő alaposan megrostálta a felkéréseket, mert saját bevallása szerint túl lusta volt a forgatásokhoz. Következő filmjét (Acapulcói kaland, 1963) Elvis Presley-vel forgatta, aztán Frank Sinatra, Dean Martin, Charles Bronson és Anita Ekberg oldalán tűnt fel a Négyen Texasért (1964) című westernben. Ő játszotta a főszerepet H. Rider Haggard híres regénye, a She 1965-ös filmváltozatában is. Általános meglepetésre ugyanabban az évben levetkőzött a Playboy magazin számára. (Ezt az elkövetkezendő esztendőkben többször is megtette.) Az okokat firtató riporteri kérdésekre frappánsan tömör választ adott: „Mert szép vagyok”. Játszott például Elio Petri A tizedik áldozat (1965) című sci-fijében, az Egy kínai viszontagságai Kínában (1965) című Belmondo-vígjátékban és a Dél csillaga (1969) című kalandfilmben. (Az utolsó kettő egyaránt egy-egy Verne-regényen alapul.) A Casino Royale (1967) című James Bond-paródiában lényegében önmagát, híres alakítását figurázta ki, immáron a saját hangját használva. A Vörös nap (1971) című rendhagyó westernben Toshiro Mifune, Charles Bronson és Alain Delon partnere lehetett. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy nem lesz belőle igazi hollywoodi sztár, így Európára, azon belül is Olaszországra koncentrált. Olasz színekben forgatta olyan filmjeit, mint például Az ápolónő (1975), az Afrika Expressz és a Szafari Expressz (mindkettő 1976-os), A kannibálok hegye (1978) vagy a Vad ágyak (1979). Az ötödik muskétás (1979) című Dumas-adaptációban ármánykodó dámát alakított, aki buja bájaival csavarja el a fiatal XIV. Lajos király fejét. A Titánok harca (1981) című mitikus kalandfilmben ki mást játszott volna, mint a szépség görög istennőjét, Aphroditét? A látványos opusz dicstelen bukását követően karrierje főleg a televízióra korlátozódott. A múló idő sajnos kikezdte legendás szépségét, így Ursula 1995 után már csak háromszor állt a felvevőgép elé. A bulvármédiában viszont rendszeresen felbukkan, és élvezi, hogy rajongói élő legendaként tekintenek rá. Mozgalmas magánéletében John Derektől való 1966-os válása után Jean-Paul Belmondo, Fabio Testi és Harry Hamlin játszott fontos szerepet, utóbbitól született Dimitri nevű fia. Jóban maradt exférjével, sőt annyira összebarátkozott annak negyedik feleségével, Bo Derekkel, hogy egyszer még az is szóba került, hogy anyát és lányát játsszák egy közös filmben.

5. SYLVIA KRISTEL (1952–2012)

A szocialista filmforgalmazás két műfajtól óvta legkitartóbban a hazai közönséget: a horrortól és az erotikus filmtől. Az illetékesek ugyanis egészen komolyan gondolták, hogy hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának. Teljes hírzárlatot azonban nem rendeltek el, ezért a holland Sylvia Kristelről időnként a magyar filmlapok is írtak, ám csak az 1979-es holland filmhéten láthattuk őt először a filmvásznon, méghozzá a Rejtélyek (1978) című goethei hangvételű tragikus szerelmi történetben és a Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámában. (Mindkettőben Rutger Hauer volt a partnere.) Megvallom, Sylvia nekem akkor még csalódást okozott. Híres filmje, az Emmanuelle (1974) lényegében pornóként került néha szóba a magyar médiában, szóval én mint felajzott kamasz valami szopós szájú macát vártam hatalmas luftballonmellekkel, és hát Sylvia ennek a fantáziaképnek (ma már azt mondom: hála istennek!) egyáltalán nem felelt meg. Az évek múlásával szerencsére enyhült a cenzorok szigora, fellazult a szocialista erkölcs, és Kristel néhány filmje beszivárgott hozzánk. Fokozatosan kerültem a művésznő hatása alá, lényének furcsa kettőssége ragadott meg. Arca naivságot és ártatlanságot tükrözött, ő maga törékenynek és védelemre szorulónak tűnt, ugyanakkor az érzékiség lángja lobogott benne, és gyakran át is engedte magát elemi ösztöneinek. Sajnos immár végleg lezárult karrierjére visszapillantva azt is mondhatnám, ő volt „a női Dolph Lundgren”. Természetesen nem a külsejükben hasonlítottak, hanem abban, hogy kimagasló intelligenciájuk filmszerepeik megválasztásában nem igazán tükröződött. Sylviáról hamar kiderült, hogy nemcsak szép, de okos is: éles eszének köszönhetően négy osztályt is kihagyhatott az iskolában. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy szépsége fogja meghatározni pályaválasztását. Muszáj is volt minél előbb önállóvá válnia, mert 16 éves korában apja egy vadidegen nővel tért haza, és közölte, ő lesz az új felesége, a mostani nejének és két lányának pedig fel is út, le is út. Sylvia 17 éves korában már modellként dolgozott. 21 évesen megnyerte a Miss Tv Europe szépségversenyt. Ekkor figyeltek fel rá a filmesek, és 1973-ban három holland filmben kapott kisebb szerepeket.

A nagy áttörést a fentebb említett Emmanuelle hozta meg számára: az érzéki örömökkel ismerkedő diplomatafeleség szerepe világhírűvé tette. Just Jaeckin rendező több tucat jelentkező közül választotta ki Kristelt, mert úgy találta, hogy csakis Sylvia rendelkezik a figura hiteles megformálásához szükséges kisugárzással. A sikerben oroszlánrésze volt a Pierre Bachelet által előadott romantikus főcímdalnak is. Töredelmesen bevallom, hogy jómagam sose kedveltem ezt a filmet, a folytatásokat is beleértve. Ugyanis borzasztóan idegesít benne a sznoboknak szóló álintellektuális máz, a falvédő bölcsességek a test felszabadulásáról, meg hasonlók, amikkel a szemnek kellemes szexfilmet mindenáron művészetté akarták feltupírozni. Szerencsére akadtak olyan rendezők is, akik valódi művészfilmekben tartottak igényt Sylvia közreműködésére. Kristel ugyanis nem annyira színésznő volt, mint inkább médium: megfelelő irányítás mellett lényének izgalmas ellentmondásai kellőképpen érvényesültek, míg iparosoknál nemigen volt több, mint szép arc és test. Dolgozott Jean-Pierre Mockyval, Alain Robbe-Grillet-vel, Francis Girod-val és Roger Vadimmal, személyes kedvencem azonban Walerian Borowczyk drámája, a Periféria (1976). Ennek főhőse, a jóképű és nős üzletember (Joe Dallesandro) Párizsba utazik üzleti ügyben. Bár ígéretet tesz nejének, hogy nem fogja megcsalni, mégis viszonyt kezd egy arisztokratikus viselkedésű örömlánnyal (Sylvia Kristel), ám a kapcsolatnak annak ellenére sincs jövője, hogy a férfi értesül kisfia és felesége tragikus haláláról. A Sylvia által alakított Diana csupán a testét adja kuncsaftjának, a lelkét nem. Olykor úgy tűnik, mintha csak a pénzforrást látná a férfiban, máskor inkább azt sejtjük meg, hogy ez a nő valaha testestül-lelkestül lehetett valakié, ám talán épp annak a kapcsolatnak szomorú következményeként került az utcára, és nem akar egy újabb óriási érzelmi csalódást átélni. Kristel Ursula Andress riválisaként szerepelt Az ötödik muskétás (1979) című kosztümös kalandfilmben, bár partnernőjével egyetemben olykor kosztüm nélkül. Felbukkant az Airport-sorozat negyedik részében (1979) Alain Delon oldalán, és illúziókeltő volt a Lady Chatterley szeretője (1981) női főszerepében. (Férjét Shane Briant, szeretőjét Nicholas Clay alakította.) Pályájának vannak magyar vonatkozásai is: a Der Liebesschüler (1974) című (nyugat)német erotikus filmben Tordai Terivel (alias Terry Torday) meztelenkedett, a Mata Hari (1985) című filmjét pedig javarészt Magyarországon forgatta. Az 1990-es években visszatért híres szerepéhez, és az idős Emmanuelle-t játszotta egy tévésorozatban, de igazán nagy sikert sem azzal, sem egyéb szerepeivel nem ért már el. Magánélete egyszerre volt mozgalmas és boldogtalan. Ian McShane brit színésszel való viszonyát különösen megszenvedte, és akkoriban vált a kábítószer rabjává is. Szerencsére volt számára kiút, többé-kevésbé kigyógyult szenvedélybetegségeiből – a dohányzást kivéve. Többször kezelték torok- és gégerákkal, 2012 júliusában pedig szélütés érte. Egy amszterdami kórházban, álmában halt meg. (Az IMDB szerint szülővárosában, Utrechtben hunyt el.) Halálhírét Hugo Claus belga írótól született fia, Arthur jelentette be a médiának.

4. MONICA VITTI (1931–2022)

A listámon szereplő hölgyek közül egyértelműen a fiatal Monica Vitti lenne az, akit valóban el tudnék képzelni magam mellett a valóságban is. Egész biztosan olaszosan zajos életet élnénk – köszönhetően elsősorban neki –, a szürke és unalmas hétköznapokat valószínűleg hírből sem ismernénk. Mint színésznő, Monica is kétarcú volt, akárcsak Sylvia Kristel: főleg pályája első szakaszában inkább drámai szerepeket alakított – érzékenynek, sebezhetőnek, labilis idegzetűnek láttam. Miután átváltott a vígjátékokra, egészen más arcát mutatta meg a közönségnek: temperamentumos volt, és nagyszájú, sohasem közönséges, de mindig szenvedélyes. Szerepeiben örökös – és tökéletesen alaptalan – kételyei voltak külsejét illetően, megmosolyogtató igyekezettel próbált megfelelni a tisztes feleség, a tüzes szerető és a talpraesett háziasszony sztereotípiáinak, miközben valószínűleg rendre odakozmálta az ételt. Komolyan haragudni azonban nem lehetett rá. A Monica Vitti egyébiránt felvett név, a művésznő igazi neve: Maria Louisa Ceciarelli. 1953-ban kapott diplomát a római színművészeti akadémián. Színpadi színésznőként mutatkozott be a közönségnek. 1954-ben kezdett filmezni. Eleinte csupán parányi szerepeket osztottak rá, vagy csak szinkronizálni hívták. A modern filmművészet kimagasló alakja, Michelangelo Antonioni egy színpadi komédiában figyelt fel rá. 1960-ban neki adta A kaland című drámája főszerepét. Az opusz óriási botrányt kavart a cannes-i filmfesztiválon: a közönség egy része fütyült és hurrogott, mások a modern film korszakalkotó mérföldköveként értékelték Antonioni mesterművét. A szakmai sikerben meghatározó szerepe volt Monica alakításának. Egy kritikus így írt róla: „Vitti feledhetetlen képét viszi haza mindenki a moziból, az ő finom csontozatú arcát, mézszőke hajának gubancát, pazarul fényképezett hosszú közelijeit, amint a szerelem születésére eszmél, a veszteség nyomorúságát éli át, a legvadabb életörömből a legvégső kétségbeesésbe zuhan.” A színésznő és a rendező alkotói frigyéből még három híres mozgókép született: Az éjszaka (1960), a Napfogyatkozás (1962) és a Vörös sivatag (1964), amelyben Antonioni a színek kifejezőerejével kísérletezett. A munkakapcsolat szerelemmé mélyült, és Monicának meggyőződésévé vált, hogy Antonioni nélkül jelentéktelenné zsugorodna a filmvásznon. Mestere rábeszélte, hogy dolgozzon másokkal is, próbáljon ki más műfajokat is.

Monica a magánéletben szeretett tréfálkozni, barátait szórakoztatni, így kézenfekvő volt, hogy vígjátékkal próbálkozzon. Mondani sem kéne, hogy jeles rendezők egész sora kereste fel szerepekkel, és bár a közös művek nem mindig lettek sikeresek, Vitti népszerűsége és önbizalma egyre nőtt. Leghíresebb filmjeit Magyarországon is bemutatták: a korosztályom valószínűleg emlékszik még az olyan alkotásokra, mint a Modesty Blaise (1965) – amelyben Monica afféle női James Bondként domborított –, a Lány pisztollyal (1967), A skarlátruhás nő (1968), a Szerelmem, segíts! (1969), a Nászéjszaka a börtönben (1971), az Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975) vagy a Szerelmeim (1979). Személyes kedvencem a Narancsos kacsasült (1975), amelyben Vitti egy jómódban élő temperamentumos feleséget játszott, aki egy nap bejelenti, hogy egy új szerelem kedvéért elhagyja a férjét (Ugo Tognazzi). A férfi modern felfogásúnak vallja magát, és rábeszéli a nejét, hogy hívják meg magukhoz víkendre a csábító harmadikat, hogy összeismerkedjenek. S hogy még nagyobb legyen a kavarodás, a férj elhívja víkendezni szexis, de nem túl okos titkárnőjét is. Monica valósággal lubickolt a vígjátéki szerepekben, és gyakori magyar hangja, Almási Éva nagyszerűen ráérzett erre a komikai stílusra. Vitti különösen szívesen dolgozott a kiváló komikussal, Alberto Sordival, aki rendezőként is ténykedett, mindazonáltal a színésznő időről időre megpróbált visszatérni a drámai műfajhoz is. Egyik próbálkozása Jancsó Miklós első olasz filmje, A pacifista (1970) volt, ám a közös munka során csalódtak egymásban a magyar rendezővel. Antonioni utáni élettársa, Carlo Di Palma operatőr is drámai szerepeket bízott rá a rendezéseiben, a francia André Cayatte egy politikai krimibe (Államérdek, 1978) hívta meg, maga Antonioni pedig a videotechnikával kísérletező kamaradrámája, Az oberwaldi titok (1981) női főszerepét ajánlotta fel neki. Vitti karrierje az 1980-as évek elején hanyatlásnak indult. Az ötvenes éveibe lépett színésznő egyre kevésbé tudott megfelelni a nagyszájú, kissé kelekótya szexbomba szerepkörének, de már nem volt visszaút a fajsúlyosabb alkotások világába sem, így egyre kevesebbet filmezett. 1992-ben végleg hátat fordított a filmvászonnak. Az 1980-as évek második felétől a színészmesterséget oktatta a római színművészeti akadémián, ahol bő harminc évvel korábban ő maga is tanult. 1995-ben feleségül ment a nála tizenhat évvel fiatalabb Roberto Russo rendezőhöz, akivel már hosszú évek óta együtt élt. Monica Vittinél 2008-ban Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ez a gyógyíthatatlan betegség szellemi és testi leépüléssel jár, a beteg elfelejti, hogy kicsoda. A filmszerető közönség viszont aligha fogja elfeledni a múlt század egyik legtüneményesebb színésznőjét.

3. JULIE NEWMAR (* 1933)

Az amerikai Julie Newmar különleges helyet foglal el a szívemben és az emlékeimben: ő volt az első „színésznő szerelmem” és az első meztelen nő, akit mozivásznon láttam. Erre a nagy horderejű eseményre 1973-ban került sor, amikor a Május 1. moziban (ma: Átrium Film-Színház) megtekintettem a Mackenna aranya (1969) című kalandfilmet. Le voltam nyűgözve: csodálatos tájak, izgalmas kalandok és két elbűvölő nő. Mivel az ellentétek vonzzák egymást, én pedig szófogadó kisfiú voltam, persze hogy a gonosz hölgyemény nyerte meg a tetszésemet, a fekete hajú, sebhelyes arcú, dús keblű indián lány, Hesh-ke. Na, ő volt Julie Newmar. Kemény kilenc évemmel is ösztönösen megéreztem, hogy ő az ideális nő: gyönyörű, szenvedélyes és szavát se hallani. (Hesh-ke ugyanis néma.) Hogy idővel lecseréltem őt, az kizárólag az akkoriban monopoljoggal rendelkező hazai forgalmazó, a MOKÉP lelkén szárad, ugyanis a művésznő újabb filmjei nem jutottak el a magyar mozikba. Egyszer még láttam őt a tévében, a Columbo egyik epizódjában, aztán mire videón bejött hozzánk néhány egyéb filmje, addigra mostani listám első két helyezettjéért már jobban lángoltam, és Julie csak egy szép emlék maradt a gyermekkorból. Persze azért amint internetem lett, utánajártam az ő pályafutásának is. Eredeti neve: Julia Chalene Newmeyer. Táncosnőként került a show-businessbe, és eleinte ebbéli minőségében kapott munkát a filmiparban is. 1952-ban állt először a kamerák elé, kezdetben a Julie Newmeyer nevet használta. A Nílus kígyójában (1953) tetőtől talpig arany színűre festve jelent meg: ki tudja, talán ez adta az ötletet később a Goldfinger (1964) című James Bond-film egyik híres jelenetéhez, amelyben Shirley Eaton is aranyra festve látható – mint halott. (Nem, senki ne emlegesse a könyvet, mert azt Ian Fleming csak 1959-ben írta meg.) Julie élete első nagyobb szerepét a Hét menyasszony hét fivérnek (1954) című zenés vígjátékban játszotta. A filmezéssel párhuzamosan bontakozott ki színpadi karrierje is: 1955-ben már a Broadwayn láthatta a közönség, 1956-ban pedig egyike volt a legendás színpadi show, a Ziegfield Follies sztárjainak. A gyönyörű hölgy igazi terepének azonban a televízió bizonyult, ahol az ötvenes évek második felétől az új évezredig folyamatosan foglalkoztatták. Különféle sorozatokban játszott kisebb-nagyobb szerepeket, és persze számos szórakoztató show-műsor vendégsztárjaként is megjelent a képernyőn. Leghíresebb alakítása a Macskanő (Catwoman) volt, akit a Batman hatvanas évekbeli tévéváltozatában játszott 13 részen át. A denevérember jelmezébe Adam West bújt. Ugyanabban az évben Newmar a Star Trek tévésorozat egyik epizódjában is megjelent.

A férfi közönség teljes megelégedésére Julie 1968-ban a Playboy számára meztelenül fotóztatta magát. A következő évben jött a már említett Mackenna aranya, amelyben volt egy meztelen jelenete is, amikor a víz alatt megpróbálja megfojtani szőke riválisát. A szigorú amerikai cenzúra ismeretében már az is csoda, hogy csupasz kebleket lehetett látni ebben a képsorban. Mindenesetre a Magyar Televíziónak még ez is az erkölcstelenség netovábbja volt, mert amikor a hetvenes évek végén műsorra tűzte a Mackenna aranyát, az ominózus víz alatti jelenettől megkímélték a tévénézőket. A hetvenes években Julie mint feltaláló két saját találmányát szabadalmaztatta: a Nudemar fantázianevet viselő harisnyát és egy szinte teljesen átlátszó melltartót, amely Marilyn Monroe stílusát idézte. Az 1980-as években Newmar nem túl nagy igényű B-filmekhez szerződött, melyeket számos országban csak videón jelentettek meg: az Evils of the Night (1985) vagy a Deep Space (1988) csak a legmegátalkodottabb horror-rajongók tetszését nyerte el. Mindazonáltal az 1990-es években már élő hollywoodi legendaként tekintettek rá: megjelent George Michael Too Funky című slágerének klipjében, önmagát játszotta a Melrose Place című népszerű tévésorozat egyik 1996-os epizódjában, illetve a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995) című mozifilmben, amelynek címe egyik régi fotója dedikációjából származik. A nőimitátorokról szóló road-movie a világsikerű ausztrál film, a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) amerikanizált, de még élvezetes variációja Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo főszereplésével. Az amerikai médiában kellő hírverést kapott Newmar vitája híres szomszédjával, James Belushi színésszel. 2004-ben Belushi négymillió dollárra perelte Julie-t vandalizmus, kémkedés és becsületsértés miatt. A vita kirobbantója állítólag Jimmy túl zajos légkondicionálója volt, ámbár a környékbeliek szerint az ellenségeskedés jóval korábban kezdődött. A konfliktus sajátos huszárvágással ért véget: Belushi meghívta Julie-t népszerű sorozata, a Jim szerint a világ egyik epizódjába, ahol a színésznő lényegében önmagát, a helyi közösség harcos szóvivőjét alakította. A nyolcadik X-be lépett Julie Newmar egyetlenegyszer ment férjhez, 1977-ben. Hat évig tartó házasságából egy fiúgyermek született.

2. JENNIFER O'NEILL (* 1948)

Valamikor az 1970-es évek közepén a Bem mozi előtt sétálva megláttam a Gyémánt Lady (1973) című film plakátját. Mit ne mondjak, minimalista stílusban készült: fehér alapon öles betűk hirdették a címet, és kisebb betűkkel tüntették fel a két főszereplő nevét, Donald Sutherland és Jennifer O'Neill. „Hát ezek meg kik?” – kérdeztem magamban, mivel filmes tájékozottságom akkoriban különösen sok kívánnivalót hagyott maga után. Persze az első adandó alkalommal beültem megnézni a filmet: lightos bűnügyi történet volt, semmi különös, Jennifer tökéletes szépsége és ellenállhatatlan mosolya viszont egészen elbűvölt. Rögvest elkezdtem feltérképezni, vajon miben láthatnám még őt. Szerencsére itt-ott még játszották leghíresebb filmjét, a Kamaszkorom legszebb nyarát (1971), amely nagyon tetszett. Tökéletesen bele tudtam élni magam a főszereplő kamasz fiú helyzetébe, aki beleszeret a csodaszép katonafeleségbe, kinek férje a második világháborúba ment harcolni. Gyönyörűnek találtam Michel Legrand kísérőzenéjét is, amelyhez Bradányi Iván írt magyar szöveget Kovács Kati számára. Aztán jött két olasz film, számomra talán a legemlékezetesebbek Jennifer munkásságából. Az egyik Luigi Zampa bűnügyi drámája, a Tisztes honpolgárok (1975), amelyről itthon anno igen lesújtó kritikák jelentek meg, én viszont egyszerűen imádtam. Nemcsak azért, mert az egyik éjszakai jelenetben Jennifer és szerelme (Franco Nero) meztelenül táncra perdül az utcáról beszűrődő zene hangjaira, hanem azért is, mert izgalmasnak találtam a történetet. A filmet szinkronizálva játszották a hazai mozik, és megint csak Almási Évát kell dicsérnem, akinek a hangja tökéletesen illett a Jennifer által alakított kisvárosi tanítónőhöz. Egyik kedvenc rendezőm, a sokszor (és gyakran igazságtalanul) bírált Luchino Visconti utolsó filmjében, Az ártatlan (1976) című melodrámában Jennifer ugyan nem vetkőzött (megtette helyette a női főszereplő, Laura Antonelli), viszont felöltözve is ellenállhatatlan volt. Tökéletesen megértettem a Giancarlo Giannini játszotta férjet, mert szexi feleségét csakis egy ilyen nővel volt érdemes megcsalnia. (Visconti egyébként eredetileg Jacqueline Bisset-nek szánta a szerető szerepét, ám a vele való közös munka meghiúsult.) Más kérdés, hogy a feleséget is megértettem, hogy férje hűtlensége miatt Marc Porel karjaiban keresett vigaszt. Természetesen nagyon vártam az újabb filmeket Jennifer főszereplésével, de sajnos akkor még hiába. Közben igyekeztem minél többet megtudni róla.

Jennifer érzékeny kislány volt, akivel osztálytársai nemegyszer gonosz tréfákat űztek. Úgy érezte, szülei sem értik meg. Jennifer imádott lovagolni, tizennegyedik születésnapjára egy lovat szeretett volna, ám egy macskát kapott. A csalódott tini öngyilkosságot kísérelt meg édesanyja gyógyszereivel, és két hétig kómában feküdt. A szülők megértették, hogy lányukra az átlagosnál nagyobb figyelmet kell fordítaniuk. Amúgy nem véletlenül aggódtak a lovaglás miatt, mivel Jennifer a következő évben komoly balesetet szenvedett, amikor egy ló ledobta a hátáról. Nyaka és háta három helyen eltört, a lovaglástól azonban ez sem vette el a kedvét. Miután a család New Yorkba költözött, a feltűnő szépségű lányt modellnek szerződtette a világhírű Ford ügynökség. Élvezte a sikert, és azt tervezte, hogy pénzéből egy saját lovat vásárol magának. A filmesek is felfigyeltek rá, és három kisebb szerep után John Wayne oldalán főszerepet játszott a Rio Lobo (1970) című westernben. Nem kapott túl jó kritikákat, így komolyan meg kellett küzdenie a már említett Kamaszkorom legszebb nyara női főszerepéért, melyet eredetileg Barbra Streisandnak szántak. (Nem vicc!) Ezután már olyan rutinos mesteremberek is foglalkoztatták, mint Otto Preminger és Blake Edwards. A Peter Proud újjászületése (1975) című horrorba hajló filmben beleszeret abba a férfiba, aki talán saját elhunyt édesapjának reinkarnációja. Európai korszakából feltétlenül említést érdemel Lucio Fulci izgalmas giallója, a Sette note in nero (1977), amely sajnos nem jutott el hozzánk, pedig a rossz hírű direktor igényesebb munkái közé tartozik. A televízióban láthattuk a Karavánok (1978) című romantikus kalandfilmet (helyszín: egy fiktív közel-keleti ország 1948-ban), amelyben Jennifer egy amerikai szenátor elrabolt lányát alakította, akit persze megtalálnak, és kiderül, hogy számára a civilizált világ, a férjével való házasság volt az igazi rabság. A színésznő forgatott Chuck Norrisszal is (Egyszemélyes hadsereg, 1979), és főszerepet játszott David Cronenberg Agyfürkészők (1980) című, ma már klasszikus horrorjában. Az 1980-as években elsősorban a televízió foglalkoztatta, különféle sorozatokban játszott fontos szerepeket. Megszemélyesítette például az ókor egyik leghírhedtebb ribancát, Messalinát is, az idős és nyomorék Claudius római császár harmadik feleségét, aki meglakolt féktelen nimfomániájáért. Sikert aratott a modellek között játszódó Cover Up című sorozata is, a szériát mégis leállították, miután a férfi főszereplő, a jóképű Jon-Erik Hexum meghalt az egyik forgatási szünetben. A fiatal színész elunta a felvételre való várakozást, viccből egy kellékfegyvert emelt a halántékához, és meghúzta a ravaszt. Jennifert különösen megrázta a haláleset, mivel két évvel korábban ő is megsebesült, amikor az akkori férje által otthon tartott fegyverrel véletlenül hasba lőtte magát. És ha ennyi tragédia nem lenne elég, harmadik férjét, Nick De Noiát – 1975-ben esküdtek meg, de már a következő évben elváltak – 1987-ben az amerikai Chippendale-fiúk körüli homályos ügyben valaki agyonlőtte. A szépséges színésznő egyébiránt kilencszer ment férjhez (Richard Allan Brownhoz kétszer is), amivel Elizabeth Taylor és Gábor Zsazsa rekordját is megdöntötte. Lelki békéjét a keresztény vallás elkötelezett híveként találta meg, és azóta számos jótékonysági kezdeményezésben részt vesz. Háromszoros édesanya és többszörös nagymama, aki egy nashville-i farmon él jelenlegi férjével. Kell-e mondani, hogy lovaik is vannak?

1. FAYE DUNAWAY (* 1941)

Faye Dunaway nevével egy Film, Színház, Muzsika évkönyvben találkoztam először. Egzotikusan egyedinek tűnt ez a név, évekig fogalmam se volt arról, hogyan kell helyesen kiejteni. Maga a színésznő szépnek tűnt ugyan a fotókon, de nem annyira, hogy vadásszam a filmjeit. Aztán megnéztem az Oklahoma olaja (1973) című drámát, amely ugyan tetszett, Faye is jól játszott (mint általában mindig), de tizenéves fejjel öregnek és csúnyának találtam. Amikor 1976 őszén értesültem arról, hogy a hazai mozik bemutatják A három testőr akkor legújabb filmváltozatát (1973), egy cseppet sem tartottam jó választásnak Dunawayt a csábító Milady szerepére. Ő azonban jött, látott és győzött – legalábbis nálam. Egyoldalú és évtizedeken átívelő szerelmünk a folytatás (A négy testőr, avagy a Milady bosszúja, 1974) azon jeleneténél szökkent szárba, amikor a Milady és a bíboros a Vörös Galambdúc fogadóban megállapodnak Buckingham herceg megöléséről. Faye egyszerűen gyönyörű volt abban a kék ruhában, göndör szőke fürtjeivel. Meg se tudnám mondani, azóta hányszor láttam ezt a két filmet, és persze sasszemmel fürkésztem a művésznőről szóló híreket és az újabb opuszokat. Szerencsém volt, mert Dunaway akkoriban kezdett divatba jönni nálunk, és vagy a mozikban, vagy a tévében (a 80-as évek végétől VHS-en is) lassan-lassan megjelentek új és kevésbé új filmjei. Mindegyikben elbűvölőnek találtam, és tökéletesen igaznak éreztem azt, amit Robert Redford mondott róla közös filmjük, A Keselyű három napja (1975) alkalmával: „Faye rendkívül nőies. Ő az igazi asszony, akiről egy férfi álmodik”. Redfordon kívül is szép számmal akadtak hírességek, akik szeretettel és elismeréssel beszéltek Dunawayről, mint például Warren Beatty, Elia Kazan, Kirk Douglas, Frank Perry, Richard Chamberlain, Jack Nicholson, Paul Newman, Steve McQueen, Frank Sinatra, Mickey Rourke, Kim Cattrall, Peter Falk, Melanie Griffith, René Russo, Johnny Depp vagy Sharon Stone. Nem kevésbé rangos azonban azok névsora is, akik kiállhatatlan és hisztérikus perszónaként emlékeznek rá, mint például Roman Polanski, Bette Davis, James Woods vagy a közelmúltból Hilary Duff. A legendás rendező, Elia Kazan egyszer azt mondta róla: „Faye sosem hazudik neked, soha nem mesél szórakoztató anekdotákat, és egyáltalán nem akar megkímélni a fájó igazságtól. Viszont mindig melletted áll, sosem hagy cserben. Ha össze kéne írnom, hány ilyen embert ismerek, a lista nagyon rövid lenne.” Faye tizenéves korában szépségversenyt nyert, és eltökélte, hogy színésznő lesz. Megtehette volna, hogy kizárólag szépségére építse a karrierjét, ám ő nemcsak sztár akart lenni, hanem jó színésznő is, ezért számos kecsegtető szerepajánlatot visszautasított, hogy az Actor's Studio növendékeként elsajátítsa a szakma alapjait. A Vihar Délen (1967) epizódszerepe – és a rendezővel, Otto Premingerrel való konfliktusa – hívta fel rá a figyelmet. A nagy áttörést a harmincas években játszódó idealizált gengszterhistória, a Bonnie és Clyde (1967) hozta meg számára, amelyhez több tucat esélyes jelölt közül választották ki. A Thomas Crown-ügy (1968) című bűnügyi filmben egy gyönyörű és intelligens biztosítási nyomozót formált meg.

Szerepajánlatokban ugyan nem szenvedett hiányt, de az újabb nagy dobásra 1974-ig kellett várnia. A Kínai negyed titokzatos özvegyének szerepében pályája egyik legnagyobb alakítását nyújtotta, noha a rendezővel, Roman Polanskival igen viharos körülmények között dolgozott együtt. Évekkel később azt mondta, hogy konfliktusuk mélyén az lehetett, hogy Roman mint zsarnoki rendező megszokta, hogy a nők (sőt igazából az egész stáb) engedelmesen alávetik magukat az akaratának, Faye viszont nem a kezes bárány típusa volt. Ekkoriban készült filmjei közül feltétlenül említést érdemel még a Pokoli torony (1974) című látványos katasztrófafilm és Sidney Lumet drámája a televízió hatalmáról, a Hálózat (1976). Ez utóbbiban Dunaway egy karrierista, érzelemszegény nőt játszott, és kitűnő alakításáért Oscar-díjat kapott. (Ez volt harmadik, mindmáig utolsó jelölése.) Az 1980-as években karrierje félresiklott, többször is jelölték Arany Málna-díjra, melyet az Anyu a sztár (1981) című életrajzi drámáért meg is kapott. Pedig legendás pályatársnőjét, Joan Crawfordot a legnagyobb átéléssel játszotta el, maga a film azonban számtalan sebből vérzett, és emiatt Faye szerepformálása időnként akaratlanul is parodisztikusan hatott. Filmográfiájából nem nagyon szokták emlegetni a Casanova (1987) című televíziós minisorozatot, pedig nagyon testhezálló szerepet játszott benne: az öregedő márkinét, aki mindenre hajlandó, hogy megőrizze fiatalságát és szépségét. Dunaway sajnos a magánéletben is ilyenné vált, és egyike lett a túlzásba vitt plasztikai sebészet elrettentő példáinak. Egyes internetes fórumozók szerint újabb fotói alapján maszkírozás nélkül játszhatna egy zombifilmben. Mindazonáltal aligha valószínű, hogy impozáns filmográfiája zombifilmmel gyarapodna, de ha már a filmográfiánál tartunk, nem kevésbé imponáló azon alkotások listája sem, melyekhez eredetileg őt akarták szerződtetni, de aztán a dolgok másképp alakultak: Tűzgolyó (1965), Üldözők (1966), Fesd át a kocsid! (1969), Szerelmes asszonyok (1969), Bob és Carol és Ted és Alice (1969), Szökésben (1972), A nagy Gatsby (1973), Száll a kakukk fészkére (1975), Foglalkozása: riporter (1975), Családi összeesküvés (1976), Taxisofőr (1976), Mókás páros (1977), Júlia (1977), Norma Rae (1979), Polipka (1983), Rekviem egy álomért (2000). Dunaway szerelmi életében olyan híres férfiak játszottak kisebb-nagyobb szerepet, mint Lenny Bruce, Michael Caine, Jerry Schatzberg, Steve McQueen, Marcello Mastroianni, Harris Yulin és Marlon Brando. Kétszer ment férjhez, mindkétszer elvált. Második férjével örökbe fogadott egy Liam nevű fiút, akiről azonban sokáig azt állította, hogy vér szerinti gyermeke. Évek óta készül első saját egész estés filmje, a Master Class megrendezésére, amely a zseniális opera-énekesnő, Maria Callas életének kései szakaszán alapul. A szerepet színpadon ugyan sikerrel játszotta, filmvásznon viszont egyértelműen öreg hozzá, hiszen elmúlt már hetvenéves, Callas viszont 53 éves korában elhunyt. 2014-ben bejelentették a téma másik filmváltozatát Mike Nichols rendezésében, Meryl Streep főszereplésével. Dunaway ekkor lemondott a saját filmjéről, ámbár Nichols halála miatt végül a konkurens produkció sem valósult meg.